Aki tudott szeretni – Törőcsik Mari visszatért a Nemzetibe
Szeptember 21-én nagyszabású gála keretében helyezték el az emlékezés sárga rózsáit egy ikonikus fotel mellé Törőcsik Mari pályatársai és barátai a Nemzeti Színházban. A nézőtéren meghatott csend, a színpad elé kifeszített kivetítőn egy mondat – „Tudni kell szeretni” – és egy távolba révedő arc… Marié.
A kivetítőn filmrészletek, egy születésnapi köszöntés pillanatai, archív fotók, előadás-jelenetek és egy el nem készült produkció – Az öreg és a tenger – próbáinak először és utoljára látható felvételei váltották egymást. Bérczes László rendezésében a múlt darabkái álltak össze lassan komplett életművé, mialatt színészek és rendezők léptek a színpadra, közben mindent belengett a szeretet érzése. Az a szeretet, amiről Mari azt vallotta, hogy az egyetlen dolog, ami szebbé teszi a világot, „beragyogja azt, aki adja és aki kapja”.
Egyszer csak Molnár Piroska hangja töltötte be a teret, a melódia utána még hosszan a fülünkben csengett. Majd Voith Ágié, Oláh Ibolyáé, de Básti Juli és Dés László is énekelt. Ki-ki a maga eszközeivel vett búcsút a 20. század egyik legmeghatározóbb színésznőjétől. Érdi Tamás például Chopintől és Bartóktól, Törőcsik Mari legkedvesebb zeneszerzőitől játszott egy-egy tételt. Mert ide mindenki elköszönni érkezett. Jordán Tamás is, aki egy anekdotával idézte fel a bolondozásaikat, felelevenítve egyik utolsó találkozásukat. „Azt szeretném, ha Mari így maradna meg az emlékezetemben, ilyen bolondosnak” – mondta a színész.
Alföldi Róbert évek óta nem lépett be a Nemzeti Színház ajtaján, de Törőcsik Mariért most mégis megtette. Sötét színpadon mondta el Pilinszky négysorosát, majd néma főhajtással távozott.
Színpadra lépett a művésznő legkedvesebb kellékese, Pista is, aki a kaposvári Naphosszat a fákon próbaidőszakában Mari mindenese és bizalmasa volt. Néhány naplórészletéből egy kicsit a néző is beleláthatott a kulisszák mögötti világba, sőt még az ehető palacsintakalap készítésének rejtelmeibe is, ami a rendező, Anatolij Vasziljev kérésének kreatív megoldása volt.
A legendás Moszkvai Színház rendezője maga is tiszteletét tette az emlékesten, mesélve arról az időszakról, amikor Törőcsik Mari „feltámadt”. A művésznő 2008-ban kómába esett, a direktor pedig azon kevesek közé tartozott, akik bemehettek hozzá.
Vasziljev egy szerep ígéretével hozta vissza őt az életbe.
Törőcsik Mari 80. születésnapján ösztöndíjat alapítottak a legtehetségesebbnek tartott 25 év alatt színészhallgatók számára. Minden évben legfeljebb ketten nyerhetik el a Törőcsik Mari Ösztöndíjat, Rozs Tamás vezetésével a díjazottak is színpadra léptek.
Mint ahogyan a jövő nemzedéke is képviseltette magát. Igaz, már csak hangban, de a Nemzeti Színház „Iluskája” átlépett Tündérországba, a fiatalok pedig betöltötték a teret, a fotel körül járva el végső táncukat. A mozdulataikban egyszerre volt jelen a fájdalom és a hiány, ugyanakkor felszabadítóan is hatott. „A jövő itt van, de emlékezünk rád” – üzenték némán.
Az emlékezés első virágát Vidnyánszky Attila helyezte el a karfán a társulat kíséretében. A szék végül lassan eltűnt, helyét egy gyertya vette át.
Végül nem maradt más, csak a sötétség és a teret bevilágító gyertyaláng.
A közönség néma felállással búcsúzott és lehajtott fejjel hagyta el a nézőteret.
forrás: https://fidelio.hu