HÍV A VASÚT, VÁR A MÁV - SZPUTNYIK: VÁGÁNYBENÉZŐ

SZÍNHÁZKRITIKA


Hajnóczy Péter írja A halál kilovagolt Perzsiából című elbeszélésében, hogy létezik egy állapot, amelyben az ember akár józanra is ihatja magát. Ez a helyzet többnapos, folyamatos ivászat után állhat elő. Ilyenkor csak és kizárólag gyógyító hatású sört szabad inni, de azt aztán rengeteget.

A Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor A vágánybenéző (hogy "örülhetnek" ennek az elnevezésnek a nyelvművelők) című, darabja valami hasonlóval kezdődik. Igaz, a két, holtrészegen a színpadra támolygó vasutas, némi nézői segédlettel, nem sört, hanem rövidet fogyaszt, de a végeredmény szempontjából a szituáció egy és ugyanaz: szép lassan mattjózanra isszák magukat. A burleszk elemeket is felvonultató jelenet méltó felütése az előadásnak. 

A vágánybenéző a vasútról és a XX. század Magyarországáról szól. E két téma erősen összefonódik: a dominánsabb cselekményszál a vasútnál dolgozó kétkezi munkások hétköznapjairól tudósít, de az európai és a magyar történelem sorsfordító korszakai (az I. világháború, 1919, 1956, 1968) is beépülnek az előadásba. Néha, úgy tűnik, túl sokat markol a rendezés történelmi horizont megidézésével, de az előadás narratív szerkezete végül elbírja ezt a terhet. 

A vágánybenéző a várakozás dramaturgiáját működteti. Várakozik (és vágyakozik) itt mindenki, a kafkai hivatali szoba előtt bebocsátásra áhítozó munkás, a műszak végét remélő fűtő, a sínek mellett a munkáját végző vasutas. A lazán összefüggő jeleneteket a helyszín, a vasút köti össze. A szövegkönyv alapját Moldova György Akit a mozdonyfüstje megcsapott címmel írt riportregénye és A gázlámpák alatt című novelláskötete adja. Nem beszélhetünk adaptációról jelen esetben, mert az alkotók elsősorban továbbgondolásra emeltek ki helyzeteket, témákat, figurákat, főleg az előbbi szövegből, hogy aztán közösen gyúrják szerves egésszé. 

A kevés beszéd, a lomhán, ráérősen mozduló cselekménycsírák, életképek ellenére sem válik unalmassá a játék. Az előadás nagy fegyverténye, hogy megmutatja a mindennapok testet-lelket őrlő monotóniájának abszurditását, amelyen minduntalan áttör a kisember – teljesen értelmetlen – lázadása. Ha pedig ez utóbbi is értelmetlen, már csak az őrülettel, delíriummal határos, uniformizált unalom marad. 

A nézővel szemben 3 ajtó látható, amelyek hol egy vasúti kocsi belsejét, hol egy irodát, hol pedig egy zuhanyzót sejtetnek. A tér egyszerre reális amennyiben megteremti a vasútállomás atmoszféráját, és teátrálisan metaforikus is egyben, erre utal az elhangzó dalok gúnyosan patetikus hangneme, valamint a színházi előadáskezdetre utaló, középső ajtó felett látható, 7-et mutató óra is. 

A jelenetek között dobbal, szintetizátorral, gitárral kísért zeneszámokat hallhatunk, amelyek megfelelően egészítik ki, ellensúlyozzák a cselekményt, és zökkentik ki a nézőket, ezáltal jól működő részeivé válnak a rendezői elképzelésnek. Azonban az igazi ritmust, a költészetet a hétköznapi tárgyak zöreje jelenti. A felkapott és lecsapott telefonok hangja, a telexgépek kattogása, a cipők koppanása a padlón, a pecsét tompa puffanása, csörrenése a papíron és az üvegedényen, az egymásra halmozott majd eldőlő székek robaja, a kézi fúrógép hangja, a sustorgások valamelyik sarokban, türelmetlen kopogások, dörömbölések az illetéktelenek előtt soha meg nem nyíló ajtókon; mindezek együtt adják meg Göttinger Pál rendezésének szigorú ritmusát. 

Általában elmondható az, hogy a szövegkönyv hálásabb szerepeket kínál a fiúknak, mint lányoknak. Nagyszerű pillanatai vannak Fábián Gábornak. Szuggesztív Szabó Zoltán a tétova, igazságkereső B. Ignác szerepében, miként Tóth Simon Ferenc Berendije is kiemelkedik az alakítások közül. Megkapó Koblicska Lőte és Hay Anna telefonos munkába rejtett társkereső kettőse. 

A vágánybenézőt elsősorban a színészi összmunka, a ki- és bejárások megkomponáltsága, a tárgyak, kellékek zörejeinek mitológiája és a zene pontos kidolgozottsága teszi emlékezetes előadássá. Ezek a momentumok néha a színpadi rutin jól érzékelhető hiányán is átsegítik az egyébként tehetséges társulatot. 


A vágánybenéző 
Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor

Rendező: Göttinger Pál 
Irodalmi munkatárs: Turai Tamás 
Zenei munkatárs: Keresztes Gábor, Rubik Ernő 
Szereplők: Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Gera Martina, Koblicska Lőte, Hay Anna, Szandtner Anna

Szekeres Szabolcs

Love and Money Miskolcon!

Dennis Kelly: Love and money, Miskolc

A székelyudvarhelyi Nézőpont Színház előadása a Miskolci Nemzeti Színházban

Szereplők:
Bartsch Kata, Kroó Ádám, Tamás Kinga, Viola Gábor, Magyari Tekla, Elek Ányos

Rendező: Göttinger Pál

Dennis Kelly Love & Money című darabja egy szerelemmel és illúziókkal teli kapcsolat teljes amortizációjának története egy olyan társadalomban, ahol az önazonosságot csak a tulajdon képes megtestesíteni. David és Jess tragédiába fulladó házassága nem csupán az emberi kapcsolatok értékvesztését kívánja példázni. Az előadás a lét alapvető kérdéseit feszegeti, arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen értelemmel, tartalommal tudja megtölteni életét a modern nyugati ember. Az egyre súlyosabb adósságokba keveredő házaspár személyisége fokozatosan esik szét a számlák ellen folytatott élethalálharcban. Vajon van-e esélyük visszafordítani a visszafordíthatatlant?

A székelyudvarhelyi Nézőpont Színház produkciója szerepelt a 2008-as POSZT versenyprogramjában, és Bartsch Kata kapta a POSZT legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díját.

Kezdési időpont:2008. 11. 06., 17:00
További időpontok:2008. 11. 06., 20:00

Kasszasiker a Vágánybenéző?

Önkritikus Szptunyik

A vágánybenéző - ez az elmúlt évadban alakult Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet - Labor legújabb produkciójának címe. Aki képtelen megjegyezni ilyen hosszú társulatnevet, annyit rögzítsen: Szputnyik, október 28., este hét óra, Mu Színház. Hogy milyen az előadás, arról szól a társaság két (ön)kritikája.

| NOL| 2008. Október 28.| nincs komment


KRITIKAI ÁHITAT

Avagy: hogyan tértem be napjaink olcsó és kommersz színházi világából egy másik, szebb világba, mely visszaadta reményemet és hitemet a valódi, kísérletező kedvű, játékos, mégis komoly szakmaiságban, egyszóval, a műről, mely visszaadta a Színház becsületét

Oh, tunya rendezők, míg mindőtök lapít,
példaként idézném elétek Palit:
szobrot neki, nagyot, masszív, nemes márványt!
Ő volt az, ki nékünk benézte a vágányt.
Pőrén állok - könnyem csordul. Nyelem.
Május tíz óta nem volt ilyen velem.

Ahogy Szabó és Jankovics iszik!
(elől ültem – leöntöttek – borzongtam picit)
És ahogy reggel Tóth-Simon meneszt…
Nem ziccer ez – nem ám! Ez már züfec!
Ahogy fénybe borul hajnalban a táj,
úgy bontja ki a figuráját Hay,
minden rezdülése száz külön szerep:
oh, ahogy bejön! Oh, ahogy kimegy!
S Koblicskát nézve elmúlt minden kétség:
szeméből oly görögös mélység
sütött, s mikor rágcsálta a cukrot,
minden szem cukorban új történet zsongott.
Ahogy Gera szenved egy-egy kis gesztussal,
ahogy Szandtner dalol öblösen, gusztussal,
atmoszférájukat harapni lehet!
Amikor Gera szól: szenet!
Azok az Sz-ek! Zengi minden vágyát!
S ahogyan Fábián lapátol trágyát,
Major nem markolta így a lapátot!
És ahogyan áll, úgy Darvas nem állott!
Keresztes zenéje csuda belbecs – s külcsín,
Legjobb idején se tudott ilyet Gershwin;
S Juhász fókaként dübörgő rímei,
s bennük a vasútnak összes kínjai!
S ki elvitte a hátán Pali hány szeszéjét:
Csókolom Kati léptei neszéjét…

Rendezők, ti tunyák! Lőn ösztönző inger!
Tegyetek – ha tudtok – úgy, mint Göttinger,
ahogyan vihar kél, zúgó förgeteg:
lánggal írjuk fel az égre a Pál nevet!

Csörögi-Dénes Anita


KRITIKAI ÁTOK

Avagy: hogyan gázoltam át a modernitás acsargva fenekedő mocsarán, s hogyan győzedelmeskedtem az istentelen, pudványos, iszonytató „színdarab” felett műveltségemmel, szakmaiságommal, éles Kritikai elmémmel és hitemmel

Egyik szemem sír – a másik sem nevet.
Nem érdemli Göttinger a Rendező nevet,
Ha Színházra vágysz, szépre, nagyszerűre,
jegyet ne végy a Vágánybenézőre!

Ha oly ordas vagy, hogy a kín mulattat,
ha szívedben csak a jaj!-ra nyílik ablak,
ha lelked a hübrisz rút salakja lepi,
bámuld, hogy a színész magát teszi:
emberábrázaton hazug báj a maszk,
eszköze hamis, bódító malaszt,
hitetlenség és hazug ígéret,
mit itt neked nagy vékával mérnek.

Bölcs főmbe nyomom Kritikus-kalapom!
Kritikus-botom markomba kapom!
Lábomra veszem Kritikus-csizmám!
Tipródj, balga, álszent, maga-csaló nagyság,
hiába acsarkodsz, mézmázas Kulissza!
Envéreddel írlak, ezerfejű hydra!
Oh, Szalézi Szentünk! Hallgasd meg imám!
Vezesd az égből szép, okos Kritikám!

Bornírt témájával bőszít, ingerel!
Dörgő égi szómmal küzdök Göttingerel:
hiába fenekedsz, távozz tőlem, Pali!
Szálljon reád vissza minden ócska baki!

Fertelmes pózokkal ríkat meg Fábián,
hogyan is tűrheted, oh, szegény Tháliám?
S lidércálmaim idézik a percet:
hallva megszólalni Tóth-Simon Ferencet.
Hogy velőből gyarló, vagy direkt pózol tán?
Meg nem fejthetem titkod, Szabó Zoltán!
Markomba, jer, jó Kritikus-bicskám!
Hadd eddzem pengéd a hitvány Koblicskán,
ziccer is kár belé! S hány gesztusod geller,
ki adott neked mikrofont, Szandtner?
Hát a te szádba brechti song-ot, Gera?
Becsületes munkát nem pótolhat spila,
se ékes dikciót improvizált dágvány:
kivájt fülem csengett Hay Anna láttán.
Bodorítsd csak fürtöd, s vágd le bajszod is:
akkor se hiszem játékod, Jankovics!
S mi fertelmes zenét velőmbe ereszték!
Nem venném magamra Gábor Keresztjét…
Hol vagytok, ti költők…? Prozódia, hol vagy?
Hitvány eb Juhász, te, farímedbe fulladj!
Hol vagytok, tűnt idők dramaturgjai?
Kipótolni téged, ormótlan Turai!
S bár ritkán vérengzem az asszisztenciát:
Csizmadia Kata, te is nyelj ciánt!

Bukást hozok rátok ékes pennám által!
Igazságot teszek szörnyű kritikámmal,
taps sose csattanjon, ne szóljon vivát,
hullátok kivesse a Színházi világ,
ásítson örökkön üresen zsebetek,
nyugalmat, galádok, sehol se leljetek,
Thália templomát ne illesse Pál,
még a portáig se! S a rend helyreáll.

Kritikusi szablyám hüvelyébe tolom.
Kedvvel falatozom a halotti toron,
szavamra: erre nem jön be néző.
Legyőztelek, rút Vágánybenéző.

Ormány-Táll Étel, Penész és Tükör

Carpe diem – élj a MÁV-nak!

2008. október 28. 10:13
VMR
A vágánybenéző „a Szputnyik Hajózási Társasággal ismerkedő, évkezdő workshop”, amin a közönség október végén a Társaság trénereként vehet részt – leginkább sok nevetéssel és a végén tapssal, mert a produkció „egy elképzelt előadás előtanulmányaként” ebben a formájában is gazdag, érdekes és közönségbarát anyag. Mindez ma este.


A workshop-jelleg nem akarta megkérdőjelezni a hagyományos színész-néző szerepeket, a tér elosztása is megszokottnak tekinthető: a színpad és a nézőtér egyértelműen elkülönül egymástól a MU Színház Szputnyiknak átengedett felső szintjén. A három ajtó viszont, melyek további játéktereket nyitnak meg, már sejtetni engedik, hogy az előtanulmányként bemutatott tíz, címmel ellátott és egy idézettel körülírt tematikus „etűd” mozzanatai átvihetőek lesznek élő terekbe, mint ahogy a projektet bemutató lap is írja „igazi vasúti helyszínekre”. Ezek jelen esetben még stilizált utalásokkal és néhány nagyon reális kellékkel, díszletelemmel, gyakran szimultán vannak jelen a térben.

Az ajtók „abszurd” többletre nyílnak: használatuk nagyon erős színházi effektust, különleges élményt nyújt, hiszen mögöttük nyitott állapotban sem látjuk a tér nagy részét – így nyúlhat ki egy gázláng majd sárkánykarom a pótjegyért, és így maradunk bizonytalanságban a csukott ajtó mögött fürdő lány esetében, akihez két férfi is bemegy. Ezzel az eszközzel nyer az előadás sokkal több valós, hihető teret, mint ahogy a megjelenített figurák is képesek típusokká válni, illetőleg egyre inkább köthetők egy-egy koherens szerephez, miközben a jelmezek konzekvensek és realisták, de gyakran karikírozók, mintha csak a Csinibaba Pogány-Judit-féle ellenőrnőjét látnánk MÁV-os kendőcskében.


A filmre emlékeztetnek a zenei betétek is; van itt táncdal, blues, rock és rap, tűz melletti folklór. Némelyikük csak egy-egy jelenet elemeként működik, mint a vasúti rendező tombolása, amikor punk-banda frontemberként mikrofonba üvöltve utasítja az alárendelt dolgozó kisasszonyokat, mások viszont egy külön szegmenst képeznek, „saját” történetet mesélve el, mint ahogy a sok költői allúzióval megspékelt Petőfi-versparódia-produkció.

Az átköltések MÁV és vasút körül forgó gazdag ötletbörzéje, a „Reggel” című jelenet szimultán „szürrealitásának” színészek által írt, választott novellaszerű anyagai mind amellett tanúskodnak, hogy a társaság tagjai sokféle eszközzel járták körül és közelítették meg a „vasút” hívószavát a dokumentumszínház és viselkedéskutatás sajátos elegyét adva, mégis a leleményeknek, gegeknek köszönhetően „sárbogárdosítva” az előadott produkciót.

Bár lelkesedésével és könnyedségével a skeccs-jelleg, az egész kompozíciót megtörő motívumháló egy örömmel játszó, balatoni színműves-tábor záróestjének hangulatát idézi, nem tagadható az előadás tematikai mélysége és a cselekmény átgondolt íve sem – valószínű itt érhető tetten a fiatal rendező, Göttinger Pál kézjegye. Idővel a figurák ugyanis egyre nagyobb koherenciát nyernek: van itt megesett fűtőlány, otthon háztáji gazdasággal foglalkozó kalauz, hanyag írnokkisasszony, fontoskodó hivatalsegéd, egyszerű munkásgyerek. Általuk megragadhatóvá válik az egész magyar közeg, amiben a kiszabott bírság kéz alatt feleannyi lehet, ahol a gyér csatlakozásnak köszönhetően nem egyszerű A-ból B-be jutni, illetőleg ahol a három ajtón ki-be közlekedő, fontoskodó hivatali személyzetnek a kávézás és a hétvégi parti megbeszélése, a pletykák mellett nemigen marad ideje a soron kívül érkező ügyfelekre.

Az időbeli váltások jól érzékeltetik a mi kis „megállt az időnket”, a múlt „beragadását” nemcsak a nevek, a zenei anyag és tárgyi eszközök felvonultatásával, hanem a múltra való közvetlen reflektálással is pl. a „magyar apa”-figurában, aki a „Bocskai” és az „overál” váltogatásával ugyanúgy csinálja végig 1918-at , ’45-öt, mint ahogy ’56-ot és a rendszerváltást.
Az egész workshop lezárásaként Ignác egy székekből kirakott vonatot tol ki a térből, miután a hivatalban hiába akarta megtudni, hová helyezték át. Ebben a zárójelenetben legkésőbb a szája körül vércsíkkal, a munkahelyi baleset következtében elhunyt „szemafor-woman” megjelenése indítja el a nézőben a kafkai és örkényi hangulat közti gondolatingát: az élő zenei aláfestéssel megerősített zenekar már más pályáról, odaátról rappel a valóságról.
A látszólag könnyed humor- és ötletelésfolyam nemcsak három-négy témát kínál tehát a felvonultatott anyaggal: a Szputnyik jó vágányon halad, kíváncsian várjuk A vágánybenéző következő állomásait és a Bérháztörténeteket!

Szputnyik Hajózási Társaság és Viselkedéskutató Intézet: A vágánybenéző
R: Göttinger Pál
SZ:Gera Marina, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Fábián Gábor, Szabó Zoltán, Szandtner Anna, Tóth Simon Ferenc,
MU Színház bemutató: 2008 október 22., 19:00; 1 óra 40 perc
További előadás: 2008. október 28.


A Szputnyik Hajózási Társaságot (Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet) 2008-ban összművészeti alkotócsoportként hívta életre többek között Bodó Viktor színész-rendező. A Társulat célja olyan színházi előadásokat, akciókat és szakmai találkozókat, valamint beszélgetéseket létrehozni, ahol a közönség és az alkotás nem csak hagyományos módon találkozhat. Ennek keretében betekintést kínál a munkafolyamatba; nem fogadja el a „kész” fogalmát a hagyományos értelemben, hiszen a munkafolyamat maga a cél. Ebben meghatározó a kapcsolatdinamika, a csapatmunka, a folytonosság, a nyitottság és az együttműködés, valamint a mobilitás: a Társaság oda megy, ahol szükség van rá. Műhelymunkáik kiindulópontja lehet szépirodalmi alkotás vagy újságcikk, fotó vagy tárgy.
A Társulat egy sejt a társadalom szervezetében; a piaci értékeknek nem megfelelni akar, hanem azokat valamelyest kontrollálni, pozitívan alakítani a társadalmi elvárásokon, így alapvetésének megfelelően financiálisan az adott kulturális piactól függetlenül kell szerveződnie.

A következő projekt, a Bérháztörténetek 0.1 „bemutatója” 2008. november 29., 19:00

Szputnyik himnusz

Seress-interjú a Kossuth Rádióban

INTERJÚ: Seress Zoltán igazgató, október 26., 11.00, Kossuth Rádió, Gondolatjel
   

A mellékletben letölthető igazgatónkkal, Seress Zoltánnal készült interjú, amely október 26-án, 11.00-kor hangzott el a Kossuth Rádió Gondolatjel c. műsorában.

Seress Zoltánnal Gócza Anita beszélgetett.


A hangfile kb. 15. percétől hallható maga az interjú. Innen letölthető...>

A meghallgatáshoz a RealPlayer lejátszót javasoljuk, innen tölthető le: ingyenes BasicRealPlayer

A vágánybenéző - Kísérleti írás - kritika - Színházajánló.hu

Csupán egyetlen előkészítő fázison van túl a furcsanevű Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor (ha jobban tetszik: a Bodó Viktor fémjelezte társulat), mégis úgy érezték, nem tanulság nélkül való közönség elé tárni ezt a MU Színház újonnan kialakított stúdióhelyiségében (ami valójában egy bérház egyik emelete). S valóban nem az: csupán egy huszonöt napos workshop produktuma (a szervezők a szabályokat, a setlistet és az egyik jelenet színészekre bontott leírását készségesen mellékelik, laikusokat lehengerlő módon), egy majdani esetleges előadás létrehozásának kezdete. Kérdés, hogy mennyire érdekli ez a nagyközönséget; hiszen a bemutatott produktum mégiscsak egy előadás, a szakmán és a drukkereken kívül senki nem tartja számon, hogy ez még nem maga az egész.

Ennek megfelelően két oldalról fogható meg a dolog. Egyfelől ha a készülő előadás részpróbájaként értelmezzük A vágánybenézőt, mondhatjuk, hogy a vállalt feladat sikerült: nem összeálló történetet akart előállítani, a vasút tematikáját feldolgozva, Göttinger Pál rendező a truppal (Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Szandtner Anna, Gera Marina, Koblicska Lőte, Háy Anna színészek, valamint a zenészként közreműködő Keresztes Gábor és Rubik Ernő), hanem – idézve a szabályismertetőt – egy képre kellett ránézniük: mit csinál ott az az ember? Hozzáteendő, hogy a jelenetek kidolgozása, hátterének felkutatása és elemzése a színészek feladata volt, a cél pedig olyan előtanulmány készítése, amely legalább három-négy témát felkínál, amiből felépíthető egy koherens történet, és amihez adekvát stílus és színházi nyelv található. Bízvást állítható, hogy legalább három-négy magként értelmezhető zárt szekvencia készült el, amelyek tovább bonthatóak.

Azonban ha másfelől indulunk el, vagyis az egyszeri produktum befogadását tekintjük alapnak, azt mondhatjuk, hogy a látottak egy már létező, de mára némileg elhalt műfaj, a közéleti kabaré korszerűbb, abszurd elemekkel dúsított, posztmodern változatát hozták létre a készítők. A kabaré, ha jól csinálják, egyáltalán nem alantas műfaj, hiszen a mindennapjainkra, a bennünket testközelben foglalkoztató történésekre reagál, szatírikus-humoros formában. Ezt körülbelül négy, nem klasszikus bohózati jelenetben (Lejózanodás, A jegyvizsgáló, a Berendi, a ferenci főnök és a B. Ignác a hivatalban) sikerült egészen tökéletesen és magával ragadóan kidolgozni, bár a nevetés sokszor nem kirobbanó, hanem a bennfoglalt keserűség miatt bennreked, de mégis sokkal, de sokkal többet jelentenek, mint egy-két kurrens, magát kabarénak vagy bohózatinak nevező, a nézők ösztönigényeinek kiszolgálására felépült ipari röhögéskonszern.

Összességében azt mondhatjuk, hogy mindkét tekintetben láthatunk kifejezetten jó momentumokat, a dramaturgiai hullámvölgyeket, az egy-két kevésbé sikerült jelenetet, a nyilvánvalóan még simítani való hiányosságokat meg viseljük el – mindezzel együtt már ez az előadás is fenntartások nélkül ajánlható. S hogy miért nem színesebb, láttatóbb és olvasmányosabb ez az írás? Mert ez egy csupán kísérlet, egy workshop eredménye. A téma az, hogy vajon lehet-e összetartó, részletezően láttató, magával ragadóan sodró beszámolót készíteni egy társulat workshopján született, eldöntetlen műfajú, besorolhatatlan előtanulmány-kísérletéről, anélkül, hogy lelőnénk a poénokat, illetve elmondanánk mindent, amit láthatunk. Ez most így sikerült.

FIRKIN




A vágánybenéző

Három földönkívüli áll a csarnok közepén és őt nézik. 2-3 méter magasak, hosszú, vékony végtagjaik vannak, vörös bőrük, és hatalmas gömbfejük. A legmagasabb áll középen, jobbján egy alacsonyabb, aktatáskával a kezében, balján a harmadik, nála nincs semmi.

A középső elkezd "beszélni" vagyis furcsa csattogó hangokat hallat, akár a busmanok, és néha erős magánhangzókat szúr közéjük. Mikor végzett, az öreg bakter is megszólal ezen a nyelven. Végig mondja, majd a balszélső földönkívüli elindul felé. A bakter előhúz egy szájharmonikát a zsebéből és átadja…

Avagy:
A forgalmistanőt felakasztják, a telexgépesek seftelnek és társközvetítőt nyitnak, a rendelkező tűkkel pakolja tele zsebeit, hogy felébredjen, a fűtőlányt megerőszakolják, Berendi hallgatózik, Ignác szorgalmasan vezeti az üzemi naplót, a trágyamester lapátol, a sarus saruzik, a menesztő meneszt, a forgalmi szolgálattevő tesz. Egyszóval: a vasút megy. Beszállás

A vágánybenéző

A trágyamester:
Fábián Gábor
Berendi, a ferenci főnök:
Tóth Simon Ferenc
A kocsirendező:
Jankovics Péter
B. Ignác:
Szabó Zoltán
A fűtőlány:
Gera Marina
A távírász:
Koblicska Lőte
Bizalmi:
Hay Anna

valamint
Szandtner Anna

Irodalmi munkatárs: Turai Tamás
Zenei munkatárs:
Keresztes Gábor, Rubik Ernő
Rendezőasszisztens:
Csizmadia Katalin

Rendező: Göttinger Pál

Bemutató: október 22. 19.00
További előadások:
október 25. 19.00
október 28. 19.00
október 29. 19.00

Helyszín: MU Színház 1117 Kőrösy József utca 17.
A 4-es villamos Fehérvári úti végállomásánál, a Vásárcsarnokkal szemben lévő templom melletti kis utcában.

E-mail:szputnyikszinhaz@gmail.com
Jegyek rendelhetők: 466-46-27, a 209-40-14, illetve a 06 70 234-20-49-es telefonszámon, illetve a
szinhaz@mu.hu e-mail címen.

Médiatámogatónk a szinhaz.hu
Befogadónk a MU színház.

Szputnyik Hajózási Társaság
– Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet – Labor

POSzT-roll

Térey János a hazai színházban ritka gyakorlatot követve, a Radnóti Színház felkérésére írt drámát a mai magyar helyzetről. A minimalizált történet egy White Box nevű budai étteremben játszódik, ahol viszonylag jól kereső, művészekből, orvosokból, ügyvédekből álló társaság verődik össze egy téli este. Térey szövege a beszélgetés könnyed, önmagát alakító formáját használja a drámaiság ellenpontozására: a csipkelődéstől a mélyen sértő megjegyzésekig skálázó fecserészések a kapcsolati válságok viszonyrendszerét világítják be kíméletlen fénnyel.



Varga Anikó



POSzT-roll



(Részlet)



Térey János a hazai színházban ritka gyakorlatot követve, a Radnóti Színház felkérésére írt drámát a mai magyar helyzetről. A minimalizált történet egy White Box nevű budai étteremben játszódik, ahol viszonylag jól kereső, művészekből, orvosokból, ügyvédekből álló társaság verődik össze egy téli este. Térey szövege a beszélgetés könnyed, önmagát alakító formáját használja a drámaiság ellenpontozására: a csipkelődéstől a mélyen sértő megjegyzésekig skálázó fecserészések a kapcsolati válságok viszonyrendszerét világítják be kíméletlen fénnyel. Bagossy Levente háromszintes emelvényből álló díszlete – amit a szakmai zsűri a legjobbnak ítélt –, egyszerre étterem és a budai polgárok felsőbbrendűségére asszociáló tér. Kiválóan lehet rá alkalmazni a helyzetenként változó hatalmi hierarchiát a szereplők közt (az étteremtulajdonos Csányi Sándor áll a piramis magaslatán, míg a Schneider Zoltán alakította Henrik, az Erdélyből átszármazott frusztrált operakritikus végtelen magányába temetkezve ücsörög a legalsó szinten), de a szöveg zeneiségét is kiemeli. Bagossy László rendezése átgondoltan érzékeny, a színészek is kiválóak, egy pillanatig sem unatkozunk, ami sokban Térey tehetségének, a szöveg minőségének köszönhető. Ugyanis egy adott ponton a díszlet színházi lehetőségei kimerülnek, a stilizáció statikussá válik, bemerevül, akárcsak A Nagyratörőben.
Ha már kortárs magyar, akkor a KoMa; ritka öröm, hogy ez a kezdeményezés is helyt kapott a válogatásban, a fiatal színészek alakította társulat nevében is megfogalmazott célja, hogy a kortárs magyar drámairodalmat vigyék színre. Garaczi László Plazmájából az együttes közös munkája révén jött létre az előadás, rendező nélkül, azt is példázva, hogy csupán a színészi játékra hagyatkozva miként lehet bravúros színházi előadást csinálni.
Hogy mennyire nem tud diktatórikus szempont lenni a kortárs szöveg igénye, mi sem bizonyítja jobban, mint a debreceni Csokonai Színház előadása. A Vidnyánszky Attila rendezte Úri muri nem Móricz színdarabján, hanem a regény saját adaptációján alapul, ennek dramaturgiai alapelve, hogy a színpadi világ alapállapotává teszi az „úri murit”, egyetlen hatalmas panorámába sűrítve a történet minden mulatozás-jelenetét. A monumentálisan álomszerű vízió kibontásának időt hagyott a rendező: közel 4 órás előadásban terül ki a színpadon a móriczi világ. Nézőként végigkövetjük a buli hullámzásait, a féktelenül eufórikus italozást, a részegség mélypontjain meg-megújuló mulatozási kedvet, a dzsentri önpusztítás és értelmetlen nagyvonalúság minden ostoba (ám komikus) poénját. E fővonalba szövődik bele párhuzamosan a főszereplő feleségével és szeretőjével való viszonya. Szakhmáry Zoltán (Trill Zsolt) két végpont közt ingadozik: sem a marcona, pénzes feleség (Szűcs Nelli), sem a tanyán elrejtett szőke, törékeny szépségű szerető (Tenki Réka) nem teheti boldoggá, ahogyan a gazdaságát megreformáló ötletei is végtelenül elrugaszkodottak saját erejéhez, tőkéjéhez és a közeg kultúrájához képest.
A Nézőpont Színház Love&Money, és a szombathelyi Kamara Savaria Czukorshow című előadásai a kibeszélő műsorok átírásai miatt, de a civil, mindennapi beszéd- és magatartásmódok eltérő stilizációján alapuló színészi játék miatt is társíthatók. Dennis Kelly kortárs angol drámaíró Love&Money című szövegét Göttinger Pál rendezte meg Udvarhelyen, és bár a dráma egy, a feleség öngyilkosságával véget érő házasság történetén keresztül ad nem túl revelatív korrajzot a fogyasztói társadalom problémáiról, a színészi játék formátumos kísérletté teszi az előadást. Göttinger rendezése érdekes viszonyba állítja egymással a művit és a természetest: a nézőtér felé táguló fehér és multifunkcionális szobadíszlet, valamint az operazenei betétek a színháziasságot emelik ki, ám ebben a közegben a szereplők megnyilatkozásai hétköznapian közvetlenek. A természetes nem a művi direkt ellentéte az előadásban, hanem maga is önreflexíven megalkotott: Bartsch Kata darabvégi monológja épp ezért hiteles és több egy nem túl érdekes lány konyhafilozófiai stílben való fecserészésénél a végtelen univerzumról és benne az ember helyéről. A házasság történetét különálló és a sztorihoz közvetlenül nem kapcsolódó mozzanatok is alkotják: a feleséget alakító Bartsch utolsó monológja olyan visszapörgetés a film boldog elejére, ami a tragédia visszavonásának gesztusával rendezi újra ezeket a momentumokat – a megrázó épp az esetlegesen, téttelenül leélt, kiüresedett életek felmutatása. Bartsch nem véletlenül kapta meg a Fidelio-Súgó 30 év alatti színésznőnek járó díját.



Keresse az újságárusoknál az Irodalmi Jelen 2008 szeptemberi számát.

forrás: www.irodalmijelen.hu

Hajnalok Völgye beszámoló a PÁTRIA rádióban

2008. október 16-án 16:00-kor hallhatjátok a beszámolót, melyben felcsendülnek részletek a fesztiválról és riportok hangzanak el a szervezőkkel, karnagyokkal, vendégekkel is. Hallgassátok :-)

Interneten keresztül a http://www.patriaradio.sk oldalon keresztül:

http://live.slovakradio.sk:8000/sro5_64kb_mp3.m3u
http://www.slovakradio.sk/inetportal/sounds/sro5_64kb_ogg.m3u
http://live.slovakradio.sk:8000/sro5_32kb_mp3.m3u
http://www.slovakradio.sk/inetportal/sounds/sro5_32kb_ogg.m3u

Rádióval (Régió - kHz)

Nyitra - 1098
Rimaszombat - 1017
Eperjes - 702

További információk a http://www.dalegylet.com -on.

MIBŐL VAN ALTERNATÍV?

Varga Mátyás
Nem szeretem, túl olcsó megoldásnak tartom, ha egy cikk vagy előadás úgy vezet fel valamilyen témát, hogy „beírtam a Google-ba”, „megnéztem az interneten”, „ha az ember rákeres a hálón”... Ezért aztán mindent megtettem, hogy nehogy így kelljen kezdenem, de végül nem találtam jobb és naprakészebb módszert, hogy megtudjam, miből van manapság alternatív, mint hogy az interneten néztem körül. Érdekes, hogy az „alternatív” startlap szerint vannak alternatív böngészők, növények, klubok, járművek és köretek, van alternatív pszichológia, vitarendezés, orvoslás, szülés, szülőszoba, növényorvoslás, állatgyógyászat, humor, zene, iskola, művészet, építés, energia, fűtéstechnika... És a startlap tudja, hogy van alternatív színház is. Sőt, ha az ember rákattint, könnyen eljuthat a XIV. Alternatív Színházi Szemléhez (www.aszsz.eu), amelynek szeptember 12. és 16. között idén Debrecen adott otthont. Önmagában is különös műfaj ez a versenyek intenzitását is magáénak tudható fesztivál, amely egyszerre kínál lehetőséget a szakmai találkozásokra, és nyújt elég átfogó képet olyan törekvésekről, előadásokról, amelyeket többnyire csak ritkán és szinte kizárólag Budapesten láthatunk. Amikor taxiba szálltam a vasútállomáson, a helyi rádió hírműsorában éppen a színházi szemléről beszéltek, és később is érzékelhető volt, hogy a város „tud” a fesztiválról. Hogy ez a tudás felkeltette-e a helybeliek érdeklődését, hogy hányan szánták rá magukat egy-egy előadás megnézésére, nehéz lenne eldöntenem. Mindenesetre a Kölcsey Központ előtti téren óvatosan gyülekezők az első este egyre nagyobb lelkesedéssel hallgatták a Krétakör színészeiből alakult SzínészTánczenekar koncertjét.
Az idei válogató Árvai György volt, aki ez év májusában adta le a meghívandó előadások listáját. Jó, hogy a műsorfüzet felsorolja ezeket, mert a lista alapos tanulmányozása során jó pár kérdésünkre választ is kapunk, hiszen az első helyen szereplő Mohácsi János rendezte A képzelt beteg (Pécsi Nemzeti Színház), amely a Pécsi Országos Színházi Találkozó fődíjas előadása volt, Mundruczó Kornél Frankenstein-terve (Bárka Színház), Bodó Viktor Sputnic discója (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Nagy Fruzsina és Láng Annamária Pestiestije (Krétakör Színház), Gold Bea és Kövesdi László Tanulmányok a koreográfiáról című előadása sajnálatos módon – különféle okokból – nem tudott eljutni a szemlére. Különös és mindenképpen gesztusértékű, hogy a válogató – a távolmaradás ellenére is – nyilvánosságra hozta listáját. A jövőben mindenképpen érdemes lenne olyan körülményeket teremteni, hogy se a válogatónak, se a nézőnek, se pedig a zsűrinek ne kelljen csonka listával beérnie.
Ezzel együtt erős indítás volt az 1956-ban született brit szerző, Martin Crimp a.N.N.a. (Attemps on Her Life) című darabjával nyitni a szemlét. A Mobil Front Műhely előadása – Merényi Anna nagyszerű fordításának és Göttinger Pál átgondolt dramaturgiájának és rendezésének köszönhetően – emlékezetes interpretációját adta ennek az eredetileg sem szereplőkre, sem jelenetekre nem osztott szövegnek. A zsűritagként is bevetett recenzens viszont eléggé sajnálja, hogy az eredeti mű zárójelenetét a rendezés a darab elejére tette, hogy ezzel „megkönnyítse a befogadást”. Az egész mű a médiából tanult nyelven beszél valakiről (vagy valakikről), akinek (vagy akiknek) jósága és gonoszsága, rendkívülisége és nyomorúsága csak ott érhető tetten, ahol a valóság „átvérzi” a nyelvet. Kérdés persze, hogy képes-e átvérezni, képes-e túllépni a különféle hír- és magazinműsorok üres retorikáján. Ebben a darabban mindent megkapunk, amit állítólag szeretünk hallani (erőszak, háború, terrorizmus, szex, pornográfia, rasszizmus, altruizmus, alternativitás stb.), de olyan dózisban, hogy a retorikai struktúra nagyon gyorsan önmaga ellen fordul. (Az előadás az „invenciózus és elmélyült elemzésen nyugvó rendezésért” kapott díjat.)
Urbán András Brecht – The Hardcore Machine cí mű előadása (Kosztolányi Dezső Színház / Urbán András Társulata) meglehetősen pengeélen táncolt. Színészi játék és a rendezőbe vetett hit tekintetében egészen kivételes volt a négy szereplő (Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek, Erdély Andrea és Béres Márta) teljesítménye. Az erőszak és megalázás szerepváltásait láthattuk megjelenni a színpadon – olykor túlzottan kimódolt dramaturgiai és koreográfiai eszközökkel. A darabban felhasznált Brecht-szövegeket (Buckowi elégiákat) ezúttal nem sikerült szervesen be építenie Urbán Andrásnak. Számomra az előadás legfontosabb tanulsága az volt, hogy amikor egy alkotó a terror közhelyeit jeleníti meg, nem szabad, hogy ő maga közhelyessé váljék. Ezzel együtt virtuóz pillanatokat (pl. a zseblámpás jelenet a darab elején) és az ötletek kifogyhatatlan sokaságát láthattuk, de mintha a felfokozott tempóval a rendező nem hagyta volna őket kibomlani.
Felüdítő és szellemes. Talán ezzel a két szóval le hetne legjobban jellemezni a Tünet Együttes – Szabó Réka Társulat Alibi című előadását. A kiváló – improvizációra épülő – dramaturgiát Peer Krisztián jegyzi. Ezt egészíti ki egy, a színészek, táncosok valós képességeit alapul vevő, nagyszerű mozgásanyag. A darab az önkeresés, önvállalás és teljesítménykényszer hol tragikus, hol komikus témáját járja körül, mégpedig úgy, hogy a szereplők mindegyike önmagát alakítja. Az előadás meglepő újszerűsége többek között abban áll, hogy az egymást kérdező, vallató, firtató színészek nem bennünket, nézőket, hanem önmagukat játsszák el – sok ötlettel, könnyedséggel, remek eszközhasználattal. Az előadás a szemle fődíját kapta, mert – a zsűri indoklása szerint – „komplex módon használja fel a különböző színházi és kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségeket, az alternativitás fogalmának tiszta és természetes jelentését adva”.
Pénteken éjszaka láthatta a közönség az Élőkép Társulat Végtelen című „performansz-kiállítását”, amely még az „alternativitás” keretei között is némiképpen átértelmezte a színház fogalmát, hiszen a rendező, Bársony Júlia elsősorban a látványra és ismétlődő cselekvésekre épülő önálló alkotásokat helyezett egymás mellé (amelyek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kurzusán születtek). Az alkotók vállalt célja az előadó-művészet és a vizuális kommunikáció összekapcsolása volt. A néző egyszerre érezte magát kiállítótérben és színházban, de a kiállítótéri objekteket helyettesítő emberek – éppen az ismétlődő cselekvés által – ismeretlen mítoszok megalkotására, megfejtésére és a saját összefüggések megteremtésére sarkallták. Nyoma sem volt „színészkedésnek”, minden alkotó pontosan érezte és az alkotás részévé tette a saját határait. A képzőművészek profizmusával megalkotott vizualitás talán feleslegessé is teszi az ars poetica-szerű, de a befogadást inkább leegyszerűsítő, mint segítő „képcédulákat”. (Deák Emesének, az Élőkép Társulat egyik alkotó jának a zsűri „a legbámulatosabb színpadi jelenlétért” díjat ítélte.)
Vasárnap délután Mrozek Emigránsok című drámáját láthattuk a Holdvilág Kamaraszínház két színészének (Pásztor Tibor és Jeges Krisztián) előadásában, Máté Krisztián rendezésében. Ez az előadás több szempontból is problematikus volt. Kérdés már az is, hogy az emigránslét értelmezése nem változott-e meg erőteljesen a darab keletkezése óta eltelt negyven esztendőben. (Bár ezt cáfolni látszik az Újvidéki Színház sokak által emlékezetesnek ítélt közelmúltbeli előadása.) Mindenesetre a helyszínül választott vasúti kocsi ötlete és a pályaudvari környezet lényegében kihasználatlan maradt (egyetlen utalás sem történt rá, és a zajokat pl. továbbra is felvételről hallottuk, pedig volt zaj bőven). Az előadás megdolgoztatta a színészeket, hiszen teljes időtartama alatt színpadon voltak, takarás nélkül mindketten. Sajnos nem éreztük a két férfi emberi kapcsolatában beállt fordulatok jelentőségét, a hatalmi viszonyok váltakozását és az így születő kilátástalanság semmiféle artikuláltságát. S ezt nem pótolta sem a dulakodásuk során felszálló por, sem a beköszöntő őszi hideg erős valóságossága.
Ugyanezen a napon a másik végletet is láthattuk a Kompánia Színházi Társulat Othello kommentárok (sic!) előadásában. Debreczeni Márton rendezése tánckommentárokat ígér Shakespeare drámájához, ehelyett azonban mesélni kezdi a darabot, de aztán egyszercsak (épp a vége előtt) abbahagyja. Ez a nyolcszereplős, nagy apparátust mozgató előadás szándéka szerint az erős vizualitásra és táncra épít, és talán ennek rendel alá mindent. Valószínűleg innen magyarázható, hogy az egyébként nagyszerűen játszó bőgős miért van végig a színpadon, vagy hogy a hatalmas akváriumban úszó két óriásponty miért válik a hallgatás metaforájává. A burjánzó képi világot azonban inkább az ornamentika határozza meg, és semmiképpen sem valamiféle átgondolt dramaturgia. Sokat sejtet, de igazában elég keveset mond. Nemcsak a rendezői és dramaturgiai munka hagy maga után kí vánnivalót, hanem az a puszta tény is, hogy a tánckommentároknak a műsorfüzet szerint nincs koreográfusuk. Va lószínűleg ez az oka, hogy a közhelyekből építkező mozgásanyag mind elképzelésében, mind meg va lósításában meglehetősen esetleges volt.
A Gergye Krisztián Társulat a Melankólia című darabbal érkezett Debrecenbe. A koreográfia a későgótikus és korareneszánsz képzőművészeti ábrázolások mozdulataiból épül szerves egésszé a táncos-koreográfus Gergye sajátos mozgásvilágával. A melankólia és a halál témája vetül egymásra, s ezt tovább erősíti az az önmagában is igen figyelemreméltó zenei teljesítmény, amely Szakács Ildikónak és Philipp Györgynek köszönhető, akik – a műsorfüzet megfogalmazásában – „az előadásban megszólaló kórusművek minden szólamát” éneklik. A (gyász)zenei heterogenitás (Arvo Pärttől a népi Kaddison át egészen Verdiig, Brahmsig, Fauréig, Mahlerig vagy Schnittkéig) talán éppen a két előadó személyes szűrőjén átjutva teremt mégis markánsan egységes és egyedi zenei világot. (Éppen ezért a zsűri „az előadás nagy ívű zenei összeállításáért és kivitelezéséért, és a zene kiváló táncdramaturgiai alkalmazásáért” ítélte oda a Gergye Krisztián Társulatnak a Budapest Fővárosi Önkormányzat díját.) A Melankólia című darab koreográfiája fontos szerepet szán a négyzetekből összerakott fekete táncparkettnek, amelyet a táncosok úgy tudnak felszedni-felhajtani, hogy láthatóvá válik az alatta lévő fehér felület. Szép a két „gyászszín” kontrasztos formateremtése, de az így elképzelt variabilitás technikája még nem egészen kiforrott. És ugyancsak kiforratlannak tűnt a két óriásbábu szerepeltetése is. Főként, hogy a nőt formázó figura – nehezen értelmezhető módon – egyszer csak kivonódik. Az a sejtésem, hogy az előadás nézője igen hamar két érzés feszültségében találja magát: egyrészt gyorsan kiderül számára, hogy mennyire nagy formátumú és gazdag az az alkotói kreativitás, amivel Gergye Krisztián dolgozik, másrészt azonban újra meg újra bosszankodni is kénytelen a táncosok elbizonytalanodásain, a technikai részletek apró kidolgozatlanságain (a darab elején szétguruló almák pl. folyamatosan váratlan akadályt, zavaró körülményt jelentettek mind a mozgásban, mind a táncparkett „felnyitásában”). Az volt az érzésem, hogy az előadás nem tudta végig fenntartani a feszültséget, mintha kevéssel, de hosszabb lenne a kelleténél. És remélhetőleg a közös jelenetekben az egyébként kitűnően táncoló Gergye Krisztián is tud majd jobban együttmozogni a többi táncossal.
A holland–magyar SPACE Színház hétfő esti előadásának (Holland Cunami – Drowning in Europe) is a debreceni vasúti pályaudvar volt a színhelye. Az alkotók meghatározása szerinti „áldokumentarista krízis-színház” vagy „áldoku” abból a fiktív helyzetből indul ki, hogy Hollandiát teljes egészében ki kell telepíteni, és a hollandok Magyarországot választják új hazájukul. A problémafelvetést még érdekesebbé teszi, ha tudjuk, hogy ennek az előadásnak van holland változata is. A darab társadalmi problémákra szeretne rávilágítani elsősorban az önismeret hiányának és a klisészerű gondolkozás buktatóinak feltárásával. A technikai tökélyen és a filmről bejátszott taxisofőr (Thúróczy Szabolcs) bravúros monológján túl az előadás lényegében ugyanúgy nem kezdett semmit a helyszínnel, mint ahogy a Mrozek-darab. (Abszurd volt, amikor pl. vonathangot játszottak be felvételről egy pályaudvaron.) Összességében és alapvetően szellemes előadást láthattunk, de sem a színészi játék (Ardai Petra, Luc van Loo, Schermann Márta), sem a probléma artikulálása, sem a dramaturgiai, sem a zenei megoldások nem váltak emlékezetessé. A bemutatott és előidézett helyzetek engem inkább a különféle te levíziós helyszíni tudósítások felületességére és eről­tetettségére emlékeztettek, mint igazi színházra. Az az érzésem, a SPACE Színház előadása leginkább arra világít rá, hogy a társadalmi problémák bevitele a színházba nem annyira egyszerű, mint amilyennek első látásra gondolnánk, és attól, hogy a néző védtelenségét és zavarát fel- vagy kihasználja a beavatott színházcsináló, még nem teremtődnek valódi helyzetek.
A Holland Cunamival ért véget a XIV. Alternatív Színházi Szemle versenyprogramja; a szervezők azonban „ráadásként” meghívták még a válogatást végző Árvai György Ipsum című darabját is. Az Ipsumot kedden este láthattuk a Vojtina Bábszínházban, amely a fesztivál idején igen jó hírre tett szert az alkotók körében – technikusainak hozzáértése, készségessége és lelkiismeretessége miatt. Ágens és a Természetes Vé szek Kollektívája igazi, elementáris és nehezen feldolgozható színházi élményt nyújtott az apokrif gnosz tikus szövegekre épülő előadással. Mi mondható el erről a darabról? Mindenekelőtt, hogy Árvai György rituális színháza, amely élet és halál – egész pontosan: az öngyilkosság kísértése és a feladattá váló élet – mezsgyéjén egyensúlyoz vagy egyensúlyoztat, elemi és megrázó. Amikor belépünk a füstben gomolygó nézőtérre, egy „betelefonálós” médiajósnő hangját halljuk. A színpadot teljes szélességében elfoglaló konyhaasztal egyszerre sugallja a népszerű televíziós főzőműsorok stúdióberendezését és boncasztalok ridegségét. Elhallgat a rádió, s hirtelen az egyik mosogatóból, a víz alól, a fulladásból megmenekülve ki emeli fejét Ágens, aki innentől kezdve a kétségbeesés és hárítás teljes skáláján beszél, főz, énekel, átkoz, zabál, vágyakozik, gyón, perel, kuruzsol és őrjöng. S amit mond: „Vagyok az első és az utolsó. A tisztelt és a megvetett. A szent és a céda. Feleség és szűz. Vagyok a csend, mely felfoghatatlan. Vegyél magadhoz – megértésből és fájdalomból. Vegyél magadhoz – vigyél el engem!” Megejtő a feledéssel és a szövegromlással küzdő Ágens erőfeszítése, amit a felidézésért vív. Közben pedig az időről időre alámerülő arcot kivetítve látjuk, amint szembenéz a mosogató alján lévő webkamerával. Az utolsó merülésnél azonban már nem tér vissza, a megmerevülő képen elindul a felirat: „Vegyél magadhoz – megértésből és fájdalomból. Vegyél magadhoz – vigyél el engem!” Aztán újra a jósnő, és mindenki tudja, hogy most nem lehet/kell tapsolni. A nézők pedig csendesen elindulnak – somfordálnak, mint egy temetésről.
A XIV. Alternatív Színházi Szemle versenyprogramját és „ráadását” nézve, a szakmai és spontán beszélgetésekben, interjúkban, a zsűri értékelési szempontjai között ismételten felmerül a kérdés, hogy mitől alternatív az alternatív színház. Pontosabban, hogy mihez képest. Mert végső soron sokkal ritkábban szoktunk pl. alternatív festészetről beszélni. Festészet van, van jó és rossz, van, ami tetszik, és van, ami nem. Zenéről már könnyebben mondjuk, hogy alternatív. Kérdés, hogy csak akkor lehet-e szó alternatív művészetről, ha a művészi produktum mögött feltételezünk valamilyen intézményt (vagy intézményrendszert), amivel szembefordul. Egész egyszerűen arról lenne szó, hogy az alternatív művész szembe mer fordulni a közönséget kiszolgáló intézmény elvárásaival, a programozhatósággal, a kiszámíthatósággal? Hogy kockáztat? Hogy nem a készből dolgozik? Hogy az alter-natív előadások „másként születnek”, és nagyobb szerepet kap bennük az improvizáció, a különféle művészeti ágak, a „magas” és „tömegkultúra” közötti határ megnyitása, a konkrét előadók adottságainak, képességeinek fokozott figyelembevétele, a felhasznált szövegek sokfélesége? Biztosan. Alternatív színjátszásról beszélve általában ezekre szoktunk gondolni. – De az alternatívban benne van még a múlttal (minden múlttal) való viszony problematizálása is. A törések és repedések beismerése, esetleg felnagyítása. Vagy legalább annyi, hogy „tudatlan kézzel” nyúl mindahhoz, ami a hagyományok és szakszerű értelmezések rétegei alatt a „tudás”, a „tudomány” vagy éppen az „értelmezés” beszűkítő retorikájának áldozatává vált. Persze, ide sorolódik a retorikává vált színház is! Joggal merül fel ezek után a kérdés, hogy van-e más alternatívája az önmagát nem szolgáltatásként felfogó színjátszásnak, mint hogy alternatívvá váljék, hogy létrehozza azt a mindenfajta racionalitáson és ésszerűségen túllépő (pre- vagy inkább) poszt-logikus jelszerűséget, amely – Lévi-Strauss állítása szerint is – a legnagyobb mértékben képes „jelölni”. Már régóta érzékeljük, hogy a logika és racionalitás kezének elengedése hol bizonytalanságot, hol pedig egyenesen félelmet okoz; és többek között a kortárs művészet recepcióját is igen megnehezíti az a megkerülhetetlen feladat, hogy nekünk magunknak kell különbséget tenni a poszt-logikus jelenség „jelölő” és „nem jelölő” verziója között.
Ágens az Ipsumban a homokszerű só vagy liszt alól kiássa (sok kacattal, egy műanyag Szűz Mária-szoborral és egy vastag könyvvel, talán a Biblia az, vagy egy szótár) a pergamentekercseket, amiket – miközben próbálja felidézni a bennük leírtakat – eléget. Ennél a gesztusnál nehéz lenne pontosabban kifejezni a mindenféle racionalitást, értelmezési stratégiát próbára tevő „alternativitás” lényegét, amely a másként születés mellett a másként viszonyulást is tematizálja. Valószínűleg a bátorság, vakmerőség felszabadító, de egyszersmind szorongást keltő érzése nagymértékben a történeti örökségként adottnak vélt (kulturális, vallási, érzelmi) hagyomány kezének elengedéséből ered. Úgy tűnik azonban, hogy ezen a kitaposatlan úton is felismerhetjük a hiteles és kevésbé hiteles megszólalás közötti különbséget. A „jelölés” képessége pedig azoknak a műveknek adatik meg leginkább, amelyek átlépve e határt, nem megszüntetik a racionalitás és ésszerűség értelmét, hanem képesek új tapasztalatokkal elbizonytalanítani és/vagy kitágítani ezek érvényességi körét.
XIV. Alternatív Színházi Szemle, Debrecen, 2008. szeptember 12–16.

forrás: Beszélő 

Mi vagyunk a senkik, és mutassuk meg…

http://www.kulturpart.hu/szinhaz/6018/mi_vagyunk_a_senkik_es_mutassuk_meg8230

Mi vagyunk a senkik, és mutassuk meg…

2008. október 12. 07:09
Marsallkó Eszter

A tavaly alakult KoMa társulat kortárs magyar színdarabok játszását tűzte ki céljául. A csoport tagjai pályakezdő színészek, akik maguk rendezték első előadásukat, Garaczi László Plazma című drámájából. A produkció, amelyet 2007 novemberében mutattak be, számos elismerést kapott, köztük a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a Fidelio – Súgó legjobb pályakezdő színészeknek járó díját, a Színikritikusok pedig az évad legjobb független színházi előadásának ítélték. A társulat vezetőjével, Zrinyi Gál Vincével beszélgettünk a Sirályban, a Plazma 57. előadása után.

Zrinyi Gál Vince
Utoljára tavaly januárban láttuk az előadást, azóta sok minden változott. Ez az új színészeknek köszönhető (Patocskai Katalin szerepét Lass Bea, Ötvös Andrásét Polgár Péter vette át), vagy ez az előadás fejődésének egy állomása? 

Részben a színészcserék miatt, Bea például teljesen mást csinál, mint Kati. Ennek nagyon örülök, nem azért, mert jobb, hanem mert más ember és ennek megfelelően mást játszik. Petié pedig nagyon virtuóz szerep, nem is embert, hanem egy gépet kell jól megcsinálni, de mivel ez még csak a harmadik előadása volt, valószínűleg sokat fog változni. Egyébként is sok mindent változtattunk. Ha valaki úgy érzi, hogy egy másik dolog igazabb, mint a régi verzió, akkor előtte megbeszéljük, és ha tetszik, akkor megváltoztatjuk. Meg apró ajándékokat is elrejtünk egymásnak, nem azért, hogy szivassuk egymást, hanem hogy fenntartsuk magunkban az izgalmat. Azért sincsen rendező, hogy senki ne követelje, hogy mindig ugyanaz legyen. Öten vagyunk, és ha új ötleteink vannak, kipróbáljuk. 

Alapvetően rendező nélkül terveztek dolgozni, ahogy az új előadás is a társulat saját produkciója lesz? És különleges eset, hogy az egyik januári bemutatótokat Tasnádi István és a márciusit Göttinger Pál rendezi? 

Ha hosszútávon tud létezni a KoMa, akkor minden évben lesz egy olyan előadás, amit csak mi csinálunk. Ebben az évadban ilyen a Strange. 

Egy cseh dramaturg is részt vesz a munkában. Pontosan mi az ő szerepe? Rendező, vagy inkább külső szem? 

Voltam nyáron egy workshopon Bécsben, ott ismerkedtünk össze. Úgy tűnt, hogy jól megértjük egymás színházi nyelvét, habár nem beszélünk egymás anyanyelvén. Kicsit félve megkérdeztem – mivel ő még egyetemista – hogy nem akar-e velünk dolgozni. Ő pedig eljött. Alapvetően improvizációkból építkezünk, és ebből a sok improvizációból fog majd írni valamit, nem is darabot, inkább egy vázat. Tehát kicsit rendező, de inkább író. Vagyis a színészeken nagyon sok múlik. 

Hogyhogy ennyi új ember van a társulatban? 

Kicsit elszomorodtunk tavaly év végére, mert a Plazmán kívül csak egy darabot sikerült bemutatnunk (Mikó Csaba: Idill), pedig nagyon sokat terveztünk. Úgy éreztem, hogy jó lenne kicsit felfrissíteni magunkat, úgyhogy legyünk többen. Meg most egy kicsit több pénzünk is van – csakhogy ne mindegyik független társulat siránkozzon. Négyen maradtunk a régiek közül, és hat új jött. Nagyon izgalmas csapat gyűlt össze. Ezt nem azért mondom, mert ezt kell mondani, hanem mert tényleg mindenfélék vagyunk. Én nem játszom ebben az előadásban, de úgy látom, hogy jól dolgoznak együtt, jó energiákat érezni. Szeptember elején kezdtük el a próbákat.



Hogy találtátok meg az új tagokat?

Nyár elején csináltunk egy workshopot, ahova bármilyen színész jelentkezhetett. Aki oda nem tudott eljönni, de szóba került a neve, azt elhívtam a bécsi workshopra. 

Sok bemutatótok lesz mostanában. Nem nehéz ilyen sok új színésszel ennyi új vállalkozásba belekezdeni? 

Hát igen, novemberben lesz ugye a Strange, aztán januárra tervezzük a Phaidrát meg az Idill második verzióját. Áprilisban mutatjuk be a Líra és Epika című gyerekdarabot Nyíregyházán, és még évad végére is szeretnék valamit, de az egyelőre bizonytalan. És igen, nagyon sok meló, de ők színészek, tehát játszani akarnak. Mindegyik projekt izgalmas szerintem, és mindegyikre van is valamennyi pénz. Ami a két januári bemutatót illeti, az emberek fele az egyikben, a másik fele pedig a másikban fog játszani. Mikó Csaba Idill című darabja ötszereplős, a Phaidrát pedig a volt Krétakörösökkel csináljuk, és abban is nagyjából öt szereplőre van szükség.


Hogy jött össze a közös munka a Krétakörrel?

Tasi (Tasnádi István) talált meg minket. Látta a Plazmát és utána mondta, hogy szeretné megcsinálni a Phaidrát, ami ugye generációs problémákról is szól. A volt krétakörösök egy része együtt akart maradni, és a Tasi dolgozott is már velük. Az jutott eszébe, hogy a Phaidra fiatalabb szereplőit is játszhatná egy csapat. 

Hosszútávú együttműködésre is gondoltatok? 

Ezen a ponton még nem érdemes erről gondolkodni. Az első közös munkánál majd kiderül, hogy mennyire tudunk együtt dolgozni. Azt hallottam, hogy ők is nagyon várják, vagy hát remélem, mi mindenesetre nagyon várjuk. Remélem, hogy mivel hasonló felfogásban dolgozunk, fog működni a közös munka. Aztán majd kiderül.

Miben látod a hasonlóságot? 

Maga a munkafolyamat hasonló. Például senki nem veszi kettőkor a kalapját, hanem ott vagyunk együtt és csináljuk. És nem számít, hogy az én szerepem vagy a tied. Az mindegy. A lényeg, hogy adjunk bele mindent, és csináljuk. 

Az is hasonló, ahogy velünk, nézőkkel bántok. Sok közönségtalálkozót is tartotok. 

Mikor kitaláltam ezt az egész társulatot, két vagy három ember volt rám nagyobb hatással. Vagy négy. Na jó, öt. Egyikük Schilling volt, akivel együtt dolgoztunk az egyetemen. Ő volt rám nagy hatással meg Halász Péter, és természetesen Horvai István, Máté Gábor, meg Kovalik Balázs is. De Schilling és Halász volt, akik igazán meghatározták azt, amit ma a színházról gondolok. És sajnos a közelükben sem vagyok, de valami olyasmi munkát folytatunk, vagyis próbálunk úgy dolgozni, ahogy ők. Sajnos nem tudunk olyan nagyon fanatikusak lenni, de próbálkozunk. 

A Plazma elején – a Krétakör hamlet.ws című előadásához hasonlóan – civil hangon beszélsz a közönséghez. 

Hát igen, ha jól tudom, van is ilyen kifejezés, hogy „schillingi civilség”. Vagy mindegy, hogy nevezzük, de valami ilyesmivel dolgozunk mi is. Persze nagyon nehéz meghúzni a határokat, hogy meddig tart az ember, és hol kezdődik a színész. Mert egyrészt akkor hiteles egy szerep, ha te játszod azt, és nem egy szerepet játszunk. Sokszor ugye akkor is játszunk, ha ismeretlen helyzetben vagyunk, mert hát ilyen az emberi természet. Le kell győzni valahogy azt a zavart, meg azt a szégyent, amit akkor érzek, mikor el kell mondanom ezeket a mondatokat, hogy nézelődjetek és mozogjatok nyugodtan. Aztán nem reagál rá senki, vagy éppen túlreagálják. Nagyon élvezem ezt a játékot, hogy ilyen közel van a néző, és lehetetlen hazudni. Nem is az a fontos, hogy én, mint Vince létezem, vagy Vincét játszom, vagy Vince játszik egy szerepet. A lényeg hogy hiteles legyen, és csak akkor tud hiteles lenni, ha magamról beszélek. 



Mikor legutóbb láttuk az előadást, nagyon lassan esett le a közönségnek, hogy vége van. Egy idő után érezni lehetett a totális zavart mindkét részről. Akkor feloldottad a helyzetet és megköszönted a figyelmet. 

Nagyon szeretjük a végét, és nagyon mérgesek vagyunk, amikor valaki sokadszor látja az előadást, és elkezd tapsolni. Nagyon izgalmas tud lenni, hogy csak nézzük egymást, és akkor most mi van. Azóta eldöntöttük, hogy ez lehet akármilyen hosszú, nem szólunk bele. Annyi minden tud történni ebben a szünetben, a nézésekben. Az lenne a legjobb, ha idővel elfelejtődne, hogy ki a színész, néznénk egymást, és szép lassan elindulnánk haza. 

Említetted, hogy a Strange-ben nem játszol. Átdefiniálod magad? 

Igazából nem átdefiniálni akarom magam. Több oka van annak, hogy nem játszom ebben. Egyedül csinálom a szervezést, ami nagy felelősség. És hálistennek van egy családom. Azt gondoltam, ha nem játszom, több időm lesz, de ez nem így lett. Ott vagyok minden próbán, és még előtte meg utána is beszélek a dramaturggal. Imádok játszani, de ha játszom is, meg szervezek is, meg gondolkodni is próbálok, akkor teljesen szétesem. 

A jövőben szerezni akarsz valakit, aki átveszi ezeket a feladatokat, vagy nem fogsz játszani? 

Meghalok, ha nem játszom. De egyelőre szeretném átlátni, hogyan működnek a dolgok, hogy tudjak segíteni annak, aki átveszi majd. 

Egy veled készült interjúban arról beszéltetek, bizonyos szempontból trendinek tekinthető a KoMa. Ezt miben lehet érezni? 

Mondjuk abban, hogy ez volt a Plazma 57. előadása, és voltak hatvanan, ami egy nem régóta működő független társulatnál nagy szó. És persze óriási öröm is. A szakma is kezd elfogadni. Igazából annak örülnék, ha ez a fajta színházcsinálás trendivé válna. Működik most néhány ilyen csapat, és azt gondolom, hogy mindenképpen ez a jövő. Egy bizonyos generáció már nem nagyon szeret eljárni a kőszínházakba, ami nem feltétlenül jó. Talán meg lehet fogni ezt a generációt, akik el fognak járni ezekre a romos, büdös helyekre - ez nem biztos, hogy boldoggá teszi őket, de biztosan gondolkodniuk kell, és aztán ez teheti őket boldoggá vagy szomorúvá. Azt szeretném, ha az válna trendivé, amit Halász Pétertől vagy Schillingtől tanultam: hogy ne beállj egy gépezetbe, ahol jó fogaskeréknek kell lenni, hanem művész akarj lenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én művész vagyok, messze vagyok attól. Azt kéne elkezdeni az egyetemen is tanítani, hogy akkor izgalmas ez, ha gondolkozol, és nem csak fejleszted a képességeidet, és aztán odaadod az egészet egy rendezőnek, hogy csináljon vele amit akar. Gondolj valamit magadról, a világról, és a helyedről a világban, és azt próbáld megvalósítani. Hogy van-e rá pénzed, meg van-e rá helyed, az egy másik kérdés. Ha jó, amit gondolsz, akkor lesz. 

A társulat működése szempontjából segít-e a trendiség? 

Nem tudom. Talán nagyon szerencsésen jött össze ez a Plazma, és nagyon összetartja annak az öt embernek az energiája, akik elkezdtek vele dolgozni a semmiből, egyetem után, kint a nyavalyában, egy jéghideg gyárépületben, ahol befújt a szél, mert lyuk volt a falon. Az az energia, hogy mi vagyunk a senkik, és mutassuk meg – magunknak elsősorban, mert úgyse jön el senki oda a világ végére. Ez az energia kezdett el valami olyasmivé nőni, ami ma a KoMa. Ez kicsit hihetetlen, és van egy félelmetes része is. Ez elvárásokat jelent, amiknek én próbálok nem megfelelni. Ebből a szempontból is jó, hogy most ilyen sok új ember van a társulatban. Ők nem élték meg ezt, bennük nincs meg ez a megfelelési kényszer. Ugyanazt az energiát hozzák, amit mi akkor beleraktunk. Nyolcvan százalék az esélye, hogy a következő két előadásunk nem lesz olyan sikeres, mint a Plazma. De ott van az a húsz százalék, és igazából az a fontos, hogy el tudjuk mondani, amit akarunk. 

A Plazmát fogjátok továbbra is játszani? 

Igen. Hálistennek sok meghívást kapunk mindenfelé, iskolákba is. Van ennek ugyanis egy plusz csábító része: az iskolákba ingyen visszük. Végül is az a cél, hogy az a generáció, aki szerintünk nem jár színházba, a kvázi második otthonában találkozzon vele. 



Megvan már az új bemutatók helyszíne? 

Nincs. Szeretnénk találni egy saját helyet, ahol próbálni és játszani is lehet. Szerencsére nagyon sokan fogadnak be minket, és eddig mindenhol nagyon kedvesek voltak. De olyan ez, mint mikor az ember a szüleivel lakik, és vágyik rá, hogy legyen már egy saját kulcsa, és ő dönthesse el, hogy mikor megy, és kit enged be. Talán még fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ezt megérjük, de azért nagy lépés lenne. 

A Líra és Epika című darabot miért pont Nyíregyházán mutatjátok be? 

Életem legnagyobb pozitív csalódása ez. Tasnádi Csaba látta a Plazmát, és felajánlotta, hogy bármiben segít – amit rengetegen mondtak már, de ő volt az egyetlen, aki be is tartotta. Koprodukcióban csináljuk a színházzal, de mi mondhatjuk meg, hogy ki szerepeljen benne, ki rendezze, mi hívhatunk díszlettervezőt is. Ráadásul Tasnádi berakja bérletbe az előadást, és harmincszor biztos fogjuk játszani. Elképesztő, hogy van egy kőszínház, amivel így együtt lehet működni. 

Mi lesz az év végére tervezett bemutató, amit említettél? 

Igazából azt az előadást minden hónapban meg akarom csinálni, csak valahogy túl nagy akar lenni. Podmaniczky Szilárd Szép Magyar Szótárából kiindulva szervezünk egy borzasztó nagy workshopot. Azzal akarunk kísérletezni, hogy megbontjuk azt a rendszert, ami a színházakban van. Képzőművészekkel, zenészekkel hozunk létre valamit közösen, ami nem tudom, hogy kiállítás, koncert vagy előadás lesz. Talán valahol a három között. Nem repertoárelőadás lesz, inkább egy kis évadzáró kuriózum.

KoMa - Plazma
A színházi sokk humortalanságával

Harmadszor látom a KoMa társulat Plazma című előadását. Harmadszor hallom, ahogy Zrinyi Gál Vince az előadás elején megkéri a nézőket, ne feszélyezzék őket a színházi konvenciók, bátran mozogjanak, érvényesüljenek, lássanak. Harmadszor érzem természetesnek a helyzetet.

A Sirály sötét, nyomasztóan rideg és csúnya pincehelységében, szabálytalan alakzatban, össze-vissza elhelyezett székek adják meg a plazmaság alaphangulatát. Az embermasszából hol itt, hol ott kivillan egy kettős, egy apró jelenet, aztán visszaáll az őskáosz. Ez a tér, ez a játékmód nagyon pontosan tükrözi a darab szerkezetét, működési elvét, lényegét. A tér mellett értelemszerűen az apró szövegblokkok strukturálják az előadást. Sokat bíznak a szövegre, ennek megfelelően puritán a képi megjelenés. A színészi játékvégletes – gyakran egy karakteren belül is. Hol jobban, hol rosszabbul találják meg, hangolják össze a mély őszinteséget a karikatúrával, elrajzoltsággal. De a szemünkbe néznek, az arcunkba játszanak, az emberhez szólnak.

Megrendítő, hogy ez az erő, ez az akarás milyen közösséget hoz létre a jelenlevő hatvan-hetven emberből. Az előadás végén beáll az általam már jól ismert, zavart csönd. Ez részben bizonytalanságból fakad, hogy jól értjük-e, tényleg vége van-e. Másrészt nem ilyen egyszerű. Hiába kezd el idejekorán tapsolni egy beavatott, jelezvén, hogy mi a teendő. Nem hagyjuk, hogy elrontsa a játékunkat. Itt akarunk még ülni egy kicsit, csendben, együtt, időt akarunk hagyni magunknak. Lassan megérezzük, mikor eljön el a felbomlás pillanata, megvárjuk, amíg mozdul a kezünk. Akkor kezdünk tapsolni, akkor állunk fel meghajolni.

Ezt a természetességet, önállóságot, szabadságot adta meg nekem a Plazma mindháromszor. A színházi helyzet igazságát. És azt hiszem, emiatt nem fontos egyenként beszélni a színészekről, emiatt felesleges kiemelni egyes hibákat és erényeket. Hiába nem tökéletes az előadás – persze, hogy nem az. Annyira erős a hatás, hogy az ember fél elveszni a részletekben.

Love & Money ANGOL SZINKRONNAL!

2008. november 13. 21:00 Merlin Színház ('115)

Nézőpont Színház
Love & Money

A székelyudvarhelyi Nézőpont Színház az első magyar magánszínház Erdélyben. A Kroó Ádám vezetésével működő társulat egy magyar klasszikus, a Csongor és Tünde, valamint egy mai német dráma, Roland Schimmelpfennig Arab éjszakája után kortárs angol darabot választott harmadik bemutatójául. Dennis Kelly Love and Money című művének első magyar nyelvű előadását a Budapesten tavaly végzett Göttinger Pál rendezte, a díszlet a szintén friss diplomás bukaresti tervező, Bagoly Zsuzsa munkája. A kortárs angol dráma fenegyereke, Dennis Kelly ez alkalomból mutatkozott be először magyar közönség előtt 2007 novemberében.
Az előadást beválogatták az év legjobb produkcióit bemutató POSzTra, Bartsch Kata pedig alakításáért elnyerte a Legjobb Harminc Év Alatti Színésznőnek járó díjat.

A produkció egy héthetes, "bentlakásos", táborszerű próbafolyamat végeredménye, a nap 24 órájában együtt lévő színészek és alkotók közös munkája, egy fiatal, a határontúli és a magyar színházi életben magát meghatározni igyekvő társulat friss, energikus bemutatkozása.

A Love & Money egy szerelemmel és illúziókkal teli kapcsolat teljes amortizációjának története egy olyan társadalomban, ahol az önazonosságot csak a tulajdon képes megtestesíteni. Az egyre súlyosabb adósságokba keveredő Jess és David személyisége fokozatosan esik szét a számlák ellen folytatott élethalálharcban. Vajon van-e esélyük visszafordítani a visszafordíthatatlant?

SZEREPLŐK: Bartsch Kata, Kroó Ádám, Tamás Kinga, Viola Gábor, Magyari Tekla és Elek Ányos

Díszlet: Bagoly Zsuzsa
Dramaturg: Várady Zsuzsa
Rendezte: Göttinger Pál

Az előadás angol szinkrontolácsolással is követhető lesz.

Újra Love & Money!!

Love and Money 

előadás 2 részben, 120 perc

Kattintson a képre!
NÉZŐPONT SZÍNHÁZ előadása

Író: Dennis Kelly 
Fordító: Várady Zsuzsa 
Rendező: Göttinger Pál 

Színész: 
Bartsch Kata
Kroó Ádám
Tamás Kinga
Viola Gábor
Magyari Tekla
Elek Ányos 

Díszlet: Bagoly Zsuzsa 
Dramaturg: Várady Zsuzsa



MERLIN - Budapest
október 9. (csütörtök) 19:00 


Ismertető:

A Love & Money egy szerelemmel és illúziókkal teli kapcsolat teljes amortizációjának története egy olyan társadalomban, ahol az önazonosságot csak a tulajdon képes megtestesíteni.Az egyre súlyosabb adósságokba keveredő Jess és David személyisége fokozatosan esik szét a számlák ellen folytatott élethalálharcban. Vajon van-e esélyük visszafordítani a visszafordíthatatlant? 

A vágánybenéző - spot


Szptunyik bemutatkozó spot

Kovács Dezső Bodó Viktorral beszélget - kritikaonline.hu

Esély nyílt a társulatalapításra

Kovács Dezső Bodó Viktorral beszélget



2003-ban végeztél a színművészeti főiskolán, a Katona József Színházhoz szerződtél. A Katonán kívül többek között Nyíregyházán, Marosvásárhelyen, Berlinben, Grazban rendeztél, most mégis társulatot alapítasz. Mi inspirált erre?

Egyszer már nekifutottam a társulatalapításnak. Szembesültem azzal, mennyi pénzt lehet erre összeszedni; hátrahőköltem. Nehéz ám úgy jó színészeket, tehetséges embereket összegyűjteni, ha nem tudunk fizetni. Három évig krétakörös voltam, akkor is az volt a cél, hogy társulatban, csapatban dolgozzunk. Ha sikerül megfelelő alkotótársakat találni, függetlenként rugalmasabban tudunk működni, mint egy nagyszínház. Vágytam arra, hogy olyan helyekre, például hátrányos helyzetű településekre is eljussanak az előadásaink, ahova egy kőszínház nem jut el. Megpróbáltunk projektekben gondolkodni, s kitalálni hozzá, hogyan működjön a színház, ne pedig fordítva.

Számomra már nem igazán inspiráló egész évben egy épületben dolgozni, illetve mindig színházi épületen belül dolgozni. Azt gondoltam, önálló úton kell járnom. Váltani kell, továbblépni. Rendeztem színházakban, megvolt, tudom, hogy milyen. Lehet ezt még évekig csinálni, és biztosan fogok is még nagyszínházban rendezni. Leszták Tibornak köszönhetően hosszú távra kaptunk egy helyet a MU Színházban. Esély nyílt a társulatalapításra. A cél az volt, hogy le tudjunk szerződtetni tizenkét embert. Úgy néz ki, sikerült. Egy évig biztosan működni fogunk.

Miért egy évig?

Egyelőre egy évre szólnak a minisztériumi támogatások.

Öt évig rendeztél kőszínházakban. Miért vártál eddig a társulatalapítással?

Mikor a főiskola után megpróbáltam, úgy gondoltam, előbb létrehozok egy produkciós irodát, ami biztosítja az anyagi hátteret a színházcsináláshoz.

Ez nem jött be?

Egy évig működött, ez volt a Magma Társaság. Akkoriban játszottuk az Attackot. Nagyon jól ment, egyre több munkánk lett. Fesztivált szerveztünk, legyártottuk a Jött egy busz című szkeccsfilmet. Egyre többet vállaltunk, mohóságból is, meg azért is, hogy megmutassuk magunknak meg a világnak, hogy milyen ügyesek vagyunk. Közben egyre kevesebb idő maradt arra, amiért az egész létrejött: a színházcsinálásra. Elvitte az egész napomat az iroda vezetése. Olyasmiket is csinálnom kellett, amihez nem értek. Élvezettel beletanultam sok mindenbe, sokat dolgoztam, nagyon sok hibát elkövettem, rengeteg tapasztalatot szereztem. A Jött egy busz volt az utolsó film, amit gyártottunk, a Nextremfilm volt a koprodukciós partnerünk. Ám egy nagyobb összeg nem érkezett meg, és dönteni kellett, folytassuk a munkát vagy zárjuk be a boltot. Be kellett zárni. Nagyon jó volt, hogy az ötletek mögött ott állt egy szervezőiroda, és ha az ötlet éppen film volt, akkor filmet gyártottunk, ha rendezvény, akkor fesztivált szerveztünk. De kellett volna valaki, aki csak az irodát vezeti. Nem találtam ilyet. Elkezdtem végre azt, amiért elvégeztem a főiskolát: színházat rendezni. Elég jó időszak jött, amiből hamar kiderült, van még mit tanulnom színházrendezésből is. Kellett ez a kitérő, de a jó lépés mégiscsak a Katona volt, ahol folytatni tudtam a munkát. Nagyon jó színészekkel dolgozhattam, jó rendezők között.

Van már menedzseri háttered, vagy válladra vetted egy társulat működtetésének a terheit?

Olyan alkotótársakat találtam és keresek folyamatosan, akikkel partnerek lehetünk, akik önálló alkotóként is tudnak dolgozni, s akiket mindaz érdekel és inspirál, ami engem.

Kikből áll a stáb?

Vannak állandó munkatársak, de alapvetően produkcióktól függ, hogy éppen kikkel dolgozunk. Asszisztens Fekete Ágnes, együtt írjuk a pályázatokat is. Dramaturg Turai Tamás - egyelőre egy produkcióra, illetve még egy-egy programra. Gazdasági tanácsadónk Faragó Balázs, akinek már van gyakorlata a független társulatok terén. Hangtechnika, zene Keresztes Gábor, fotós Varga Imre, operatőr Pálos Gergely. Irodalmi ügyek, honlapszerkesztés, írói dolgok Juhász Kristóf. Szervezés Kovács Éva.

Kik szerződtek a társulathoz - színészek?

Gera Marina, Szandtner Anna, Fábián Gábor, Tóth Simon Ferenc, Szabó Zoltán, Jankovics Péter, Koblicska Lőte. Ők alkotják, mondjuk így, az alapcsapatot. És még keresünk színészeket, illetve számos esetben vendégekkel is dolgozunk; itt most nem sorolnám fel őket, sokan vannak.

Mennyiben akar ez a társulat másféle szellemiséget közvetíteni, mint más független, nem kőszínházi társulatok?

Alkotóközösséget szeretnénk létrehozni, amelynek a tagjai szabadon mozognak, s hiánypótló feladatokat is vállalnak. Szeretnénk falvakban, kistelepüléseken is fellépni. Olyan előadásokat szeretnénk létrehozni, amelyek arról beszélnek, hogy ma mi van, velünk mi van, ma, Budapesten. Mi is szeretnénk kísérletezni, új formákat kipróbálni, de nem azért akarunk független társaságként működni, hogy ugyanazt csináljuk, mint egy nagyszínház, csak pénz nélkül. Ha óriási díszlet- és jelmezköltséggel kezdenénk dolgozni, mint egy kőszínház, jönnének a problémák: nincs pénz a díszletre, vagy ha van, akkor nincs a szállításra, a bontásra, építésre. Erre sem igényünk, sem módunk nincs a saját műhelyünkben. Az évadban két alkalommal Grazban és Kölnben közös produkciót csinálunk ilyen színházakkal, ott megvan erre a stáb és az infrastruktúra.

Újra kell értelmeznünk a színház és a film jelentését, formai és terjesztési lehetőségeit - nagyon fontos az internet és mindaz, ami ezzel megnyílt befogadói és alkotói oldalon. A reneszánsz év kapcsán felturbózott egyetemi órát tervezünk, amelyben keverednek a színház, a videóprojekció, a kórus-koncert és a mozi hatáselemei. Év közben egy egynapos színházi programot rakunk össze, városi helyszíneken lesznek az interaktív színházi akciók, amelyekben a nézők kettesével, négyesével vehetnek részt és részesei, epizódszereplői lehetnek egy történetnek. A díszlet maga az eredeti tér lesz, mintha egy mozi lenne.

Ha egy hagyományosabb színdarab elkészítéséről van szó - az eszköztelenséget mozgékonyságra szeretnénk használni: csak nagyon fontos esetben legyen díszlet vagy jelmez, amikor annak dramaturgiai funkciója van. Amit persze más színházban is meg lehet csinálni, ha az a koncepció, hogy ne legyen más, csak a fehér padló és a színészek. És mivel sokféle nézői réteget szeretnénk megcélozni, nyugdíjasokat éppúgy, mint diákokat vagy korunkbelieket, nyilván az előadandó anyaggal alakul majd, hogy milyen lesz a nyelvezetünk. Mivel alakuló társulat vagyunk, egyelőre nem az jön le az előadásainkból, amit mi gondolunk. A Holt lelkek inkább társulatöszszerázó munka volt. Példa, hogy mi lesz abból, ha van időnk, több hónap, van hely, nincs pénz, lelkes emberek vannak, meg egy regény. Eddig mozgástréningek voltak, ismerkedtünk egymással, keresgéltük a hangot. Biztos, hogy kell még némi idő ahhoz, hogy kialakuljon, mit is képviselünk tulajdonképpen. Valami olyan darabot kéne ezután elővenni, ami már erre a társulatra épül. Nézzük meg, ők kicsodák.

Mindig csapatban dolgozol, sok improvizációval. Sokat merítesz a színészek munkájából.

Az improvizációt mint próbamódszert használom, az előadásokban nincs improvizáció. Mivel a próbafolyamat sokszor épül improvizációra, talán úgy látszik, mintha kaotikusak lennének a jelenetek. De hát nem azok. A Holt lelkekben van egy jelenet, amiről sokan azt hiszik, hogy improvizálunk, holott centire be van lőve. Meg van szerkesztve a káosz.

Rendre tovább dolgozol az előadásaidon. Így aztán más és más előadást látnak a nézők.

Igen, folyamatnak gondolok egy előadást. Azért sem tudom otthagyni az előadásokat, mert bemutatóra soha nem készülök el rendesen. Sokszor a nyilvános főpróbán derül ki, hogy valami nem működik. Fontos, hogy jól mérjük fel a közönség reakcióit, s annak alapján tovább dolgozzunk az előadáson. A másik kérdés a szereplők hozzáállása. Tudom milyen az, ha valaki sokadszor játszik egy előadásban, s egyszer csak elkezdi unni, esetleg megutálja, még ha komoly feladata is van benne. Igyekszem olyan helyzeteket teremteni, hogy újra és újra bizonyítani kelljen, új és új feladatokat és kérdéseket - impulzusokat adni és kapni. Jelezni akarom a munkatársaimnak és a nézőknek is, hogy nincsen kész előadás. Másrészt nyilván szorongató érzés, ha valami nem jól sikerült, de még tizenötször végig kell nézni. Tudni, hogy mások még megnézik, holott nincs még készen. Most jutottam el oda, hogy ezt már egyáltalán nem is szégyellem. Nekem is el kellett fogadni, hogy aki a színházat választja, az a mozgást választja, ami állandó változással jár. Ha lehet, akkor jó irányba szeretném manipulálni a változást, ha már én vagyok a rendező. A Motel vagy a Ledarálnakeltűntem esetében olyan előadást akartunk létrehozni, amelyben még az is talál újdonságot, aki kétszer-háromszor megnézi.

A nézők egy része kivonult néhány előadásodról. Mit kezdesz ezzel?

A nyíregyházi Fotel után közönségtalálkozókat szerveztünk, hogy megtudjuk, miből lett botrány és miért mentek ki a nézők. Ott olyasmi csapta ki a biztosítékot, ami Pesten már nem csapná ki. Például a meztelenség, vagy az, hogy nem hagyományos szerkezetű, hanem kísérleti, álomdramaturgiával szerkesztett volt az előadás. Azt hiszem, nem nyitottan, befogadásra készen jöttek a nézők a színházba, hanem prekoncepcióval. Vagy pedig valóban túl nyers és érthetetlen volt számukra, amit láttak. Próbálok tanulni ezekből az esetekből. Olyan színházat szeretnék csinálni, amiről nem mennek ki a nézők, amiben "átmegy a gondolat". Nagyon szeretnék nevettetni. Legyenek az előadásaink elgondolkodtatóak, mélyek, részletesen kidolgozottak és borzasztóan humorosak. Győzzék meg az embereket arról, hogy "Az élet a legnagyobb művelet". (Vinnai András: Ledarálnakeltűntem - utolsó mondat.) Nos, ez nem mindig jön össze, de dolgozom rajta. Van, amikor belebonyolódom abba, hogy valami durvát, hatásosat csináljak. Esetleg átlépek küszöböket, amit nem minden környezetben lehet megtenni. A POSZT-on nem mentek ki sokan a Fotelról, mert jól volt kommunikálva az előadás, és edzettebb a közönség.

Néha mintha sokkolni akarnád a nézőket. Vagy polgárt pukkasztani? A Fotel egyik epizódjában fiúk állnak körbe egy lányt, levizelik, utána homokot kell ennie. Meddig lehet sokkolni a közönséget?

Van a dolognak egy technikai vagy mesterségbeli része. Aki sokadszor csinálja vagy gyakran próbál hatást elérni, egy idő után "elmegy a mérője". Apámmal beszéltem erről legutóbb: melyik effekt mire jó és milyen csinálni. Vannak thrillerek vagy horrorfilmek, amiktől lefordul az ember a székről vagy meg se néz egy-egy snittet, olyan borzasztó. De aki tudja, hogyan készülnek el a bábok, amikkel ezt csinálják, az máshogy látja. Szerintem tudni kell elkészíteni ilyen effekteket. A Fotelbeli jelenetet nem tartottam polgárpukkasztásnak, az ilyesmit már megszokták színházban. Ott, abban a helyzetben valami valóságosat akartunk csinálni: gonoszkodnak a gyerekek, majd jön a gonoszkodó, részeg apuka, akinek köszönhetően a kislány évek óta katatón állapotban mászkál egy rádióval, valahol egy eldugott elmegyógyintézetben. Az egyik előadásban szart esznek; apám kérdezte, minek kell ez? Amikor csináltuk, annyira vicces volt. Vagy a csonttörés. Tésztákkal kellett kitrükközni, hol harapják el, hogy csonttörésnek tűnjön. Olyan szórakoztató csinálni, hogy az ember bele se gondol, milyen borzasztó lesz a nézőnek.

Szerinted meddig vihető színre az agresszió?

Láttam olyan előadást, amelyben a színészek felvállalták, hogy valakit vertek. Akkor azt gondoltam, ilyet nem szabad. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen nem történhet meg színházban - bármi történhet, nincsenek ilyen dogmáim, csak sajnáltam abban a pillanatban egy embert, és elszállt a figyelmem a történetről. El kell hitetnünk a nézővel, mintha így történt volna, holott közben nem történik semmi. Színház történik. A kérdés az, hogy milyen gondolatot akar közölni az előadás. Ha jó a szándék vagy célravezető ez az elem, ám legyen. De ha fölösleges, akkor fájdalmas nézni is, csinálni is. Nem igazán élvezetes ábrázolni az agressziót. Ha az ember tehetetlen, ha nem talál jó megoldásokat vagy nincs elég ideje, akkor erős hatásokkal kezd élni. Belegondoltam, miket rendeztem mostanában, milyen hatáselemeket használtam. És bizony sok-sok nagyon erős effektet találtam, ami mögött nem volt semmi más, csak maga a hatás. Mintha csak stílusgyakorlatoznék, vagy nem szántam volna el magam, hogy rendesen meséljek el egy történetet. Pedig már van rá igényem. Nem könnyű megtalálni a történetet.

Milyen típusú anyaggal akartok dolgozni? Kortárs darabokkal? Klasszikusokkal? Vagy magatok írjátok a szöveget - mint ahogy Vinnai Andrással számos darabot írtatok.

Az a jó, ha minél többféle műfajban gondolkodunk. A kérdés az, hogy mit akarunk közölni, s mi ahhoz a legmegfelelőbb anyag. Vinnai Andrással vagy Tasnádi Istvánnal szívesen dolgozom együtt, mert már ismerjük egymást, és ők tudnának olyan színdarabot írni, ami rólunk szól. Ugyanolyan fontos ez, mint elővenni és megfejteni a klasszikus műveket. Kortárs és klasszikus versekkel is szándékozunk foglalkozni. Keressük, miként lehet a vers dalszöveg, vagy hogy lehet képben, kompozícióban, esetleg rádiós és videós formában megcsinálni. Csehovot rendezni, elemezni, Csehov-szerepet játszani nagyon jó, nehéz és egyszerűen kihagyhatatlan. Vannak témák, amelyekről szívesen beszélnénk. Például a magányról. A szándékról, hogy az ember közösségben legyen, mégis valahogy úgy csinálja, hogy ül otthon a gépe előtt. Nem olyan színházként akarunk működni, ahol csak színdarabokat visznek színre, hanem szabadegyetemet is szeretnénk létrehozni. Meghívunk előadókat, akik előadásokat tartanak, amiket rögzítünk képben, hangban. Zártkörűen kezdtük el a nyári alkotótáborunkban, de szeptembertől nyílt lesz a szabadegyetem, amihez tematikus filmklub is csatlakozik. Közösségteremtő szándékkal akarjuk használni a játszóhelyünket. Fontos, hogy lássa a néző, hogyan közelítünk meg egy témát.

Miért "Szputnyik Hajózási Társaság - Modern színház- és viselkedéskutató intézet - labor" lett a színház neve?

Sokat gondolkodtunk a néven, azért lett ilyen hosszú. Ha valaki tud jobbat, feltétlenül jelezze, szó lehet a cseréről. Nem akartunk klasszikus színháznevet, mert nem akarunk klasszikus színház lenni. Azt gondoltuk, legyen könnyed a név. Van egy álmom, egy nemzetközi workshop, tengerjáró hajón. Vízen lenni maga a szabadság. Ha vízen vagyunk, dolgozunk, partraszálláskor meg megy a koncert, az előadás meg a vetítés. A szputnyik csak egy jól megjegyezhető szó, ráadásul vicces tárgy, ami ráadásul le is zuhan. Olyan nevet kerestünk, amiben ellentétek vannak. A szputnyik és a hajózás rögtön ellentmondás. "Modern színház- és viselkedéskutató intézet - labor": ez így pontos megfogalmazás. Kicsit ironikus benne a modern. Ha érdemes, idővel majd megjegyzik.

Hogy néz ki az évadotok?

A nyári alkotótáborunk témája az álom volt. A Szentivánéji álom volt az alapanyag. A színészek kis csoportokban elvonultak és jelenetvariációkat készítettek, azokat szerkesztettük össze különböző helyszínekre. Kisfilmeket, fotókompozíciókat készítettünk álomtémára. Nem szimpla nyári próbafolyamatban gondolkodtunk, hanem alkotótáborban, amiben megnyitjuk a témát. Ezt követően egyetemi nagyelőadókba tervezünk egy darabot, ami a reneszánsz pályázat keretében készül. Egy kétórás ideális egyetemi órát akarunk csinálni, amelyben minden van: film, színház, videó, internet; az egyetemes reneszánsz, sűrítve. Ezután Göttinger Pál rendező fog dolgozni a csapattal, majd a tervek szerint tíznapos workshopra megyünk egy romániai társulattal. Olyan találkozó ez, ami mindig egy román és egy magyar rendezőt mutat be. Tavaly Schilling Árpád és a Krétakör szerepelt, most én következek és a Katonabeli Ledarálnakeltűntem, valamint a Szputnyik egy helyspecifikus improvizációval, illetve egy román rendező a saját előadásaival. Azután Olaszországban olasz színészekkel dolgoznánk tíz napot Pármában, valamikor az évad elején. Majd a Krétakörrel közösen tervezünk egy egy hónapos munkát, ezen belül tizenegyedik kerületi lakosokkal szándékozunk foglalkozni. Szeretnénk behozni őket a színházba. Azon akarunk gondolkodni a színészekkel, hogyan, milyen módszerekkel lehet karaktert felépíteni. Grazzal lesz egy közös produkciónk, Handke Az óra, amikor semmit nem tudunk egymásról című "néma" darabja. Olyan változat lesz ez, amely nem utcán játszódik, hanem egy pesti bérházban. Rátennénk forgóra egy háromemeletes pesti bérházat (Grazban ez elfér), és azt ábrázolnánk, hogy körülbelül mi zajlik a Klauzál téren egy pesti bérházban. Ezután Kölnben lesz egy közös produkciónk a kölni Schauspielhausszal Szophoklész Oidipusz királyából. A stábot, a díszlet- és jelmeztervezőt, a szcenikust én választhatom ki. Úgy állapodtunk meg ezekkel a színházakkal, hogy tizenkét magyar színész lehet ott végig a próbafolyamat alatt, s az előadásokat en suite játsszuk. Kiutazunk, lejátszunk négyet, visszajövünk.

Milyen lesz a játékteretek a MU Színház épületében?

Először a teret nyitottuk egybe, így nyertünk egy kétszáznegyven négyzetméteres egybefüggő légteret. Kényelmesen, körbeülve befér száz néző. Feketéről fehérre festettük a falakat, és fehér hajópadló került az aljzatra. Még egy mobil alaphangtechnikai berendezést szerzünk. Lesz új szellőzés, lesznek új székek.

Milyen keretből gazdálkodhattok?

Mikor kiszámoltuk, mennyiből működhetnénk kényelmesen, ötvenmillió jött ki. Huszonhétmilliót kértünk a kulturális minisztériumtól, ötöt kaptunk. Kábé ilyen arányok szoktak előfordulni a többi független társulatnál is. A semmire számítottunk; ahhoz képest nem rossz. Vissza kellett vennünk minden igényből. Ki kellett mondani, mi a leglényegesebb.

De ugye nem ötmillió forintból gazdálkodtok?

Nem. Ennek az összegnek a többszöröse kell az éves működésünkhöz. Csak a bérekhez kellett még szerezni hétmillió forintot, pályázati úton és partnerszínházi megállapodással. Az volt a célom, hogy tisztességes kezdő fizetésük legyen azoknak, akiket lekötök. Biztonságban érezhessék magukat, koncentrálhassanak a dolgukra. Öt hónapot dolgoztunk pénz nélkül. Akik itt voltak, azok komolyan akarják ezt a társulatot. Nagyon nagy segítség, hogy a MU Színház ingyen adja a helyet, s a rezsivel támogat bennünket. Pont megvagyunk, de nagyon fontos lesz a jegybevétel. Hála a két külföldi koprodukciós megállapodásnak, valami kevés még marad további fejlesztésre, rezsire.

Végül is kik az eddigi támogatóitok?

A Színházi Dolgozók Szakszervezete, az NKA, az OKM, a Polgár Krisztina Emlékalap, a TEVA. A partnereink pedig a Schauspielehaus Graz, a Schauspielehaus Köln, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a Zsámbéki Színházi Bázis.

Rendezel máshol?

Ebben az évadban nem, most csak a Szputnyikkal akarok foglalkozni. Rengeteg a tennivaló. Természetesen nem lenne egészséges, ha csak velem dolgozna ez a csapat. Beszélgetek rendezőkkel, ki mit akar. Olyan embereket keresek, akikkel együtt lehet gondolkodni egy teljes évben. Fontos, hogy állandó párbeszéd alakuljon ki.

Korábban sokat játszottál színpadon, filmekben. Vannak még színészi ambícióid?

Maga a játék hiányzik. Olyan ez, mintha belém ragadt volna valami, pedig ha végignézek egy előadást, megtöltődöm a végére. Míg mások a játékkal kiadják az energiáikat, én fölszedem az összeset. Ezt is tanulni kell: jó helyre kerüljenek az energiák. A film megfoghatóbb, leforgatjuk és kész. A színházban ott kell lenni. Ilyen elkötelezettséget csak saját csapatban tudnék vállalni, de ódzkodom attól, hogy színészként beszálljak olyan előadásba, amit én rendezek. Hiszen kívülről akarom látni a produkciót. Állandó dilemma ez.

Ha megkínálnának egy fajsúlyos filmszereppel, azt elvállalnád?

Attól függ, milyen a forgatókönyv, milyen a szerep, ki a rendező, kik a partnerek. Nem minden vágyam a színészkedés. Amit most csinálok, kitölti az életemet.

Az Overnight világa mennyire állt hozzád közel?

Nem az volt az érdekes a filmben, hogy megmutassuk, hogyan dolgoznak a brókerek. Az volt az izgalmas, milyen az, mikor valaki úgy dönt, nem csinálja tovább. Kibírni idegekkel egy ilyen tranzakciót. Volt már ilyen az életemben, mikor azt mondtam, elegem van, mást kell csinálni, különben baj lesz. Akkor volt ez, mikor abbahagytam a színészkedést és elkezdtem a rendezői pálya felé fordulni. Egyébként semmire nem tudom azt mondani, hogy soha. Meglátjuk. Érdekesnek találtam, hogy megváltozott az alkatom. Éreztem, unalmas lenne mindig ugyanazzal az arccal játszani. Szórakoztató volt látni a rohadt nagy vásznon, hogy fest egy ilyen dagi figura.

Mihez képest változott meg az alkatod?

Hát mondjuk a Jadviga párnája Ondrisához képest. Illett a figurához a túlsúly: a stressz, tudjuk, hizlal.

Sok a stressz az életedben?

Igen. Biztos azért, mert olyan dolgokba fogok, amihez még tanulnom kell. Alapvető, hogy ne tűzzek ki olyan célokat, amelyeket belátható időn belül nem tudok megvalósítani. Fontos, hogy az ember néha összegezzen. Kezdjen párbeszédet önmagával, tisztázza, mi az, ami sikerült, mi az, ami nem. Én általában azzal szembesítem magamat, és másokat is, ami nem sikerült. Jelezték is a munkatársaim, mondjam néha azt is, ha jól ment valami. Ha mindig egyre jobbat akarok, ha versenyló-pozícióba helyezem magam, amiben néha jó vagyok, hamar rájövök, nem lehet egy életet így végigcsinálni. Bizony álltam neki előadásnak úgy, hogy na, akkor szakadjon le a világ, akkora darabot fogok csinálni. Izzadságszagú lett és stresszes. Nagyok az elvárások. Az elmúlt években sokat dolgoztam külföldön. Vendégként az ember megpróbál megfelelni az elvárásoknak.

Nem gondoltál arra, hogy tartósan külföldön dolgozz?

Nem tudnék. Sok időt töltöttem Berlinben, hát nem volt annyira felhőtlen. Jó itthon is lenni.

Hogy látod azt, ami itthon körülvesz?

Van a mentalitásunkban valami, ami kiakaszt. Pár nap után érezni lehet, ha hazajössz. Az emberek nem udvariasak, nem barátságosak, nem boldogok. Szenvednek, panaszkodnak. Iszonyatos durva energialeszívás folyik, teljesen értelmetlenül. Nem örülnek neki, ha valami jót csináltál, hanem keresik a bajt, a problémát. Én mindig a változásokban hittem. Sokszor váltottam életemben, nem félek tőle, nekem mindig jót tett. Ezért sem értem azokat, akik egy helyben maradnak, és nyomják tíz évig ugyanazt. Közben panaszkodnak.

Milyen életformát élsz? Színház és megint csak színház?

Régen ez durvább volt, akkor tényleg csak színház volt. Most már nagyobb figyelmet fordítok arra, hogy legyen egy kis magánéletem, egy kis csönd. Ezért is gondoltam el egy olyan hely létrehozását, ahol magam is elkezdhetek másféle dolgokkal foglalkozni. A színház szerelmi kérdés, de filmet is akarok csinálni. Meg rajzolgatni. Valamilyen jó egyensúlyt szeretnék találni, amiben le tudom vezetni a hiperaktivitásomat, le tudom fárasztani magam alkotásokkal vagy munkákkal. Szeretnék tovább tanulni. Lehet, furcsán hangzik, hogy pont akkor beszélek arról, hogy szeretnék csöndben lenni, megállni, tanulni, mikor elindul egy új társulat. A szabadegyetemet például arra találtuk ki, hogy a társulattal együtt hallgathassunk órákat. Túl sokat dolgoztam az utóbbi időben. Gyártottam az előadásokat egymás után. Elég lett volna kettőt rendezni a hat helyett.

Te már ebben a rezsimben nőttél föl. Hogy szembesülsz azzal, hogy az úgynevezett kapitalizmusban a pénz a legfontosabb?

Valóban abban nőttem fel, hogy nagy a választási lehetőség. Bizonyítani kell. Ha van valami elképzelésed, szerezd meg hozzá a pénzt. Ne várd senkitől, hogy odaadja. Ne hidd, hogy neked az jár. A pénzistenség azért elég ijesztő. Ahogy egy ember személyisége eltorzul a pénz vagy a siker megszerzése miatt.

Kik voltak a mestereid?

Mindig is kerestem magamnak mestert. Szívesen hallgatok meg tanácsokat, és tisztelem azokat, akik sok évet lenyomtak és sokat tapasztaltak. A főiskola alatt Székely Gábor volt az, akire leginkább figyeltem, akinek a véleményére leginkább adtam. Ha azt mondta, eljön és megnéz, tényleg eljött és elmondta a véleményét. Szeretettel és körültekintéssel beszélt az ember munkájáról. Úgy, hogy az valóban segített. Fontos kérdéseket tett fel nekem, akárcsak azok a kritikák, amelyek nem ledöngölni, megsérteni vagy bántani akarnak, hanem elmondják, mi a jó, mi a rossz.

Ezek szerint olvasol kritikákat.

Abszolút olvasok és próbálok tanulni belőlük. Ahogy az előadásról távozó nézőket is igyekszem megérteni, mindent próbálok befogadni. Persze van néhány olyan színvonalú kritika, amit egyszerűen fölösleges elolvasni, mert aki írta, nem tudja, mit látott, mert már nem tudja, mit lát, rutinszerűen leírja a sztorit, néhány mondat a színészekről, egy kis savanykodás - érdektelen. Ilyenkor azt gondolom, kár volt az időért, amit az elolvasásával töltöttem, mert nem adott semmit. Se nekem, se magának. De azt hiszem, a legtöbb kritikustól lehet tanulni.

Kinek a véleménye számít neked igazán?

Sokak véleménye számít, de ha ki kell emelni valakit, Zsámbéki Gáboré kifejezetten érdekel; őt is mesteremnek mondhatom. A Katonában is nagyon jó párbeszéd volt közöttünk. Soha nem kényszerített bele helyzetekbe, mégis érezni lehetett, hogy terelget, hogy figyel rám. Fölhívta a figyelmemet olyan dolgokra, amikre egyébként nem figyeltem volna. Állandóan ellát olvasnivalóval, több évre előre megvan, mit kell elolvasnom. A mai napig kíváncsi vagyok Székely Gábor vagy Schilling Árpád véleményére. Még néhány név: Vinnai András, Mózsik Imre. De minden szakmabeli név mellett el kell mondjam, nem vagyok igazán boldog, ha olyat csináltam, ami a családomnak nem tetszett.

Fogsz rendezni a Katona József Színházban?

Ebben az évadban nem, de a jövő évadban igen.

Most is tag vagy a Katonában?

Nem vagyok tag, mert nem onnan kapom a fizetésem, de a kötődés még megvan; ez a legkomolyabb tagság. A Ledarálnakon dolgozunk tovább, új szereplő érkezik Tenki Réka személyében, aki most végzett Zsámbéki Gábor osztályában.

Zsámbéki Gábor hogy fogadta azt, hogy társulatot alapítasz?

Nem nagyon értette, hogy pont most, ezekben az időkben, amikor a legalkalmatlanabb, mért kell színházat alapítani. De hát melyik időpont alkalmas? Nyilván úgy látta, hogy azt a rengeteg macerát, fárasztó és az alkotókedvet kiölő tevékenységet, ami ezzel jár, minek akarom én magamra vállalni, mikor minden adva van a Katonában: jó stáb, jó színészek. Eleinte nehezen fogadta, hogy én most kiszállok. Végül megértette, hogy ezt az utat nekem végig kell járni. Nem kötötte le az energiáimat, hogy egy évben egyszer rendezek a Katonában. Akartam egy saját helyet, ahol olyan programok vannak, amelyekhez mindig szükség van színészekre, de mindig színdarabokat csinálunk.

A Katonában, példa rá a Ledarálnakeltűntem, inspiráló szellemi közegben, kiváló színészekkel dolgoztál. Most nem biztos, hogy ilyen körülmények közé kerülsz.

"Teher alatt nő a pálma". A Katonában nagyon jó szakemberek dolgoznak, remek a műszak. Erre akkor jön rá az ember, ha hirtelen eltűnik a csapat, s maradnak a színészek, akikkel el kell kezdeni felszögelni a díszleteket. Aranyemberek, csak jót tudok mondani róluk. Nyilván ehhez mérten az én igényeim is nagyok lettek. Ha ilyen helyről jövök, akkor minimum ilyet akarok létrehozni.

Mit gondolsz, mennyire jelenik meg a személyiséged az előadásaidban?

Biztos, hogy megmutatkozik, hiszen nagyrészt szerzői darabokat csináltam. Sok-sok szöveget, jelenetet javasolok. Bennük van minden, ahogy nyilván az is, hogy milyen nem akarok lenni. Mivel csapatmunkában dolgozom, nem állíthatom, hogy csak rólam szólnak az előadások. Az improvizáció révén mindenki beleadja a személyiségét. Azért ki kell derüljön sok minden. A humor, például. Le lehet mérni az előadásokon, hogy éppen milyen életszakaszban vagyok. Nem hiszem, hogy kihazudhatná magát az ember a munkájából.

KOVÁCS DEZSŐ

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed