NYÍLT VITÁT RENDEZNEK A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ IGAZGATÓI POSZTJÁRA PÁLYÁZÓK RÉSZÉRE

Az Emberség Erejével Alapítvány és a Jelenkor folyóirat ezért vitaestet szervez a Pécsi Nemzeti Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatói munkakörére pályázók részvételével.

“Lehet, hogy másképp gondolkodunk. Másban hiszünk. Lehet, hogy nem értünk egyet. De együtt kell működnünk, hogy haladni tudjunk.”
Demokratikus Ifjúságért Alapítvány – Vox Pop vitajáték

Egy jól működő demokráciának elengedhetetlen része a kulturált vita. Az utóbbi években mégis mintha elfelejtenénk, hogy a vitatkozás művészete, a dialektika a hét szabad művészet egyike, az európai és magyar kultúra, egyben nemzeti hagyományaink alapja.

A vitaesttel nem titkolt szándékunk feléleszteni egy régi hagyományt, ráébreszteni az embereket arra, hogy beleszólásuk, vélemény-nyilvánítási joguk van az életüket érintő kérdésekben.

Különösen fontosnak érezzük, hogy a pécsi kultúrát szerető, színházba járó közönség, a nyilvánosság megismerje a Pécsi Nemzeti Színház leendő vezetőjét – még a kinevezése előtt.

Az Emberség Erejével Alapítvány és a Jelenkor folyóirat ezért vitaestet szervez a Pécsi Nemzeti Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatói munkakörére pályázók részvételével.

A vita vezetője Balogh Robert író. Színikritikusként, kulturális újságíróként, szerkesztőként a pécsi kulturális élet meghatározó alakja, 2019 óta a PNSZ felügyelőbizottsági tagja.

A pályázói vita menete előre meghatározott szabályok szerint történik. Minden résztvevő azonos feltételek mellett kap lehetőséget szakmai és művészeti elképzelései ismertetésére. A vita során a szabályokat felügyelő vitavezető előre ismertetett kérdéseket tesz fel. A válaszadók lehetőséget kapnak arra, hogy egymás kijelentéseire reagáljanak. A vita végén a közönségnek is lehetőséget adunk a kérdések feltevésére. A vita szabályainak megszegése, az időkeret túllépése, személyeskedés esetén a vita vezetője megvonhatja a szót a beszélőtől.

A rendezvény ingyenes, a részvétel előzetes regisztrációhoz kötött.

Részletek és regisztráció hamarosan.

A helyszínen követendő COVID PROTOKOLLAL kapcsolatban itt olvasható bővebb információ:

Tombol a hazudozás! | Ayckbourn: Hogy szeret a másik / Belvárosi

A bemutatót valami könnyű nosztalgikus érzés és illat járja át, Ayckbourn darabja visszavisz a folyamatosan hallgatott táskarádió, a vezetékes telefon és a némi lelkiismeret-furdalással párosuló félrekefélések korába.

A Hogy szeret a másik bevallottan a hetvenes éveket idézi fel a Belvárosi színpadán. A cselekményből takarékosan csak a színház beharangozóját érdemes és illendő idézni „Frank a főnöke Bobnak és Williamnek. Bobnak viszonya van Frank feleségével, és állandó vitái a sajátjával. William felesége viszont ok nélkül gyanakszik, hogy férje megcsalja. A titkos szerelmesek folyamatosan azt hazudják otthon, hogy William házasságának megmentésén dolgoznak.”

No, ebből ennyi is elég, mert ami ezután következik, az Ayckbourn szakmai parádéja. De nem csak az övé. Itt tudniillik egészen sajátos megoldást kapunk, ami megduplázza az élményt. Ugyanis a színen egy térben látjuk a fent említett Frank és Bob lakását. Ám míg ezt hagyományosan úgy szokták megoldani, hogy fények emelik ki, hogy éppen melyik helyszínen vagyunk, itt a két játék és a két lakás (Frankék és Bobék) egymásba épül. A nézőnek kell erősen figyelni, hogy az elkülöníthető, de szinte egybefolyó párbeszédek éppen melyik lakásban hangzanak el.

Ayckbourn ezzel a komédiával alapozta meg igazán színpadi sikerét (eddig már 80 egész estés darabot írt) – és még csak 81 éves, aktív! Ez a színpadi játék a legjobb francia bohózati hagyományokat viszi tovább, és ennek megfelelően természetesen kiindulópontja a megcsalás, kulcsmomentuma a félreértések sorozata. A néző pedig bölcsen mindent tud, de nem kiabál fel a megcsalt (olasz vagy 19. századi viszonylatban: felszarvazott) férjnek, hogy mit nem értett meg.

Anélkül azonban, hogy lelőném a mesteri cselekménybonyolítás fordulatait, az előadásról kellene szólni. Három férj, három feleség, egyikük a „félrelépő”, Fiona, Frank felesége: Ullmann Mónika. Ullmann tüneményesen adja elő a minden házi tudnivalók pontos tudóját, aki mindig megtalálja a férje széjjelhagyott dolgait, remekül főz, igényes, igen választékosan öltözik, és úgy viselkedik, fogadja a kínos helyzeteket – és dumálja ki magát belőlük –, mintha egy Molnár Ferenc-darabból érkezett volna. És ehhez még bájos, sikkes is. Ayckbourn voltaképpen arra nem ad magyarázatot, hogy ez a Pleasantville-ből szakasztott szépség vajon miért lett Frank felesége.

Mert Frank! Jaj. Egy rémség. Viszont Pataki Ferenc óriásit alakít. Már az indító jelenetben elénk állít egy elviselhetetlenül okoskodó, egészségtudatos tökfejet, aki valószínűleg magas pozícióban dolgozik (amire alkalmatlan), valószínűleg fontos döntéseket hoz (amelyek vagy elhibázottak, vagy a kutyát sem érdeklik) és főként egyetlen dolgot tud tálcán kínálni a feleségének: a monumentális ostobaságát, az önhittségét, de főleg a sok-sok pénzét.

Szóval ez a háziasszony-baba Fiona valamilyen céges buli után ágyba keveredik Bobbal (egyik sem lehetett józan…). Még kevésbé érteni, amikor megismerjük az Ötvös András által megformált Bobot. Ez a Bob nem alkoholista, de azért erősen tintázik. Goromba pokróc a feleségével, Terryvel – Grisnik Petra. Féltékeny is rá. Éppen csak azért nem veri, mert kisbabájuk van, és valakinek el kell látni a gyereket. Ötvös halálosan komolyan veszi a saját féltékenységét, és valahogy úgy szeretné Fionát is megtartani, hogy le ne bukjon. Szegény Terry meg szenved. Grisnik remek prosztó a proliasszony öltözékkel, az ábrándos viselkedéssel, az örökké szaladó háztartással – ámbár ők ketten: zsák meg a foltja.

És végül, amikor már mindenki gyanakszik mindenkire, belecsöppen a zilált kapcsolatokba kétszeres vacsoravendégként Bill. Meg Mary, a háttérbe szorított, elnémított, lenézett és egérkének öltöztetett feleség. Bill/Nagy Dániel Viktor egy brit lelkész gőgös önzetlenségével formált – az elmondása szerint senki-és-semmi – Maryből valakit, holott minden gesztusával azt jelzi, hogy Mary megmaradt penészvirágnak. (Lásd még Higgins prof és Eliza Doolittle viszonylatát.) Mindig kell egy darabba valaki, akit jól lehet utálni, itt többen is vannak: ő az egyik…

Mary: Edvi Henrietta. Csúnya dolog, de semmit nem tudtam róla, korábban nem láttam. Itt elnyomott feleségként úgy jelenik meg, sikktelen ruhákban, pocsék színekben, fejébe nyomott rettenetes kalappal, hogy azonnal szánalmat kelt. Hebegő-habogó, a férj által letorkollt megszólalásaival a néző szinte odarohanna, hogy kitépje ebből a rettentően röhejes hazudozásáradatból, de nem lehet. És akkor, egyszer csak megjelenik a Fionától kapott kölcsönruhában, kölcsön magas sarkún billegve-csámpázva – akár egy tündér, aki kilepkéződött a szürke-barna gubóból. És Mary beszél! Folyékonyan, értelmesen! Még botladozik, de nem a férje karjára vetett felöltő többé.

Itt talán félbe is kéne hagyni, mert elég mézet kentünk a madzagra. Lehet jönni mindenkinek, aki rekeszizomra gyúr.

Az egybeolvadó két helyszínt Ondraschek Péter alakította ki, ügyes járások és takarások kombinációjával. Természetesen akármennyire jó Ayckbourn szövege, Zöldi László fordítása, azért Göttinger Pál rendezésével lett ez a játék remek mulatság alaposan végigkergeti a csapatot a történeten. Nem véletlenül említettem korábban is Ullmann Mónika pompás ruháit (nem keveset vonultat fel, ahogy osztályhelyzetéhez illik) – Cselényi Nóra a jelmezekkel teljes jellemeket mutat meg. Ötvös és Grisnik alsó-proli cuccai, Pataki keresett eleganciája is nagyszerű, de Edvi színeváltozása nem felülmúlható.

Nagyívű terveket mutatott be a Pécsi Nemzeti igazgatói posztjára pályázó Komáromi György

Dr. Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója nyilvánosságra hozta az igazgatói pályaművét, melyet a Pécsi Nemzeti Színház vezetői posztjára kiírt pályázatra készített. Komáromi Bérczes Lászlóval, Göttinger Pállal, valamint a k2 Színház két vezetőjével, Benkó Bencével és Fábián Péterrel közösen indul a színházvezetésért, az összesen 127 oldalas pályamunkájukban alaposan leírták, hogyan is képzelnék el a színház vezetését.

Nyilvánosságra hozta a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói posztjára szóló pályázatát Komáromi György, az egyik aspiráns, aki a k2 Színház két rendezőjét - Benkó Bence és Fábián Péter -, Göttinger Pált és Bérczes Lászlót is csapatában tudhatja. (Az igazgatói posztra négy jelentkező akadt.)

A pályamű 87 oldalon taglalja (mellékletekkel együtt: 127 oldal, a cikk alján beágyazva megtalálható), milyen elképzelések mentén vennék át a színházvezetést, amennyiben az ő pályázatukat támogatná a szakmai bizottság. Terveik szerint Komáromi György lenne az igazgató, Bérczes László a Művészeti Tanács vezetője (a tanács látná el a színházvezetési feladatokat, a részterületekről érkező szakemberek segítségével), Benkó Bence és Fábián Péter a prózai, míg Göttinger Pál az operatagozatot igazgatná.

Mint a pályázatuk elején olvasható, mindannyiuknak van színházi tapasztalata (Komáromi György a Radnóti Színház gazdasági vezetője évek óta, Bérczes László a Bárka Színháznál, majd a kaposvári Csiky Gergely Színháznál dolgozott több poszton is, Göttinger Pál szintén a Bárkánál és azóta több helyen munkálkodott - plusz ők ketten szervezik többedmagukkal az Ördögkatlan Fesztivált -, Benkó Bence és Fábián Péter pedig a k2 Színházat vezeti és rendezi évek óta), emellett a járvány intézményvezetői pozícióban érte a pályázót (Komáromi Györgyöt), akinek így napi tapasztalatai vannak a színházat érintő kihívásokról. 

Nyitás a város felé

A tervük az, hogy kinyissák a város felé jobban a színházat, ehhez többfajta programot képzeltek el (beavatószínházak, tantermi színház a művekhez kapcsolódó foglalkozásokkal, új játszóhelyek felfedezése, irodalmi estek megtartása, képzőművészeti alkotások kiállítása, stb.).

Elképzeléseik között szerepel új színházi rendezvény szervezése (a meglévő Családi Színházi Fesztivál mellett, melyet fontos értéknek tartanak és bővítenének) is. A tantermi színházzal peremkerületekben élőket is célozzák. Az előadások élő közvetítésének kidolgozásán is gondolkodnak, amiket aztán tévéfelvételként is viszont lehetne látni (ezzel egy pandémiás helyzetet lehetne megoldani, mint ahogy ezt tavasszal tette a Pécsi Nemzeti Színház).

Felolvasószínház, művészeti események, kortárs drámák

Mint nemzeti színház, a pályázók fontosnak tartják a magyar szerzők műveinek bemutatását, illetve a kortárs művek fejlesztését is, ehhez pedig a Jelenkor segítségét is kérik (mint ahogy a színházi nevelési programról is több szakemberrel már egyeztettek), de drámapályázat beindítását is tervezik.

Havi szinten kívánnak felolvasószínházakat is szervezni, valamint az N. Szabó Sándor termet is jobban helyzetbe hoznák ezekkel a rendezvényekkel és a kisebb létszámú darabokkal. Több pécsi témájú darabot is ígérnek, valamint a Pécsi Tudományegyetemmel is szorosabb kapcsolatot kívánnak kialakítani (a zeneművészeti intézettel és a színházzal foglalkozó szakemberekkel többek között).

A vendégelőadásokat is bővítenék (több testvérvárosi - Kolozsvár, Újvidék, Graz - színházat is meghívnának), illetve a társulat éves vendégjátékainak számát is növelnék, vendégművészeket is hívnának, a Pécsi Balettel, a Pannon Filharmonikusokkal, a városi kulturális intézményekkel is fenntartanák a meglévő stratégiai együttműködést.

Képzések, vendégművészek, tréningek, béremelés

A pályázatban az is olvasható, hogy a mostani, évadonkénti 400-as játszási számokat 320-ra csökkentenék az első évadban, majd ezt kicsit emelnék visszább, illetve az előadásokat valamilyen szinten tömbösítve játszatnák (ennek a műszakra lenne jótékonyabb hatása). Mivel a Pécsi Nemzeti Színháznak van az egyik legkisebb prózai tagozata a nemzeti színházak közül, ezért első körben a k2 Színház hat művészét vennék be a társulatba (többen már szerepeltek Benkó-Fábián páros Mecseki tigris című előadásában vendégművészként), illetve visszahoznák a hétfői szünnapot, és főállású dramaturgot is szerződtetnének.

A pályázat készítői kitérnek a műszaki problémákra is, amelyeket kezelni kell (főként, ha belátható időn belül nem lesz mód a színházépületek átfogó felújítására). A színészeknek tréningeket kívánnak szervezni neves előadókkal, illetve más lehetőségekkel is segítenék a fejlődésüket, a háttérdolgozókkal is nagyobb "együttgondolkodás" kialakítását célozták meg, az operatagozatnál is lennének szakmai jellegű belső képzések. Fontos kérdés a színházi dolgozók bérének emelése is, erre is jobban kitérnek a pályázatban. Az is olvasható a dokumentumban, hogy a jegyértékesítést, PR-t és közönségkapcsolatokat is újragondolnák, újfajta bérletrendszert is alkotnának (az idei évadban nincs bérletezés a járványhelyzet okán), és néminemű jegyáremelés szükségét is látják.

Tervezett mintaévad 

A pályázatban szerepel egy mintaévad terve is, mely a Nagyszínházban a következő előadásokkal számol:
Általunk híres e föld (munkacím), zenés népszínmű pécsi történetekből Benkó Bence és Fábián Péter rendezésében;
Csalimese (munkacím), összeállítás népmesékből Markó Róbert rendezésében;
Producerek musical;
A nagy per, mely ezer éve folyik és még sincs vége - Mohácsi János rendezésében kortárs magyar történelem (Eötvös Károlynak a tiszaeszlári perről írt könyve lenne a kiindulópont)
Rossini A sevillai borbély című vígoperája Göttinger Pál rendezésében;
balettelőadás a Pécsi Balettel együttműködésben

Kamaraszínházban: 
Gaetano Donizetti Rita című operája Tarnóczi Jakab rendezésében;
Örkény István: Az élet értelme (zenés revü az egyperces novellák nyomán) ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében;
Tamási Áron: Tündöklő Jeromos (drámai játék) Benkó Bence és Fábián Péter rendezésében;
Jon Fosse: Őszi álom a kaposvári Csiky Gergely Színházzal közösen, Bérczes László rendezésében;
Friedrich Schiller: Don Carlos (klasszikus dráma);
balettelőadás a Pécsi Balettel közösen.

N. Szabó Sándor terem (Stúdió):
Pécsi sör munkacímmel kortárs magyar dráma, improvizációk nyomán Kárpáti Péter rendezésében;
Lessing A bölcs Náthán című darabja színházi nevelési előadás formájában, Hajós Zsuzsa rendezésében.

Emellett tanteremszínházi formában egy a középiskolás korosztálynak a párkapcsolatokról szóló előadás (R. D. Laing: Tényleg szeretsz?) Ákli Krisztián rendezésében, és Madách Imre Az ember tragédiája Bethlenfalvy Ádám rendezésében.

A további évadokra is vannak darabtervek, például Frank Herbert A Dűne című sci-fi regénye, Bodor Ádám Verhovina madarai, vagy Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című műve is fellelhető a listán mások mellett. 

Most csak pár érdekességet villantottunk fel a pályázatból, a teljes pályaművet ezen a honlapon lehet elérni, vagy pedig itt beágyazva:


A k2 Színház írja

Sziasztok, kedves emberek!!!!
Szeretnénk veletek megosztani egy számunkra igen fontos oldalt. 
Zajlik az évad, dolgozunk, amennyire a vírus is engedi (itt meg is köszönnénk, hogy velünk tartotok!!!), de közben úgy alakult, hogy ezzel a nem teljesen normális és kedvünk szerint való csapattal beadtuk pályázatunkat a Pécsi Nemzeti Színház vezetésére.
Hogy kik is a "csapat"? Komáromi Gyuri, akivel régi, budapesti-színházi ismeretségünk köt össze, valamint az őt körüllengő Művészeti Tanácsunk: rajtunk kívül Bérczes Laci és Göttinger Pali, akikkel meg legfőképpen az Ördögkatlanon eltöltött éveink hoztak közeli ismeretségbe. 
Az biztosan kiderült számunkra az elmúlt időszakban, hogy kellemesen-felüdítően értjük egymást és fontos szövetség alakult ki köztünk. (Ahogy a katlanból már tudhatjátok: "mert nem vagyunk normálisak")
Erről az egészről persze már értesülhettetek is, ez az oldal azonban azért jött létre, mert szerettük volna nyilvánossá tenni a pályázatot. Az oldalon belül ott egy barátságos poszt, amelyre kattintva eljuttok a honlapra, ahol a pályázat található teljes egészében és részleteiben is.
Szívesen fogadjuk, ha megosztjátok - ha a honlapon található e-mail vagy csak egy sima komment formájában esetleg kinyilvánítjátok véleményeteket az üggyel kapcsolatban.
Íme tehát, álljon itt átvirrasztott éjszakáink termése:
(kellemes böngészést!)
Legyetek jók!


Udvaros Dorottya, de pécsi színművész-páros is bejelentkezett a Pécsi Nemzeti Színházért

Négyen is pályázat a direktori posztra, Ráuga Miklós szerződése ugyanis lejár, ő pedig az anyagi gondok miatt nem akar újra vezető lenni.

Jüvő februárban új direktora lesz a Pécsi Nemzeti Színház miután Rázga Miklós szerződése lejár. A direktor a Pécs Aktuálon jelezte elsőként, hogy nem indul újra, mert szerinte összességében 277 millió forinttal kevesebb pénzből kell gazdálkodnia a teátrumnak, ami már komoly aggodalommal tölti el.

Az önkormányzat pályázatot írt ki a pozícióra és négyen jelentkeztek:
Lipics Zsolt és Vidákovics Szláven
Komáromi György
Csányi László
Bodor Johanna és Udvaros Dorottya

Az önkormányzat kiadványa azt írta: a pályázatról (első körben a pályázatok érvényességéről) döntő bíráló bizottságba Bognár Szilvia alpolgármestert delegálja a pécsi önkormányzat vezetése, a pécsi közgyűlés Fidesz-frakciója pedig Bognár László képviselőt küldte a grémiumba. A Pécsi Nemzeti Színház szakszervezete és társulata is egy-egy tagot delegál a testületbe. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere, Kásler Miklós Révész Mária miniszteri tanácsadót, Pécs volt alpolgármesterét, egykori fideszes politikust delegálja. A Színházművészeti Bizottságból dr. Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója, és Rátóti Zoltán, színész-rendező érkezik a bizottságba. A Zeneművészeti Bizottság delegáltja Herboly Domonkos, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár Nonprofit Kft. főigazgatója.

A Lipics-Vidákovics páros két igen jól ismert és közkedvelt pécsi színművész, Lipics Zsolt a PNSZ színésze, VIdákovics pedig a Pécsi Horvát Színház igazgatója.

Komáromi György a budapesti Radnóti Színház gazdasági igazgatója, mellette egy művészeti tanács tevékenykedne Bérczes László rendező, az Ördögkatlan fesztivál főszervezőjének vezetésével.

Csányi László az Operaszínház volt magánénekese.

Bodor Johanna táncművész koreográfus, aki Udvaros Dorottya Kossuth-díjas színművésszel pályázott – olvasható az önkormányzat portálján.

A közös: többszörös.

Kedves Katlanlakók,

noha idén nem találkozhattunk veletek személyesen, azért idén sem lustálkodtunk, sőt. Hosszas tervezgetés, vita, ötletparádé, sok álmodozás és néhány kijózanodás után úgy döntöttünk: beadjuk pályázatunkat a Pécsi Nemzeti Színház vezetésére. Az igazgató dr. Komáromi György lenne - a mögötte álló csapat pedig csupa őskatlanos: Bérczes László, Benkó Bence, Fábián Péter és Göttinger Pál. Azaz a k2 és a régi Bárka Színház is... de így együtt: a Katlan. 

Drukkoljatok nekünk - ez mindannyiunk személyes színháztörténetének legnagyobb vállalkozása.

Készítettünk egy Facebook-oldalt, ahol közreadtuk a pályázatot, és ahol várjuk a hozzászólásokat.

Ha valami nem világos, ha valami vitatható: írjátok meg, és válaszolni fogunk rá... és a megfontolandót (képzeljétek el, így is lehet, így akarjuk) meg is fogadjuk.

Ha csak egy jó szót akartok szólni hozzánk, annak is nagyon örülünk.





Négyen indulnak a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói székéért

Három pályázatról már korábban is tudni lehetett, aztán pedig arról, hogy vannak még más érdeklődők is. Végül négyen pályáztak. És van olyan, aki már nyilvánossá is tette a pályázatát.

Hétfő 16 óra volt a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói székéért meghirdetett nyilvános pályázat benyújtási határideje, amelyre négy pályázat is érkezett. A negyedikről tegnap este számolt be az önkormányzati cég által működtetett Pécsma.hu, városházi forrásokra hivatkozva, mivel arról már korábban is lehett tudni, hogy hárman beadják pályázatukat

A Pécsi Nemzeti Színház színművésze, Lipics Zsolt és a Pécsi Horvát Színház igazgatója, Vidákovics Szláven, Komáromi György, illeve Bodor Johanna és Udvaros Dorottya neve volt eddig ismert, mellettük Csányi László is benyújtotta a pályázatát.

Komáromi György a budapesti Radnóti Színház gazdasági igazgatója, az ő koncepciója szerint egy művészeti tanács segítené a munkáját, Bérczes László rendező, az Ördögkatlan fesztivál főszervezőjének vezetésével.. Csányi László pedig az Operaszínház volt magánénekese. Bodor Johanna táncművész koreográfus pedig a legismertebb névvel, Udvaros Dorottya Kossuth-díjas színművésszel közösen pályázott.

A pályázatról egy nyolctagú bíráló bizottság dönt, amelynek tagja Bognár Szilvia alpolgármester, őt a pécsi önkormányzat vezetése delegálja, írja a Pécsma. De van a pécsi közgyűlés Fidesz-frakciója általi delegált is, mégpedig Bognár László képviselő, ők mindketten tagjai voltak például a ZSÖK ügyvezetőt kinevező helyi bíráló bizottságnak is. Egy-egy tagot jelölhet a bizottságba a Pécsi Nemzeti Színház szakszervezete és társulata. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere, Kásler Miklósnak is lehet egy jelöltje, hiszen közös a fenntartás, ő Révész Mária miniszteri tanácsadó, Pécs volt alpolgármestere, egykori fideszes politikus lesz. A Színházművészeti Bizottságból dr. Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatóját, és Rátóti Zoltán, színész-rendezőt jelölték. A Zeneművészeti Bizottság delegáltja pedig Herboly Domonkos, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár Nonprofit Kft. főigazgatója.

Volt olyan pályázó is, aki nyilvánossá tette a pályázatát és már el is küldte a sajtónak azt, hogy hol lehet elérni azt: Komáromi György pályázata EZEN az internetes oldalon érhető el, amit a Facebookon is közölt. A pályázatot “egy gazdasági szakember (és gyakoró színházvezető) vezetésével a Bárka Színház, az Ördögkatlan Fesztivál és a k2 Színház környékéről érkező csapat” írta.

Amennyiben mások is nyilvánossá és elérhetővé tennék a pályázatukat, frissíteni fogjuk cikkünket.



Ez a pályázat csapatmunka...

Hogy szeret a másik - a Deszkavízió képei

Nényei Pál: A politikánál is nagyobb rém fenyegeti a magyar színjátszást

A kultúrharc közepette éppen magáról a kultúráról szokás megfeledkezni, márpedig a magyar (kő)színházi világ a Fidesz és a fideszes nyomulás nélkül is válságba jutott – írja a Válasz Online-nak küldött esszéjében Nényei Pál. Író, magyartanár vendégszerzőnk szerint ebben a krízisben nincs különbség „oldalak” között: a rémség „Ascherestül, Vidnyánszkystul, Új- és Vígszínházastul” mindenkit befal. Úgy hívják: bemerevedett és belterjes sznobéria, illetve művészi válság és kifáradás. Hogyan lett a színházból a nagy filmsikerek testén élősködő parazita? Miért gyáva a legtöbb intézményvezető? Miért Pintér Béla az oázis a sivatagban? Személyes érintettséggel átitatott színházügyi vitaindító az SZFE-foglalás huszonötödik napján.

A színházi szakma forrong. Vidnyánszky Attila einstandolja az SZFE-t (is). Az oktatók felmondanak, de az utcán tanítanak, a hallgatók elbarikádozzák magukat, élőlánc, őrködés. Nemzetközi sztárok írják tenyerükbe, hogy FREE SZFE, lefényképezik, és a képet közzéteszik Instagramjukon. Az események dinamikáját és témáit elnézve úgy tűnik, mintha az SZFE-ügy tisztán ideológiai jellegű feszültség következménye lenne, miszerint jönnek a népnemzeti, konyabajszos, rittyentős, fenyőillatú darabokat és nemzettudatot erőltető, zsinórosmentés, keresztényerkölcsű hazafiak, hogy benyomuljanak a ballibsi fertőzésgócba és magyarrá tisztítsák.

Azonban Magyarországon megszokhattuk, hogy a túl egyértelműnek tűnő dolgok sosem annyira egyértelműek; főleg akkor illik gyanakodni, amikor föltűnik az „agresszív kormány kontra védekező szabadságharcosok”-narratíva. Természetesen nem gondolom, hogy ne lennének agresszív, nyomulós kormányok, és azt sem mondom, hogy az ország jelenlegi kormányzata pillogó nyuszikákból állna, akik sohasem nyomultak, sohasem voltak agresszívak. Azt sem gondolom, hogy ne lenne jogos és szívmelengető érzés szembeszállni egy agresszív, nyomulós hatalommal és egyetemfoglalással harcolni a szabad oktatásért. Csak megkockáztatom, hogy a művészet általában, így a színház is érzékenyebb és rafináltabb közeg annál, minthogy tisztán politikai jellegű válságba tudjon kerülni, és azt is mondom, hogy a magyar színházat sokkal nagyobb veszély fenyegeti, mint az ideológiai nyomulás.

Ami az SZFE körül történik ugyanis, véleményem szerint egy igen régóta mélyülő művészi és esztétikai válság egyik mellékes, de leglátványosabb tünete. A budapesti és magyarországi színházi rendszer legfőbb problémája ugyanis nem a kultúrharc, a mindent eltaposó fideszes gőzhenger vagy Vidnyánszky Attila… aki valóban nyomul, mi tagadás. És nyomul vele együtt valami furcsaság. De a Fidesz, Vidnyánszky… Fidesz, Vidnyánszky… ugyan! Ők senkik a magyar színházat lassan Vidnyánszkystul, Ascherestül, Mátégáborostul Új- és Vígszínházastul, Radnótistul, Örkényestül, Nemzetistül,

azaz az egész kőszínházi struktúrát szőröstül-bőröstül befaló, igazi rémhez képest, akit úgy hívhatunk: bemerevedett és belterjes sznobéria. De ha valakit megsértettem volna az előző elnevezéssel, akkor finomabban fogalmazok, és a rém neve legyen: múzeumillatú szalonkorszerűség.

Mert amikor kitör a kultúrharc, magáról a kultúráról meg szokás feledkezni, persze, hiszen inter arma silent musae. „Mint az közismert”, miszter Teufel.

Jobb korszakokban/ideális esetben egy színházi előadás azért születik meg, mert egy alkotóművész el akar mondani valamit, amit csak ő tud; és ahhoz, amit csak ő tud elmondani, a színpad a legmegfelelőbb kifejezési forma. Ideális esetről a színházban akkor beszélünk, amikor az alkotóművész megtalálja azokat az alkotótársakat, akikkel együtt tud dolgozni, és ebből az eksztatikus, közös munkából megszületik: Az Előadás. Az alkotóművész lehet író, vagy lehet akár rendező is, és jobb korszakokban/ideális esetben ez az alkotóművész tudja, mit akar, sőt azt is tudja, mit kell elmondania.

A költségvetésileg dotált színházban azonban általában nem így születnek az előadások. Ott meg van szabva, hogy kb. hány új bemutatónak kell lennie abban az évadban, és a színház vezetősége elgondolkodik, kit hívjon meg – például – rendezni. Jön is az ötlet: „Péter/Gábor/Sanyi, te minden évben szoktál rendezni nálunk, rendezz idén is!” Péter/Gábor/Sanyinak éppen nincs semmi ötlete, igazából csak azért rendez, mert megszokta ő is a rendezést, meg a színház is megszokta a rendezéseit, hiszen Péter/Gábor/Sanyi tekintélyes rendező, nevével a néző becsábíthatók, tehát Péter/Gábor/Sanyi kissé kétségbeesetten darabkeresésbe kezd, nagy nehezen előhúz valahonnan egy darabot, megrendezi… És?

Szüksége volt Péter/Gábor/Sanyinak mondjuk Bessenyei egy kétszáz éve porosodó művére? Nem. Szüksége volt erre az előadásra egyik vezető művészszínházunknak? Nem. Megbukott a darab? Meg. Szerették a színészek? Nem. Miért született meg ez az előadás? Csak. Mert volt rá pénz – mondhatnánk cinikusan.

Hát a magyar kultúra vesztett valamit azzal, ahogy Péter/Gábor/Sanyi nem egy kortárs drámaíró művét rendezte meg? Nem tudom. De nem is nagyon érdekel ez a kérdés. Ugyanis itt csak az a kérdés érdekel: ha a belső, kényszeres szükségszerűség hiányzik az alkotóművészből, vagy ha az elmondani vágyott dolog nem kiált színpadért, akkor miért kellene megszületnie egy színházi előadásnak?

Jobb korszakokban, ideális esetben a színház – mivel lényegénél fogva csak „itt és most” működik – kortárs jelenség. Ám abból, hogy minden színházi előadás csak „itt és most” tud létezni, nem következik az, hogy minden előadás valóban kortárs. És most előrefutok, és súlyos kijelentést teszek: sajnos a magyar kőszínházi kultúra – néhány üdítő kivételtől eltekintve – elporosodott, biztosra megy, művészileg megalkuvó. Azt is lehetne mondani, hogy gyáva.

Ha végigfutjuk a budapesti kőszínházak repertoárját, lehangoló kép fogad minket. A kőszínházi rendszerben futó előadások jelentős része újrarendezés vagy – újabban – filmadaptáció; azaz túlnyomórészt kockázatmentesen eladható darabok előadásaival vannak tele a progresszívnek tartott színházaink is. Hiszen milyen kockázatot rejt a 2010-es, ’20-as években színre vinni vagy továbbjátszani Shakespeare Hamletjét? Ezt a kockázatot nálunk két patinás színház is vállalja idén: az Örkény és a Víg. Persze érthető, hiszen a Hamlet kötelező olvasmány, ezért minden évadban új és új diákcsapatokat terelnek be a tanárok a Hamletekre, azaz a Hamlet bombabiztos befektetés. De vajon hány Hamlet, hány Shakespeare-darab futna Budapesten, ha ezt a Shakespeare nevű szerzőt elengedné a magyar oktatási rendszer? (Amit igazán nem kívánok neki.)

Igen, a Hamlet zseniális darab, ami korszakokon túl méltó a létezésre, de a rendezői koncepció és a színészi játék megcsillogtatásán túl miféle kortárs mozdulat rejtőzik 2020-ban egy Hamlet-előadásban? Vagy Molnár Ferenc, Örkény István, Ibsen vagy Schiller-darabok színpadra vitelében? Molnár Ferenc darabjait már akkor játszották, amikor ő élt. Ibsent és Örkényt is. És nem csak a bevállalós színházak.


Mi van a magyar drámaírókkal? Azokkal, akik ma, itt élnek? Nincsenek tán? Vagy nem tudnak darabot írni?

A Radnóti Színház tavaly mutatta be Franz Xaver Kroetz: A vágy című darabját Alföldi Róbert rendezésében; a bemutató újnak tűnik, pedig hát egyáltalán nem új, hiszen ezt a darabot harminc éve, 1990-ben játszotta már a Thália Ascher Tamás rendezésében. Ugyanez a színház idén Ruzante: A csapodár madárka című darabjának bemutatójára készül – Peer Krisztián átiratában! Azaz egy élő író ma Magyarországon részesülhet abban a kegyben, hogy egy 1979-ben, Miskolcon már bemutatott darab szövegét átírhatja. Ha önállóan nem tud darabot írni. Vagy tud? Akkor miért nem kérik föl írásra? Shaw A szerelmesek házai című darabját Valló Péter rendezésében játssza a Radnóti, és meg sem döbbenünk azon, hogy e művet Sartorius úr házai címen 1947-ben mutatta be a Nemzeti, azóta játszották jó sokszor, és 1947 óta Shaw művészete végleg klasszikussá érett. Tényleg Shaw – egyébként fantasztikus – művészete lenne ma a legaktuálisabb?

Játszanak a Radnótiban ezeken túl regényadaptációt (Egy piaci nap), kortárs angolt, terveznek Schillert… Egyetlen ma élő, magyar szerzőt engedett be a Radnóti jelenlegi repertoárjába: Székely Csaba 10 című művét. Ugyanezt a lehangoló képet találjuk, ha megnézzük az Örkény vagy a Katona József Színház repertoárját: a befutott klasszikusok, mint Molnár Ferenc, Jean-Paul Sartre, Arthur Miller, William Shakespeare, Henrik Ibsen, Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Bertolt Brecht, Örkény István, Molière (ez utóbbi Parti Nagy Lajos átiratában!) darabjai mellett több „XY írásai alapján” összeállított előadás (azaz nem eredeti dráma), regényadaptáció (mint az Édes Anna – természetesen kötelező olvasmány az is, vagy a Fejes Endre regényéből adaptált Rozsdatemető, Brian Friel által Turgenyev regényéből adaptált Apák és fiúk), illetve klasszikus versekből összeállított irodalmi est mellett ott az egyetlen (kötelező?) kortárs: az Örkényben Térey János, a Katonában Bognár Péter egy-egy műve. Meg a Katonában ott van két darabbal Pintér Béla is – de róla lesz még szó.

Természetesen nem azt mondom, hogy ezek az előadások mind rosszak, sőt, ezen előadások között vannak nagyon jók is, profi rendezés, remek ritmus, pontos színészi alakítások, jól bejátszható terek stb. Arról van itt szó, hogy a tendencia – klasszicizálódó bezárkózás, biztosra menő, alig kockáztató előadások, a színház híg múzeummá válása – rémületes.

De a kőszínház mély válságát legmarkánsabban a gombamód elszaporodott filmadaptációk vetítik előre. A színházba, az „itt és most” műfajának templomába megérkeztek a mozifilmek feldolgozásai. Sajnos, már használtam a „gyáva” szót, ezért annál valami erősebbet kellene keresni. De nem találom. Vajon mi a jó szó arra a jelenségre, amikor egy független, önálló művészeti ágból, a színházból parazita lesz? A nagy filmsikerek testén élősködő kullancs, vérnyalogató bögöly? Hogy lehet az, hogy egy fiatal színész-rendezőnek a 21. században az jut eszébe, hogy színpadra teszi Chaplin 1940-ben bemutatott, A diktátor című filmjét? Miért nem vetítik le inkább a filmet? Nem merek elhamarkodottan ítélni, de el tudom képzelni, hogy abban a filmben Chaplin elég hitelesen játssza Chaplint. És Chaplint Chaplinnél hitelesebben megjeleníteni színészi eszközökkel szinte lehetetlen feladat. Szerintem csak Chaplinnek sikerülhetne – csak ő már meghalt.
A Mamma Mia! 200. előadásáról (Madách Színház)

Hadd fárasszam az olvasót a közelmúltban játszott vagy éppen futó színházas filmadaptációk hevenyészett, ám korántsem teljes gyűjteményével:
Nemzeti Színház:

Mephisto (r: Alföldi Róbert) bemutató: 2013.05.10.
Körhinta (r: Vidnyánszky Attila) bemutató: 2015.02.20.
Rocco és fivérei (r: Vidnyánszky Attila) bemutató: 2019.09.19.
Szenvedély (r: Kiss Csaba) 2016.10.15.
Vígszínház:

Kabaré (r: Béres Attila) tervezett bemutató: 2021.03.01.
Szerelmek városa (r. ifj. Vidnyánszky Attila) tervezett bemutató: 2020.12.12.
A diktátor (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2018.10.13.
A nagy Gatsby (r. ifj. Vidnyánszky Attila) bemutató: 2019.09.06.
Óz, a csodák csodája (r: Marton László) bemutató: 2015.10.31.
Augusztus Oklahomában (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2009.03.07.
Premier (r: Martin Cicvák) bemutató: 2019.03.02.
Pesti Színház:

Játszd újra, Sam! (r: Valló Péter) bemutató: 1983.11.07.
Születésnap (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2006.10.07.
Pesti Magyar Színház:

Hullámtörés (r: Guelmino Sándor) bemutató: 2008.
Naptárlányok (r: Tallós Rita) bemutató: 2017.09.29.
Katona József Színház:

A fehér szalag (r: Ascher Tamás) bemutató: 2019.10.12.
Madách Imre Színház:

Once/Egyszer (r: Szirtes Tamás) bemutató:2019.09.20-21-22.
Furcsa pár (r: Márton András) bemutató: 2011.10.15.
Mamma mia! (r: Szirtes Tamás) bemutató: 2014.09.26-27-28.
Mary Poppins (r: Szirtes Tamás) bemutató:2012.09.21-22-23.
Meseautó (r: Szente Vajk) bemutató: 2016.11.18.
Poligamy (r: Szirtes Tamás) bemutató: 2013.10.26-27.
Szerelmes Shakespeare (r: Szirtes Tamás) bemutató:2017.06.09-10.
József Attila Színház:

A király beszéde (r: Hargitai Iván) bemutató: 2019.10.05.
Radnóti Miklós Színház

Főfőnök (r: Anger Zsolt) bemutató: 2010.10.17.
Pécsi Nemzeti Színház

Főfőnök (r: Paczolai Béla) bemutató: 2019.02.08.
Belvárosi Színház:

A szív hídjai (r: Novák Eszter) bemutató: 2013.06.29.
Római vakáció (r: Pelsőczy Réka) bemutató: 2013.07.26.
Játékszín:

Életrevalók (r: Horgas Ádám) bemutató: 2017.02:04.
Átrium Színház:

Nők az idegösszeomlás szélén (r: Réthly Attila) bemutató: 2016.05.20.
Spirit Színház:

Closer / Közelebb (r: Bányai Gábor) bemutató: 2017.02.18.
Trafó (Orlai Produkciós Iroda, Füge)

Családi tűzfészek (r: Pass Andrea) bemutató: 2020.02.27
Maladype Színház

Metropolis (r: Fehér Ferenc) bemutató 2020.09.19

×××

A fenti listából látszik, hogy a filmadaptáció olyan fertőzés, ami nem ismer különbséget a színházak között, nem ismer külön bulvár- és művészszínházat, művészrendezőt és „poprendezőt”. És most megint nem az illető előadásokat szeretném minősíteni, csak megjegyezni, hogy

a színház mintha mostanában kétségbeesetten próbálna moziélményt adni ahelyett, hogy színház lenne; mintha kétségbeesetten próbálná megnyerni magának a mozihoz szokott nézőket ahelyett, hogy elhinné, a saját kifejezési eszközei is érnek annyit, mint bármelyik multiplex-élményt adó mozi.

Hol van a mai, kortárs színház? Valahol a függetlenek között? A Jurányiban? Az ifjúságinak nevezett előadások között? Talán a legüdítőbb jelenség Pintér Béla, aki ebben a „sivatagban” szuverén, független színházi alkotó, aki nem konzerveket nyit ki újra és újra, nem klasszikusokat rendez meg egyre kortársabbra és aktuálisabbra vagy rácsimpaszkodik a nézők filmélményeire, hanem saját, igazi kortárs műveit rendezi meg. És ezek a művek végigírt drámák. Nem „előadásszövegek” csupán, hanem szuverén műalkotások is. Nem a dramaturgja rakja össze neki könyvekből meg internetről összelopkodott mondatokból, hanem megírja őket ő.

És az is nagyon jellemző színházi közállapotainkra, hogy micsoda kritikusi ellenszélben kellett dolgoznia hosszú évekig, mennyi időnek kellett eltelnie addig, míg a szakma kénytelen-kelletlen el nem fogadta, hogy ilyen is létezik, nemcsak újraálmodott Csehov, botrányosra formált Ibsen, újrafordított Shakespeare vagy átírt Molière. És hogy van egy színházi ember, aki nemcsak kortárs német, angol meg ír drámaírók műveivel pipálja ki a kortárs igényeket, vagy szépségflastromnak használ egyes írókat, hanem saját maga ír, és művei mind igazi drámák, megírt figurákkal… és művei nem egydimenziós, politikai proklamációk, és ha Puccinit idézi, vagy írja újra, azt az előadást nézhetjük a nagy mester előtt tisztelgő főhajtásnak is, de ötlettelen utánzásnak, vagy politikai pamfletnek semmiképp.

Egy fecske csinál-e nyarat? Vagy több fecske van?

Természetesen mindezt nem írtam volna meg, ha nem lennék kellően frusztrált én is: ha annak idején nem próbálkoztam volna bejutni a kőszínházi struktúrába. És annak ellenére, hogy mindenféle babérokat learattam, végül kivetett ez a közeg. Hiába nyertem meg a Nemzeti Színház drámapályázatát 2004-ben, a nyertes darabomat sohasem mutatták be, hiába szerepeltem Nyílt Fórumokon meg ilyesmi eseményeken, egyetlenegyszer kerültem „Igazi Színház” közelébe, amikor végre eljutottam első – és azóta utolsó – bemutatómhoz a Radnóti Színházban. De hiába tetszett a darab (Mozgófénykép) a közönségnek, hiába volt jó a rendezés (Göttinger Pál), a díszlet (Horgas Péter), hiába a fantasztikus zene (Dinyés Dániel) és dalszövegek (Hajós András), hiába volt teltházas… mert aztán az egyik, akkoriban tekintélyesnek számító kritikus megírta az egyik, akkoriban tekintélyesnek számító lapba, hogy rossz az egész, nincs darab, a színészek viszont annyira jók, hogy egy telefonkönyvet is el tudnának játszani. És láss csudát! Az igazgató a cikk megjelenése után pár nappal fölhívott, szabadkozva, hogy le kell vennie a darabomat, mert nem megy jól, de nem a kritika miatt vesszük ám le! és „a kortársakat kb. különben is ennyiszer szoktuk játszani”.

Én meg csak azon gondolkodtam, hogy tényleg a kritikusok ízlése irányít?

Sajnos, én csak író vagyok, hiányzik belőlem a pintérbélai lendület, és amikor egy fontos színházi ember azt mondta: „Nagyon jó, amit írsz, de az ilyen drámáknak Magyarországon sohasem lesz piaca”, az hittem, ördögöt fest a falra.

Persze, elfogadom, a színház őrizhet hagyományokat is, és igenis lehet szükség Shakespeare-, és Molière-darabokra a színházakban, és furcsán éreznénk magunkat, ha mindenütt csak „kortársak” futnának; és igaz az is, hogy attól még, hogy egy szerző él, nem kell automatikusan darabot írnia, és hiba lenne minden kortárs darabot automatikusan színpadra tenni. Nem attól lesz jó és színpadra méltó egy darab, hogy valamikor készült. De a kísérletezéstől, új gondolatoktól, a jól bevált, biztonságos érdekkörökön kívül érkező hatásoktól való elzárkózás a klasszikusok igazi újragondolását is megnehezíti. Lehet, hogy a kissé már – ebben a cikkben is – elhasznált „kortárs” szó helyett jobb lenne itt az „aktuális” szót használni. A színháznak ugyanis aktuálisnak kell lennie, hogy tényleg az „itt és most” műfaja lehessen. És az aktuális szóval kapcsolatban nem a pillanatnyi politikai eseményekre való reagálást értem, hanem azt az intenzív és dinamikus kapcsolatot, ami egy műalkotás és a nézők között kialakul.

Mert ha a színház és a nézők viszonya egy megfáradt házassághoz lesz hasonló, a színházba járás megszokott (esetleg szükséges) tevékenység lesz, mint az evés, ivás és a salakanyagok kiürítése, és teljesen hiányzik belőle a bimbózó szerelem időszakának bizsergése, az – szerintem – nagy baj.

Végezetül megismétlem: véleményem szerint az SZFE-ügy politikai, de a magyar színházi élet igazi baja nem politikai természetű, hanem a szféra művészi válsága és kifáradása. Talán szükség lenne generációváltásra, és talán azt is újra lehetne gondolni, jó ötlet-e színészeket ültetni a színházigazgatói székekbe. Milyen jövő előtt áll ma egy színészhallgató? Híres filmszínészeket utánozhat majd?

A politikai ügy a leglátványosabb, de legfelszínesebb rétege ennek a válságnak; ez kellett ahhoz, hogy az ügy kirobbanjon, mert mostanában valahogy a politikai dimenziót tudjuk értelmezni, a művészit kevésbé. A közönség ugyanúgy megtapsolja A nagy Gatsby színpadi változatát, mint a százhetvenezredik Hamletet, és jól elvan Tasnádi Nexxxtje nélkül. Ahogy elvolt színház nélkül is a karantén alatt. Azt, hogy Fidesz meg Vidnyánszky, népnemzeti és libernyák, mindenki érteni véli. De azt, hogy hol a helye Hamletnek a mai világban, sokkal bonyolultabb kérdés.

×××

PS.: Alig várom, hogy végre színpadra kerüljön három nagyágyú: A csillagok háborúja, a Titanic meg az Avatar is. Mondjuk a Vígben. De szép lesz a plakát!
Új bemutatóink:

George Lucas: A csillagok háborúja
James Cameron: Titanic
James Cameron: Avatar

Micsoda földöntúli élmény lesz majd a nézőtér fölött lézerharcoló űrhajókat nézni! De jól fognak mutatni a kékre festett bőrű színészek liánokon lendülve az Avatar színpadi feldolgozásában! De talán a leglátványosabb mégiscsak a színpadon elsüllyedő robusztus hajótest lesz, a jéghideg vízben fulladozó utasok. És milyen jó lesz majd meglátni Leonardo DiCaprio szerepében a Víg színpadán azt a híres színészt… a… na, mondják már! Tudják… azt a jóképűt!

Göttinger Pál lesz a Capriccio vendége

Különleges karanténkiadással jelentkezik a Klasszik Rádió 92.1 vasárnap délutánonként négy órától sugárzott műsora. A szeptember 27-i adás vendége Göttinger Pál rendező-színész-muzsikus lesz.

Göttinger Pállal a két műsorvezető beszélget többek között a művész pályájáról, az opera iránti szerelméről, a COVID hatásáról a színházi életre és persze a Dinyés Dániellel közös operabeavató sorozatukról is.

FIRKIN + KAUKÁZUS @ BARBA NEGRA






FIRKIN | KAUKÁZUS

Helyszín:
BARBA NEGRA
1117 Budapest, Neumann János u. 2.


Jegyek:
3500 Ft ▲ Elővételben - limitált darabszám!
4000 Ft ▲ A koncert napján

Színésznek születtem, színészként is fogok meghalni

Interjú Grisnik Petrával


Vannak olyan hivatások, amelyeket akkor sem lehet feladni, ha az élet néha messze sodor tőlük. Grisnik Petra sem volt ezzel másképp, ő arra született, hogy a színpadon álljon. A fiatal színésznővel a kaposvári évekről, a szabadúszás nehézségeiről, önismeretről és a karanténról is beszélgettünk.


A karantén alatt bezártak a színházak, te mégis a Vera bemutatójára készültél, amit a férjed, Göttinger Pál rendezett. Még Kaposváron ismerkedtetek meg? 


Igen, én akkoriban még társulati tag voltam, ő meg először egy felolvasószínházat jött le rendezni 2011-ben, hogy megismerkedjen a társulattal, mert lehívták a következő évadra. Nagyon jól kijöttünk, elképesztően sokat röhögtünk, de én nagyon nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Nincs valami sok önbizalmam, és ha érzek is valamit, úgy vagyok vele, hogy biztosan túlgondolom. Itt is az egyik kolléganőm jött oda hozzám, hogy csinálj már valamit ezzel a fiúval, hiszen odavan érted! Én meg azt kérdeztem, hogy mégis melyik? Tehát ennyire nem esett le nekem. Az első randink meg tulajdonképpen a Junior Prima-díj átadó volt, amire egyébként el sem akartam menni, főleg, hogy Budapesten volt. Én nagyon nem szerettem ezt a várost, még a felvételit sem adtam be Budapestre, már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy pár órát itt töltsek, nem még hogy itt éljek! Pali mindenben támogatott és megvárta, hogy megérjen bennem a döntés és felköltözzek Pestre.

Volt benned félelem amiatt, hogy együtt dolgoztok?


Az elején igen. Egyrészt nekem nem sokkal azelőtt lett vége egy kapcsolatomnak, másrészt Pali akkor lett főrendező, én meg viszkettem ettől az egésztől, hogy mit fognak szólni a társulatban. Volt is egyébként, aki úgy gondolta, hogy én most felszedtem a főrendezőt, de egy idő után már nem érdekelt. Ez egy nagyon kis közösség, ahol valaki mindig téma, most épp én voltam az. Furcsa ez a vidéki összezártság, egyszerre szeretjük és utáljuk egymást, de hát nincs is más választásunk, hiszen szinte napi huszonnégy órában össze vagyunk zárva. De amiatt nem aggódtam, hogy ez a közös munkán változtatni fog, hiszen pont munka közben jöttünk össze. Ha nem tudtunk volna jól együtt dolgozni, akkor emberileg sem tudtunk volna így kapcsolódni. Azóta is sokszor volt már közös előadásunk, de ilyenkor nem párként vagyunk jelen, mindketten nagyon fókuszáltak vagyunk és sosem visszük haza a munkát. Színházról csak addig beszélünk, amíg haza nem érünk.

Mennyire vagytok kritikusok egymással szemben?


Kritikusok vagyunk, pont amiatt, hogy ennyire ismerjük egymást. Tudunk őszinték lenni, nem kell becsomagolnunk az észrevételeinket. Ismerem, mi mögött milyen szándék van, hiszen a feleségeként végig követtem a próbafolyamatot, tudom, hol voltak a mélypontjai, mikor mit élt meg. Ez fordítva is igaz, mindig tud nekem segíteni, de sosem akarja átrendezni a fejemben a darabot. Ebben is harmóniában vagyunk, kiegyensúlyozottan tudunk működni. Ha pedig valami nem sikerül, nem áll meg az életünk.

Ez a Vera próbái során sem volt másképp?


Megvan köztünk egy természetes hullámzás, hiszen majdnem tíz éve vagyunk együtt. Minden percünk erről szólt ebben az időszakban. Nagyon fáradt voltam, de kegyelmi állapot volt. Két hétig úgy éltem, hogy ott lakott a fejemben egy 11 éves gyerek, akinek szétesett a világképe. Még sosem csináltam ehhez hasonlót, számomra egy safari park volt ez az egész. A színházat is másmilyen szemmel nézzük. Pali például sohasem unatkozik, én hozzá hasonló emberrel még nem találkoztam. Belefutottunk már olyan előadásba, ahol az én figyelmem egy idő után elkalandozott, de neki mindig van valami érdekes. Egyébként nagyon más vérmérsékletűek vagyunk. Nekem ezer impulzusra van szükségem egyszerre, ő egészen más. Szeret a színpadon is állni, de sokkal introvertáltabb, nem olyan szociomán, mint én.

Akkor neked a karantén különösen nagy kihívás lehetett.


Erősen függök az emberektől, és már egy hét bezártság után azt vettem észre, hogy annak, akivel beszélek telefonon, érzem a szagát. Nagyon nehezen bírtam. Volt, hogy elmentem autózni, és csak bámultam ki az ablakon, hogy ember, ember, ember… Ha nekem nincs szociális életem, könnyen be tudok fordulni, és most is ez történt. Egy idő után már kimenni a házból is rossz volt, nem éreztem magam biztonságban, de éjszakánként sétáltunk egy órácskát. Tökélyre fejlesztettem a zoom-kocsmázást a barátaimmal, videó-chateltem a családommal, rengeteget lógtam a neten – azóta is nehezen jövök le erről a függőségről. Palival strigulákat húztunk a falon, és hatvanhat napig voltunk karanténban.

Mennyire hiányzott nektek a színház?


Ezt nagyon máshogy éltük meg. Pali egyszer csak felszabadult, mert ő tulajdonképpen tizenhat éves kora óta állandóan dolgozik, mindig felelősséget vállal valamiért. Neki még nem volt ilyen életszakasza, hogy azt csinál szabadon, amit csak szeretne, akár egész nap filmezhet vagy kiolvashat egy könyvet egy szuszra. Másrészt tulajdonképpen mi összeköltöztünk. Rájöttünk, hogy 5-6 napnál többet sosem voltunk együtt, hiába vagyunk házasok már 5 éve, és annyira jó volt ennyi időt együtt tölteni. Én az elején még néha kijártam futni, de hamar átálltam a szobában való futásra. Mindenkinek az a legjobb, ha nekem megvan a heti 40-50 kilométer.

Mindig is ennyit futottál?


Harmincegy éves koromig szinte semmit sem sportoltam, de pár évvel ezelőtt volt egy betegségem, egy komoly vírus, aminek következtében elképesztően legyengültem fizikálisan. Az orvos javasolta, hogy kezdjek el sétálni, onnan meg egy lépés volt csak a futás. Amikor életemben először megtapasztaltam a futó extázist az első 5 kilométeremen, hihetetlen volt. Mint egy drog, szétáradt a testemben, és olyan boldog voltam, hogy elsírtam magam. Egyedül szeretek futni, mert akkor anélkül tudom leküzdeni a saját határaimat, hogy valaki pisztolyt tartana a fejemhez. Nem szeretek ilyenkor gondolkozni, mostanában például podcastekre futok. Amikor életemben először futottam 10 kilométert, megkértem az ismerőseimet, hogy akinek van kedve, küldjön egy hangfájlt, amiben csak beszél. Nekem mindegy volt, mit mond, csak hogy halljam a hangját, mert ilyen nagy távot egybe még nem futottam. Mindenféléket küldtek, Huzella Juli felolvasott egy egész novellát, Pelsőczy Réka pedig 17 percig beszélt folyamatosan, egyszerűen csodálatos volt. És akkor rákattantam, hogy mennyire jó úgy futni, hogy közben emberek beszélnek hozzám. Ez nagyon hiányzott a karantén alatt, és egy idő után elkezdtem szorongani. Nekem pár éve volt egy nagy szakmai bezuhanásom, amitől depressziós lettem, majd pánikbeteg, és nem mertem a házból kimenni.

Erről az időszakról lehet kérdezni?


Persze, én szívesen beszélek erről, nem szégyellem. Amikor szabadúszóként feljöttem Pestre, bíztam benne, hogy ez nekem menni fog, eljártam igazgatói irodákba kávézni és rendezőket hívtam ebédelni. Azt gondoltam, hogy ez bármit is számít, de sajnos ennek Magyarországon nincsen kultúrája. Szépen lassan azt vettem észre, hogy nincs munkám és havonta maximum három előadásom van. Elmentem egy kocsmába pultozni, és abban az időben csak ez tartott észnél, miközben havonta erre a három estére fel kellett szívnom magam, hogy elhiggyem, színésznő vagyok. Teljesen elvesztettem a kontrollt, és mindentől elkezdtem félni. Igazából ez az egész azzal a pár évvel ezelőtti betegséggel kezdődött, amikor nagyon leépültem, mert ennek az egyik mellékhatása a depresszió volt. Legyengültem, napi tizenhat órákat aludtam, teljesen elszigetelődtem. Már társaságba se jártam, hiszen a barátaim nagy része szakmabeli, és nagyon nehezen hallgattam, hogy mindenki mennyire fáradt a sok munkától. Ettől csak sírhatnékom támadt. Arra meg senki nem kíváncsi, hogy nekem még mindig nincs munkám, így inkább már nem is szocializálódtam. Aztán mikor már napok óta pizsamában voltam otthon, el kellett mennem valahova. Rátettem a kezem a kilincsre, és hirtelen iszonyatosan verni kezdett a szívem, leizzadtam és félelmetes rettegés lett rajtam úrrá, hogy ha én kilépek az ajtón, abból baj lesz. Tudtam, hogy pánikrohamom van, kétségbeesetten próbáltam észnél maradni, de nem nagyon sikerült.

Majd pár nappal később előadásom volt, és mivel a látszat fenntartása mindennél fontosabb, el is indultam dolgozni. Pontosan emlékszem, hogy a Grassalkovich úton vezettem, még a buszmegállóra is tisztán emlékszem, ami mellett elhajtottam, amikor elfogott a rosszullét, izzadni kezdtem és tudtam, meg kell állnom mert ilyen állapotban nem szabad vezetni. Ennek el kell múlnia, hiszen nekem előadásom lesz és az mindennél fontosabb. De mentem tovább, és akkor belém hasított a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha most én félrerántanám a kormányt és hetvennel belevágódnék az oszlopba. Ebben a pánikhelyzetben ez tűnt a legmegnyugtatóbb megoldásnak. Ha meghalok, nem kell azon görcsölnöm, hogy nincs munkám, nem okozok nehézséget a családomnak sem. És akkor rájöttem, hogy én nagyon szeretek élni, és ennek a gondolatnak nem szabadna megszületnie az én fejemben. Félreálltam, elszívtam tizenöt cigit és két nap múlva már ott ültem a terápián. És hála a Jóistennek, hogy ez ilyen gyorsan történt, mert az életemet mentette meg.

Mennyire érezted a szakmádat ebben központi szereplőnek?


Rá kellett jönnöm, hogy tizenhárom éves koromtól kezdve, amióta színházban dolgozom egészen mostanáig az határozott meg, hogy mások mit gondolnak rólam. Most meg hirtelen nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálnom, hogy kell viselkednem, hánykor hol kell lennem, én meg nem tudom, hogyan kell élni. Nekem nincsen személyiségem, sem terveim, még önálló véleményem sincs. Az a hiper adaptív képesség, ami a színészeknek van, nekem az életembe is átszivárgott. Mindig az adott helyzetnek megfelelően éltem, ahogy azt éppen elvárták tőle. A harmincadik szülinapom volt életem első fordulópontja, amikor azt éreztem, már nincs kibúvó, vége a kamaszkornak. Azért elég gáz, hogy ez ennyi idősen jött el, de valamennyire infantilizálja az embert a mi szakmánk. Akkor felálltam, megráztam magam és egy évig csak önismerettel foglalkoztam, még egy coach képzést is elvégeztem. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy én akkor is művész leszek, ha halálom napjáig nem állok többet színpadra. Én színésznek születtem, színészként is fogok meghalni, akkor is, ha holnaptól szerszámgéplakatosként dolgozom. Másrészt én mindig is boldog ember akartam lenni. Boldogtalan színészből rengeteg van, és én inkább elmegyek egy dohányboltba eladónak, mint hogy abba az állapotba kerüljek, amiben ők vannak. Elhatároztam, hogy én tovább fogok tanulni, emberekkel szeretnék foglalkozni és felvételizem szociális munkásnak. És abban a pillanatban megkerestek egy szereppel, majd még eggyel, és megkaptam az Alvilág című sorozatban az egyik szerepet. Nem vagyok ezoterikus alkat, de most mégis azt éreztem, hogy ezt magamnak teremtettem meg. Ahhoz, hogy be tudjon jönni bármi, először magamat kellett kinyitnom. Az egész számomra egy nagyon jó trip volt, hiszen mégsem szökdelhetem végig az egész életemet, mint valami rajzfilmfigura!

Mi volt az első lépés ezen az úton?


Először helyre kellett tennem a gyerekkoromat. Én nagyon kicsi korom óta vagyok ilyen magas, tizenkét éves koromban 186 cm voltam és emiatt céltáblává váltam az iskolában. Elég sokat bántottak, és egy idő után már hagytam is magam és belehelyezkedtem ebbe az áldozat szerepbe. Csodálatos élmény volt, amikor vissza tudtam menni a bennem élő gyermekhez. Ugyanakkor továbbra is van bennem egyfajta indulat amiatt, hogy sokszor az embereknek a másik egyértelmű testi sajátossága az elsődleges kommunikációs csatorna. Nekem nincs olyan napom, hogy valaki ne tegyen megjegyzést a magasságomra, és még ha kedveskedésből is teszi, nekem akkor is rosszul esik. Szerintem erről fontos lenne beszélni. Hiszen hogyan fogadjam el önmagam, ha a környezetem minden nap emlékeztet az ellenkezőjére? Számomra az, hogy mit akarok tenni ezekkel az emberekkel, akik engem bántottak, egy fordulópont volt. Mert semmit nem szeretnék velük tenni. Nem akarok rájuk haragudni, de megbocsátani sem. Egyszerűen azt kívánom nekik, hogy a gyerekeik legyenek sokkal jobb emberek, mint amilyenek ők voltak. Közhely, de igaz, hogy tényleg csak akkor tudok másokat szeretni, hogy ha magamat szeretem. Emiatt is volt ez az erős szociális függőségem, egyszerűen nem szerettem magammal menni. Amióta ezt helyre tettem magamban, tudom, hogy bármilyen bajban is legyek, én mindig ott leszek magamnak.

Ezt a színpadon hogyan tudod megélni?


Engem a színészetben nem az érdekel, hogy magamat hogyan tudom kifejezni egy karakteren keresztül. Sokkal inkább az érdekel, ki az az ember, akit játszom, és hogyan tudok én az ő szájával beszélni. Imádom azokat a szerepeket, ahol teljesen át kell alakulnom, elmaszkíroznak, másképp kell megszólalnom. Akkor azt érzem, hogy teremtettem valakit, és ha ezt mások is elhiszik, az valami csodálatos. Én minden alkalommal, amikor színpadra állok, rendkívül hálás vagyok. Ha csak annyi a feladatom, hogy bevigyem a tálcát, már azt is imádom, el sem hiszem, hogy ott vagyok. Hány embert tudsz mondani a közvetlen környezetedből, akinek a szakmája a szerelme? Akkora mázlista vagyok, hogy az nem igaz!

Van benned félelem a jövőt illetően, hogy a színházak ismét bezárnak?


Nem félek, csak azért aggódom, hogy ne omoljon össze az ország. Remélem, az emberek ebben az időszakban sem felejtenek el élni, és a félelem és a gyűlölködés nem fog beszivárogni közéjük. Ha a színházaknak be kell zárni, hát akkor be kell zárni, de valami tér, hely, idő, ahol az emberek megélhetik az összetartozást és az együttlétet, mindig lesz. Ez a legfontosabb, és én nem is kívánok mást.

Interjú: Huszár Eszter

Továbbra is zárva a színház

Nem mindenki gyógyult meg.

A Móricz Zsigmond Színház vezetősége arról tájékoztatta lapunkat, hogy mivel néhány munkatársuk még nem gyógyult meg teljesen, a Balfácánt vacsorára!, és A kripli október 3-áig meghirdetett előadásai elmaradnak, a Szaffi október 2-ára tervezett bemutatóját sem tartják meg, a Bencs Villában pedig október 31-ig nem rendeznek eseményeket.

Az előadások pótlásáról később értesítik a színházlátogatókat, a teátrum jegyirodájának munkatársai a +30-303-2875, a 20/233-2926 és a 42/507-006-os telefonszámon, vagy a szervezes@moriczszinhaz.hu e-mail címen adnak felvilágosítást az érdeklődőknek.

forrás: https://szon.hu

Egyelőre az Operabeavatók is lefújva


Kedves Közönségünk!
Sajnálattal kell közölnünk a hírt, hogy egyelőre nem áll módunkban pótolni az Operabeavató elmaradt előadásait. Továbbra is dolgozunk azon, hogy találjunk egy új helyszínt Budapesten, ahol játszani tudnánk, de az idő rövidsége miatt az előadások lemondására kényszerültünk.
A megvásárolt jegyeket visszafizetjük.
Megértésüket köszönjük!
Reméljük hamarosan találkozunk!
Sok szeretettel,
Operabeavató tagjai



A VÁCI DUNAKANYAR SZÍNHÁZBAN IS ELINDULT AZ ÉVAD

A most nyíló évad őszi időszaka vendégelőadásokból építkezik: a nyitóelőadás szeptember 25-én Hernádi Judit Hernádi pont című zenés estje lesz Heilig Gábor és zenekara közreműködésével, Pelsőczy Réka rendezésében.

A Váci Dunakanyar Színház beszámolója:

A színház kávézójában párizsi hangulat, tangóharmonika, marimba, és megérintő sanzonok kiváló hangon (Berki Szofi), mindez az évadnyitó sajtótájékoztató meghitt háttere.

A vendégeket Matkovich Ilona polgármester köszöntötte, aki a színházat fenntartó önkormányzat részéről biztosított mindenkit a város határozott és hosszútávú működtetési szándékáról és a stabil, kiszámítható és átlátható jövőképről. Matkovich Ilona hitet tett a kultúra támogatása és a művészet szabadsága mellett is: „márpedig a művészet szabad, és ahol szabadság van, ott nagy dolgok születhetnek. Bízom abban, hogy a Váci Dunakanyar Színház valóban a művészet és a színházszerető közönség találkozási pontja lesz” – mondta a polgármester.

A színház ügyvezetője, dr. Varga Katalin az intézmény küldetését foglalta össze, amely szerint a váci teátrum az egyetemes emberi értékek, a hagyományok, valamint a múltunk és a fiatalok lendületének, lelkesedésének egyedi ötvözetét szeretné nyújtani. „Abban hiszünk, hogy amit szívből csinálunk, az működni fog.”

Molnár Bence művészeti vezető az évad keresztmetszetének fő irányait ismertette: amelynek elemeit a találkozási pont mottó jegyében fővárosi, határon túli, és más vidéki városok előadásai alkotják. Mindezek mellett kiemelte az induló ifjúsági programot is, hiszen már az évad elején egy ifjúsági és két tantermi előadás is a kínálat része.

A váci színház kiemelt együttműködő partnere Orlai Tibor producer, aki kettő, az idei évadban Vácott debütáló két előadást jelentett be: elsőként A. R. Gurney Love Letters (Szerelmes levelek) című műve kerül színre, amely egy férfi és egy nő öt évtizednyi levelezése örömről, bánatról, szerelemről, életről, halálról. Az előadás Vámos Miklós fordításában, Hernádi Judittal és Gálffi Lászlóval a főszerepben lesz látható 2020. novemberében. A tervek szerint jövő év tavaszán pedig Aldo Nicolai Hárman a padon című darabja debütál Vácott Egri Márta, Benedek Miklós és Gálvölgyi János főszereplésével, amelyben három élet, három sors, közös pontok és közös pad, ahol a szereplők és lágy humorba burkolt történeteik találkoznak.

A Váci Dunakanyar Színház a FÜGE-vel (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület) is együttműködik, amelynek célja a közösségépítés és a fiatal alkotók színház köré gyűjtése. Ennek a szándéknak az első gyümölcse Horváth János Antal partnersége is, aki a váci teátrum jövő évi saját bemutatóját rendezi. A színház 2021. tavaszára tervezi az egyik legismertebb és legtöbbet játszott klasszikus magyar vígjáték, a Szigligeti Ede művéből készülő Liliomfi bemutatását, amelyben a szerethető szerelmi történet még különlegesebb módon, élő zenei kísérettel hangzik majd el, a darab zeneszerzőjének Ágoston Bélát kérték fel.

A most nyíló évad őszi időszaka vendégelőadásokból építkezik: a nyitóelőadás szeptember 25-én Hernádi Judit Hernádi pont című zenés estje lesz Heilig Gábor és zenekara közreműködésével, Pelsőczy Réka rendezésében.

Októberben határon túli társulatok bemutatóit látják vendégül Vácon, az utolsó információk szerint az október végéig lekötött három előadást – a Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc terrorkomédiát, a Kenyérrel a zsebben c. stúdióelőadást és a Napnyugat Expressz drámát – a színház megtartja. Ugyanakkor a korábban a téli hónapokra lekötött határon túli előadásokat egészségbiztonsági és szervezési okból inkább a jövő év tavaszára ütemezik át.

A Váci Dunakanyar Színház az évadot a járványügyi előírások teljes körű betartásával elkezdi. „Mindent megteszünk és minden elérhető eszközt beszereztünk és felhasználunk azért, hogy hozzánk látogató néző a legnagyobb biztonságban legyen” – jelezte az ügyvezető.

Az évadterv ismertetése után a program egy különleges koncerttel zárult: egy fiatal váci muzsikus trió és a színház baráti triója a zenét és az irodalmat sajátosan ötvözve teremtett kiváló hangulatot. Berki Szofi énekkel, Molnár Bence és Deli Szófia – a színház munkatársai – pedig zenei aláfestéssel a Liliomfi drámaszövegéből olvastak fel részleteket. Az Arday Dániel (nagybőgő), Hencz Kornél (marimba) és Farkas Virág Zazie (tangóharmonika) alkotta fiatal váci csapat az általuk megteremtett miliővel, a város iránti érezhető szeretettel és igényes előadásmódjukkal jól példázták azt a hangulatot és irányt, amit a Váci Dunakanyar Színház célul tűzött ki maga elé a jövőre nézve.

ELMARAD AZ ÖRDÖGKATLAN NAPOK


Kedves Barátaink!


Akartuk, szerveztük, sőt megszerveztük, hirdettük is már a programokat – az október 22-25. közötti időszakban mintegy 120 programot kínáltunk -, de most, egy hónappal a kezdés előtt muszáj kimondanunk: a vírus újra legyőzött bennünket.


Szomorú szívvel írjuk le a tényt: nem tudjuk megrendezni az őszre tervezett Ördögkatlan Napokat.


Az Ördögkatlan a kezdetektől a találkozásokról szólt, márpedig ebben az általános covid-nem-tudásban úgy tűnik, hogy a találkozás a legveszélyesebb, ami történhet ember és ember között. Egyet viszont biztosan tudhatunk: mi, az Ördögkatlan megálmodói, kitalálói, szervezői felelősek vagyunk a befogadó falvak lakóiért, a látogatókért, a fellépőkért, a Katlan egész stábjáért. Márpedig az éppen zajló második hullámban, amikor naponta immár négyszámjegyű a fertőzöttek száma, felelősséggel nem hívhatjuk emberek ezreit a Katlanfalvakba.


Az Ördögkatlan öröm, szabadság, nyitottság, feltétlen bizalom… Márpedig ez nem tudhat megtörténni folyamatos félelemben, bizonytalanságban, bizalmatlanságban. Találkozás és távolságtartás kizárják egymást. És most az élet védelme távolságtartást követel.


Mi most sírunk és reménykedünk. Azt reméljük, hogy az élet, az élni akarás legyűri a vírust. És azt reméljük, hogy találkozunk 2021. augusztus 3. és 7. között!
(Azt is reméljük, hogy a falvakban a tervezett őszi faültetést meg tudjuk valósítani, és látva majd az egyre növekvő fákat utóbb mégiscsak jó szívvel
tudunk 2020-ra visszagondolni.)


Ölel Benneteket:


a Katlan szomorú, de bizakodó csapata


Gálvölgyi Dorka elbúcsúzott a Hatszín Teátrumtól

Meghatóan szép, szomorú szöveggel köszönt el a Hatszín Teátrum igazgatója, Gálvölgyi Dorka a színházától a Facebookon. A búcsú okairól nem ír, akik azonban személyesen ismerik a távozó igazgatót, tudják, hogy az elmúlt években egy nem igazán befogadó környezetben kellett küzdenie a színház fennmaradásáért. A színház 2017. április 24-én Janikovszky Éva: Az úgy volt… című mesejátékával indult, azóta 774 előadása, és 142 000 nézője volt. 

„Köszönöm Laci! Búcsú a Hatszín Teátrumtól… Ezzel kezdi posztját Gálvölgy Dorka, majd így folytatja: Talán 2015 vége volt, mikor Laci (Horváth László, a Geomédia azóta elhunyt igazgatója – a szerk.) megkeresett, hogy szeretne egy színházat, hogy gyermekkori álma volt ez, hogy arra áldozna, hogy szülessen egy új teátrum Budapesten, hogy ő, aki Toldy teátrumos diák volt, annyit álmodozott arról, hogy legyen majd egyszer egy saját színháza és ez az épület erre tökéletes. Meggyőzött, mert intelligens és szellemes stílusával szerintem bárkit és bármiről… Szövetkeztünk hát erre és belevágtunk. Nagyon rövid idő után közös álmunk lett ez, a Hatszín Teátrum. A nevet ő választotta, amelyet én igen nehezen tettem magamévá, de már ez is minden pillanatban Lacira és erre a kis ékszerdobozra emlékeztet. Istenem mennyien és hányszor vicceltek a „Hátszín” szóval… Köztük persze Laci maga is. Régen nevettem ezen, most könnyektől forró ismét a szemem. 

Az épület a Jókai utca 6-ban már az 1950-es évektől adott helyet különféle művészeti eseményeknek. Az épület az ötvenes években a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetének Székháza volt, a földszinti nagyteremben egymást érték a színi előadások és kultúrestek. Egy ideig az egyik ellenzéki párt székháza lett, majd Laci megvette végre az épületet Jánossal együtt, és végre zöld utat kapott a dolog, belekezdhettem ebbe a gigászi munkába. Nagyon kis költségvetést, de szabadkezet kaptam és elindult a heroikus munka. Minden pillanatban ott voltam, ott álltam, mikor az Ó utcai ablakokat befalazták, mikor a mai színpad helyén lévő irodából végre valami színpadra emlékeztető valami kezdett megszületni. Egyedül persze nem ment volna, de Péter, a férjem, mint mindenben, ebben is minden támogatást megadott. Együtt vettük meg a bútorokat a kis alagsori öltözőkbe, és együtt is szereltük össze. Együtt választottuk ki a színház színeit, de persze egyedül vitáztam a kivitelezővel, hogy csak majdnem lett olyan, mint az eredetileg választott. A rengeteg álmatlan éjszaka és idegesség megérte és egyre közelebbinek látszott a pillanat, hogy ebből a teremből színház lehet. Épült büfé, meg ruhatár, lettek hála Katának „hatszínes” biléták, és lettek öltözők, meg egy „díszlet és jelmeztárnak” nevezett kis helyiség. 2016 és 2017. között vagy kétszáz produkcióval tárgyaltam, kerestem és kutattam, mivel és hogyan induljon ez a hely. Vitáztam Péterrel, hogy mi lenne a legjobb, milyen irányt kell választanunk. 2017. februárjában kezdtem meg a marketing és kommunikációs munkát, ekkor született meg a Hatszín FB oldala, amelyet azóta 14.000 ember követ… Megálmodtam az első saját előadásunkat, amellyel megnyitottuk a kapukat, Janikovszky Éva írásaiból született az Az úgy volt…, ami azóta is teltházakkal ment. Laci ekkor csak fotókat kapott az előadásról és a színházról, jelen már nem lehetett, a betegség nem válogat. Laci soha nem láthatta az elkészült Hatszín Teátrumot. Az élet olykor nagyon igazságtalan. 2017. nyarán Laci végleg magamra hagyott a közös álmunkkal, nevét egy kis tábla őrzi a színház falán. Minden előadás előtt, mikor én szedtem a jegyeket, mielőtt kinyitottam a terem ajtaját a nézők előtt, végigsimítom a kis táblát és beszéltem Lacival, mert tudom, hogy látta, tudta hogy sikerült, az álma, a közös álmunk valóság lett. Laci minden előadáson velünk volt. Voltak saját bemutatók, számszerűen öt, itt volt a kortárs német irodalom fenegyereke, Daniel Khelman, aki boldog volt, mert az első színdarabja egy időben került színpadra a német bemutatóval. Voltak rendezvények, koncertek, gyereknapok, na meg a Pozsonyi Piknikek és a Színházak éjszakája, amely volt, hogy pont a kisfiam születésnapjára esett. Ádi fiam amúgy itt lett az évek során kisfiúból kamasz, szinte minden hétvégén velem volt bent. Jött Ildi, meg Zoli, na meg Sári, a titkárságra, aztán mentek, jött utána Zsuzsi meg Bea, ők is máshová igazoltak. Ott volt Kata, és Ildi mindvégig, és Jani, aki később igazolt, de nagy hangja olyanná tette, mintha mindig velünk lett volna. Majd megérkezett Vera, vele lett teljes a csapat. Nem hagyhatom ki Ágit, aki a jegyekkel foglalkozott, na ahhoz még most sem értek igazán. Ott vannak a „lányok” a pénzügyön, a két Szilvi és mondjuk a kicsit sem lány, Laci. Annyi nevet mondhatnék még, akik nélkül a Hatszín Teátrum 774 előadása, és 142.000 nézője nem lehetett volna velünk. Csodás előadások születtek itt, ebben az első perctől partner volt Tibor, aki mentorom és talán mondhatom, hogy barátom is, de annyi más producer és társulat lehetett játszótársunk. Nehéz neveket sorolni, mert amennyiben jól számoltam legalább 112 színész állt a Hatszín Teátrum deszkáin. Nagyon sok boldog pillanat, rengeteg munka, néha 5-6 hét egyetlen szabadnap nélkül, elképesztő sok stressz és álmatlan éjszaka után most búcsúzom Hatszín! Szeretlek nagyon, de van, hogy menni kell. Köszönöm mindenkinek, Péter neked külön nagyon! Köszönöm Laci!”

Gálvölgyi Dorka
Budapest, 2020. szeptember 19.

Én magát a műfajt szeretem

Beszélgetés Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjével

– Hogyan kerültél Szegedre?

– Az igazgató, Barnák László hívott. A prózai tagozaton egy év alatt sikerült jelentős megújulást elérnie, de – mint mondta – úgy érezte, hogy az operatagozat valahogy egy helyben topog, és szeretné, ha az is megújulna. Hosszú tárgyalásokat folytattunk, mielőtt igent mondtam, mert bár a feladat nagyszerű, de hatalmas: a következő egy-másfél évben át kell alakítanom, újjá kell szerveznem, korszerűvé kell tennem egy régóta egy helyben topogó operatagozatot mind működési, mind művészi szempontból. Ez hatalmas munka. Vezető kollégák közül többen is felhívtak, és csak annyit mondtak: nagyon bátor vagy! Nem tudom, hogy rémisztgetésnek vagy biztatásnak szánták-e... Többek közt arról is beszéltünk, hogy én – sokakkal ellentétben – nagyon hiszek a társulati létezésben, tehát meg kell őrizni a társulatot, és azt kell kitalálni, az a mostani időkben hogyan fejleszthető. Az adminisztratív tennivalók mellett azt a feltételt szabtam, hogy az operatársulatnak évi öt címet kell játszania, ha valóban operaéletnek nevezhető dolgot szeretnénk produkálni. Egy nagyszínpados és egy kisszínpados teljesen saját produkciót, egy koprodukciót vagy régi legendás szegedi előadás elővételét, egy koncertszerű operaprodukciót. Valamint Szegeden is elkezdem az operabeavató sorozatot, amelyben a Bohémélettel foglalkozunk majd, mert ezzel a darabbal szeretném kezdeni a rákövetkező évadot. Ezeket kiegészítendő még egy-két sokkal kisebb, ám az opera műfajához köthető dolgot is tervezek.

– Voltaképpen mekkora operatársulatról van szó?

– Jelenleg kicsiről, és én sem tervezek nagyot. Hat közalkalmazotti státuszú magánénekesről és a kórusról, a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak pedig szerződéses kötelezettsége a színházi előadásokon való közreműködés, szimbiózisban él az operatársulattal.

– Szabad kezet kaptál?

– Ezt az évadot készen kaptam. A következő évadot viszont már én állítom össze, és megpróbálom összhangba hozni a társulat és a színház lehetőségeit az elképzeléseimmel. Ennek része az a „lombikprogram”, amelyet már most elkezdtem beindítani, és amelynek lényege, hogy az operatársulat maga nevelje ki fiatal művészeit.

– Ez olyasvalami, amit másutt operastúdiónak neveznek?

– Részben igen. De egy vidéki színház kórusa tele van frissen végzett pályakezdő énekesekkel, akik énekkari művészként kezdik, aztán kisebb-nagyobb feladatokat kapnak, és a végén, ha olyan a csillagok állása is, szólistává érnek. Szegeden minden adott ehhez. Most hallgattam meg a kórus tagjait, akik közül tizenkilencen abszolút alkalmasak arra, hogy elkezdjünk dolgozni, és előbb-utóbb komolyabb feladatot kapjanak, néhányuk négy-öt éven belül, mások pedig akár rövid időn belül is terhelhetők. A meghallgatás után minden kórustaggal leültem beszélgetni, és elmondtam, mit várok tőle, mennyi időnként jelentkezzen nálam. Ők állandóan kapnak majd külön feladatot, és minimum havi rendszerességgel meghallgatom őket. De az énekkar testületi identitásának erősítésére kitaláltam azt is, hogy évente egyszer legyen egy saját, a capella kóruskoncert, amikor a kórustagok nem valaminek a részei, hanem ők maguk a produkció. Erre már az első évadban is sort kerítünk. Velük minden évad végén létrehozunk egy önálló operaprodukciót is, amelyre nem hívunk külsős szólistákat, csak a kórus tagjai működnek közre. Ott kiderül, hogy amit az illető énekessel egész évadban dolgoztam, az egy éles helyzetben épp mennyit ér. Így mindenki folyamatosan tud fejlődni, és nem úgy, hogy bedobjuk a mélyvízbe, aztán vagy tud úszni, vagy nem... Mindehhez felkértem Vajda Júliát és Kovácsházi Istvánt énekmesternek. Ők foglalkoznak a kórustagok énektechnikai fejlődésével, én csak zenei kérdésekben tudok tanácsot adni. Így lehetnek Szegednek újra fiatal, saját arcai. Egyébként Szeged korábban is ilyen lombikként működött, gondolj csak bele, milyen énekesek, karmesterek, rendezők indultak onnan, illetve teljesedtek ott ki. Akkor leszünk eredményesek, ha két éven belül el akarnak majd vinni tőlünk embereket. Ez nem jó vagy rossz, ez a dolog természetéhez tartozik. A gázsikat illetően soha nem fogunk tudni lépést tartani az Operaházzal, de ha egy valóban tehetséges, fiatal társulatot sikerül építenünk, és velük izgalmas előadásokat fogunk játszani, akkor szükségszerűen ez lesz a következmény.

– Milyen repertoárban gondolkodsz?

– Jelenleg egyetlen szempont számít, az, hogy a színház ki tudja állítani az előadást. A szeptemberben kezdődő évad műsorát még nem én állítottam össze, de megpróbálom minimum döntetlenre kihozni. Ennek az évadnak a legfontosabb feladata, hogy visszahódítsuk a közönséget az operába.

– A közönségnevelést mostanában mindenütt égetően fontos feladatnak tekintik, a nagy zenekarok és operaházak rendszeresen indítanak olyan közönségnevelő programokat, amilyenekre ilyesformán korábban nem volt szükség, hiszen sokan „von Hausaus” jártak koncertre és operába.

– Itt most adott egy város, amelyben nagy hagyománya van az operajátszásnak, ugyanakkor egyetemi város is, tehát nem a nulláról indítok. Ha nem sikerül behozni a közönséget, akkor én hibáztam, nem ők. Őszintén szólva ezért is vállaltam el az állást. Itt most kiderül, hogy egyáltalán van-e képességem erre a fajta zenei vezetésre. Ha lepattanok róla, akkor egy kérdéssel kevesebb a saját és a rólam gondolkodók életében.

– Korábban is volt ilyen ambíciód? Alkatilag vezető vagy, fontosnak tartottad, hogy papíron is vezető beosztásod legyen?

– Nem, soha nem volt ilyen ambícióm. És ez jó hír Szegednek, hogy nem azért megyek oda, mert másutt már nem tűrnek meg. És az is jó hír szerintem, hogy én nem halok meg, ha nem vezényelhetek valamit el, ergo azért megyek oda, mert a társulattal szeretnék foglalkozni. Én magát a műfajt szeretem, nem a légkaszabolást. Az új produkció érdekelt mindig is, nem a karmesteriárok-perspektíva. 

– Voltaképpen hány operaelőadásról beszélünk Szegeden egy szezonban?

– Jelenleg kevésről. Régen egy évadban általában négy opera volt műsoron, és ezeket átlagosan tizenöt estén játszották. Tehát hatvan körüli volt az előadásszám. Ez lenne a normális szerintem egy olyan színházban, ahol prózát, operettet és musicalt is játszanak. Jó lenne, ha ezt esetleg három éven belül ismét elérnénk.

– Mit mutatnak a számok? Most mekkora az érdeklődés?

– Az operabérletesek száma 250 alatt van. Ennyi ember a nagyszínház egyharmadát sem tölti meg. A nagyszínház látogatottsága a mostani évadban 50 százalék fölötti, és 80 százalék fölötti a kisszínházé.

– Csak tájékozódásképpen: a prózai előadásoknál mi a helyzet?

– Ott sokkal jobb, bár azért sokat dob rajta, hogy az egyéb zenés előadások, az operettek és a musicalek teltházasak, de ezzel együtt a prózai színházi előadások is 80 százalék fölöttiek. Szegeden a musical- és az operettbemutatók évente váltják egymást. Végignéztem az elmúlt húsz év előadásairól készült összesítéseket. A Csárdáskirálynőt és a Marica grófnőt nagyon régen játszották, szeretném újra műsorra tűzni őket. Nekem személyes nagy kedvencem Offenbach, de tudom, hogy nálunk nem különösebben népszerű, a magyar közönséget rá kell szoktatni a műveire. Erre is teszek egy kísérletet szépen, lassan. De kezdeni nem ezzel kellene, hanem mondjuk a Csárdáskirálynővel egy jó rendezésben. A musicalek közt a Broadway-musicaleket szeretem igazán. Ha kicsit belegondolunk, ezek a musicalek ma ugyanazt a szerepet játsszák a zenés színházban, mint annak idején a belcan­to-operák. Olyan énekesekre vannak írva, akik „nagyot tudnak énekelni”, látványosan, egy-egy ária végén magasan és hangosan. A belcanto is ja­varészt erről szólt a maga korában, a szerzők nem bonyolították túl a dolgot, nem adtak postára nagy üzeneteket. Azokat a musicaleket kell megtalál­ni, amelyek megfelelnek ugyanazoknak a követelményeknek, amelyeknek an­nak idején ezek a belcanto operák. Ezek lehetnek alkalmasak arra is, hogy a fiataloknak trendi legyen színházba járni.

– Szegeden olykor ragyogó operarendezéseket lehetett látni, hirtelen Kovalik Balázs neve jut az eszembe, aki ott kezdte pályáját, és akivel szakmai kapcsolatban álltál. De az ő emlékezetes Turandotja és Sevillai borbélya tényleg csak kettő a fontos rendezések közül. Ki mindenki fogja rendezni az operatársulat előadásait?

– Engem azok a rendezők vonzanak, akik nem külsőséges eszközökkel akarják elintézni az előadást, hanem „belemennek” a darabba. Miközben persze világos, hogy a képzőművészeti elem is mennyire átjárja az operát, de a lényeg mégiscsak az lenne, hogy a rendezés mennyire ragadja meg a darab zenei lényegét, mondandóját. Egyébként ragyogó Puccini-estet láttam nemrég Szegeden, Göttinger Pál rendezésében: A köpenyt és a Gianni Schi­cchit. A köpenyben a legtradicionálisabb ízlésű nézők is örömüket lelhették, gyönyörű, realista díszletet láthattak, majd következett a Gianni Schicchi, teljesen bolond rendezésben, amelyben a címszereplő kék szerelőoverallban érkezik a végtelenül elegánsan és modernül öltözött gyászoló családhoz. Önmagában ez az egy elem is képzőművészeti gondolkodású, de mélyen a darabban gyökeredzik. Szeretem, ha a rendező a zenéből indul ki, és nem szeretem a zenére „aggatott” dolgokat, „üzeneteket”. Nagyon sok teljesen tradicionális előadás is közel áll hozzám, ha a szereplők képesek felizzítani a darab emberi tartalmát. Juronics Tamás hamarosan nálunk is színpadra kerülő Szöktetés a szerájból-rendezésének szereplői modern ruhát viselnek, de maga a rendezés nagyon is épít a tradíciókra, és az emberek közötti viszonyokra koncentrál. Nekem az olyan rendezőkhöz húz a szívem, akik ezeket az ember-ember közötti viszonyokat igyekeznek megragadni, és számomra mindegy, milyen korban vagy külsőségek között, csak a külsőség szolgálja őket és ne fordítva. Nem szeretem azt a hideg rendezői világot, amelyből hiányoznak az érzelmek, a színrevitel pedig csak „okosan” igyekszik elénk tárni a művet. A Figaro házasságánál aligha létezik okosabban megírt mű, megfogalmazható nagyon hidegen is, de a darab biztosan ledobja magáról azt az elbeszélésmódot, ami csak erre épít. Egyszerűen a zene számon fogja kérni az érzelmeket, mert mindig és következetesen ezt a központot támadja az ember szervezetében. De szeretnék fiatal rendezőknek is lehetőséget adni: Ascher Tamással beszéltünk is már róla, hogy a „lombikprogram” előadásaira meghívnánk a Színművészeti Egyetem zenésrendező-hallgatóit. Egy közös koncepció alapján mindegyikük megrendezhetné az előadandó opera két-három jelenetét, és így állna össze az előadás. Szerintem ebből nagyon izgalmas és friss dolgok jöhetnek létre, amelyek minden érintettnek fontos tapasztalatokat nyújtanának. És így könnyebben előléphet ebből a generációból is az, akinek a rendezéseiről a következő 30 évben beszélnek majd. Más kérdés, hogy az egyetem mostani vérzivataros helyzetében lesz-e bármi is ebből, de nagyon szeretném, ha ez az ötlet megvalósulna, hiszen kölcsönös előnyökkel járna mindenkinek.

– A személyes életedet hogyan érinti ez a munka? Rengeteg mindennel foglalkozol, munkád nagy része Pesthez köt. Átteszed a székhelyedet? Mennyit leszel Szegeden?

– Mint talán az eddig elmondottakból is kiderül, sokat. Pesten van öt színpadi produkcióm, ezekből le kell adnom sok mindent a váltóimnak. Ha pénzt akarnék keresni, akkor nem Szegedre mennék... Most viszont abban az élethelyzetben vagyunk feleségemmel, hogy meghozhattuk ezt a döntést.

– Végeredményben nagyon idejében jött a feladat, a lehető legjobb korban vagy...

– Egyfelől igen, hiszen most vagyok kerek negyvenéves, de ha körülnézünk a világban, már öregnek számítok, nézd csak meg a német operaházakban működő 26–31 éves főzeneigazgatókat. Nagyon jó rendszer, hogy vannak ilyen B és C kategóriás színházak, ahol a fiatalok minden létező falnak nekiütköznek, ami felkészíti őket, hogy 40–45 éves korukban – elvben szakmai éhségük csúcsán – már komoly házakat irányítsanak. Természetesen én is sok falnak neki fogok ütközni. Másfelől viszont tizenhét éves koromtól dolgozom színházaknál, visszatekintve végig minden mintha efelé mutatott volna: a korrepetitorság, a betanító korrepetitorság, az asszisztens karmesterség, az Oberfrank Géza vagy a Kovalik Balázs mellett töltött idők, a zeneakadémiai évek, aztán a független produkciók, majd az, ahogy „berugdaltak” a zenekari árokba, és először színészekkel, később énekesekkel megtanultam vezényelni. Két prózai színház zenei vezetése után az Operettszínház első karmesteri posztját töltöttem be. Az enyémnél klasszikusabb operai pályafutást nemigen találni. Rengetegen indultak így, végigjárva a szamárlétrát, aminek nagy előnyei vannak, hiszen így azért nem könnyű az embert megvezetni. Ambicionálni mindezt tényleg sosem ambicionáltam, de mintha az egész eddigi életem tényleg efelé mutatna. Ugyanakkor életem végéig elsősorban zeneszerző vagyok. A komponálás tölt föl, az tart rendben minden szempontból. A színház nagyon izgat, ott olyan dolgokat tudsz elmondani, amilyeneket más eszközökkel nem lehet. Ám ha egyszer valamilyen okból választanom kellene, azonnal, egész biztosan gondolkodás nélkül a zeneszerzést választanám. De nekem ez részben nagy kaland, részben pedig próbálkozás, hogy segítsek a társulatnak, valamint hogy kipróbáljam magam, képes vagyok-e valahol „berobbantani” az opera iránti érdeklődést.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron sorozat a vidéki operajátszásról stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed