Aki tudott szeretni – Törőcsik Mari visszatért a Nemzetibe

Szeptember 21-én nagyszabású gála keretében helyezték el az emlékezés sárga rózsáit egy ikonikus fotel mellé Törőcsik Mari pályatársai és barátai a Nemzeti Színházban. A nézőtéren meghatott csend, a színpad elé kifeszített kivetítőn egy mondat – „Tudni kell szeretni” – és egy távolba révedő arc… Marié.

A kivetítőn filmrészletek, egy születésnapi köszöntés pillanatai, archív fotók, előadás-jelenetek és egy el nem készült produkció – Az öreg és a tenger – próbáinak először és utoljára látható felvételei váltották egymást. Bérczes László rendezésében a múlt darabkái álltak össze lassan komplett életművé, mialatt színészek és rendezők léptek a színpadra, közben mindent belengett a szeretet érzése. Az a szeretet, amiről Mari azt vallotta, hogy az egyetlen dolog, ami szebbé teszi a világot, „beragyogja azt, aki adja és aki kapja”.

Egyszer csak Molnár Piroska hangja töltötte be a teret, a melódia utána még hosszan a fülünkben csengett. Majd Voith Ágié, Oláh Ibolyáé, de Básti Juli és Dés László is énekelt. Ki-ki a maga eszközeivel vett búcsút a 20. század egyik legmeghatározóbb színésznőjétől. Érdi Tamás például Chopintől és Bartóktól, Törőcsik Mari legkedvesebb zeneszerzőitől játszott egy-egy tételt. Mert ide mindenki elköszönni érkezett. Jordán Tamás is, aki egy anekdotával idézte fel a bolondozásaikat, felelevenítve egyik utolsó találkozásukat. „Azt szeretném, ha Mari így maradna meg az emlékezetemben, ilyen bolondosnak” – mondta a színész.

Alföldi Róbert évek óta nem lépett be a Nemzeti Színház ajtaján, de Törőcsik Mariért most mégis megtette. Sötét színpadon mondta el Pilinszky négysorosát, majd néma főhajtással távozott.

Színpadra lépett a művésznő legkedvesebb kellékese, Pista is, aki a kaposvári Naphosszat a fákon próbaidőszakában Mari mindenese és bizalmasa volt. Néhány naplórészletéből egy kicsit a néző is beleláthatott a kulisszák mögötti világba, sőt még az ehető palacsintakalap készítésének rejtelmeibe is, ami a rendező, Anatolij Vasziljev kérésének kreatív megoldása volt.

A legendás Moszkvai Színház rendezője maga is tiszteletét tette az emlékesten, mesélve arról az időszakról, amikor Törőcsik Mari „feltámadt”. A művésznő 2008-ban kómába esett, a direktor pedig azon kevesek közé tartozott, akik bemehettek hozzá.

Vasziljev egy szerep ígéretével hozta vissza őt az életbe.

Törőcsik Mari 80. születésnapján ösztöndíjat alapítottak a legtehetségesebbnek tartott 25 év alatt színészhallgatók számára. Minden évben legfeljebb ketten nyerhetik el a Törőcsik Mari Ösztöndíjat, Rozs Tamás vezetésével a díjazottak is színpadra léptek.

Mint ahogyan a jövő nemzedéke is képviseltette magát. Igaz, már csak hangban, de a Nemzeti Színház „Iluskája” átlépett Tündérországba, a fiatalok pedig betöltötték a teret, a fotel körül járva el végső táncukat. A mozdulataikban egyszerre volt jelen a fájdalom és a hiány, ugyanakkor felszabadítóan is hatott. „A jövő itt van, de emlékezünk rád” – üzenték némán.

Az emlékezés első virágát Vidnyánszky Attila helyezte el a karfán a társulat kíséretében. A szék végül lassan eltűnt, helyét egy gyertya vette át.

Végül nem maradt más, csak a sötétség és a teret bevilágító gyertyaláng.

A közönség néma felállással búcsúzott és lehajtott fejjel hagyta el a nézőteret.

A 25. Őszi Kulturális Fesztivál programja Szegeden

Szegedi Nemzeti Színház - Vaszy Viktor tér 1.  - Nyílt próba - Puccini: Bohémélet 

A korlátozott részvételi szám miatt kérjük, hogy a kooperalo@szinhaz.szeged.hu email címen regisztráljanak. A program körülményeirõl a regisztrációt követõen, levélben kapnak értesítést. A próbát Göttinger Pál rendezõ vezeti.


Törőcsik Mari összehozta egy estére Alföldi Róbertet és Vidnyánszky Attilát

Törőcsik Mari máig velünk él, kedden például összehozta a Nemzeti Színház korábbi és mostani igazgatóját is egy estére. A közönség több percig állva, némán tisztelgett a Nemzet Színésze előtt.

„Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is.

És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt.

Az est Maár Gyula és Törőcsik Mari – Pilinszky János forgatókönyvéből készült –, a színészsorsról szóló líraian szép filmjének részletével kezdődött. „Déryné, hol, vagy?” – kiabálta Major Tamás. „Törőcsik Mari, hol vagy?” – tette fel az est két házigazdája, Udvaros Dorottya és Stohl András is a kérdést, és ezt válaszolta meg az est minden résztvevője: Törőcsik Mari ma is itt van velünk.

A színpad közepén az a – most fájóan üres – karosszék emlékeztette a nézőket végig a hiányára és az örök jelenlétére egyszerre, amelyben a 80. születésnapján ült a nemzetis köszöntésekor. E karosszék körül zajlottak az események most is, e mellett olvasott fel a színészről valamit, vagy énekelt egy-egy pályatárs, hol virágokkal borították be, mintegy ravatalt a nemzetis színészek, hol fergeteges táncot mutattak be a szék körül.

Időnként egy-egy bejátszást láthattunk Törőcsik szerepeiből, visszaemlékezéseiből, amelyekre épülve követte egymást a színpadon többek között Blaskó Péter, Molnár Piroska, Bodrogi Gyula, Voith Ági, Dés László, Básti Juli, László Zsolt, Oláh Ibolya, Söptei Andrea vagy Szűcs Nelli. Versek, dalok, személyes visszaemlékezések váltották egymást. Bodrogi Gyula például elmesélte, hogy annak idején hogyan settenkedett be arra a bizonyos színművészetis felvételire, ahol egy pillanat alatt beleszeretett Törőcsikbe. Aztán – folytatta – beleszeretett az egész osztály, majd rövidesen egy nemzet, és a világ is.

„Sugallatos művész. Nem eszközeiből él, hanem eszköztelenségéből... Amit csinál, az oly végzetes és kikerülhetetlen, s oly szeszélyes és oly kiszámíthatatlan is, akár az álom, telve a zseniális rögtönzések csalhatatlan mintáival. Kivételes közvetítő” – olvasta fel Zsótér Sándor rendező a legendás barát, az egyébként idén 100 éve született Pilinszky János Törőcsikről szóló írását.

Megjelent a színen a világhírű orosz rendező, Törőcsik Mari másik nagy barátja, Anatolij Vasziljev is, aki arról mesélt, hogy a színház és a barátság erejével hogyan „támasztotta fel” annak idején a színésznőt az „első halálából”, és vette rá, hogy szerepeljen a következő darabjában, a Naphosszat a fákon címűben. Később azt tervezték, hogy bemutatják Hemingway Az öreg halász és a tenger színpadi adaptációját, amely Törőcsik egyszemélyes monológja lett volna a 80. születésnapja alkalmából, ám az előadást a színész egészségi állapota miatt végül lefújták.

A kaposvári színház kelléktárvezetője, Kiss István is megemlékezett Törőcsikről, akivel annak idején a Vasziljev-féle előadásban dolgozott, ám nemcsak kellékese, hanem sofőrje, mindenese, barátja lett a színésznek, és megosztotta, hogy Törőcsik a házi palacsintát szerette, jó házi lekvárral, mert úgy vélte, az éttermekben, mindenféle kulimászt öntenek rá, hogy drágább legyen,

ráadásul furcsán is hajtogatják.

A Nemzeti Színház egykori igazgatója, Jordán Tamás szintén személyes emlékeket mesélt: ő arról, hogy mennyire szeretett vele bolondozni még utolsó éveiben is a velemi házában, és kijelentette, ő mindig a jókedvű, mosolygós Törőcsik Marira fog emlékezni.

Az intézmény másik igazgatójának fellépése a Nemzetiben a mai Magyarországon önmagában eseményszámba megy. Alföldi Róbert ezeken a színpadokon, amióta mandátuma lejárt és egyfajta közellenségnek számít, nemigen fordulhatna elő normál esetben. Ezúttal azonban – köszönhetően Törőcsik Marinak – egyszer csak feltűnt. Bejött a megvilágítás nélküli színpadra. Csak a hangjából lehetett tudni, hogy ő az, és elszavalta Pilinszky János négysorosát. Csak akkor kapcsolták be a fényeket, amikor meghajolt a hatalmas, kivetített Törőcsik Mari-fotó előtt. Majd levonult.

Udvaros Dorottya ezután közölte, Alföldi Róbertet láthattuk a színpadon, akinek Törőcsik annak idején – amikor a társulat szavazhatott arról, hogy a következő igazgatóválasztáson kit támogatnak – azt mondta: „Két évig észre se vettem, hogy maga az igazgató, mert nem szokott érdekelni az ilyesmi. De aztán a következő három évben megteremtett egy nagyszerű, egymást elfogadó, egymást energiákkal feltöltő társulatot”. Egészen szürreális volt, hogy ez a visszaemlékezés elhangzott a mai Nemzeti színpadján.

A színház mostani vezetője, Vidnyánszky Attila viszont hosszan mesélt a beregszászi emlékeiről, egész pontosan arról a momentumról, amikor Törőcsiket összekeverték Jászai Marival. Bérczes László beszélgetőkönyve is említi ezt a napot: a színésznő a társulattal játszott, amikor véget ért egy próba, és Vidnyánszky azt kérte, menjenek ki a teremből, mert azt át kell adni az általános iskolásoknak, akik egy közeli faluból érkeznek. „Megyünk lefelé a lépcsőn, a kisiskolások meg jönnek felfelé. Gondolja el, egy beregszászi lépcsőforduló, falusi gyerekek, és jön velük szemben Törőcsik Mari.

Maga a képtelenség. Látom, ahogy megállnak, tétováznak, a szemük is fennakad… aztán pár perccel később, már benn a teremben, Vidnyánszky először el se merte nekem mondani, azt hitte talán, hogy megsértődök, egy másodikos elemista kapkodva kiáltozik a tanárának, Tanító bácsi! Tanító bácsi! Tetszett látni? Jött le a lépcsőn Jászai Mari!

Trillék mesélték ezt nekem, aztán persze Attila is, hát sírtunk a röhögéstől.”

Vidnyánszky emellett emlékeztette a közönséget arra, hogy a Nemzeti Színház János vitéz-előadásában felvételről ma is – már a „Tündérországból” – hallható Törőcsik Mari hangja. És felkonferált a finálét is, amikor több tucat fiatal (a Sztalker csoport) ropta a magyar néptáncot Nina Simone Sinnerman című dalára (!).

A dübörgő jelenet után minden elhalkult, valaki meggyújtott egy gyertyát a karosszéknél, a fények lassan felkapcsolódtak, a közönség pedig egyszerre, felszólítás nélkül felállt és többperces néma tisztelgéssel emlékezett meg Törőcsik Marira, mielőtt szintén csendben kivonult a színházból.

Megható és megdöbbentő jelenet volt.

„Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié.” Az est mottóját is barátja, Pilinszky írta róla. Erre az egy estére Mari tényleg mindenkié volt. A magyar és egyetemes színházművészeté.

forrás: https://hvg.hu

“EZ A KÖZÖNSÉG HITT BENNÜNK” – INTERJÚ LŐRINCZY GYÖRGGYEL

Lőrinczy György nagy projektekből érkezett májusban a Teátrum vezetői székébe, melyet nyílt pályázat útján nyert meg. Szentendre ugyan kisváros, de Teátruma országos hírű, csemegéket kínáló programsorozat, immár 52 éve. Ezért is volt kérdés, miképpen mutatkozik be az új igazgató a Teátrumnak és a Teátrum Lőrinczy Györgynek. A kulturális menedzser sztárokat felvonultató sajtótájékoztatóval és egy hirtelen megszervezett, nem mindennapi örömzenéléssel adta meg a kezdőhangot a nyárnak, ami utána teltházas előadásokkal folytatódott. Fellépett 13 Kossuth-díjas művész, számos független társulat, láttunk jól bevált produkciókat, és már-már kísérleti, izgalmas előadásokat is.

Ugyan a repertoár nagy részét tavalyról örökölte, Lőrinczy már most hozzá tudott adni egy plusz ízt a fesztiválhoz. Összegeztük a tapasztalatait, beszélgettünk sikerekről, nehézségekről, tervekről, és arról, miért fogadta estéről-estére személyesen a nézőket a MűvészetMalom kapujában. De az is kiderült, hogy hívják a rejtélyes és nyugodt vörös macskát, aki néha felbukkant az előadások alatt.

Kérlek fogalmazd meg egy szóban, milyen volt az első nyarad Teátrum vezetőként!

Élvezetes.

A fesztivál igazgatása, menedzselése, igazi flow-élmény volt?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de én mindig abból indulok ki egy projektnél, hogy én magam örömömet leljem a létrehozásában. Hiszen csak akkor van meg az esély arra, hogy másnak is élvezetes lesz az eredménye. A kollégáim és én örömünket leltük a munkában, ezt állíthatom. Fontos és pozitív visszajelzés volt, hogy az új helyszínen, a MűvészetMalomban, az ottani munkatársak milyen sokat segítettek nekünk, és milyen lelkesen nézték estéről-estére a repertoárt. Persze látjuk a hibákat is, tudjuk, hogy van miben javulni.

A Teátrum 52. nyarán hány produkció állt színpadra?

28 produkcióból 32 előadás volt, a gyerekelőadásokkal és a – szakmailag is nagyon fontos – Nyílt Fórum felolvasóestekkel együtt. Ebből egyértelműen ősbemutatók voltak a Rost Andrea feat, azaz Andrea könnyűzenei estje a Hot Jazz Banddel, a Gergye Krisztián rendezte Szinesztézia, és a Csend-etűdök, amit Szokol Judit állított színpadra. Emellett voltak olyan előadások is, melyeket bizonyos értelemben vehetünk akár ősbemutatónak is, mert A kékszakállú herceg várának két zongorára átírt változata itt került először nézők elé.
De ide tartozik a Nevetséges sötétség is, ami ugyan hangjátékként már létezett, de színpadon nálunk valósult meg. Valamint Denis Kelly nagyhatású darabját, az Árvákat is Szentendrén játszották először hazánkban.

Sok, szám szerint 9 előadás a Szentendrei Teátrum koprodukciójában jött létre. Ez mit jelent a gyakorlatban? Hogy segítette a Teátrum ezeket a projekteket?

Minden fesztiválnak érdeke, hogy unikális programok is legyenek a repertoárjában. Kisebb rendezvénysorozatok, mint amilyen a Teátrum is, ritkán tudnak egyedül finanszírozni egy előadást, de nem is tudnák – szaknyelven szólva – kijátszani. Ezért praktikusak az együttműködések. Például a Kőszegi Várszínházzal közösen finanszíroztuk a Szinesztéziát, amit itt is és ott is előadtak. Együttműködésnek azt hívjuk, amikor nem csak az történik, hogy kifizetjük egy előadás fellépti díját, hanem magába a létrehozásába is beszállunk anyagilag, és adott esetben kreatív munkával.

Hogy alakult a jegybevétel?

Jobban, mint vártuk. A többi fesztiválhoz és a színházakhoz hasonlóan nem tudtuk belőni, mire számíthatunk a pandémia után. Biztos érzékelték a nézők, hogy 2019-hez képest nem nőtt a helyár, ami egyébként is alacsonyabb, mint a magyar átlag. Beigazolódott azok jóslata, akik szerint a bezártság után a nézők nagyon vágynak majd színházba. Én azt hittem visszafogottabb lesz az érdeklődés, de a magyar kultúraszerető közönség minden várakozásomat felülmúlta. Viszont a jegyvásárlási szokások átalakultak: a nagyon keresett előadásokra pár héttel előre megvették a jegyüket az emberek, a többi előadásnál az utolsó napokban lendült meg a jegyeladás. Tehát a nézők már rövidebb távon tervezik a programjaikat.

Dedikált célod volt, olyan rendezvénysorozatot teremteni Szentendrén, hogy a nézőknek ne kelljen Pestre menniük előadóművészeti élményért. Ezt a célt elértétek, a nyár teltházzal ment, a nézők javarésze a térségből jött.

Engem meglepett, hogy milyen erős a Dunakanyar közönsége, hogy tényleg értékelik az érdekes előadásokat. Sok arc köszönt vissza, akik legalább 8-10 estén itt voltak, de olyan is volt, aki az összeset látta. Említettem már más interjúban, hogy kisvárosban még nem csináltam ilyen jellegű rendezvényt, ezért ez nekem tényleg sokat jelentett. Volt budapestiként a fővárosi nézőkben is gondolkodtam, amikor pályáztam a munkára. Őket szintén meg tudtuk szólítani.

Úgy érzékeled, hogy bővült a Teátrum eddigi törzsközönsége?

Igen, de ez nem könnyű, mert sokféle műfajú, stílusú repertoárt raktunk össze. A hangsúly mindig a színvonalon van, ezt nem tudom elégszer elmondani. További kellemes meglepetés volt, hogy ez a közönség hitt bennünk, és olyan előadásokra is eljöttek, ami némiképp kísérleti volt számukra. Erre jó példa az Operabeavató, mert itt először nem ismerték ezt a produkciót, de bizalmat szavaztak neki, majd rácsodálkoztak, milyen remek mulatság volt.

Nyár elején, a SzentendREstart nyitóesten összehoztad a Dunakanyar sok első osztályú művészét egy fantasztikus örömzenélésre. Jövőre is számítasz ilyen együttműködésre?

A SzentendREstart tulajdonképpen egy „luxuseste” volt, mert a nyitókoncert művészei, Falusi Mariann, Fischl Mónika, Szvorák Katalin és Molnár Levente önmaguk elvittek volna egy-egy teljes showt. A város és a térség színvonalát mutatja, hogy jókedvvel összejöttek, és 20 perces blokkokban énekeltek nekünk. Mindenképpen szeretnék még ilyet, ebben az ötletben nagy tartalékok vannak. Sok művészhez egyszerűen az egyeztetés miatt nem tudtunk eljutni idén.

Az előadások előtt – talán két este kivételével, amikor máshol kellett megjelenned -, ott álltál a MűvészetMalom ajtajában, és fogadtad a nézőket. Ez milyen élmény volt?

Én ezt imádom! Nagyobb eseményeknél is így tettem, amin sokan csodálkoztak, de ez nekem nem áldozat, hanem természetes gesztus. Házigazdaként vagyok jelen, ez az egész olyan, mint egy vendégség, és én olyan családból jövök, ahol a barátok, a vendéglátás fontos dolog. Őszintén szólva, ez a legélvezetesebb része a munkámnak. Kifelé menet a nézők értékes visszajelzéseket adtak nekem, mondták, hogy ez az előadás nagyon jó volt, de olyan is volt, mikor közölték, hogy na ez nem tetszett, a múlt heti darab jobb volt. Teátrum házigazdaként is az emberi kapcsolatok, a kommunikáció érdekel a legjobban.

Mi a legmerészebb víziód 2022-re?

A legmerészebb vízió az, hogy visszanyúlva a Teátrum legjobb hagyományaihoz, megtaláljuk azt a speciális, bejátszható teret, ahol egy kizárólag idekészült produkciót többször elő tudunk adni a nyár folyamán. Ennek sok vonzata van: anyagi, hogy meg tudjuk valósítani, legyen meg ez a hely a városban, ezt a helyet le tudjuk zárni hetekre stb. Ideális esetben ez az előadás a Szentendrei Teátrum produkciója lesz, ami egy-két más szabadtéri színházban megy még, és kész, máshol, később nem játsszák. Tehát vagy megnézed a nyáron, vagy lemaradtál róla. Ebben a jövőbeli előadásban össze fog csengeni a szakmai ambícióm a közönségigénnyel, egyértelműen unikális estét szeretnék megvalósítani. Nem lehet majd azt mondani, mint mondjuk idén, a Forte társulat által előadott Az égő háznál, hogy hideg van, majd megnézzük ősszel a Szkénében. Pedig Az égő ház az egyik legkiemelkedőbb produkció volt, olyan különös világ megteremtésével és páratlan színészi munkával, amit csak a legnagyobbaknál láthattunk, mint például a legendás, orosz Gaudeamus előadásban. Azt gondolom, hogy Horváth Csaba és társulata úgy lakta be a MűvészetMalom terét, hogy az máshol nem reprodukálható. (Bár a Szkéné kiváló igazgatója, Tana-Kovács Ágnes kérdezte is viccesen, hogy mennyiért adom kölcsön a díszletet – azaz a Malom teljes épületét -, háttérnek.) De visszatérve a jövő évi, legmerészebb álomra: az egyedi, és egynyári produkciók mellett szól az a rendkívüli, friss energia is, ami akkor alakul ki, amikor nagyon különböző társulatokból jött színészek végre együtt dolgozhatnak. Szeretem kitalálni, hogy kik fognak jól együttműködni. De az őszi-téli szezonra is vannak terveim, többek közt a PMK (Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár) színháztermével.

És mik az egyéb tervek jövőre, min szeretnél változtatni?

Szeretnénk bővülni, az idei 200 fő helyett 260 embert befogadó nézőteret létrehozni a Malomban. Szeretnénk az érzékelhetően nagy érdeklődést kiváltó előadásokból többet játszani. Kicsit szűkíteném a repertoárt, ami nem könnyű vállalás, mert már most tudom, milyen sok jó előadással fognak megkeresni.
A zenei és operaprogramok is kitűnően érezték magukat nálunk, azokat szeretném megtartani. Valamint, ha lesz rá anyagi lehetőségünk, a Barcsay udvaron alakítanánk ki a zenei helyszínt, hisz ott évtizedekig működött egy legendás jazz-udvar.

Mi volt a legnagyobb tapasztalatod a nyáron?

Az, amit eddig is tudtam, hogy egy ilyen projekthez kell egy nagyon jó csapat, hogy ez nem egyszemélyes játék. Ez a csapat megadatott.

Melyik volt a legmeghatóbb pillanat?

Nekem személyesen a már említett Horváth Csaba, valamint Herczku Ági fantasztikus előadásai, mert velük többévtizedes barátság köt össze. Mint Teátrum munkatársnak, a Hat tánc előadás előtti esővíz felmosása együtt a nézőkkel, és A kékszakállú herceg vára volt a csúcspont. Mindezek mellett az indulás, a sajtótájékoztató, ahol Rost Andreától Hajduk Károlyig rengeteg nagyszerű művész jött el promózni a Teátrumot.

Mi volt a legnagyobb siker?

Nagyon különböző sikereink voltak. Az is siker volt, amikor Molnár Piroska és Jordán Tamás a Kései találkozásban elbűvölték a közönséget, és az is, amikor Gergye Krisztián a Szinesztéziában egy teljesen járatlan úton járt, és az előadása össze volt kötve egy pop-up kiállítással. Vagy Bordás Barbara csodás beugrása az Operabeavatóba, aki előadás közben érkezett meg egy másik produkcióból, és tapsosan vonult fel a színpadra a nézők között. Beképzelten mondhatom, hogy minden siker volt, de többféle siker.

Mi okozott stresszt?

Természetesen az időjárás, ami szerencsére csak a Love Letters estjén tréfált meg minket. Ez egy kétszer elhalasztott előadás volt. Hernádi Judit és Gálffi László naptárában nem volt másik szabad este, nem tudtunk esőnapot kitűzni. Ráadásul a nézők egy részének legalább egy éve megvolt a jegye, nagyon várták a produkciót. A meteorológiai előrejelzés vihart jósolt, ezért nekem a biztonság érdekében hoznom kellett egy felelős döntést, így mindent átszerveztünk a PMK színháztermébe. Ott viszont nincs légkondicionálás, ezért baromi meleg, fülledt volt a levegő. A vihar persze nem jött, így a nézők egy része azt gondolta, hogy ok nélkül „fullasztom meg” őket. Az a legstresszesebb, amit nem én befolyásolok, és az időjárás ilyen. Ebből az a tanulság, hogy jövőre mindent eleve esőnappal szervezünk.

Melyik nap nézted legtöbbször a met.hu-t?

Az utolsó előadáson, a Hat táncon, ami sajnos el is maradt.
A szabadtérnek nem is az eső, vagy a futó zápor a legnagyobb ellensége, hanem a hideg. Egy szép nyári estén ingujjban, nyári ruhában, csodás dolog szabadtéri színházban ülni. Az augusztus végi hidegebb esték viszont engem rémesen megviseltek, mert azt éreztem fázik a közönség. A fellépők kevésbé, őket vitte a flow. (nevet)

Mi volt a legérdekesebb visszajelzés?

Az Árvák előadás megítélése a közönség részéről. Sok minden volt a palettánkon, a Rost Andrea énekelte felhőtlen kupléktól a nehéz témájú, káromkodós Árvákig, a kísérleti jellegű 3Nővértől a posztmodern Nevetséges sötétségig. Ezért arra biztatom a nézőket, hogy nézzenek kicsit utána mit ígér a produkció, hogy be tudják lőni kb. mire számíthatnak. De persze volt olyan is, hogy valaki az első húsz percben idegenkedett az előadástól, aztán magával ragadta a játék.

Hogy hívják a vörös macskát, aki néha nagy nyugalomban megjelent a nézőtéren vagy a színpadon?

Carlos a neve. Ő sajnos csak egyszer lépett a világot jelentő deszkákra, Az élet értelme, azaz Mácsai Pál és Lukács Miklós estje alatt, mikoris átsétált a színpadon. Úgy tűnik, csak Örkény érte el az ingerküszöbét. (nevet) Carlos egyébként a koncerteken meg a lazább estéken szabadon jöhetett-mehetett, viszont a drámai produkcióknál megkértük a gazdáját, hogy csukja be a lakásba. A Kékszakállú alatt, hogy úgy mondjam, dramaturgiailag nem lett volna szerencsés a jelenléte. (nevet) Valamint vannak fecskék is, akikre nagyon vigyáztunk. Komoly logisztika volt kitalálni a díszletet, hogy meglegyen a repülési járatuk, ha netán egy díszlettel eltakartuk a Malom pár ablaknyílását. De szerencsére a fecskéink már az első próbák alatt, egy-két kör után megtalálták új röppályájukat.

A nőkről szól a Csokonai Színház művészeti fesztiválja

Negyedik alkalommal rendezi meg a debreceni Csokonai Színház a MagdaFesztet október 1. és 5. között, amely többek között a nők művészeti jelenlétére helyezi a hangsúlyt.

„A fesztivál női alkotókra, női szempontokra koncentrál a társművészetekről sem megfeledkezve, olyan, nemzetközileg is izgalmas projektekkel, amelyek kortárs, mai eseménysorozattá teszik” – mondta fesztiválról Puskás István, a város alpolgármestere, illeszkedve Gemza Péter koncepciójához. A színház igazgatója a kezdetekhez szeretne visszanyúlni, és Szabó Magda 100. születésnapján olyan összművészeti eseményt létrehozni, melyet az írónő életműve inspirál.

A MagdaFeszten a színházi előadásokon és irodalmi programokon túl szakmai beszélgetésekkel is készülnek a szervezők.

Debrecenbe érkezik a kortárs román színház egyik legizgalmasabb alkotójának tartott Gianina Cărbunariu, akinek megtörtént esetet feldolgozó A tigris című darabja október 5-én lesz látható. Az előadás a szebeni állatkert esetét dolgozza fel: a tigris etetőjének gondatlansága miatt az állat elszabadult és órákig bolyongott a városban, mielőtt kilőtték. Az író a történeten keresztül próbál tükröt mutatni a társadalom felé.
Ugyancsak izgalmas produkciónak ígérkezik a női „hétköznapokról” szóló A rózsaszín ruha, amely Péterfy-Novák Éva azonos című tárcanovellájából született, de színre kerül a Szent Margit életét feldolgozó Oldás-Áldás is, Varga Klári előadásában.

A vidámabb témák kedvelői a Dumaszínház előadásában, a NagyÁrpiban Ráksó Esztert hallhatják, aki kendőzetlen őszinteséggel és humorral mesél a nővé, partnerré és anyává válás folyamatáról.

A régi rendszereket is megidézik a szervezők, Grecsó Krisztián új regénye, a Vera a Kádár-kor világába kalauzolja a nézőt.

A történetből a Kőszegi Várszínház készített színpadi adaptációt. A produkció Göttinger Pál rendezésében láthatja a közönség október 3-án.

A színház mellett a szervezők kerekasztal-beszélgetést szerveznek október 2-án A közönség jó! Ne félj semmitől. címmel, ahol Szeleczky Zita a külföldi boldogulás lehetőségeit vázolja. Két nappal később Nők a piacon címmel indul vitaest, Halász Rita író-művészettörténész Nagy Márta Júlia költővel és Nagy Lea költővel a könyvpiacon való érvényesülésről beszélgetnek. Az alkotókhoz Gemza Péter, a Csokonai Színház igazgatója is csatlakozik.


A MagdaFeszt részletes programjai az alábbi oldalon érhetők el.


Képek a Tőrőcsik-megemlékezésről

Képek a Törőcsik-emlékestről

Egy videó Grisnik Petra májusi maratonfutásáról

Meet Zsuzsanna Szálka, a Hungarian international cultural manager© Gábor Valuska

Zsuzsanna Szálka is an international cultural manager and lecturer in cultural management. She has been the co-ordinator of CEU Culture Hub, the director of Átlátszó Hang New Music Festival, Budapest, programme advisor to the House of Music in Hungary, music curator of Ördögkatlan Festival and the founder and festival manager of the Night of Choirs Budapest. She has been a recurring visiting lecturer on cultural institutions in the Cultural Heritage Studies Programme of CEU since 2014, and a guest lecturer on cultural management at universities in Budapest, Pécs and Lviv. Between 2014-2017 she was the head of concert management of the Liszt Academy of Music. Between 2007 and 2013 she worked as manager of International Affairs at Müpa, Budapest. More recently, Zsuzsanna was also project manager of MusicaFemina International (2018-2020) and Play It Loud (2021-2023), two EU projects with the aim of raising awareness about gender balance in the music sector, with the help of its international partners.

Over the last decade or two there is not much of Budapest’s cultural life that Zuzsanna Szalka has not had her hands in. She is something of an artistic catalyst, roaming through the profession without ever quite settling into a traditional job description category. The role she has carved out for herself is like the centre of a Venn diagram: a chunk of production, the glue between artists and management, the welcome match-maker between disparate genres and the convenor of fresh ideas.

“Cultural management and being a cultural manager as a professional is going through great changes,” she says. “To develop as an artist you have to have management skills too. You need to brand yourself and work on your identity so you can see how to communicate and sell what you do.“

The days when a manager was just a booking agent in a particular discipline – classical music, theatre or visual arts – are slipping away as younger audiences look for more eclectic experiences. For many artists, brought up to perfect their performance within predetermined parameters, this can be a challenge and they can feel adrift. “Artists need someone to brainstorm with,” says Zsuzsanna, “to help devise a project then manage and sell it.” This takes more than a superficial administrative engagement. “Different stakeholders bring different possibilities. I often programme cross-genre performances, which means I have to help form them and that in turn means I have to identify with the idea; to be able to say, ‘this is great’ or ‘this is not going to work so well’. It means being able to put myself in the artists’ shoes.“

The way engagements are shaped is changing too – partly as a response to the economic, sustainability and bureaucratic demands of moving artists over long distances – but partly out of a sense that everybody benefits when artists stay longer and become more involved in the social and intellectual fabric of an event.

To be successful, she does not see newness for its own sake as necessary for a project, whether a single performance or a festival. Instead she looks for, “transference; the demonstration that the event is making progress, that it is not just happening because it is available but that it is looking to be innovative.” Zsuzsanna cites the Ördögkatlan Festival as a good example because of all the varied activity around it. She sees the audience not as isolated and passive but as part of the process of delivering the art form. The Ördögkatlan Festival started as a theatre event but is now multi-genre, “with courtyards full of music and fun children programmes“. Interactive workshops for the audience are an important way of making them participants, for example by contributing to the writing and presentation of an instant opera.

“Co-curating is becoming more important,” Zsuzsanna feels. “I am never going to have an impact on the repertoire itself. I don’t wish to. I am there to make it more coherent. I want to be there when the concept is being formed as part of the creative team but later it’s about the process of production: still management but working closely with the artistic directors, linking and networking between all the contributing organisations.“

Alongside her festival and venue work, Zsuzsanna is very active as part of the Cultural Heritage Studies Programme at the Central European University, now operating from Vienna after it was forced out of Budapest after pressures on academic freedom; part of the Hungarian government’s crackdown on liberal democracy. Location aside, the CEU is becoming a cultural hub for the transference of skills. She herself studied not only in Budapest but also in Dublin, where she first became involved in transforming a city area into a cultural melting pot. She regards teaching while still active in the profession as hugely important and the international nature of contemporary projects has to be celebrated. “One is educating all the time while one is doing that,” passing on the experience but also the practice to the next generation so that they can continue to expand their horizons.

Interview by Simon Mundy

Grecsó Krisztián videóajánlója a Verához

HAMLET FOTELBÓL

Beszélgetés Légrádi Gergellyel

Ügyvéd, szépíró, a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában tanulta a színészmesterséget, játszott színházakban, szinkronizált. Most ő irányítja az első magyar online színházi fesztivált, többek között erről beszélgettünk Légrádi Gergellyel. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Szeptember 26-ig zajlik az első online színházi fesztivál Magyarországon az eSzínház rendezésében. Hogyan jutunk el idáig?

Légrádi Gergely: Egészen 2015-ig kell visszamennünk: akkor alakult meg az Alapítvány a Magyar Színházakért, amely aztán 2021-ben létrehozta az eSzínházat. Amikor életre hívtuk az alapítványt, az volt az elsődleges cél, hogy adózzunk a kulturális emlékezetnek azzal, hogy a kiemelkedő színházi előadásokat megfelelő szakmai és művészi minőségben rögzítjük. Többek között azért, mert a köztévében akkor már közel tíz éve tulajdonképpen megszűnt a színházi előadások rögzítése. Magát a folyamatot a Marton Lászlóval folytatott beszélgetések indították el, ő hívta össze annak idején a színházcsinálókat. Nagyon fontos volt számára, hogy a függetlenek és a vidéki teátrumok is ott legyenek ezeken a beszélgetéseken, vagyis amennyire csak lehet, az alapítvány lefedje a teljes magyar színházi szcénát. Elindultunk, és szép számmal csatlakoztak a színházak és társulatok. A kezdetektől fontos alapvetés volt, hogy ne függjünk az állami pénzektől, és szerencsére mindig tudtunk annyi magánmecenatúrát találni, ami 2016-tól az előadások felvételének anyagi fedezetét biztosította. Folyamatosan készültek tehát felvételek, viszont a televíziókat sajnos nem érdekelte a kezdeményezés, pedig érdemes lett volna a közönséghez eljuttatni a legkorszerűbb minőségben és kiváló szakemberekkel készített felvételeket.

R: A pandémia aztán sok mindent átrajzolt.

LG: Igen, pontosan. Amikor bezártak a színházak, elkezdtünk közösen gondolkodni, hogy mit lehetne csinálni, ami a közönségnek és a színházaknak is jó. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az eSzínház koncepcióját már a pandémia előtt elkezdtük kidolgozni. Létrehoztunk egy platformot, ez lett az eSzínház (az alapítvány működtetésében), ami 2020 szeptemberében mutatkozott be a nézők előtt. Megteremtődött tehát a lehetőség, hogy az előadások az online térbe költözzenek.

R: Ez nyilván teljesen más, mint amit az élő színház tud és jelent. Nem féltek a kudarctól?

LG: Én az eSzínház vezetőjeként is azok közé tartozom, akik a nézőtérről szeretnek előadást nézni, de vannak helyzetek, amikor ez nem lehetséges. Gondolok például arra, ha az adott darabot már nem játsszák, vagy éppen földrajzi korlátok akadályozzák a nézőt. Érdekes egyébként megnézni, hogy egy-egy előadás közönsége kikből tevődik össze az online térben. Ha, mondjuk, az Örkény Színházból streamelünk, általában a nézők közel 55-60 százaléka vidéki vagy külföldi, ha pedig Székesfehérvárról, akkor hasonló arány Budapestről vagy külföldről nézi az okos készülékén az előadást. Visszatérve a kérdésre: ha megfelelő szakemberek dolgoznak a felvételen, nem lesz rosszabb vagy jobb a stream, mint az élő előadás. Inkább más.

R: Amit látunk egy minőségi online közvetítés esetében, már nem színház, de még nem film.

LG: A néző nem is az első sorban ül, hanem fenn van a színpadon vagy éppen valamelyik járásban áll. Olyan plánokat, többlettartalmakat, nézőpontokat tud megmutatni egy igényes, kreatív online közvetítés, amely igazán izgalmassá és értékteremtővé teszi ezt a műfajt. Arról nem beszélve, hogy a képi világért, a vágásért felelős adásrendező olyan reakciókat és mozgásokat tud elénk tárni, hogy egy jó stream nemhogy elvesz a tradicionális színházi élményből, de hozzá is tesz. Katartikus pillanatokat lehet átélni egy közvetítés során. Én magam sem gondoltam volna, hogy egy háromórás Hamlet, amelynek a főszerepét ifj. Vidnyánszky Attila alakította a Vígszínházban, vagy a négy óra negyvenöt perces Ascher Tamás és Gáspár Ildikó rendezte József és testvérei az Örkényből annyira behúz, hogy közben nem tudok fölállni a fotelból.

R: Mikor és hogyan alakult ki a koncepció az eSzínház Fesztiválra?

LG: Az alapítvány kuratóriuma (Kováts Adél, Oberfrank Pál, Mácsai Pál, Horváth Csaba és jómagam) 2021. márciusában döntött a fesztivál megrendezéséről, majd májusban kristályosodtak ki a lényegi feltételek. Például az, hogy 2019. szeptember után bemutatott előadásokkal lehet nevezni, méghozzá három kategóriában (próza, gyermek- és ifjúsági, zenés), és olyan profi felvétellel, amiből kiderül, hogy mit tud a streamre adaptált képi világ hozzátenni az adott előadáshoz. Úgy tűnik, hogy a színházakat érdekelte a felhívás, ugyanis 21 színház és társulat nevezett 25 előadással. Sőt, a jegy- és bérleteladások azt mutatják, hogy a nézők is érdeklődést mutatnak a fesztivál iránt.

R: Milyen irányba ment volna az eSzínház, ha nem jön a járvány?

LG: Ugyanebbe az irányba, csak lassabban. Amikor beütött a pandémia, mi már fejlesztettünk. Kerestük az utakat, hogy eljussunk a nézőkhöz, voltak lehetőségeink is, például amikor Szabó László (akkori) washingtoni magyar nagykövet segített abban, hogy Észak-Amerikában élő magyarokhoz eljusson jó pár felvétel. Az áttörés azonban 2020-ig váratott magára.

R: Egy fesztivál nyilván segít abban, hogy minél szélesebb körben váljon ismertté az eSzínház, hogy az elmúlt hónapok színházhiányos idejét valamennyire pótolja, egyáltalán több figyelem irányuljon a kultúrára. Ezért hozták létre a rendezvényt?

LG: Elsősorban azért csináljuk meg a fesztivált, hogy kiszolgáljuk azokat a nézőket, akik megszerették és nézik a streameket: és ők szerencsére sokan vannak. Kilenc hónap alatt közel kétszázezer jegyet adtunk el és körülbelül százötven streamet közvetítettünk. Mindemellett szeretnénk a még hezitálóknak is megmutatni az online színház értékeit. Kiemelten fontosnak tartjuk, hogy levegőt, virtuális nézőteret tudjunk adni azoknak a produkcióknak, amelyek jórészt elsüllyedtek ebben a másfél évben. Szerettünk volna továbbá olyan színházakat is bevonni, akikkel korábban nem álltunk kapcsolatban. A jegybevétel jelentős részét megosztjuk a színházakkal, így segítve őket ezekben a nehéz időkben.

R: Voltak-e külföldi minták az induláskor?

LG: Volt rálátásunk néhány dologra, amikor elkezdtük a fejlesztéseket, megnéztük, mit és hogyan csináltak Sydney-ben vagy éppen Londonban. Vizsgáltuk, hogy mi a megközelítés, mi az, amit valószínűleg szeretnek a nézők, mi az, amit nem, és ez alapján dolgoztunk. Ha összehasonlítjuk magunkat a külföldi munkákkal, technikailag a stream alapvetően ugyanaz, ugyanazon a szervereken futunk, mint a legkurrensebb nyugati társaságok, ebben nincs különbség. Folyamatosan fejlesztünk, hiszen a támogatási pénzt, a jegyárbevétel egy részét visszaforgatjuk a fejlesztésbe. Számos előadást lehet felirattal nézni, megoldottuk az akadálymentesített közvetítést, jó néhány előadásunk jelnyelvi tolmácsolással is nézhető. A színházon túl is jelen vagyunk: közvetítünk például a Fesztiválzenekar hangversenyeiből is.

R: A fesztivál végén zsűri értékel majd.

LG: Ráckevei Anna színművész, Ujj Mészáros Károly rendező, Horváth Csaba rendező, Radnóti Zsuzsa dramaturg és jómagam alkotjuk a zsűrit. Négy szakmai díjat fogunk kiosztani: a legjobb digitális adaptációt, a legjobb női és férfi főszereplőt és a legjobb látványtervezést jutalmazzuk. Lesz közönségdíj is, de csak az a néző szavazhat, aki legalább belenézett az előadásba. A fesztivált élő eredményhirdetés zárja 26-án este hét órától.

Egy videó a Törőcsik-emlékestről

Stuber Andrea írja naplójában a Törőcsik-estről

Egy Spiri-cikk, egy emléknap – Anyu tíz éve halt meg – és egy emlékest tegnapelőtt, Törőcsik Marié a Nemzeti Színházban. Összességében rendben volt mint szép, méltóságteljes megemlékezés. Felfedezhettük a felidézőkben a szeretetet. A műsor részleteibe inkább nem mennék bele, mert esetleg szakmai kritikai megjegyzésekre ragadtatnám magam, ami nem illene az alkalomhoz. Másrészről arra jutottam, hogy egy ilyen alkalommal valószínűleg nem pont az én ízlésemnek kell megfelelni. (Bár Bérczes László rendezése érezhetően a mindenkinek való megfelelést célozta, és abba beleférhetnék én is.)

Nem könnyű műfaj ez, a születésnapot, jubileumot ünneplő meg a megemlékező. Alighanem a zene az, ami a legjobb, a legkifejezőbb és a leginkább érezni hagyó megoldás. Például amikor Molnár Piroska arról énekelt, hogy csak átutazók vagyunk itt a Földön. Vagy amikor Érdi Tamás Chopint meg Allegro barbarót játszott. Vagy amikor az SZFE-n Törőcsik Mari-ösztöndíjat kapott fiatalok kórusát hallgattuk. Jólesett Básti Julitól a Hallgass kicsit! is, csak nagyon hiányzott mellőle – és egyébként is – Cserhalmi György.

Remek volt Zsótér a Pilinszky-szöveggel, elegánsan abszolválta a fellépést Alföldi Róbert, és tulajdonképpen elvitte a show-t Kiss István kaposvári kellékes a szépen kidolgozott magánszámával. Továbbá grátisz megkaptam azt az eddig nélkülözött nézői tapasztalást, hogy milyen lehet, amikor Stohl András televíziós műsort vezet. Majdnem Tordy Géza mellett ültem, gondoltam is a régi Törőcsik Mari-filmekből összeállított anyag vetítésekor, hogy őbenne hogyan élhet, számára talán mindig ilyen fiatal maradt.

Szerencsés nézőnek tudom magam, mert színes, dús, tartalmas Törőcsik Mari-képem van. Gyengéden fogom őrizni.

Firkin feat Pali @ a38

 





Részletek itt.

Grisnik Petra videóajánlója a Vera e-színházi fesztiválszerepléséhez

Sárga rózsákkal és anekdotákkal emlékeztek Törőcsik Marira a Nemzeti Színházban

A pandémia miatt egészen mostanáig vártak a Törőcsik Mari tiszteletére tervezett emlékesttel, végül tegnap este búcsúztatták a Nemzeti színpadán az áprilisban elhunyt színésznőt.

Anekdotákkal, énekléssel és sárga rózsával emlékeztek az idén áprilisban elhunyt legendára, Törőcsik Marira a Nemzeti Színházban. A Senkié és mindenkié címre keresztelt emlékestet tavasszal a járványhelyzet miatt nem tudták megtartani, szeptember 21-én viszont megvalósult Bérczes László rendezésében – írja a Fidelio.

Törőcsik előtt a szakma nagyjai tisztelegtek, mindenki a maga módján: Alföldi Róbert például évek óta most először lépte át a Nemzeti küszöbét a színészlegenda kedvéért, a színpadon Pilinszkyt szavalt. Énekelt többek közt Voith Ági, Oláh Ibolya, Básti Juli és Dés László is, Érdi Tamás pedig a színésznő kedvenc zeneszerzőitől, Chopintől és Bartóktól játszott darabokat, Anatolij Vasziljev orosz rendező anekdotákkal emlékezett meg egyik kedvenc színésznőjéről, csak úgy, ahogy Jordán Tamás is. Saját naplórészleteit olvasta fel Pista, Törőcsik legkedvesebb kellékese is, aki így engedett betekintést a színfalak mögötti nő mindennapjaiba. Színpadra léptek a színésznő 80. születésnapján alapított elismerés díjazottai is, amelyet a 25 év alatti legígéretesebb színészeknek ítélnek oda.

A Nemzeti színpada fölé feszített vásznon a színésznő életének fontos mozzanatai kaptak helyet: filmrészletek, fotók, videók, és egy olyan jelenet is, amely itt volt először és utoljára látható: Az öreg és a tenger –próbájáról készült felvételek. A képernyő végül egy róla készült fotón állapodott meg az alábbi idézettel: „Tudni kell szeretni”

A színésznőre kedvenc virágával, a sárga rózsával emlékeztek, az első szálat Vidnyánszky Attila igazgató helyezte el a Törőcsik által használt fotel karfáján. Az ikonikus ülőalkalmatosság helyét végül egy gyertya vette át.

forrás: https://24.hu/

Turbóra kapcsolt a Szegedi Nemzeti Színház

A Szegedi Nemzeti Színház évadnyitó társulati ülésén fogalmazott úgy Dinyés Dániel zenei vezető, hogy ebben az évadban turbóra kapcsol az operatagozat. – Új energiával igyekszünk feltölteni egy régi cégért – közölte.

– A szegedi operajátszás vidéki viszonylatban első helyen áll mennyiségileg. Miközben Győrben vagy Miskolcon rendszerint egy operát játszanak, Szegeden egynél több szokott lenni, de most ennél is merészebb magaslatokba törünk – fejtette ki Dinyés Dániel zenei vezető.

E merész magaslat nem jelent mást, mint hogy a szegedi színházban operafronton immár korántsem csupán

„három a magyar igazság, plusz egy a ráadás”

Ugyanis öt előadás során összesen hat különleges művel várják az operarajongókat. A bemutatók sora Puccini szenvedéllyel fűtött Bohém­életével kezdődik, amelyet egy produkció keretében két egyfelvonásos, Henry Purcell Dido és Aeneas, valamint Tom Johnson Négyhangú operája követ. Majd Mozart két klasszikusa elevenedik meg a színpadon, a Szöktetés a szerájból és a Don Giovanni. A sorozatot pedig Donizetti Maria Stuarda koncertszerű operájának hazai ősbemutatója zárja.

– Mindezek mellett az operatagozat viszi színre a Leonce és Léna musicalt és a Marica grófnő operettet is – közölte Dinyés Dániel, aki hozzátette, azzal a nem titkolt céllal szerződött tavaly a szegedi teátrumhoz, hogy az operajátszást illő rangjára helyezze vissza.

Kiemelte, az erősítési szándék nemcsak a produkciók mennyiségére, hanem magára a társulatra is vonatkozik.

– Csak akkor lehet szegedi operajátszásról beszélni, ha a városban élő, szegedi emberek játszanak az itteni közönségnek. Amíg Budapestről jönnek énekelni, addig ez nem nevezhető szegedi operajátszásnak, de immár ezen is dolgozunk. E társulatépítés kezdődött Cseh Antallal, Máthé Beátával, és most folytatódott Ferenczy Orsolyával, Tötös Rolanddal és Szélpál Szilveszterrel – részletezte.

Zsinórmérték

Az évad repertoárjának összeállítása során is a társulati tagok kvalitásai jelentették a zsinórmértéket. – Azt gondolom, nagy baja a jelenlegi operajátszásnak, hogy nem a társulati tagokra keresnek operát, hanem világszerte víziók vannak, amelyek nincsenek összhangban sem az adott színház énekeseivel, sem zenekarával. A választásom legfőbb szempontja az volt, hogy a társulati tagoknak élmény le­­gyen játszani, és persze hogy a művek a közönség számára is ismerősen csengjenek – mondta.
Növelni és nevelni

Az erősítés harmadik célcsoportja a közönség, amelynek létszámát növelni, utánpótlását pedig nevelni kell Dinyés Dániel szerint. E célból indították útjára Göttinger Pál rendezővel tavaly az Operabeavató sorozatot, amely során könnyed, humoros stílusban avatják be a nézőket az operák dallam- és látványvilágának alkotói árnyalataiba és fortélyaiba. A pandémia tavaly e sorozatot meghiúsította, ám korántsem végleg. – A Bohém­életet kezdtük el feldolgozni, de nem tudtuk befejezni. Novembertől viszont tervezzük, hogy a Don Giovannival újraindítjuk az Operabeavatót, és reméljük, a márciusi bemutatóig fel tudjuk dolgozni a művet – mondta.

“Nem a megújulás vágya hajt előre, hanem az igény, hogy érzékeny maradjak a változásra” – interjú Göttinger Pállal

Miért érdemes szeretni az operát, miben fedezhető fel annak szépsége és miben rejlik fájó aktualitása, valamint leckéje, most éppen a Bohéméletre vonatkoztatva? Többek között ezekről is beszélgettünk Göttinger Pállal, aki Puccini klasszikus operáját viszi színpadra a Szegedi Nemzeti Színházban.

Amennyire tudom, egészen kisgyerekkorod óta játszol. Volt olyan pont, amikor megfogalmazódott benned az, hogy igen, Te ezzel szeretnél foglalkozni, vagy természetesen jött egyik dolog a másikból?

Volt fordulópont, még ha nem is lehet napra pontosan tetten érni. Egészen kisgyerekként bekerültem annak idején a Magyar Rádió gyerekstúdiójába – ahol gyerekszínészeket képeztek az akkor még virágzó hangjátékgyártás számára. Rengeteg nagy rendező és színész (Varsányi Anikó akkori ottani főrendező, Papp János, Zsurzs Kati, Andai Kati, Zoltán Gábor, Vadász Gyula) tanított bennünket, néhány hónap után be is dobtak a mély vízbe. Azon kaptam magam, hogy ott állok 11-12 évesen Gábor Miklóssal, Szakácsi Sándorral, Vajda Lászlóval egy mikrofonnál. Egyébként sok, ma már meghatározó színésszel játszottam ott, Mácsai Pállal, Máté Gáborral, Hegedűs D. Gézával, Alföldi Róberttel – de aligha emlékeznek rám onnan, kisgyerek voltam. Szóval a fertőzés minden bizonnyal innen van. Később felvételiztem színész és rendező szakra is, utóbbira vettek fel.

A szüleid támogatók voltak?

Nagyon. Olyan családból jövök, ahol, ha nem is az előadóművészetnek, de a művészetkedvelő közösségnek van valamifajta hagyománya. Apám például ükapám, Körösfői-Kriesch Aladár és a gödöllői művésztelep örökségének vizsgálatával és gondozásával foglalkozik. Négyen testvérek mindannyian mindig zenéltünk, különféle kórusokban énekeltünk, plébániatemplomtól a Schola Hungaricán át a Soharózáig. A szüleim is kórusban ismerkedtek meg eleve. És noha színészek-rendezők sehol nem voltak a családban, amikor kiadta magát, hogy ezen a pályán mennék tovább, támogatást kaptam mindenben. Vagy legalábbis nem akadályoztak benne.

Olvastam, hogy nagyon szereted az operát, mint műfajt. Mikor alakult ez ki nálad?

Zenetagozatosok voltunk, és akkoriban ez még operabérlettel járt együtt szinte törvényszerűen. Egészen korán odakeveredtünk, hat-nyolc évesek lehettünk. A bérletek persze körbeértek egy idő után, így bizonyos műveket, az Aidát, a Hunyadit vagy a Don Pasqualét rengetegszer láttuk. Ismerősök lettek egy idő után.

Szerinted miért érdemes ma operát nézni?

Ezer oka lehet. Hálisten gazdag műfaj, mindenki találhat benne valami olyat, amihez tapadni tud. Egy kisgyerek például, amilyen én is voltam, amikor először találkoztam az operával, egy ekkora méretű masinériát sehol másutt, egy musicalben sem fog látni. Egy Aida-előadáson például – egyszer poénból összeszámoltuk – több, mint 250 ember dolgozik egyszerre. Ez semmilyen másik műfajban nem látható, pláne egy száz évnél régebben kimondottan ezért épült csoda szép palotában. Egy ilyen színes, látványos, sok embert felvonultató előadás pedig egy gyereknek letaglózó varázslat – és a közhiedelemmel ellentétben szórakoztató is. A gyerekek számára nem absztraktabb dolog az opera, mint bármi más – szivacsként szívják magukba a történeteket, dallamokat, a történetmesélés sajátos módját. Az csak idősebb korban jön aztán, hogy túlságosan absztrakttá válik sokaknak, vagy nevetségessé, vagy unalmassá, és ezért eltartják maguktól. Egy kisiskolást már nyugodtan el lehet vinni az operába, egészen biztosan kevésbé fog unatkozni, mint az elegáns ruhában mellettük feszengő fölnőttek.

Az operát csúcsműfajnak tartom a színházművészetben. A dráma, a történetmesélés, a zene, a képzőművészet, és nem mellesleg az élsporthoz vagy cirkuszi mutatványhoz hasonló vérfagyasztó fizikai igénybevétel legnagyobb teljesítményeit képes egységgé formálni magában. Ráadásul úgy, hogy az aprólékosan elemző, minden hang és összhang mögött kultúrtörténeti és filozófiai mélységeket halló intellektus is szellemi táplálékhoz jut általa – miközben tele van zabolátlan, szabadjára engedett érzéki szenvedéllyel is. A cizellált mesterművek zsenialitása örömforrás a hallgatónak – de a Mimi halálakor feltörő visszatarthatatlan sírás is az.

Egyébként meg az operák muzsikája, gondolkodásmódja, cselekményszövése, drámai helyzetei elidegeníthetetlen részei az alapműveltségünknek, Európában mindenképpen. Folyamatosan hivatkozunk is rá. Legyen szó akár Don Giovanni Leporellóhoz való fura viszonyáról, vagy a Bohémélet padlásszobában nyomorgó fiataljairól, ezek olyan toposzok, amelyre széles körben előszeretettel hivatkozunk. Látens módon, az meglehet – de mégiscsak része az életünknek, szókincsünknek, gondolkodásmódunknak.

Mennyire tudod magadat újra és újra feltalálni, kvázi újradefiniálni rendezőként? Azért is kérdezem, mert nagyon sok műfajban rendeztél már színdarabot, az opera csak kis szeletét képezi ennek a képnek.

Kínkeservesen. (nevet) Magamra egyébként inkább szakemberként szeretnék gondolni, semmint művészként. Ez a foglalkozásom, és kész. Nem a megújulás vágya hajt előre, hanem az igény, hogy érzékeny maradjak a változásra – a magaméra, és a világéra is magam körül. Ebbe sikerületlen előadások, vagy akár tehetségtelenebb időszakok is beleférnek, és aztán százas szériák is – hosszú távra játszom, nem aggasztom magam ezek miatt. A tehetségtelenségnél a fásultság egyébként is sokkal veszélyesebb ellenfél, és annak nem a megújulás görcsös vágya az ellenszere, hanem a nyitottság, a tanulni akarás, a szelíd szemlélődés. Persze félig öntudatlanul azért specializálódtam valamelyest: általában új írást rendezek, magyart és külföldit vegyesen, kőszínházban és független terepen is. Sok külföldi szerzőt mutattam be először Magyarországon (főleg angol nyelvűeket), de nagyszerű magyar szerzőkkel is dolgozhattam együtt a szövegeiken – és néhány éve magam is írok, általában konkrét megrendelésre és szereposztásra. Az opera pedig, ami miatt az egészet elkezdtem annak idején, az utóbbi időben szintén aránylag rendszeressé vált az életemben – boldogan lennék igazi operarendező, akire így is hivatkoznak, és aki csak ezt csinálja, de addig még, azt nézem, sok van hátra.

Mi kell ahhoz, hogy igazán magadnak érezz egy megrendezendő darabot – szakemberlét ide vagy oda?

A benne dolgozó művészekkel kötött szövetség. Az együtt töltött minőségi idő. Ha én magam alig is látszom benne a végén – nem bánom. Van egyfajta túlmisztifikáltsága annak idehaza, hogy egy megrendezett előadás mennyire viseli magán az alkotó keze nyomát, világlátását, hogy mennyire érződik személyesnek. Én is így tanultam annak idején, hogy ez egy meghatározó tényező, amin esztétikai ítéletek alapulnak – viszont ezzel nekem vannak nehézségeim. Noha láttam már csodaszép személyes dolgokat (és igyekeztem csinálni is), de ha ott és akkor az volt épp a feladat, attól ez még nem számít számomra abszolút fokmérőnek. Nem attól érzem magam jobban egy előadáson, hogy felismerem a rendező kézjegyét. És én sem úgy válogatok a saját munkáim közül, hogy megvizsgálom, melyik az, amelyikben a leginkább látszódom. Tartózkodóbb vagyok ennél, a próbateremben dől el számomra a dolog sikere, nem a színpadon. Ami ott fenn megy – az már a színészek és nézők belügye. Ha a próbán úgy érzem, hogy szövetségesekre találtam, akikkel egy nyelvet beszélünk, egy a humorérzékünk, ugyanazok a dolgok aggasztanak a világban, akkor szokott az lenni, hogy arra a munkámra büszke vagyok. Az igazán nagy katarzis pedig akkor születik meg a számomra, amikor egy színész jobbnak bizonyul saját magánál, vagy annál, amilyennek a próbán elterveztük az alakítását. Ha sikerül mindent alaposan kidolgoznia, és ha én is a lehető legtöbbet tudtam segíteni neki, az is jó… de ha kimegy a színpadra, és nem megtagadva, hanem ellenkezőleg: meghaladva azt, amit csináltunk együtt, valami olyat művel, amire nem számítottam, az maga a csoda. Olyankor bőgök, mint egy kisgyerek.

Jelenleg a Bohéméleten dolgozol. Szereted az alapul szolgáló darabot?

Nagyon szeretem, gyerekkori alapélményeim közé tartozik. A Bohéméletet az ABC-operák egyikének is csúfoljuk (Aida, Bohémélet, Carmen – A szerk.), mert minden operaházban, az egész világon műsorra lehet tűzni, és több mint valószínű, hogy siker is lesz. Pesten is mindig ment és megy is, a Nádasdy-féle előadás kis híján száz éves már, és még látható (és csoda szép). Most ráadásul, a COVID után-alatt mást jelent a magát halálba köhögő, a rég elhagyott, segíteni már nem tudó szerelméhez az utolsó óráján hörögve visszavánszorgó nő képe.

És így máris van aktualitása az előadásnak.

Így van, az aktualizálásnak így már nincs is értelme. A másik pedig, ami szintén a járvány utáni színrevitellel jár: a mű éhező, nyomorgó művészek között játszódik. Az úgynevezett párizsi művészvilág szerves részét képezi Párizs önazonosságának. Viszont érdekes módon csupán az egész egyben jelenti ezt, az egyes ember már nem. Ha valaki fagyhalálban elpusztul a padlásszobájában, nem fog hiányozni senkinek. A jelenség, a pezsgő-forrongó művészet, az azzal járó életmód elidegeníthetetlen része a közösség identitásának, de maga az ember nem. Teljesen lényegtelen, hogy a sokadik festőművész él-e vagy hal. Ez nagyon rémisztő jelenség. Ha pedig színházi emberként az utóbbi másfél évet végiggondoljuk, akkor a járvány súlyosan felvetette a feleslegességünk kérdését. A vírus a szeretteink mellett a kultúránkra támadt rá: nem jártunk színházba, moziba, nem jártunk múzeumba, nem telt meg a város főutcája este örömmel találkozó emberekkel. Noha látszólag jól megvoltunk színház nélkül, mégis azt vette el a korona, amiért jó európainak lenni. Ezt mindenki megérezte. De hogy konkrétan a színházi életből X vagy Y pályán van-e még, elment-e mást dolgozni, vagy már éhen is halt, az jelentéktelen. Máshogy fogalmazva: az, amit csinálunk, hiányozna mindenkinek, viszont mi magunk nem hiányoznánk senkinek. Ez az egyik leckéje a Covidnak. A Bohémélet pedig erről is szól.

Ez egy elég szomorú felismerés.

Ahogy a jó színdaraboknál lenni szokott: oda üt, ahova fáj. Egyébként maga a darab mindezek ellenére vicces szerintem, kifejezetten szórakoztatónak tartom. Könnyű nézni, jó hallgatni. Közhelyes talán, de belépőnek tartom az operába azoknak, akiknek ez idegen terep. Rövid, húsz-harminc perces felvonásokból áll, amelyek mulattatóak, mozgalmasak, gyorsan történnek bennük a dolgok. És mindent összevetve mégis hordozza magán azt a besűrített időtlenséget, ami az operák sajátja. Mindenre jut idő annak ellenére, hogy gyorsan szalad a cselekmény előre. És szól a legcsodálatosabb zenék egyike.

Lényegében tehát ez egy kapudrog lehet az operába. A próbák mindeközben már zajlanak. Az összecsiszolódás megtörtént már?

Nincs okom panaszra. Többségüket ismertem már korábbi munkáinkból, a szegediekkel is már többször dolgoztam együtt, de lesznek olyan új arcok is, akiknek a színészetét majd még úgymond tanulnom kell.

A látványvilágot illetően mire számíthatunk?

Látványos lesz, már csak azért is, mert sok szereplőt mozgatunk meg. Ugyanakkor talán a Deszkavízió olvasói is tisztában vannak azzal, hogy a Szegedi Színház (sokadmagával) igencsak nehéz időszakot él át mostanában, kimerült tartalékokkal, megtépázott csapattal. Így arra kényszerülünk, hogy egyszerre legyünk látványosak és költséghatékonyak. Ezért a leghagyományosabb kulisszás díszlet egy mai parafrázisával fogunk dolgozni, egy rajzolt, és mégis ismerős mesevilág fog dominálni, tehát nem stilizációt, de nem is a fotorealizmust fogjuk szem előtt tartani – nem is engedhetnénk meg magunknak. Próbáljuk a játékosságát is megtartani, és igyekszünk mainak is lenni. Az operanézőknél valamiért mindig egy kardinális kérdés, hogy vajon a rendezés modern lesz, vagy sem. A magam részéről szórakoztatónak tartom ezt a problémát, meg hát hidegen is hagy. De azért válaszolok: ha valaki aggódna, hogy modernizáljuk-e a darabot, akkor jöjjön nyugodtan, mert erről szó sincs. Ha valaki pedig amiatt aggódik, hogy egy múzeumi előadást állítunk színpadra, akkor nekik is azt üzenem: nem olyan lesz. Jöjjenek bátran.

Engem máris meggyőztél. Mire számíthatunk Tőled a közeljövőben?

A félbemaradt dolgokat kell mozgásba hozni, a lezárás miatt a tavalyi évadban készült produkciók közül sok még nem került igazi nézők elé. Nekem is felgyűlt valamennyi. Nyíregyházán készítettem például egy előadást Bogáncsvirág címen, az is bekerül végre a rendes játékrendbe, bár szabadtéren már sikerült megmutatni pár nézőnek nyár elején. Közben ugyancsak Szegeden csináltunk két másik operaelőadást is tavaly, a Dido és Aeneas-t és a Négyhangú operát – az egyik Purcell, a másik Tom Johnson műve, ezeket is újra kéne tanulni, újrapróbálni. Emellett elkezdtük játszani a Stefan Zweig Sakknovella című kisregénye alapján íródott Fekete-fehér című monodrámát is, amit Légrádi Gergely írt és Ujj Mészáros Károly rendezett, és amit én játszom. Az Orlai Produkciónál a Hárman a padon félbemaradt munkálatait folytatjuk majd Benedek Miklóssal, Gálvölgyi Jánossal és Egri Mártával. Más előadásokat is fel kéne újítani, majdnem két év távolából… és persze új tervek is vannak, de ezek nagy része még a homályba vész.

Értem. Magyarán: nem fogsz unatkozni.

Unatkozni semmiképpen, ugyanakkor úgy áll a dolog, hogy ezekkel bármelyik pillanatban bármi megeshet. Tehát ez vagy mind lesz, amit most felsoroltam, vagy egyik sem, vagy nem mind… nem tudom.

Mindenesetre kívánom, hogy mindegyik úgy alakuljon, ahogy el lett tervezve!

Köszönöm!

„SENKIÉ ÉS MINDENKIÉ” - Törőcsik Mari emlékest


Nemzeti Színház, Budapest, Magyarország - Rendező: Bérczes László

„Sugallatos művész. Nem eszközeiből él, hanem eszköztelenségéből... Amit csinál, az oly végzetes és kikerülhetetlen, s oly szeszélyes és oly kiszámíthatatlan is, akár az álom, telve a zseniális rögtönzések csalhatatlan mintáival. Kivételes közvetítő.”

Pilinszky János írta ezeket a sorokat a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakjáról, Törőcsik Mariról. Rá emlékezünk 2021. szeptember 21-én a Nemzeti Színházban, az ő sugallatos lényét idézzük meg egy színházi este erejéig. Ez a megidézés természetesen lehetetlen vállalkozás: egyszeri, megismételhetetlen, varázslatos személyisége pótolhatatlan, örök vesztesége színművészetünknek, egyáltalán, az életünknek.

De egyszerűsége, hitelessége, életszeretete példa lehet: ezen az esten ezt a példát szeretnénk követni, sőt Mariba kapaszkodva naiv hittel példát is mutatni nagyvonalúságból, felülemelkedésből. Hogy ebben a közös hazában, ha csak egy este erejéig is, Törőcsik Mari iránti szeretetünk és tiszteletünk jeléül nyitott szívvel és tiszta szándékkal forduljunk egymás felé.

Mert ezen az estén ez a „kivételes közvetítő”, Törőcsik Mari emlékezete bevilágítja azt a teret, melyben Alföldi Róberttől Vidnyánszky Attiláig, Básti Julitól Udvaros Dorottyáig, Anatolij Vasziljevtől a Sztalker Csoportig, Bodrogi Gyulától a Törőcsik-ösztöndíjas fiatalokig kezet nyújtanak egymásnak a legkülönbözőbb alkotók és generációk.

Mert hisszük, hogy összeköt bennünket a Színház, az Emberség és egy nagy Művész alázatos tisztelete. „Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié”, ezt is barátja, Pilinszky írta róla. Azt reméljük, erre az egy estére Mari mindenkié lesz. A magyar és egyetemes színházművészeté.


Bérczes László


„Senkié és mindenkié”- a Nemzeti Színház Törőcsik Marira emlékezik.

Szeptember 21-én, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) keretén belül, a Nemzeti Színház nagyszínpadán lesz látható „Senkié és Mindenkié” címmel a Törőcsik Mari emlékest. Az esten fellépő művészek, film-és dalrészletek, a nemrég elhunyt, háromszoros Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Művésze, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett világhírű színésznő életpályáját mutatják be.

Az emlékesten fellép:
Alföldi Róbert, Básti Juli, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Dés László, Érdi Tamás, Jordán Tamás, Kiss István, Kolonits Klára, Kozma András, László Zsolt, Molnár Piroska, Oláh Ibolya, Rozs Tamás, Stohl András, Söptei Andrea, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Udvaros Dorottya, Uhrik Dóra, Anatolij Vasziljev, Voith Ági, Zsótér Sándor, valamint a Sztalker Csoport, az Óbudai Danubia Zenekar, Törőcsik Mari-ösztöndíjasok és a Nemzeti Színház Társulata.

További zenei közreműködők: Termes Rita, Födő Sándor, Furák Péter, Herédi Zsombor, Pálházi Bence, Laukó Tamás, Lamm Dávid, Sebestyén Áron.

Az emlékestet Bérczes László Jászai Mari-díjas rendező, dramaturg rendezi, a rendező munkatársa Göttinger Pál.

Az eseményen a részvétel ingyenes, a jegyek foglalása és további információk itt találhatóak: https://jegymester.hu/production/620572/senkie-es-mindenkie-toerocsik-mari-emlekest/62002598



A Verában a felnőttek világa bonyolult, a gyerekeké pedig titkokkal teli

Monodrámában dolgozta fel Göttinger Pál és Grisnik Petra Grecsó Krisztián Libri irodalmi közönségdíjas regényét, a Verát. A Kőszegi Várszínház előadásában érzékenyen, minimál díszletek között villan fel a nyolcvanas évekbeli Szeged, a felnőttek játszmája és egy örökbefogadott kislány traumája. Az eSzínház Fesztivál programjaiból válogattunk.

„A felnőtteknél minden olyan borzasztóan bonyolult” – mondja a Göttinger Pál rendezte előadás Verája. Az alapanyagként szolgáló Grecsó-regény (kritikánk róla ITT) épp ezt a bonyolultságot próbálja megfogni és szétszálazni azzal, hogy egy tizenegy éves lány szemszögéből nyit ajtót erre a titkokkal és hazugságokkal kibélelt világra.

Vera örökbefogadott gyerek, és rajta kívül ezt mindenki tudja róla. A szülei burokban tartják, így akarják óvni-védeni, ami annyira nem meglepő, ha abból indulunk ki, hogy jó negyven éve, az akkori felfogás szerint minden résztvevő titkolni próbálta az örökbefogadást, ami „görög tragédiákba illő helyzeteket produkált” (erről az író beszélt részletesebben a bemutatón, ITT olvashatjátok). Hogy itt valami ismeretlen, megfoghatatlan, sőt, egy gyerek számára egyenesen felfoghatatlan tudás lapul, az csak lassan, gesztusokból, elejtett szavakból, félbeharapott mondatokból derül ki.

A Vera azonban sokkal több is ennél, hiszen címszereplője, miközben a titok kipattanni készül, éli a maga kis gyerekéletét, amelyet egészen felbolygat, amikor egy lengyel fiú érkezik az iskolába. Józef felbukkanása ráadásul alaposan megzavarja a két barátnő, Vera és Sári kapcsolatát is, a lányok pedig életükben először most először érzik meg a féltékenység és a bosszú ízét.

A regényt a címszereplőt játszó Grisnik Petra dolgozta át színpadra. Rajta keresztül nemcsak Vera és az ő gyerekvilága elevenedik meg, de egy családi nyomozás részesei is leszünk. Tátraiék családja ugyanis sokszoros traumák terhe alatt nyög, a veszteség és a kibeszéletlenség súlyos csomagját pedig generációk óta görgetik maguk előtt. A monodrámában érthetően Vera figuráján van a hangsúly, akit Grisnik Petra finoman és érzékenyen jelenít meg, személyén keresztül pedig egy-egy villanásra feltűnik mások mellett a frusztrált apa, a kérdéseket örökké megkerülő anya, vagy a családi titkot bosszúból a barátnője arcába vágó Sári alakja is. A belső monológokból egy tépelődő és szorongó gyerek képe sejlik fel, aki a külvilág felé tud ugyanakkor pimasz vagy épp ragaszkodó is lenni. Szeretetéhsége megkérdőjelezhetetlen.

Világa jól körülhatárolt, amit az előadásban stilizált díszletek jelenítenek meg. Grisnik kevés eszközzel, kellékkel dolgozik a színpadon, de nem is kell ennél több, azzal csak a figyelmet vonná el feleslegesen. A lényeg úgyis legbelül történik.

Vera
Szerző: Grecsó Krisztián, színpadra átdolgozta: Grisnik Petra
Szereplő: Grisnik Petra
Díszlet: Trifusz Péter
Zene: Táborszky Bence
Fény: Bakos Zoltán
Ötlet: Gelencsér Ildikó
A rendező munkatársa: Skrabán Judit
Rendező: Göttinger Pál


Grecsó írja a facebookján a Veráról

Női alkotók és előadások Debrecenben – IV. MagdaFeszt

Október 1-től ismét a nők irodalmi, művészeti jelenlétére, a női identitásra, a női tapasztalatra és kifejezésmódra fókuszál a Csokonai Színház negyedik alkalommal megrendezett programsorozata, a MagdaFeszt.

„A fesztivál női alkotókra, női szempontokra koncentrál a társművészetekről sem megfeledkezve, olyan, nemzetközileg is izgalmas projektekkel, amelyek kortárs, mai eseménysorozattá teszik – mondta a MagdaFesztről Puskás István, Debrecen alpolgármestere. Gemza Péter, a Csokonai Színház igazgatója azt a kezdeti szándékot hangsúlyozta, amellyel 2017-ben megalapították a fesztivált: Szabó Magda 100. születésnapján egy olyan összeművészeti eseményt szerettek volna létrehozni, amelyet a debreceni születésű írónő életműve inspirál, és olyan egyedi, izgalmas produkciókat lát vendégül, amelyeket érdemes megismernie a közönségnek.”

A MagdaFesztre meghívást kapott a kortárs román színház egyik legizgalmasabb alkotója, Gianina Cărbunariu, a nagyváradi társulat pedig október 5-én a CSIL (Csokonai Irodalmi Labor) Pódiumtermében mutatja be a Cărbunariu szövege alapján készült, megtörtént esetet feldolgozó, A tigris című előadást. 2011. december 13-án a szebeni állatkertből az etetője gondatlansága miatt elszabadult egy tigris. Az állat órákig csatangolt a városban, míg a rendőrökből, vadászokból és állatkerti gondozókból álló csapat bekerítette és lelőtte altatóinjekcióval. Majd puskával. Mockumentary play, írja darabja alcíméül Gianina Cărbunariu, aki a tőle megszokott módon egy bulvárhírré silányult valós esemény apropóján ír a kortárs európai társadalomról.A fesztiválon vendégül látják a Dumaszínház tagját, Ráskó Esztert a NagyÁrpi című önálló estjével, aki a vlog sorozatából is ismert kendőzetlenséggel mesél a nővé, partnerré, anyává válás rögös útjáról. A Csokonai Színház két társulati tagja, Majzik Edit és Varga Klári is elhoz egy-egy Budapesten készült saját produkciót. Majzik Editet az Egyasszony szerzője, Péterfy- Novák Éva A rózsaszín ruha című tárcanovelláiból készült, október 2-án játszott előadásban, míg Varga Klárit a Szent Margit életét feldolgozó Oldás-Áldásban (október 4-én) láthatja majd a közönség. A rózsaszín ruha történetei a női „hétköznapokról”, női barátságról, szerelmekről, házasságokról, csalásokról és csalódásokról szólnak. A gyermeki rózsaszín álom a majdani felnőtt korról, a boldogság elérésének és megtartásának a hite, amely a felnőttkori csalódások során természetszerűen összetörik.

A Kőszegi Várszínház Grecsó Krisztián új regénye, a Kádár-kor világát idéző Vera színpadi adaptációjával érkezik a fesztiválra. A szerző a közelmúltat faggatva keres a jelenben is releváns válaszokat egyetlen nagy nyomozás történetében. Vera, a főhős, miközben először lesz életében szerelmes, először csalódik másokban, először rúgja szét a biztonságot, amiben addig kisgyerek volt, arra is először döbben rá életében, hogy akikben a legjobban bízik, azok hazudnak neki. Mit kezd a család sötét titkaival egy gyerek? A Göttinger Pál rendezésében készült produkciót október 3-án láthatja a közönség a CSIL Pódiumtermében.
A MagdaFeszt képzőművészeti kiállításokkal, filmvetítéssel, beszélgetésekkel várja az érdeklődőket. A Nők a piacon című, október 4-én tartott kerekasztal-beszélgetésen Halász Rita író-művészettörténésszel, Nagy Márta Júlia költővel és Nagy Lea költővel a könyvpiacon való érvényesülés lehetőségeiről beszélget Gemza Péter színházigazgató.

A MagdaFeszten itt lesz a Leopold Bloom-díjjal kitüntetett Németh Hajnal médiaművész, aki Tar Sándor Szőke város című verse alapján készített filminstallációját hozza el. Maga az eredeti vers, ellentétben Tar szociografikus írásainak tárgyilagosságával, egy személyes hangon megszólaló kép a társadalomról és a történelemről, mely egy német nő iránt érzett szerelem fényében, a psziché mélyéről tükrözi a világot.

Október 2-án 15 órától „A közönség jó! Ne félj semmitől.” címmel Szeleczky Zita életútjáról kezdődik beszélgetés a külföldön való művészi boldogulás nehézségeiről az emigrációba kényszerült magyar színésznő magánlevelezésének nemrég kiadott kötete alapján.

Fazakas Júlia Básti Lajos-díjas színésznő még a karantén alatt határozta el, hogy híres festményeket egy szál telefonnal, különböző applikációk használatával, az otthonában talált tárgyakból, némi sminkkel, ügyes utómunkával és sok-sok kreativitással reprodukál.
A Parafrázisok című kiállítás október 1-jén 17 órakor kezdődik a Csapó utcán.

Redline, Betti, Narancs Útlevél, Vércsék. A Malter Vándor Filmfesztivál nőkről, serdülőlányokról mesélő rövidfilmjeiről Szénási Miklós író, újságíró és Váró Kata Anna esztéta beszélgetnek október 3-án 16 órától a CSIL Kiállítóterében.


IV. MagdaFeszt
Csokonai Színház
2021. október 1-5.


Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed