Beszélgetés a halálról

Beszélgetés a halálról
Háttérbe szoruló titkok · Edgar Allan Poe kegyetlen világa a színpadon
2008. január 28. 00:00
Magyar Nemzet

Pethõ Tibor
Éppen olyan módon félünk a haláltól talán, mint Istentől, ha Rudolf Otto, a neves protestáns teológus gondolatait vesszük alapul. Isten mintha abszolút létezésével hívná fel figyelmünket pusztulásunkra. A sarokba vagy az ágy szélére vizionált holló, varjú vagy épp Embólia kisasszony és a Szerb Antalnál feltűnő ősi erotikus menyasszony vagy vőlegény képe egyenes kifejezése annak az archaikus tapasztalatnak, amelyet mai, fejlett civilizációnk mint kínos dolgot – amelyről igazi tapintatlanság beszélni – valahová nagyon messzire akar száműzni. A kísérlet azonban sikertelen marad, maga a téma köztünk lappang, és más területeken jelentkezik talán soha nem látott erővel. A szadizmus, a perverzió legkülönfélébb változatainak népszerűsége filmen, regényben, televízióban talán ennek a félig sikerült szublimálásnak is az eredménye.
Erdős Virág feltevésünk szerint részben ezt kísérelte meg Edgar Allan Poe horror- és krimitörténeteinek felhasználásával megírni. Anya és lánya válogatott módon kínozzák egymást verbálisan: kivégzések, kínzások gazdag tárházát vonultatják fel. Egymás megölésének és megmentésének egyszerre jelentkező szándéka, a hit, hogy a halálról való beszéd magát a halált űzi el, a szimbolikus – gyermekkori félelmeket idéző – lámpaoltást folyamatosan elodázni próbáló, Poe-tól vett rémmesék véresebb részeinek citálása újabb impulzusokat ad a végtelenbe kitolódó cselekvésre. Ez az impulzus pedig – ahogy a darabot ihlető amerikai író egy művében olvashatjuk – „óhajjá nő, az óhaj kívánsággá, a kívánság ellenőrizhetetlen vágyakozássá, s a vágyakozás (a beszélő nagy sajnálatára és gyötrődésére, illetve minden fenyegető következmény dacára) cselekedetté válik”. Talán ezt az építkezést és magát az ilyen esetben elengedhetetlenül szükséges rejtélyességet hiányoljuk az egyfelvonásos drámából. A hosszan felidézett A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellának leginkább a kegyetlen, ölést leíró részei kerülnek szóba. A nyomozás imponálóan pontos, szakszerű leírása elsikkad. Ugyanígy sokszor hiányolhatjuk a lélektani okok háttérben hagyását, és kifogásolhatjuk, hogy a nagy író jó néhány alkotása csak cégérként, emblémaként tűnik fel a drámában.
„Nincs ember például, akit ne gyötört volna valamikor nagy, komoly kívánság: körülményeskedéssel kínozni azt, akivel beszél” – írja Poe, és ez a vonása a darabnak is megvan. Az anya ilyen módon kínozza lányát lefekvés és elalvás előtt. Álmához a darab szerint halotti koszorúk, fekete miseruhás pap, temetőben lakozó férgek járulnak kellékként. Mintha a régi keresztény himnusz sorait – „de én, Uram, úgy menek ágyamba, mintha mennék gyászos koporsómba” – fordítaná át az írónő igazi poe-i szellemben. A szerző által a szüzsébe épített csavarok sikeresen űzi el a vértől és kínzástól elalélt nézők között éppen lábra kapó unalmat. A látszólag többször is lezárt történet éppen ezért kaphat erőre újra és újra. Göttinger Pál rendező és a színészek becsületére legyen mondva, megtettek mindent, és a legjobbat hozták ki a darabból. Gesler Lili kellően ironikus a szerepében, fölényesen kezeli a szöveget. Szoták Andrea kitűnő stílusérzékére vall, hogy játéka – bár ezt könnyen megtehetné – sohasem csap át ripacskodásba. Jelenlétük hiteles, miként a helyenként még kidolgozatlannak tűnő munka színrevitele is az.
(Erdős Virág: Madame Poe. Rendezte: Göttinger Pál. Sirály Kulturális Központ.)

Madame Poe - toptipp.hu

MADAME POE  Göttinger Pál "Piros Bicikli" Sirály

Hetente reszkető izgalommal vesszük kézbe az ÉS-t: van-e benne Erdős Virág? Mert ezen kívül be kell érnünk két vékonyka kötetével, olvasva érdekes Merénylet-e pedig értékelhetetlen előadásban került színre. A Piros Bicikli-vel elhíresült színésznő-páros, Göttinger Pál avatott értelmezésében, most végre az erdősi abszurd igazi arculatát mutatta meg. Csavavaros nyelv, veszett szituációk, ravasz irodalmi mutalások, pazar játéklehetőségek invenciózusan formált karakterekkel. A bárhol elhelyezhető mobil mini-díszlet lehetőséget ad a produkció utaztatására, a jelmezeket, a zenét és a cselekményt mívesen tagoló világítást célratörő racionalitása jellemzi. Az egymással végtelen játszmákba bonyolódó anya-lánya duó története páratlan szellemi izgalmat gerjesztő színjátékban realizálódik. Az előbbi produkcióhoz képest rengeteget fejlődött Gesler Lili, amiben meghatározó szerepe volt a darabot összefogott tempóban, egészséges stílusérzékkel színpadra állító Göttinger Pál-nak. A lány ésszerűen hideg keménysége, alakításának fekete-fehér koloritja mesteri ellenpontját képezi Szoták Andrea érzelmileg fűtött, a szivárvány színeinek összes árnyalatát sugárzó játékának. Ezerarcú mimika, a hangszínek gazdagsága, a groteszk irónia iránti hihetetlen érzékenység: a Csodálatos vadállatok óta, szerepről-szerepre érik egy meghatározó művészegyéniség. Morgue utcza a Király utcában: igazi alternatív Hely, igazi alternatív Színház!

Fehér Elephánt


Erdős Virág: Madame Poe - szöveg

Teljes szöveg itt.

Nem a karriertörténetem része - Seress Zoltán-interjú a MaNcsban


"Nem a karriertörténetem része" - Seress Zoltán színész, a Bárka Színház új igazgatója


Öt éve a Bárka Színház társulatának tagja. Január 16-án a Józsefvárosi Önkormányzat képviselő-testülete őt nevezte ki a Bárka igazgatójának.

Magyar Narancs: Hónapok óta beszédtéma a társulaton belül és kívül, hogy az önkormányzat meg akarja szüntetni a színházat. Egyesek tudni vélik, múzeum lesz a helyén.

Seress Zoltán: Az én megbízatásom jelen pillanatban kettő plusz három évre szól - azaz az önkormányzatnak szándékában áll meghosszabbítani a két évet, de ezt persze nem lehet tényként kezelni -, ennek alapján azt tudom mondani, hogy két évig biztosan nem fogják bezárni a Bárkát. Mi több, az önkormányzat előterjesztésben jelezte azt is, hogy fennmarad a jelenlegi jogviszony, azaz a színház jelentős része az önkormányzat tulajdonában marad. A múzeum egyébként szép gondolat - boldog lennék, ha a Bárka mellett működne egy színházmúzeum, sőt, ha felkérnék a társulatot, hogy segítsen egy színvonalas tárlat kialakításában. Abban viszont természetesen nem fogok részt venni, hogy ez a Bárka helyén menjen végbe. Maradjunk abban, hogy ez csak pletyka.

MN: Amikor Alföldi Róbert 2006-ban átvette a színház vezetését, első dolga volt átnézni a költségvetést. Ön mivel kezd?

SZ: Szerencsére nekem ezzel már nem kell foglalkoznom; a Bárka kifizette minden tartozását - ez nagyon megnyugtató. Ahogy az is, hogy az önkormányzat garantálta azt a támogatást, amiről korábban is szó volt - amihez még hozzá kell számolni az állami támogatást is.

MN: Milyen összegekről beszélünk?

SZ: Az állam 200,4 millió forintot ad, az önkormányzat pedig további 64 milliót. Ez természetesen nagyon szűk keret, ha figyelembe vesszük, hogy a színház nagyjából száz embert foglalkoztat, ám még hozzá lehet csapni a saját magunk termelte összeget - ez tavaly a támogatás 30 százalékát tette ki, ami nagyon derék eredmény egy olyan színháztól, ami akkora hendikeppel indult, mint mi - és a további támogatásokat. Nekem tehát nem kell a fejemet vakarva azon gondolkodnom, hogy is tudnánk feltápászkodni. Pénzügyekkel annyiban kell foglalkoznom, hogy szigorúan meg kell néznem, mire, mennyit és milyen konstrukcióban költünk.

MN: Van financiális tapasztalata?

SZ: Nincs, nem is akarom megjátszani, hogy van. Annyira értek a pénzhez, mint a legtöbb állampolgár.

MN: Színigazgatóként nem lenne mégis szüksége rá?

SZ: Nem akarok ebbe beleszaladni. Azt szeretném, hogy olyan gazdasági vezető álljon a színház élén, akinek bármikor hátat fordíthatok, akiben - és ezen lehet mosolyogni - vakon megbízhatok. Persze az egyszemélyi felelős én leszek, nekem kell a szerződéseket aláírni, így a szó szoros értelmében nem fordíthatok neki hátat - ahhoz azonban értek, hogy megkérdezzem, ez miért ennyibe kerül, és miért nem annyiba. Ahogy ahhoz is, hogy ha valamilyen összegben, árban megállapodunk, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodjak.

MN: Színházak igazgatói székébe legtöbbször rendezőket ültetnek - talán, mert nekik van gyakorlatuk egy-egy társulat mozgatásában. Ön eddig csak egyszer rendezett, egy operettet az Újvidéki Színházban - nem fog hiányozni a tapasztalat?

SZ: Ez nehéz kérdés. De ha hiszek benne, és minden erőmet és energiámat bele is fektetem, hogy a Bárkán létrejöjjön egy erős alkotói közösség - akkor az megszülethet anélkül is, hogy letegyem itt a rendezői névjegyemet. Lehet, hogy az élet bebizonyítja az ellenkezőjét, és az is lehet, hogy az okosok és tapasztaltak azt mondják, hogy "nézd csak meg a valamirevaló színházakat, ott mindig rendezők az igazgatók" - de erre ironikusan azt mondom, hogy nem akarom a Bárka társulatát azzal terrorizálni, hogy megpróbálom lebonyolítani velük életem második ilyen kísérletét. Egyszer végigcsináltam, és kiderült, hogy nem az én személyiségemnek való. Akkor minek? Persze szakmailag is foglalkoztat az igazgatóság, de azt gondolom, ez nem a karriertörténetem része - engem most tényleg az érdekel, működnek-e az elképzeléseim.

MN: Hogy megvan a bizalom a társulat és ön között, az a színészekkel beszélgetve kiderül. De nem túl nagy ez a bizalom? Ha szükség lesz rá, nem lesz nehéz valakit kirúgni, akivel öt éve együtt játszik?

SZ: Mind a két félnek tudnia kell, hogy menynyire más ezen az oldalon ülni. Azt gondolom, hogy az igazgatóságot ajándékba kaptam, és szeretném is jól csinálni - de pusztán jósággal nem lehet, és ebben nincs semmi ijesztő. De azt elmondtam a társulatnak, hogy innen csak az távozik, aki maga úgy dönt, hogy feláll és elmegy. Ez a társulat megérett rá, méltó arra, hogy együtt maradjon. Ugyanakkor azt is elmondtam, hogy mindenkivel le kell ülni megbeszélni, hogy kinek mire van szüksége - a szigorból adott esetben nem fogok engedni, akkor sem, ha kellemetlen lesz. A társulat hallott már ordítani - bízom benne, hogy nem lesz meglepő, ha valamiben szigorú vagy keményfejű leszek.

MN: Mivel a Bárka Színház Kht. társasági szerződése, valamint az önkormányzat szervezeti és működési szabályzata lehetővé teszi, ön nem pályázaton nyerte az igazgatóságot. Az egyetértés teljes volt az önkormányzat, Alföldi és a társulat között, így nincs "rákényszerítve", hogy egy később is ellenőrizhető, részletes programmal rendelkezzen.

SZ: Először is - az önbecsülésem érdekében - el kell mondanom, hogy a megválasztásom jogilag tiszta volt, a szavazáson 24 igen szavazattal, ellenszavazat, sőt tartózkodás nélkül választottak meg. Ez nagyon fontos. Másrészt: ha azt gondolom a kinevezésről, hogy szakmailag bármi alól felment, akkor ostoba vagyok. Ha túl leszek az első nehéz és sűrű időszakon, leülünk az addigra remélhetőleg már összeállt stábbal, és megpróbálom megmutatni nekik, hogy valóban van valamilyen elképzelés a fejemben. Az igazgatásban elsősorban éppen ez érdekel: hogy ha eszembe jut valami, azt levizsgáztassam mások előtt, és kiderüljön, hülyeség-e vagy sem. Szeretnék a gondolataimból kis szeleteket két-három évre előre leírni, különben megadom magamnak a sanszot, hogy falazzak, hogy mellébeszéljek. Szeretném megmutatni, hogy előre gondolkodom arról, minek kéne itt lennie két-három év múlva.

MN: És minek?

SZ: Budapest színházi életében nincs igazán jelen a 14-18 éves generáció. Azt szeretném, hogy ideszokjanak, a Bárka legalább olyan fontos randevúhellyé váljon, mint mondjuk egy McDonald's - persze nem éppen úgy. Szeretném, hogy mire abba a korba érnek, amikor már úgysem lehet arra nevelni őket, hogy színházba járjanak, és mit is keressenek benne, addigra már ne kelljen ezzel piszkálni őket, és elmondhassuk, hogy mi ezen dolgozunk négy-öt éve.

MN: Hogyan szeretné ezt elérni?

SZ: Van egy mondás, hogy a háborúban a legjobb hadvezér is csődöt mond, ha nincs pontosan kijelölve a politikai célja. Magyarul: ebben a pillanatban tudom, mi a végcél, tudom, hogy ehhez kell eljutnunk - ezenkívül viszont sok még a kérdőjel. A levegőbe pedig nem szeretnék beszélni.

MN: A Józsefvárosi Önkormányzat 1996-ban, amikor megalapította a Bárkát, elmondta: szeretnék, ha a színház emelné a kerület kulturális súlyát. Ön most a kinevezésekor beszámolt arról, hogy szeretne a kerületről szóló drámákat íratni. Ez politikai nyomás hatása?

SZ: Ez a vágya mindig is megvolt az önkormányzatnak, és persze most is előkerült - de azt gondolom, a fenntartónak ez a kívánsága teljesen természetes. Sőt, azt is mondhatnám, mi sem egyszerűbb a teljesítésénél. Ez azonban nem volna egészen igaz - mert egy dolog íratni egy színdarabot, kifizetni, megrendezni, majd bemutatni; de ehhez még egyet s mást hozzá kell tenni, hogy értelme is legyen. Csak azért nem érdemes színházat csinálni és darabokat íratni, hogy megtöltsük a repertoárt - kell valami plusz is.

MN: Tervei között szerepel az is, hogy több zenés előadás legyen a Bárkán.

SZ: Úgy gondolom, nem kell belemenni a budapesti zenés színházi élet körüli bozótharcba, már csak azért sem, mert sem pénzünk, sem infrastruktúránk nincs arra, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, mint az Operett vagy a Madách. Az viszont nem kérdés, hogy zenés darabnak lennie kell a színház repertoárján.

MN: Miért olyan egyértelmű ez?

SZ: Mert a zenés színdarab a színház csúcsa: bitang nehéz műfaj, borzasztó nehéz jól csinálni. Másrészt a nézőknek látniuk kell, hogyan lehet máshogy bemutatni a drámai konfliktusokat - olyan ez, mint az egyoldalú sportoknál: minden jobbkezes teniszező edz a bal kezére is, különben deformálódik a teste.

MN: Nem fél, hogy a törzsközönség azt mondja majd: "ha zenés színházat akarok, elmegyek az Operettbe"?

SZ: Ezt nem fogják megkapni az Operettben. Aki oda akar menni, menjen - de ott nem azt fogja látni, amit itt. Hangsúlyozom, műfaji, nem pedig minőségi különbségekről beszélek: a Bárkában egy másfajta, "klasszikusabb" zenés színház lesz, az, amit valamilyen szinten már a Koldusopera vagy még inkább az Ahogy tesszük képvisel.

MN: Elmondta a társulatnak azt is, hogy szorosabbra fűzné a viszonyt a színművészeti egyetemmel, elsősorban a mozgás tanszékkel?

SZ: Hezitáltam, hogy elmondjak-e olyasmit is, ami nem száz százalék, még csak nem is hetvenöt. Aztán úgy döntöttem: ami már egy kicsit is több mint ötven százalék, azt elmondom, hogy egyértelmű legyen: vannak terveim. A színművészeti pályakezdés előtt álló növendékeit - kár szemérmeskedni - el kell adni. Az egyetem működő, ám zárt rendszer, így ha kimozdítunk innen egy-egy előadást, az nekik is jó. Meg nekünk is: nagyon kevés kísérlet van az országban arra, hogy megjelenjen a mozgásszínház, a fizikai színház a "prózai" színházakban is. Holott ez egy fantasztikusan izgalmas dolog.

MN: Jelenlegi megbízatása 2010. február 28-ig tart, amit az önkormányzat meghosszabbíthat három évvel. Mi lesz, ha letelik az öt év?

SZ: Csak álmodozni tudok - de nem baj, álmodozni isteni. Öt év múlva én ötvenegy éves leszek - könnyen lehet, hogy addigra lesz egy 25-30 éves valaki, akinek azt tudom mondani: csináljuk együtt. Akitől később meg lehet kérdezni: nem akarsz még többet vállalni? Tudom, milyen fontos egy nagyapafigura, ahogy azt is tudom: rossz, hogy a nemsokára megszületendő gyerekemnek nem lesz egyik oldalról sem nagyapja. Mindig borzasztóan becsültem azokat az öregeket, akik még idős korukban is alkotni tudtak - így Andrzej Wajdát is, aki nyolcvanévesen is csavart egyet magán, és megcsinált még egy filmet. ' is azt mondta: ezzel az apjának tartozott. Én nem akarom megjátszani a nagy öreget, talán nem is tudnám, de azt gondolom, hogy ha a folytonosságot, a tradíciót ilyenformán meg lehet valósítani, az nagyon jó. Miért kell a fiatal színházi alkotóknak házalniuk, addig kopogtatniuk, amíg bele nem fáradnak? Miért ne lehetne ezt valahogy másként - támogató és támogatott együtt? Ezekkel az álmokkal szemben áll egy ironikus megjegyzés, egy általam nagyon kedvelt színidirektor mondta nekem öt évvel ezelőtt, a kecskeméti színház igazgatásáért benyújtott pályázatom kapcsán: "Zoli, én nagyon szeretném, ha te a színházi életbe mint kitűnő színművész és becsületes ember vonulnál be - és nem mint színházigazgató."
 
A magányos bolygó

Egy régebbi interjújában nevezte így magát; nem akar megfelelni sem a többi színésznek, sem a rendezőnek, sem az igazgatónak - csak saját magának. 1962-ben született Kiskunfélegyházán, a Színművészeti Főiskolát Marton László osztályában végezte. Végzősként Danceny lovagot játszotta a Vígszínház Veszedelmes viszonyok című előadásában - 20 évvel később Valmont-t adja az Új Színházban. A Vígszínház után a Művész (később Thália) Színházhoz szerződött, s volt még társulati tag a Miskolci Nemzeti Színházban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban és a Szolnoki Szigligeti Színházban. 2003 óta a Bárka Színház tagja. Játszott Ivanovot, Platonovot, Ivan Karamazovot, Hlesztakovot és Peacockot, de sok filmben is szerepelt, így a hamarosan a mozikba kerülő Alföldi-féle Nyugalom-adaptációban is. Egyetlen rendezése az Újvidéki Színház Fekete Pétere volt 2004-ben. 2000-ben Jászai-díjat kapott, a Bárka közönségének szavazatainak alapján 2006-ban és 2007-ben is elnyerte az Ararát-díjat. Öt éve sikertelenül pályázta meg a kecskeméti Katona József Színház igazgatói székét.

Kovács Bálint

A merénylet mint metafora - Ellenfény

A merénylet mint metafora
Erdős Virággal beszélget Sebők Borbála

Az idei Kortárs Drámafesztivált Erdős Virág A merénylet című darabjának budapesti vendégjátéka nyitotta. A fesztivál után Sebők Borbála beszélgetett a szerzővel.

- A Merénylet alaphelyzete egy budapesti robbantás a hetes buszon. Miért foglalkoztat a terrorizmus problémája?

- Kicsit tartottam tőle, hogy éppen emiatt majd eleve félreértik a darabot. Novemberben a Kortárs Drámafesztivál nyitó előadása volt, amelyen Izrael volt a díszvendég, és az izraeliek érthető okokból rendkívül érzékenyek erre a témára. Ha valaki egy az egyben akarja értelmezni a darabot, akkor az jöhet le neki, hogy a terrorizmus pozitív dolog a műben, a merénylet végül is a szabadság gesztusa. De számomra ez egyszerűen egy metafora, annak a lelki katasztrófának a képi ábrázolása, amikor az ember már képtelen civilizált utat találni a saját indulatai levezetésére. Ha a lehetetlenség és az elviselhetetlenség a végletekig fokozódik, robbantani kell. Ez a metaforikus réteg viszont kizárólag akkor működik, ha a merénylet a maga konkrét formájában ténylegesen megjelenik a színen. Ott kell lennie a busz roncsainak, az épületromoknak, a robbanószerkezet színes kis huzalainak, és szükség van a konkrét helyszínre is: a Ferenciek terére a Klotild-palota ikertornyaival. De politikai mondanivalóm nem volt vele.

- Sokszor előbukkan nálad versekben vagy például a literás netnaplódban különböző minőségekben a robbantás. Érdekel a dolog felelősségének kérdése?

- Emlékszem, hogy annak idején Háy is felvetette a Nyílt Fórumon, hogy szabad-e úgymond játszani ezzel a témával. Én viszont eleve valamiféle költői felelőtlenséggel álltam ehhez a témához, egyszerűen használni akartam, mint a bánatos poéták a hulló falevelet, nem pedig a vele kapcsolatos politikai állásfoglalásomat megfogalmazni. Azzal együtt persze, hogy korántsem gondolom olyan egyszerű képletnek a terrorizmus problémáját, mint ahogy azt a „Gonosz Tengelyé"-ről szóló tudósítások manapság elénk tárják. De, mondom, abszolút nem volt célom, hogy ezt a konkrét politikai kérdéskört tematizáljam a darabban, egyszerűen csak annak a szituációnak az alapképletét próbáltam általa felmutatni, amelyben valakit a saját lényétől idegen szerepkörbe kényszerítenek, s ebből a felgyülemlett feszültségekkel terhelt helyzetből nem feltétlenül a legmegfelelőbb úton-módon próbál kitörni.

- Solténszky Tibor a Szép Ernő-jutalom alkalmából írt laudációjában azt mondja, hogy „a színpad virtuális terének költői kezelésében, sajátos dramaturgiájában mutatkozik meg a Merénylet líraisága." Nekem is úgy tűnik, hogy a drámai forma mélyén lírai anyag rejlik. A hangsúly a lírai én önmaga-keresésén, a belső nyomozáson van, még ha ez egyéb szereplők segítségével történik is.

- Igen. Abszolút elismerem, hogy hasonló megfontolásból ültem neki a Merénylet megírásának, mint ahogy az ember leül verset írni, vagy olyasféle novellát, amiket én szoktam. Akár darabot írok, akár mást, elsősorban önmagamat akarom megfogalmazni - ez kétségkívül egyfajta lírai hozzáállás. Lehet erre azt mondani, hogy ez egy másik műfaj, és írjak inkább verseket. Sokak szerint kizárólag a jól bevált dramaturgiai fogások alkalmazásával és a dráma sajátos törvényeinek feltétlen tiszteletével lehet jó darabot írni. Én viszont eleve a szöveg felől közelítek. Az érdekel, milyen új lehetőségeket jelenthet a szöveg számára maga a színpad. A különböző szintek közti gátlástalan, és jó esetben mégis tisztán követhető ide-oda lépkedéssel mint írói fogással például a színpadi tér segítségével lehet leginkább eljátszani. Hogy aztán mit tekintünk par exellence drámának, mit nem, az speciel már sokkal kevésbé érdekel. A címkékkel egyébként legtöbbször csak magunkat korlátozzuk, miközben a színpad a szöveg felől nézve szerintem éppolyan beláthatatlan lehetőségeket tartogat még számunkra, mint a szövegről egyre inkább leválni szándékozó jelenkori színházcsinálói tendenciák számára.

- A darab végi sanzon Alihala Bulahala - Az öngyilkos merénylő dala címmel önálló versként is szerepel a műveid között. Korábbi, mint a darab. Miért kerül ez a végére?

- Nem jelent még meg kötetben, de tényleg a vers volt meg előbb. A darabot tulajdonképpen a vers kifejtéseként is fel lehet fogni.

- A kezdő instrukcióban elmondod, hogy sanzon formájában már tulajdonképp a darab elején is elhangozhat a vers.

- Kezdettől fogva lettek volna szövegszerű és zenei utalások a darab végén elhangzó dalra. Ehhez képest a nyíregyházi előadás zenei világa sajnos totálisan kaotikusra sikeredett.

- Más darabodban, például a Blibliában is felhasználod, újrahasznosítod saját régebbi szövegeidet. Ez munkamódszer?

- A Bliblia ebből a szempontból extrém eset. Összeszedtem a bibliai témájú szövegeimet, és azokat rakosgattam össze. Nagyon sok minden készen volt, csak néhány plusz jelenetet írtam hozzá, amivel kipótoltam a hiányokat, vagy a darab ívét igyekeztem megrajzolni.

- Hogyan változtak ezek a szövegek attól, hogy belekerültek egy nagyobb egységbe? Nem szűkíti be ez a gesztus egy adott szöveg jelentésterét?

- Az a jobbik eset, ha beszűkíti. Fontosabb kérdés a darab teherbírása. Ha mindegyik vers megáll önmagában is, akkor jelenetekbe szedve óhatatlanul is különböző irányokba fogják húzni a darabot. De én ezt inkább egyfajta bibliai revünek tekintettem, játéknak, ahol a különféle színpadi jelenetekben egy-egy ötlet kerül kibontásra.

- Mennyire vettél részt a Merénylet esetében az előadás elkészítésében?

- Semennyire. Keszég László nem keresett meg, én többször próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, de nem reagált. A bemutatón láttam először az előadást, és igazság szerint nagyon nem tetszett. Alapjaiban értette félre az elgondolásaimat, és ez leginkább azért szomorú, mert ha beszélünk, néhány nyilvánvaló félreértelmezésre legalább rákérdezhettem volna. Készült például az előadáshoz egy prospektus, amiben megpróbálták számba venni, milyen kérdésekre keresi a választ a darab. Legnagyobb megdöbbenésemre ilyeneket olvastam benne: „Megfelelő módon készít-e fel bennünket az élet buktatóira az oktatási rendszer?" „Szükséges-e a női politikusok pozitív diszkriminációja?" Természetesen a darabnak a leghalványabb köze sincs ezekhez a végtelenül idióta kérdésekhez. Persze nevetni is lehetne ezen az egészen, de őszintén szólva én inkább szomorkodtam.

- Miért nem szereted az előadást?

- Az én szempontomból talán a legnagyobb probléma, hogy igazából nem derül ki belőle, hogy milyen maga az - életem első darabja lévén nyilván korántsem hibátlan - szöveg. Valami egészen más látszik. Csáki Judit azt írta a Magyar Narancsban, hogy ez a darab körülbelül azt akarja mondani, hogy minden egész eltörött, a káosz közepén ülünk, és itt a világvége. Abszolút igaza van, sajnálatos módon épp ennyi jön le ebből az előadásból. Miközben persze korántsem erről van szó. A darab eleve egy konkrét szituációra lett kitalálva: egy robbantásos merénylet utáni pillanatban vagyunk, a merénylet áldozatai, történetesen egy család tagjai a felrobbant busz kiégett roncsai között üldögélnek, miközben az egyetlen „mobil" szereplő, a nyomozó, tulajdonképp a halottak kikérdezésével próbálja meg felfejteni a katasztrófába torkolló családi dráma szálait. A legtöbb mondat és színpadi akció ilyen értelemben „kétfenekű": egyszerre vonatkoztatható a család történetére és a merénylet utáni konkrét szituációra. Ebből a dramaturgiai képletből kiszakítva egyszerűen értelmezhetetlenné válik a szöveg, és valóban előáll az a fajta káosz, amit a kritikusok az előadás láttán teljes joggal vetnek a szememre. Keszég például eleve egy sajátos színpadképpel indít: fentről bedobált plüssállatok borítják a színpadot. Ez minden bizonnyal zseniális rendezői ötlet, de ez esetben sajnos az első pillanattól félreviszi az előadást. Emellett számos dramaturgiai hiba is előfordul. A darab egyik jelenetében például az egyik vallatás alatt álló szereplő úgymond kikéri magának a nyomozó módszereit, mondván „Megrágalmaz, megfélemlít, ... kiveri a fogamat? Hát hol élünk?" Ez persze csak akkor poén, ha a szöveg ellenpontozva van, és a nyomozó valójában hozzá sem ér a delikvenshez. Az előadásban viszont épphogy brutális módon felképeli. Apróságok, de ezek az apróságok képesek teljesen agyonvágni helyzeteket.

- Nem olyan egyszerű emberi roncsokat a színpadra rakni, sokszor jobb a stilizált, utalásszerű megoldás, mint a naturalista.

- „Nem naturalista, de egyértelmű színpadkép: busz elleni robbantásos merénylet utáni romok." Ennyi volt az instrukció.

- Te hogyan képzelted el a színpadképet?

- Sokat gondolkozom azon, hogy mennyire kell instrukciókat beleírni. Thúróczy Katalin a Női vonal címmel tartott beszélgetésen azt mondta, hogy ő így a harmincvalahanyadik drámája után már teljesen leszokott a szerzői instrukciókról. Én meg arra kezdek rájönni, hogy érdemes minél többet elárulni abból, hogy én hogyan képzelem el a dolgokat, főleg ha ennyire nem működik a kommunikáció a rendezővel.

- Nekem nagyon tetszett, amit Filó Vera mondott a Női vonal beszélgetésen, hogy ő úgy ír, hogy a felét ki lehessen húzni. Magába a szövegbe szövi bele az instrukciókat is, és ha az megjelenik a színpadon valamilyen más formában, akkor nem kell, hogy szövegszerűen is ismétlődjön: ki lehet húzni.

- Én abszolút nem ilyen vagyok. Nagyon sokáig csiszolgatok nem csak jeleneteket, de mondatokat is, akárcsak egy versnél vagy egy novellánál. Ez biztos egyfajta műfajidegen hozzáállás, de drámák esetében tényleg sokkal szerencsésebb, ha valaki, mint például az általam olyannyira nagyra tartott Filó Vera, képes mobil egységekben gondolkodni, de én egyszerűen másmilyen típus vagyok. Igazából nem is feltétlenül „szövegkönyvet" szeretnék írni, hanem a maga nemében véglegesnek és tökéletesnek ható drámaszöveget. Tulajdonképp miért is ne tekinthetnénk a maga szövegszerűségében autonóm irodalmi műfajnak a drámát? A fejemben mindenesetre ugyanúgy kötetbe rendezgetem a már meglévő és a még készülő drámáimat, mintha teszem azt egy novelláskötetet készülnék összeállítani.

- Ha legközelebb bemutatják egy darabodat, erőszakosabban fogsz fellépni?

- Hogy ez ebben az esetben végül ilyen szerencsétlenül alakult a rendezővel, abban nyilván benne volt az is, hogy önmagában mégiscsak nagy dolog, hogy, Radnóti Zsuzsa kedves közreműködésének hála, életem első darabja a megszületése utáni második évben máris eljutott egy kőszínházi bemutatóig. A nyíregyházi színház igazgatója, Tasnádi Csaba is őszinte örömmel fogadta, és én ettől az egész helyzettől végtelenül meg voltam hatva. Persze legközelebb se fogok feltétlenül erőszakoskodni, legfeljebb arra törekszem majd, hogy legyen egy alkalom, amikor a darab későbbi sorsától függetlenül legalább elmondhatom az én verziómat. Most egyébként egy egészen más jellegű munkában van szerencsém részt venni. Két egészen fiatal színésznő, Gesler Lili és Szoták Andrea, akik a Piros biciklit játszották a Spinoza Házban, felkérték egyik kedvenc drámaírómat egy darab megírására, aki végül az utolsó pillanatban visszakozott, és valamiért engem ajánlott maga helyett. Poe műveiből még nem készült darab, ők erre adtak be pályázatot, és sikerült is pénzt szerezniük a megvalósításra. Volt egy Anya! című novellám, tulajdonképp annak alapképletét emeltem át. A helyszín A Morgue utcai kettős gyilkosság véres tetthelye, ahol is egy „szokásos esti altatás" rituáléi zajlanak, ám a szerepek ezúttal felcserélődnek, nem az anya altatja lányát, hanem a lány készül „halálba altatni" az anyját. A szituáció drámai feszültsége alapvetően a két szereplő vágyainak és törekvéseinek ütközéséből fakad, a lány „menne már" az anya „maradna még". És itt jönnek a Poe-novellák. Miközben valójában mindketten egy most játszódó Poe-novella szereplői, közben az anya szintén Poe történeteit használja fel, hogy azok mulatságosan horrorisztikus formában való megidézésével megpróbálja ideig-óráig itthon maradásra bírni mindenáron „kiruccanni" készülő lányát, és ily módon legalább némiképp elodázni a „lámpaoltás" szimbolikus pillanatát. A fiatal és tehetséges Göttingert Pált kérték fel, hogy rendezze meg a darabot, akinek az életében az előjelek szerint nem csak egy huszadrangú dolog lesz ez a vállalkozás, mint ahogy ezt a Merénylet esetében Keszég részéről éreztem, úgyhogy nagy várakozással nézek a dolgok elébe.

- A Merényletben a nyomozó megkérdezi az anyát, hogy mikor találkozott először a vádlottal. Azt válaszolja, hogy 68-ban a Tétényi úti kórházban.

- Nem véletlen az egybeesés. Végül is valahol minden írásom önmagamról szól. Nem látom akadályát, miért ne használhatnám adott esetben a saját születési dátumomat.

- Tetszett neked, hogy az anya-lány szerepek cserélődnek, és aki eredetileg az anya volt, ő játssza a kislányt?

- Nem láttam értelmét ennek a csereberének se. Adódik persze az ötlet, de szerintem ez esetben nem tesz hozzá semmit a darabhoz, sőt. Még Pécsett volt ebből egy felolvasószínházi előadás, ott egy drámaiskolás lány játszotta a kisgyereket. Plusz szereplő volt, valahogy máshonnan jött az ártatlan, mégis karakánul élesen csengő hangjával. A darabban tulajdonképp ő az egyetlen kivezető szál ebből a véres bonyodalomból. A nyíregyházi előadásban a direkt visszacsatolás, mint rendezői ötlet, ezen a ponton is ellene dolgozott az eredeti elgondolásnak.

- Milyen műfajban írsz a legszívesebben?

- A legjobb persze verset írni, úgyhogy mindig el is határozom, hogy ezentúl nem is írok mást. Csak az a gond, hogy most - a sorozatos negatív kritikák dacára - valahogy vérszemet kaptam, és hihetetlen kedvet érzek tovább játszani és kísérletezni ezzel az általam művelt szövegszínházi nyelvezettel. Persze nem lenne rossz, ha időnként jó előadások is születnének, de ez már tulajdonképp nem az én reszortom, maximum az én bőrömre megy... Egyébként igazságtalan vagyok. Máté Gábor például két éve Szombathelyen megrendezte a már említett Bliblia című darabot az akkor másodéves egyetemi osztályával. Összesen négy előadásra futotta, a bemutatóra levonuló színházi szakma efféle drámaszövegekre kevésbé fogékony részének dühe ugyanis egykettőre lesöpörte a darabot a színről, de ha visszagondolok, ott például egész klasszul éreztem magam. Megérezték, mit akartam a szöveggel, megkérdezték, oké-e így és így, mondtam, hogy oké, és ők megcsinálták. Ennyi. Arra pedig, hogy ők azóta szépen, csendben felnőttek, Ötvös Andrással az élen maholnap igazi, nagy színészek válnak belőlük, erre még külön is büszke vagyok.

Más olvasnivaló

Nem közvetlenül, de azért valamelyest ide kapcsolódó cikkek gyűjteménye. A teljes oldal itt található, alább pedig egy előnézet.


Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed