Megújuló társulatok?

A vidéki színjátszásról
Sándor L. István  színház, 2014, 57. évfolyam, 6. szám, 681. oldal


A nyolcvanas évek eleje óta nézem rendszeresen a vidéki színházak előadásait, a kilencvenes évek eleje óta hivatásszerűen is követem a munkájukat, de még soha nem kaptam ennyire teljes és átfogó képet róluk, mint ebben az évben, amikor POSZT-válogatóként működtem. Minden vidéki színházban jártam, mindenütt legalább két előadást láttam, de sok helyen (jóval) többet is.

Ebben az írásban nem az előadások esztétikai elemzésére vállalkozom. Ezt az Ellenfény hasábjain teszem meg. Nem is összkép fölvázolására, a magyar színjátszás állapotának áttekintésre törekszem. Ezt nagyrészt megtettük válogatótársammal, Császár Angelával közösen készített beszélgetésünkben, amely a Színház júniusi számában jelenik meg. Ebben sok szó esik arról, hogy milyen állapotban vannak a vidéki színházak. Mostani írásomban az egyes társulatok jellemzőit próbálom elemezni, azt bemutatni, hogy milyen ellentmondások határozzák meg manapság a vidéki színjátszást.




Dilemmák



Az elmúlt egy év legfontosabb tapasztalata számomra az, hogy miközben a magyar színjátszást továbbra is a társulati rendszer határozza meg, ez jelenleg inkább csak intézményi formát jelent, s nem művészi működésmódot. Nagyon kevés a valódi belső erővel rendelkező, tényleges műhelymunkára képes, valóban ütőképes társulat. És hogy Budapesten (és a határon túl) jóval több ilyen színház működik, mint vidéken. (Az idei POSZT-on szereplő újvidéki, szabadkai, kolozsvári, marosvásárhelyi előadás mellett akár sepsiszentgyörgyi, komáromi, kassai, csíkszeredai vagy a (szintén) szabadkai Kosztolányi Színházban készült előadás is bekerülhetett volna a válogatásba, hisz itt is jó társulatokat láttam.)

Ha intézményi helyett művészi szempontokat feszegetünk, akkor egy társulat esetében is az a legfontosabb kérdés (mint bármely művészeti ágban tevékenykedő alkotóval szemben), hogy a munkáiban megjelenik-e valamiféle szellemiség. Ez végső soron magához a színházhoz való viszonyban fejeződik ki. Egyrészt abban, hogy a színházművészet aktuális szakmai kérdéseiben hogyan foglalnak állást az előadások, másrészt abban, hogy ezek milyen viszonyt teremtenek a jelenkori valósággal. Míg a Katona, az Örkény Színház, újabban a Vígszínház esetében könnyen megválaszolhatók ezek a kérdések, a legtöbb vidéki színházat nehéz jellemezni ebből a szempontból.

Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy a vidéki színházaknak összetettebb feladataik vannak, mint a budapestieknek: nem csak művészi célokat követnek, hanem szórakoztató feladatokat is magukra vállalnak, mert az adott város egyetlen intézményeként a színjátszás minden funkcióját képviselniük kell. De az arányok sok mindent elárulnak a szándékokról. Ugyanakkor a társulatot átható színházi ízlés is jobban tetten érhető a szórakoztató produkciókban, mint a művészi produktumokban. (Egy ripacsériától áthatott kommersz előadás után – vagy egy gügyögős gyerekdarabot követően – nehéz elhinni, hogy ugyanezek a színészek az emberi mélységet keresik egy művészi előadásban.)

Egy vidéki színház fontos dilemmája az is, hogy a társulat munkájának helyi értékűnek kell-e lennie, vagy azt esetleg országos (netán nemzetközi) kontextusban kell meghatározniuk. Egyszerűbben fogalmazva: egy adott város közönségét, elvárásait kell-e kiszolgálniuk, vagy – afféle közvetítőként – meg kell ismertetniük őket azokkal a tendenciákkal, formákkal, kifejezésmódokkal, amelyek korszerűnek számítanak a jelenkori színházművészetben. Ez viszont a helyi közönséggel való konfliktus lehetőségét is magában rejti, miközben egy vidéki színház elemi érdeke, hogy elkeljenek a jegyek, legyenek nézőik. Ebből a szempontból sok múlik a fenntartón is. Azon, hogy elsősorban üzletileg sikeres működésre ösztönzi-e az intézményt, vagy biztosít-e számára némi mozgásteret, amelyben benne rejlik a kockázatvállalás lehetősége is.




Társulati erő



Ugyanakkor fontos kérdés az is, hogy mekkora erőt képvisel egy-egy társulat. (Ez gyakran független a művészi feladatvállalás jellegétől.) A jó színházhoz alapvetően jó színészekre van szükség. Arra, hogy az adott színházban legyenek minden életkorra és szerepkörre megfelelő képességű művészek. De az igazi társulati munkához szükség lenne olyan állandó alkotótársakra is, akik nemcsak a színészeket ismerik jól (mintegy rájuk építik, belőlük bontják ki az előadásokat), hanem egymással is folyamatosan kommunikálnak. Ez a feltétel a legtöbb magyar színházból hiányzik.

Az utóbbi évtizedben az a gyakorlat vált meghatározóvá, hogy rendezők nem kötődnek egy-egy társulathoz, oda legfeljebb csak állandó vendégként térnek vissza. Manapság vándoréletforma a rendezés, akinek van munkája – mert nem minden tehetségnek jut elég feladat –, az járja a színházakat. Így azonban csak különféle előadások hozhatók létre, de az nem biztosítható, hogy a szellemiség, amit egy-egy rendező képvisel (ha igazán tehetséges), folyamatosan jelen legyen az adott színházban. Így az a színészpedagógiai munka sem végezhető el, amely nemcsak az egyes színészek fejlődését szolgálhatná, hanem a társulat közös művészi vállalásait is megalapozhatná.

Ehhez az is hozzájárul, hogy – nyilván megélhetési okokból – a legtöbb rendező, aki teheti, túlvállalja magát. Így korántsem jut minden előadásra annyi felkészülési idő, annyi művészi energia, ami egy jó rendezés megalapozásához feltétlenül szükséges lenne. (Egyébként is egyfajta „túltermelési válság” jellemzi a magyar színjátszást, különösen a vidéki színházakat: nagyon sok produkció készül, amelyek aztán alacsony előadásszámot érnek meg. Ennek a rendszernek az újragondolása – alapvetően egzisztenciális félelmek miatt – ez idáig lehetetlennek tűnt. De a működési feltételek romlása lassan rákényszeríti a színházakat arra, hogy több városban is játszható koprodukciókat készítsenek, illetve hogy előadáscserékre vállalkozzanak.)

Így manapság a legtöbb vidéki színházban az igazgatón kívül nincs senki, aki a színház szellemiségét meghatározhatná. Ő alakítja a műsorpolitikát, ő formálja a társulatot, ő hívja meg a rendezőket. Az igazgatónak kellene akkora vonzerővel rendelkezni, hogy a kedvéért nívósabb idősebb és középkorú színészek, illetve vitathatatlan tehetségű fiatalok is a társulathoz csatlakozzanak, mert mindannyian azt remélik, hogy a közös munka során kiteljesedik a pályájuk. Ehhez viszont jó rendezőket is kell tudnia hívni az igazgatónak a színházhoz.

Az elmúlt időszak igazgatóváltásait, amelyek alapvetően átformálták a vidéki színjátszást, jobbára csak politikai szempontokból elemezték. Pedig a művészeti szempontok sokkal fontosabbak. Az elmúlt évtized(ekb)ben alig kerültek vidéki színházak élére olyan színházteremtő erővel rendelkező igazgatók, akik sok új tehetséget vonzottak volna magukhoz, így képesek lettek volna az adott színház megújítására. Nemcsak a művészi program újrafogalmazására, hanem a közönséggel való kapcsolat újragondolására is.




Miskolc



Csak egyetlen példát tudok mondani az elmúlt évekből olyan vezetőváltásra, amely egy színház radikális megújítását eredményezte. Két évvel ezelőtt Kiss Csabát választotta a miskolci önkormányzat igazgatónak, aki nem egyedül pályázott, hanem egy csapat élén, amely olyan tehetséges középkorú rendezőkből állt, akik együttesen jelentettek olyan vonzerőt számos tehetséges színész számára, hogy a kedvükért Miskolcra szerződtek.

Miskolcon olyan rendezők gyűltek egy társulatba, akik már jócskán bizonyították tehetségüket. Kiss Csaba (1960) a 90-es évek közepén a győri Padlásszínházban hozott létre izgalmas előadásokat (például a négyszereplős Macbethet vagy a háromszereplős Csehov-játékot De mi lett a nővel? címmel). Aztán az ezredfordulón az Új Színház rendezője, művészi vezetője volt. (Itt többek között a Woyzecket rendezte, amelyhez maga fordította újra Büchner töredékeit). Mellette igazgatóhelyettesként Béres Attila (1971) működött, aki sokfelé dolgozott, többek között Egerben, Pécsett, Szombathelyen hozott létre sikeres előadásokat. De a társulathoz tartozik Rusznyák Gábor (1973) és Keszég László (1970), akik Kaposváron értek rendezővé, illetve Szabó Máté (1977) és Szőcs Artúr (1980) is.

Mindannyian több érdekes előadással jelentkeztek már Miskolcon is. Kiss Csaba a tavalyi POSZT-válogatásban szereplő A vágy villamosa mellett idén a(z egyik) Sirályt rendezte, amely tele van izgalmas teátrális megoldásokkal. Béres Attila idén a kegyetlenül költői Woyzecket vitte színre, ami bekerült a POSZT versenyprogramjába. Akárcsak Rusznyák Gábor a klasszikus magyar drámát keserű iróniával kezelő A tanítónő-rendezése is. Rusznyák nevéhez más figyelemre méltó miskolci előadások is köthetők: izgalmas vizuális ötletre épült a tavalyi Gézagyerek, idén pedig eredeti szemléletű Sirályt rendezett. (Ez is kivételes merészségre vall, hogy egy társulat egy évadban két eltérő rendezésben, teljesen más szereposztásban mutatja be ugyanazt a darabot. A legtöbb vidéki társulat számára egy Sirály színészi kiállítása is nehézséget okozna, nemhogy kettőé.) Szőcs Artúr tavaly egy Mayenburg-darabot, A hideg gyermeket eredeti megoldásokkal teli „ellenszínházként” vitte színre, idén pedig egy Ibsen-klasszikust rendezett, a Rosmersholmot. Keszég László tavaly magyar Platonovként állította színpadra Móricz Úri muriját, illetve eleven mulatságként a klasszikus „ellenszínművet”, A kopasz énekesnőt. Idén egy Feydeau-vígjátékból, a Kézből kézbe címűből rendezett szórakoztató előadást – sokkal jobb ízléssel, mint ami a darab Madách Színházban látható előadását jellemzi. Miskolcról most is elmondható, miként a korábbi nívós színházi műhelyekről is, hogy a szórakoztató előadások is ugyanazzal az igényességgel (és színészi komolysággal) készülnek, mint a művészszínházi bemutatók.

Az új miskolci vezetés ugyanis 180 fokos fordulatot hajtott végre a műsorpolitikában. Az előző időszakban kommersz darabok alkották a műsor gerincét, és évente csak két-három művészi szándékú bemutatóra került sor. Az új vezetés azonban erre helyezte a hangsúlyt, a tágabb értelemben vett művészszínházi eszmény jegyében klasszikus drámákat éppúgy bemutatnak, mint kortárs műveket. Ugyanakkor nem feledkeznek meg a szórakoztató műfajokról, a bohózatról és az operettről sem, de ezekbe is színházi munkát fektetnek. Emellett igényesebbé váltak a gyerekelőadásaik is, itt megjelentek új műfajok, a beavató és az osztályterem színház. (Az is sokat elmond egy színházról, hogy mit gondol az ifjúságról, valódi problémákkal szembesíti-e őket, vagy arra kéri őket, hogy Ádámok és Évák ünnepén demonstráljanak a klasszikus irodalmi értékek mellett.)

Szerencsére ez a minőségi fordulat egyáltalán nem jelentette azt, hogy a közönség elfordult volna a színháztól (miközben a legtöbb vidéki társulat arra hivatkozik, hogy a közönség nem igényel mást, csak szórakoztatást, ezzel védve kommersz műsorpolitikájukat). Bár nem ismerem a konkrét miskolci statisztikákat, de magam azt tapasztaltam, hogy amikor Miskolcon jártam, tele volt a színház. És ez nem csekély szó, hiszen egy négy játszóhellyel rendelkező, havi 60-70 előadást tartó nagy intézményről van szó, amely a prózai tagozat mellett tánctársulattal is rendelkezik, de rendszeresen játszik zenés műfajokat, az operettek mellett operákat is.

Ugyanakkor Miskolc legnagyobb erejét a vidéken jelenleg szinte egyedülálló társulat jelenti, amelyben nagyszerű idősebb színészek mellett (Máhr Ági, Szegedi Dezső), jelentős középkorú művészek vannak (Györgyi Anna, Nádasy Erika, Gáspár Tibor, Görög László, Harsányi Attila, Kocsis Pál). A társulat gerincét a nagy munkabírású tehetséges fiatalabb színészek alkotják: a harminc körüliek (Simkó Katalin, Märcz Fruzsina, Zayzon Zsolt, Gyuriska János, Molnár Gusztáv) és a huszonévesek (Czakó Julianna, Lovas Rozi, Rusznák András, Dénes Viktor, Simon Zoltán).

Kérdés természetesen, hogy ez a társulat mennyire képes együtt maradni. Hírek érkeztek arról, hogy Béres Attila lemondott az igazgatóhelyettesi posztjáról, és Szombathelyen lesz majd művészeti vezető, illetve arról, hogy többen elszerződnek a színháztól (Lovas Rozi, Kocsis Pál, Simkó Katalin, Molnár Gusztáv). Azt sem tudni, hogy az önkormányzat meddig támogatja a jelenlegi vezetést. De jó lenne, ha nem külső okok, hanem belső folyamatok alakítanák azt, hogy milyen messzire képes eljutni ez a színházi műhely.




Nyíregyháza



A nyíregyházi színházat is három tényező emeli ki a vidéki színházi átlagból. Egyrészt az igényes műsorpolitikája (évi egy, maximum két szórakoztató előadás mellett zömében művészi célú bemutatókat tartanak – nemcsak a kamarateremben, hanem a nagyszínpadon is), másrészt igényes rendezői gárdát foglalkoztat a színház, harmadrészt jó a társulata is.

Rendezőként rendszeresen visszatér Nyíregyházára Koltai M. Gábor (tavaly Petőfi klasszikusát, a Tigris és hiénát értelmezte át mai magyar viszonyokra, idén a POSZT versenyprogramjába bekerült előadásában, azÉnekes madárban mai élményekkel átitatott keserű olvasatát adta Tamási Áron csodát remélő népi játékának). Sokat dolgozik Nyíregyházán Forgács Péter (az itt készített Kasimir és Karoline-ja korábban szerepelt a POSZT-on, de több eredeti szemléletű nyíregyházi rendezésének is helye lett volna a versenyben, például a tavalyi Az eltört korsónak vagy az egy évvel korábbi Kulcskeresőknek). Új vendég Nyíregyházán Keresztes Attila (aki egészen egyedi vizuális nyelven és originális koncepcióval vitte színre tavaly a Karnyónét, idén a János királyt), visszatérő rendező itt Keszég László, illetve Bodolay Géza.

Egészen erős a nyíregyházi társulat női „tagozata”, a középkorú és a fiatalabb színésznők (Pregitzer Fruzsina, Szabó Márta, Széles Zita, Kuthy Patrícia, Horváth Réka, Horváth Margit) egyaránt jól terhelhetők. Más korosztályi elosztást mutat a férfi „tagozat”: az idősebb színészek közül sajnos Fazekas István az utóbbi időben már nem vállal új szerepeket, Gáspár Tibor is csak keveset játszik Nyíregyházán, így túl sok feladat hárul Horváth László Attilára. Ugyanakkor – ezt ellensúlyozandó – sokat és jól dolgoznak a fiatalabbak (Fellinger Domokos, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Horváth Sebestyén Sándor), egészen sajátos színt jelent Vicei Zsolt ironikus játéka. Nyeresége volt a társulatnak néhány fiatal érkezése (Kosik Anita, Gulácsi Tamás).

A nyíregyházi színház a 90-es évek közepén, Verebes István igazgatósága alatt emelkedett a magyar színjátszás élvonalába, és ezt a helyét – a hullámvölgyek ellenére is – megőrizte Tasnádi Csaba is. Elsősorban azzal, hogy igazgatóként jó rendezőket kötött a színházhoz, illetve azzal, hogy a társulatot rendre újraszervezte (valahogy a legfiatalabb korosztályok képviselői nem maradnak sokáig Nyíregyházán). De nem biztos, hogy ez az 1999 óta tartó munka folytatható. Ugyanis lejárt az igazgató mandátuma, az új pályázatot viszont előbb eredménytelennek minősítette a fenntartó, majd a megismételt eljárásban csak egy évre adott felhatalmazást Tasnádi Csabának a színház vezetésére.

Ezt a különös eljárást, amelyet legutóbb a Vígszínház esetében is alkalmaztak (csak másfél évvel hosszabbítva meg Eszenyi Enikő mandátumát), néhány éve a kaposvári igazgatóválasztásnál „találták fel” a politikusok. Nyilván nem azért, hogy garantálják a műhelymunka folyamatosságát, inkább azért, hogy a döntésükhöz időt nyerjenek.




Kaposvár



Az egész magyar színház szempontjából – különösen a vidéki színjátszás jövője kapcsán – érdekes az, hogyan változott az elmúlt években a kaposvári színház, amely a 70-es évek óta a hazai színjátszás élvonalába tartozott. A 29 év után 2007-ben az igazgatói posztról távozó Babarczy László Znamenák Istvánt szerette volna utódjául, ebben látva garanciát arra, hogy a színházban évtizedek óta folyó műhelymunka folytatható legyen. De az önkormányzat – az utolsó pillanatban benyújtott indítvánnyal – csak egy évre választotta meg őt igazgatónak. Miközben Znamenák (és a két vezető rendező, Mohácsi János és Rusznyák Gábor) nagyszerű évadot produkált, ezzel mit sem bizonyíthattak, hisz az önkormányzat ez alatt az egy év alatt talált olyan vitathatatlan jelöltet, akit velük szembe állíthatott, Schwajda Györgyöt.

Megválasztása után Schwajda fokozatosan alakította át a kaposvári színházat. Ezt a munkát Schwajda váratlan halála után 2010-től Rátóti Zoltán folytatta. Rátóti szemléleti fordulatot hirdetett meg, az addigi politizáló színház helyébe az érzelmek színházát kívánta állítani. Ennek jegyében teljesen lecserélte a rendezői gárdát, viszont megtartotta a társulatot. Egyetlen régi kaposvári rendező sem dolgozott itt tovább (pontosabban Rusznyák Gábor még 2012-ben megcsinálhatta az Oidipus folytatását, az Antigonét). Ugyanakkor az új rendezők közül valószínűleg nem mindenki talált hangot a régi kaposvári színészekkel. Legalábbis ezt jelzi, hogy két évad után a harmadikban már nem kapott feladatot sem Göttinger Pál, sem Szabó Máté, pedig eleinte elsősorban rájuk számított az igazgató. Mint ahogy kudarccal végződött az angol Tim Caroll kaposvári rendezése is. (Korábban mindhárman a Bárkában dolgoztak, és nyilván a szintén a Bárkából érkezett művészeti vezető, Bérczes László közvetítésével kerültek Kaposvárra.)

De vannak visszatérő vendégek is. Ilyen például Schwajda György fia, Schwajda Gergő, aki Schwajda György-darabokat állított színpadra Kaposváron (máshol viszont még nem rendezett). A tavaly bemutatott A szent családot elsősorban a nagyszerű Lázár Kati játéka tette emlékezetessé. Kevésbé volt sikeres az idei Csoda, bár Takács Kati játékára szívesen emlékszem az előadásból. Visszatérő rendező lett Funtek Frigyes. Érdekes módon mindkét felnőtt előadása filmfeldolgozás, s inkább csak a színészi alakítások miatt érdekes. A tavalyiAmint a mennyben Rátóti Zoltán számára jelentett fontos szerepet, az idei A király beszédében felfedezésszámba megy Hüse Csaba alakítása: a ziccerszerepet alázatos munkával, pontosan kidolgozott játékkal tette emlékezetessé. Egy-egy előadásra visszatér minden évben Kaposvárra Valló Péter. Két éve Sofi Oksanen darabját, a Tisztogatást vitte színre, majd két klasszikust rendezett, tavaly az Éjjeli menedékhelyet, idén a Bölcs Náthánt. Mindkettőben pontos rendezői elemzés és jó színészvezetés ismerhető fel, de valamiért nem igazán átütő erejűek ezek az előadások. Az idei Bölcs Náthán például azért nem, mert a karakteresen meghatározott látványvilága ellenére is – a darab természetét követve – alapvetően szószínház uralja a produkciót.

Igazán emlékezetes kaposvári előadások az elmúlt években Bérczes László nevéhez fűződnek. Tavaly aVaknyugat került be a POSZT versenyprogramjába, idén a pécsi színházzal közösen készített Bányavakság. A Bérczes-rendezések egyrészt alapos szövegelemzésre épülnek, ezekből bomlik ki az aprólékosan, pontosan felépített színészi játék. Ezt Bérczes mindig hangsúlyosan támogatja meg különféle látványelemekkel, vizuális megoldásokkal is. A Bányavakságot két okból éreztem a POSZT versenyprogramjába illőnek. Egyrészt azért, mert – bár minden színrevitelét láttam a darabnak – új színeket, ismeretlen értelmezési tartományokat nyitott meg a rendezés, másrészt azért, mert nagyszerűek voltak benne a színészek. Aki Pécsen (is) néz színházat, annak nem meglepetés Köles Ferenc nagyszerű játéka. De régen láttam (a kaposvári) Szula Lászlót és (a pécsi) Urbán Tibort ilyen jónak, a (kaposvári) Nyári Szilviát pedig még soha nem éreztem ennyire nagyszerűnek.

Az elmúlt egy-két évben lassan kezdett átalakulni a kaposvári színészgárda is. Távoztak régiek, újak érkeztek. Elment a színháztól Kocsis Pál, aki 16 éven át volt vezető színésze a társulatnak. Elszerződött Takács Géza, aki a legérdekesebb figura volt a fiatalok közül, nem tért vissza Sárközi-Nagy Ilona, aki számos fontos fiatal női főszerepet játszott az elmúlt években. Meghalt Karácsony Tamás, aki a régi gárda egyik legerősebb tagja volt. De jöttek új színészek is. Kaposvárra szerződött Takács Kati, akinek máris több nagyszerű alakítása volt itt, mégis az az érzésem, mintha a színházvezetés nem igazán építene arra, hogy milyen nagyszerű színésznő áll a rendelkezésére. Hasonló nyereség Mészáros Sára érkezése is, aki még csak egy-két szerepet játszott el itt. Úgy tűnik, hogy Kaposvárott új szintre emelkedhet Hüse Csaba pályája, aki szintén Egerből érkezett. Visszatért Kaposvárra Spindler Béla, aki korábban fontos tagja volt a társulatnak. Vendégként több előadásban játszott Karalyos Gábor és Érsek-Obádovics Mercédesz.

Átalakulóban van tehát a kaposvári színészgárda, ez a belső erőviszonyaikra is érvényes. A korábbinál jóval több főszerepet kapott Hunyadkürti György, jóval kevesebb előadás épült viszont Kovács Zsoltra, s mintha kevesebb fontos szerep jutna Kelemen Józsefnek, Varga Zsuzsának, Csapó Virágnak. Azt látni tehát, hogy lassan, de biztosan változik a kaposvári színház. Azt viszont még nem tudni, hogy milyen irányba fog menni, hogy esztétikailag mit fog képviselni, művészi értelemben milyen erőt fog jelenteni. Erre csak a következő évek munkája adhat választ.




Székesfehérvár, Debrecen, Dunaújváros



Hasonló érzésem van több társulattal kapcsolatban. Egyrészt alapvetően átalakult a székesfehérvári társulat. Szikora János igazgatóvá választása után az idei évadra egész sor nagyszerű színész szerződött ide: Cserhalmi György, Gáspár Sándor, Hirtling István, Derzsi János, László Zsolt, Földes Eszter, Varga Mária, Radnay Csilla, Törőcsik Franciska, Krisztik Csaba, Andrássy Máté, Kádas József, Makranczi Zalán. Olyan névsor ez, amelyet bármelyik színház (akár vidéki, akár pesti) megirigyelhetne. De nyilván az első év még csak az ismerkedés, az egymásra hangolódás, a társulatformálódás jegyében telhet el. Ennek eredményei csak később lesznek érzékelhetők (különösen, hogy több színházból, a Nemzetiből, az Új Színházból, a Forte Társulatból érkeztek az új tagok, és sokan maradtak itt a régi székesfehérvári társulatból is).

Az eredményes munka esélyét növeli az is, hogy ehhez a színházhoz is állandó rendezőgárda tartozik: Szikora János mellett Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Horváth Csaba. Bár a társulatformálást bizonyára nehezíti, hogy valamennyien több helyen dolgoznak. Bagó Bertalan az elmúlt egy évben Székesfehérvár mellett Győrben, Komáromban és Szegeden rendezett, Hargitai Iván Tatabányán is dolgozott, Horváth Csaba a főiskolai munkája mellett (a végzős fizikai színházi osztályt vezeti) saját társulatával, a Fortéval hozott létre előadást.

Igazán átütő erejű előadást az első évben nem mutatott be a székesfehérvári színház, bár több figyelemre méltó produkcióval jelentkeztek. A Bagó Bertalan rendezte Lear király határozott rendezői koncepciója a diktatúrából diktatúrába vezető utat ábrázolja, vizuálisan és zeneileg is markáns jelzéseket alkalmazva. A színészi alakítások viszont még elég sokfélék az előadásban. (Nagyszerűnek találtam például Gáspár Sándor, Földes Eszter és Krisztik Csaba játékát, bár mindannyian kicsit más stílusban játszottak.) Számtalan részértékét láttam a Hargitai Iván rendezte Fösvénynek is, amely Hirtling István jutalomjátékának készült, de a fiatalok, Lábodi Ádám, Kerkay Rita, Ostorházi Bernadett, Andrássy Máté is emlékezetesek voltak benne. Egészen furcsa, dadaista kabarét rendezett Galambos Péter Tanár úr, kérem, minden másképpen van címmel, amely Karinthy Frigyes szövegeit és a Bizottság együttes dalait (illetve Melis László hasonló szellemű muzsikáját) házasította össze. Fizikai színházi előadást rendezett Móricz Zsigmond Pillangó című regényéből Horváth Csaba. Ebben a közelítésben a szavaknál fontosabbá váltak a mozdulatok, a gesztusok, illetve a színészek által keltett zenei és képi hatások. (Az előadás alapvetően a Forte tagjaira és Horváth Csaba fizikai szakos színészhallgatóira épült.) „Furcsa előadás volt, de jó” – mondta mellettem egy székesfehérvári néző. Ez a véletlenül elcsípett mondat is azt bizonyította számomra, hogy a vidéki közönségnek nem zsigeri vágya az igénytelenség, képes szokatlan megoldásokat, új formákat is befogadni, ha ezt meggyőző erővel teszi egy előadás. És hogy nem reménytelen dolog a közönség ízlésének, elvárásainak fejlesztésébe energiát fektetni. A színházművészet jövője múlik ezen.

Ezt a hitet éreztem A novemberi éj Debrecenben látott előadásán is, amelyet Wyspiański darabjából Mezei Kinga állított színpadra. Egy megújuló fiatal társulat sodró energiáit éreztem a produkcióban, amely tulajdonképpen egy nehezen átlátható, mitológiai és történelmi utalásokkal telezsúfolt költői szöveget próbált gazdag képi és koreográfusi megoldásokkal közvetíteni (koreográfus Gemza Péter). Ugyanakkor az általam látott előadáson – Székesfehérvárral ellentétben – sajnos nem éreztem a közönség támogatását. Talán túl nagy feladatot kaptak itt a máshoz szokott nézők.

Azért is lehetett ez az érzésem, mert a debreceni nagyszínpadon egy kifejezetten hagyományos felfogású előadást láttam: Szabó Magda Régimódi történetéből Csikos Sándor rendezett színpadi játékot, mégpedig úgy, hogy a történetmesélésre, illetve az emberi fordulatokra koncentrált. (Kubik Anna meggyőző Rickl Mária alakítása feltétlen értéke a vállalkozásnak.) A többi előadást (például az Anca Bradu rendezte Antigonét vagy a Gemza Péter rendezte Iokaszté királynőt) nem láttam Debrecenben, mert itt viszonylag későn indult be az évad, hiszen az őszi hónapokban a színház majdnem teljes repertoárja a Vidnyánszky Attila vezette új Nemzeti Színházban vendégszerepelt.

Kíváncsian figyelem, hogy Debrecen valóban képes lesz-e a megújulásra. Erre jó esélyt látok, hiszen Ráckevei Anna mellett több nagyszerű színész is van a társulatban, az idősebbek közül Miske László, Kóti Árpád és Csikos Sándor, a fiatalabbak közül Mészáros Tibor és Mercs János, de tehetségesnek tűnik néhány frissen ide szerződött fiatal is: Szalma Noémi, Krajcsi Nikolette, Vaszkó Bence. Most már csak az kell, hogy olyan igényes rendezők dolgozzanak itt, akik hangot is találnak velük.

Egyértelműen bizonyította megújuló képességét a dunaújvárosi színház, amely második éve működik új vezetés alatt. Dobák Lívia művészeti vezető viszonylag ritkán követett úton járt: nem a társulat színészeit cserélte le, hanem – mintegy bízva a képességeikben – olyan rendezőket hívott hozzájuk, akik képesek voltak fejleszteni őket. Ennek a munkának az első eredményei ebben az évben értek be, különösen két előadásban, a Kuthy Ágnes rendezte Padlásban, amely vizuális ötletekkel teli jókedvű játék, és a Szikszai Rémusz rendezteMájusban, amely Szép Ernő két ritkán játszott egyfelvonásosa segítségével rajzolta fel azt az egzisztenciális kilátástalanságot, amelyben nemcsak a századelő embere élt, hanem amellyel mi is kénytelenek vagyunk szembenézni. (És Szikszai igazán kiváló színészpedagógusnak bizonyult, mert én még soha nem láttam ilyen jónak a dunaújvárosi színészeket – például Tőkés Nikolettát, Lapis Erikát, Csadi Zoltánt –, mint ebben az előadásban. De a vendégek, Tóth József és Király Attila is új színeiket mutatták.)


A megújulás gátjai



Van néhány vidéki színház, amely ígéretes jeleket mutat, mégsem születnek itt igazán jó előadások. Az okok egészen különbözőek lehetnek.

Két éve Pataki András vezeti a (bonyolult fenntartói struktúrában működő) Soproni Petőfi Színházat. Pataki egyértelműen szakított elődje kommersz műsorpolitikájával, és neves vendégművészek helyett egy kialakuló saját társulatra szeretne építeni. Ennek a munkának vannak részeredményei. Szívesen néztem a Pataki rendezte Csíksomlyói passiót éppúgy, mint a valódi commedia dell’arte stílusjátéknak ható Két úr szolgáját is, amelyet a színház másik állandó rendezője, Katona Imre készített. Ugyanakkor (a rengeteg tehetséges fiatal ellenére) a társulatot még nem érzem igazán meggyőzőnek.

Szombathelyen viszont jónak tűnik a színészgárda. Vannak itt jelentős idősebb színészek (Jordán Tamás, Kiss Mari, Trokán Péter), vannak jó erőket képviselő középkorú művészek (Mertz Tibor, Szabó Tibor, Bajomi Nagy György, Vlahovics Edit) és fiatalabb tehetségek (Nagy Cili, Csonka Szilvi, Sodró Eliza, Czukor Balázs). Valahogy mégsem születtek igazán meggyőző előadások Szombathelyen. (Bár a Krobot rendezte Tótékat szerettem, a színészek miatt is.) Elsősorban azt az erős ambíciót nem érzem a színházban, ami néhány éve még letagadhatatlan volt. Azt mondják, hogy az elmúlt két évben igazán Czukor Balázs rendezései jelentették az újdonságot (tavaly az Arab éjszaka, idén a Cudar világ), de én sajnos ezeket nem láttam.

Az utóbbi években több fontos előadással jelentkezett a zalaegerszegi színház. A tavalyi POSZT-on is szerepelt a Sztarenki Pál rendezte Színésznők, ugyancsak ő állította színpadra Krusovszky Dénes Az üveganya című darabját, hasonlóképp kortárs szövegből született a Balog József rendezte Kebab. Ezekben az előadásokban igazán jó színészi energiákat lehetett látni. És ugyancsak nagy energiával készülnek a „Tantermi deszka” sorozatcímet viselő ifjúsági, osztályterem színházi előadások (elsősorban Madák Zsuzsa munkája nyomán). De ezek az előadások mind kistérbe készült, sokszor külső helyszínen játszott darabok. Ugyanis a színháznak alig van lehetősége stúdiódarabokat játszani, hisz néhány éve a fenntartó beköltöztette a színház stúdiójába a Griff Bábszínházat. Így a nagyszínpadi előadások jelentik mostanában a zalaegerszegi színház munkájának gerincét, de ezek valahogy nem sikerülnek igazán jól. Ebben nyilván része van annak is, hogy az utóbbi néhány évben meggyengült a társulat, többen távoztak azok közül, akik korábban vezető színészek voltak itt.

Nyilván részletesebben kellene elemezni, de épp erre nem jut már hely, hogy jó néhány vidéki színház azért nem képes a megújulásra, mert sem a társulat, sem az előadásokat létrehozó rendezők nem elég erősek. Például Kecskeméten szinte minden főszerepet Kőszegi Ákos játszik, olyanokat is, amelyek az alkatától távol állnak, kellene mellé még legalább egy hasonló kvalitású színész, aki levenné a terheket a válláról. Erősödnie kellene a középkorúak csapatának is, és Trokán Anna és Porogi Ádám mellé kellene még néhány ambiciózus fiatal. Ebben az évadban a legtöbb előadást az igazgató, Cseke Péter és a művészeti vezető, Réczei Tamás rendezte (az utóbbi jó néhányat írt is. Ezek közül a tavalyi Vasárnapi gyerekeket kifejezetten jónak éreztem, és az idei, Déry Tibor börtönéveit feldolgozó Szerelmet is izgalmas anyagnak találtam). De országos figyelmet keltő előadásokat Kecskeméten korábban Szász János, Mohácsi János rendezett (ők idén nem dolgoztak itt, de jövőre fognak), illetve Zsótér Sándor, akinek viszont idei kecskeméti munkája, a Hosszú út az éjszakában nem tetszett, elsősorban amiatt, mert nem győzött meg arról, hogy az idősödő női főszerepet a fiatal Trokán Annára kellett osztani.

Veszprémben igazán egy háromszereplős előadás, az Agónia tetszett, elsősorban a színészi energiák miatt, amit Kéry Kitty, Oberfrank Pál és a vendég Gáspár Tibor játékában érzékeltem Krleža egyébként fárasztóan túlbeszélt darabjában. Nem voltak ilyen jó benyomásaim, amikor a társulat egészét láttam, például a számos vendéget is foglalkoztató Éjjeli menedékhelyben. Veszprémben is érdemes lenne a társulat erősítésén gondolkodni, és azon is, hogy talán olyan rendezőket kellene hívni hozzájuk, akik valódi meglepetéseket okozhatnának.

Igényes, de kifejezetten konzervatív szemléletű munkát érzékeltem azokban az előadásokban, amelyeket Szolnokon láttam. (A szórakoztató és a művészi szándékú előadások a repertoár 50-50 százalékát alkotják.) Mind a Hosszú út az éjszakában, mind a Sárga liliom esetében hagyományos szemléletű darabokat vittek színre hagyományos eszközökkel. Ez a Salemi boszorkányokra is érvényes, amely azért tartalmazott néhány expresszív elemet. Ugyanakkor Szolnokon is feltűnő, hogy kevés az olyan színész, akikre tényleg jelentős feladatokat lehet osztani. A hősöket rendre Molnár László játssza (még ha nem is kifejezetten hősi alkat; a korábbi években még harsány eszközöket használó színész most visszafogottabban játszik). A hősnők rendre Molnár Nikolettnek jutnak (aki meggyőzően, de kevés eszközzel játszik). A fontosabb fiatalabb férfiszerepeket Barabás Botondra és Dósa Mátyásra osztják, így sokszor kénytelenek alkatuktól távolabb álló figurákat is játszani.

Békéscsabán leginkább a Seregi Zoltán által színpadra állított Üvegfigurák tetszett, elsősorban a finom rendezői megoldások miatt. Kara Tünde is ebben volt a legjobb, sokkal meggyőzőbb, mint az Advent a Hargitán kettős főszerepében, amely alkatilag is, életkorilag is távolabb állt tőle. De sajnos hasonló kvalitású művészekkel nem nagyon rendelkezik a társulat. Sajnálom, hogy a pécsi színház repertoárja kifejezetten szórakoztató jellegű (bár a 39 lépcsőfok igazi briliáns mulattatás volt), mert az Antigoné is arról győzött meg, hogy ebben a városban is lehetne másfajta művészetet is művelni, és a társulatnak is lenne ereje hozzá.

A szegedi színházat Bodolay Géza dekonstruktív szemléletű, ironikus színházeszménye határozza meg (Tasnádi István darabját, a Memót például annyira szétszedte, hogy a nézőnek az volt az érzése, hogy nincs is darab). Provokatív szemlélete még azokat az előadásait is áthatja, amelyekben inkább csak történetet akar mesélni (mint az Othellóban). Tatabánya igényes műsorterve elsősorban olyan darabokat tartalmaz, amelyek jó színészi játéklehetőségeket kínálnak. Ehhez jó erőkből álló (alkalmi) társulat szerveződött. Talán csak az a feltűnő, hogy a színész-igazgató a kelleténél több főszerepet játszik. Nagyon meggyengült az elmúlt években az egri társulat. Győrben sem adottak az igényes művészi munka állandó feltételei (bár a Salemi boszorkányokban Szina Kinga játéka emlékezetes marad, A kripliben viszont Járai Máté játéka keltett Győrön kívül is figyelmet).

Orlai ajánlja a Belvárosi Színházban

Az óév utolsó és az újév első napjaira ajánljuk a Belvárosi Színházban!

2014. december 29 - Edith Piaf
2014. december 30 - A szív hídjai
2014. december 31 - Amadeus
2015. január 1 - A folyón túl Itália
2015. január 2 - Gyógyír északi szélre
2015. január 2 - Ez a hely!
2015. január 3 - Hitted volna?
2014. január 4 - Happy Ending

Jegyek itt: http://orlaiprodukcio.hu/performances.php?l=0&d=2015-01

forrás: Facebook

2014 legfontosabb 40 előadása - 4/3.

Hogy miért fontos egy előadás? Mert érdemes rá odafigyelni. Mert jó, mert tehetséges, mert hozzánk, rólunk és velünk szól. Mert segít fontos kérdéseket feltenni, és hagyja azokat megválaszolni. Mert egyedi. Íme, kronologikus sorrendben az általunk látottakból a harmadik tíz!

2014. május 25. Platonov – Apátlanul
Radnóti Színház, Budapest, rendező: Alföldi Róbert

„Lehetne olyan közhelyeket pufogtatni, hogy az önzés önzést szül, vagy hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa – valamennyire még illenének is az előadásra. Az azonban érdekes, és vitára módot adó felvetés, hogy mi a felelőssége annak, aki látja, mi vesz minket körül, azokkal szemben, akik nem látják. Az pedig aligha véletlen, hogy az utóbbi időben több tartalmas előadás (ilyen például a Fényevők) született ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban.” Az előadásról írt teljes kritika a közeljövőben jelenik meg.

2014. július 10. A csemegepultos naplója
Orlai Produkció, Jurányi, Budapest, rendező: Göttinger Pál


2014. október 1. Semmi
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, rendező: Madák Zsuzsanna

A zalaegerszegi Semmi egy figyelemre méltó építkezési folyamat újabb állomása. A Tantermi Deszka program keretében most már negyedik éve járják a zalai és a környékbeli iskolákat, kortárs darabokkal és egyre szaporodó előadásszámmal, mert egyre többet hívják őket. Ez alatt a négy év alatt Madák Zsuzsanna vezetésével egy lelkes, jól működő műhely jött létre. A színészek hozzáedződtek a tantermi körülményekhez, a színházi nevelési előadások sajátosságaihoz.

A Semmi esetében a színházi nevelési foglalkozásra nem az előadást követően kerül sor, hanem beépül abba, egységet alkot vele. Ugyanakkor nem engednek a színházi minőségből sem, így színház és nevelés mindkét szempontból érvényes, szerencsés találkozásának lehetnek szemlélői és részesei a diákok.


forrás: http://7ora7.hu/

Kocsis Gergelynek nem hiányzik saját jófejkedése

A Katona József Színház színésze nem lenne mc egy eseményen, és nem tudja elképzelni, hogy harminc év múlva nem fog állni a Katona. A zenélés annak ellenére is fontos neki, hogy már feloszlott a Könnyű Esti Sértés nevű színészzenekar, amiben ezt igazán kiélhette, és a Színművészetin tanítást az egyik legjobb dolognak tartja az életében.

A veled készült interjúk gyakran szólnak arról, hogy mostanra lenyugodtál, bölcsebb lettél...

Igen? Nem szeretem elolvasni a velem készült interjúkat. Leírva sokkal nagyobb súlya van a mondataimnak.

És például nincsen honlapod se, miért?

Nem tudom, lustaságból. A színháznak van honlapja, amit én ügyködök, azt ott mindig lehet látni . Nem érzem annak szükségét, hogy külön tudósítsak arról, hogy most éppen holnapután hol vagyok látható. 

Igen, erről beszélhettél korábban, amikor azt mondtad, hogy korral háttérbe vonultál és csak a szerepekben akarod megmutatni magad...

Igen, ilyesmit mondhattam. Egyre kevésbé érdekelnek a nem színházi színpadon történő megnyilvánulások. Egyrészt egyre kevésbé érdekelnek, másrészt egyre jobban meg vagyok tőlük ijedve. Mostmár nem szeretem magam, Kocsis Gergelyt tukmálni. Szeretem a szakmámat nagyon művelni, de nem lennék mc egy eseményen, és saját magam jófejkedése sem hiányzik.

Igen, de ebben érzek valami befelé fordulást, jót tesz ez egy színésznek? 

Szerintem a munkámban nem fordulok befelé. 

Úgy értem, az oké, hogy nem akarod most holnaptól te vezetni az X-Faktort, de a Katonán kívül nem is lehet veled találkozni. 

Sokszor fordul elő, hogy hívnak, de egyszerűen nem tudtam, nem tudok kimozdulni a Katonából. Vagy nem adtak ki, mert itt kellek. Szerencsére nem érek rá nagyon. 

15 éve, az egyetem elvégzése óta vagy itt, sosem volt elég?

Soha. Én azért komolyan úgy fogom fel, hogy estéről estére mást csinálok itt. Természetesen elfogynak a kollégák, tehát egyszer csak ugyanazokkal csinálom azt a mást, de azért az eddigi tizenöt évben még mindig másnak bizonyult minden munka az előzőnél. Nem mondom, hogy nem esne jól, biztos nagy kaland lenne elmenni valamelyik színházba próbálni valamelyik rendezővel, akivel még nem dolgoztam, ez mind-mind izgat. Nem zárkózom el, csak eddig még nem volt rá példa, hogy összejött volna. 

Mit jelent neked a szaxofonozás, meg úgy általában a zenélés?

Azzal, hogy feloszlott a Könnyű Esti Sértés kielégületlen vágyam maradt a zenélés, de nem tettem le róla, hogy ráfekszem még egyszer. Azért a színházban elég sokat kell zenélni szerencsére, tulajdonképpen most is játszunk olyan darabot, amiben szaxofonozom. Boldog vagyok, hogy egy picit ugatom a zenét, ez nagyon jó érzés, és hálás vagyok anyukáméknak, akik a kedvem ellenére elhajtottak annak idején a zeneiskolába, mert zenélni jó dolog!

Akkor miért oszlott fel a zenekar?

Mert nincs rá idő. Meg azok az évek elmúltak, hogy este tizenegytől éjjel kettőig próbáljunk. Ez már nem megy. És bár nem érzem magam öregnek, de ahhoz már igen, hogy éjjel kettőkor járjak haza. Amikor csináltuk, akkor ezt még bírtuk, most meg már nem. 

Mesélj az Abigail bulijáról , amit most próbáltok Ascher Tamással és januárban lesz a bemutatója.

Nagyon jól szórakozom! Nagyon szeretem a reális időben, egyetlen lakásban játszódó színdarabokat, amikben nincsen semmiféle elrugaszkodás a valóságtól. Öt ember beszélget másfél órát, esznek, isznak, léteznek egy nappaliban. Nem váltunk dimenziót sem eszmeileg, sem térileg, hanem megbeszéljük, hogy mi van, és ez a beszélgetés lesz egyre élesebb. Az ilyen előadásokat nagyon szeretem, ebben az értelemben mélységesen hagyományos ízléssel rendelkező színész vagyok, nem ami a befogadását, hanem ami a munkát illeti. Szeretek elpepecselni a reális dolgok újrateremtésével. Ebben a színdarabban csak úgy kell tennem, mintha élnék a saját lakásomban. 

És amikor hazamész le tudod tenni? 

Persze. Az tök más fejezete egy napnak. Nincs olyan varázslat, hogy otthon nézegetem magam. Az hazugság, hogy nem gondolok rá, mert gondolok rá, de otthon a nappaliban nem jut eszembe, hogy jé, ez most pont olyan, mint a darabban vagy, hogy ezt vagy azt így vagy úgy kéne csinálnom. Azt sose felejtem el, hogy ez színház. Amúgy meg is hülyülnék. Nem is bírom a feszültséget a próbafolyamat alatt. Sosem érzem azt, hogy akkora lenne a tét, amekkora feszültség egy próbán esetleg tud lenni, végülis ez egy játék. Mondjuk mostanában nem is volt feszültség. 

Még mindig azt vallod, hogy a Katona képes lesz megtartani a progresszivitást a kőszínházas csatákban? Most sok interjúban kerül elő ez a téma. 

Még mindig, és egyre inkább így gondolom! És remélem, hogy nagyon sokan ebben a szakmában így gondolják. Nem szeretem ezt a rigorózus kategorizálást, hogy van a kőszínház meg a nem kőszínház. Ez önmagában már egy minőségi ítélet is egyben valami fölött.

Szerintem meg ez nincs már így. Ez csak az állami támogatás miatt van. Ha meg az nem lesz, akkor van a para. És abból a szempontból érdekes ez a kérdés, amit Göttinger Pál vetett fel nemrégiben, hogy ki lesz, aki igazgatni fogja a színházakat? 

Pont ő az én példaképem ebben a gondolkodásban. 

Te pedig ennek ellenére is azt gondolod, hogy meg fog tudni maradni. 

Én hiszek benne, igen. De nem gondolom azt, hogy ezt én el tudnám intézni. Hiszek abban, hogy ebben vagy egy ilyen színházban fogok megöregedni. Nem tudom elképzelni, hogy harminc év múlva ez a hely, ahol most ülünk ne létezzen. 

Szabadúszóként sem tudod magad elképzelni?

Bárhogy el tudom magam képzelni, de úgy látom, hogy akinek ez igazán jól megy, annak valamivel ismertebb, népszerűbb színésznek kell lennie. Nem mernék most kilépni a semmibe, mert sehová nem hívnának húzónévnek, ezzel tisztában vagyok, és nem fáj. Egyszerűen az, hogy az én nevem valahová ki van írva, az csak a Katonába járó embereknek jelent valamit. 

Régi vágású színész vagy? 

Nincs meg bennem a kényszer, hogy menjek. Érzem, hogy mindig kell újítani, de azon kívül, hogy tiszteletet érzek ezzel az ambícióval kapcsolatban, semmiféle újító ötletem nincsen a színházzal vagy a színjátszással kapcsolatban, és ez néha frusztrál, nyomaszt. Ilyenkor kicsit megijedek, hogy én már tényleg csak szerepeket akarok játszani a színpadon, tényleg ennyire elmaradott vagyok? 

Például rendeznél?

Miért ne? Előbb utóbb majd biztos. Ezzel kapcsolatban is azt gondolom, hogy ha volna valami üvöltő kényszer bennem, akkor azt már megcsináltam volna. És ha holnap támad bennem egy ilyen, akkor esküszöm meg fogom csinálni, de csak azért, hogy én is rendezzek, és hogy ki legyen írva a színlap végére, hogy rendezte Kocsis Gergely, azért nem fogok rendezni, noha nagyon érdekes dolognak tartanám. Azért az egyetemen tapasztalom, hogy nagyjából milyen lehet rendezni. 

És tanítani a Színművészetin milyen?

Az szuper. A legjobb dolog. Azt nem tudom, hogy én a szó klasszikus értelmében véve tanítok-e, de legalábbis tartok ilyen foglalkozásokat színinövendékeknek, és néha azt tapasztalom, hogy mondok valamit, és azt valaki felfogja, és attól valami jobb lesz. És ezek ilyen kis apró sikerecskék nekem mindig. Azontúl, hogy nyilván van benne valami narcisztikus is, hiszen az ember szereti, ha csillogó szempárok figyelik szavait, de ez a csillogás hamar kifakul, ha az ember időről időre valamit nem gurít. Egyelőre azt gondolom, hogy van valami haszna annak, hogy én ott teszek-veszek.

És nem veszed a lelkedre? Ez elég nagy felelősség.

Csak olyat mondok, amiben biztos vagyok. Nem hirdetem senkinek, hogy mi hogyan legyen, nem döntök sorsok felett, csak beszélek nekik a színészkedéstől, és tartózkodom az életet meghatározó nagy kijelentésektől. Felteszem, nem is nagyon tudok ilyet mondani.

"Mi lesz veled, kőszínház?"

Göttinger Pál a Magyar Színház jelenlegi főrendezője, és őszintén aggódik a hazai kőszínházak sorsáért, mert szerinte a színház, mint üzem, vagy mint gazdálkodó szervezet a világon senkit nem érdekel a legfiatalabb generációban. De a sötét jövőkép mellett azért szó esett a Telefondoktorról, amiben színész, és a Csemegepultosról, amit a többi előadásához hasonlóan el kell tudni engednie.

A Magyar Színház főrendezőjeként tudod már, hogy mi lesz a sorsod most, hogy januártól Zalán János veszi át a színház irányítását

Van egy olyan megegyezés a színházzal, hogy nem nyilatkozunk az új igazgató hivatalba lépéséig. Várjuk meg, hogy ő mit mond, mit akar – beszéljünk a dolgainkról akkor, mikor már van mire reflektálni.

Rendben, akkor beszéljünk arról, hogy főrendezőként mennyire kaptál az elmúlt időben szabad kezet abban, hogy milyen darabokat vigyen színre a színház?

Általában az emberek köré - tehát a színészek vagy a vendégrendező személye köré - találtuk közösen ki az anyagot, egyéb kényszerítő szempontok egyáltalán nem voltak. Természetesen van a bérletkényszer miatt egy olyan szétszórás, hogy legyen a legkisebbeknek, a tizenéveseknek, a fiatal felnőtteknek és persze a felnőtteknek is előadás. 

Őze Áron, az intézmény jelenlegi igazgatója elég elegánsan kezelte a helyzetet, miszerint a jövőben nem ő fogja irányítani a Magyar Színházat...

A régi és az új igazgató nagyon vigyáznak egymásra, nem nyilatkoznak keresztbe, ami szerintem elég korrekt dolog. Áronban van egy már-már romantikus kötődés a házhoz, hiszen ő kisgyerekként is ott volt az édesapja miatt. Neki mindent vivő prioritás, hogy a társulat életben maradjon, vagy hogy az a ház színház maradjon. Ez sokkal fontosabb számára, mint az, hogy egy-egy vitás helyzetben igaza legyen. Ő az a fajta színházigazgató, aki ezeket a dolgokat ego nélkül tudja kezelni. Miközben kommunikációs problémákkal nagyon is sokat küzdött a színház az elmúlt időkben. 

Nekem úgy tűnik, nagyon jól érzed magad a Magyar Színháznál, mi ennek a fő oka?

Elsősorban a társulat. Másfél éve vagyok ott, tehát nem mentünk még át elég sok sikeren és krízisen ahhoz, hogy a kapcsolatok elmélyüljenek, de nagyon átkosnak tartom azt a szakmai szilenciumot, ami e körül a társulat körül volt az utóbbi 5-10 évben. 

Ezt úgy érted, hogy nem tartották jó színháznak?

Még azt is olvastam, hogy a térképen sincs rajta! Úgy bántak vele, mint egy elfeledett vidéki színházzal Budapest közepén. És tudom, hogy voltak szörnyűségek, meg olyan időszakok, amik mai fejjel vagy az én mostani színházrendezői ízlésemmel majdnem vállalhatatlanok, de ilyesmin azért a legtöbb ekkora üzemű színház át-átmegy. Az sem tett jót, hogy a színház létét tulajdonképpen állandóan megkérdőjelezték az új Nemzeti felépülése óta. Senki nem értette, hogy miért nem csukták be, végül abban maradtak, hogy minden bizonnyal azért, mert a nagyjaink akkor még éltek. Egy ideig ők még jelen voltak és vitték azt a fajta teátrális gondolkodást, amiben ők verhetetlenek voltak. Ugyanakkor jelentékenyen csökkent az ez iránti kereslet, amitől ők maguk elkeseredettek, a színház pedig eléggé elveszett lett. Aztán eltűntek - meghaltak vagy már nem praktizáltak –, és akkor megint támadt egy lyuk.
Hatvanhatos az épület, és eddig még nem volt érdemi felújítása, ráadásul az a fajta színház, amit jelenleg csinálunk, olyan 150-350 néző között ideális. Rendezőként is ilyesmi méretű előadások készítését tanuljuk az iskolában, és a főiskoláról kikerülő színészek is nagyjából ehhez értenek. A Magyar Színházban ehhez képest 650 néző fér el (nagyobb, mint a Nemzeti!), a kisteremben (egy korábbi díszletraktár-próbateremben) pedig 80. A nagy túl nagy ahhoz, hogy üzembiztosan megteljen, a kicsi túl kicsi ahhoz, hogy rentábilis legyen, egyszerűen nem termel elég bevételt. Márpedig másfél utcára a Madáchtól, töredékannyi pénzből estéről-estére nagyjából 700 embert bevonzani a színházba olyan prés, ami minden ott dolgozó művészre rak egyfajta frusztrációt. A félház nagyon is látszik, miközben tudjuk, hogy ez még mindig rengeteg ember! A Bárkában mi mindent megtettünk volna ennyi emberért! 

Nem lehet, hogy a marketing teljes hiányán csúszott el a dolog? 

Könnyen lehet, de borzasztó nehéz felületeket találni pénz nélkül. Bár minden színházat megviselt, de a Magyar Színházat az elavult infrastruktúra és a korszerűtlen szervezeti forma miatt kiváltképp érzékenyen érintette a költségvetés folyamatos apadása. Még emlékszik az a ház azokra az időkre, amikor egymilliárd forint volt a színház éves költségvetése...

Hogy kicsit fellélegezzünk, mesélj a honlapodról, azt néztem, hogy úgy funkcionál, mint valami kulturális folyóirat...

Pedig nem az. Ez egy portfólió. Régen a nagymamám kivagdosta a rólam szóló cikkeket, most meg egy automata keresőnek hála itt gyűlnek össze azok, amikhez van valamiféle kötődésem. 

Rendező vagy, mégis színészként, a Telefondoktorban nyújtott alakításodért nyertél Pulcinella-díjat az idei Vidor Fesztiválon. Ez milyen érzés?

Szórakoztató. Nagyot derültem rajta. Ez egy színházművészeti értelemben véve ártatlan vállalkozás volt, mert ezt a Bárka Színházban csináltuk egy előadás utáni viccnek, a kávézóban játszottuk, azoknak, akik már kirendelték a sörüket. Aztán tíz-egynéhány előadás után kiderült, hogy az előadás fenn tudja tartani magát nézőszámilag, és ezután már nem is nagyon volt vele teendőm, a Manna Produkció gondozta tovább, hívták, mi meg vittük. Most már három és fél éve játsszuk a Tháliában. De ez továbbra is egy játékos ügy, persze az, hogy szakmai díjat kapott, az nagyon megtisztelő.

De akkor ez most nem valamiféle bosszú a színészeken, amiért most mindegyik állandóan rendez? 

Valójában én ezt úgy élem meg, hogy ezek a vonalak egyre inkább elmosódnak már, és ez így is van rendjén. Egy színész, aki rendez, koreográfuskodik és zenéket ír az előadásaihoz, ezek az átfedések mind általánosabbak lesznek a következő időben. Sokkal szuverénebb produkciók fognak születni, és a megálmodott előadások megvalósításának érdekében általános lesz a következő időszakban, hogy több művészi-személyi felelősség esik majd egy-egy alkotóra. 

Ám ebből egyenesen követekezik, sőt gyakran emlegetik is mostanában ennek a hagyományos kőszínházi struktúrának a felbomlását, te is azt gondolod, hogy ennek be kell következnie?

Nem tudom, nem látok a jövőbe, de félek nagyon, mert ez a mi generációnkra egy elég vacak típusú felelősséget nyom.

Miért?

Pont azért, amit mondtál, hogy például húsz-harminc év múlva ki fogja igazgatni a Vígszínházat? Ki fog érteni egyáltalán a nagyszínházi rendezéshez? Pláne egy többszázezer nézőt bevonzó repertoár összeállításához? A mostani fiatal színházcsináló generációt ez a nagyszínházi üzem ráadásul különösebben nem is érdekli. Nyilván sem hozzáférni, sem gyakorlatot szerezni nem túl könnyű, mert túl nagy kockázat egy kezdő rendező nagyszínpadra engedése a fővárosban. És akkor még ehhez jön, hogy a színház, mint üzem vagy mint gazdálkodó szervezet a világon senkit nem érdekel a legfiatalabb generációban, pedig ha kiégnek az izzók, nem lesz fény, amiben lemehetne előadás. Ezek közintézmények, szigorú költségvetéssel, ez nem érdekel senkit, az előadáscsinálás érdekli ezeket az embereket. Érthetően, teszem hozzá, de azért ez mégis kevés lesz.

Jó, de ne mondd már nekem, hogy egy normális világban az izzóproblémákkal a színházigazgatónak kellene foglalkoznia! Azért van a gazdasági igazgató, nem?

Elvileg igen, de ő is csak beosztott, a megvalósuló vagy meghiúsuló, sikeres vagy bukott elődásokért a felelősség az összes ilyen intézményben egyszemélyi. Ez az egész egy nagyon vészterhes mostani jelenség. Alapgondolatunk kéne legyen, hogy ezek a házak még állni fognak, negyven év múlva is meglesznek, ez lesz az elrendezésük is, de ki fog ott előadásokat csinálni? És ez még csak nem is művészeti kérdés, mert olyan tehetségű rendező, aki tud mit kezdeni a helyzettel, olyan még adódik is, ahogy most is, de ki fogja összerakni úgy a darabokat egymás mögé, hogy nézzék is? Hogy egy nagyon valamilyen előadás közönsége megnézzen és eltartson egy nagyon másmilyent is? Hogy két biztonságosabb, a meglévő tartalékokra alapozó előadás kitermelje egy színháztechnikailag mondjuk vagányabb produkció lehetőségét? Ki fogja eladni a bérleteket?

De valahogy még mindig működik, pedig már rég összeomolhatott volna.

Persze, de a mostani sikeres színész-igazgatók mind jól működő kőszínházi környezetben szocializálódtak, tanulták meg a mesterségüket, nem úgy, mint mi. Másrészt még mindig iszonyatosan sok állami pénz van az egészben, ami függést és politikai játszmázást okoz. Úgy tűnik, mintha működne, de ezzel azért sok baj van. Egyrészt fogyva fogy minden, másrészt én nem vagyok egy gazdasági szakember, de az biztos, hogy a mostani magyarországi kőszínházak az összes lehetséges modell közül a legdrágábbikban működnek. A társulatos repertoárszínház iszonyatos pénzbe kerül. Azt szokták mondani, hogy a magyar közönség igényli a repertoárt, de ezzel nem feltétlenül értek egyet. Most is úgy van, hogy ha bemutatnak egy figyelemfelkeltő előadást, akkor vagy látod vagy sem. Ha két hónapig játszanák minden este, hétvégén kétszer, akkor is ugyanaz a párezer ember nézné meg, mint most, legföljebb nem kellene hetekkel előre kiválasztaniuk a napot.

El tudod engedni a rendezéseidet vagy gyakran bent ülsz még premier után is az előadásokon? Például a Csemegepultos naplójára (kritikánk az előadásról itt) eljársz?

Megyek, amikor tehetem, de nem mindig tesz jót. Fontos, hogy aki tényleg érdemben felel érte, színész vagy háttérdolgozó, magáénak érezze annyira, hogy minden rajta múlik, tehát ne legyen valaki mindig ott, aki elhárítja a nehézségeket, vagy közbelép vagy kontrollt gyakorol felette. Muszáj úgy gondolni egy előadásra, mint egy élőlényre, és élni hagyni. Meg nem szabad elfojtani azokat a változásokat, amik az előadás élete alatt természetesen adódnak. A Csemegepultosnál sok ilyen volt, a közönségreakciók belenyúlnak a rendezésbe, alakítanak az egészen.

Az Ördögkatlan Fesztivál szervezésében ellátott szereped egyfajta kultúrmisszió?

Az Ördögkatlan tényleg egy önzetlenségből, jóságból és emberközeliségből táplálkozó eseménysor minden évben öt napig, amikor közvetlenséggel, de nem gazsulálva barátkozhat egymással pár ezer ember. Úgy, ahogy ezt a kultúrafogyasztó ember naivan, de vágyakozva elképzeli: hogy közben jó bort iszik, jó zenét hallgat, fontos előadásokat lát. Muszáj, hogy legyenek ilyen helyek ebben az országban. Másrészt muszáj, hogy az ember csináljon önkéntes, közösségi dolgokat, mert az szocializálja vagy rakja rendbe az ő saját társadalmi létét is. Sok önkéntes, közösségi dolgot csinálok, szerintem ez tök fontos. Arról nem is beszélve, hogy a Katlan egy igazán összművészeti vállalkozás, aki öt napot tölt ott, az a teljes élményt viszi haza, így válik művészeti kérdéssé minden, ami befolyásolja azt, hogy hogy érezte magát. A közlekedés, a helyszínek kitáblázása és a mobilvécé is, nem csak az előadások vagy a koncertek. Úgy fest, ezt is meg kell tanulni – nehézkesen, de azért szorgosan haladunk. Most jön a nyolcadik alkalom, a nyolcadik lecke.

Közönség zsűritagot keresünk!

Keressük a 3. Thália Humorfesztivál közönség zsűritagját! Várjuk azon lelkes nézők jelentkezését, akik kedvet éreznek magukban a feladathoz. 

Idén szeptemberben, a Vidéki Színházak Fesztiválján a közönség soraiból választottuk ki a zsűri ötödik tagját, és kezdeményezésünk sikere láttán úgy döntöttünk, hogy a februári Humorfesztivál alkalmával is felkínáljuk ezt a lehetőséget a közönség számára.

Várjuk azon lelkes nézőink jelentkezését, akik szeretik a vidám előadásokat, bepillantást nyernének a kulisszák mögé, megismerkednének az alkotókkal, és mindemellett idejük is engedi, hogy a zsűri teljes értékű, döntéshozó tagjaként részt vegyenek a fesztiválon.

Ha Ön kedvet érez a jelentkezéshez, kérjük küldje el fényképes, rövid, tartalmas bemutatkozó levelét a pr@thalia.hu e-mail címre, és győzzön meg minket arról, hogy Ön a legalkalmasabb közönség zsűritag!

Beérkezési határidő: 2015. január 20.

Leveleiket várjuk szeretettel!

Bulvárszínház, amit a kritikusok is díjaznak

Szeged - Orlai Tibor nem tiltakozik, ha azt mondják: minőségi bulvárszínházat csinál. Mindig jó történeteket választ népszerű színészekkel. Egyedülálló produceri tevékenységéért tavaly megkapta a színikritikusok különdíját. Három sikerprodukciójára, amit elhoz most Szegedre, órák alatt elkapkodták a jegyeket.
HOLLÓSI ZSOLT - DÉLMAGYARORSZÁG NAPILAP

Hat hét, hat tánc, Esőember, A szív hídjai – csak néhány az Orlai Produkciós Iroda előadásai közül, melyek óriási sikert arattak itt is. – Gyümölcsöző együttműködésünk alakult ki a szegedi színházzal. Úgy alakítjuk a repertoárt, hogy az ünnepi meghívásoknak eleget tudjunk tenni. Rendszeresen járunk máshová is, a veszprémi vendégbérletben évadonként 3-4 előadást is játszunk. Szekszárdon, Nagykanizsán, Gyulán, ahol nincsenek társulatok, évente többször is megfordulunk. Szeged az ország egyik kulturális centruma, ahol nagyon jó a közönség, érti és érzi a jó színházat; érzékeny, finom, együtt lélegzik az előadásainkkal, ezért a művészeink is szeretnek oda járni. Idén A csemegepultos naplójával a Thealter Fesztiválon is felléptünk, díjat is kaptunk – mondja Orlai Tibor producer, aki jelenleg már 18 előadásból álló hatalmas repertoárral rendelkezik. Budapesten a Belvárosi Színház a bázisuk, stúdió-előadásaikat a Jurányi Inkubátorházban és a Spinoza Színházban is játsszák. 

– Olyan produkciókat hozunk létre, amelyek széles közönségréteget szólítanak meg, ugyanakkor művészi mélységük is van. Rátaláltunk a saját arculatunkra, a nézőink már tudják, hogy nálunk milyen előadásokra számíthatnak – hangsúlyozza Orlai Tibor, aki egyedülálló produceri tevékenységéért tavaly megkapta a színikritikusok különdíját. Nem ez az első kritikusi díj, ami állami támogatás nélkül is sikeresen működő magánszínházához kapcsolódott: a Fédra Fitness, a Hat hét, hat tánc, A keresztanya is kapott már elismerést. 


Vendégjáték a nagyszínházban
Három produkciójával is vendégszerepel a nagyszínházban december 28-ától az Orlai-csapat.
– A folyón túl Itáliát mindenkinek ajánlom, aki már találkozott a családon belüli generációs problémákkal; Joe Dipietro komédiája ennek a megható, humoros helyzeteit mutatja be. A Bagoly és Cica arról szól, két eltérő ember hogyan tud egymásra hangolódni; hogyan tudják a legváratlanabb, legnehezebb helyzetekben önmagukat legyőzni, hogy egymást válasszák. Az Amadeusra különösen büszke vagyok, mert a címszerepet játszó Keresztes Tamás csodálatos színész. Fontos, hogy minél többen megismerjék. Az ő felfogása, színészi játéka és Mozart-figurája abszolút egyedülálló. Egyszerűen meg kell nézni! – fogalmaz Orlai Tibor, aki fontosnak tartja, hogy kortárs magyar darabokat is műsorra tűznek. Gerlóczy Márton darabja, A csemegepultos naplója nagy siker lett, külföldi fesztiválokra is eljuthatnak vele. Tasnádi Istvánnal és Parti Nagy Lajossal is dolgoztak, jövőre pedig Dés Mihály Pesti barokk című könyvének dramatizált változatát mutatják be.


– Nagy megtiszteltetésként, a megelőző évtized szívvel-lélekkel végzett munkájának eredményeként értékeltem az elismerést. Fontos azért is, mert jelzi: nemcsak a közönség, hanem a szűken vett szakma is elismeri a munkánkat. Számomra az a legfontosabb: jó-e az a színház, amit csinálunk. Szól-e valamiről? Hitelesek-e a színészi alakítások? Nem szeretném skatulyába zárni magunkat, nekünk is vannak olyan mély, elgondolkodtatóbb, kísérletibb előadásaink is, mint például a Happy Ending, ami nagy port vert fel. A jövőre tervezett bemutatóink is izgalmasak: Lukáts Andorral és Hámori Gabival a főszerepben, Gáspár Ildikó rendezésében februárban mutatjuk be a kortárs francia író, Florian Zeller Apa című abszurd, tragikus bohózatát, ami az Alzheimer-kórról szól. Júniusban jön a Hair Mohácsi János rendezésében Szabó Kimmel Tamással, Radnay Csillával, Lovas Rozival és Nagy Danival a főszerepben. Készülünk az Aranytó bemutatójára is; ez a darab Tolnay Klári és Mensáros László legendás előadása volt hosszú évekig, mi pedig Vári Évával és Benedek Miklóssal tűzzük műsorra. Ősszel a Száll a kakukk fészkére lesz az első premierünk Szabó Kimmel Tamással és Péterfy Borival a főszerepben – sorolja terveit a producer, aki társulati színház vezetésére nem tartja magát alkalmasnak.

– Közgazdász vagyok, nincs művészeti végzettségem, egy társulat építése másfajta képességeket, felkészültséget igényel, mint egy produkciós színház működtetése. Egy összeszokott társulat a műhelymunka révén képes különlegesen erős produkciókat létrehozni. Jó példa erre Budapesten a Katona József Színház vagy az Örkény Színház. Mi azzal is inspiráljuk a művészeinket, hogy olyanokat is összehozunk, akik nem vagy csak nagyon ritkán dolgoznak együtt. Magas színvonalú rendezői koncepcióval társulva ez olyan motivációt szokott jelenteni, ami különleges minőségű előadásokat eredményez. Így persze úgy járhatunk, mint az Amadeus-szal: az elfoglalt, népszerű színészeket nehéz egyeztetni.

Élet a színpadon – Ötvös András brillírozása Gerlóczy Márton darabjában

A SÓDAROK ELSÖPRŐ GYŐZELME A GYULAI KÖZÖNSÉG FELETT

Élet. Minden szenvelgés és pátosz nélkül. Szőröstül-bőröstül, húsostul-lelkestül, egy érző, látó, gondolkodó, és főként élő fiatal férfi benyomásai ma, Budapesten.

Tömören így foglalható össze az a 100 perces Orlai produkció, amit Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója című regényéből Lőkös Ildikó dramatizálásában, Göttinger Pál ötletteli rendezésében Ötvös András színművész lenyűgöző átlényegüléseivel visz sikerre.

A színen egy bódé, egy henteseknél használatos műanyag láda, és nagyjából ennyi. A néző még szinte meg sem barátkozik a látvánnyal, amikor a színpadra érkezik egy srác. Nem amolyan elegáns járású színészféle, hanem „csak” egy srác, aki megjelenéséhez illő természetességgel kezd bele sztorijába: hogy volt egy nő, akivel két évig csillagszóróztak, aztán most egyedül maradt. Megtudjuk, hogy amolyan íróféle, aki most váltásra készül. „Tombol bennem az élet, amit hosszú hónapok alatt megölt bennem az írás.” Ezért bele is vág.„Adok és veszek, csemegepultos leszek” – és mint ahogy mindenhova, oda is protekcióval, így került ő is a két csemegeboltot működtető piaci kofa, Joli mellé, lóhús-termékeket árulni a „piacra”. Élete azonban nem csak ott zajlik, a darab leforgása alatt megismerjük mindennapjai szereplőit, gondolatai-lelke titkos zegzugait, egyben társadalmi kórképet és nem titkolt kritikát is kapva a mai Magyarország lakóiról, és személyesen magunkról.

A Márczy Lajost – és valamennyi szereplőt – megszemélyesítő Ötvös András a modorosságot hírből sem ismerő, bámulatos színészi eszköztárral vonultatja fel a színházi eszköztár valamennyi elemét: a pantomimot és bábozást, kelt életre konzervdobozokat, felvágottakat, rúd szalámikat, sonkát, érzelmeket és látható arcokat ad kapucnis pulcsiknak, felmosórongyoknak és papírmaszkoknak, kezei közt lányokká alakulnak át a plüsslibák, de karikírozó eszköztárának szerves része a mozgáskultúrája is, ahogy leveti magát a hídról, ahogy a billenős teherautó platórájáról esik a földre, táncol, jár, és eleve: van.

Sajnos az elején volt egy pár másodpercig tartó rövidzárlata, ami a nézőket nem, őt azonban sokáig – szinte a végéig – zavarta, nem is feledkezett bele mindig teljesen – egy-egy óhatatlan tévesztésnél fiatalos bájjal szólt ki: bocsánat -, máskor meg épp elragadtatta magát, plusz poént tett bele – olyankor szintén elnézést kért -, de a váratlan helyzetekre kiválóan reagált, és bár a nézők talán túl hűvösnek tűntek, a kissé passzív látszat ellenére szerették, amit csinált.

Mindenből nagyon találékonyan hozta ki a maximumot, amit remekül alátámasztottak az effektek, a változatos – hol segítő, hol kontrasztjaival a hatást mélyítő – zenék, na és a díszlet. Egyetlen, raklapokra épített – minden funkciójában kihasznált -, körbe forgatható „bódé”, amit (önmaga díszletmunkásaként) forgatott, kitámasztott, amin keresztül-kasul közlekedett, amire felmászott, amiről leugrott, a végén pedig elképesztő sebességgel pörgetett, miközben őrült monológját kiáltotta körbe-körbe.

Sodró lendülete a nézőket sodorta az eredeti, több szinten egyszerre és felváltva támadó téma- és érzelemváltásokkal, váratlanul és mélyről feltörő kacajt vagy épp torokszorítón, szemekbe könnyeket csaló váltásokkal.

A csemegepultos naplója címet viselő darab eredeti, ötlet- és életteli produkció – amiről csak azért nem illik ódákat zengeni, mert az épp ennek az életteliségnek mondana ellent. Friss, tehetséges fiatalok összmunkája, kik velejükig beleadták eddigi szerteágazó tapasztalataikat. Az író, Gerlóczy Márton jó tíz éve ismert a magyar irodalomban (Váróterem, A Szabadok Testvérisége, a Check In, a Létra), a rendező, Göttinger Pál a Radnóti-, a kaposvári Csiky Gergely-, a Merlin-, a Bárka-, a MU-, Szputnyik Hajózási Társaság, a Pinceszínház és valamennyi vidéki – a debreceni, a nyíregyházi, a tatabányai és még a határainkon túli –színházaknál is bizonyított, miközben rendszeres szervezője az Ördögkatlan Fesztiválnak és a Magyar Rádiónak is készített már hangjátékokat és operát, kórusimprovizációs előadásokat és operettet is rendezett.

A darabot a hátán egyedül mesterin végigvivő Ötvös András fiatal kora ellenére meglehetősen nagy színházi múlttal bír. Mielőtt 2011-ben a budapesti Katona József Színház rendes tagja lett, játszott Egerben, a Krétakör és a Merlin Színházban és a KoMa Társulatban is. A színikritikusok a Főváros, a Legígéretesebb pályakezdő és a POSZT-on a legjobb 30 évesnél fiatalabb színész díjait már neki ítélték, megkapta a Gárdonyi Géza Színház társulati díját, 2011-ben Junior Príma, 2012-ben Máthé Erzsi-díjas lett, ezért az alakításáért pedig méltán érdemelte ki a Thealter-angyalt.

„Minden nap megajándékoz az élet, amiért elviseljük ezt a csőcseléket. Embert látok végre, amitől én is újra embernek érzem magam.” – mondja a csemegepultos szerepében, akit a karácsonyi vásárlási dömping az élettől is telítetté tesz. „Az emberek magukat szeretik, alig várják, hogy vége legyen a szeretet ünnepének és csak magukat szeressék újra. Karácsony van. Leállt az élet. Így is elég halott minden, és még le is áll. Aztán itt a december 27. Zúgó feszültség, boldogtalanság, végre!” Majd az újabb, a virsliket betárazó szilveszteri rémület, ami már Lajost is munkája felmondásához vezeti. Már nem az az ember, aki nemrég még túlhevülten élettapasztalatokat akart. De már Ötvös András sem teljesen ugyanaz a színész, aki e sodró erejű kaland elején a színpadra bejött. Belül már nem. És a nézők sem maradtak változatlanok. Csak ennek tapsban megnyilvánítható hálás felismerése – épp az intenzív sokkhatás miatt – a teljesítményhez mérten kicsit alább marad. De a hatás csak ezután kezdi kifejteni áldásos tevékenységét.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed