Ha van valaki, akiről gondoskodnod kell, akkor túl tudsz élni bármit

Tóth Barnabás Oscar-díjra nevezett Akik maradtak című filmjében két ember kapaszkodik egymásba a második világháború utáni Budapesten, hogy túl tudják élni szeretteik elvesztését.

“Ha van valaki, akiről gondoskodnod kell, akkor túl tudsz élni bármit: engem két egymásra szoruló ember vegytiszta kapcsolata érdekelt”

– mondta a rendező a filmről, amelyet szeptember 26-tól láthatnak a nézők a mozikban.

A Susotázs rendezőjének játékfilmje augusztusban debütált a coloradói Telluride Filmfesztiválon. A rendező elmondta: ott tudta meg, hogy ezt a filmet nevezi Magyarország a legjobb nemzetközi film kategóriában az Oscar-díjra.

Az Akik maradtak F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve nyomán született. A második világháborút követő években játszódó regényben az ismert pszichológus szerzőt a folytatás, a továbblépés, a szeretet gyógyító ereje, a sebek begyógyítása foglalkoztatta, és a traumafeldolgozás, két egymásra szoruló ember vegytiszta kapcsolata érdekelte a film rendezőjét is.

“Telluride-ban a film vetítése után odalépett hozzám egy veterán, aki Irakban szolgált a haditengerészetnél, hogy az egyetemi tanulmányait finanszírozza. Azt mondta: neki ez a film gyógyító erejű volt. És ez mindennél többet jelent nekem is mint rendezőnek. A trauma egy baleset is lehet vagy a rák, mindenkinek megvan a maga keresztje, a maga tragédiája az életben, nem lehet megúszni. De ha a művészet a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat, hogy a néző ezt másfél órára elfelejti, vagy láthat másokat, akik átevickélnek a nehézségeken, és ezzel utat mutat, akkor ez a szórakoztatás túlmutat magán”.

Tóth Barnabás, aki maga is színész, a Momentán társulat egyik alapító tagja, megemlítette, hogy a társulat előadásainak az improvizáció a mozgatórugója, és ez a tapasztalat segítette a rendezői munkában.

“Nem is színészi, hanem írói feladat ez. A közönség reakciója azonnali, élő, ezért kétezer előadás alatt belém égett, hogy mi működik és mi nem”.

A forgatásra a szűkös költségvetés miatt nagyon kevés idő, mindössze 19 nap állt rendelkezésre, ezért a felvételek előtt rengeteget próbáltak, improvizációra nem volt mód.

“Mivel elég sokat készültünk, és irodalmi alapanyagból dolgoztunk, nem is merült fel, hogy eltérjünk a forgatókönyvtől. De akár elő tudtuk volna adni színpadon, annyira kész volt minden”.

A szereplőválasztásról elmondta: a női főszereplőt, Klárát alakító Szőke Abigél profizmusa lefegyverző volt számára.

“Imponált, hogy akarta ezt a szerepet, a forgatás előtt a 45 kilójából hármat le is adott, hogy eljátszhassa, s végül az is mellette szólt, hogy a kamera nagyon szereti az arcát”.

Öt évet ölel át a film, és az első képektől az utolsóig a szemünk láttára nő fel a kamaszlány.

“Ez a szédületes átalakulás Kund Barbara sminkesnek, Lengyel Rita jelmeztervezőnek és Károlyi Márk fodrásznak is köszönhető, fantasztikus munkát végeztek. Klára szerepe nagyon nehéz és összetett szerep, előfordul, hogy jelenet közben vált öregasszonyból kamaszlányba”.

A férfi főszereplő, az Aldót játszó Hajduk Károly mellett az döntött, hogy jó párost alkottak Abigéllel a vásznon – mondta, hozzáfűzve, hogy a két színész korábban A martfűi rémben már játszott együtt.

Az 1948 és 1953 között játszódó film díszlettervezője a közelmúltban elhunyt Rajk László volt, aki tanácsaival is segítette a rendezőt.

“Az a pillanat, amikor a szomszédot éjszaka elviszi az ÁVÓ, és a zajra az ágyból kiugró Aldó egy perc alatt előveszi a bőröndöt, a cipőt és menetkész, neki köszönhető. Neki a szomszédban a csöngetés az bőrönd, kabát, mert nem tudod, hogy Gulág lesz-e vagy csak egy éjszaka. Végtelenül gáláns, nagy tudású emberről beszélünk, aki szuperprodukciók után vállalta el ezt a filmet. Nélküle nem tudtuk volna megoldani. Egy nagy művelődési házat rendezett be: délelőtt a mozi volt, délután az árvaház folyosója, este a táncterem. Neki köszönhetően rengeteg pénzt és időt takarítottunk meg, és nem látszik a filmen”.

A film egy gyermek születésével kezdődik, hogy megismerjük Aldót, aki nap mint nap világra segít egy életet, miközben az ő gyermekei már nincsenek.

“A szülő nő a feleségem volt, állandó munkatársam, Lisztes Linda, aki minden munkámban részt vesz mint a legszorosabb alkotótársam. A kádjelenetben a kislányom játszotta Klára húgát, és az egyik árvaházi gyerek, aki a csomagot bontja, a fiam volt” – árulta el Tóth Barnabás.

A rendező arról is beszélt, hogy az eddigi fogadtatás minden álmát túlszárnyalta.

“Nehezen indult be a film, de az amerikai forgalmazó bekapcsolódása meghozta az áttörést. Ennek is köszönhető, hogy Telluride-ban volt a világpremier. Nagyon jó amerikai kritikákat kaptunk, de a csütörtöki miskolci magyar premier a CineFesten még ezt is felülmúlta. A teltházas vetítésen a közönség végignevette a filmet” – mesélte.

“Ez a film természetesen nem vígjáték, itt a történelmi kontextus és a történet kifutása miatt nem komédiáról beszélünk, éppen ezért külön jólesett, hogy a közönség végig együtt élt a filmmel”.

A további fesztiválszereplésekről elmondta, hogy két hét múlva utazik a filmmel a dél-koreai Puszanba, aztán Chicagóba.

Az Akik maradtak az NMHH Médiatanácsának Magyar Média Mecenatúra Programja támogatásával készült 120 millió forintos költségvetésből. A forgatókönyvet Tóth Barnabás és Muhi Klára írta, az operatőr Marosi Gábor, a producer Mécs Mónika és Mesterházy Ernő, a zeneszerző Pirisi László volt. Hajduk Károly és Szőke Abigél mellett a további szerepekben Nagy Mari, Simkó Katalin, Horkay Barnabás, Lukáts Andor, Zsurzs Kati, Jordán Adél, Stefanovits Angéla és Igó Éva látható.

KISKOROM ÓTA A OPERARENDEZŐ AKAROK LENNI – PUCCINI EGYFELVONÁSOSAIT RENDEZI GÖTTINGER PÁL

Október 11-től láthatja a szegedi közönség a nagyszínházban Giacomo Puccini két egyfelvonásos operáját, A köpenyt és a Gianni Schicchit Göttinger Pál rendezésében.

Aki bérletben szeretné biztosítani helyét az előadásokra, annak érdemes sietnie, ugyanis már csak október 18-ig van lehetőség bérletvásárlásra.
A köpeny c. műről:

“Nem vagyok operarendező – annak ellenére, hogy kiskorom óta az akarok lenni, és hivatásos rendezőként is foglalkozhattam vele már többször is –, ezért olyan nekem operával dolgoznom, mint egy szafari-parkos kirándulás. A műfaj iránti rajongásom ugyanaz a gyermeki érzés, mint a vadállatok megcsodálása. A Szegeden készült Sly annak idején remek közös munka volt, már csak azért is, mert én azok közé tartozom, akik szerint a színházcsinálás értelme az együtt töltött minőségi idő. Az előadáskor ugyan másokat is bevonunk ebbe a közösségbe, a nézőket – de ugyanúgy az együtt töltött idő a lényeg, nem a produkció. Az csak… egy következmény. A sok közül egy. Ha a próbaidőszak alatt együtt töltött idő minőségi volt, akkor annak a végeredménye is az lesz – ez a naiv elképzelésem” – mondta Göttinger Pál.

A rendező hatéves korában látta A köpenyt az Operaházban. Az élmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma színházzal foglalkozzon, sőt ő maga rendezze a darabot, melyet remekműnek tart.

“Sűrű, mellébeszélés nélküli, mégis gazdagon és mély rétegekkel színezett képe annak, hogy kap sebet a másik emberbe vetett hit bizonyossága. Teljesen megbízunk a másikban, odaadjuk magunkat neki – és aztán egyszercsak, minden átmenet nélkül bizonyosak leszünk benne, konkrét bizonyíték nélkül is, hogy méltatlan a bizalmunkra. Mind a két bizonyosság olyan erős, olyan megkérdőjelezhetetlen, hogy az átbillenés pillanatát nem bírja ki az ember pszichéje. Utána kétségbeesik, nyüszít, kegyelemért könyörög – vergődik és pusztít egyszerre” – mondta Göttinger Pál.

A színpadra állítás során a cél ennek a másodpercnek, az átbillenés pillanatának előkészületeiről, megtörténtéről és következményeiről szóló, hagyománytisztelő előadás létrehozása, a történetmesélésre és a katasztrófához vezető szereplőkben végbemenő személyiség-roncsolódásra fókuszálva.

Néhány sor a Gianni Schicchi elé:

“A Triptichon darabjaiban nehéz megtalálni a közös pontot. Vagyis: meg lehet kísérelni, de a talált magyarázat mindig csak az adott produkció gondolatmenetét fogja megtámogatni – nem tud egyetemes magyarázattá előlépni. A szegedi előadás-párban a skála két végét fogjuk majd meg, vagyis nem az összekötő kapcsot keressük, hanem a távolságait, különbségeit kutatjuk majd a próbatermi munkában. A lélektani realistának is nevezhető, ember és ember megengedhetetlen mondatváltásait taglaló, lelküket a sajátunkéval együtt kiforgató sötét verizmustól a könnyűkezű karikatúráig jutunk el kétszer szűk egy órában” – véli a rendező.

Az operarendezés emberábrázolásra kevéssé alkalmas, ugyanis a műfaj nagy képekben, kifeszített pillanatokban, tíz percekre kirészletezett (egy valós történetben egy másodperc alatt lezajló) fordulatokban, hangosan elmuzsikált belső történésekben gondolkodik. A Gianni szereplői ráadásul első ránézésre nem sok titkot rejtenek. Azt mondják, amit gondolnak, motivációik világosak, replikáik átlátszóak, ármánykodásaik nevetségesek. Mintha kabarészereplők lennének, nem is emberek. Ez az ábrázolásmód nem engedi a másik darabnál lehetséges (és élvezetes) indítékok, belső ívek szálazgatását, az állandó kétesélyességet, hanem nagy formákban kell gondolkodni, erős gesztusokban, kapzsiságról, alávalóságról, másokon átgázolásról, semmi-sem-drága győzni akarásról kell beszélni úgy, hogy ne legyen az egész didaktikus – és lehetőség szerint szórakoztató is maradjon. Erről a munkamódszerbeli különbségről, a két darab két féltekéjéről szólnak majd a szegedi munka a próbafolyamat hetei, és ezen kutakodásuk állását tárják majd a közönség elé az alkotók.

“Ahogy A köpeny mardosó kételyéről, úgy a Gianniban felbugyogó emberi senkiháziságról is mindenki tud valamennyit, ha őszintén magába néz. Ha úgy tudjuk intézni, hogy ezekért a felismerésekért ne meggyűlöljük magunkat és a mellettünk lévő embereket, hanem megnyugodjunk együtt, és megkíséreljünk tovább lépni – akkor jól végeztük a dolgunkat” – nyilatkozta Göttinger Pál.

Csak egy szabály van: mondd ki, amit gondolsz

Húsz éve van a pályán, és sokféle műfajban kipróbálta már magát. Egyfajta mentális és fizikai felkészültséget igénylő „szafariként” élte meg a Csoportterápia című musicalben való szereplését, mindenkinek ajánlani való emberi és színészi tréningként A zuhanás sokkja című előadást, de kosztümös filmben is szívesen játszana. Júniusban pedig Znamenák István rendezésében, a Vadmézben tűnt fel. Ennek kapcsán beszélgettünk zsúfolt évekről, a sors fordulatairól, a boldogság mibenlétéről és sok más, nagyon is emberi tényezőről Grisnik Petrával.

Az idei nyarad különösen sűrűre sikeredett, hiszen erre a nyárra esett a Vadméz bemutatója, Kőszegen is bemutatóztál, és az Ördögkatlan Fesztiválon is aktív szerepet vállaltál alkotóként és önkéntes segítőként egyaránt. Hogy vagy? Nem fáradtál el?

Nagyon elfáradtam most. Ugyanakkor két éve várok erre, hogy ennyire fáradt legyek. Korábban, kb. másfél éven keresztül nagyon nehezen és nyögvenyelősen vergődtem a szabadúszói létben. Akkor lemondó is voltam ezzel kapcsolatban…

A színészettel vagy a szabadúszással kapcsolatban?

Úgy az egésszel. Volt egy naiv elképzelésem, miszerint ha az ember csinálja a dolgát, ezt majd valaki látni fogja, és azt mondja: oh, te így dolgozol?! Akkor gyere, dolgozzunk együtt, próbáljuk ki ezt! De aztán rá kellett jönnöm, hogy annyi minden máson is múlik, nem feltétlenül csak azon, hogyan dolgozol. Egy idő után kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy nem nagyon látnak engem azok, akiknek látniuk kéne… Hát így akkor akár karikára is játszhatom magam, mi a fenét csináljak?! Emiatt kicsi kiábrándult lettem. No, édes szakmám, ebben ennyi volt!

Ennek a folyamatnak sok fázisa volt, és az utolsó fázisban jutottam arra a következtetésre, hogy végül is nekem tíz olyan év jutott, ami másnak össze sem jön húsz év folyamán se! Nagyon jókat játszottam a „behozom a tálcát” szerepektől egészen a címszerepig, hát mit akarok én még? Ezzel a gondolattal meg is békéltem. Úgy voltam vele, hogy ami darabjaim még futnak, abban játszom, aztán valami polgári foglalkozás után nézek. Azt tudtam, hogy az emberekhez való kapcsolódásomat nem szerettem volna elveszteni. Erről is volt egy romantikus elképzelésem: nem baj, ha kevesebbet keresek, csak legyenek ott emberek!

Így elvégeztem egy tanfolyamot és life-coach képzettséget szereztem, amit nagyon szeretek. Most is űzöm a színészet mellett. És amint belenyugodtam abba, hogy a színészi pályafutásomnak vége van, egyre másra jöttek a telefonok, és megkerestek emberek… nem tudom, honnan jöttek. Mindenki azzal hívott fel, hogy rám gondolt, vagy kifejezetten velem szeretné azt az adott darabot megcsinálni. Egészen addig összesen két ilyen telefonom volt. Idén hat bemutatóm volt így, ezek közül kettőt egyszerre, párhuzamosan csináltam. Szuper jó érzés, hogy abban fáradtam el, ami a hivatásom. Ezt akartam.

Kicsit úgy működött ez, mint a szerelem esetében: amikor lemondasz a nagy Őről, egyszer csak betoppan az életedbe…

Lehet. Én ezt a részét nem látom annyira tisztán, azt viszont nagyon is érzékeltem, hogy szakmai társaságokban szinte olyan voltam, mint az éhes kutya az asztal körül. Ilyenkor az embernek szaga van, és messziről bűzlik. Amúgy én akkor kijelentettem, hogy én világéletemben boldog színész voltam, úgyhogy nem fogok átigazolni a másik klubba. Annyi boldogtalan színészt látok magam körül… és ha szarul csinálom, nemcsak én érzem magam rosszul, hanem a környezetem is. Ez ott és akkor tudatosult bennem. 

Létezik olyan helyzet, amikor ki tudnak téged hozni a sodrodból? Szinte mindig mosolyra áll a szád, és állandóan nevetsz a beszélgetésünk folyamán is.

Ez részben genetikus, szerintem. Egyébként én befelé élő típus vagyok. Furcsa, mert gyerekkoromban is ez volt a mintám, aztán valahogyan a színházi életemben is ezt a fegyelemhez és alázathoz köthető „rendszert” alakítottam ki: ha valamilyen problémád van, azt intézd el diszkréten, lehetőleg úgy, hogy ne legyél mások terhére. Vidd ki a wc-be, sírd ki, hányd ki, amit akarsz, aztán gyere vissza, és dolgozzál. Emiatt mindenki azt hiszi, hogy állandóan mosolygok – ami nekem tök oké –, ugyanakkor emiatt tudok iszonyatosan empatikus lenni mindenkivel, aki ezt nem tudja csinálni. Ezt nem is teszem szóvá olyankor a kollégának, csak akkor, ha bánt valaki mást eközben. De ha magával van baja, akkor oké, álljon meg a próba, menjünk ki sírva cigizni, vagy ami neki ilyenkor kell. Én ugyanazt csinálom, mint ő, csak egyedül. Felfedeztem azt a részt, ahová visszabújhatok. 

Akkor te a rendezők lelki jobb keze vagy…

Így is lehet mondani, de ha rosszul érzem magam egy munkafolyamatban, én is bezárkózom. Kilóra meglesz a munka, de én nem leszek benne. Akkor munkavégzés van meg áfás számla. Lekopogom, nem volt sok ilyen eddigi életemben.

Tavasszal volt bemutatód a MáSzínházasokkal is (A zuhanás sokkja). Miért vállalsz el egy adott feladatot? Az előadás ügye, a rendező, a feladat típusa, a téma az, ami meghatározó számodra?

Egyrészt van a szabadúszásnak egy „ráérési” része: persze, ha ráérek, elvállalom. Ugyanakkor ha valakivel korábban volt egy rossz munkatapasztalatom, akkor ha újrahív, próbálok abból a szituációból kikerülni. De persze, ha van egy ügy, vagy egy fontos dolog, vagy egy olyan élmény, amiben eddig nem volt részem, akkor habozás nélkül igent mondok! Pont a MáSzínházasokkal volt ez, hogy életemben nem csináltam még ilyet. Akkora emberi és szakmai tréning volt, hogy minden kollégának ajánlanám, hogy kifejezetten ebben az inkluzív formában vegyenek ebben részt. Azt gondoltam, hogy biztos olyan lesz ez, mint amikor gyerekek játszanak a színpadon: velük cukinak kell lenni, meg kell őket kímélni mindentől, és ők majd játszikáznak, mi meg, ép színészek csináljuk a művészetet. De ez egyáltalán nem arról szól, hogy vannak a színészek meg a cuki, Down-szindrómás gyerekek, hanem hat darab színészt látsz a színpadon!

A Bakonyvári Ágiék zseniálisak ebben az inkluzivitásban, vagyis hogy mindenki tegye bele azt, amije van, de annál nem kevesebbet. Hogy lehet az, hogy én előbb fáradok el, mint ő, és ő jön oda hozzám, hogy gyere, csináljuk tovább! Vagy épp hogy beesek próbára, se fejben, se lélekben nem vagyok ott, kiakadok, és akkor ő odajön hozzám, hogy semmi baj, akkor megcsináljuk még egyszer, szedd már össze magad! Lesült a bőr a képemről, hogy előbb tudta a szöveget, mint én, aztán rögtön azután azért sült le, mert milyen alapon gondoltam azt, hogy ő nem tudja megtanulni a szöveget?!

A borzasztó nagy szeretethullám közepette mindannyian tudtunk arra koncentrálni, hogy amit csinálunk, az igenis fontos, ezt el akarjuk mondani önazonosan és őszintén. Mindenki csak azért volt ott, mert ott akart lenni, sehol másutt. Ez hatással van az emberekre. A nézők itt arra kíváncsiak, hogy te, aki ilyen vagy, mi tudsz kihozni ebből. És soha nem hozzák őket olyan helyzetbe, hogy takargassák magukat, vagy hogy mi úgy csináljunk, mintha ők nem lennének downosok. Hát ez olyan, mintha úgy csinálnánk, mintha ez nem lenne! Ez mindenkire ugyanúgy érvényes, ráadásul a színház nem takargatni akarja az embereket, hanem megmutatni úgy, ahogy vannak. Mondjuk sokáig én is azt hittem, hogy a magasságom nem számít. De hát miért is?! Ha bejövök az ajtón, mindenki látja! Ez egy eszköz lesz a kezemben, ennek ki leszek téve, akárcsak a Vadmézben. De így legalább nem egy vagyok a sok lány közül, hanem a kurva magas lány vagyok. És belőlem csak egy van. 

Sokszor játszol gyerekek előtt, vagy a kolibris előadás volt az első (Esznek-e a halottak epertortát?, r. Szívós Károly, Kolibri Fészek – a szerk.)?

Kaposváron is szerepeltem már gyerekelőadásban. A legfrankóbb érzés, és segít abban, hogy ne szállj el. Akkor is nagyon szerettem, meg azt is kedveltem, amikor a Mary és Max bekerült egy iskolai programba. Az is egy más érzés, amikor csinálsz felnőtteknek egy előadást, amire aztán beáramlik sok, pattanásos arcú kamasz, hogy most mutassál valamit! Nagyobb a tét. A Kolibrinél eleve lehetett tudni, hogy a közönség kisméretű cipőt hord. Rettenetesen élveztem, főleg a Fészket, ahol ott van a gyerek az arcomban, azonnal reagál és mondja. Annyira szeretem, hogy nekik abszolút nem gond Emma outsidersége, hanem bejön nekik és elfogadják. A mostani gyerekek esetében sokszor azt érzem, hogy ők ki tudják mondani azt, hogy ja, ez nem gáz! Ha te valamilyen vagy, arra a közösség már nem feltétlenül kitaszítással felel. Ja, te ilyen fura csaj vagy?! Jó, akkor majd kezdünk veled valamit, vagy nem kezdünk semmit, de semmiképpen sem fogunk bántani! Az előadást követő foglalkozásokon adott reakciókból, a hallottakból azt szűrtem le, hogy ezek a gyerekek megértik, hogy az outsider lét csak annyit jelent, hogy annak az illetőnek más dolga van csupán. Nyugodtan tedd ezt, a világ majd utolér! Ez az előadás felért nekem egy terápiával. Jó volt minden alkalommal a bennem élő tizenkét évest megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, és most biztonságban kiabálhatsz, hogy menjetek a francba! Nem baj, hogy ilyen gyerekből ilyen felnőtt lettem. Ezek szerint én voltam valamilyen, és a többi gyerek is valamilyen

Egy ilyen elementáris élmény után egészen máshogyan áll az ember a környezetéhez, talán az életéhez is.

A MáSzínházasokkal töltött intenzív főpróbahét után kifejezetten nehéz volt visszaintegrálódnom az ún. saját társadalmamba. Miért nem tud úgy működni a világ, ahogyan velük? Amikor csak egy szabály van: mondd ki, amit gondolsz vagy érzel, úgy, ahogyan van. Arról lehet beszélni, nincs játszmázás, meg „majd a másik kitalálja, mire gondoltam” helyzetek. Ez főleg a színházi életemre vonatkozik, szerencsére, a magánéletemben olyan emberek vesznek körül, akikkel tudok beszélgetni, nem csak társalogni. Jó, tudom, ez egy utópisztikus elképzelés.

Mennyire sikerült ezt a tapasztalatodat beépítened a Vadméz-béli karakteredbe? Hiszen A zuhanás sokkja után jött azonnal az olvasópróbája.

Ezek nehezen összehasonlítható munkafolyamatok, nagyon más élmények. Szerencsére a Vadméz egy szuper szereposztással készült, és az idő rövidsége miatt még inkább egymásra voltunk utalva. Koncentráltan, jól melóztunk, sokat nevettünk. Mindkét élmény pozitív volt, csak másképp.

A Vadméz gyakorlatilag Csehov Platonovjának újraírása. Platonovot a nárcisztikus személyiség mintájaként is emlegetik. A nárcizmust sok esetben összekötik a színházban dolgozókkal. Te mit gondolsz erről, szerinted is „színházi betegség” ez?

Maga a nárcisztikus jellem egy olyan személyiségtorzulás és állapot, amihez a környezetnek muszáj valamilyen módon viszonyulnia. A színházi társadalomban kevés emberről lehet elmondani, hogy nincsenek nárcisztikus vonásai, mert 99%-unk szereti, ha rólunk van szó. Ugyanakkor kevesen vannak azok, akik ezzel mérgezik is a környezetüket, azok, akik kényszeres rettegésben élnek, ha nem róluk szól a világ – ilyennel tényleg alig találkoztam. Pedig amúgy olyan ember közelében lenni jó, aki egészséges mértékben szereti magát. 

A nárcisztikus emberekhez talán az a megoldó kulcs, hogyha kicsit megeteted az egóját. Mindenkihez közel lehet kerülni, hozzájuk ez az út vezet. Belemész a játékaiba, a játszmáiba, elhiteted vele azt, amiben ő hinni szeretne.

Ez nem átverés?

Igaz, de ő kéri. És ha ez kell ahhoz, hogy harmonikus munkakapcsolatunk legyen a színpadon, hát ezen ne múljon! A hasonló személyiségű kollégák amúgy általában nehéz partnerek, de jó színészek. Választhatom azt, hogy elhatárolódom ettől az embertől, de akkor lesz közöttünk egy hideg kulimász, amit aztán nagyon meg fog látni a néző is a színpadon… Nekem ez tudatos munkával nem esik nehezemre. Úgy kell elfogadnunk egymást, ahogyan vagyunk. Ha én nem fektetek másba energiát, hogyan várjam el, hogy bárki más belém is fektessen energiát? Babarczy tanár úr fogalmazta meg nagyon jól: hülyének hülye, de a mi hülyénk. Szép dolog a színház, de nem szabad túlmisztifikálni. Ez egy munkafolyamat.

Ha innen nézzük, akkor a Platonovnak teljesen behódoló női attitűd nem állt messze tőled, ugye? Gondolok itt az alkalmazkodásra, a másikhoz való igazodásra.

Nekem az volt az érdekes, hogy mindegyik női karakternél speciális módon ragadható meg az, mitől hódol be ennek a csávónak, fekszik alá vagy adja fel mindenét érte? Ebben a sztoriban is outsider vagyok, mert a végén én dobom oda magam, hogy na, hát ha mindenki le akar feküdni vele, engem se hagyjatok ki! Nekem az egyik kedvenc pszichológiai témám a szégyen: összetett és bonyolult, így Grekova figurájában meg a történetben is inkább azt kerestem, mi vezethet egy nőt, mennyire kell megőrülni egy másik emberért ahhoz, hogy újra és újra kitedd magad annak a szégyennek, hogy neki te nem fogsz kelleni. Hogy van az, hogy mindenfajta jó és szép nő mászkál Platonov körül, és vagy te, aki csúnyább, mint a többi, és neked az az egyetlen figyelemfelhívó eszközöd, hogy mindig hülyét csinálsz magadból, mert látod, hogy azt szeretik. És azután képes vagyok olyan helyzetekbe hozni magam, amelyekben én egyébként szégyellem magam, és nekem rossz, de legalább megkaptam a figyelmet, amire vágytam. Borzasztóan bénító érzés, amely azonnali megsemmisülést von maga után.

És mindezek ellenére folyamatosan kiteszed magad azért az egy tekintetért, amely amúgy ezt az érzést is generálja benned.

Pontosan. Döbbenetes, mire nem képesek az emberek egy perc áhított figyelemért. Ráadásul mindezt úgy teszi a Grekova, hogy igazából nem is számít másra, jobbra. Csak reménykedik, hátha egyszer ő következik a soron. Amikor pedig eljön az a pillanat a darab végén, boldogan mondja magának, hogy na, én ezért megdolgoztam, ez nekem most jár! Ehhez a szerephez nekem ez volt igazán a kapcsolódási pontom: itt van egy lány, aki szörnyen kívülálló, nagyon szeretne csatlakozni a többiekhez, és ezért állandóan szégyenbe hozza magát.

Te is éreztél már hasonlót, mondjuk, egy rendező kedvéért hoztad magad hasonló helyzetbe?

Nézd, nekem az egész kamaszkorom erről szólt. Pont ugyanígy csináltam magamból hülyét, hasra is estem, csak hogy a fiúk észrevegyenek. Lehet, hogy nem tetszettem nekik, de nekem mondták el azokat a lányokat, akik nekik bejöttek, és ez jól esett, sőt! Ez egy spirál, de ki lehet belőle jönni. 

Van olyan rendező, akivel bármi áron dolgoznál együtt?

Bármi áron, olyan nincs. De Moha (Mohácsi János – a szerk.) nagyon hiányzik, az egy másik dolog, amit ő tud. Mivel Kaposváron tanultam, a pesti kapcsolati hálóm nehezen alakult ki, sok ismerkedésből egyszerűen kimaradtam. Nekem nem volt módom találkozni az Ascherral, a Bagossyval, a Máté Gáborral… és ez tök jó lenne, ezek az emberek borzasztóan izgatnak, nagyon szívesen belelátnék a munkáikba! De eközben a legváratlanabb emberektől jönnek hívások, és alakulnak ki tök jó találkozások… Majd, ha jönni kell, jönni fognak ezek az emberek is.

Znamenák Istvánnal dolgoztál korábban?

Ő szerződtetett le végzős koromban Kaposváron. Nekünk sokkal több személyes kapcsolatunk volt, mintsem szakmai. Később, amikor távozott a kaposvári színház éléről, dolgoztunk még együtt Kőszegen, aztán a következő közös munkánk a Száll a kakukk volt Tibornál (Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője – a szerk.). Noha később sokáig nem dolgoztunk együtt, az tény, hogyha két kaposvári összefut véletlenül, akkor az egy találkozás. Akkor úgy tudunk egymásra nézni, úgy tudunk egymáshoz szólni… ez egy kapocs. Ő egyébként nagyon jóféle színész-rendező. Iszonyatosan figyel téged: hogyan közelíted meg, neked mi közöd ehhez az egészhez. Znami olyan időnként, mint egy gyerek, fellobban benne a játékkedv, hogy ez annyira jó, hogy én is szeretnék! Ő olyankor nem előjátszik, hanem felpattan a színpadra, megfog kellékeket, egyszerűen velünk van, mert belülről is át akarja élni az előadást. Nagyon szeretem benne ezt az aktív részvételt, amikor azért pattan fel melléd, mert úgy érzi, hogy ezt már csak nézni nem elég, csinálni is kell!

Szerinted mi a Vadméz lényege? Ötvös András azt nyilatkozta, hogy szerinte ez a darab a szeretet iránti vágyról szól.

Egyrészt nincs olyan színdarab, amiben a szeretet ne lenne egy kulcsszó: vagy ennek a létezése vagy ennek a hiánya áll a középpontban. A Vadmézben nagyon fontos az, hogy egyik szereplő sem tudja kifejezni az igényét. Senki nem tudja megfogalmazni, mire van szüksége. Mindenre azt mondják, hogy nem tudják. Aztán amikor bekövetkezik, megtestesül a vágyuk, akkor pedig visszakoznak: jaj, nem arra gondoltam, hogy most azonnal! Majd egyszer, valamikor… tulajdonképpen nem tudják megmondani, mitől lennének boldogok. Ebből ered ez a szeretethajhászás, mert mindegyikük azt hiszi, hogy majd a másik megmondja, mitől lesz ő boldog. Önmagukkal nincsenek jóban, ez a vergődésük oka. Aki pedig nem szereti magát, azt nagyon nehéz szeretni. Nekem a személyes receptem az, hogy a saját boldogságcsomagomért én vagyok a felelős, ami lehet több, kevesebb soha. Most már meg tudom fogalmazni az igényeimet, és nem másoktól teszem függővé a boldogságom. Persze, ha jobban szeretnének, az növelné a komfortérzetemet, de a milyenségemen nem változtat. Az készen van.

Interjú Tóth Barnabással

Miután tavaly Susotázs című filmje az Oscar-shortlistre került, Tóth Barnabás most Amerika egyik legexkluzívabb fesztiválján, az Oscar-díj előszobájának számító Telluride Fesztiválon vett részt Akik maradtak című nagyjátékfilmjével. A filmről és az amerikai élményeiről kérdeztük.

Ha azt mondod, egy amerikai fesztiválon voltál, ahol például Meryl Streep is minden évben ott van, elég távoli és izgalmas világot képzelünk. Mesélj egy picit a Telluride Fesztiválról, milyen érzés volt a „kulisszák mögött” lenni?

Minden értelemben földöntúli élmény volt. 3000 méter magasan voltunk, az Isten háta mögött egy amerikai kisvárosban Lindával, a feleségemmel kettesben. Nemcsak az Akik maradtak stábját, de az országot is mi képviseltük, és ehhez méltóan is bántak velünk.

A fesztivál oIyan, mint egy sztárszafari (bár idén épp Meryl nem volt ott). Számunkra abszolút ego-trip volt. Nagyon fontos és nagyon nagy rendezőnek érezhettem magam. A filmbemutatón túl volt díszvacsora, fogadások, barbecue outdoor brunch, minden, amit el tudsz képzelni. Linda is és én is nagyon előtérbe voltunk tolva, sütkéreztünk a szeretetben, megbecsülésben...

Azon gondolkodtunk, hogy - ha egyáltalán elhisszük, hogy tényleg ott voltunk -, hogy lehet majd elmesélni, hogy milyen volt ez a fesztivál. 

Linda végül úgy fogalmazta meg, hogy olyan, mint a kapolcsi Momentán Udvar tízszer! A természetközeliség, nyugalom, csend (relatív csend...), ki-bejáró szandálos emberek. Az az érzésed egyfolytában, hogy bárkit bármikor megszólíthatsz, beszélgethetsz, de közben a színpadon is vagy: kerekasztal beszélgetéseken, Q&A (kérdezz-felelek) eseményeken, filmvetítéseken. Sör is van, szendvics is van, minden második sarkon coffeeshop. 

Ha azt mondom, spirituális élmény, az enyhe kifejezés.

Milyen ebből visszatérni a magyar valóságba?

Tudatmódosult állapot. Egyrészt még tart a jetlag. Plusz a geofizikai eltolódást is érzem, mégiscsak 3000 méteren voltunk. A szálláson minden ágy mellett volt egy oxigénpalack, ha esetleg szükséged lenne rá.

Ezek mellett a hazaindulásunk reggelén jelentették be, hogy Magyarország Oscar-jelöltje ez a film lesz. Nyolc napja vagyok itthon és jelenleg is kb. 140 megválaszolatlan levelem van, és amíg megválaszolok 10-et, jön másik 15, a telefonom folyamatosan csörög, és Messengeren már az olyan üzenetek is jönnek, hogy „Miért nem válaszolsz? Vigyázz, így kezdődik, így veszted el a barátaidat.” 

Két hét múlva országszerte bemutatják a filmet, ez szintén rengeteg promóciót jelent, ami persze öröm! De mindezek miatt nincs is időm feleszmélni. Mániákus naplóíró vagyok, de még egy sort nem írtam Telluride-ról.

Ha visszanézel, akkor hogy látod, volt benned szándék, hogy olyan filmtémát találj, ami Amerikában népszerű lehet, vagy egész más volt a motivációd? 

Nem a témát találtam meg, hanem a regényt. A film F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című művének hű adaptációja, csak az utolsó ⅓-a és a végkifejlet tér el a könyvtől szellemiségében és konkrét történesek szintjén is. Engem megfogott ez a történet, ezért akartam belőle filmet készíteni. Miután a Filmalap nem támogatta, az MTVA-nál - ahol előnyben részesítik általában a történelmi témákat - adtunk be pályázatot, és nyertünk támogatást. 

Amerikával kapcsolatban: nem exportra terveztem a filmet, nem nekik és nem is oda. De amikor esztétikai kérdésekben kellett döntenem, például képi világról, castingról, filmszerkezetről, inkább a saját magam által kedvelt Hollywood-jellegű filmekhez hasonló mellett döntöttem. Nem a kelet-európai eltávolító gesztusokat alkalmaztam, hanem érzelmesebb, melegebb, közönségbarátabb filmre törekedtem.

Mielőtt kijutott volna a film a tengerentúlra, több európai fesztiválra is elküldtétek (pl. Berlin, Cannes), de nem válogatták be a fesztiválprogramba. Mit gondolsz, miért Amerikában lett ilyen sikere, és nem Európában? Az esztétikája vagy a háború utáni tematikája lehet az ok?

Is-is. Nyilván benne van, hogy az ő filmnyelvükhöz közelebb áll, és ezért könnyebb dekódolniuk a dolgokat.

A témát illetően pedig azt látom, hogy kiemelkedő az amerikai értelmiség körében az érdeklődés a világháborúról, a kommunista diktatúráról és a holokausztról szóló filmek iránt. Valószínűleg amiatt, hogy a második generációs emberek nagy részének ebből a régióból, Németországból, a visegrádi országokból stb. jöttek a felmenői. Legtöbbjük menekülő ember volt, akár konkrétan veszélyben volt az életük, akár gazdasági okokból mentek el. Sokan magasan kvalifikált emberek voltak, a gyerekeik vagy unokáik pedig most művelt rendezők, filmesztéták, forgatókönyvírók, producerek stb. Tehát valószínűleg ezért is érzékenyek a téma iránt, mert ezáltal jobban megértik a felmenőik múltját, származási helyét.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy itthon kvázi hülyének néznek, amiért sok mindent csinálsz egyszerre. Most is épp több terv/film/ötlet a tarsolyban van vagy most az Akik maradtakra koncentrálsz?

Februárig elsősorban az Akik maradtakról fog szólni az életem. Nagyon sok fesztiválmeghívás van már most, Japántól Kanadáig, Koreától Jeruzsálemig. Ezek nagy részére megyek promóciós kötelezettségből, és persze kíváncsiságból, hedonizmusból is. Ezen kívül az amerikai promóciós körút is előttem áll, kint is bemutatják a filmet moziban, úgyhogy valószínűleg ugyanannyit leszek külföldön, mint itthon.

Az Oscar-lehetőség is ott van, ehhez is kell promózni a filmet, Los Angelesbe is megyek majd többször. Decemberben lesz szűkítés, amikor 10 filmet választanak ki, ebbe a körbe került be tavaly a rövidfilmes kategóriában a Susotázs. Aztán januárban 5-öt választanak a shortlistből, ez egy óriási előrelépés lenne. Csodás lenne, hogyha idén a Rendezők Viadala Oscar-gálára Amerikából jelentkezhetnék be élőben, dehát ez még egy nagyon hosszú út addig…

És mikor láthatnak a nézők a Momentán színpadán?

Momentán szempontjából vendégművész-státuszom lesz ebben az évadban, februárig biztos. A bizalom és a türelem megvan a társulat részéről, de tavaszig most még nem látok el. Egyébként a türelmen túl itt is szeretném megköszönni a Momentánnak, mert sokan sokféleképp együtt dolgoztak velem az Akik maradtak során: Pirisi Laci szerezte a zenéjét, Linda társrendező volt, Várady Zsuzsi dramaturgként segített, Elek Ányos és Laci a táncórán szereplőként is megjelennek. 

A színpadon pedig annyi biztos, hogy szeptemberben két előadásban is játszom: a Fröccsben 26-án, a Rendezők Viadalában 29-én.

Rajtkövön az Oscarért - Interjú Tóth Barnabással

Akik maradtak 

Susotázs és Újratervezés című rövidfilmjeit a közönség és a szakma is imádta. Tóth Barnabás ezúttal egészestés filmmel jelentkezik a mozikban – és az Oscar-díjat odaítélő Amerikai Filmakadémiánál.

Most érkeztél vissza Amerikából. A film kapcsán utaztál?

A Telluride Film Festivalon voltam. 46. alkalommal rendezték meg ezt a fontos fesztivált Colorado államban. Ide hívták meg 25 film között az Akik maradtakot olyan rendezők alkotásai mellett, mint Almodóvar, Agnès Varda vagy Werner Hercog.

A Susotázs és az Oscar-jelölés nyitotta meg számodra azokat az ajtókat, aminek köszönhetően lehetőséged volt egészestés filmet forgatni?

A Susotázs arra is jó volt, hogy megtanultam, mennyire fontos, hogy legyen egy forgalmazó vagy egy ügynök nemzetközi szinten.

Annak a filmnek német ügynöke volt, ő javasolta az amerikai vonalat. Egy amerikai fesztiválon fedezték fel először a filmet.

A rövidfilmben picit másképp van: nem nemzetek delegálnak műveket, hanem bármennyi rövidfilm elérheti a kvalifikációt. Ott megtanultam bizonyos dolgokat, mint a publicitás, a kommunikáció, a PR, a képviselet. Ezek olyan szakmai dolgok, amikkel normális esetben nem kell egy rendezőnek foglalkoznia, de mivel Magyarországon vagyunk – pláne kisfilm esetében - nekem kellett ezt csinálnom. A nagyfilm esetében rögtön kerestük az amerikai forgalmazó lehetőségét. Az, hogy kijutott Telluride-ba, befolyásolta a magyar döntőbizottságot. Először ezt is külföldön fedezték fel, aztán itthon.

Mit jelent a gyakorlatban, hogy az Akik maradtak a magyar Oscar-nevezés?

Most körülbelül 70 ország verseng a díjért. December közepén szűkítik le ezt a számot tízre, ez az úgynevezett shortlist. Ide jutott be tavaly a Susotázs. Addig nagyon sok vetítést kell szervezni az akadémiai tagoknak, sok cikket kell publikálni, jó kritikát összegyűjteni, kivágni, elküldeni, lobbizni. Ezt mind az amerikai forgalmazó fogja csinálni, nekünk se kapcsolatunk, se pénzünk, se időnk nincs erre. Ha bekerül a shortlistre, akkor ez fokozódik, majd január végén ötre szűkül a filmes lista. Ők már utazhatnak, kint lesznek a gálán és ott egy valaki megkapja a szobrot. De szerencsére addig van elég sok fesztiválmeghívásunk: Chicago, Palm Springs, Cleveland, Vancouver. Itt tudunk promózni, lobbizni. Biztatóan alakul minden odakint.

A rövidfilmekről milyen visszajelzések jutottak vissza hozzád?

Az Újratervezés elképesztő menet volt: 1 hét alatt megnézték 1,5 millióan.

Az ország minden zugából kerestek: vidéki szentmisén szerepelt a szentbeszédben, beugró kérdés volt a jogi karon. Társadalmi jelenséggé vált.

A Susotázs szám szerint nem ért el ennyi nézőt, mert le kellett venni a tévés és netes jogok miatt. Azért 1 hét alatt 250 ezer néző se rossz szám. Elképesztő lelkesedés és szeretetáradat érkezett. (Természetesen mindig van az az 5-10 %, aki arra használja a netet, hogy minden frusztrációját abban a három sorban, névtelenül kiélje.)

Ez erőt ad a folytatáshoz. Ami most történik ezzel a filmmel, az bámulatos. Éjszaka kaptam meg a Wall Street Journalt, benne a vezető amerikai kritikusnak, Joe Morgetsternnek az egész fesztiválról írt cikkét, ami majdnem végig a mi filmünkről szól, pedig 25 másik film is volt ott.

A holokauszttal már számos film foglalkozott, azonban kevesen mentek egy lépéssel tovább, hogy megmutassák, mi következett utána. Török Ferenc 1945-jében egy közösség birkózik meg a traumával. Te azonban az egyes emberek szintjére bontottad vissza a szálakat, szinte kamaradarabban vizsgáltad a holokauszt hatását két ember életére.

Engem ez érdekelt – a folytatás.


Egy ilyen trauma után egymásra találva, a szeretet erejével, két ilyen tiszta ember tiszta kapcsolatán keresztül a reményről és a pozitív folytatásról szerettem volna beszélni.

Pontosan ez fogott meg a regényben. A film F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyvéből készült és viszonylag hű adaptációnak mondanám. A film első fele szinte a könyv első felének a lekövetése. Utána kénytelenek voltunk Muhi Klára írótársammal eltávolodni a regénytől, mert annak a második fele más szerkezetet vesz fel, és hiányzott a végéről az igazi filmes dráma. A második felébe sokkal többet írtunk bele.

Célzottan kerestél filmalapanyagot vagy ettől függetlenül bukkantál a könyvre?

A könyv volt előbb. Ismerem F. Várkonyi Zsuzsa pszichológust. A Momentán Társulattal van egy estünk, Fröccs a címe és ott ő a pszichológus a színpadon. Egyetlen egy irodalmi munkája van: ez. Szóba került, hogy írt valamit, elolvastam és megtetszett, nagyon filmesnek találtam. Felírtam a tervek közé. Aztán a tévé kiírt egy történelmi témákat előnyben részesítő pályázatot, Mécs Móni producerrel beadtuk és nyertünk hozzá támogatást.


Kértél segítséget a regényírótól?

Segítséget nem kértem, de a forgatókönyv első verzióját megmutattam. Kicsit megijedt tőle, mert nem látta bele, hogy milyen lesz. A forgatókönyv száraz dolog, olyan, mint egy kotta. Gyakran a rendezőnek is nehéz hozzáképzelni a részleteket: a színészek arcát, a vágást, mindent. Volt olyan időszak, amikor elégedetlen volt a példánnyal, de amikor a kész filmet megnézte, akkor megnyugodott.

Ez az első tévéfilmed, de nem az első egészestés mozid?

Az első egészestés filmem, a Rózsaszín sajt magyar-francia koprodukció volt. Mozifilmnek tituláltunk, mert ott mutatták be először, de az Akik maradtak esetében is kaptunk engedélyt a tévétől, hogy először moziban menjen. A tévét és a mozit idejétmúlt megkülönböztetésnek érzem. Finanszírozás szempontjából ez egy tévéfilm, de indul az Oscarért és később adja le a tévé, mint a mozik.

Rendezel, írsz, színész is vagy. Ezek közül melyik szerep a legkényelmesebb számodra?

Mindháromban van valami komfortos. Az írásban az a jó, hogy nem függsz senkitől, akkor csinálod, amikor akarod, 0 forintba kerül és nem kell szervezni. A színészkedésben az, hogy az egy egotrip: téged csak lesminkelnek, mindenki udvarias veled, kapsz kaját, jól fizetnek naponta, és még ott is van az arcod a vásznon. A hátulütője, hogy ha olyan a dolog, amiben rosszul érzed magad, az duplán rossz. A színészek a lelkükkel meg az arcukkal dolgoznak és ennél nincs törékenyebb dolog.


A rendezés meg tök jó, mert mégis csak az egésznek a csúcsa meg a feje, de akkora idegbaj egy forgatás, hatalmas lutri meg stressz.

Mennyi idő alatt forgattátok le?

Nagyon rövid idő alatt készült, 19 forgatási napunk volt. Ráadásul kosztümös drámáról van szó, ami azt jelenti, hogy minden drágább, bonyolultabb, körülményesebb. Helyszíneket, jelmezeket találni, kosztümök, smink, haj, statiszták, autók – minden exponenciálisan nehezebb. Ennek ellenére Rajk László díszletei, látványa, helyszínei, vagy Marosi Gábor jelmezei nagyon jól sikerültek. Fantasztikus stáb volt és két remek színész: Hajduk Károly és Szőke Abigél. Az ő vállukon nyugszik minden.

Őket hogy találtad?


Karcsira már a legelején gondoltunk, de tudtuk, hogy akkor fog működni, ha a lánnyal összepasszolnak.

Klárát viszont nagyon hosszas casting után választottuk ki. Száznál is több fiatal lányt hallgattunk meg. Szőke Abigél korán feltűnt, és amikor elkezdtek ketten próbálni, akkor láttuk, hogy nagyon szépek a vásznon, jól működnek együtt, és mindkettőjüket egyszerre leszerződtettük. Ráadásul A martfűi rémben is játszottak együtt. Karcsi tapasztalt színész, Abigélnek is van színházi múltja, bár ez az első főszerepe.

Nagyon érzékeny téma egy férfi és egy tizenéves lány kapcsolata – főleg a #Metoo utáni időkben.

A film egy picit egyensúlyoz ezen a kapcsolat természetét illetően. De a kapcsolat végig tiszta marad. #Metoo szempontból is jelesre vizsgázik a nőgyógyász Aldó, más kérdés, hogy érzelmileg mit él át, hiszen nyilván ő sincs fából. Meg hát tényleg gyönyörű ez a lány.


Valóban, a kísértés talán ott van, de nem erről szól. Én szobrot akartam állítani egy hősnek.



Szereplők: Hajduk Károly, Szőke Abigél, Nagy Mari,
Rendező: Tóth Barnabás,
Forgatókönyvíró: Muhi Klára, Tóth Barnabás,
Producer: Mesterházy Ernő, Mécs Mónika,
Társproducer: Rajna Gábor,
Zene: Pirisi László,
Operatőr: Marosi Gábor,
Vágó: Mógor Ágnes
Bemutató dátuma: 2019. szeptember 26.
Forgalmazó: Budapest Film
A premier szeptember 19-én volt a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol az egyetlen magyar versenyfilmként indult.

Az ember oda megy, ahol szeretik

Az Oscarra nevezett Tóth Barnabással beszélgettünk

Év elején már közel járt az Oscar-jelöléshez a Susotázzsal, jövő év elején pedig új nagyjátékfilmje, az Akik maradtak lehet a befutó, ami a semmiből tűnt fel néhány hete, cserébe máris kiderült, hogy Magyarország ezt a filmet nevezte a jövő évi Oscarra. Az újabb siker kapujában álló Tóth Barnabással beszélgettünk.

Mondhatjuk, hogy felérsz egy egyszemélyes stábbal, hiszen színészkedsz, írsz, produceri munkát végzel, rendezel, vágsz, sőt volt olyan filmed, amit magad is fényképeztél. Ehhez képest azt vallod, hogy nem szereted a forgatásokat. Miért?

Gyerekként nagyon szerettem a forgatásokat, amikor még szereplő voltam, sőt színészként vagy producerként is jó dolog kimenni. Egyedül rendezőként vagy rendezőasszisztensként van vele bajom. Hatalmas a stressz, hogy a napi anyagot minden áron meg kell csinálnod a lehető legjobb minőségben, és nekem ezt sosem sikerült kikapcsolnom. Nemes Jeles is mondta, hogy Fóton a Saul fia első napján a stressztől nem tudott kijönni a tartózkodójából, nem érzett elég erőt hozzá. Én ezt teljesen meg tudom érteni, mert olyanfajta lelki teher, hogy már kora reggel (eleve gyűlölöm a reggeleket) a topon kell lenned, hogy az leírhatatlan. Ott vár egy csomó ember, akik közül jó néhányat nem, vagy csak alig ismersz, és mind azt várják tőled, hogy mondd meg nekik, mit kéne csinálniuk. Nincs idő semmire, és percenként tíz döntést kell meghozni. Ez nem színház, hogy majd jövő héten kijavítom. Ha itt egy hiba rákerült a winchesterre, azt az életben nem javítod ki. Az a stressz, hogy már délután négy van, de még csak a délelőtt tizenegyre tervezett felvételt csináljuk… amúgy is stresszelős vagyok, nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is csomó mindenre rá tudok feszülni, szóval egy ilyen helyzet az én halálom. Imádok előkészíteni, imádom a castingot, a terepszemlét, szeretem a vágást, a hangkeverést, de a forgatást nem tudtam máig sem megszeretni. Dolgozom rajta. Ezért is viszem magammal mindig a feleségemet (Lisztes Linda – a szerző), mert rengeteg dologban segít nekem, tanácsokkal lát el, és így egy csomó stresszt levesz a vállamról. Amíg én szaladgálok és intézkedem, ő ott ül a monitor előtt és figyeli, hogy minden oké legyen.

A feleségednek milyen kreditje van a filmben?

Úgy szerepel a stáblistán, hogy a rendező munkatársa. Nem asszisztens, mert az egy külön szakma, és csodálatos rendezőasszisztensem volt Gyovai Zoltán személyében. Linda amúgy hatalmas segítség volt, és a Telluride Filmfesztiválra is jött velem.

Tóth Barnabás az Akik maradtak c. film rendezője

Lindával az első nagyjátékfilmedben, a Rózsaszín sajtban szerepeltél együtt, de az a film már tízéves. Miért tartott ilyen sokáig összehozni a másodikat?

Nem szeretek panaszkodni, pláne most, hogy elkészült a második filmem, és az Akik maradtakot nevezte idén Magyarország az Oscarra. Eddig valóban nem találtam meg a közös hangot a Filmalappal, de ez részben az én hibám. Folyamatosan bombáztam őket filmötletekkel az évek során, de közben mégis annyira naiv voltam, hogy azt gondoltam, elég írnom ehhez egy jó könyvet, amit ők elbírálnak, és én erre majd kapok pénzt. Ennél többet kellett volna csinálni, minimum egy mood boardot (ötlettáblát) készíteni, vagy egy animaticot, esetleg egy stáblistát, vagy el kellett volna menni személyesen találkozni velük… Igenis lobbizni kell, a pályázat önmagában nem elég. Ezt korábban nem tudtam, most tanulom. Terveim továbbra is vannak, bizakodva tekintek a jövőre.

Az Akik maradtak nem Filmalap-pénzből készült, hanem az NMHH Médiatanácsa Magyar Média Mecenatúra Program adott rá pénzt, vagyis gyakorlatilag tévéfilmes keretből született. Ehhez képest hogy sikerült elérni, hogy egyrészt mozikban bemutassák, másrészt ez a film lehessen a magyar Oscar-nevezett 2019-ben?

Ez elsősorban Mécs Mónika érdeme, aki egy csodálatos producer, és a filmünk szülőanyja. Közrejátszott, hogy sikerült szereznünk egy amerikai forgalmazót, közrejátszott a film minősége, közrejátszott a meghívás a Telluride Filmfesztivál programjába… Szerencsére eleve támogatták a film fesztiváloztatását, és valószínűleg senki sem számított rá, hogy ez ilyen intenzíven indul majd be, ahogy arra sem, hogy bármi köze lehet az Oscarhoz. Ugyanakkor az Oscar előfeltétele, hogy előtte ne adja le televízió a filmet. A megfelelő fórumokon kérvényeztük józan érvekkel alátámasztva, és sikerült. Nemcsak a Telluride nyomott sokat a latban, hanem már most meghívásunk van Palm Springsbe, Chicagóba, Vancouverbe, Busanba, Jeruzsálembe… A nevezésünkben benne van az én előző kisfilmem, a Susotázs Oscar shortlistbe kerülése is, de benne van Móni sikere is a Brazilokkal vagy az, hogy a Testről és lélekről című filmjével az Oscar-jelölésig jutott. (az említett két filmnek szintén Mécs volt a producere – a szerk.) Csináltam egy sajtófüzetet, benne a Variety kritikájának vázlatával, Peter Medak rendező dicsérő levelével, a fesztiválszerepléseinkkel stb., és ezt eljuttattam a Filmalaphoz, és az amerikai forgalmazó is felvette velük a kapcsolatot. Lobbiztunk érte, de ezt így kell csinálni.

Úgy tudom, hogy Telluride előtt a hagyományos európai nagyoknál, Berlinben, Cannes-ban és Velencében is próbálkoztatok…

Bizarrnak tartom, hogy az európai fesztiválok csak azután kezdtek érdeklődni az Akik maradtak után, hogy Amerikában és Ázsiában befutó lett. Most már megjelentek, és kérik a filmet európai fesztiválok, de nagy csalódás nekem, hogy Európa ennyire elment az úgynevezett fesztiválfilmek irányába. Szinte csak száraz, megfigyelő, realisztikus, lomha, lassú filmeknek van esélye a befutásra. Nem azt mondom, hogy ezek a filmek nem kellenek, sőt olykor még inspiratívak is, de zavar, hogy ennyire nyomasztó fölényben vannak az európai fesztiválokon. Közben meg a fesztiválokon kívül a nézők többnyire magasról letojják ezeket. Kellenek ilyen filmek, de nem ilyen arányban.

A legtöbb magyar embernek nem sokat mond a Telluride Filmfesztivál, ahol elkezdődött az Akik maradtak nagy menetelése. Elmondanád, hogy miért fontos ez a fesztivál?

Egy évvel korábban még én sem sokat tudtam róla. Az amerikai forgalmazó mondta, hogy a négy nagy őszi fesztivál (Velence, Telluride, Toronto és New York) valamelyikére be kellene jutni, mert a későbbi Oscar-jelölteket nagyrészt ezeknek a mezőnyéből halászgatják. Amúgy nem az én kattanásom volt, hogy az Akik maradtakból csináljunk Oscar-jelölt filmet. Az amerikai forgalmazónk, a Menemsha Films vezetője, Neil Friedman fejéből pattant ki a dolog. Ő mesélt nekem először Telluride-ról is. Mondta, hogy egy pici, bensőséges fesztivál a hegyekben. Szuper laza hangulatú hely, rengeteg fontos emberrel lehet ott nem formális körülmények között beszélgetni, és a legtöbb filmes nem munkának vagy promózásnak tekinti azt, hogy oda kell mennie, hanem kirándulásnak. Mindenki imádja ott a mozit, bármikor beszélgetésekbe lehet bocsátkozni a kelet-európai filmekről, Szabó Istvánról, Mészáros Mártáról vagy Balázs Béláról. Nincs zsűri, nincs verseny, ezért senki sem feszül rá a dologra, senki sem akar nyerni. A fesztivál vezetőjét, Tom Luddy-t nagyon megszerettem, rengeteget foglalkozott velünk. Folyton odaült az asztalunkhoz, pedig a többi asztaloknál olyanok ültek, mint Martin Scorsese vagy Eddie Redmayne.

Mi a következő lépés az Oscar-jelölés felé vezető úton?

Először jön a fesztiváloztatás, majd valamikor decemberben az amerikai mozik bemutatják a filmet: a legnagyobb városok mozijai biztosan műsorra tűzik. Most keresnek Oscar publicistet a filmhez, ami egy külön szakma, nem olyan a munkája, mint egy sima PR-osé. A forgalmazónak már van ebben rutinja, az évek során öt jelölést sikerült összegyűjtenie.

Beszéljünk a filmedről! Hogyan találtál rá a női főszereplődre, a Variety kritikájában is agyondicsért Szőke Abigélre?

Nem volt egyszerű meglátni benne Klárát, mert Abigél nagyon más személyiség, mint a filmbéli karaktere. Állandóan mondanom kellett neki, hogy ez egy dacos, tüskés karakter, és mindig nagy energiával kellett játszania. Fel kellett építeni ezt a figurát. Amikor az első castingon szembe jött az arca, elsőre simán továbblapoztam. Ascher Irma castingos mondta, hogy nézzem meg jobban. Megkért, hogy nézzem meg szemüveg nélkül is, és akkor már láttam, milyen szép, kifejező szemei vannak, és a kamera mennyire szereti. Behívtuk második körre is, akkor meg bejött hófehérre szívott hajjal, mert épp vámpírt játszott Pálfi György darabjában. Néztem is, hogy mi ez. Felvettük a jelenetet Karcsival (Hajduk Károly, a film főszereplője – a szerző.), és kiderült számomra, hogy ők ketten jóban vannak, mert A martfűi rémben Abigél alakította a Karcsi által játszott sorozatgyilkos egyik áldozatát. Ahhoz képest, hogy abban a filmben a hulláját megerőszakolja, nagyon szívélyesen üdvözölték egymást (nevet). A közös felvételek már jók voltak, de mindig közel kellett menni az arcához a kamerával, hogy rájöjjek, mekkora lehetőség van ebben a lányban. Alapból is nagyon vékony lány, és kitalálta, hogy még fogyjon is. Egy nagyon tudatos és nagyon ambiciózus színésznőt ismertem meg benne.

Amúgy a film alapjául szolgáló regénnyel, a Férfiidők lányregényével hogyan találkoztál?

Az írónő, F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus a szakmájából kifolyólag ott ült a Fröccs című Momentán Társulatos előadásainkon, ahol különböző improvizált helyzeteket játszunk, és van egy pszichológus – Zsuzsa –, aki elemzi őket a nézőkkel egyetemben. Egyszer szóba került, hogy írt egy regényt is. Kíváncsi voltam, elolvastam, és rögtön megtetszett a két karakter, a dialógok, a helyzetek, a történelmi háttér, meg az, hogy a könyv szép, emberi dolgokkal foglalkozik. A legtöbb holokausztot, vagy a vörös diktatúrát bemutató történet az emberiség ocsmány oldalát mutatja be, de ez a sztori nem. Ráadásul nagyon érdekelt a felnőtt férfi, fiatal lány viszony, és nem feltétlenül szexuális értelemben. A Léon, a profiban is az a felállás, mint a mi filmünkben, és ott sem a szexualitásra helyezték a hangsúlyt.

Nagyon sokat kellett változtatnod a regényhez képest, hogy a viszonylag alacsony, tévéfilmes büdzsébe beleférj?

A lényegét tekintve nem változtattunk. Nagyon sok a regényben a beszédes flashback, amiket kihagytunk. Használok flashbacket, de azok majdnem némák és intimek. Nyilván kihívás volt kis költségvetésből megcsinálni, de minden relatív. Nekem ez a legmagasabb költségvetésű filmem, sosem dolgoztam még ennyi pénzből.

Igaz, hogy majdhogynem szappanoperai tempóban kellett haladnotok?

Ez azért kicsit túlzás, egy jelenetre úgy két óránk volt. De ez is nagyon kevés. 19 nap alatt forgott le a film. Ahhoz, hogy a tempót tartani tudjuk, nagyon sokat kellett próbálni hetekkel előtte. Rengeteget próbáltunk Abigéllel és Karcsival hármasban. Minden jeleneten többször végigmentünk. Színházszerűen gyakoroltuk be az egészet.

Családilag érintett voltál a film történelmi hátterében? Ilyen szempontból személyes történet számodra az Akik maradtak, vagy úgymond kívülállóként mesélted el?

Származásilag kívülállóként, de ettől még ugyanúgy feldolgozhatatlan traumaként hordozom magamban nemcsak a holokausztot, de a gulágot is. Az ezekről szóló könyvek, filmek engem mindig nagyon megérintenek.

Holokauszt-filmnek tartod az Akik maradtakat?

Mécs Móni mondja erre, hogy poszt-holokauszt Lolita. Ha szabad kitalálhatunk egy ilyen alműfajt. (nevet) Persze ez nyilván vicc, mert a Lolitának sok szempontból pont az ellentéte. Az a sztori egy érzelemmentes, lélektelen testi kihasználás története, nálunk meg semmi testiség nem történik, és a lényeg a lelkeken, az érzelmeken és az önfeláldozáson van. Hogy holokauszt-filmnek tartom-e? A besorolását majd a filmkritikusok eldöntik. Szerintem a szellemisége és a megközelítése más, mint a többi holokauszt-filmnek.

Arról már beszéltél, hogy Abigélre hogyan találtál rá, de a férfi főszerepre miért épp Hajduk Károlyt választottad?

A testi adottságai miatt gyorsan képbe került. Egy negyven év körüli, nagyon sovány férfira volt szükségünk. Ez a kívánalom kapásból megtizedeli a magyar férfi színésztársadalmat. Emellett nagyon szeretem a visszafogott játékát, az intellektusát, a szeméből áradó jóságot és nyugalmat. Rendkívüli színészintelligenciája van. Csodálatos volt látni, ahogy fizikailag felépíti Aldót. A karakter ugyan 42 éves, de úgy kellett kinéznie, mintha hatvan körüli lenne. Miután megtaláltam a figurát, a forgatáson 19 napon át szinte egyáltalán nem kellett instruálnom. Így legalább Abigélre koncentrálhattam, akivel több munka volt. Ez egy nagyon összetett szerep volt, és neki még nem volt meg az eszköztára ehhez. Ahogy az Aldó jellemzi Klárát: 5 és 70 év között bármennyi tud lenni. Egyszer kislányként, egyszer kamaszként, egyszer nőként, egyszer öregasszonyként viselkedik. Ráadásul gyakran jeleneten belül vált. Ezt mondatról mondatra fel kellett építeni Abigéllel.

A film történetének idején, vagy most néztek rosszabb szemmel egy nagy korkülönbségű férfi–nő kapcsolatra az emberek?

Akkor sokkal rosszabb szemmel nézték az ilyesmit. Indiában vagy Európától keletre talán normális volt egy nagy korkülönbségű párkapcsolat, errefelé annyira nem. Ha egy 42 éves faszi és egy 16 éves lány együtt alszik, az akkoriban nagyobb botrány, mint ma. Nem mintha ma nem lenne az. A házmester vagy az iskolaigazgató szemén keresztül ezt akartuk is érzékeltetni. Ami a nézőt illeti, ez a kettősség végig benne van a filmben. Végig lebegtetni akartuk köztük a testiség lehetőségét. Már a trailer vágásánál is figyeltünk arra, hogy ez megjelenjen.

Attól nem tartasz, hogy a téma sok nézőt elidegeníthet?

A Susotázst is megtámadták #metoo-sok. Innentől kezdve bármi támadható. Edward Nortonnal volt kerekasztal-beszélgetésem Telluride-on, és kérdezték tőle, hogy a Harcosok klubja tényleg homoerotikus film-e, és a szájba vett pisztoly valójában péniszt képvisel-e? Norton csak annyit válaszolt, hogy ez ugyanolyan jó magyarázat, mint az összes többi. A nézői interpretációk száma végtelen lehet. Nyilván lesz, aki azért nem nézi meg, mert zsidó témájú, nyilván lesz olyan, aki azért nem nézi meg, mert azt hiszi, hogy pedofília van benne. Én azokkal szeretnék róla beszélgetni, akik megnézték.

AZ INTERJÚ INNENTŐL SPOILEREKET TARTALMAZHAT!

Nagyon óvatosan és rendkívül átgondoltan van felépítve Klára és Aldó kapcsolata. Volt olyan pont, amikor ezt továbbvitted volna?

A könyv egyszerre kezeli sokkal prűdebben, és egy jelenet erejéig pedig sokkal explicitebben. Ha ezt az explicit jelenetet a filmbe belerakom, teljesen más értelmet nyer az egész, ezért már a forgatókönyv első változatából is kihagytam. Ugyanakkor ezt leszámítva a könyvben nincs nagyon utalás a kettejük közti férfi-női dolgokra. A házmester és az iskolaigazgató sincs benne. Ezt a forgatókönyvírótársam, Muhi Klára hozta bele. Általa el tudtuk vinni egy kicsit a melodráma irányába. Vettem fel több simogatást és több puszit Aldó és Klára (a Klárát játszó Szőke Abigél a forgatás idején már nagykorú, 19 éves volt – a szerző) között. Volt is olyan vágat, amiben ezek benne voltak, és óriási csata ment a stábban, hogy mi legyen ezekkel a jelenetekkel, és végül a konzervatívabb hozzáállás nyert. Aldó arcán úgyis látszik minden. A karakterből kell kiindulni. Mit tenne Aldó? Idegen-e Aldótól, hogy visszacsókoljon? Igen. Akkor nem csókol vissza. Szép, jól sikerült jelenetek voltak, de kissé karakteridegenek. Elveszíthettük volna a nézőket miattuk.

A helyes egyensúly megtalálása volt a legnehezebb ebben a filmben?

Írói szempontból inkább az, hogy a regény utolsó harmadát el kellett dobni, és gyakorlatilag egy új befejezést kellett neki írni. Szóval a film 70 százalékig adaptáció, utána pedig valami teljesen újat kellett írni, mert nem voltam elégedett a regény végével.

Te Magyarországon elsősorban az olyan kisfilmjeidről vagy ismert mint az Újratervezés vagy a Susotázs. Egy ilyen nagyjátékfilmes siker után fogsz te még kisfilmet készíteni?

Pillanatnyilag nagyobb kihívásnak érzem, és jobban izgatnak a nagyjátékfilmes terveim. Szeretnék végre közönségfilmet csinálni. Akarok egy közönségfilmet, és hidd el, tudok is. Úgy érzem, tudok hatni az emberekre, és olyan sztorijaim vannak, ami szórakoztatók, elgondolkodtatók, látványosak és fordulatosak. Ott vannak a fiókomban.

Attól nem tartasz, hogyha közönségfilmeket rendezel, azokkal megragadsz a hazai közönségnél? A közönségfilmek elég nehezen exportálhatók…

Hiszek abban, hogy a történeteimre vevők külföldön is. Az Újratervezést és a Susotázst is rengeteg országba eladtuk. A Susotázs 70 fesztiválon harminc díjat nyert, a fél világ megvásárolta. Az Újratervezést dettó.

Hozzád amúgy az európai vagy az amerikai filmkészítési stílus áll közelebb? Javíts ki, ha tévedek, de én úgy érzem, hogy inkább az amerikai.

Érzek egy ívet magamon. A Vonaton, az Autogram vagy a Rózsaszín sajt francia témájú filmek, részben francia nyelven forogtak. A családi hátterem is francia, ott születtem, édesapám franciatanár. Ez a dolog azonban kicsit elfogyott bennem. Az ember olyan, hogy oda megy, ahol szeretik. Az Újratervezést amerikai és angol fesztiválok vitték és szerették. A Susotázs sem a franciáknál vagy a latin országokban volt siker, hanem Amerikában. Ha én valakinek több örömet tudok okozni, több visszhangot kapok onnan, akkor arrafelé megyek.

forrás: https://nlc.hu

Márton partjelző újra fázik

A most induló színházi szezon sok újdonságot, új megközelítést ígér. Visszatérő rendezőket és most bemutatkozó alkotókat. Összeállításunkban a vidéki tervezett premierek közül válogattunk.

A tatabányai teátrumban, amelynek a társulata az utóbbi időben kifejezetten jó formát mutat, egy nagyobb vállalkozással indítják az új szezont. Béres Attila, a miskolci Nemzeti Színház igazgatója a Cabaret című musicalt rendezi. Ekkora nagyságrendű zenés produkciót még nem tűzött műsorára eddig a színház. A főbb szerepekben Szakács Hajnalka, Mikola Gergő, Figeczky Bence, és Király Attila látható. Maradva Tatabányánál, ritkán fordul elő (ebben a szezonban azonban több helyen is), hogy egy színház Pintér Béla darabhoz nyúl, már csak azért is, mert az általában maga szerző szokta rendezni, sőt játszik is benne. Most azonban a Szutyok című drámát, amely az előítéleteinknek és a kirekesztésnek egy megrázó lenyomata Guelmino Sándor rendezi. Czukor Balázs az elmúlt évadban is rendezett már Tatabányán, Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabját komoly invencióval, most pedig Réczei Tamás Vonat elé leguggolni című művét viszi színre, amely József Attila életének tragikus mozzanatait villantja fel. Miskolcon rekord mennyiségű premiert, szám szerint tizenhetet ígérnek. Csak most az első két hónapban lesz hat. Béres Attila Miskolcon is rendez zenés produkciót, mégpedig a Hegedűs a háztetőn-t. A luxemburg grófját pedig Rusznyák Gábor viszi színre. A generációjának egyik legizgalmasabb alkotója Székely Kriszta pedig Edward Albee: Nem félünk a farkastól című drámáját állítja színpadra október elején. Szombathelyen A Presznyakov testvérek legtöbbet játszott darabját A terrorizmust, az olasz származású Luca Cortina rendezi a szombathelyi Anima Sound System zenéjével. A dráma nem csak a címe miatt aktuális, korábban nálunk is műsorra tűzték már Budapesten és más vidéki városban is. Egyébként az elmúlt szezonban Jordán Tamás egy német szerző, Ferdinand von Schirach Terror című drámáját már megrendezte Szombathelyen. A két cím közelisége állítólag véletlen egybeesés. És még egy egybeesés. Hamvai Kornél Márton partjelző fázik című darabját húsz évvel ezelőtt mutatta be a budapesti Merlin Színház Jordán Tamás főszereplésével, most Valló Péter rendezésében lesz látható ugyancsak Jordánnal a címszerepben, aki, mint mesélte, lassan eléri a figura darabbéli életkorát. Alföldi Róbert nemcsak Pesten rendez ebben az évadban, hanem például Szegeden. A teátrum évadnyitó premierjeként Molière Avagy az álszentek összeesküvése című színműve kerül a műsorba a vajdasági Balázs Áronnal a címszerepben. Az alföldi városban második szezonját kezdi az új vezetés, Horgas Ádám főrendező egy kortárs angol írónő, April De Angelis darabját állítja színpadra Színházi bestiák címmel. Az írónő maga is színésznő volt korábban és a darabban csak hölgyek szerepelnek. Szegeden is lesz Pintér Béla darab, a Darvas Benedekkel együtt jegyzett Parasztopera, melyet az Újvidéki Színházzal koprodukcióban tűznek műsorra. Mohácsi János pedig testvére Mohácsi István új művét, a Johannát rendezi majd februárban. Kaposváron ebben az évadban adják át a megújult színházat. A „díszévad” nyitó előadását Csiky Gergely Buborékok című művét az egyre többet vállaló Vidnyánszky Attila jegyzi, Rendez mások mellett Kaposváron Verebes István, Tasnádi Csaba és a Nemzetiben már Magyarországon korábban debütált David Doiasvili is. Ezúttal Csehov Cseresznyéskertjét állítja színpadra. Olt Tamás nem kis feladatra vállalkozik, hiszen Fekete István Tüskevárának színpadi adaptációját rendezi majd. Nyíregyházán az idei évadban tizenöt pályakezdő színész játszik majd, ami szintén ritka vállalás. A rutinos rendezők, mint Horváth Péter vagy Göttinger Pál mellett dolgozik majd Nyíregyházán a fiatal Szilágyi Bálint és Fehér Balázs Benő is. 


Ádámtól Gusztávig

A határon túli magyar teátrumok premierjeinél is megfigyelhető, hogy szerepet kapnak már elismert alkotók, sőt világsztárok és a pályájukat mostanság kezdő rendezők is. Temesváron Silviu Purcarete Madách Imre: Az ember tragédiáját viszi színre, ami minden bizonnyal sok meglepetéssel kecsegtet majd. Ugyancsak Temesváron egy fiatal rendező Csábi Anna, aki az elmúlt szezonban Forgách András 12 nő voltam című novellagyűjteményéből készített előadást Apró kozmikus félreértés címmel, ezúttal novemberben egy kortárs katalán drámaíró Sergi Bebel Eső után című művét viszi majd színre. Kolozsváron a szintén fiatal Porogi Dorka Susan Sontag Alice az ágyban című művét adaptálja színpadra. Radu-Alexandru Nica pedig - aki a budapesti közönségnek sem ismeretlen, a Thália Színházba korábban meghívást nyert Futótűz című előadása kapcsán - ugyanitt Mark Ravenhill-től rendezi a Pool (no water) című produkciót. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban a fiatal Kucsov Borisz jegyzi az első bemutatót, amely A kút nem a kiút munkacímet viseli és a külföldi munkavállalással és az elvándorlással foglalkozik. Október végén láthatja a közönség a balkáni térség egyik legismertebb rendezőjének, Kokan Mladenovićnak a szerzői projektjét, a Gusztáv, aki mindenért hibás című darabot. Az előadás a világhírű magyar rajzfilmhős karakterének felhasználásával készül.

SZERZŐ

Tóth Barnabás: Mindig az van, hogy megjelennek a szörnyű nácik. Engem nem ez érdekelt

Tavaly a Susotázs című kisfilmje a tíz közé jutott, idén az Akik maradtak című nagyjátékfilmjével szintén ő képviseli Magyarországot az Oscar-versenyben. A második világháború után játszódó filmben egy családját vesztett orvos és egy szüleit vesztett kamaszlány különös kapcsolatát követhetjük végig. A film túl van az amerikai bemutatón, ahol igencsak kedvező volt a fogadtatása, a hazai mozikban szeptember végétől látható. Hogy kerül egy tévéfilm az Oscarra? Miért nem holokausztfilmről van szó? Mit mondott Edward Norton a Harcosok klubját homoerotikus filmnek tituláló újságírónak? Interjú Tóth Barnabással.

hvg.hu: Az Akik maradtak a coloradói Telluride Fesztiválon mutatkozott be, amely az egyik legfontosabb filmes rendezvénynek számít a tengerentúlon, többek között itt volt a premierje annak idején az Oscar-díjas Gettómilliomosnak, A király beszédének, de bemutatták itt a Saul fiát is. A film óriási szakmai és közönségsikert aratott, gratulált önnek Edward Norton és az Amerikai Filmakadémia nemrég leköszönt elnöke, méltatta a Variety, a Wall Street Journal. Azért ezek elég kedvező jelek az Oscar előtt, nem?

Tóth Barnabás: Elképesztő volt a fogadtatás, igen. Több vetítés volt a fesztiválon, egyre többen jöttek ezekre, a végén pótvetítést is kellett tartani, ahova nem fértek be az érdeklődők. E mellett voltak különböző kísérő rendezvények, piknikek, brunchok, és ezeken – a liftkezelőtől kezdve a Paramount volt elnökéig – rengetegen jöttek oda hozzánk gratulálni. Nyilván, akinek nem tetszett a film, az nem jön oda, így a negatív véleményeket nem tudtam lemérni, de amit tapasztaltam, az nagyon felemelő volt. A szakmai lapokban megjelent írások is nagyon kedvező képet mutattak a filmről. Már-már elkezdtünk hitetlenkedni a fogadtatásban, mondta is a forgalmazó, hogy azért számítsunk arra, hogy nem minden kritika lesz ilyen jó.

hvg.hu: Ezek után milyen eredménnyel lenne elégedett az Oscaron?

T. B.: Nagyon éles a verseny, és olyan kiváló filmekkel kell megküzdenünk, mint például az Arany Pálma-díjas dél-koreai film, az Élősködők vagy az Ezüst Medve-díjas izraeli–német–francia film, a Szinonimák, és sorolhatnám. Egy ilyen mezőnyben, ha csak a tízbe bekerülnénk, már az óriási eredmény lenne. De azért is nagyon nehéz ez a kérdés, mert mondjuk egy sportolótól a verseny napján még meg lehet kérdezni, hogy mit vár az olimpiai döntőtől, hiszen azt ő aznap még befolyásolhatja, és számít, hogyan ébred, milyen taktikával készül. De én mit tudok csinálni? A film elkészült, reménykedni tudok csak. Persze, ahova hívnak, elmegyek és beszélek róla, de a filmen már nem tudok változtatni.
Olyan nagyon nem foglalkozom ezzel, innentől már minden győzelem.
hvg.hu: Ahhoz, hogy egy akármilyen jó film is az Oscar közelébe jusson, nagyon sok mindent kell tenni, fogadásokat adni, vetítéseket tartani, lobbizni. Ebben nem vesz részt?

T. B.: Ahova kell a személyes támogatásom, ahol segíthet, hogy elmondom a gondolataim, oda természetesen szívesen elmegyek. Megyek még többször Amerikába, és Ázsiába is, mert Japán is megvette a mozijogokat.

hvg.hu: A filmet nem a Filmalap, hanem a Médiahatóság támogatta, tehát eredetileg tévéfilmnek szánták. Ezeket általában a köztévén szoktak bemutatni. Ehhez képest, nemcsak hogy a mozikban lesz a premier, hanem a világ legfontosabb filmes versenyén ez képviselheti az országot.

T. B.: Szerintem a végeredményt tekintve semmi különbség nincs ma már egy mozifilm és egy tévéfilm között. Amerikában és másutt is ez már végképp összemosódott. A nagy streamingszolgáltatók már ott vannak minden fesztiválon.
Annak a megbélyegzésnek, hogy mozifilm, tévéfilm végképp vége, hál’ Istennek. Csak az számít, milyen a történet, milyenek a színészek, milyen a nézőkre tett hatás.
Amiben ez érintett minket, az a nagyon alacsony költségvetés. A Médiahatóságtól kapott 120 milliós forint a harmada, negyede egy átlagos magyar film költségvetésének. És a másik, ami minket érintett e tekintetben, hogy külön kellett kérvényezni a Médiahatóságnál, hogy tekintsenek el a tévépremiertől, és hadd mutassuk be mozikban. Ez, ugye, az Oscar előfeltétele. Ezt engedélyezték nekünk, amiért nagyon hálásak is vagyunk. Nyilván, ebben segített Telluride, a tengerentúli fogadtatás is.

hvg.hu: A kis költségvetésből adódtak a filmkészítés közben rossz kompromisszumok?

T. B.: Kompromisszumok igen, de rossz kompromisszumok nem. Kénytelen voltam arra fókuszálni, amire kell: a két főszereplő lelki rezdüléseire, egymásra gyakorolt hatásaira, a közös útra, amit együtt járnak be. Arra, hogy hogyan dolgozza fel ez a két csodálatos személyiség a szeretet erejével azt a traumát, amit a II. világháború okozott, illetve a kommunista diktatúra egyre szorító és fojtó légköre okoz nekik. Ezt kamaraszinten tudtam ábrázolni, úgy, mint mondjuk, Szabó István tette ezt a Bizalom című filmjében. Vannak más szereplők, más helyszínek is, de lényegében két ember rezdüléseire figyelhettem egy lakásban. Nem kellett (és nem is lehetett) nagy statisztahadakat, tankokat, leomlott házfalakat mutatnom. Minden kreatív munka a lényegre, a lélekre fókuszálhatott.

hvg.hu: Az Akik maradtakkal kapcsolatban is előkerült az az ilyenkor szokásos a vélemény, hogy „na, már megint egy holokausztfilm, nyilván azért nevezzük az Oscarra, mert ott csak ilyennel van esély nyerni”?

T. B.: Nyíltan vagy a szemembe nem mondták még, de a neten már láttam ilyesmi kommenteket. Én is ismerem a viccet, hogy „a hanuka után a második legnagyobb zsidó ünnep az Oscar-gála”. Nyilván ennek azért van is valami alapja, sok e régióból jelölt nagyjátékfilm szólt erről. De ez errefelé egy igen erős történelmi örökségünk, és Amerika nagyon fogékony erre a témára, mert az ottani értelmiség nagy része – ki tudja mi elől menekült – európai bevándorlók gyermeke.

De az Akik maradtak nem a sebekkel, a terrorral, nyomorral, a gonosz oldallal, nem is a bűntudatébresztéssel és még csak nem is a hűvös szembesítéssel, számonkéréssel foglalkozik.

Én évekkel később, 1948-ban indítom a történetet, és csak a hőseim gyógyulása érdekelt. Ez így van már a film alapjául szolgáló regényben (Férfiidők lányregénye) is. F. Várkonyi Zsuzsa azt írja a könyvéről, hogy a

szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták.
hvg.hu: Ez a filmekre is vonatkoztatható? Azok is inkább az ocsmány-emberit mutatják?

T. B.: Mindig az van, hogy megjelennek a szörnyű nácik, aztán később jön a vonat, a tábor. Esetleg még hazajönnek a szereplők, mint Török Ferencnél az 1945-ben, de ott is csak, mint fenyegető, néma figurák. Engem nem ez érdekelt, hanem a „szép-emberi”, a gyógyítás, a traumafeldolgozás, az, hogy adjon valami pici vigasztalást vagy erőt azoknak, akik bármilyen traumán estek túl. És ez tényleg lehet bármilyen trauma. Amerikában odajött hozzám egy Irakban szolgált katona, hogy neki milyen jól esett megnézni ezt a filmet. De lehet valamiféle gyógyír, mondjuk autóbalesetből vagy rákos megbetegedésből eredő vagy bármilyen tragédia után. Természetesen nem receptről, nem is tanácsról vagy üzenetről van szó, csak egy másfél órányi szép történetről – arcok, lelkek, sorsok, zene, smink, haj, díszlet.

hvg.hu: A film – köszönhetően legfőképp a cserfes kamaszlány karakterének – kifejezetten derűs sztori annak ellenére, hogy milyen tragédiák vannak a háttérben.

T. B.: Nagyon fontos, hogy legalább egy karakternek legyen energiája a színpadon, az irodalomban, a filmen. Sokszor a kelet-európai bús filmekből hiányzik ez az energia. Szomorú emberek motyognak, látjuk a tarkójukat, mennek a hosszan a szélben, a gyártelepen stb. Nálunk itt van ez a lány, aki megnevettet, meghat, felráz.

hvg.hu: Hogy talált rá a Férfiidők lányregényére?

T. B.: F. Várkonyi Zsuzsával a Momentán társulatban dolgoztunk együtt, onnan ismertem. A Fröccs című előadásunkban ő a színpadon egy pszichológus (amúgy valóban pszichológus), és a nézőkkel együtt elemzi a mi jeleneteinket. Egyszer felmerült, hogy nemcsak pszichológiai könyveket, hanem szépirodalmi művet is írt. Beleolvastam, és nagyon magragadott. Egyrészt jó és könnyű olvasni, mert nagyon jól van megírva, jók benne a dialógok (ezek nagy részét egy az egyben átvettem a filmbe, vagy csak húztam belőle), és a két főszereplő, az orvos meg a lány, nagyon szerethető karakter. És filmre vinni is egyszerűnek tűnt, legalábbis olyan szempontból, hogy a történet egy kamaradráma. Felírtam a lehetséges filmtervek közé, sőt pályáztam is vele a Filmalapnál – nekik nem kellett. Ezután Mécs Mónika producerrel próbálkoztunk a tévénél, ott kaptunk egy pici pénzt, amiből megírtam a forgatókönyvet. De ez nem tetszett annyira, hívtam Muhi Klárát, akivel átdolgoztuk. Végül megkaptuk a 120 milliós gyártási támogatást.

hvg. És elkészült a (tévé)film, amelyet viszont már mégiscsak a Filmalap javasolt az Oscar-versenyre.

T. B.: Igen.

hvg.hu: A két főszereplő egy felnőtt férfi és egy lassan felnőtté váló nő. A filmben is furán néz rájuk néhány szereplő, de a nézőben is óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy nem lépnek-e túl egy határt. Mégiscsak együtt alszanak, ölelik egymást, együtt élnek. Tudatosan hagyja meg a nézőket ezzel a dilemmával, feszültséggel?

T. B.: A könyvben kevésbé jelenik meg ez a feszültség. Muhi Klára mutatott rá arra, hogy izgalmasabb lehet, ha a korszak, a kommunista diktatúra „szemei” jobban fenyegetik a kapcsolatukat. Hogy mit gondol a házmester, az iskolaigazgató a 42 éves férfi és a 17 éves lány együttéléséről, akik pedig csak azért kapaszkodnak egymásba, mert nincs senkijük a világon. Mivel a filmben egy ilyen gyönyörű lány (Szőke Abigél) játssza Klárát, és nálam Aldó (Hajduk Károly) is férfiasabb, mint a könyvben, én erre a bizonytalanságra egy picit ráerősítettem. És tulajdonképpen a film végéig nyitva van, hogy mit is éreznek egymás iránt. 

hvg.hu: Egy ilyen téma nyitva hagyása manapság – a Me Too-mozgalom, és egy csomó pedofil-ügy felszínre törése után – különösen ingoványos.

T. B.: Tettek szintjén semmi nem merül fel a filmben. De ettől függetlenül mégiscsak egy férfiről és nőről van szó. Hogy mit éreznek, az az ő titkuk.

hvg.hu: A Susotázsnál is voltak olyanok, akik zaklatást kiáltottak.

T. B.: Mindig vannak olyanok, akik tök másképp értelmezik a történeteket, mint amit az alkotók gondoltak. A Telluride fesztiválon volt egy közös beszélgetésünk az adaptált forgatókönyvekről, ahol Edward Nortontól azt kérdezte valaki: igaz-e, hogy a Harcosok klubja egy homoerotikus történet, hiszen az elején a szájába vesz egy pisztolycsövet?

Ez a kérdező szerint egy péniszt jelképezett.

Erre Edward diplomatikusan azt mondta, hogy ez pont olyan jó magyarázat, mint az összes többi. Sőt hozzátette, volt olyan is, aki a Diploma előtt című film remake-jét látták a Harcosok klubjában. Tehát mindig találni olyat, aki a Susotázsba Me Too-t lát, ebbe a filmbe meg nem is tudom, mit fog belelátni.

hvg.hu: Hatéves korától szerepel filmekben, rendez kis- és nagyjátékfilmet, producerkedik. E mellett ír, és a Momentán társulattal folyamatosan impro-színészként lép fel. Mit írna a névjegykártyájára?

T. B.: Most leginkább azt, hogy rendező. Az írást is nagyon szeretem, volt olyan sorozat, amelyet csak írtam, és nagyon élveztem. Az írás valahol a legstimulálóbb, legprimérebb alkotási folyamat. De az irodalmat amúgy is egyre közelebb érzem magamhoz, ahogy idősödöm. Régen filmmániás, zenemániás voltam, most már egy könyv okoz a legnagyobb örömet. Ráadásul az íráshoz nem kell semmi különös, se pénz, se stáb. Ahhoz csak erő kell, hogy leülj. És persze a legjobb múzsa a dátum vagy a honorárium. De azért, ha egy dolgot kell választani: rendező vagyok.

hvg.hu: És az improvizációs színház?

T. B.: Ez egy gyerekkori adomány, és hogy a barátaimmal játszhatok estéről estére, az egy fantasztikus dolog. Ha azt mondom, hogy ennél is fontosabb a film, akkor azért igazságtalan vagyok. De nem is kell dönteni. Mindegyik vagyok. Hál’ Istennek tudok több mindent csinálni.

hvg.hu: Ha most a Filmalap is elkezdené támogatni az ötleteit, mihez kezdene? Vannak kész filmek a fejében? Esetleg már leírva?

T. B.: Persze, több is van. Például volt egy ötletem egy Londonban élő magyar családról. Magyarországról elment egymillió ember, de a magyar filmeket – talán az Ernelláék Farkaséknált kivéve – ez nem nagyon érdekelte. Ennek ellenére már lehet, hogy eljárt e tervem felett az idő. Volt egy másik ötletem, ami celebekről és zombiapokalipszisről szólt, de azt meg megcsinálták az angolok, ráadásul nagyon jól. De vannak nagyon mai, nagyon aktuális, nagyon magyar sztorijaim. Ezeket szívesen megcsinálnám.

hvg.hu: El lehet ezekből valamit árulni?

T. B.: Az egyik egy boszorkányos történet Könyves Kálmán idejéből. A másik egy fekete komédia arról, hogy testet cserél véletlenül egy szélsőjobbos és egy zsidó, akiknek így meg kell tanulniuk egymás bőrében élni. Ez egy ilyen „kinevetjük a bajainkat” film lenne. Bízom benne, hogy hamarosan leülhetünk ezekről egyeztetni a Filmalappal.

hvg.hu: Nem kegyeltje az új – és most Andy Vajna halála miatt épp átalakulóban lévő – filmtámogatási rendszernek, ahogy az előzőnek sem volt. Támogatásokkal sem most, sem korábban nem szórták meg. Mégis nyilván van rálátása: mi a véleménye a magyar film helyzetéről, teljesítményéről?

T. B.: Szerintem az utóbbi tíz évben alapvetően pozitív változások történtek. Budapest világfőváros lett a filmezésben, ez az országnak is, a szakmának is jót tesz. A filmek színvonala erősödött, de én mint néző, elsősorban a közönségfilmek színvonalával még általában elégedetlen vagyok. Üdítő kivételek számomra Bodzsár Márk és Reisz Gábor filmjei. Személyes szinten viszont – „én és a Filmalap” – az utóbbi tíz év egyértelmű kudarc. Hogy most engem nevezetek az Oscarra, remélem egy új és boldog korszak nyitánya.

hvg.hu: A Filmalap tevékenységét jobbról is bírálták, mondván, hogy nem készülnek nagy történelmi filmek. A Könyves Kálmán idejében játszódó film megfelelne ennek is.

T. B.: Igen, ez beleillene egy ilyen koncepcióba. És nem csak a történelmi film koncepcióba, de ez egy abszolút női film lenne. Egy-két kivétellel ebben minden karakter nő.

hvg.hu: Ez miért fontos?

T. B.: Magyar filmben ilyet még nemigen volt. Tarantinónál láttam kizárólag olyat, ahol „tökös nők” vannak tömegével, ahol el is hisszük, hogy ők erősek és félelmetesek.

A filmművészet és általában a világ is adós a nőknek az erejük elismerésével.

De egyébként ez nem egy kurzusfilm lenne, nem egy magyar hősnek állítana szobrot. Az ilyenek egyébként is általában rossz és unalmas filmek szoktak lenni. Engem mindig a kisember érdekel. Könyves Kálmán is alig jelenik meg a történetemben. Ebben az értelemben nem ez lesz az új Hunyadi-film vagy az új Egri csillagok.

hvg.hu: Az Akik maradtak a Rózsaszín Sajt után második nagyjátékfilmje, ám számos emlékezetes kisfilmet készített. Gondolok itt például a tavalyi Oscar-közeli Susotázs mellett a neten elképesztő nézettséget elért Újratervezésre. Várható öntől újabb kisfilm is?

T. B.: Vannak ugyan ilyen terveim is, de most elsőséget a nagyjátékfilm-tervek élveznek. Szeretnék minél több embert megszólítani, és ezt azért a nagyjátékfilmekkel lehet jobban elérni, már csak a terjesztés miatt is. Az Újratervezés sikere egy egyszeri, közösségi médiás csoda volt. Egy ilyenhez nagy szerencse kell. Egyébként egy jó filmet megcsinálni az az út első és könnyebbik fele. Onnan azt eljuttatni a közönséghez, kitűnni, eladni, az nagyon nehéz. Most ezt tanulom. A Susotázzsal is már valamennyire belekezdtem e tanulásba, de most sokkal nagyobb a tét.

Forrás: https://hvg.hu

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed