A "mezei néző" blog a januári Cosíról
A legutóbbi hétvégém lényegében ebből a vasárnapi napból állt mindössze, és ez a nap volt hivatott már előre is kárpótolni a mostani szinte színházmentes hetemért,de volt is annyi élmény ebben az egy napban, amely ki is fog tartani egy darabig.
Délelőtt a fiammal Pomádéztunk, majd átmentem a Müpába a Brahms maratonon fellépő Kissjudit Annát meghallgatni (immár másodszor hallottam tőle a Brácsadalokat), és mivel volt bőven időm, interneten követtem a Müpa élő közvetítését, közben blogot írtam ( a Pomádéról - legalább az kész lett!, most már nem biztos, hogy egyáltalán belefognék), és vártam az estét, amikor harmadszor néztem a Cosí fan tutte operabeavató-változatát a Kamrában.
Erről az operabeavatóról írtam már tíznél több alkalommal, igazán sok új mondanivalóm nem is maradt, most elsősorban a figyelmet szeretném felhívni arra, hogy az előadás ismét műsoron van és látható február 8-án, majd március 22-én. Jegy már csak erre a második alkalomra kapható!
Eddig jutottam el a hét folyamán két ülésben, és most a megtekintés utáni hatodik napon ülök neki harmadszor, hogy befejezzem. Ritkán érzem, hogy ennyire befolyásolja egy ilyen poszt sorsát az élmény és a megírás közé feszülő idő, és nemcsak a konkrétan eltelt órák nagyobb száma módosít, de a közben a "befogadót" ért élmények jellege még inkább számít. Az elmúlt hat napban, ahogy ez lenni szokott történt minden vegyesen, de szerencsére nem minden héten mondhatom el, hogy igazán megrázott, lesokkolt egy beszélgetés - most meg igen. Meghallgattam egy történetet, amely egy lehetne azok közül, amelyre Don Alfonso a saját életfilozófiáját alapítja, és ennek a megemésztéséhez kellett energia, még drámaórákat is tartottam a témájából.
Mozart ebben a darabban keserű érzéseit rejti derűs zene és vígoperai látszat mögé, mert ebben is ott van az emberi kapcsolatok bomlékonysága, érzéseink múlékonysága, a barátság viszonylagossága. Mozart és Da Ponte állításaihoz csak annyit tehetnénk hozzá, hogy a férfiak sem különbek (Cosí fan TUTTI!) , és az meg nem mindig állapítható meg pontosan, hogy egy kapcsolatban ki kit ver át, mert mindenki hazudik állandóan. "Úgy viszonzom sóhajtását, mintha adnám szívemet."- hangzik el ez a mondat, és akár az egész színlelősdi eszenciája is lehetne, annyira jellemző mindegyik szereplő viselkedésére. (Erre a hazugság-témára egy másik előadást láthattam a Kamrába, azt két napja - a Részegekről is készül a bejegyzés.)
A vasárnapi előadás egészére rámondható, hogy nagyon kellemesen telt, ezért is adtam neki már a finálé hallgatása közben a "könnyű kedvvel" címet, mintha sikerült volna a játszóknak a júniusi premier óta eltelt szünetnek és a július és augusztus folyamán más helyszíneken lejátszott előadásoknak köszönhetően egészen lazán, játékos felfogásban eljátszani nekünk ezt a történetet, ahogy annak akár Mozart is örülhetne.
Ami lényeges, Göttinger Pál szövegéből is egyértelmű volt: nem operaelőadásnak, hanem operabeavatónak szánták ezt az estét is, ami nagy különbség. Hiába mehetett volna egyben az előadás, inkább megszakította most is magyarázatokkal a rendező - ha egyszer nincs zenekar, nem adottak a körülmények egy ilyen mű előadásához, akkor nem is próbálnak úgy tenni, mintha ez az lenne. Dinyés Dániel reagált azokra a nézői felvetésekre, amelyek az elmúlt időszakban elérték: sokan szeretnék, ha beszélne a zenéről (hát igen, ez a Kamra egész programjának legfőbb vonzereje, ne tagadjuk), de most nem fér bele. Fogadjuk el, hogy most nagy mutatvány nem várható tőle, mindössze két és fél óra zongorázás az, amit hozzá tud tenni az estéhez - bár ne becsüljük le az előadás egyik csúcspontját, amikor a rendezővel ketten a kórust pótolva, dalra fakadnak. Amint hírlik, lesz új projekt a Kamrában, aki kifejezetten Dinyés Dániel magyarázataira vágyik, megkaphatja hamarosan.
Az előadást nézve, amely főbb vonalaiban persze nem változott semmit június óta, az egyik első gondolatom az volt, hogy mennyire szánalmasan gyengék is vagyunk mi emberek, támogatásra szorulók és valóban inkább érdemeljük ezt a vígoperát, amelyben nem hősökként vagyunk jelen. Az előadás illetve Don Alfonso húzása kapcsán el is beszélgethetnénk arról, hogy mi a jobb nekünk, a legmélyére nézni saját esendőségünknek, vagy abban az önfeledt unalmas boldogságban ringatózni, amelyből az intrikusunk kirántja a négy szerelmest. Az pláne kérdéses, hogy másoknak érdemes-e beleverni az orrát a saját hülyeségébe - ezt teszi Don Alfonso, de jobb lesz-e így bárkinek? Megy-e a világ ezáltal elébb? Meg fognak-e változni? - ezek a kérdések mind megfogalmazódhatnak bennünk aközben, hogy élvezettel nézzük az énekesek játékát.
Hát igen, az énekesek most is nagyon jók, mi több, szerethetőek is együtt és külön, egyaránt. A kis térbe nem fér zenekar, viszont a szereplők arcának rezdülése egészen közelről is érvényesül, és ez a közelség megsokszorozza a hatást. Cseh Antal karnyújtásnyira énekel és köpködi a napraforgómagot, Pálmai Anna elénk fekszik ki napkrémmel kenegetni magát és a "Hogyan mondjunk nemet" című könyvet olvassa közben, Varga Donát fintorai még mulatságosabbak, Szolnoki Apollónia csábmosolya már az előadás korai szakaszában elárulja, hogy mégsem fog túl hosszú ideig kitartani az örök hűség. Kálid Artúr a legmerészebb a játszók közül, ő nemcsak általánosságban pásztázza a közönséget, merészen és hosszan belenéz a szemünkbe, mintha fel akarná néhány másodperc alatt azt is mérni, hogy tőlünk mire számíthat, nekünk ugyan miféle bűnök vannak a fülünk mögött. És Kolonits Klára...Ő meg most is a szokásos módon, kiemelten hat nemcsak a két nagy áriával, amelyeket (ki hinné?) bravúrosan énekel, hanem azzal is, hogy most is megajándékoz minket Fiordiligivel, aki nagyon vágyik a szerelem mély megélésére, aki nem felszínes és éppen ezért a legsebezhetőbb is. Ahányszor láttam a Kamrában, mindig az jutott eszembe, hogy ha a világ normálisan működne, csak hosszabb utazások árán hallhatnánk ezt a hangot.
Van néhány dolog, ami az életben mégis megadatik és meg kell ragadni az alkalmat, ha örülhetünk valaminek. Ennek a Fiordiliginek és az előadásnak, amelyben látható, nagyon lehet örülni. Én örültem is az egész vasárnapommal együtt, már sejtve, hogy egy ideig majd ebbe kell kapaszkodni.
Jön még két Cosí, vannak pótszék-jegyek, próbálkozzatok a bejutással, ha eddig kihagytátok.
(ps. Igen, ez nem volt valami túl részletes méltatás, most ennyire futotta - akinek kevés, a korábbi Cosí-bejegyzéseket javaslom.)
forrás: http://mezeinezo.blog.hu/