A "mezei néző" blog a januári Cosíról


A legutóbbi hétvégém lényegében ebből a vasárnapi napból állt mindössze, és ez a nap volt hivatott már előre is kárpótolni a mostani szinte színházmentes hetemért,de volt is annyi élmény ebben az egy napban, amely ki is fog tartani egy darabig.

Délelőtt a fiammal Pomádéztunk, majd átmentem a Müpába a Brahms maratonon fellépő Kissjudit Annát meghallgatni (immár másodszor hallottam tőle a Brácsadalokat), és mivel volt bőven időm, interneten követtem a Müpa élő közvetítését, közben blogot írtam ( a Pomádéról - legalább az kész lett!, most már nem biztos, hogy egyáltalán belefognék), és vártam az estét, amikor harmadszor néztem a Cosí fan tutte operabeavató-változatát a Kamrában.

Erről az operabeavatóról írtam már tíznél több alkalommal, igazán sok új mondanivalóm nem is maradt, most elsősorban a figyelmet szeretném felhívni arra, hogy az előadás ismét műsoron van és látható február 8-án, majd március 22-én. Jegy már csak erre a második alkalomra kapható!

Eddig jutottam el a hét folyamán két ülésben, és most a megtekintés utáni hatodik napon ülök neki harmadszor, hogy befejezzem. Ritkán érzem, hogy ennyire befolyásolja egy ilyen poszt sorsát az élmény és a megírás közé feszülő idő, és nemcsak a konkrétan eltelt órák nagyobb száma módosít, de a közben a "befogadót" ért élmények jellege még inkább számít. Az elmúlt hat napban, ahogy ez lenni szokott történt minden vegyesen, de szerencsére nem minden héten mondhatom el, hogy igazán megrázott, lesokkolt egy beszélgetés - most meg igen. Meghallgattam egy történetet, amely egy lehetne azok közül, amelyre Don Alfonso a saját életfilozófiáját alapítja, és ennek a megemésztéséhez kellett energia, még drámaórákat is tartottam a témájából.

Mozart ebben a darabban keserű érzéseit rejti derűs zene és vígoperai látszat mögé, mert ebben is ott van az emberi kapcsolatok bomlékonysága, érzéseink múlékonysága, a barátság viszonylagossága. Mozart és Da Ponte állításaihoz csak annyit tehetnénk hozzá, hogy a férfiak sem különbek (Cosí fan TUTTI!) , és az meg nem mindig állapítható meg pontosan, hogy egy kapcsolatban ki kit ver át, mert mindenki hazudik állandóan. "Úgy viszonzom sóhajtását, mintha adnám szívemet."- hangzik el ez a mondat, és akár az egész színlelősdi eszenciája is lehetne, annyira jellemző mindegyik szereplő viselkedésére. (Erre a hazugság-témára egy másik előadást láthattam a Kamrába, azt két napja - a Részegekről is készül a bejegyzés.)

A vasárnapi előadás egészére rámondható, hogy nagyon kellemesen telt, ezért is adtam neki már a finálé hallgatása közben a "könnyű kedvvel" címet, mintha sikerült volna a játszóknak a júniusi premier óta eltelt szünetnek és a július és augusztus folyamán más helyszíneken lejátszott előadásoknak köszönhetően egészen lazán, játékos felfogásban eljátszani nekünk ezt a történetet, ahogy annak akár Mozart is örülhetne.

Ami lényeges, Göttinger Pál szövegéből is egyértelmű volt: nem operaelőadásnak, hanem operabeavatónak szánták ezt az estét is, ami nagy különbség. Hiába mehetett volna egyben az előadás, inkább megszakította most is magyarázatokkal a rendező - ha egyszer nincs zenekar, nem adottak a körülmények egy ilyen mű előadásához, akkor nem is próbálnak úgy tenni, mintha ez az lenne. Dinyés Dániel reagált azokra a nézői felvetésekre, amelyek az elmúlt időszakban elérték: sokan szeretnék, ha beszélne a zenéről (hát igen, ez a Kamra egész programjának legfőbb vonzereje, ne tagadjuk), de most nem fér bele. Fogadjuk el, hogy most nagy mutatvány nem várható tőle, mindössze két és fél óra zongorázás az, amit hozzá tud tenni az estéhez - bár ne becsüljük le az előadás egyik csúcspontját, amikor a rendezővel ketten a kórust pótolva, dalra fakadnak. Amint hírlik, lesz új projekt a Kamrában, aki kifejezetten Dinyés Dániel magyarázataira vágyik, megkaphatja hamarosan.

Az előadást nézve, amely főbb vonalaiban persze nem változott semmit június óta, az egyik első gondolatom az volt, hogy mennyire szánalmasan gyengék is vagyunk mi emberek, támogatásra szorulók és valóban inkább érdemeljük ezt a vígoperát, amelyben nem hősökként vagyunk jelen. Az előadás illetve Don Alfonso húzása kapcsán el is beszélgethetnénk arról, hogy mi a jobb nekünk, a legmélyére nézni saját esendőségünknek, vagy abban az önfeledt unalmas boldogságban ringatózni, amelyből az intrikusunk kirántja a négy szerelmest. Az pláne kérdéses, hogy másoknak érdemes-e beleverni az orrát a saját hülyeségébe - ezt teszi Don Alfonso, de jobb lesz-e így bárkinek? Megy-e a világ ezáltal elébb? Meg fognak-e változni? - ezek a kérdések mind megfogalmazódhatnak bennünk aközben, hogy élvezettel nézzük az énekesek játékát.

Hát igen, az énekesek most is nagyon jók, mi több, szerethetőek is együtt és külön, egyaránt. A kis térbe nem fér zenekar, viszont a szereplők arcának rezdülése egészen közelről is érvényesül, és ez a közelség megsokszorozza a hatást. Cseh Antal karnyújtásnyira énekel és köpködi a napraforgómagot, Pálmai Anna elénk fekszik ki napkrémmel kenegetni magát és a "Hogyan mondjunk nemet" című könyvet olvassa közben, Varga Donát fintorai még mulatságosabbak, Szolnoki Apollónia csábmosolya már az előadás korai szakaszában elárulja, hogy mégsem fog túl hosszú ideig kitartani az örök hűség. Kálid Artúr a legmerészebb a játszók közül, ő nemcsak általánosságban pásztázza a közönséget, merészen és hosszan belenéz a szemünkbe, mintha fel akarná néhány másodperc alatt azt is mérni, hogy tőlünk mire számíthat, nekünk ugyan miféle bűnök vannak a fülünk mögött. És Kolonits Klára...Ő meg most is a szokásos módon, kiemelten hat nemcsak a két nagy áriával, amelyeket (ki hinné?) bravúrosan énekel, hanem azzal is, hogy most is megajándékoz minket Fiordiligivel, aki nagyon vágyik a szerelem mély megélésére, aki nem felszínes és éppen ezért a legsebezhetőbb is. Ahányszor láttam a Kamrában, mindig az jutott eszembe, hogy ha a világ normálisan működne, csak hosszabb utazások árán hallhatnánk ezt a hangot.

Van néhány dolog, ami az életben mégis megadatik és meg kell ragadni az alkalmat, ha örülhetünk valaminek. Ennek a Fiordiliginek és az előadásnak, amelyben látható, nagyon lehet örülni. Én örültem is az egész vasárnapommal együtt, már sejtve, hogy egy ideig majd ebbe kell kapaszkodni. 

Jön még két Cosí, vannak pótszék-jegyek, próbálkozzatok a bejutással, ha eddig kihagytátok.

(ps. Igen, ez nem volt valami túl részletes méltatás, most ennyire futotta - akinek kevés, a korábbi Cosí-bejegyzéseket javaslom.)

Komoly értéket képviselnek az Orlai Produkció darabjai

Honlapunkon nemcsak zenéről, hanem színházról is szoktunk írni olvasóinknak, s a visszajelzések alapján komoly igény van erre. Ebben semmi meglepő nincs hiszen főleg a téli időszakban Budapesten és a vidéki városokban gyakorlatilag nem lehet jegyet kapni az előadásokra, s ez bizony nagy dolog ismerve az ország gazdasági helyzetét... Honlapunk "színház-őrült" munkatársa Simonyi András az Orlai Produkciós iroda darabjairól írt markáns véleményt.

Orlai Tibor orvosi műszerekkel kereskedett, sikeres üzletembernek számított, amikor egy barátja révén 1997-ben megismerkedett Eszenyi Enikővel, akinek segített lemeze kiadásában, s ez volt az első lépcsőfoka a színház felé vezető úton. A szakmában kezdetben úgy lett elkönyvelve mint a kitűnő művésznő menedzsere, de sokáig nem adta fel polgári foglalkozását sem, így egyszerre űzte mindkét tevékenységét. Enikő révén megismerte a színház világát, teljesen megfertőződött vele, s végül 2006-tól kezdve beszélhetünk Orlai darabokról, amely mára fogalom lett a színházba járók körében. Jelenleg 28 darabnyi repertoárral rendelkezik Tibor, a Belvárosi színházban fut ebből a legtöbb, de a Jurányi Inkubárházban, az Örkény, a Spinoza, a Thália, a Katona, s Győrben a Vaskakas Bábszínház is rendszeres játékhelynek számít. A vidéki vendégjátékok is azt bizonyítják, hogy nemcsak Budapesten van respektje az Orlai Produkcióknak.

A Producer a jegybevételből és a TAO-ból tartja fenn és bővíti a repertoárt, s nincs könnyű dolga, hiszen szinte naponta meg kell tölteni a 600 fős nézőteret. Egy kiemelt darab nagyjából egy év után termel nyereséget - folyamatos telt ház esetén-, így teljesen természetes, hogy aki saját pénzét kockáztatja annak kiemelt jelentőségű a darab, a színészek, a rendezők és persze a háttéremberek kiválasztása. 10 év után ki lehet jelenteni Orlai Tibornak a kiválasztáshoz különleges érzéke, tehetsége, szeme van. Tudja mit akar és azt is, hogy kikkel akarja ezt elérni.

A Belvárosit néhány ál-szakmabeli megpróbálta bulvárszínháznak beállítani, amivel én nem értek egyet. Végig nézve a teljes repertoárt felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy egyetlen egy előadásnál nem éreztem azt, hogy ne lett volna komoly mondanivalója, s azt, hogy az olcsó szórakoztatás lett volna a cél, ami a bulvárra jellemző. S ez nagyon fontos, hiszen sok színház esik abba a hibába, hogy eladhatóság érdekében a művészi értékek háttérbe szorulnak. Az öregedés, a betegség, az elmúlás, a másság, a mai fiatalok gondolkodásmódja, a család fontossága több darabnak is a fő mozgatórugója, s valljuk be a bulvár ilyen mélységben nem foglalkozik ha foglalkozik egyáltalán ezekkel a témákkal.

A színészek tekintetében Orlai úr éppúgy szerződtet befutott sztárokat (Gálvölgyi János, Hernádi Judit, Szabó Kimmel Tamás, Kern András, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Kulka János, Vári Éva, Udvaros Dorottya és a sort még lehetne folytatni), mint fiatal tehetségeket (Rába Roland, Nagy Dániel Viktor, Lovas Rozi, Radnay Csilla stb). A helyzet az, hogy a színészek szeretnek vele dolgozni mert egyrészt pontosan és időben fizet nekik, s minden tekintetben megbecsüli őket. Nem véletlen, hogy botrányokról én a 10 év alatt egyszer sem hallottam a producerrel kapcsolatban, ami nagy dolog a mai magyar színházi életben.

A rendezők kiválasztása is telitalálat, Pelsőczy Réka, Göttinger Pál, Fehér Balázs Benő, Verebes István, Bodó Viktor, Znamenák István, hogy csak néhány nevet felsoroljak akik bizonyították, hogy mesterei szakmájuknak.

A háttéremberek tekintetében kiemelném a szervezési osztály munkatársait, akik rendkívül udvariasak, kedvesek, felkészültek és segítőkészek. Mindenben igyekszenek segíteni a nézőknek és igazi profik.

Orlai Tibor javára írom azt is, hogy szinte az összes előadás előtt beszélget a nézőkkel, s szinte keresi velük a párbeszédet. Ez szerintem a tisztelet mellett azt is mutatja, hogy fontos számára a jegyvásárlók véleménye, a velük való kapcsolattartás. Gondol azokra is akiknek kevesebb pénzük van a kultúrára, a hagyományosnak mondható év végi Mikulás napi vásáron 50 százalékos kedvezménnyel lehetett jegyet venni valamennyi előadásra és egész évben lehetőség van Páros bérlet megvásárlásra is. amivel szintén rengeteg pénzt meg lehet spórolni.

A 10 év alatt talán csak a Hippolyt, a Hair és az Apa volt az amelyik nem volt sikeres, s amiben meggyőződésem, hogy sokkal több volt mint amit kihoztak belőle. De szerintem nincs még egy olyan színház ahol ilyen hosszú idő alatt mindössze három előadás bukott volna meg..

A főszerkesztő külön kérése volt, hogy a 28 repertoáron lévő előadásból néhányat külön is kiemeljek, amit megnézésre javaslok. Nem könnyű feladat ez, hiszen mindegyik elnyerte tetszésemet de nem futamodhatok meg a feladattól. A nagyszínpadon játszott darabok közül az öregedéssel és a család fontosságáról szóló Aranytó (a zseniális Vári Évával és Benedek Miklóssal), a generációs különbségeket taglaló Folyón túl Itália és a klasszikus mozifilm színpadi változata a Mindent Éváról ( Hernádi Judit és Kovács Patrícia ) a kedvencem, de különösen a fiatalabb korosztálynak külön figyelmébe ajánlom a Bocs, félrement című darabot is.

A Jurányiban a Csemegepultos naplója, az Egyasszony, s az Egy őrült naplója hatalmas siker, szinte percek alatt elkapkodják a jegyeket, ezen kívül megunhatatlan az Őszi Szonáta is, amely szintén elnyerte tetszésemet.

Márciusban Gálvölgyi Jánossal a főszerepben jön a Hullaégető, amely kiemelkedő fogadtatásra számíthat, csakúgy mint a Jurányiban bemutatásra kerülő Leszámolás velem. S még nyári zárás elött jön egy újabb szuperprodukció amelynek címét egyelőre hétpecsétes titoknak számít, de nincs kétségem afelől, hogy nagy durranás lesz az is.

– Simonyi András –

forrás: https://zene.hu/

Firkin - képek a 2017-es lemezbemutatóról a Barba Negrából

FIRKIN - EP bemutató - 2017 jan

Dengyel Iván – vendég a Vígből

A Jászai Mari-díjas művész több mint harminc sikeres játék- és tévéfilmben szerepelt, például a Régimódi történetben, a Honfoglalásban, az Öregberényben, nyolcvannál több színházi előadásban játszott határainkon innen és túl. A napokban a Móricz Zsigmond Színházban kezdi próbálni a Castel Felice című darabot.

Nem először lép fel városunkban a Vígszínház művésze, hiszen a nyíregyházi publikum már láthatta itt a Kasimir és Karoline-ben, de a VIDOR Fesztiválon is színre lépett A fösvényben és a Bolha a fülbe című vígjátékokban.

– Örömmel teli emlékek fűznek a városhoz – nyilatkozta lapunknak. – Első vendégeskedésem Tasnádi Csaba igazgatása idején jött létre. Akkor is egy fiatal, ambíciókkal teli rendezővel, Forgács Péterrel dolgozhattam. Egy sok ezer fokon működő társulattal ismerkedtem itt meg, rengeteg fiatallal, akik fáradhatatlan szorgalommal, irigylésre méltó alázattal tették a dolgukat. Nagyon rövid idő alatt alakultak ki köztünk baráti, azóta is ápolt kapcsolatok. A jelenlegi meghívás lehetőségét Kirják Róbert igazgató úr vetette fel, természetesen a darab címével együtt. Kíváncsivá tett. A Göttinger Pál rendezővel való találkozásom, az ő rajongása Hamvai Kornél írása iránt és a felém irányuló bizalma meggyőzött arról, hogy ez a darab nagyon sikeres lehet. Az 1956-ot követő időszakban játszódik, s olyan emberek sorsát ábrázolja, akiknek az életét meghatározta ez a világviszonylatban is jelentős esemény. Ráadásul drámai vonulata mellett nagyon finom, kedves és mégis erős humorral rendelkezik.

Mint elmondta, gyönyörű a színház, kiváló a darab, fiatal és mégis nagy tapasztalatú a rendező, nagyszerűek a kollégák, kényelmes, elegáns a színészház, remek színvonalú a büfé, úgyhogy ha erőlködne se találna hiányzó feltételeket. Az egyeztetése nem lesz egyszerű, hiszen olyan nagy sikerű előadásokban játszik Pesten, mint az Audiencia, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Makrancos Kata, az Istenítélet, a Képzelt beteg és A vágy villamosa.

A Kölcsey TV "Új főrendező" c. híradós anyaga

Van egy határ - werkfotók Tóth Barnabás filmjének forgatásáról

VAN EGY HATÁR

“MEGÉRI ÉVEKET ÁLDOZNI EGY OPERA MEGÍRÁSÁRA” – INTERJÚ JONATHAN DOVE-VAL

Korunk egyik legjelentősebb operaszerzője a közösségi operáról.

A The Gramophone című szaklap Benjamin Britten óta a legtisztább hangú brit operaszerzőnek tartja, itthon mégse ismeri szinte senki. Jonathan Dove a Csíkszerda kórusközösség meghívására decemberben fapados villámlátogatáson járt Budapesten, hogy megtekintse Tóbiás és az Angyal című művének magyarországi bemutatóját. A közösségi operát, melyet a Csíkszerda és Göttinger Pál közösen hoztak létre, kilenc alkalommal, három héten keresztül játszották teltház előtt a kelenföldi Montázs Központban. A Csíkszerda művészeti vezetője, Tóth Árpád faggatta őt közösségről, operáról, és ami még ennél is több: közösségi operáról.

Számodra mit takar a közösségi opera műfaja pontosan?

Azt gondolom, hogy a hagyományos operát nem kell különösebben bemutatnom senkinek. Arról a viszonylag konvencionális műfajról van szó, amit általában operaházakban, színpadon adnak elő, többnyire professzionális előadókkal, énekesekkel, szimfonikus zenekarral. Ami a közösségi operát illeti, az egy jóval tágabb, rugalmasabban értelmezhető műfaj. Angliában összefonódik a közösségi színház hagyományaival, és legtöbbször olyan művet takar, melynek sztorija visszaemlékezések alapján formálódik, és így próbálja elmondani egy közösség valós tényeken alapuló történetét. Szintén fontos előkép Angliában Benjamin Britten művészete, és különösen a Noé Bárkája című műve, mely amellett, hogy egy mindenki által jól ismert történetet mesél el a Bibliából, előadói apparátusában amatőr és professzinális zenészeket egyaránt foglalkoztat, sőt, még a közönséget is bevonja himnuszok éneklése formájában.

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a műfajjal?

Egy West Side Story előadás előkészületeikor érintett meg először az amatőr előadókkal való közös munka varázsa. A közismert mű eredetileg viszonylag kevés professzionális előadót igénylő zenei anyagát kellett átalakítanom egy nagy létszámú, amatőr együttes számára. A vokális részek előadhatók nem képzett zenészekkel, így azzal nem is volt dolgom, de a hangszeres részeket át kellett alakítanom nagyobb létszámú, de kevésbé ügyes előadók számára. Amit abban a projektben tettem, nem volt olyan részletező, kifinomult munka, mint amilyet az előbb említett Noé Bárkájában Benjamin Britten végzett, hiszen ő három különböző nehézségi szinten írta meg például a vonós szólamokat: vannak olyanok, akik csak üres húrokon játszanak, vannak nehezebb, amatőrök számára írott szólamok is, valamint néhány valóban profi hangszerest is igényel az opera előadása.

Ennek mintájára írtam először én is közösségi operát öt profi zenészre, öt képzett énekesre, kb. 200 amatőr énekesre, és kb. 100 amatőr hangszerjátékosra. A Hastings Spring című opera Hastings város lakóinak történetét mondta el. Ennek a műnek a megalkotásába, megkomponálásába még a közösség tagjait is bevontuk, amely később kiderült, hogy számos problémát vet fel, így ezt a gyakorlatot később, más műveimben nem alkalmaztam. Azután három operát alkottunk még úgy, hogy elmentünk egy városba, kutakodtunk a város történetében és abból alkottunk egy sztorit, amit végül a közösség tagjai számára megkomponáltam, és így saját történetüket ők maguk adták elő.

Mindhárom közösségi operámmal azonban volt egy alapvető probléma: rendkívül speciálisan kötődött a megrendelő városi közösségek lehetőségeihez és adottságaihoz, elsősorban a hangszerek terén. Első operámban komponáltam betéteket gitárzenekarra és harmónikaegyüttesre is, de vannak részek furulyazenekarra, sőt, jódlizó szájharmónikásra is. Amiatt, hogy ezek a művek igen speciális előadó együttest igényelnek, fenn áll a veszélye annak, hogy bemutatón kívül soha nem is szólaltak meg többször.

Nem mintha nem lett volna számomra kielégítő annak idején, hogy ott, akkor e művek megszólaltak, hiszen nem is terveztem, hogy az örökkévalóságnak alkotok a közösségi operáimmal… A harmadik, a Flight című darabom azonban fordulópontot jelentett, mert ez e mű Angliából eljutott Hollandiába, Belgiumba, Németországba és Ausztráliába is. Ekkor szembesültem vele először, hogy egy közösségi operának általánosabb jövője is lehet. A Tóbiás és az Angyal már egy olyan történet, amelyhez mindenkinek köze van, és amely bárki számára érdekes lehet, nem csoda hát, hogy jónéhány különböző előadást megért már.

Mennyiben különböznek egymástól az operáid előadásai? Van általános elképzelésed a darabokról, amikor épp írod őket?

Bár ahhoz, hogy megírjak egy operát, természetesen alkotok belső képeket az egyes jelenetekről, de szerintem teljesen természetes, hogy minden előadás más és más. Mint ahogy a képi világ terén is számítok arra, hogy a rendezőnek és a díszlettervezőnek jobb vizuális ötletei lesznek, mint nekem, úgy én bízom a zenei vezetőkben is, és nagyon élvezem minden alkalommal a hangzás változatosságát is. Természetes, hogy minden énekhang különböző, és én e téren is szeretem a meglepetéseket. Az egyik alkalommal például – a Tóbiás és az Angyal amerikai bemutatóján – egészen váratlan változtatásokat eszközöltek az előadók. Ha jól emlékszem, a darabba egy gyermek tánckart is bevontak, és a többi előadó sem tűnt egyáltalán egy közösségből valónak. Mégis az előadás végén a hallgatóság álló ovációval, könnyezve köszöntötte a produkciót, ami megértette velem, hogy ez az előadás a maga módján nagyon közvetlen hangot ütött meg a saját közönségével.

A tegnapi előadásban például teljesen egyedülálló volt, hogy bár hallottam már nem professzionális énekeseket szólistaként, de olyanokat még sohasem, akik nem is próbálkoznak a hagyományos értelemben vett klasszikus, „operás” énektechnikával. Tegnap este nagy élmény volt olyan énekeseket hallani, akik természetes technikával énekelnek, így minden egyes hang mögött teljes testtel és lélekkel kell, hogy álljanak, hogy a zenekari szöveten áthallatszódjanak. Ez határozottan nem olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, de mindamellett egy nagyon értékes és érdekes tapasztalat volt számomra, és rendkívül intenzív előadást eredményezett.

Miért dönt úgy egy zeneszerző, hogy közösségi operát alkot?

Egyszerűen azért, hogy értékesnek érezze magát. Ilyenkor érzem, hogy valami olyasmit alkothatok, amire az embereknek valóban szükségük van. Közösen próbálni és alkotni egy közösséggel, látni és tapasztalni, hogyan befolyásolja a darab az előadók életét: ezért megéri éveket áldozni egy opera megírására. Érezni, hogy a közös zenei munka, és mindaz, ami a közös aktív zenélés, több mint te magad, és a műved. Túlnő rajtad, és ez óriási dolog. Egy meleg férfi életében ez azt is jelenti, hogy egy ilyen munkafolyamat alatt kicsit úgy érezheted, mintha családod lenne. Ha nem is örökre, de mondjuk 18 hónapra felelős lehetsz emberekért, együtt dolgozhatsz fiatalokkal, idősekkel. És ekkor kézzel foghatóvá is válik a zeneszerző munkája és tennivalója. Ekkor a zeneszerző munkája nem valami magányos, elvont alkotó folyamat, hanem valami praktikus, valami olyasmi, ami inkább az ács munkájához hasonlít. Amelyről elmondhatod, ha az asztal összedől, akkor nem elég jó munkát végeztél, ha megáll, akkor viszont működik, és betölti feladatát. És ez egy nagyon erőteljes tapasztalat nekem.

Mivel foglalkozik Jonathan Dove manapság? Milyen művekkel rukkolsz elő a közeljövőben?

Épp most egy hagyományos operaház számára írok művet, amely egy vígopera lesz Karl Marx Londoni éveiről. Bemutatója 2018-ban lesz Bonnban, Marx 200. születésnapján. Utána egy harmonikaversenyt fogok írni, valamint két-három kórusra és zenekarra készülő kompozíció is érlelődik bennem, ezeknek a témáját azonban még nem látom tisztán.

Végül hadd kérdezzek valami önzőt. El tudnád-e képzelni, hogy egy magyar kórus számára írj művet a közeljövőben?

Valami, amit mondtál nekem a Csíkszerdáról, elültetett bennem egy gondolatot. Mégpedig az, hogy a Csíkszerda leginkább a cappella énekel. És nem tudom kiverni a fejemből, milyen hatása lehetne egy a cappella operának. Hallván, hogyan használtok improvizációs eszközöket nagy zenei felületek megfestéséhez és atmoszférateremtéshez, el tudnám képzelni a közös munkát a Csíkszerdával, ahol lehetne némi szabadságot is adni a kórusnak a zenei anyag létrehozásában. Mondjuk látom, hogy Te mindenképpen szabadnak érzed a változtatást az írott műveimben is (nevet). Ezt a közös munkát nagyon el tudom képzelni…

Nem sietek, nem pánikolok, nem kapkodom el – Interjú Göttinger Pállal

Januárban kezdte meg főrendezői munkáját Nyíregyházán. Fiatalságának hozadékáról, pályafutásának kacskaringóiról, a beilleszkedésről és elképzeléseiről kérdeztük.


A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház életében az elmúlt időszak viharosan alakult. 2015. februárjában az igazgatói posztra öt éves mandátummal kinevezett Schlanger Andrást, nyolc hónappal hivatalba lépése után minden indoklás nélkül, azonnali hatállyal elbocsájtották. A színház irányítását előbb megbízott ügyvezetőként, később kinevezett igazgatóként Kirják Róbertre bízta a városvezetés, aki több, mint egy évtizede gazdasági vezetőként, majd cégvezetőként dolgozott az intézményben.

Lapunk információja szerint a 2015. júliusát megelőző időszakban Tasnádi Csaba, akkori igazgató látta el a főrendezői feladatokat, amely pozíció és feladatkör Schlanger András igazgatása alatt és azóta is betöltetlen volt. Göttinger Pál január elején kezdte meg főrendezői munkáját a nyírségi teátrumban. Göttinger Pált e-mailben kérdeztük fiatalságának (33) esetleges hozadékáról, korábbi pályafutásának kacskaringóiról, a beilleszkedésről, rövid és hosszabb távú elképzeléseiről. Tasnádi Csabát is megkerestük, hogy mondja el, mit gondol az új helyzetről. 


Az első kérdésünk felvezető mondatára, ami szerint „a jelenlegi kőszínházi struktúrával szemben hangoztatott egyik állítás az, hogy nincsenek, vagy legfeljebb elvétve vannak fiatalok színházvezetői pozícióban”, Göttinger Pál egy általa korábban írt dolgozatával reagált. Az írást kivonatolva közöljük:


„Egy fiatal színész harmincas éveinek elejére meghatározó, akár vezető színésze is lehet egy társulatnak. Megdöbbentő jelenség ugyanakkor, hogy ugyanilyen korú rendezők, és különösen intézményvezetők jelenléte nem értetődik magától. A színházaknak ez nem igénye, pedig érdeke. Magyarázatuk alapja az, hogy az erre alkalmas fiatalok nem is látszanak – az újonnan indulók saját előadás-létrehozói ambícióikkal vannak elfoglalva, azokat egy nagy intézmény („gyár”) kedvéért nem szívesen szorítják háttérbe, vagy állítják szolgálatba. 


Azért ez nem ennyire egyszerű – hovatovább nem igaz. 


Örökségük a jelenlegi magyar színházi struktúra – annak minden unikális, akár világszerte elismert erényével, ugyanakkor rugalmatlanságával, perspektívátlanságával együtt. 


Pár havonta visszatérő toposz nagyjaink nyilatkozataiban a meghatározó rendezőegyéniségek hiánya, az évtizedeken át regnáló színházigazgatók utódaik kinevelésére tett küzdelmeinek kudarca, a bizalom hiánya, a finanszírozási helyzetből adódóan kockázatkerülő magatartásba szorított színházak szürkülése. 


A valódi felelősség megosztást a színházak a fiatal rendezők egy-egy munkára szóló meghívásával helyettesítik – miközben ez a helyzet lényegét tekintve hamis. Minden hozzáértő színházi ember tisztában van egy-egy színházi produkció sikerének/sikertelenségének komplex voltával, és így azzal is, hogy ezen keresztül nem mérhető egy kezdő, váratlanul nagy felelősséggel lepréselt (a kőszínházi működésről az iskolában nem tanuló), de közben vizsgahelyzetben is lévő alkotó alkalmassága. 


A magyar színházi struktúra rohamléptű erodációjának következtében a mi generációnk már jóval autonómabb, a kötött működést tehernek éli meg. Nincs is más választása – színházcsinálói szándékaihoz, művészi vállalásaihoz már saját magának kell megteremtenie a körülményeket. Nem kőszínházban szocializálódott. Mivel a mi generációnk már tudomásul vette (hisz megtapasztalta), hogy neki ez a főiskolát/egyetemet folytató, az ott zajló képzést nélkülözhetetlen új ismeretekkel kiegészítő „második képzés” (a több éves összefüggő társulati tagság) már nem jár, a maga útját kezdte el járni, erőforrások, idő és energia hiányában elfordulva a hagyományos működéstől. Kis létszámú aktív képviselőinek (miután saját utakat, kapcsolatrendszert, munkamódszereket, közösséget és akár közönséget alakítottak ki a pályájuk első évtizedében) már van vesztenivalójuk. Nem tud egy intézményvezetői kihívás olyan vonzó lenni számukra, hogy azért feladják addig kialakított helyzetüket – és vele művészi arcukat. Pedig tele vannak becsatornázható erőforrásokkal. 


A folyamat életveszélyes. Ezek a házak húsz-harminc év múlva is állni fognak. Ki fogja őket előadásokkal, életpályát, családalapítás lehetőségét ígérő munkahelyekkel, vadóc, kísérletező, kíváncsi, vagy akár csak hagyománytisztelő, polgári színházat, vagy mondjuk operát szerető közönséggel megtölteni? 


Megállítani ezt csak a generációk közös érdekeinek felismerésével lehet. A kezdő/fiatal alkotóknak (érthető, de káros) rátartiságukat feladva lehetőségek (sikerek, akár bukások) sorozatán át kell beletanulniuk egy olyan működésbe, amely szakmai ismereteinek elsajátítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a későbbiekben a nagyszínházi munkát ne saját ambícióikat veszélyeztető kompromisszumnak, hanem lehetőségnek és sokoldalúan felhasználható eszköznek lássák. A már most meghatározó, a szakmai-kulturális közéletet irányító döntéshozóknak pedig támogatóan, tanítva és terelve, magukat akár alárendelő helyzetbe hozva kell segíteniük ezt a munkát – de mindenekelőtt: vonzóvá tenni. 

Olyan teljes szakembergárda hiányzik 45 év alatt, akik az egyes fenntartók által féltve őrzött, nagy áldozatok árán fenntartott intézmények gazdái lehetnének a jövőben. (…) Nem hiszem, nem hihetem, hogy a tehetség hiányát jelentené ez. Inkább az előítéleteket, a rémült kapkodást, az egymást kioltó egyéni ambíciókat, az idejétmúlt tapasztalatokra való hivatkozást az egyik oldalon, rémületesen korán enerválódott pályakezdőket a másik oldalon, a bizalmatlanságot és az alkotói és vezetői készségek teljesen értelmetlen összemosását vélem látni.”


Mivel vendégrendezőként van már valamennyi tapasztalata Nyíregyházán, illetve rövid ideje főrendezőként is jelen van, mit gondol, milyen lehetőségei lesznek és milyen hozadéka lehet a színház számára a fiatalságának?


A lehetőségeim szívderítőek. Biztonságból dolgozhatom, nem felépíteni kell valamit, hanem egy jól működő, nagy intézmény munkájába kapcsolódhatom be. Bíznak bennem, hallgatnak rám. Meg is vagyok ijedve, amennyire kell, de azért állom a sarat egyelőre. A fiatalságom lehetséges hozadékait nagyon nehezemre esik számba venni, hisz ez nem olyan dolog, ami múlik rajtam. A munka pedig nem különbözik semmiben, ugyanezt kéne csinálnom akkor is, ha húsz évvel öregebb lennék. Természetesen más kapcsolatrendszerem, más mániáim, más ízlésem van, mint másnak, de ez sem korfüggő. Így hát most ezt gondolom: a személyem befektetés a színház és a fenntartó számára.

Tíz éve foglalkozom színházzal egyáltalán, és még tíz év múlva is fiatalabb leszek, mint a szegedi színház főrendezője, Keszég László most. Amit most a mohóságomtól, ambíciómtól, tenni akarásomtól hajtva tanulok, azt nekik tanulom. Nem sietek, nem pánikolok, nem kapkodom el. Sok mindent csináltam és csinálok, de mindig lassú vízként igyekeztem tekinteni a dolgaimra, minden produkciót inputnak éltem meg, nem outputnak. Egy ilyen helyzetben, amibe most kerültem, a lehetséges működési formák talán legkonzervatívabbjában, ezek jó tulajdonságok, azt hiszem.

Ha elég tartalékom begyűlt, akkor bizonyosan megtalál egyszer az a színházcsinálás, forma vagy téma, amit én és csak én tudok megcsinálni. Addig szépen csinálom a dolgom, van bőven. Csupa olyasmit, amit végül is csinálhatna bárki. Csak legyen jó.

Milyen képességek és készségek szükségesek egy főrendezői poszt eredményes betöltésére?

Tulajdonképpen ugyanaz a készség kell hozzá, mint magához a színházcsináláshoz: rengeteg empátia. Gyorsan és alaposan kell megérteni, hogy egy adott rendező adott próbafolyamatában merre keresgélnek az alkotók – és besegíteni, vagy bátorítani, vagy éppen szabadjára engedni. A konfliktusokat, ha vannak, megérteni, és vagy elsimítani, vagy elsöpörni. Az egy bizonyos próbatermi dologba belegyógyult alkotókat szelíden, de határozottan figyelmeztetni, ha valami pofonegyszerűt már nem is látnak. Ha az ember úgy érkezik, hogy te jó ég, milyen fantasztikusak vagytok ti itt mind, akkor nem fog tudni hozzányúlni semmihez. És fordítva is: ha úgy érkezik, hogy mi itt ez a szemét, amit műveltek, akkor egy pillanat alatt elveszíthet mindent, amiből később dolgozhatna.

Kevesebb elvi és nagyon sok gyakorlati problémában kell segítséget nyújtani az első perctől kezdve. A főrendező nem ugyanaz, mint a művészeti vezető. Nem programot, hitvallást és manifesztumot kell letennie az asztalra, senki nem ezt várja tőle. Hanem azt, hogy ha megakad egy próba, főpróbahét, egy egész produkció, vagy akár az aznap esti előadás, és a társulat felsóhajt, hogy bár lenne valaki, aki rendbe rakja ezt – akkor tényleg legyen.

Fontos a megbízhatóság is – részint, mert a főrendezőnek nem a saját művészetét kell ráerőltetnie mindenkire, hanem a többiekét segíteni, rendelkezésre állni és lelkiismeretesen ásni bele a magát a személyes ízlésétől akár távolabb eső munkafolyamatokba is, részint, mert ő felel a vendégművészek munkájáért is, a színház kapcsolattartója a szélesebb szakma felé. Mint a legtöbb helyre, a nyíregyházi színházhoz is vendégként érkeznek a rendezők, így ez a munka, a szakma egészével a színházról folytatott folyamatos diskurzus, bár nem explicite döntéshozói pozíció (minden felelősség az igazgatóé továbbra is, mint mindenütt), alapvetően határozhatja meg a színház szinte valamennyi vállalását később.

Mi az, amit eredménynek tudna elkönyvelni mondjuk két év múlva?

- Ha a társulat összetart, vigyáznak egymásra emberileg és szakmailag is. Ez a legfontosabb.
- Ha elsősorban a saját közönségüknek játszanak, ez szintén nagyon lényeges. Szakmai figyelem és elismerések ide vagy oda, a saját közönségükkel élnek szoros szimbiózisban, a város támogatja és szereti őket, sajátjának érzi erőfeszítéseiket, sikereiket és kudarcaikat. A színházcsinálás alapkérdése a kinek – és csak utána jön a mit és a hogyan.
- Ha a vendégrendezők gyakori visszatérők, valamelyes szükségszerű mozgást leszámítva állandó gárdát alkotnak. Az évadjuk fontos időszaka az itt töltött pár hónap. Örömteli, várva várt kirándulás. Már eleve úgy szervezik az életüket, hogy felkészülten és inspirálódva vághassanak bele az itteni munkába.
- Direkt nem az első helyre írtam, hisz magától értetődő, de természetesen ez sem egy nüansz: ha jók lennének az általunk kitalált és levezényelt előadások. Akarom ezt is, hogyne akarnám, de hát ehhez nem kell főrendezőnek lenni. Senki nem akar rossz színházat csinálni direkt.

Ebben egyfajta ideálom a szombathelyi színház. Annak ellenére is, hogy ott más a helyzet, hiszen hatalmas szakmai tekintélyű alapító igazgatója vezeti, aki összetrombitálta a szövetségeseit az alapításkor, vagyis nem folytatnia kellett valamit (ahogy korábban a Merlinnél és a Nemzetinél sem). Itt, Nyíregyházán másra is figyelnem kell, hiszen a hatalmas fordulatszámon pörgő társulat előbb volt itt, mint én. De ha a szakma és vele az országos figyelem felé azok a jelzések terjednének, hogy ide jó jönni, és jó dolgozni, hogy az itt töltött hónapok emberi és szakmai töltekezéssel telnek, azzal már elégedett lennék.

Ha végigkövetjük (címszavakban, pontosabban színházakban) a pályáját, nem úgy tűnik, mint aki szeret vagy tud egy helyben maradni. Mit gondol erről? 


Nem minden lépésem volt tervezett, és sok speciális helyzetbe keveredtem bele. Valóban számos helyen megfordultam, és az is igaz, hogy soha sehonnan nem küldtek el, hanem mindig én álltam tovább. Mégsem tartom magam csapodárnak. A Bárkán négy összefüggő évet töltöttem el (igaz, csak egyet igazi tagként, de ennek adminisztrációs okai voltak). Hogy a színház haláltusája miért tartott olyan sokáig, azt mások és máshol már megírták, ide csak ennyi tartozik: 2011-ben már lehetett látni az események irányát, ekkor jöttünk el Bérczes Lászlóval együtt, és mentünk Kaposvárra.

Ott két évadot töltöttem, talán ez az egyetlen hely, ahonnan igazán önszántamból jöttem el, mert nem láttam a saját helyemet abban, amerre a színház tartott. Az eredeti csábítás az volt, szó szerint el is hangzott, hogy ez lesz a hely, ahol Vidnyánszky és Mohácsi egy fedél alatt dolgoznak majd. Hogyne érdekelt volna, milyen lesz, mi lesz belőle. Aztán igen hamar kiderült, hogy nem mindent mondtak el nekem, és hogy ez egyáltalán nem lesz, nem lehet így. Ráadásul kifelé is rossz lett az íze – még azt is olvastam a Magyar Narancsban, hogy én főrendező vagyok ott, noha nem voltam, alkalmazottként a társulat fiatal tagjaival és a gyakorlatos színészekkel voltam egy brancs.

Amit rám osztottak, azt igyekeztem tisztességesen (vagy jobban) megcsinálni, és mikor már látszottak a feladatok, akkor a szerződtetés előtt jeleztem, hogy utána nem folytatom. Így végül Bérczes ott maradt (igaz, ő sem vállalta tovább a művészeti vezetést), én pedig visszamentem Pestre. De nem akarok hálátlan sem lenni: nagyszerű találkozásaim voltak, és végül is négy nagyszínpadi bemutatót rendezhettem zsinórban, köztük három zenéset, abból egy operai igényűt – máshol ehhez nyilván nem juthattam volna hozzá, és közben a későbbi operavállalkozásaimhoz nélkülözhetetlen szakmai tapasztalatokra tettem szert.

A Magyar Színház nehezebb eset, ott már tényleg főrendező voltam, az évad összeállításában, a rendezők megszólításában, a szereposztásokban is benne volt a munkám. Évekre terveztünk, sok fáradságunk volt a régi repertoár lecserélésében, az ott töltött másfél év alatt 14 bemutatót segítettem tető alá hozni, ebből kettőt én is rendeztem. Mások mellett Horgas, Vidovszky, Novák Eszter, Harangi Mária, Nagy Péter, Bérczes László, Harsányi Sulyom és Koltai M. rendezték az előadásokat. Küzdelmes és sziszifuszi, de jó munka volt. Nagyon fájt az igazgatóváltás híre. Az új igazgatóval kerestem a kapcsolatot, de nem ismertem (egyikünk sem), és hamar az is világossá vált számomra, hogy nem tervez bevonni a döntésekbe, vagy bevenni egy olyan körbe, akik tudják, mi történik majd a házban. Eperjes Károly lett a bizalmasa inkább. Így hát felmondtam ott is, sok év után visszamentem szabadúszónak.

Gondoltam, nagy a világ. Mondták, hogy egy-egy rendezésre szívesen visszahívnának, de ez azóta elhamvadt. Most a Katonából átszerződött Lengyel Ferenc lett a főrendező ott. A háztól nem szakadtam el teljesen, egészen a közelmúltig tanítottam az Akadémián – és most, hogy Nyíregyháza miatt azt nem tudom folytatni, az Ördögkatlanban továbbra is számítok rájuk.

Ahol tudom a helyemet, ott nagyon kitartó vagyok. Az Ördögkatlan Fesztiválnak kilenc éve vagyok munkatársa, még a Bárka révén. Az Orlainál is 2011 óta dolgozom folyamatosan, három előadásom fut most (ebből kettő is száz fölött jár) és két másik készül elő. Szeretek hűséges lenni és tartozni valahová, de csak olyan helyhez, amiről azt látom: tényleg jobb lehet attól, ha én ott vagyok. Nehezíteni se más, se a magam dolgát nem akarom – annál drágább az életem. Bárcsak minden színész és rendező odébbállna onnan, ahol nincs a helyén. Hálás vagyok, hogy nekem sikerült eddig.

Miért vállalta el ezt a posztot?

Az első válaszban sokat írtam erről. Érteni akarok hozzá. Kitanulni. Próbálok nyitottan tekinteni a saját rendezőpályámra, sőt, az egész későbbi ténykedésemre. Évtizedekre nem is lenne egészséges tervezni (hozzáteszem, a nálunk idősebb kollégák csak most rettennek meg ettől, mi viszont már így is kezdtük a pályát eleve, hogy tudjuk: értelme sem lenne). De közben mégis komolyan vehetőt akar csinálni az ember, és ahhoz valóságos, valamit megteremtő, valamit sikerre vivő, valamibe belebukó tapasztalások kellenek. Szakértelem.

Nekem az általam kitalált, tető alá hozott és ezer krízisen át a bemutatóig elhajszolt színházi vállalkozás ugyanakkora, vagy esetenként nagyobb örömet okoz, mint amit én magam rendeztem. A rendezést sokkal inkább tartom mesterségnek, mint művészetnek, a saját munkámat mindenképpen. Olyannyira, hogy művészként a velem egykorúak és a nálam fiatalabbak között is magamnál sokkal vagányabbakat ismerek. Az én ambícióm az, hogy kitapasztaljam és aztán valósággá tegyem annak a nagyüzemi színházi formának és intézménynek a lehetőségeit, ahol nekik is van kedvük és lehetőségük dolgozni. De azért még nekem is és a nálunk húsz évvel öregebbeknek is.

Ez egy vidéki, társulatos, bérletrendszeres repertoárszínház. A színészeknek nagyon sokat jelentene, ha a pályájukat mind ilyen helyen kezdhetnék, és csak később specializálódnának. Széles repertoárt, széles műfaji skálát kell játszani, sok előadásban, hatalmas vendégrendező-felvonulás közepette. Ha szeretném látni, hogyan súrlódnak egymással, hogyan inspirálják egymást ennek a nyüzsgő felvonulásnak a résztvevői, akkor a legjobb helyen vagyok. És ha ügyesen végzem a dolgom, akkor hosszú távú, nagy szövetségeket köthetek. Magamnak is, Nyíregyházának is.

Hogyan halad a társulatba való beilleszkedése? Illetve hogyan kell elképzelni ezt a folyamatot egy a társulat számára nem ismeretlen, de mégis csak újonnan érkező főrendező esetén?

Nagyon kell figyelni. Ez pedig lassan megy – meg kell szokniuk az embereknek, hogy én is nézem a dolgokat, a próbákat-előadásokat, hogy én is beszélek a rendezőkkel, a színészekkel, a tárvezetőkkel. Hogy belebeszélek még a szórólapok szövegébe is. Szerencsés az időzítés, mert most zajlik a következő évad előkészítése, közben épp főpróbahét is van, ahol sok szívmelengető (és persze sok tanulságos) dolgot látok, és én magam is próbálni kezdek a jövő héten, vagyis első kézből lévő információim is lesznek hamarosan. Színészekről is és üzemről-gyártásról is.

Hogy halad? Nem panaszkodom. Azért a társulat élete nem borul fel tőlem fenekestül. Egyrészt mert eddig is nagy vendégjárás volt itt, tulajdonképpen csak egy következő új arc vagyok – nyíltan és bizalommal beszéltek velem az emberek eddig, ahogy, amennyire tudom, minden vendéggel. Másrészt mert az új igazgató, Kirják Róbert sem igazán új, itt dolgozik tizenötödik éve és már a házat is évek óta vezeti, előbb gazdasági igazgatóként, aztán cégvezetőként, majd a mostani kinevezése előtt megbízottként is. Zajlik a munka, és én is rögtön konkrét teendőkre tudtam fordítani, hogy mi a dolgom. Mi mást akarhatnék. 

A Móricz Zsigmond Színház mintha az utóbbi években kikerült volna a kőszínházak fő sodrából. Mit gondol erről?

Nehéz válaszolnom, hisz épp most szerepeltek és nyertek díjat a POSZT-on, ahol egyébként szerepeltek két évvel előtte is, és korábban is több alkalommal díjazták őket ugyanott legjobb együttesként, sőt, közönségdíjat is kaptak. Az idei egyik Domján-díjas is nyíregyházi színész, a nagyszerű Széles Zita. Nemrég kapott Soós Imre-díjat Rák Zoltán. Nem érzem, hogy ne lenne figyelem rajtunk – én az ideérkezésem előtt is szinte mindenről tudtam, ami Nyíregyházán történt. A rendezői névsor sem dicstelen a közelmúltból, Ivo Krobotot, Koltai M. Gábort, Novák Esztert, Szőcs Artúrt, Keresztes Attilát, Forgács Pétert, Harsányi Sulyom Lászlót, Keszég Lászlót, vagy a nagyszínpadra rendszeresen szerzői igényű koreográfiákat készítő Ladányi Andreát nem lenne helyes a szakma perifériájának tekinteni. A fenti lista persze folytatható lenne, és sok köztük a visszatérő vendég. A színház a rendezőhallgatóknak is szokásos gyakorlóhelye és mindig akadt az évadtervben pályája elején álló fiatal alkotónak adott lehetőség is.

Tekintélyes színházi nevelési program fut a színházban, és a vele partnerségben álló huszonnégy oktatási intézményben. A nagy szakmai figyelmet kapott Szociopoly és Pirézek című előadások itteni adaptációja több előadást ért meg eddig, mint az eredetije, a budapesti Mentőcsónak sorozata.

Hogy a kritikusoknak a mostani helyzetben mennyire nehéz vidékre eljutni, és az arról írt szakvéleményüknek fórumot, publikációs felületet találni, azt ők maguk már számos helyen elmondták, és én is aggasztónak tartom. A Móricz Zsigmond Színház kisbuszos kritikuslátogatásokkal próbálja enyhíteni a távolságot, több alkalommal is az évadban.

Mit mondhatnék. A Budapesttől távol eső műhelyek szakmai divatjában van valami kampányszerű, fellobbanó-alábbhagyó, de az ilyesmi a házban zajló napi munkát nem érinti. Négyszáz fölötti előadásszámot játszanak egy évadban, hozzá pedig csak az elmúlt félévben további négyszáz foglalkozásra és tantermi előadásra került sor. A játszóhelyek tele vannak, az intézmény látogatottságának és bérleteseinek rekordjai is épp az idén dőltek meg. Minden évben van nehéz, nagy súlyú cím, de vígjáték, zenés darab vagy éppen mozgásszínház a nagyszínpadon és a két kamarában is, tizenkét premier összesen.

Minden lehetne jobb, persze. De hát ez mindig mindennel így van.

Van-e arról aktuális tapasztalata, hogy milyen művészi állapotban vannak a színház színészei?

Sokukat ismerem, számos előadást láttam a közelmúltból, és persze most is minden este itt vagyok, nézem sorban, ami eddig kimaradt. Kapcsolatban vagyok az itt felvonuló rendezőkkel, külön találkozókon veszem velük sorra a tapasztalataikat. Nem vagyok annyira naprakész, mintha évek óta együtt keltem-feküdtem volna a társulattal, de gyorsan tanulok, és nem is állok rosszul. Nem az ismeretlenbe jöttem, azt nem is vállaltam volna.

Miket tart főrendezőként a legfontosabb teendőinek az elkövetkező hetekben?

A legnagyobb falat az évad előkészítése. Minden mindennel összefügg, az országos hírű rendezők pedig tulajdonképpen igen kevesen vannak, naptárjuk gyorsan telik, napokon múlhat minden. Nem egyszer háromszoros átfedéseket kell összehangolni a szereposztásoknál és közben arra is figyelni, hogy mindenkinek jusson jó feladat, hogy meglegyen az előadásszáma, hogy kihívásokon át fejlődhessen anélkül, hogy közben azt gondolná, körülötte forog a világ… nagyon nehéz. De ezt tudtam előre, nem panaszkodom.

Nem mellékesen pedig: most kezdtem el próbálni, végül is ez az eredeti mesterségem. A szereposztásomban kifejezetten olyan színészek vannak, akikkel még nem dolgoztam. Rajtuk keresztül is igyekszem tanulni az új helyen az új dolgomat.

És miket a következő évad távlatában?

Hogy ne legyek szenzáció. A hétköznapokat szeretem a színházban, a sokadik, szerda esti előadás a kedvencem. A napi munkának, a színháznak mint magától értetődő elfoglaltságnak van rám a legnagyobb vonzereje. Hogy azt érezhessem néhány hónap múlva: ide tartozom, jó helyen vagyok, örömöm is telik a munkámban, és van min gyötrődnöm a magammal szembeni elégedetlenségeim miatt is. Segíteni azt, aki bízik bennem. Nem lustulni el, nem engedni elfolyni semmit. Nem felrobbantani, de azért végletes próbatételekkel folyamatosan acélozni a közösséget magam körül. És persze magamat.




Tasnádi Csabát mint a színház egykori igazgató-főrendezőjét, jelenlegi társulati tagját kérdeztük arról, mit gondol Göttinger Pál főrendezői kinevezéséről.

Göttinger Pál jelölését a pozícióra teljes mellszélességgel támogattam, kinevezését pedig kifejezetten jó döntésnek tartom. Nem véletlenül hívtam őt korábban rendezni Nyíregyházára, ahogy a Vidor Fesztiválra sem véletlenül válogattam be előadását, amivel díjat is nyert. Mindig is törekedtem felkutatni az arra érdemes, fiatal tehetségeket, akik akár vissza-visszatérően, akár állandó jelleggel csatlakozhatnak a társulathoz. Pali első alkalommal kitűnő kapcsolatot alakított ki a társulattal. A pályaképét figyelve úgy gondolom, mind emberileg, mind szakmailag a magyar színházi élet képességes alkotója. A Magyar színházbeli főrendezői működését látva pedig érettnek gondolom e pozíció betöltésére nálunk is. Személyében a Móricz Zsigmond Színház a múltjához és jelenéhez méltó művészeti vezetőre talál.

Elkezdődtek a Castel Felice című előadás próbái

Január 23-án megkezdődtek a Castel Felice című előadás próbái a Móricz Zsigmond Színházban. A darab rendezője, Göttinger Pál, a teátrum új főrendezője, aki az olvasópróbán elmondta, nagy kíváncsisággal vág bele a munkába. 
"A Castel Felice egy történelmi színdarab egy olyan hajóról, amely valóban létezett. A történet 1958-ban játszódik, vagyis olyan magyarok a főszereplői, akik az 56-os események után elsodródtak otthonról. Minden szereplőnek gazdag, vaskos és színes saját története van, amit az Ausztráliába tartó egy hónapos hajóút alatt a nézők is megismerhetnek." - mondta a rendező, aki megsúgta, az út során kiderül, van egy gyilkos is a fedélzeten.
A Castel Felice című előadásban láthatja majd a nyíregyházi közönség a Jászai Mari-díjas Dengyel Ivánt is, aki jelenleg a Vígszínház társulatának tagja. A 72 éves művész neve nem csupán a színpadról lehet ismerős. Szerepelt többek között a Csak színház és más semmi című sorozatban, az 56 villanás című játékfilmben, a Valami Amerikában, és a Csocsó, avagy éljen május 1-je! című filmekben is. 
A Móricz Zsigmond Színházban Kasimir és Karoline című előadásban 2008-ban láthatták a nézők Rauch szerepében.

A szereplők továbbá között olyan neves színészek vannak, mint Pregitzer Fruzsina, Széles Zita, Kosik Anita, Jenei Judit, Illyés Ákos és Vicei Zsolt. 
A díszlettervező Pilinyi Márta, a jelmeztervező Cselényi Nóra.

A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja.





Keserédes korrajz

A Pesti barokk színpadon, Kern András lubickol a nagyi szerepében

Szerző: Hardi Judit

Vágyott disszidálás, beszervezési kísérlet, diszkóhangulat, puhuló diktatúra – nyolcvanas évek, Magyarország. Dés Mihály irodalmár, újságíró hosszú spanyolországi tartózkodás után, 2013-ban írta meg Pesti barokk című regényét, melyben a nyolcvanas évekbeli itthoni hangulatot idézi meg. Most ezt a művet állította színpadra az Orlai Produkció, s az adaptációban oroszlánrészt vállalt az író és Kern András.

Kern egyébként nem csak a színpadra állításért volt felelős, ő játssza a darab egyik legfontosabb karakterét: a krisztusi korban lévő Koszta János nagymamáját, a fiatalember számára talán legfontosabb személyt. Koszta éli a nyolcvanas évek értelmiségi fiataljainak gondtalan, link mindennapjait, a nőügyeit kibogozni ő maga sem tudja. Menne is az álomországba, Amerikába, meg nem is; próbálja megfejteni, mi a szerepe a világban; s mindeközben még tiszta is maradna, csak azért sem szeretne a gulyáskommunizmus besúgójává válni.

Könnyed vígjátéknál súlyosabb, de azért mégsem véresen komoly darab a Pesti barokk. Kern András nagymamaként lubickol a szerepében, imádják a nézők, nem csoda: a világháború utáni visszaemlékezései, a kommunizmus legkeményebb éveit egy-egy mondattal tűpontosan érzékeltető 93 éves asszony maga a megtestesült nosztalgia, mindenki nagymamája.

Szabó-Kimmel Tamás hozza a kötelezőt, az ide-oda sodródó, a világban helyét nem találó, kicsit link, de mégis szerethető, a barátaihoz (a nőihez már kevésbé) hű, harmincvalahány éves fiatalembert. Mészáros Máté az ügyeskedő nagybácsiként rendkívül szórakoztató. A fiatal lányokat, Bánfalvi Esztert és László Lilit mi is hamar elfelejtjük, akárcsak a főszereplő. 

A Pesti barokk nem korszakalkotó darab, de mint a főszereplői, nagyon szerethető. Annak is, aki a saját élményei alapján, s annak is, aki a szülei elmondásából ismeri a Kádár-korszakot.

GÖTTINGER PÁL LETT A SZÍNHÁZ FŐRENDEZŐJE

Alig töltötte be a krisztusi kort, mégis eddig hatvannál több produkció rendezésében vett részt. Jellemzõ sokirányú tehetségére, hogy kicsiny korától kezdve idõnként hangjátékokban, színpadon és filmen szerepelt, a Firkin zenekar (ma már csak tiszteletbeli) alapító tagjaként furulyázik, gitározik, énekel, zenét szerez, ráadásképpen mûvészpalántákat segít a mesterség fortélyainak megismerésében...

Kaposvártól Debrecenig, a pesti Merlintõl a Bárka Színházig, Temesvártól Kolozsvárig sok-sok teátrumban dolgozott már, de gyakornokként betekinthetett kicsit London és Poznan színházi életébe is. Egy ideig a Pesti Magyar Színház fõrendezõjeként tevékenykedett, január elsejétõl pedig a Móricz Zsigmond Színházban tölti be ezt a pozíciót. Thália nyíregyházi kedvelõi olyan kiváló rendezéseit láthatták már a VIDOR Fesztiválon, mint a Bivaly-szuflé Mucsi Zoltánnal és Scherer Péterrel, A gyógyír északi szélre Fullajtár Andreával és Õze Áronnal avagy A csemegepultos naplója Ötvös Andrással. A Telefondoktor címû monodrámában nyújtott színészi alakításáért 2014-ben Pulcinella-díjat kapott. Mikor került elõször kapcsolatba a Móricz Zsigmond Színházzal? – kérdeztem tõle egyebek közt.


ÖRÖMTELI NYÍREGYHÁZI ÉLMÉNYEK


– Varró Dániel és Szabó Borbála Líra és Epika címû mesejátékában dolgoztam itt elõször rendezõként 2009-ben. Nyíregyházához más örömteli élmények is fûznek, hiszen a VIDOR-on szép sikereket értünk el az általam színre vitt vagy játszott darabokkal. Nagyon örültem, amikor Kirják Róbert igazgató úr felkért, vállaljam el a fõrendezõi feladatokat. A végsõ döntéseket, ahogyan az a legtöbb teátrumban van, egyszemélyi felelõsként a színházigazgató hozza meg. A fõrendezõ a napi mûvészeti munka koordinálását és felügyeletét végzi. Tartja a kapcsolatot a vendégmûvészekkel, javaslatot tesz egy darabhoz rendezõre, egy rendezõhöz darabra, egy szerephez színészre...

Mint lapunknak elmondta, bár a különbözõ színházakban sok általa rendezett darabot adnak elõ ebben az évben is, az élete most Nyíregyházához köti majd. Jóllehet színészként játszik olykor, de ezt kirándulásnak tekinti, aminek célja, hogy rendezõi munkájához tanuljon meg különbözõ dolgokat. Magát nem tartja igazi színésznek, bár persze örül annak, hogy a Nyíregyházán is játszott Telefondoktor ilyen hosszú szériát megélt: a 127. elõadásnál tart, ráadásul díjat is kapott érte. Korábban tanított is a Pesti Magyar Színiakadémián, de nyíregyházi elfoglaltságai miatt órák tartását már nem vállalja, ám a jó kapcsolata változatlanul megmaradt a diákokkal. Ezekben a napokban izgalommal készül színre vinni a Castel Felice címû Hamvai Kornél drámát, melynek próbái január végén kezdõdnek városunkban.

– Nagyon örülök, hogy sikerült úgy intézni: új minõségemben ez legyen az elsõ munkám itt. Nyolc egyenrangú szerepet kínáló játék ez. Történelmi darab is: az események 1958-ban zajlanak. Kamaradarab is: ahogy a kivándorlók egy óceánjárón távolodnak az óhazától Ausztrália felé, mindinkább kiderül, más-más dolgok elõl menekülnek. Dráma is: van, aki ÁVO-s volt, van, aki üldözött. Krimi is: az óceán közepén az egyikük eltûnik. Ki a tettes? És nagyon szórakoztató is: nagyszerû figurák, szövegek, helyzetek és megkapó líra keveredik benne. A feledésrõl, a megbocsátásról szól – és az új élet lehetõségérõl vagy lehetetlenségérõl.

Sz. Kántor Éva

Wellness a néző lelkének

Nyíregyháza – Az új főrendező büszke lenne arra, ha bíznának egymásban a közönséggel.

Egy ez nagy múltú ház, sokat dolgozó, sokat játszó színészekkel. Most az a dolgom, hogy minél rövidebb idő alatt felvegyem a napi ritmust, hogy otthonra találjak és beilleszkedjem ebbe a nagy családba, megtapasztaljam az együttélés minden oldalát: a jót és rosszat egyaránt – mondja Göttinger Pál.

Mindent lehet jobban csinálni

A fiatal szakember sokat dolgozik kőszínházban, mint ahogy alternatív, független társulatokkal is. Más módszerek vezetnek eredményre az egyik, illetve a másik közegben? – kérdeztük.

– A munka alapvetően mindenütt ugyanolyan, a körülmények és a színészek hozzáállása viszont lehet eltérő. A kőszínházban dolgozó művészek is a tudásuk legjavát nyújtva próbálnak vagy lépnek színpadra, de színházuk: munkahely. Ami lehet inspiráló vagy éppen lélekölő, mint egyébként bármely más munkahely a világon. Az alternatív színházban játszók viszont a fennmaradásukért küzdenek, az, hogy megszületik-e egy produkció vagy sem, az előadás készítésekor még csak nekik maguknak fontos. A létük múlik azon, hogy aztán ezt igazolni tudják kifelé is. Mindez nem azt jelenti, hogy egyik vagy másik helyen jobbak lennének a színészek vagy a darabok, de azt igen, hogy van mit tanulniuk egymástól. Évek óta tudatosan törekszem arra, hogy minden évadban itt is, ott is dolgozhassak, és nem tudnék választani közöttük, de szerencsére nem is kell. Van, amit itt kell eltanulni, van, amit ott. Sok kortársammal ellentétben én alapvetően hiszek a kőszínházban.
Mindent lehet jobban csinálni, persze, a válaszvonal mégsem a kétféle működési forma között húzódik, hanem jó és nem jó színház között. A jó színház pedig lehet olyan széles palettájú is, amelyen Csehov és a Jaj, de jó a habos sütemény jól megfér egymás mellett.

Kell egy igazodási pont

– És hogy mivel lenne elégedett egy év múlva?

Göttinger Pál azt mondja, büszke lenne arra, ha hétköznapibb, magától értetődőbb dolog lenne színházba járni. – Ha a nézőink úgy éreznék, hogy eljönni ide és megnézni egy előadást, az wellness a lelküknek: testedzés és kényeztetés, még ha időnként meg is gyötör. Belefér egy munkanapon is, vagy csak úgy, hirtelen ötlettől vezérelve is.

Örülnék annak is, ha a színházi szakma jobban látná, hogy milyen komoly munka folyik Nyíregyházán – ha a vendégművészek egymásnak adnák a hírt, hogy milyen jó itt dolgozni. Furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy szeretnék bukásokat, de az tény: ahhoz, hogy igazán összekovácsolódjon a társulat, az új direkció és a közönség, szükség van krízisekre. Kell egy igazodási pont, amihez viszonyulhatunk. Ennek megtalálása pedig nem megy mélypontok nélkül. És amire nagyon büszke lennék, ha bíznánk egymásban a közönséggel. Ha biztonságban érezhetnénk magunkat, mert tudnánk: szólnánk egymásnak, ha eltévednénk. Sikerre vinnénk, ami jó, megbuktatnánk, ami nem lett jó – de a nézők attól legközelebb is eljönnének. Senki nem akar direkt rossz színházat. De magára hagyva senki nem tud jót csinálni.

KM-SZA

„Fogadjunk Éva, hogy nem mersz jelentkezni!”- Interjú Bálint Éva színésznővel

Bálint Éva mosolygós és sosem aggódott túl sokat a jövőjén, nem is akart mindenáron színésznő lenni. Szerencsénkre azonban a színpad felé vezette a gondviselés és alakításaival nemcsak a közönség, hanem a Weöres Sándor Színház rendezői is több, mint elégedettek!

Azok közé a kislányok közé tartoztál, akik tudták, hogy egy napon színésznők lesznek?

Nem voltak gyerekkoromban foglalkozásokkal kapcsolatos álmaim. Arra gondoltam kislánykoromban, hogy majd betegeket gyógyítok. Egyáltalán nem akartam színésznő lenni, sőt, még érettségi után sem voltak ilyen terveim. Több helyre is felvételiztem, például turisztika szakra, de főleg azért, mert nem akartam, hogy azt mondják, hogy sehová sem jelentkezem. Aztán egyszer a barátaimmal ültünk egy nyári kertben, ahol újságok hevertek az asztalon. Az egyikben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház szerepválogatást hirdetett, a feltételek között pedig nem szerepelt, hogy követelmény a színészi végzettség. A barátaim azt mondták: „Fogadjunk Éva, hogy nem mersz jelentkezni!" „Na, fogadjunk, hogy merek!"- válaszoltam.

Így kerültem először profi színházzal kapcsolatba. Gyermekkoromban apukám a helyi önkéntes tűzoltó alakulat parancsnoka volt, és minden évben felléptek egy amatőr előadás erejéig. Ha kisgyerek kellett, akkor általában én szerepeltem. Jártam még szavaló versenyekre is (sokat megnyertem), de rettenetesen untam őket...
Mi történt a szereplőválogatáson?

Megtudakoltam, hogy próza, ének és vers kell a felvételire, hasonlóan egy színi iskolához. Azonban én félreértettem és azt hittem, hogy ezek közül kell egyet választani! A szereplőválogatás napján levettem egy Csokonai-kötetet a polcról, és ahol kinyílt, azt a verset választottam. Nem volt sem prózai, sem zenés produkcióm! Egy másik lány meg is kérdezte miközben várakoztunk, hogy „mi a prózám?" Feleltem neki, hogy nekem olyanom nincsen, csak verset hoztam. Kedves volt és kölcsönadott egy prózai művet, amit felolvastam a vers után, majd elénekeltem egy népdalt. Számomra semmi tétje nem volt, hiszen fogadásból csináltam.

Másnap volt az eredményhirdetés, amire el sem akartam menni, végül anyukám beszélt rá, mondván, így illik! Tizennyolcan jelentkeztünk, három embert válogatott be a rendező, köztük engem is. Teljes döbbenet vett rajtam erőt!

Ki volt ez a rendező?

Tamási Zoltán választott ki, aki akkoriban állított színpadra a gyergyói színházban Shakespeare műveiből egy előadást, amit ő gyúrt össze a királydrámákból. Erre a darabra kaptam három hónapos szerződést, amit később meghosszabbítottak.

Gondolkodtál már azon, hogyan alakult volna az életed, ha nem mész vissza az eredményhirdetésre?

Fogalmam sincsen mi lett volna velem.

Félelmetes belegondolni, hogy szinte jelentéktelen apróságokon is múlik egy-egy emberi sors.

Nekem csak úgy alakult az életem, talán a Fennvaló gondoskodott a sorsomról. Általában nincsenek hosszú távú terveim. Mi lesz öt év múlva? Nem tudom! A színházzal való kapcsolatom is így alakult ki, aztán megfertőzött a világa. Két évig voltam a Figura Stúdió Színháznál, aztán elmentem felvételizni a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre. Innen négy év múlva, diplomázás után tértem vissza a Figurához, ott dolgoztam, amíg Szombathelyre nem jöttünk. Össze is foglaltam az élettörténetemet! (nevet)

Az, hogy nem tervezel hosszú távra, az carpe diem jellegű életérzésből fakad, vagy az említett Gondviselésre bízod magad?

Mint mondtam, nem nagyon szoktam hosszútávra tervezni, és ez igaz a színészi karrierem vonatkozásában is. Nem tartozom azok közé, akik bármire képesek csak azért, hogy megkapjanak egy-egy áhított szerepet. Lehet, hogy sokszor bízom magamat a sorsa, de ezt nem tudatosan csinálom. Nagy döntés volt, hogy ideköltöztünk, de természetesnek tűnt, hogy jövök a párommal (Szabó Tibor színművész). Sőt, akkoriban úgy gondoltam, hogy a színészettel is felhagyok! Ehhez képest Jordán Tamás egy tízperces beszélgetés után ajánlotta fel a teljeskörű szerződést.
Minek köszönhető, hogy Szombathelyt választottátok? Nagyon messze, a nyugati határszélen van, nem is lehetne távolabb Erdélytől.

Amikor Tibke meghallotta, hogy Jordán Tamás színházat alapít, akkor életében először felhívott egy igazgatót: őt érdekli a lehetőség, és szívesen jönne, ha befogadja a társulatba. Tamás nem is tudott rólam, már Tibke szerződése után kérdezte meg, hogy a családjával tervez-e ideutazni. Ekkor derült ki, hogy színésznő vagyok, neki pedig pont szüksége volt egy Dunyasára a Cseresznyéskertben. Felajánlotta a szolgálólány szerepét, amit örömmel elfogadtam.

Biztosan nehéz volt a kezdeti időszak. Talán segítséget jelentett, hogy mégsem egy idegen országba költöztetek.

Igen, de a tudat, hogy 960 kilométer választ el a szülőföldemtől...! Az első fél évben olyan erős honvágyam volt, hogy azt hittem haza kell mennem. Tibkének kevésbé, ő többet ingázott már életében, gyakorlatilag folyamatosan mozgásban volt. Azt is hallottuk Szombathelyről, hogy egy nagyon zárt város, nehezen fogadják be az új embereket. Mi ezt egyáltalán nem tapasztaltuk, csak kellemes élményeink voltak és vannak olyannyira, hogy nem is tervezzük elmenni innen. Itt kötöttünk házasságot, itt születettek a gyerekeink, itt lettünk magyar állampolgárok. Nagyon jól érezzük magunkat.

Megtaláltátok a helyeteket a színházban, Szombathelyen. Sőt, megfigyeltem, hogy ha Valló Péter rendez nálunk, akkor mindig benne vagy a szereposztásában.

Mostanában igen. Első közös munkánk a Liliom volt, ahol már nagy szerepet kaptam. Aztán szültem két gyereket, gyesen voltam, természetesen nem tudtam játszani, de Valló előtte és utána is mindig szerepeltett, amikor csak tehette. Megszerettük egymást, nagyon nagyra tartom őt. Részletesen kibontja a szerepeket: utánajár a történelmi háttérnek, a korabeli életmódnak, rengeteget lehet tanulni tőle. Nemcsak a figura tulajdonságait írja le, hanem teljesen körbejárja, erre mindig szorít időt.

Valló Péter ezek szerint az aktuális rendezésének, A Dédi nagyon különleges alaphelyzetének is utánanézett. Olasz emigráns család Dél-Amerikában...

Péter nagyon tájékozott ember, emellett rendkívül alapos, a Dédi kapcsán is sokat beszélgettünk vele.

A darabban a te általad megformált nő testesíti meg a hét főbűn közül a kevélységet. Mekkora szabadságot kaptál a karaktered alakításában?

Péter általában a színészből építkezik. Az első mondata az volt a figurámmal kapcsolatban: „csúnya és gonosz". (nevet) Ezt nagyon sokszor mondogatta! Nem akart ebben az előadásban jó embereket látni. Mindenképpen meg akarta mutatni, hogy a Dédit ugyan el akarják pusztítani, de senki sem vállalja azt fel, hogy a saját kezével megölje, mégiscsak emberek vagyunk. Szerintem létezhet ilyen helyzet a való életben is. Nyilván nem öli meg egy valós ember sem a sok-sok gondot jelentő nagymamát, de lehet, hogy azt érzi, nem képes tovább elviselni az ellátása okozta terhet. Visszatérve a karakter kialakítására: elmondja nagyon pontosan a szerep alapjait, azon túl lehet jönni ötletekkel. Ha eltérsz az elvárásaitól, akkor azt rögtön kiigazítja!

Feltűnik a színházban egy már-már „patinás" színész-rendező, Koltai Róbert. Tavaly a Jelenetek 2 házasságból, idén pedig a Végállomás van műsoron. Mindkettőt ő rendezte, és mindkettőben adott szerepet neked is.

Nincs mit kertelni, ez nagyon jólesik!

Milyen Koltai Róberttel dolgozni?

Mindkét darabban más. A Jelenetekben én voltam a domináns, így követelte meg a szerep, a történet. Sosem volt két egyforma előadás, rendkívül szabadon játszottunk, ez frissen tartotta az előadást. A Végállomásban sokkal jobban függök Robitól, hozzáteszem, kevesebbet is játszottuk, talán ezért nem érzem ugyanazt a biztonságot. Természetesen a nézők ezt nem láthatják.

A Nyolc nő is érdekes előadás volt. Emlékszem, mondtad, hogy félsz tőle hogyan fog nyolc nő együtt dolgozni és esetleg összeveszni!

Azt gondolom, hogy ha nyolc nő együtt áll a színpadon, akkor az már eleve konfliktushelyzet. A Nyolc nő próbafolyamata alatt azonban egyetlen egy veszekedés sem volt! Hihetetlenül jól dolgoztunk együtt! Ehhez természetesen kellett a rendező, Göttinger Pál is, jól teltek a próbák. Számomra fontos a próbafolyamat, megmutatkozik az előadásban, ha jól, vagy esetleg rosszul próbáltál.

Az előző évadokban melyik előadásokat szeretted a legjobban?

Nagyon kedveltem a Cudar világot, ami egy Mágnás Miska átírat, és Czukor Balázzsal közösen alkottunk meg. Talán tíz mondatom volt benne, mégis imádtam azt az előadást, díjat is nyertünk vele. A Liliomot már említettem, ezekre nagyon szívesen emlékszem vissza, most is szívesen játszanék bennük!

Kónya Kriszta portréműsor

SLY - Dusha Béla képei Szegedről

SLY - Dusha Béla képei Szegedről

ELSÜLLYEDT

Tasnádi István: Majdnem 20 / Majdnem Színház – Ördögkatlan Produkció, Szkéné Színház

Azt tudjuk, hogy a Bárka Színház 1996 őszén alakult meg, azt azonban nem, hogy pontosan mikor szűnt meg, hiszen lassan, hónapok alatt véreztették ki: feláldozták egy presztízs egyetem létrehozása miatt. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Néhány mindenre elszánt fiatal naiv hittel skandálva üvölti: „nem süly-lyed el, nem süly-lyed el…” Mármint a bezárásra és kiürítésre ítélt, az épület áram-és vízszolgáltatását is elzáró karhatalmistákkal körülvett Bárka Színház. De hiába barikádozza el magát a reménytelen körülmények ellenére továbbra is előadást próbáló kis csapat, a Bárka elsüllyedt. 2014-15-ben valóságosan is, a rá emlékező Majdnem 20 című utópisztikus-szatirikus fájdalmas komédiában képletesen is.

Az előadás tavaly nyáron az Ördögkatlan Fesztiválon néhány napos intenzív műhelymunka során készült, s a bemutató is ott volt. Most két napra a Szkéné látta vendégül. Késő esténként nemcsak a produkciót lehetett látni, hanem Koncz Zsuzsának és Schiller Katának a színház történetét dokumentáló fotókiállítását is. Az első előadás előtt pedig emlékező beszélgetést tartottak.

A projektet Bérczes László kezdeményezte és támogatta, aki az 1996-ban létrejött színház egyik alapító tagja volt. Ő vezette a beszélgetést is, amelyre partnerként a Bárka legendás és tizenhét éve változatlan szereposztásban műsoron lévő Mulatság szereplőit, Mucsi Zoltánt, Scherer Pétert és Szikszai Rémuszt, valamint a szintén alapító tag Tasnádi István írót s a Bárka egyik legtöbbet foglalkoztatott rendezőjét, az esti előadás színre vivőjét, Vidovszky Györgyöt hívta. A beszélgetés – bár az érzelmes nosztalgiázást elkerülte – néhány kedélyes anekdota felidézése ellenére is meglehetősen borús hangulatú lett.

A hallgatóság zömmel olyan fiatalokból állt, akiknek nem, vagy alig lehettek valós élményeik a színház előadásairól, hangulatáról, közösségteremtő hatásáról. A szintén szép számú idősebbek viszont felidézhették magukban a Bárka egy híján húsz éves történetét. Emlékezhettek az alapítást megelőző kult-előadásra, a Szentivánéji álomra, amelynek szűkebb stábja alkotta az első társulatot. Aki látta Csányi János rendezését, nem feledheti a féktelenül komédiázó mesteremberek (Pepe, Kapa, Tóth Jocó, Gazdag Tibor) jeleneteit, Szabó Győző minden előadáson új elemekkel bővülő s egyre hosszabb improvizációját Pyramus halál-tusájának epizódjában, a különböző magasságban lengő hintákat, amelyeken a nézők foglaltak helyet.

Persze a tizenkilenc évad alatt bemutatott vagy befogadott több mint hetven előadásból mindenkinek más lett a kedvence, s eltérő, hogy kinek melyik premier adott életre szóló élményt, de az biztos: a Bárka rövid idő alatt Budapest különös státusú, fontos kulturális helyévé vált. Szokatlannak tetszett, hogy nem az állam és nem a főváros, hanem egy kerület, a nyolcadik, volt a fenntartója, és nehezen besorolhatóvá tette, hogy állandó társulattal bíró repertoárszínházként elsősorban a kísérletezés, a formabontás, a műhely-jellegű működés jellemezte, tehát egyesítette a kőszínházak és az alternatív társulatok legjobb és legprogresszívabb jegyeit. Az is egyedülálló, hogy egy ilyen kis színház 2006 és 2009 között négy olyan nemzetközi fesztivált tudott szervezni, amelyen többek között Alvis Hermanis, Luk Perceval, Oskaras Korsunovas rendezéseit lehetett látni, valamint Nagy József minden alkalommal új produkciójának premierjét is itt tartotta.

A kezdeti produkciókat az első Székely Gábor-osztály néhány tagja (Bagossy László, Simon Balázs, Novák Eszter) jegyezte, de dolgozott itt Alföldi Róberttől (aki két évig igazgatta is a színházat) Bocsárdi Lászlón, Mohácsi Jánoson és Szász Jánoson át Zsótér Sándorig a hazai rendezői kar derékhada, s mellettük olyan külföldi alkotók, mint Vlad Mugur, Tim Carroll, Vlad Troickij, Cătălina Buzoianu, Jorme Uotinen. A Bárkában teljesedett ki Bérczes László, Mezei Kinga, Anger Zsolt, Czajlik József, Göttinger Pál, Szabó Máté, Vidovszky György rendezői pályája. S olyan nagyszerű, egyedi hangvételű és különleges világú előadások születtek, mint például a Titanic vízirevű, Mulatság, Amalfi hecegnő, Ilja próféta, Theomachia, A Legyek Ura, Hamlet, Iskola a határon, Akropolisz, Piaf, De Sade pennája, Harminchárom változat Haydn koponyájára. 

E rövidre szabott történelem azonban nem lett és lehetett egyértelmű sikertörténet: mély hullámvölgyek váltakoztak sikerszériákkal. Az alapító igazgató és a társulat között nemegyszer éleződött ki a helyzet – emiatt is többször cserélődött le a társulat. Új és új generációk léptek a távozottak helyébe, integrálódtak a társulatba például a Balázs Zoltán vezette Maladype tagjai, vagy vajdasági és felvidéki színészek és rendezők. Új igazgatók is jöttek s mentek, és ezek az események nemcsak a megújulás esélyét adták meg, hanem válságokat is okoztak. 

Mindezekről nemigen esett szó az emlékező beszélgetésen, ezek a történések, személyek és előadások elsősorban az én Bárka-élményem meghatározói. Ha létezne olyan státus, hogy megfigyelői alapító tag, akkor én alighanem az lehetnék, hiszen kritikusként és nézőként az elsőtől a legutolsóig csaknem mindegyik produkciót láttam, ugyanakkor nemcsak kívülről kísértem figyelemmel a társulat munkáját, hanem kicsit belülről is, hiszen majd’ két évtizeden keresztül Bérczes Lászlóval, majd egy régi műhelyessel, Tompa Andreával közösen vezetője voltam a színház keretében működő Hajónapló Műhelynek.

Így aztán amikor Mucsi és Scherer arról mesélt, miképpen kerültek be Stohl András és Széles László helyett a másfél éven át készült Szentivánéjibe, és miként születtek a mesterember-jelenetek, bennem nemcsak e produkció epizódjai elevenedtek meg, hanem sok-sok másikéi is. S nemcsak az előadásoknak, hanem azoknak a hónapoknak az emléke is, amikor szombatonként malteros vödrök között és építkezési állványok alatt, félig kész öltőzők folyosóján, később irodában, előcsarnokban, jegypénztár mellé szorulva, a kis és nagy színpadon különböző előadások díszletében ültem a Hajónapló Műhely kétévente megújuló csapataival. A Bárka ugyanis nem csak egy épület, nem csak egy társulat volt; a kezdeti elképzelések szerint különböző műhelyek révén egy egyedülálló kísérleti bázis körvonalai is kirajzolódtak. Eleinte alakult zenei, írói-dramaturgi műhely is, de hosszú távon csak a fiatal színházi szakírókat, ha úgy tetszik, kritikusokat képző maradt meg, no meg a színészképzés. Mára már dramaturgok, kritikusok, színháztudósok, rendezők, menedzserek és ki tudja még miféle színházi emberek lettek azok, akik egykor nálunk és velünk vitáztak előadásokról, alkotókról, gondjaikról, a világról.

S ahogy az egykori Hajónaplósok, az esti előadás játszói is szétszóródtak, s különböző színházakból – ki a Nemzetiből, ki a Vígből vagy máshonnan – rohantak a Szkénébe a közös fellépésre. Egy dolog biztosan összekapcsolta őket: mindannyian Vidovszky György ifjúsági előadásainak gyerek és kamasz szereplői voltak. Ők aztán valóban nem nosztalgiáztak.

A Majdnem 20 című előadásukban azzal a gondolattal játszanak el, hogy mi történt volna, ha a színészek nem hagyják el a Bárkát, ám a színházépületre igényt tartó Közszolgálati Egyetem manipulatív módon és azzal az ígérettel, hogy a színészek az eddigieknél sokkal kedvezőbb anyagi körülmények között továbbra is foglalkozhatnak színházzal, leszereli a szorongatott helyzetbe került fiatalokat, de ennek ára van: az egyetem hallgatóinak kell lenniük. S elkezdődik a kiképzés, a gondolkodás szabadságának kiirtása, az emberek testi-lelki megtörése, megalázása. Az amúgy is csak a közös művészi cél érdekében közösségé verődő csoport tagjai között egyre lazul az összetartás, a társulatot bedarálja a drill. Akkor is, ha közben a kiképzőtiszt is megfertőződik a színházzal.

A produkció improvizációkból született, amiket Tasnádi István fésült össze, szerkesztett egésszé. Az a Tasnádi István, akinek számos darabját mutatta be a Bárka, sőt a legelső és a legutolsó tervezett premier is az ő műve lett volna, de mindkettőt csak próbálták, más-más okból egyik sem jutott el a bemutatóig. Ebben a darabban ugyanaz a szellemiség jelenik meg, mint ami azokban (Bábelna, Titanic vízirevű stb.), amelyeket a Pepe-Kapa párossal és párosnak készített. Ugyanaz a fanyar humor, abszurdba hajló groteszk stílus. S miközben dől a néző a röhögéstől, egyre keserűbb lesz a szája íze.

Az előadás alatt nem gondolunk bele mindabba, ami e produkciót életre hívta. Utána is leginkább csak tehetetlen dühöt érzünk amiatt, ami történt. Hiszen rég túl vagyunk az eseményeken, amire akkor sem reagált a szakma és az értelmiség, amikor bekövetkezett a színház ellehetetlenítése, kivéreztetése és felszámolása. Pedig ahogy Bérczes László fogalmazott: „egy színházat veszni hagyni, bűn. Ha egy színház nem működik jól, akkor változtatni kell, de nem megszüntetni.” Kétségtelen, hogy az utolsó években a Bárka műsorában, előadásainak színvonalában érződött valamiféle megtorpanás vagy orientációs bizonytalanság. De ennek semmi köze nem volt ahhoz, ami bekövetkezett. Amögött szűklátókörű politikai érdekérvényesítés, és mindenekelőtt a kultúra és a művészet semmibe vevése állt. Mindaz, aminek ma is tanúi vagyunk.

Éppen ezért ez a rendhagyó, búsongástól mentes, de érzelmeket és gondolatokat felpiszkáló este messze túlmutat egy konkrét eset felidézésén, a lassan mesék és legendák ködébe vesző Bárka Színházra való emlékezésen. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el. 
Szerző: Nánay István

„IGYEKSZÜNK RÁSZOLGÁLNI A BIZALOMRA”

A Firkin január 20-án mutatja új dalait a Barba Negrában. Péter János mesélt az elmúlt évről és a közelgő eseményekről.


Nálatok tényleg nincs megállás! Az év végi, 8. szülinapi buli után az új évet egy EP-nyi friss anyaggal nyitjátok. Miért gondoltátok úgy, hogy már most meg kell jelennie a daloknak ebben a formában, és nem később egy teljes albumként?


Mivel ősszel több időnk van stúdióban dolgozni, ilyenkor vesszük fel azokat a dalokat, amik év közben kialakulnak a próbateremben, szállodában vagy a turnébuszban. Rengeteg ötlet összejött a 2016-os évben, ebből most három dal készült el a kislemezre, különös odafigyeléssel. Fontos számunkra, hogy magas minőséggel kényeztessük a közönségünket, amellett, hogy őszinte, zsigeri bulizenét játszunk. Ezt az izgalmas párosítást értékelhette a Firkinben az idei Fonogram-díj és az amerikai IMA-jelölés is. Ennek kapcsán időszerűvé vált új albummal előrukkolni, de sajnos – az időkorlátok miatt – egy teljes lemezanyagot nehéz lett volna elkészíteni, így egyelőre a korlátozott számban kiadott, számozott (névre szóló) EP mellett döntöttünk. Bónuszként néhány meglepetésszám is felkerült, vigyázat, ezek csak a fizikailag megjelent CD-n lesznek hallhatók! Az egyik dalhoz, a szóbeszéd szerint, még képregény is készül…

Szinte már alig van koncert, amire ne készülnétek valami különlegességgel, így lesz ez a januári lemezbemutatón is?

Turnéink alatt több rokonlelkű zenekarral hozott össze a sors. Így történt a németországi Mr. Irish Bastard tagjaival is, akiknek annyira megtetszettünk néhány korsó sör után, hogy elfogadták a meghívásunkat: a tetovált fuvoláskisasszony (Little Lil’) és a virtuóz mandolinos (Gran E. Smith) fog eljönni a január 20-i koncertünkre, hogy „belevegyüljön” a firkinizált légkörbe. Természetesen velünk lesz a Firkin régi énekese, Göttinger Pali is, akit már neves színházi rendezőként ismerhetnek a színházba járó kultúrpunkok.

Hogyan értékelnéd a Firkin elmúlt évét és mit gondolsz, mi várható jövőre?

Az alázattal végzett sok munka ebben az évben kezdett beérni, ami elismerésekben, meghívások minőségében, a közönség növekedésében volt érezhető. A legtöbb külföldi fesztiválon főzenekarként vagy kiemelt fellépőként játszhattunk, megkaptuk a magyar zenei szakma legnagyobb díját, a Fonogramot, bejutottunk az első négy jelölt közé a világ egyik legnagyobb díján, az Independent Music Awardson. A magyar labdarúgó-válogatottnak ajánlott Focimesét játszották az EB-n a bordeaux-i stadionban, a Start Again c. dalunkat felvette repertoárjába több külföldi rádió, többek közt az amerikai Pandora, mit is mondhatnék erre? Büszke vagyok az elhivatott zenekari társaimra, a körülöttünk lévő profi csapatra a grafikustól a hangtechnikusig, a menedzsmentre, az ügynökségekre, akik kitartóan és megértéssel hisznek bennünk. Hogy mi a jövő? Igyekszünk rászolgálni a bizalomra, egyre jobb dalokat szeretnénk létrehozni, minden koncerten teljes lélekkel és őrült energiával kívánunk játszani, ahogy eddig is. A többi meg csak ráadás!

A Menház Színpad februári műsora


Új dalokkal jelentkezik a Firkin

Ismét a magyar fővárosban a kelta punk hazai hősei Izgalmas premiert ígér az ír kocsmapunk hazai zászlóshajója, a Firkin január 20-ára: új dalokat hallhat a közönség Péter Jánostól és csapatától a Barba Negrában. 

A Firkin feltett célja, hogy a modern ír kocsmazene féktelenül vidám műfaját honosítsa meg Magyarországon. Segíteni akar a csapat abban, hogy lazuljon, kikapcsoljon, táncra perdüljön, energiával és jókedvvel töltődjön fel mindenki, akit akár csak néhány ütem elér. Most pedig újabb, soha nem hallott ütemeket ígér a banda, hiszen egy új EP bemutatását várja mindenki. Kovács Nemes Andor, a banda énekese lapunknak elmondta: a Firkin vendége lesz azon az estén a Jolly Jackers, amely ugyancsak letett már ezt-azt a hazai irish pub music asztalára. Ott lesz még Göttinger Pál, ősFirkines is, aki amúgy a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház újonnan kinevezett főrendezője. S még mindig nincs vége vendégek névsorának: a német Extratours Konzertbüro jóvoltából a Barba Negrába érkezik Gran E. Smith és Little Lil’ (Mr. Irish Bastard) is, a Firkin jó barátai, akiknek érkezését a magyar csapat már nagyon várja. A koncert keretében a Firkin három új dalt mutat be a nagyközönségnek, amelyeket eddig csak nagyon szűk szakmai berkekben adott elő a csapat, s amelyek nagyon jó visszajelzéseket kaptak. „A jó szakmai visszhangnak nagyon örülünk, de igazából majd a közönsèg dönti el, hogy mennyire sikerültek ezek a nóták. Lesz sorsolás is a koncerten: jutalmat osztunk azok között, akik az új lemezborítót Facebook-oldalunkon méltatják, s azok között a rajongók között is, akik jelezték részvételi szándékukat koncertjeinken. Tehát èrdemes követni a Firkint a facen mert bárkit èrhet meglepetès“ – mondta Andy, a Firkin énekese lapunknak.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed