Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Irodalom Éjszakája 2021

BELGIUM (VALLÓNIA – BRÜSSZEL) | ANTOINE WAUTERS | Nézz a lábad elé Fordította: Bíró Péter Antoine Wauters (*1981) Francia nyelvű belga író, forgatókönyvíró, az utóbbi évek belga irodalmának egyik izgalmas felfedezettje. Nos mères (Anyáink) című első regénye (2014) széles körben feltűnő sikert aratott. A 2018-ban megjelent Pense aux pierres sous tes pas (Nézz a lábad elé) lelkes fogadtatásban részesült és bejutott a Prix Décembre döntőjébe, valamint elnyerte a Második regény díjat. Nézz a lábad elé! Egy egymást követő diktátorok által modernizálni próbált ismeretlen nevű országban járunk, ahol a szüleik farmján, a pusztaság kellős közepén él egy ikerpár. Marcio a földeken dolgozik kemény, erőszakos apjukkal, Léonora pedig anyjuknak segít a háztartásban. Alig tizenkét évesek, szinte elválaszthatatlanok, és a játékaik gyakran tiltott területre tévednek. Egy este, amikor az istállóban heverészve egyre bizalmasabb testi közelségbe kerülnek, felbukkan az apjuk, és rájön, hogy igaz, amit régó

Farmerben gitározol a lelked mélyén

Írta: Podmaniczky Szilárd

"A darab rosszul indult, az első jelenetek egyikében rosszul lett „a fiú nagymamája”, kórházba szállították. Ezért néhány percre leállt a darab, de csak néhány jelenetet kellett kihagyni." Podmaniczky Szilárd Háy János A kéz című darabjának ősbemutatójáról.

Volt nekem egy súlyos színházi traumám gyerekkoromban. Örökké verset kell mondani a színpadon, vigyázzban állva, folyt rólam a víz és szavaltam. Utáltam szerepelni, már gyerekként kétszázhatvan volt a vérnyomásom közönség előtt, akkor még nem szedhettem valeriánát. Most se mindig. Szóval, jól ismertem a színpadot, a súgólyukat, a zenekari árkot és a zsinórpadlást. Egyszer egy színtársulat vendégszerepelt nálunk, tájoltak, és emlékszem egy késő orosz jelenetre, amelyben a magasba néz egy ma már nem élő színészünk, és azt mondja, esik az eső. Én ezen úgy elkezdtem röhögni, hogy ki kellett mennem az előadásról. Ugyanis pontosan tudtam, mit látott, amikor fölnézett. A zsinórpadlást és a foghíjas, színes izzósort. Minden illúziómat elveszítettem. Pontosabban: azon az előadáson nem született meg bennem. Nekem az illúzió a legfontosabb a színházban, az, hogy megszülessen bennem a darab. Ami nem egyszerű, mert nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy csak játszanak, és nem a valót látom. Vagyis az illúzió: megszülni a valóságot.

Na, jó, nem bonyolódok bele.

Pénteken este a Kaposvári Csiky Gergely Színházban volt Háy János A kéz című darabjának ősbemutatója, amihez Lovasi András szerzett bítzenét. Jól meg is döngette a basszus a vékonyabb hangsebességhez szokott öreg falakat.

A darab háttértörténetét a szerző A bogyósgyümölcskertész fia című novellás kötet anyaga adta, amely életrajzi elemekkel átszőtt mű, de közelebbről ismerve a szerzőt, nem lacafacáznék, gyakorlatilag az életének azt az időszakát írta meg a könyvben, és játsszák a darabban, amikor vidékről tinédzserként fölkerül Pestre az iskolába. Mert ezt vidéken így mondják: fölkerül. Vonzódik a bítzenéhez, mint ahogyan akkor sokan. Az első farmerünk korszaka ez. Gitározni akar, zenekart szeretne, de mindvégig lelkes amatőr marad.

A fiú szobájának díszletében használt mozdonyos LGT lemezborító az én szobám falán is fönn volt egy doboz üres marlboro mellett. Nekem is nyomta a Skorpió az Azt mondta a dédapám című szerzeményét, ami a Jimmy Hendrixhez képest szöcskefing volt.

A Pestre került fiút elszédíti a nagyváros forgataga, ahol nem csókolomot köszönnek egymásnak az emberek, mint falun, hanem lazán helóznak. Különcsége miatt azonban nem tud simán és lazán beilleszkedni, nehezen találja a helyét. Ezt a folyamatos kint is vagyok, bent is vagyok érzést egyetlen „dolog” tudja feloldani: a szerelem. De az se megy egyszerűen egy falusi gyereknek. Első nekifutásra a mellbimbót mellráknak nézi. A darab végén a musicalesen beteljesülő szerelemtől, isten az atyám, meghatódtam. Lásd illúzió! Merthogy közben meghal a fiú édesapja, aki igazi falusi, konok ember módjára nevelte a fiát, de hát épp ez tud nagy űrt ütni egy fiatalember szívén, ahol aztán csak a szerelem töltheti be az ürességet. És ez a szerelemérzés aztán az élet örökkön örökké fölhúzott rugója marad.

A zenekar rendesen nyomta végig a zenekari árokban, mintha koncerten lettek volna. Persze a számok közti prózai pihenőkkel nem lehet könnyű folyton a csúcson izzani. Vagyis nem lehet, épp ezért mondom, hogy jól hozták magukat, mint színházi zenekar.

A darab rosszul indult, az első jelenetek egyikében rosszul lett „a fiú nagymamája”, kórházba szállították. Ezért néhány percre leállt a darab, de csak néhány jelenetet kellett kihagyni. Az eseménytől kicsit mindenki megzavarodott, én is, azt hittem, hogy ilyen színpadi traumával képtelenség lenyomni egy kétfelvonásost. De szünet után rendeződtek a sorok, Göttinger Pál rendező jó edző módjára összekapta a csapatot, amely budapesti és kaposvári színész szakos hallgatókból állt. Elkíséri őket a színészpályán ez az előadás.

A darab élő és szórakoztató, miközben azért jól tudjuk, nem minden ízében volt szórakoztató a hetvenes évek magyar világa. Mondjuk a mostani se az. De innen nézve azt az időt, érezhetünk némi egészséges nosztalgiát. A kéz megteremti az atmoszférát.