ARARAT-DÍJ 2011

Átadták az év legjobb alakításáért járó közönségdíjakat színházunkban. Az Ararat-díj várományosaira idén is interneten szavazhattak a nézők.

A legjobb férfi alakításért járó Ararat-díjat idén Kálid Artúr kapta Michael West Szabadesés c. színdarabjában nyújtott alakításáért. A második helyet Ilyés Róbert, a harmadik helyet pedig Kardos Róbert szerezte meg. Kálid Artúrhoz hasonlóan, ők is a Szabadesésben nyújtott színészi játékukkal érdemelték ki a közönségdíjat.

A közönség a színésznők közül Varga Anikót tartotta idén a legjobbnak, aki a Szabadesésért kapta meg a 2011-es Ararat-díjat. Második helyen a Párkák c. meseopera Andikája, Spolarics Andrea végzett. A harmadik helyért járó díjat Szorcsik Kriszta kapta Mildred megformálásáért a Fahrenheit 451 c. színműben.
Az Ararat-díjak mellett december 30-án adták át a színházban a Mesterember-díjakat is. A díjjal a Bárka Színház művészei jutalmazzák minden évben a társulat ,,nem színész” tagjait. A Mesterember-díjat Seress Zoltán igazgatótól Kiss Mónika művészeti titkár (I. hely), Várda Zoltán gondnok (II. hely), valamint Belényesi Zoltán hangtár vezető és Petrik Zsolt ügyelő (III. hely holtverseny) vehette át.

Pengés pengetés

Láttam már színpadon Háy-szövegeket – legutóbb a Nehéz című drámát –, szólt a fülembe Lovasi zenéje – a Dogville aláfestőjeként – és igyekszem követni Göttinger rendezéseit is – utoljára az októberben bemutatott Szabadesést láttam. Nem volt hát kétségem afelől, hogy mindhárman remek munkára képesek.

Az egy bárkában evezés egyetlen kockázatának ezért előzetesen csakis az látszott számomra, hogy A kéz című hatkezes ősbemutatójuk alkalmával egymáson igyekeznek majd túltenni. Ám a Csiky Gergely Színházban megvalósított közös alkotásban mindegyikük a megfelelő akkordokat fogta le. Megtudhattuk hát – noha megcsillantják szólótehetségüket is –, trióként is jók. Háy nyelvén szólnak a párbeszédek, Lovasién a songok, de a lüktetést, a fazont, a stílust mégiscsak Göttinger adja az előadásnak. Övé a legmarkánsabb kézjegy. 

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia című könyvének története nem ismeretlen a kaposvári közönség előtt, hiszen Rátóti Zoltán tavalyi önálló estje is a könyv fejezeteiből szemezgetett. Ha tetszik, az volt A kéz béta-előadása. Háy tisztességesen dramatizálta saját szövegét, Lovasi pedig fülbemászó dalbetétekkel toldotta meg. (A zene erős, és hátán viszi a kevésbé erős szövegeket is.) Göttinger minden karaktert alaposan átgondolt és Katona Gábor koreográfussal látványos képekbe öntötte, élvezetesen alkalmazta színpadra a darabot. Szula László kiváló az orráig sem látó „mindenren’ben-fater” szerepében, Csonka Ibolya kis szerepben alakít nagyot, amikor a félig leszemezett kukoricacsutka-mikrofonba üvöltve védi meg a vidék böcsületét, Némedi Árpád boxkesztyűs, rendszerető matektanárja pedig hátborzongatóan vicces. A legnagyobb dicséret mégis a fiatalokat illeti. A fiatalokat, akik minden csoportos jelenet alkalmával felpezsdítik a színpadot, de egyenként is meggyőzőek. Nagyhegyesi Zoltán biztosan viszi végig a csetlő-botló főhős-figurát, ám legjobban nekem Fándly Csaba és Takács Géza játéka tetszett. Akárhogy is, a Novák-osztály, a Rusznyák-osztály, a Mohácsi-osztály, valamint a Csiky Gergely Színház tehetségeinek friss, lendületes játéka szép időket ígér nekünk, nézőknek. 

Az előadás nagyszerűen bánik a térrel. Néhányszor mesterien szűkül le – emlékezetes a zsiguliba zsugorodó család és a klausztrofób, másfélszobás panelba szorult két pár egyszerre pikáns és börleszket idéző szerelmi kamara-csetepatéja –, máskor remekül játsszák be az egész színpadot. Például a hippi-színpompás álomszüzsé, a finálé, vagy a Balaton parti, meglehetősen mozgalmas epizód alkalmával. És jól működnek a kettő közti váltások is. A strand-koreográfia a pörgős zene elhallgatásával igazi siófoki hering-csendéletté ugrik össze. Az előadás ügyesen használja a kiválóan muzsikáló zenekart. Mindhárom gitárhős egy-egy dal erejéig kibújik az árokból és megmutatja magát a színpadon. Elvégre a gitározásról, mint önmegvalósításról és csajozási sanszról szól a darab. Erénye továbbá az előadásnak, hogy bár a szöveg és a jelmezek is pontosan jelzik: a hetvenes évek Magyarországán járunk, a vidékről a fővárosba kerülő srác itt-ott szociografikus igénnyel megrajzolt élet-mozaikja mégsem ragad bele a kádári gulyásba, hanem korszaktól független fejlődéstörténetté tud válni.

Bár A kéz több ponton is irányt téveszthetne – lehetne a Budapest kontra vidék-vita szószólója, lehetne szenvedés-, vagy felemelkedés-történet –, elkerüli a buktatókat, hogy egyszerűen és közvetlen hangnemben beszélje el egy egyszerű és közvetlen srác kamaszéveit. És vele egy nemzedékét. Vagy talán többét is. Háy darabja, Lovasi zenéje és Göttinger rendezése nem cipel a hátán morális dinoszaurusz-kérdéseket és a társadalomkritikája is végig halk marad. Amit viszont vállal, azt marha jól csinálja. Összességében úgy hat, mint csajokra a kétakkord: működik! 

Vass Norbert

Fehér Elephánt a Kézről

Nem biztos, hogy egy novella-sorozat színpadért kiált, ki ne tudná ezt jobban, mint Háy János, a Gézagyerek, a Pityu bácsi fia és annyi más sikeres darab írója. Epizódok laza sorából még születhet dráma, de ha nincs konfliktus, legalább valamelyes jellem-fejlődés elkelne. Itt azonban a kamasz-hős csupán szemléli a világot, amelyben semmi sem történik. Szolid stúdióprodukciónak elmenne, ám a zenés műfajjal összebékíthetetlen. Külön kell hát kezelnünk a kölyökkutya-önarckép és a musical elemzését. De az előbbi zavaros: nyilván a hetvenes évek/?/ elején vagyunk, (amikor már régen nem csuktak le férjeket), "villanygitár" ugyan még nem dübörgött a falu végén, de már a nép legegyszerűbb gyermekeinek is jutott Trapper-farmer... Tóth Eleonóra bivalyerős Nagymama-dalánál még reménykedünk, de a duplázott balatoni kirándulás, az imponálóan liftező elő- és utánfutók ellenére álomba bódít. A csűrmelléki beszélgetésben Béli Ádámnál az adu, a főszereplő, ahogy a legtöbb jelenetben is, rezonőrré degradálódik. A kollégiumibeavatás elviselhetetlen hosszúsága után a felvonásvég villantja fel az első reménysugarat: Császári Gergő délamerikai finomságú gitár-kísérete teremti meg a Magány-dal atmoszféráját, "Csöndben horkol mellettem egy cső...", Nagyhegyesi Zoltán még az indokolatlan terjedelmet is képes énekével-mozgásával kitölteni. Lovasi András alanyi költő, a már meglévő dalok beillesztése sikeres, a szituációhoz írottak nem mindig. Michelangelo sem széklábat faragott, annyi kiváló dalszövegíró van..., az egyedülállóan eredeti dalnok-költő talán csak húzónévnek kellett. Elég arctalan a zene is, bár a lírai vonal szépen kirajzolódik. A második rész javuló tendenciát mutat, Dénes Viktor és Lovas Rozi érett színpadi biztonsággal lubickol a Bach versus "Bartók" párviadalban, Marafkó Mátyás pedig racionális precizitással ad befűzési tanácsokat. A hódítás folyamatát ugyan rettenetes triplázásban követhetjük, /legalább accelerando lenne!/, bár Czakó Julianna kedves bakfisa megér ennyi fáradságot. A zenés képeket illetően csak dicsérhetjük Göttinger Pál rendezését és az egész társulat munkáját. Csík György díszlete lényegül rock-színpaddá, az amerikai fíling káprázatos színekben tobzódik, Marylin Monroe vertikális hasonmásaként Grisnik Petra az előadás legjobb ének-produkcióját mutatja be. Igazi nagyjelenet formálódik az Apa kórházi ágya köré, Szula László lélekbe markoló hitelességgel beszél a haldoklás "talán még egy hét, vagy egy hónap" édes bizonytalanságáról, a betegek Katona Gábor koreográfiájára életre kelnek, ápolók, orvosok az emelt pódiumon, az elfekvőkkel együtt éneklik a vidám haláltánc mindent elengedő, rezignált strófáit. Az annyira hiányolt abszurd irónia suhint meg Némedi Árpád box-zsákos knockout-jában, a végén meg csodálhatjuk az efemer happy ending látványos forgatagát. Örömünk azonban akkor lenne teljesebb, ha Nagyhegyesi Zoltán egy színdarabban jeleníthetné meg a faluról felkerült ifjú beilleszkedési stációit, majd egy másik musicalben, énekkel-tánccal dúsítva játszhatná el a lendületesebb, korosztályi változatot.

A Bárka Színház vendége lesz Esterházy Péter

Esterházy Péter lesz a Bárka Színház vendége december 30-án. A Kossuth-díjas író a Harminchárom változat Haydn-koponyára című drámájának utolsó előadását követően beszélget a közönséggel. A szerző Joseph Haydn halálának kétszázadik évfordulójára írta a darabot, amelynek bemutatója éppen két éve, 2009. december 18-án volt.

Joseph Haydn halála után nem csak zenéjében élt tovább, hanem a koponyája körüli hercehurcában is, temetése után két nappal ugyanis ellopták azt. Eltűnését tizenegy évvel később vették észre, amikor exhumálták Haydn tetemét. A nyomozás után először egy fiatalabb, majd egy idősebb férfi koponyáját adták át Esterházy-hercegnek, s ez utóbbi nyugodott a zeneszerző sírjában sokáig. Az eredetit hosszú, kalandos út végén 1954-ben egyesítették a testtel, és temették újra.

Haydn alakja nem hagyta nyugodni az elszánt Rosenbaum házaspárt, akik frenológiai vizsgálataikban próbálták megfejteni koponyájának formájából zsenialitásának mibenlétét, valamint Esterházy Pétert sem, aki megírta a Harminchárom változat Haydn-koponyára című drámát. A színműből - amelyben Esterházy szövege és Haydn muzsikája találkozik - Göttinger Pál rendezett előadást a Bárka Színházban.


A december 30-ai közönségtalálkozót követően a színház igazgatója, Seress Zoltán átadja az idei Ararát- és Mester-díjat. Előbbit a közönség ítéli oda minden évben egy színésznek és egy színésznőnek, utóbbival pedig a Bárka Színház művészei jutalmazzák a társulat egyik "nem színész" tagját. Az átadót követő előszilveszteri fogadáson az Eugénia együttes zenél a kávézóban. Azok a nézők, akik a Harminchárom változat Haydn-koponyára című előadásra érkeznek, a színházjegyükkel részt vehetnek a találkozón és a koncerten is.

A szirupos musicalvég nem tesz jót a kaposvári ősbemutatónak

Színháztörténeti pillanat: Háy János és Lovasi András bítszíndarab-ősbemutatója a Csikyben. A kéz nem rossz darab, de olvasni jobb volt.

Elképzelhető, lesz Kéz, mely megpróbál jól kupán vágni, ennek ellenére azt kell, hogy írjam: többet vártam. Sokkal többet. Merthogy adott egy jó könyv egy remek írótól A bogyósgyümölcskertész fia Háy Jánostól –, egy Kossuth-díjjal is elismert rockzenész – Lovasi András az ex-Kispálból, most a Kiscsillagból –, egy jógondolkodású rendező – Göttinger Pál –, ám valahogy mégis erős hiányérzet maradt az utolsó taktusok után. Egyfelelől minden bizonnyal konkréten miattuk is, ugyanis még egy tökéletes darabot is agyonvágott volna a szirupos tucatmusical-befejezés, a nagy közös éneklés, boldogság, konfettieső. Ha már kimondottan bítzenés színdarab született – s vele ősbemutató a kaposvári Csiky Gergely Színházban –, akkor ne színeskoktélszagú összenépi dalolás zárja már. Jimi Hendrix legalább kettőt fordult a sírjában, s ledugta a torkán az ujját...

Az alapsztori – A bogyósgyümölcskertész fia – a hetvenes évekbe kalauzol, igazi kordokumentum, egy a kádári Magyarországon kamaszodó fiú lassú eszmélését mutatja a kisfalusi indulástól a világvárosi milliőig. Az úton a kilométerköveket a zene jelöli ki, Hendrix és Rolling Stones,Zeppelin és Deep Purple, Radics Béla és a Skorpió, a rákendról, s a villanygitár, mely mindennek alfája és omegája. És persze ott a háttérben a felnőtté válás, mely mocskos nehéz dolog volt akkoriban, legalább annyira, mint manapság.

Az indulásnál az utca tehénszar-, az udvar tyúkszar-, az ember fokhagymaszagú: ide kerül büntetésből a fővárosi zenetanárnő, innen próbál kitörni a főhős, akinek a környezete azt bizonygatja folyton folyvást, hogy az ő kezébe kapanyél való, nem hangszer. S innen kell kitörnie, mert a sár és a por betemet mindent és mindenkit... kezdésnek nem rossza köpenyes, gumicsizmás ifjak cilinderes tánca, Csonka Ibolya nagyirockja pedig egész egyszerűen zseniális. Csuhajja!

Ilyenben persze a nézők többségének nem volt része, a balatoni hétvége viszont már beindítja a nosztalgiát: a zsúfolt siófoki strandon pecsenyére sült söröző-autóstáskás endékások, a farmeres-gitáros lengyel egyetemisták képe minden ki előtt megjelenik, aki az úttörőből kiörgedve élte meg a rendszerváltást. Pörög a darab, viszi magával a nézőt, még azokat is, akik előzetes olvasmányélmény nélkül ültek be az előadásra.
Csakhogy ez nincs mindig így. 

Egyes jelenetek előzmény nélkül kerülnek a darabba, a zene ugyan próbál habarcsot alkotni, de kevés sikerrel. Ugrál a történet, epizódok villannak fel, majd tűnnek el, olykor a feledésbe. Az pertsze érthető, hogy a falusi gyerek Pestre költözve asszimilálódni akar, s inkább az otthoniaktól különbözni, csak éppen a dúc hiányzik alóla. Felszínes a mese, a mondanivaló sokszor másod-harmadlagossá válik, marad a zenei élmény, egy közepes rockkoncert, majdnem punkfelállásban. S néha kiderül, a Kéz, melyről eleinte mindenki azt állította, csak dolgozni lehet vele, tud ütni, zenélni, szeretni, kapaszkodni és kapcsolódni. S a szent cél, a csajok meghódítása érdekében eljátszani a Dédapámat a Skorpiótól, pedig az már ciki. Mint ahogyan a történetszövésbe néhol erőteljesen keveredő közhelyfolyam is...

Ráadásul a sok-sok megénekelt sztori nem ad ki egy teljes egészet, hiányzik valamiféle összetartó erő, amitől a jelenetek darabbá válnak, a groteszk-szatírikus alaphang néha fals mellékhangokkal párosul. A néző pedig csak ül, s várja, hogy rendeződjenek a dolgok végre. Hiába, ha csak az összenépi végéneklést nem vesszük olvasztótégelynek. De inkább ne...

Mindezek ellenére a színészi játék nagyobb részét nem érheti kritika. Az útkereső Dávid szerepében az egyetemi hallgató Nagyhegyesi Zoltán kifejezetten érett produkciót hoz, a számára engedett kereteken belül ügyesen kiteljesedik, s ami egy zenés darabnál nem hátrány (...), el is tudja énekelni és táncolni penzumát. Szintén kifejezetten kellemes nézni és hallgatni Fándly Csabát, aki korábban néhányszor túlerőlködte szerepeit, ezúttal azonban kifejezetten jól áll neki a főszereplőhöz hasonló metamorfózisra kényszerülő ifjú szerepe. 

Kalaplengetést érdemlő alakítással rukkol ki a morózus matektanárt megjelenító Némedi Árpád is, mint ahogyan az epizódjelleggel a darab elején megjelenő Csonka Ibolyaprodukciója is ott marad a fejekben. Szula László és Varga Zsuzsa autentikus falusi szülőpárost alkotnak, velük ellentétben a kollégiumi brancsra kirótt szerepek kissé érthetetlenek: hogyan lesz az egyik pillanatban együgyű népségből másodpercek alatt verőlegyények alkotta kemény galeri... 

Csapó Virág nem kap elég időt, hogy mélyen megmerítkezzen a talán egyetlen politikai mondanivalót hordozó zenetanárnő szerepében, s hasolnóképp csak epidozistaként lehetnek jelen a történetben amúgy fontos szerephez jutó lányok – Czene Zsófi, Grisnik Petra,Czakó Juli és Lovas Rozi –, bár utóbbi Dénes Viktorral és Nagyhegyesi Zoltánnal közös zongorás jelenete – Bach c-dúr prelúdium és fúga – kifejezetten jól sikerült, s mivel még mindhárman egyetemisták, nagyon is süvegelendő a produktum.

Kár, hogy a darabról ez a legjobb szívvel sem állítható, bár lehet, hogy az elején említett nagy várakozás miatt keserű kicsit a szájíz. Lehet, hiányzott Mics Micsel on drámsz és Billi Kaksz on bész...

Az utolsó szó joga

A nemrégiben Junior Prima-díjjal kitüntetett Göttinger Pál, a Szabadesés rendezője maga mondta, hogy bárkás munkáit elsősorban az elszámoltatás problematikája köti össze. Tán éppen az említett leltártéma, a mérleg elkészítésének kívánalma, kötelessége és nehézsége vezette hát a fiatal rendezőt az ír Michael West darabjához.

A Szabadesés a súlytalanság állapotának súlyosságáról, a légüres térben zajló, kiáltásra szomjazó, hősies és – bízzunk – nem is hiábavaló harcról szól. Kulcsfigurája egy átlagosnak látszó, középkorú férfi, aki összeomlásnak indult kapcsolata teljesen átlagos reggelén váratlanul összeesik. Míg magatehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, és a halállal viaskodik, a színpadon megelevenednek gondolatai, választásai, érzései. Göttinger előadása fejezetenként vezet be minket egy korántsem átlagos élet rengetegébe.

Szikár, steril színpadkép fogad. A teret kórházban használatos fehér függönyök szabdalják, a fekete deszkák fölé hatalmas, hófehér vászon feszül. Kezdésként – mintha családi videót látnánk – a főhőst alakító Kálid Artúrselyempizsamás alakja jelenik meg a kivetítőn. Keresi a szavakat, dadog, zavarban van. Aztán – ez már a színen történik – a szótlan férfi váratlanul összeesik. Megfosztatik ki nem mondott szavaitól, ám belül befejezetlen mondatainak nyomába ered. Az előadás dinamikája finomra hangolt, szépen komponált. A kezdeti komor geometriát a lendületes játék és az előadás ötletes térhasználata oldja ugyan, végül aztán mozdulatlan, szép, sötét csendben állapodik meg ismét. Addig viszont egy döbbenetesen valóságos, mégis szürreális, könnyfakasztóan tragikus, mégis szórakoztató utazásnak lehetünk tanúi.

„Még itt vagyok” – törnek fel elemi erővel a mondani már nem bírt, ezért befelé kiabált szavak a halál küszöbén az életével elszámolóból. A jelenlétért, a figyelemért, a kommunikációért folytatott küzdelem, a mozdulni vágyó mozdulatlanság szavai. És Kálid Artúr sokoldalúan tesz színpadra minden mozzanatot. Jelenetről jelenetre az általa megformált figura más és más arcát mutatja. Látjuk megszégyenített kisiskolásként, letolt kölyökként, magoló eminensként, szürke szeretőként, tesze-tosza férjként, végül előbb kétségbeesett, majd nyugodt haldoklóként. Átéljük, ahogy elment mellette az élet, és kicsit azt is érteni véljük Varga Anikó pontos játékából, hogy a pajkos diáklányként megismert feleség hogy vált mellette kiábrándulttá, és hogy lesz hozzá végül hűtlen. De nemcsak ők ketten, mindenki kiválóan teljesít. Kardos Róbert a rosszcsontszerepből kinőni képtelen féltestvérként, Ilyés Róbert különös mesteremberként nyújt emlékezetest, Szoták Andrea pedig egy jeleneten belül naiv fruskából kiégett, megtört nővé alakul.

Az előadás legizgalmasabb ötlete, hogy a színpadi – vagy éppen a nézőtér alatt játszódó – események egy kézikamerának hála párhuzamosan peregnek a színpad fölött feszülő vásznon is. Párhuzamosan, mégis másképp. Hiszen a „videojáték” jóval több, mint az élet végén lepergő film metaforájának vizualizálása. Új, más – olykor szubjektív, belső, máskor kívülről figyelt – szemszögekkel gazdagítja, így még több oldalról mutatja be a cikázó eseményeket.

Göttinger legújabb elszámolástörténete szívbe markoló és kifogástalan. Dísztelen, őszinte, intenzív és erős színház. Mondjuk ki, míg nem késő: látni kell!

A KÉZ - előadásfotók

Valós riport egy beatzenés darabról

Háy János, Lovasi András és Göttinger Pál egy lázadó kamasz életét fésülte össze a beatzenével, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című, immár klasszikus musicalhez hasonló mű szülessen.

Háy János gyakran dolgozza át novelláit drámává azt kutatva, vajon a prózában megfogalmazott probléma megjeleníthető-e színpadon. A huszonöt történetet tartalmazó, A bogyósgyümölcskertész fia című kötetét Lovasi András zenésítette meg, Göttinger Pál alkalmazta színpadra A KÉZ címmel, és a kaposvári Csiky Gergely Színházban mutatták be 2011. december 9-én.

Ezúttal korántsem volt könnyű feladat a színrevitel. A könyv egy falusi kisgyerek útját írja le a fővárosi gimnáziumon át a főiskolás évekig. Rengeteg élmény, sok cselekmény, számos szereplő. Háy a drámaváltozatban a könyvet két részre osztotta, s most az elsőt formálta át, melyben falusi általános iskolásból városi gimnazistává lesz Dávid, a főszereplő. Az így kialakított váz huszonhét hosszabb-rövidebb jelenetre oszlik. Az egyes epizódok nemcsak a regény világát, hanem szerkezetét is követik. A színpadon megelevenedő szituációkat a kamasz álmai és próbálkozásai fűzik össze, valamint a zene, amelyért Dávid is rajong. Néha csak gitárdallamot hallani illusztrációként a dialógusok alatt, máskor a cselekmény részét képezi a zene, de néhol a főszerepet is átveszi, maga dramatizálja-irányítja a szereplőket. A darab a hetvenes évek első felében játszódik, és ehhez mindvégig hű marad az egyszerű, nyers, a korszellemet idéző rockzene.

A darab első harmada a faluban játszódik, ahol a vidék-város ellentét tematizálódik a fokhagymaszagú diákokkal, majd a kollektív emlékezetre támaszkodva szép sorban megidéződik a kor összes jellemzője a téeszelnöktől a vajsárga Zsigulin át a Balaton parti kempingezésig tábortüzes gitározással, lengyel egyetemistákkal, hippikorszakkal és farmernadrággal. Az elvágyódás, a vidék-város ellentét, a popzene és irodalom kapcsolatára történő utalás egyre erősebbé válik, például a középiskolai felvételit bemutató részben:

„Peti: Na, mi volt a felvételin.
Dávid: Semmi különös.
Peti: Jó, azért valami csak volt.
Dávid: Csak kérdezgettek.
Peti: Jó, de mit?
Dávid: Hogy mit olvastam.
Peti: És mit mondtál?
Dávid: A Popfesztivált.
Peti: Tiszta hülye vagy. A Bánk Bánt kellett volna.
Dávid: Itt a faluban azt kéne mondani, de ott nem. Ott pont ezt kellett. Mondta az a tanárnő, aki kérdezett, hogy ha rajta múlik, én már fel is vagyok véve.
Peti: Bazmeg, ez nem igaz, itt ezzel a hülye kötelezővel szarakszunk, Pesten meg még az irodalomórán is rokendroll van, leszakad a pofám! Ekkora a különbség.
Dávid: Ekkora. Ott olyan lehetsz, amilyen vagy, nem úgy, mint itt, hogy itt csak olyan lehetsz, amilyennek lehet lenni, amilyennek a szüleid akarják. Ott nem az van, hogy megfelelni a felnőtteknek, ott eleve olyan felnőttek vannak, akik értik a gyerekeket. Nem csókolomot kell otthon köszönni, hanem hellót, érted!”

Ez a kamasz által megfestett, a valóságtól igen távol eső kép Budapestről. Háy, rá jellemzően, a kollégiumi beköltözéskor az otthoniaktól való búcsúzást Dávid szüleinek szemszögéből is láttatja, még erősebbé téve a különbséget generációk és életformák között.

A második részben a fővároshoz, a szabadsághoz fűződő remények először a kollégiumban törnek meg a beavatási szertartás során, majd egy félresiklott udvarlás után a betegszobába kísérjük Dávidot. Itt a matektanár bokszolóvá vetkőzik, agresszív rockzene szól, a fektető ringgé változik, az ezt követő álomjelenetben pedig New York tűnik szemünk elé, szabad emberekkel, zenészekkel, marihuánás cigivel és az FBI-jal. Azaz újabb eszmények, mert a budapesti álom addigra már összeomlott:

„Dávid: Nem azért jöttem ide, hogy az ő hülye szabályaik szerint éljek, hogy az összes fasz felnőtt elvárásának eleget tegyek. Én azért jöttem ide, mert szabad akarok lenni, ahogyan azok is, akik Woodstockban voltak. Szabad élet, szabad szerelem.”

A főszereplő sikertelenül nyújtogatja kezét a lányok, és nem az apja felé, aki eközben a halálos ágyán fekszik. Ez a darab legmeghatóbb jelenete, amikor a kórházi látogatást is a folyton zenéről, a lányokról és a jövőről ábrándozó fiatal szemén keresztül látjuk, majd a zenekari árokból a színpadra fellépő gitáros az apát magával viszi a háttérben álló koncertszínpadra, aki itt fia szemében átalakul a téeszelnökből koncertező idollá, metaforikus példaképpé.

Az apa átváltozása után a fiú szerez magának egy gitárt, és kedvesen ironikus jeleneteken keresztül gyakorol a nézők előtt, miközben komoly vita folyik a magyar és az angol slágerek népszerűségéről:

„Laci: Figyelj, ez rokendroll érted, ez nem nyelvi kérdés, ennek nincs olyan nyelve, hogy angol, itt tisztára a lélek számít.
Dávid: De akkor mi a faszt énekeljek? 
Laci: Énekeld azt, hogy vájdömájdö nyúolliknsz fájdömájdö szan.”

A darab végére a gitározás meghozza a gyümölcsét: Dávid és Anna keze összekulcsolódik, kész a happy end.

Az előadás remek humorral használja a hetvenes évek sztereotípiáit, a Kádár-korszakra jellemző toposzokat. A beatzenével keresztezett produkció nem csap át unalmas retró-darabba.

A díszletek is figyelemreméltók, végig összhangban a Háy-dráma eseményeivel. Praktikus mozgatásuk szintén nagy teljesítmény, hiszen a huszonhét jelenet alatt egyszer sem volt zavaró pakolászás a színpadon, amelyen hol parasztház, hol iskola, hol kórház, hol panellakás a helyszín. Még a felemelkedő Zsiguli is zökkenőmentesen repül. Az előadás a maga nemében hiánypótló, hiszen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darab óta kevés ehhez hasonló kísérlet volt.

A KÉZ Háy János könyvének első és egyben vidámabbik fele. A második részben a főszereplő bukása elevenedik meg: öngyilkos akar lenni egy lány miatt; a gimnáziumból kikerülve zenekart alapít, amely még az első koncert előtt feloszlik; elveszíti a barátait; az utcán találja magát, majd félúton Párizs felé Bécsben, ahová a barátnője után ment, és ahol ugyanez a lány kidobja. Reméljük, ez is színpadra kerül.

Almádi Róbert

Gabnai Katalin a Szabadesésről

Egy átlagember utolsó életszakaszát mutatja a játék a hirtelen jött szélütéstől a gyors lefutású, kórházi elhalálozásig. A hibátlan testfelépítésű Kálid Artúr gyönyörűen megtervezett mozdulatokkal omlik össze a kellő pillanatban. A történet főhőse az utolsó órákban infúzióra kötve, lepedőfüggönyök folyosóira kirakva, s az övéi számára már lényegében kommunikációképtelenül, visszatekint visszhangtalan jósággal megélt, hiábavalónak tűnő életére. Attól a pillanattól kezdve, amint a guruló asztalra kerül, a játéktér magasában elhelyezett képernyő azt mutatja, amit ő érzékel. Nemigen láttam még színházi előadást, ahol a videót ilyen helyénvaló és logikus módon, s ilyen kiváló operatőri munkával alkalmazták volna, mint itt. Mint Göttinger legjobb munkáiban általában, itt is rend van és emberszeretet. Jó a fordítás (Várady Zsuzsa szájra álló szövegű munkája), és nagyon jó a színészcsapat. A főhős kivételével mindenki több szerepet játszik, vagy önmaga fiatalkori változatát is megmutatja. Így követhetjük a gyermekkori hányattatás, a feleséggel való egymás mellé sodródás, s az utolsó hétköznapi este kínos baráti és házastársi afférjait, míg kikötünk a kórházi üzem végállomásán. Kardos Róbert, Varga Anikó, Szoták Andrea és Ilyés Róbert családtagokként és a kórházi személyzet tagjaiként kísérik útján a Kálid Artúr által megformált „Akárki"-t. Az elszámoltatás egy szimbolikussá növesztett figura, az elhanyagolt lakás avagy élet korhadását felmérő és a kárt kiszámoló sátáni biztonságú „gombaszakértő" (Ilyés Róbert) segítségével zajlik, kamerával kísérten, a nézőtér állványzatának alvilágában. Sajnos, a gégemikrofonokkal viselhetővé tenni próbált tér kezelése vetítésekkel és pontosan húzogatott fehér függönyökkel együtt sem hat igazi megoldásnak. Mint olvasható, az ír színházi társulás tagjai egy amerikai neurológus esetére csodálkoztak rá, aki harmincvalahány évesen gyógyult ki a stroke-jából. Arra gondoltak, mi lenne, ha ez az ember, mondjuk, ír lenne. A minimális eltérés, hogy nem gyógyulna ki a szélütésből. Folytassuk-e a sort, hogy mit éreznek a magyar közönség tagjai, az ír példázatot látva? Bár a szövegkönyv viseli a szerző nevét, az egész művön erősen érződik a kollektív drámaépítés technikája. A jelenetek összedolgozatlanságát, a dramaturgia pikkelyezettségét eredményező eljárás az alakok időnkénti folytonossághiányára, a történet kicsinyke következetlenségeire is magyarázatul szolgál. Túlbiztosításnak tűnik, hogy nem csupán stroke-ja, de agydaganata is van a betegnek. A közös munka bent ragadt műhelyforgácsai ezek. Sok ember sok emberről való „jelentése" adódik be ilyenkor a közösbe. Ettől persze, jó esetben, s így most is, különös közösségi erő emeli meg az elmesélt történeteket. Az ír és az angol kortársi drámaiskolák ráadásul külön gondot fordítanak a megszülető alkotásban szükségszerűen megjelenő szimbólumokra, azok kialakítására és gondozására. Költő azonban csak ritkán terem e kollektívákban. Tandrámák, szép emberségű tanulmányok többször születnek. Ez is egy, azok közül. Ha valahol épp a szülők megértéséről, elfogadásáról vagy elutasításáról folyna beszélgetés osztályfőnöki órán, érdemes a középiskolásokat elvinni erre az előadásra. Remélem, azért még megérem, hogy Göttinger Pál a maga írek általi elvarázsoltságában kedvet és lehetőséget kap a nagy ír költő-drámaírók darabjainak bemutatására is. Sean O'Casey Kukuríkú ifiúr-a, vagy akár Synge nyugati végekről való hősének megrajzolása nem akármilyen rendezői feladat lenne számára. Talán épp a Bárka fedélzetén adódhatna erre alkalom.

Tasnádi István: FINITO

- komédia -


Blondin Gáspár: Kelemen József
Blondinné, Vali: Varga Zsuzsa
Özv. Vecserák Károlyné, Blondin anyósa: Csonka Ibolya
Pacsik Ferenc, polgármester: Sarkadi Kiss János
Bicke B. László, költő: Kaszás Gergő
Tigris Niki, popdíva: Nyári Szilvia
Dr. Juhos Buda, rendőrőrnagy: Némedi Árpád
Szomszéd Misi: Kalmár Tamás
Pál, médiaszemélyiség: Szikszai Rémusz m.v.
Reszlik Hajnalka Myrtill, riporter: Grisnik Petra
Bak Tamás HSC, operatőr: Szvath Tamás
Hivatalos úr: Nyári Oszkár


Rendező: Göttinger Pál


Díszlet: Csanádi Judit
Súgó: Kirsch Veronika
Segédrendező: Mészáros Csilla
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Ügyelő: Bors Gyula
Zene: Dinyés Dániel

Bemutató: 2012. április 27.

Finita la commedia - Blondin Gáspár, a negyvennégy éves nagyábrándi lakos ugyan nem beszél nyelveket, de ha beszélne, egész biztosan ezt gondolná. Elvesztvén munkáját és életkedvét, bezárkózik a kerti budiba, és erőteljesen szuicid alkattá válik.
Országunk persze híres a búskomorságról és az elégedetlenségről, így aztán környezete nem is igyekszik lebeszélni tettéről. Sőt, a halálból hasznot húzhatnak, s a hasznot lefölözhetik! A popdíva a reménytelen szerelemre hivatkozna, a polgármester a faluért áldozná fel Gáspárt, a költő a könyvek felemelt áfája miatti tiltakozásban látja a várható halál okát. Felbolydul a falu: Blondinéknál tolong mindenki, a szomszéd, a rendőr, a riporter, no meg az anyós! Amikor aztán betoppan Pál, a médiaszemélyiség is, hogy élő adásban közvetítse Gazsi öngyilkosságát, végképp eluralkodik a káosz...
„A szerző szívesen kijelenti, hogy az alapötletet Nyikolaj Erdmantól lopta." - írja Tasnádi István a komédia elején (Erdman: Az öngyilkos). A kaposvári közönség már jól ismerheti Tasnádit, akinek darabjait színházunk mindig nagy sikerrel játszotta (és emlékezhet Koltai Róbert öngyilkosára is...). Most Göttinger Pál rendezésében ismerkedhetünk meg egy halálra szánt magyar zombival és egy újabb adag komikus verssorral, verses komikummal.



Farmerben gitározol a lelked mélyén

Írta: Podmaniczky Szilárd

"A darab rosszul indult, az első jelenetek egyikében rosszul lett „a fiú nagymamája”, kórházba szállították. Ezért néhány percre leállt a darab, de csak néhány jelenetet kellett kihagyni." Podmaniczky Szilárd Háy János A kéz című darabjának ősbemutatójáról.

Volt nekem egy súlyos színházi traumám gyerekkoromban. Örökké verset kell mondani a színpadon, vigyázzban állva, folyt rólam a víz és szavaltam. Utáltam szerepelni, már gyerekként kétszázhatvan volt a vérnyomásom közönség előtt, akkor még nem szedhettem valeriánát. Most se mindig. Szóval, jól ismertem a színpadot, a súgólyukat, a zenekari árkot és a zsinórpadlást. Egyszer egy színtársulat vendégszerepelt nálunk, tájoltak, és emlékszem egy késő orosz jelenetre, amelyben a magasba néz egy ma már nem élő színészünk, és azt mondja, esik az eső. Én ezen úgy elkezdtem röhögni, hogy ki kellett mennem az előadásról. Ugyanis pontosan tudtam, mit látott, amikor fölnézett. A zsinórpadlást és a foghíjas, színes izzósort. Minden illúziómat elveszítettem. Pontosabban: azon az előadáson nem született meg bennem. Nekem az illúzió a legfontosabb a színházban, az, hogy megszülessen bennem a darab. Ami nem egyszerű, mert nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy csak játszanak, és nem a valót látom. Vagyis az illúzió: megszülni a valóságot.

Na, jó, nem bonyolódok bele.

Pénteken este a Kaposvári Csiky Gergely Színházban volt Háy János A kéz című darabjának ősbemutatója, amihez Lovasi András szerzett bítzenét. Jól meg is döngette a basszus a vékonyabb hangsebességhez szokott öreg falakat.

A darab háttértörténetét a szerző A bogyósgyümölcskertész fia című novellás kötet anyaga adta, amely életrajzi elemekkel átszőtt mű, de közelebbről ismerve a szerzőt, nem lacafacáznék, gyakorlatilag az életének azt az időszakát írta meg a könyvben, és játsszák a darabban, amikor vidékről tinédzserként fölkerül Pestre az iskolába. Mert ezt vidéken így mondják: fölkerül. Vonzódik a bítzenéhez, mint ahogyan akkor sokan. Az első farmerünk korszaka ez. Gitározni akar, zenekart szeretne, de mindvégig lelkes amatőr marad.

A fiú szobájának díszletében használt mozdonyos LGT lemezborító az én szobám falán is fönn volt egy doboz üres marlboro mellett. Nekem is nyomta a Skorpió az Azt mondta a dédapám című szerzeményét, ami a Jimmy Hendrixhez képest szöcskefing volt.

A Pestre került fiút elszédíti a nagyváros forgataga, ahol nem csókolomot köszönnek egymásnak az emberek, mint falun, hanem lazán helóznak. Különcsége miatt azonban nem tud simán és lazán beilleszkedni, nehezen találja a helyét. Ezt a folyamatos kint is vagyok, bent is vagyok érzést egyetlen „dolog” tudja feloldani: a szerelem. De az se megy egyszerűen egy falusi gyereknek. Első nekifutásra a mellbimbót mellráknak nézi. A darab végén a musicalesen beteljesülő szerelemtől, isten az atyám, meghatódtam. Lásd illúzió! Merthogy közben meghal a fiú édesapja, aki igazi falusi, konok ember módjára nevelte a fiát, de hát épp ez tud nagy űrt ütni egy fiatalember szívén, ahol aztán csak a szerelem töltheti be az ürességet. És ez a szerelemérzés aztán az élet örökkön örökké fölhúzott rugója marad.

A zenekar rendesen nyomta végig a zenekari árokban, mintha koncerten lettek volna. Persze a számok közti prózai pihenőkkel nem lehet könnyű folyton a csúcson izzani. Vagyis nem lehet, épp ezért mondom, hogy jól hozták magukat, mint színházi zenekar.

A darab rosszul indult, az első jelenetek egyikében rosszul lett „a fiú nagymamája”, kórházba szállították. Ezért néhány percre leállt a darab, de csak néhány jelenetet kellett kihagyni. Az eseménytől kicsit mindenki megzavarodott, én is, azt hittem, hogy ilyen színpadi traumával képtelenség lenyomni egy kétfelvonásost. De szünet után rendeződtek a sorok, Göttinger Pál rendező jó edző módjára összekapta a csapatot, amely budapesti és kaposvári színész szakos hallgatókból állt. Elkíséri őket a színészpályán ez az előadás.

A darab élő és szórakoztató, miközben azért jól tudjuk, nem minden ízében volt szórakoztató a hetvenes évek magyar világa. Mondjuk a mostani se az. De innen nézve azt az időt, érezhetünk némi egészséges nosztalgiát. A kéz megteremti az atmoszférát.

A következő buszon

Hogy milyenek is voltak azok a hetvenes-nyolcvanas évek? A balatoni nyaralás mint a földi paradicsom netovábbja, az NDK-s és lengyel turisták viszonylagos szabadságot méltányoló nyüzsgése, a farmer mint státusszimbólum, a suttyomban beszerzett és hallgatott nyugati kislemezek, a House of the Rising Sun és Jimi Hendrix, mint a tinédzserkor fő élményei. Amikor még a tizenhét éves fiúk számára ismeretlen volt, milyen egy női mell. Amikor még köpenyt kellett hordani a suliban. Amikor még… Háy János és Lovasi András A kéz című zenés játékában ezt a kort próbálták megidézni. Próbálták, de nem sikerült. Pedig a szándék, az ötlet hiánypótló, ez a korszak mintha nem is létezne, a mostani harmincasok, kora negyvenesek mintha egy vákuumban születtek volna. Hogy az 1960-ban született Háy János remekül ismeri ennek a világnak az atmoszféráját, az tudható. S a ’67 nyarán érkező Lovasi András is bizonyítottan meglehetős erősséggel képes felidézni a fiatalkor hangulatát. Mi vezet hát A kéz című bítzenés életérzés-darab kudarcához? A történet lazán, de mégiscsak A bogyógyümölcskertész fia című Háy-novelláskötetet követi. Van egy Dávid nevű falusi srác, aki zeneiskolába jár, hiszen Jimi Hendrix az isten, de nagymamája kiveszi onnét, mert a tanárnő megjegyzést tesz a mindent átható falusi szagra. A nagymama innentől nem szerepel a történetben, anya és apa jön, akik élik a tsz-alkalmazotti család szocialista kispolgári életét, a jutalom a kétnapos balatoni nyaralás, alvás a Ladában a kempingben, ahol Dávid gitározó lengyel turistákat figyel meg, „na, kit simogasson a Balaton”? A srác szabadság levegője után áhítozva egy budapesti középiskolába felvételizik, mert „ott fenn” szabadság van, hát a francokat van ott szabadság, ott is szabályok vannak, főként a koleszban közösségi szabályok („Elhazudni a valóságot nem lehet, és mindjárt látod,/ Hogy bünteti ezt egy jó közösség/ A kötelesség az kötelesség, túl kell ezen esni, tessék,/ A büntető jobbos lendül meg most!”), Dávid a beavatás végén szomorú („Nézem a kezem, mit csinál egy kéz,/ Néha simogat, néha üt és kész”) de a szünet alatt beilleszkedik, és a második rész azzal kezdődik, hogy már nagyon szeretne dugni, csak sok bort ivott, aztán megijed a lány mellbimbójától, úgyhogy fuccs a jó kis kufircnak. Másnap Dávid másnapos, és így nem ír matekdolgozatot, amit a vadállat matektanár nem hajlandó tudomásul venni, majd jön a hír, hogy apukája haldoklik, apuval egy igazi amercian dreamben szerepel, persze ez lázálom, s a végére az apu meghal. Dávid ezután a szerelemre koncentrál, bizonyos számú kudarc után el is sikerül gitároznia a Dédapámat a Skorpiótól, s máris kéz a kézben, az időközben éretté vált fiatalok egy kedves fináléban néznek szembe a nagybetűs élettel és a világ szépségeivel, csak hogy a megjelenő közhelyek mennyiségét érzékeltessük.  Mert hát ez az igazi meglepetés: az irodalmi előzményben oly eredetinek és emberinek ható szöveg a színpadon nagyrészt igen közhelyesnek mutatkozik, s a dalokkal sem jobb a helyzet. A töredékes sztori nem ad ki egy egészet – aminek nem az az oka, hogy ne tudhatna működni a rendszer. Hanem az, hogy Göttinger Pál rendező egyrészt nagy gonddal az irdatlan mennyiségű díszletváltás lebonyolítására koncentrál, ahelyett, hogy megteremtené az előadás atmoszféráját, másrészt mintha ájult tisztelettel közelítene a szöveg felé: rejtélyes okokból megelégszik az elhangzottak szolgai illusztrációjával, a szituációk technikai megvalósításával, harmadrészt pedig mintha hirtelen elütött biliárdgolyóként, véletlenszerűen ütköztetné a történéseket a reális, a stilizált és a groteszk stílussal. A laza szövés nem jelenti azt, hogy nincs szükség egységes rendszerre egy előadásban. Egy valódi konfliktusok nélküli darabban a főhős nem tud a miénkké válni. Itt ugyan vannak konfliktusok, főleg a jellemzően álmodozó naiv kamaszként beállított Dávidnak van némi konfliktusa a közeggel, na de azért az nem elég ütős, hogy a zongoratanárnő egy kényeskedő fapina. Az sem elég, hogy a szereplők kifejezik a közeg semmilyenségét. Ezt a színpadon kellene látni, hogy elhiggyük, színházilag ütköztetni a szereplőket a közeggel. De merészen eldöntetlen a hangütés is: például a koleszjelenetből a szemlélő számára először valami olyasmi derülhet ki, hogy Dávid az OPNI valamelyik laboratóriumába jelentkezett kísérleti alanynak, ehhez képest meglepő, hogy az addig dedósoknak kinéző koleszlakók aztán tevőlegesen is lerántják a gatyát szegény srácról. Aztán Dávid rendületlenül mondja, hogy gitáros szeretne lenni, persze valójában nem szeretne, csupán mást szeretne, mint ami van, de nincs megmutatva, hogy mi van, épp csak le van jelezve valami, hogy alkalmunk legyen hinni Dávidnak, ezért nekünk jut a feladat, hogy képzeletünkben megszüljük a motivációkat, a körülményeket, az oksági rendet, és hozzá mellékletben kapunk egy előadást illusztrációként. A kézben az egyes epizódok szétesnek, nincs bennük kohézió – amit a színpadi világnak kellene létrehoznia. Csakhogy a színpadi világ vetítővásznak és helyszíndobozok tologatásával egészen egyszerűen nem jön létre. Csík György részletekbe menően korfestő díszlete, Kovalcsik Anikó többnyire hiteles jelmezei (hogy Dávid kolesztársait miért öltöztette full gyagyásoknak, az az egy azért kérdés) az időszakról tanúskodnak, az előadásról azonban egyáltalán nem. De ez nem véletlen: az előadás ugyanis megfoghatatlan. Itt bizony vagy egy komolyan vehető drámának – a felnőtté válás elkoptatott fordulatait lehetett volna élő tartalommal megtölteni – vagy egy, az emberarcú szocializmust gyerekszemmel szétégető szatírának (de nem úgy, hogy a nyolcvanas évek közepére helyezünk egy olyan ad hoc felsejlő melléksztorit a zenetanárnő kitelepített férjéről, ami inkább az ötvenes évekre rímel), vagy a kettő tragikomikus keverékének kellett volna megszületnie, vagy bármi másnak, de biztosan nem egy szigetszerű ötletekkel lassan hömpölygő, szétfolyó revüdélutánnak, amiben mindössze a koncertvilágításra bízzuk a közeg megteremtését. A fentiek fényében nehéz értékelni a színészi teljesítményeket, az biztos, hogy Nagyhegyesi Zoltán e. h. (Dávid) állja a strapát, és még a dalokat is el tudja énekelni, amelyekből talán ha három képes arra, hogy megragadjon az ember fülében, sok viszont túl hosszú, főként a sok ismétlés – ez lehet, hogy csak a tompa és steril zenekari hangzás eredménye – és a színházilag kitöltetlenül hagyott zenei részek miatt. (Katona Gábor koreográfiája csak helyenként szellemes, egyebekben jelzésértékű táncokat mutat, nem fekszik rá a történetre, ugyanúgy eldöntetlen stílusban, mint maga az előadás) Varga Zsuzsa és Szula László pedig abszolút autentikusak Dávid szüleinek szerepében. Hogy hová juthatott volna az előadás, ha fel meri igazán vállalni a groteszket, arról Tóth Eleonóra (a főpróbán láttuk az előadást – innen kívánunk jobbulást a premiert rosszullét miatt elhagyó színésznőnek) rocknagyivá vedlő Nagymamája (a városi létet fikázó dalában van az előadás legjobb szövege: „Ugyan már, a kutyaszarban/ Vonszolódni, mi ott a jó,/ Nagy a tömeg, a dolgozót meg/ Becsípi a metróajtó”), illetve Némedi Árpád pompás ideggombóc matektanára sejtet fel valamicskét. Emlékezetes még egy jelenetben Fándly Csaba a kanos osztálytárs szerepében, a többieknek pedig valódi szerep hiányában az illusztráció lehetősége jut, ez alól kivétel Csapó Virág, akinek a zenetanárnő szerepében körülbelül öt perc alatt kellene történelmi mélységet, városi ellenpontot meg még mennyi minden mást megjelenítenie, de nem megy – vélhetően nem az ő hibája, hanem a nem létező figuráé. Az igazi kérdőjel a befejezés, a finálé – ami bizonyossá teszi, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Mert persze, örül az ember, hogy a fiatalok egymásra találnak – ami nagyon is rendben van –, és aranyosan, csillogó szemmel néznek a biztató jövőbe, de hogy ez tényleg nettóban így van a Csiky Gergely Színház színpadán, azt azért nagyon nehéz feldolgozni. „Hát ez ezzel jár, jön a vége, muszáj/ Ezt is abbahagyni egyszer,/ Hulljon konfetti, énekeljünk ki/ Magas hangokat, na jó, nem kell,/ Csak a boldogság, csak a békesség,/ Csak a vihar utáni tenger,/ Csak a napsugár, ahogy rajtunk jár,/ Már csak ezért megéri, ember!” Hiába érezhető a dalszöveg leheletnyit fanyar iróniája, a színpadon minden önmagát – vagyis a szöveg leírt tartalmát – jelenti; sehol egy ellenpont, sehol egy apró idézőjel, semmi valamihez képest, a natúr remény van kirakva a deszkákra, szellemesebb dallal ugyan, de lényegében pont úgy, mint egy igazi kommersz tucatmusicalben, ami – talán nem túlzás mondani – merőben idegen Háytól, idegen Lovasitól. De most azt látjuk, hogy felpattannak a színpadra és meghajolnak. Az egyik jelenetben Dávid áll egy megállóban, odamegy hozzá az egyik lány. Köszönnek egymásnak. Ezzel a busszal mész? – kérdezi a lány. Dávid azt mondja, hogy nem, majd a következő busszal megy. És milyen igaza van. Ugrai István

Jövőbe tekintve, gitárral a kézben: Lovasi András és Háy János beatzenés darabja Kaposváron

Az író rockzenész akart lenni, a rockzenész meg költő: A kéz című beatzenés színházi darabot Háy János saját novelláskötete, A bogyósgyümölcskertész fia alapján írta, a zenét hozzá Lovasi András, Szabó Attila és a Kiscsillag zenekar szerezték, ám a darabban nem ők játsszák. Háy szerint 1973 óta nem volt magyar színpadon érvényes popzene, az [origo] tudósítója meglátása alapján ebből válhat akár az Új Magyar Zenés Darab is, a fiú pedig megfogja a lány kezét.


A kaposvári Csiky Gergely Színház darabja, A kéz különböző területen tevékenykedő emberek kölcsönös érdeklődésének köszöneti a létét. Van a szerző (Háy János), aki rockzenész akart lenni; a rendező (Göttinger Pál), akinek egyrészt tetszett a szerző tárgykörben írt könyve, másrészt hobbizenész a Firkin nevű írfolk-kocsmapunk zenekarban; és van a rockzenész (Lovasi András), aki egy ideig költő akart lenni, aztán maradt a zenénél. Adott tehát a kölcsönös nyitottság, affinitás és elismerés a másik foglalkozása iránt.

"A jó öreg rockendrollról beszélünk" - mondja Göttinger Pál a darabról készült egyik interjúban, és a rock and roll itt nem csupán mint modern zenei műfaj, hanem mint életérzés értendő. Talán innen A kéz műfaji meghatározása: beatzenés színházi darab. A főbb szerepekben budapesti és kaposvári színészszakos egyetemi hallgatók láthatók. Háy János, a szerző, 2003-ban megjelent novelláskötete, A bogyósgyümölcskertész fia történeteit veszi alapul, de el is tér attól, és mint a főpróba után elmondta (lásd keretes írás), a darab története a könyv felénél véget ér.

A gitártok hatalma

A sztori szerint egy izgalmasabb világra és villanygitárra vágyó falusi srác keresi a helyét az életben, gimnáziumi éveit Budapesten kezdi, zenélni és csajozni szeretne. A darab a kollektív emlékezetet (a hetvenes évek balatoni nyarai, a vidék és a város közti ellentét, a hippikorszak, a farmer, a csajozási problémák stb.) lobbantja be. A kort és a benne bukdácsoló főhőst kedves jóindulattal kifigurázó humor ül: "Már a gitártokokra összegyűlnek a Balcsin a csajok" - magyarázza az egyik haver a főszereplő Dávidnak (Nagyhegyesi Zoltán), hogy micsoda ereje van annak, ha valaki hangszert vesz a kezébe, majd hozzáteszi, hogy csajozási szempontból az sem mindegy, milyen gitártokot választ. Jók a párbeszédek, jó a zene, jó a darab íve, ugyanakkor a darab még érezhetően nem kiforrott, ritmikája erősen ingadozó: elnyújtott, hosszú párbeszédeket tartalmazó jeleneteket követnek pörgősebb, zsúfoltabbak.

A zene itt szinte ugyanannyira fontos, mint a próza. A dalokat Lovasi András, Szabó Attila és Kiscsillag írták, a zenekari árokban gyakorlott fiatal zenészek (Császári Gergely - gitár, Drapos Gergő - basszusgitár, Mészáros Ádám - gitár, Gáspár Gergely - dob) ülnek, húzása van a számoknak.

A zene szerepe a darab során változik: van ahol csak illusztráló, van, ahol a cselekményt támasztja alá, és nem egyszer pár pillanatra átveszi a főszerepet. A meghatározás szerint beatzenés színházi darab A kéz, néha mégis elég musicalesen fakadnak dalra benne a szereplők: beszélgetnek, aztán befordulnak a közönség felé, és rajta. Ugyanakkor a szöveg sajnos nem mindig érthető, ennek technikai okai vannak, azaz nem jó a hangosítás, illetve néha az ének is hamis. Vannak azonban kitűnően megkoreografált zenés jelenetek, például, amikor a zeneiskolába járó menő srác és a főszereplő próbálják ugyanazt a csajt felszedni, és egy zongora körül játszódik le a zenés tusakodás. A koreográfia Katona Gábort dicséri, illetve kimagasló Némedi Árpád játéka - a főszereplőre pikkelő matektanár szerepében -, akiről a szünetben kiderül, szintén zenész.

A végén aztán a főszereplőnek összejön a csajozás, van happy end és közös búcsúdal, tánccal, ugyanakkor a befejezésből - bár végig ott van a levegőben - valahogy mégis hiányzik a katarzis. Annak ellenére is, hogy a történet kerek egész: a fiú megfogja a lány kezét, már el tudja játszani a Skorpiótól a Dédapám-at, előtte a bíztató jövő. Összességében jó és szerethető darab tehát A kéz, amelyből akár az évad egyik legszórakoztatóbb és legizgalmasabb előadása lehet idővel, illetve Új Magyar Zenés Darab is válhat belőle, ha javítják a kezdeti hibákat, gyerekbetegségeket.


"Utálom a cinikus és ironikus világ-megközelítést" - Háy János A kéz főpróbája után

Kinek a fejéből pattant ki, hogy színpadi darab legyen a könyvből?
Először az enyémből, aztán ez elfelejtődött és a Bérczes Laci, az itteni művészeti vezető betervezte a darabot úgy, hogy se a Bandi (Lovasi András), se én nem tudtam róla. Egyszer régen a Lovasinak fölvetettem, hogy lehetne valamit csinálni, mert tudtam, hogy szereti a könyvet, de ez akkor csak egy ötlet volt a részemről, nem volt mögötte tényleges realitás vagy színház. Úgy látszik, hogy a dolgok megtörténnek, ha meg kell történniük.

A színpadra való átültetés során nem követted rigorózusan a könyvet. 
Úgy van megcsinálva ez a darab, hogy ha felezem a könyvet, akkor nagyjából a felénél van vége, ott ahol az első szerelem megvalósul. A könyvben is különböző problémák mentén vannak megkomponálva a novellák, amely problémák erősen érintik az ember életét kamaszkorában. A könyvnek és ennek a darabnak is kenőcse valahol a rockzene. Mint valami szimbolikus dolog, valami olyasminek a szimbóluma, hogy olyanná legyél a világban, hogy szabadon tudj élni.

Elégedett vagy a főpróbával? 
Igen, az volt az érzésem, hogy ez egy jó előadás, és mivel ez még csak a főpróba volt, technikai hibák előfordulnak. Ilyenkor rengeteg drukk van az emberben, ilyenkor derül ki, hogy mi nem működik, ki mit nem tud, de ez nem csökkenti a pozitív hozzáállásomat. 

Utálom a cinikus és ironikus világ-megközelítést, mert nem érdekel. Csak azok a világ-megközelítések érdekelnek, amik egyenesek és érzelmileg telítettek, és azt szerettem volna, hogy ez a darab ilyen legyen. Úgy éreztem, hogy a színpadon tényleg jó érzelmek fogalmazódnak meg és jönnek le. Jó a rendezés is, a rendező sok szempontból egészen unikális dolgokat hozott ki. 

Példaként mit emelnél ki? 
A kollégiumi verésjelenetet, amit lehetett volna a brutális közösség és a sajnálatra méltó egyén összecsapásaként értelmezni, a rendező viszont nagyon szépen úgy építi fel a jelenetet, hogy megmutatja, hogy a közösség tulajdonképpen hezitál a cselekedet véghezvitelében. Rengeteg nagyszerű rendezői ötlet van a darabban: nagyon szeretem a táncokat, például az apa kórházi jelenete egészen kivételes - színészi játékban és a koreográfiában is. És az élőzenét: van egy beatzenekar a színpadon, négy nagyszerű fiú, akik hála istennek néha meg is mutatkoznak. Az élőzenének egyébként az az átka, hogy nem mindig úgy szól, mintha egy cd lenne belökve. Remélhetőleg beáll majd egy jó minőségre. 

Elég nagy hangsúly van a dalszövegeken is, ami szerint a zenének nem csak illusztráló szerepet szántatok. 
1973-ban mutatták be a Popfesztivál-t (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), szerintem utoljára akkor volt magyar színpadon érvényesen popzene. Úgy volt a színpadon rockzene, hogy magának a szövegnek vagy a kompozíciónak a jellegéből adódott, hogy ott kell lennie, nem illusztráció volt. A dalok nyilvánvalóan mindig beleilleszkednek egy drámaszövegbe, de a Popfesztivál mégis nagyon vonzotta, hogy megszülessen az a zene és a bogyósnak (a Bogyósgyümölcskertész fia című könyvnek) is ennyire egyértelmű volt, hogy legyen zenés verziója. Amikor '74-ben vagy '75-ben először láttam a Popfesztivál-t, az LGT játszott - ami egyébként nem a kedvenc zenekarom, de akkor még a jobb felállás volt - azóta nem emlékszem, hogy láttam volna olyat, hogy egy igazi csapat végignyomja a színpadon, ráadásul kurva jól.

A darabban a zenészek különböző együttesekből összeállva játsszák a Lovasi, Szabó Attila és a Kiscsillag zenekar számait. Megfordult a fejetekben, hogy őket hívjátok játszani a darabhoz? 
Volt ilyen vágyam, részben azért, mert a bogyós ismertsége ebben a popszektorban a Lecsónak (Leskovics Gábor) köszönhető, aki egy álmatlan éjszakán véletlenül elolvasta a könyvet, és úgy érezte, hogy van neki ehhez valami köze, és aztán körbeadta mindenkinek. Szerettem volna, ha összekapcsolódnak a dolgok és nekem nagyon jó érzés lett volna, ha ők zenélnek, azon túlmenően, hogy zenészként is nagyon bírom őket. A Kiscsillag viszont nem az a zenekar, aki egy kaposvári helyszínen képes lenne arra, hogy adott esetben havonta nyolc előadáson lenyomja ezt. De azért van egy olyan álom, hogy ha nagyon sok előadás lesz, a jubileumit majd a Kiscsillag nyomja. 

A színház egyik előzetes beharangozójában egy párhuzamot vont közted és a Lovasi között, hogy te szívesen lettél volna rockzenész, a Lovasi pedig költő - és így most összeértek a dolgok ebben a darabban. Egyetértesz vagy ez belemagyarázás? 
Szerintem inkább belemagyarázás, mert a Lovasi olyan 17 évesen akart költő lenni, és ez utána nem vetődött fel benne, és egy idő után én sem akartam rockzenész lenni. Mindannyian görgetünk magunk előtt olyan beváltatlan vágyakat, amik már soha nem történhetnek meg. Amit az ember úgy él meg, hogy ez egy fájdalom az életében. A popzene az életemben biztos, hogy egy ilyenfajta dolog volt. Persze, ha az ember elkezdi vakargatni, hamar kiderül, hogy nem a környezet és nem a rajtam kívülálló erők összeesküvése miatt nem valósult meg, hanem azért, mert én nem csináltam végig. Megszerveztem ugyan az Original Lager nevű zenekart, ami egy artisztikus punkzenekar akart lenni, de nagyon hamar széthullott. Az más kérdés, hogy tehetségem sem volt hozzá, de ezt ne feszegessük.

A KÉZ 9. RÉSZ - INTERJÚ HÁY JÁNOSSAL, LOVASI ANDRÁSSAL


Péntek este a Csiky Gergely Színház bemutatta Háy János, Lovasi András bítzenés musicalét. Cikkünkben a szerzők mesélnek a darabról, dalokról és az alkotás folyamatáról.


Háy János a szövegről
– Miért A bogyósgyümölcskertész fia című regényedből írtál színdarabot?
Háy János: A könyv megjelenése után merült fel bennem, hogy ebből lehetne egy zenés darabot. Nem mintha annyira lelkesednék a zenés színházért, de ennek a könyvnek tényleg szerves része a zene, a rock and roll. Már akkortájt felvetettem Lovasinak, hogy csináljunk valamit, de nem rezonált.
– Miért pont neki szóltál?
Háy János: Az a zenei és szövegvilág, amit Kispál András és Lovasi András képviselt, nagyon közel állt hozzám. Kispál és a borz amúgy is egyedi a magyar popzene történetében. Tulajdonképpen az egyetlen zenekar, amelyik tényleg képes volt évtizedeken át új dolgokat hozni, dalokat írni, lemezeket kiadni. Ha megnézzük az Illést, vagy az Európa Kiadót, amelyek szintén meghatározó zenekarok voltak, azt látjuk, hogy az „életmű” csonkán maradt. Kispál úgy tudott jó lenni és népszerű, hogy nem ment le gagyiba. Más szempontból meg az is bennem volt, hogy a Kispál története, a felküzdés Pécsről, kicsit az én főhősöm tükörtörténete, persze pozitív változatban. Meg aztán tudtam, hogy Lovasi szereti ezt a könyvet. A legenda szerint Lecsó bukkant rá egy haverjánál, s még éjjel egyfektében el is olvasta, s továbblökte a cimboráknak. Végül mégsem én katalizáltam, hogy legyen belőle előadás, hanem Bérczes Laci, aki a tudtunk nélkül betervezte a színházi évadba, mert jónak gondolta az ötletet. Persze ha művészileg nem izgatott volna még mindig ez az egész, nem csináltam volna meg. Egy drámai szöveg egészen más, mit egy próza, illetve az eredeti hangsúlyok az azóta eltelt idő miatt is eltolódtak. Kicsit másmilyen lett a főhősöm, és az apafigurám – hiszen közben én is átéltem a gyerekeim kamaszkorát, kicsit együttérzőbb lettem az apával. De a lényeg nem változott: a darab alapvető tétje a szabadság és a világra való érzelmi nyitottság.
– Újraolvastad a regényt, mielőtt megírtad a drámát?
Háy János: Igen, bár soha nem azt akarom az újraíráskor, hogy a meglévő művet dramatizáljam. Amikor például a Légy jó mindhaláligból írtam darabon, nem pusztán azért olvastam el, hogy pontosan ismerjem a tartalmát, hanem hogy megértsem Móricz belső szándékait, amelyek a megírásra késztették, hogy eljussak a legbelsőbb magig, s aztán a szöveget már erre építettem rá. Szeretek olyan anyagból dolgozni, amit egyszer már művészileg megközelítettem. Ám a novellák csak afféle vázlatok: a lényeg mindig az érzelmi impulzus, amely az írást generálta.
– Egyénként mennyire jó a memóriád? Okoz meglepetést egy régebbi szöveg, ha előveszed?
Háy János: Nem is kell nagyon régebbi, gőzöm nincs, mit írtam két hónappal ezelőtt. Volt rá példa, hogy egy versvázlatot kétszer is megírtam, mert kiment a fejemből, hogy már megcsináltam. Azóta áthúzom a füzetemben azt, ami már készre lett csinálva. Néha elkedvetlenít a régi szövegek olvasása, olyan érzés van az emberben, hogy akkor még tehetséges voltam. Bár ebben benne van az is, hogy az író valójában csak akkor tehetséges, amikor ír.
– Drámát írni nehéz lehet, mert az el fog hangozni.
Háy János: Kell egy szituáció, amiből el lehet indulni, amit el lehet hinni, ahonnan meg lehet szólalni. Amikor a Gézagyereket írtam, tudtam, hogy Rózsika néni jön a buszmegállóból – és abból már jöhettek a mondatok, a dialógusok. Minden szövegnél fontos a nyelv akusztikai tere, de a drámánál különösképpen, hiszen a dráma valóságerejének alapja a hangzás: ha a drámaszövegben valami akusztikailag fals, akkor borul az egész. (A novella egy hamis állítástól dől – egy rosszul intonált mondattól még nem feltétlenül.) Amúgy számomra a dráma, hasonlóan más irodalmi műfajokhoz alapvetően nyelvi építmény, aminek meg kell állnia magában, mint szövegnek is. Legyenek bármilyen nagyszerű színészek egy előadásban, ha üres a dialógus, üresek lesznek a karakterek is.
– Nem az első darabod, amivel Göttinger Pál rendező dolgozik.
Háy János:  Pali nagyon jó rendező: pontos és alapos, de nem merev, van benne intenzitás, akarat, és erő, de idegen tőle az arrogancia, az öntetszelgés. Ráadásul egy koncertező kelta punkot játszó zenekarban énekel, úgyhogy ő a szakmai tudásán túl is kompetens. Ez az első nagyszínházi zenés munkája, ami azt hiszem neki is nagy tétekkel bír.
– Írás közben már tudtad, hogy nagyszínpadon lesz?
Háy János: Mindig nagyszínpadra írok, helyesebben színpadra, ami nem tőlem függ, hogy a végén mekkora lesz. Sajnos a kortárs magyarokat legtöbbször stúdióban játsszák. Ez például Lengyelországban elképzelhetetlen. Míg itt arról akarnak meggyőzni, hogy nagyszínpadon csak a nagy teátrális megszólalások élnek meg, az intimebb, hétköznapibb dialógusok nem, addig Lengyelországban fel sem vetődött, hogy a darabjaimat egy sufniba evakuálják. Azt hiszem a kis vagy nagyszínpad inkább színházkultúra és rendezői alkat kérdése, mint szöveg-probléma. Amúgy nem vagyok színpadban gondolkodó, afféle praktikus drámaíró. Kornis Mihályt egyszer levittem Székesfehérvárra, s a fuvarnak annyira megörült, hogy mondta, útközben megtanít drámát írni. Hozzátette, nyugodtan nyomjam a gázt, nem kell lassítani, elég lesz az idő. Sok vicces, de hasznos dolgot mondott. Például, hogy ha a perzsa hadsereg van a színpadon, az nem az én problémám, hanem a rendezőé. Tudom, hogy ebben a szövegben is vannak színházilag statikus részek, amelyek megnehezítik a rendező dolgát. De alapvetően úgy gondolom, hogy ugyan egy kamasz fejben mindig akció van, a valóságban azonban inkább ül és beszél, vagy bambul maga elé. Mintha ez a kor kicsit arról is szólna, hogy az ember tervezi a cselekvéseket, de csak ritkán mozdul. Általában is jellemző a darabjaimra, hogy nincsenek akciók, gyors váltások annál inkább, így aztán a rendezőknek első lépésben ezt kell kitalálniuk, hogy miképpen tervezhető meg a díszletben a színváltás úgy, hogy az ne állítsa meg a szöveg lendületét.
– A zene hogyan jelenik meg mindebben?
Háy János: A zene nem illusztráció. Minden dal tartalmilag játszik. Ezen túl van a dalok felrakásában valami olyasmi, mintha a főhős vágyott világa is bennük lenne, hiszen a színpadkép hajaz egy koncertszínpadra.

Lovasi András a dalokról
– Hogyan fogtál a munkának?
Lovasi András: Az elején leültünk Háy János drámaíróval, és tisztáztuk, hogy ő a főnök, lévén az ő darabjához írunk zenéket Szabó Attilával, amelyekbe persze nem szól bele. Arra kértem, mondja meg, hova szeretne dalt, ki énekel, miről – akár hívószavakat is adhat. Így is történt. És tényleg nem is szólt bele – egyszer egy sor végére mondott egy jobb rímet –, amikor jobban megkérdeztem, hogy tetszik-e neki, amit csináltam, azt mondta, szuper.
– Van arról elgondolásod, hogyan fog az egész kinézni?
Lovasi András: Eleinte nehéz volt elképzelnem, hogyan lesz ebből a szövegből nagyszínházi előadás – a zene és a koreográfia mozdít ezen: megnyílik az egész, hiszen olyankor lehet több ember a színen. Reménykeltő, hogy a színészek szeretik, jól birkóznak vele, hallottam, hogy az élő zenekari próbáktól fel vannak dobódva. Egyébként nincsenek különös elvárásaim, csak egyetlen dolgot szeretnék: hogy a színészek ne énekeljék operettesen túl a dalokat. Az előadás életét majd úgysem az határozza meg, ki írta és ki rendezte, hanem az, hogy mekkora svungja lesz annak, amire jutnak a színészek.
– Maradt olyan „kezes” történeted, amit nem írtál meg dalban?
Lovasi András: Egyszer egy szállodában kezet mostam valami folyékony szappannal, amitől rettenetesen feldagadt. Másfél hétig olyan ödémás volt, hogy gitározni sem tudtam.

Szerző: Proics Lilla

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron sorozat a vidéki operajátszásról stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed