Ugrás a fő tartalomra

MOST ÉPP EZ

„Nehezen beskatulyázható a hangom”

MÁTHÉ BEÁTA A BOHÉMÉLET MIMIJE UTÁN DIDO SZEREPÉT ÉNEKLI A Göttinger Pál rendezte új Bohémélet-produkcióban vasárnap és kedden láthatja a közönség Mimi szerepében Máthé Beátát a Szegedi Nemzeti Színházban. Az SZTE-n diplomázott fiatal énekesnő szerepkört vált ezzel, hiszen néhány éve még mezzoszopránként a Parasztbecsület Santuzzájával debütált. – A Bohémélet a fiatalok operája, azok a produkciók a leghatásosabbak, amikor valóban ifjú énekesekkel állítják színpadra. Egyenesen vezetett a pályája Mimi szerepéig? – Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd eléneklem Mimit. Az egyetemen a tanáraimtól nem ilyen típusú szerepeket kaptam, és néhány évvel ezelőtt a Szegedi Nemzeti Színházban is a Parasztbecsület Santuzzájaként debütáltam. Valószínűleg azért alakulhatott így, mert kicsit nehezen beskatulyázható az énekhangom. A beszédhangom mélyebb, ugyanakkor az éneklésben a magasságok természetesen jönnek, nem okoznak gondot. Hálás vagyok, hogy megkaptam most a Bohémélet Mimijét. Amikor isme

Emberimádó színésznő

Grisnik Petra kilométerekben méri a vágyait és az érzelmekhez köti a gasztronómiát. Lefutotta a maratont, megérezte a szerelmet a krumplis tészta fölött, mindig tart otthon Vegetát, és hosszú idő után végre újra játszik…

Láthatóan majd szétvet téged az öröm, hogy a Jurányi Ház kertjében találkozhatunk. Kiszabadultál?

El sem tudom mondani, mennyire. A színház az én természetes élőhelyem, és alig vártam, hogy jöjjön már e-mailben egy próbatábla, amin bosszankodhatok.

Hogyan élted meg a járványhelyzet okozta leállást?

Nem tartoztam azok közé, akik sziklakertet építettek, kovászt neveltek vagy megtanultak ötven új jógapózt. Nehezen kezeltem, hogy nem volt, aki megmondja, hánykor hol legyek és mit csináljak. Gyerekkorom óta színházban mozgok, erre vagyok trenírozva, és biztonságban is érzem magam ettől. Most csak annyi volt az utasítás, hogy „maradj otthon”, úgyhogy ültem a kanapén, és nehezen találtam ki magamnak projekteket, tennivalót.

Mondják, hogy mindenben van valami jó, és ezt az időszakot is sok mindenre lehetett felhasználni.

Engem zavart, hogy a befelé figyelés, az önvizsgálat projektálva lett. Nekem színészként ez a foglalkozásom, gyakorlatilag benne van a munkaköri leírásomban. Civil emberként is alapvetőnek tartom a belső folyamataink megismerését, amire időt és munkát kell szánni. Szóval, ehhez nekem nem szükséges egy világjárvány. Az viszont jó volt, hogy bár tíz éve vagyunk együtt Palival (Göttinger Pál rendező), tulajdonképpen most költöztünk össze. A munkánk természetéből adódóan még soha ennyi időt nem töltöttünk együtt, és most együtt ébredtünk, ebédeltünk és vacsoráztunk. Ez komoly tanulási folyamat volt, mert én egyébként szociomán vagyok. Imádom az embereket, és nagyon hiányoztak.

Pék nem lettél, de maratont teljesítő futó igen. Gratulálok!

Hivatalosan is! Na, ez valóban pozitív hozadéka volt ennek az időszaknak, igen. Másfél évvel ezelőtt rugalmasabb lett az időbeosztásom és akkor futhattam, amikor kedvem volt. Stresszoldásra sosem használtam. Edzeni kezdtem az Ultrabalatonra, amit csapatban terveztünk teljesíteni, majd a vírushelyzet miatt lefújták a versenyt. Addigra viszont már nagyon benne voltam, és úgy döntöttem, ha már ennyit készültem, akkor rendezvény nélkül is megcsinálom. Valami „mágikus izét” tulajdonítottam annak, ha lefutom. Hogy valami majd történni fog velem!

Hány kilométer volt ez, és milyen távon?

42,2 kilométer. Balatonboglárról indultam és Szabadiba futottam, négy és fél óra alatt.

És megtörtént a „mágikus izé”?

Rájöttem, hogy mennyire sok jó emberrel vagyok körülvéve. Ezt ugyanis nem tudtam volna egyedül végigcsinálni. A körülöttem lévők úgy léptek akcióba értem, mintha legalábbis az ő személyes projektjük lett volna. Olyan volt ez az egész, mint egy álom. Amikor beértem a célba, ugyan térdre estem, de csak azért, mert úgy képzeltem, hogy ezt így kell, miközben egyáltalán nem voltam elfáradva. Nem születtem újjá ettől, nem győztem le démonokat, de arra rájöttem, hogy én még semmit sem akartam egy teljes éven át úgy, hogy azért minden egyes nap tegyek is valamit. Óriási mennyiségű munkát fektettem bele: 3500 kilométert futottam a felkészüléstől a maratonig összesen.

Most megnéztem, ez több mint Budapesttől Santiago de Compostela, az El Camino végállomása.

Ez volt az én El Caminóm, de azért továbbra is lusta emberként definiálom magam. Csémy Balázs barátomtól viszont kaptam egy méhecskés gyűrűt, és akárhányszor ránézek, eszembe jut, hogy képes vagyok szorgoskodni. Lehet gyorsabban, jobban és hosszabbakat futni, mint én, szóval ez egy relatív teljesítmény. Az viszont nem az, hogy egyedül dolgoztam meg ezért, és nem voltam rákényszerítve. Volt egy célom, amit el akartam érni, és sikerült.

Az asztal, aminél most ülünk, tele van károsabbnál károsabb dolgokkal. Nem váltottál életmódot?

Beleástam ám magam a szakirodalomba, amikor elkezdtem a futást, és el is akadtam annál a résznél, hogy sok szénhidrátot kell enni. Oké, hát ez menni fog. Tudom, hogy kéne még izmot növesztenem, amihez jól jönne valami fehérjekiegészítő, de nem különösebben foglalkozom az étkezésemmel vagy életmódommal. Minél többet sportolsz, annál jobban kommunikálsz a testeddel. Én érzem, hogy mit kívánok, és van, hogy három napig csak nyers zöldséget, de olyan is, hogy éjszaka egy doboz fagyit. A futás egyébként nagyon jót tesz az anyagcserének.

Na de te futás előtt is vékony voltál!

Pedig sokat jojóztam. A főiskolára 82 kilósan vettek fel, de mivel magas vagyok, nem látszott annyira. Alkati mázlim van.

Oda sem figyelsz, hogy mit eszel?

Ha játszol egy szerepet öt éve, akkor nem hízhatsz ki a jelmezedből. Ez egy objektív mérce, aminek meg kell felelni, de ez csak egy az egymillió elvárásból, amit a szakmám támaszt, és ez nekem teljesen rendben van. Olyan fura dolog ez az evés.

Nem érdekel?

Nem nagyon. Általában az anyagi helyzetem határozza meg, hogy mit eszem. Kezdő színész koromban volt két teljes hónap, amikor csak zacskós levest ettem. Igényem lett volna másra, de pénzem nem.

Akkor téged étellel nem is lehet levenni a lábadról?

Dehogynem! Nagyon is! Élményszinten borzasztóan érdekelnek az ételek. Szeretek megkóstolni például olyasmiket, amiket még nem ettem. És van egy emberi tényező ebben is nálam. Ha valaki csillogó szemmel eszik valamit és kínál, akkor engem ez amiatt az ember miatt kezd el érdekelni. Akarom, hogy adjon belőle, hiszen ő attól az ételtől boldog, és akkor talán róla is megtudok valamit. Imádom a húst, sosem lennék vegán, de nagyon érdekel az is, főképp hogy ők hogyan állítják elő az ezerszínű ízeket és miket fedeznek fel ebben a gasztronómiai irányzatban, amiben én hamar elvesznék.

És ha kipróbálnál egy-két dolgot? Kísérleteznél?

Szoktam! Brugge-ben egyszer Palival olyan coq au vint ettünk, hogy megszólalt. Hosszú ideig kísérleteztünk otthon, hogy reprodukálhassuk. A boeuf bourguignonnal is így voltunk. Még
vaslábast is vettünk.

Nehogy Julia Child megsértődjön!

Egyértelmű. De részemről ezek ilyen fellángolások. Ha viszont valaki jól tud főzni, az nekem olyan, mintha olimpiai bajnok lenne. És ha az még finom is, akkor végem. Egy gazdag ízű húsételnek szívesen nekimegyek, de a sütési képességeim korlátozottak, ha két-három lépésnél több van a receptben, akkor feladom. Volt, hogy tepsivel együtt dobtuk ki a próbálkozásomat.

Be kell tartani a szabályokat…

Teljesen oda is vagyok azért, ha valaki finom sütiket tud készíteni. A sütés maga a türelem, odafigyelés és precizitás. A gasztronómiára egyébként is iparművészetként tekintek. Amikor elkészítesz egy ételt, ami nemcsak finom, de szép is, akkor tulajdonképpen minden érzékszervedet megetetted vele. Imádom, hogy az ételekről és a főzésről való írásnak is reneszánsza van. Elég erős a szagmemóriám. Olvasom Cserna-Szabó vagy Dragomán írásait, és leírva bennük, mondjuk, a pacalt, amit soha életemben nem tudtam megenni. Megértem, hogy mit lehet ezen szeretni, látom a barátaimat, ahogyan eszik, hallom apám hangját, ahogyan azt mondja: „mert még nem ettél egy jót”. Szabályosan megkívánom az irodalomnak köszönhetően.

Ahhoz képest, hogy úgy indultunk, nem annyira érdekel téged az evés…

Az életem legnagyobb részében funkcionálisan használom az ételeket, de a gasztronómia nagyon érdekel! Az utazásaimból sem tudnék múzeumokat felidézni, de a Belgiumban evett kéksajtos-diós quiche ízére halálom napjáig emlékezni fogok. Amikor Párizsban voltunk, arra kértem a pincért, hogy hozza ki nekem a legdurvább konyakot, amit csak árulnak. Egy olyat, amire ő, mint francia pincér azt mondja, hogy na, ez konyak! Akkora pohárban tette elém, mint a fejem az ujjnyi kis csodát és láttam, ahogyan a pult mögül figyeli a reakcióm, amikor beleiszom. Ott és akkor megértettem ezt a konyak dolgot. Megéreztem a hihetetlenül gazdag élményt, amit jelent és még most is érzem az orromban az illatát, ahogyan beszélek róla. Érzelmileg kötődöm a gasztronómiához. A férjemmel való kapcsolatom kezdetét is egy ételhez kötöm.

Ugye tudod, hogy ezt most el kell mesélned?

Jó, de most mondom, hogy ő másképp emlékszik erre. Kaposváron jöttünk össze, én épp egy nehéz próbafolyamatban voltam. Traumatikus élmény volt, komolyan megviselt. A délelőtti próba végén hazamentem a tizenegy négyzetméteres kis színészlakásunkba, ahol Pali várt, és megkérdezte, milyen volt a próba. Erre minden feltört belőlem, elkezdtem mesélni neki, miközben nekiálltam krumplis tésztát főzni. Pirítottam a hagymát, közben megállás nélkül mondtam a magamét, és sírtam. Potyogtak a könnyeim a lábosba, és közben kanalaztam rá a pirospaprikát. És csak kanalaztam, és kanalaztam, és kanalaztam… Cirka fél kiló pirospaprikát, amit szénné is égettem a hagymával, mert kicsit sem figyeltem. Hozzádobtam az addigra szétfőtt krumplit és tésztát. Pali ezt az egészet szó nélkül hallgatta és nézte végig. Összekevertem, kitettem az asztal közepére, és kimertem a tányérjába. Belekóstolt, és csak ette és ette. Megette. Végül befejeztem a sírós monológom, én is belekóstoltam, és azzal a lendülettel vissza is köptem a tányéromba az ehetetlen, szénné égett borzadványt. Akkor ránéztem, és azt mondtam magamban: ez a csávó szeret engem.

Ez gyönyörű. Ő hogy emlékszik?

Állítja, hogy nagyon finom volt.

Horvát családból származol. Lehet veled nemzetiségi ételekről beszélni?

Sokác vagyok, bosnyák faluban nőttem fel. A horvát gasztronómia híres része halfókuszú, tengerből meg mi Baranyában keveset láttunk. Semmi fogalmam ezekről az ételekről, turistaként kóstoltam én is.

De a tengeren kívüli nemzetiségi konyha azért családilag, gondolom, megvan.

Abszolút. Mindent tudok a csevapról, a cserépben tűzbe ásott babgulyásról és a csíptetős pontyról. Alap, hogy keresztapám időnként tizenöt köbméter csevappal áll elő. Nagymamám pedig mindig papulét csinált, ami tulajdonképpen egy babkrém, nem sok köze van a magyar babfőzelékhez. Addig kell főzni a babot, míg szét nem fő, és még a főzeléknél is sűrűbb, kenhető, tömbszerű valami lesz belőle. Tipikus böjti étel, amivel jól lehet lakatni a húsevőket is. A lapcsánkát pedig flutának hívjuk, zsírban sül, de édesen is esszük.

A saját konyhádba is hazavitted ezeket az ételeket?

Flutát szoktam csinálni Palinak. Sose állnék neki viszont a halászlének, pedig az is tipikus étel mifelénk, de ez apukám és a nagybátyám reszortja. A mindennapi életemben és a konyhámban töltött időmben a horvát kötődésemet leginkább az mutatja, hogy mindenbe teszek Vegetát. Mindenbe! Az én szüleim az a korosztály, akiknek kiváltságként érkezett az életébe ez a fűszer, amivel mindent lehet. Én pedig az ízfokozókon felnőtt generáció tagja vagyok. Persze lehet már kapni bio-Vegetát is, de olyat nem veszek. Ez az én bűnös élvezetem, gyerekkorom íze, amihez hozzá vagyok szokva. Mindig van otthon, kilós kiszerelésben szerzem be.

Igaz, hogy otthon már saját vadhús is kerül az asztalotokra?

Igen, apukám vadászik. Egész életében erről álmodozott, és ötvenéves korában valóra váltotta, de inkább az van, hogy szeret nyakig érő gumicsizmában kimenni a lesre, és nézni az állatokat, ahogyan jönnek-mennek, és csak nagyon ritkán lő. Rajong ezért, miközben disznóink és csirkéink is vannak otthon. De apukám nem csak kinézetre viking típus, szeret vadat enni, és elképesztően jól főz. Ráadásul nagyon ügyes azokban az ételekben, amikhez sok türelem kell, áfonyázza az őzpörköltet és társai… És igen, már szarvaskolbászunk is van otthon néha.

Azt mondtad a beszélgetés elején, hogy a pandémia idején nehezen vetted rá magadat, hogy projekteket találj ki magadnak. Ehhez képest itt a Lakott Sziget, a saját videóinterjú-sorozatod/podcastod. Ezt az új fejezetet az életedben akkor mégiscsak az otthonlét nyitotta?

A munkanélküliségünkből kifolyólag Patreon-oldalt csináltunk Palival. Felfoghatatlan érzés volt, hogy azok, akik megtehették, támogattak minket. Mindenfélét kitaláltunk, amivel ezt viszonozhatnánk. Ahogyan megszűnt a munkám, felfedeztem önnön megnyugtató feleslegességemet. Ettől kiborulni is lehetne, de felszabadítóan is hathat. Feltettem a kérdést, hogy miért akartam én színész lenni. És a válaszom az, hogy azért, mert nagyon szeretek adni másoknak. És tudom, hány hozzám hasonló művész barátom van még az én kis buborékomban. Mi lenne, ha ezt megmutatnám a mi patrónusainknak? És ha ezekkel a fantasztikus emberekkel, Parti Nagy Lajostól Csonka Picin át, akiket egytől egyig nagyon szeretek, én beszélgetek, az mégsem egy hivatalos interjú. Abból valami más sülhet ki, és ezzel – ha az anyagi támogatást képtelen is vagyok – a szeretetet, amit kaptunk, talán viszonozhatom. Kicsit azt érezhettem ebben a munkanélküli állapotban, hogy dolgozom, hiszen kitaláltam az adást, felkészültem, egyeztettem, felvettem, megvágtam. A nulláról tanultam meg, és tudom, hogy nem áll le a nemzetgazdaság a podcastom hiányában, de tevékeny embernek érzem magam tőle.

Elindulnál ebbe az irányba is?

Van bennem vágy, hogy ezt is csináljam, de akkor már profin. Hátha egyszer erre is lesz lehetőségem. Jók a visszajelzések, érzi a közönségünk, hogy nekem ez fontos. Amíg van igény rá, és kapacitásom is, addig folytatom. Aztán majd tíz év múlva lehet, hogy kipakolom az összes videót a Facebook-oldalamra, hogy nézzétek, ez történt a pandémia alatt.

És addig mi a terv?

Az, hogy annyit dolgozzak, amennyit csak bírok! Arra vágyom, hogy újra elfáradjak a színpadon. Próbáljuk a félbemaradt előadásokat, hamarosan lesz egy bemutatóm, és őszig még jó pár szabadtéri előadás vár rám. Nagyon bízom benne, hogy többé nem kell nélkülöznöm a „színház szagot”, mert azt semmi sem pótolja.

Semmi maraton?

Ötven kilométert tűztem ki célul, amit szeretnék teljesíteni még az idei évben. Az éjszakai hatórás táv a nagy vágyam. Éjfélkor indulsz, és reggelig tolod. Ez nagyon izgat, mert ott biztos, hogy sok minden történik – úgy bennem, mint körülöttem.

Fotó:
Szeidl Mariann

Grisnik Petra - weboldal


forrás: Borsmenta