Karácsonyi bérlet az Orlainál

Szív és lelkesedés, üzleti érzékkel

Orlai Tibornak mindkét szülője kultúrakedvelő volt, mindenhova vitték magukkal a kis Tibort. Ő leginkább a színházlátogatásokat élvezte, mégis nagy véletlenek kellettek ahhoz, hogy a színház legyen a főállása. Ma viszont már több mint tízéves múltra tekint vissza az Orlai Produkciós Iroda, amely többek között Hernádi Juditnak, Kern Andrásnak és Kovács Patríciának ad munkát. Orlai bátorságát pedig mi sem jelzi jobban, mint hogy Gálvölgyi János nála játszhatta el a Hullaégetőt. Ez régi álma volt Gálvölgyinek, csak éppen egyetlen rendező sem merte színpadra állítani. Orlainak ezt is sikerült feloldania!Mint ahogy sikerült teljesítményalapú bérezést társítania a színházcsináláshoz, és az üzleti modell működik! Ez is kellett ahhoz, hogy az egyik legjelentősebb művészszínház húzóemberével erősíthesse meg alkotóközösségét. Vagy hogy Szabó Kimmel Tamás nemet mondjon egy filmes ajánlatra. De Orlai Tibor mesélt fájóbb történetekről is. Kadarkai Endre kérdésére felidézte, ő hogyan élte meg azt a próbafolyamatot, amelyről Verebes István keserűen írt a memoárjában, és ami odáig vezetett, hogy komoly válságba került Verebes és Kern András több évtizedes, mély barátsága.

Az adásban elhangzó hivatkozás:
  • Hat hét, hat tánc
  • Az adásban elhangzó Ötvös András-bejátszás a Presszó című podcastből való
  • Az adásban elhangzó Szabó Kimmel Tamás-bejátszás az Index Kultrovat című podcastjéből való

Mikulásnapi vásár az Orlainál


Black Friday az Ördögkatlanon!

Ma (2019. november 29.)  nálunk is kitört a fekete péntek!

Vásárold meg kedvezménnyel a bérleted a 2020-as Ördögkatlanra,
Figyelem! A Szkénében csak készpénzt és papíralapú utalványt tudunk elfogadni!





Az ember tragédiája - V. szín







A Színházak Éjszakája bemutatja: Madách Imre: Az ember tragédiája 2019. 

Több száz magyar színművész vállalta, hogy pársoros részleteket mondjon mobiltelefonja kamerájába Az ember tragédiájából. A monumentális kezdeményezés célja, hogy 2019 decemberére összeálljon Madách halhatatlan drámai költeménye - szinte a teljes hazai színházi szakma részvételével. A Tragédia ebben a formában való megörökítése az utókornak izgalmas, szép lenyomata korunk színházi életének. ////////////////// 

Együttműködő partner: MASZK Országos Színészegyesület 
Szakmai mentor: Hegedűs D. Géza, Majsai-Nyilas Tünde, Vecsei H. Miklós 
Projektmenedzser: Spilák Klára 
Vágó: Nagy Ilka Janka 
Hangmester: Seidl Domokos 
Ötlet, projektvezető: Komáromi György

Át a falon - beszélgetés a Tengeren fordításáról Upor Lászlóval​

Upor László dramaturg, műfordító (fotó: Szokodi Bea)
Hogyan találkoztál a drámával?

A szerzőt ismertem – fordítottam egy másik darabját, A gát címűt, amit Csíkszeredában játszottak is. McPhersonnak az volt az első ”drámaszerű” drámája, az tette őt igazán ismertté. Volt előtte több érvényes kísérlete, amelyek feltűnést keltettek a színházi világban, ám ezek csak monológ-sorozatok voltak színházi helyzetek nélkül. A gát után elolvastam még pár szövegét, és annyiban maradtam Conorral, hogy érdekes szerző, akit figyelni kell. Taps, függöny. Aztán egy rendező szakos fiatalember, aki részben az én közreműködésemmel hosszas hónapokat töltött Londonban, hazatérése után lelkesen közölte, hogy az út az egész életét megváltoztatta, és hogy van itt ez a bizonyos ír darab, amiről a szakdolgozatát írná. Kezembe nyomta a szöveget, és felkért, hogy legyek a konzulense. Így kezdtem el foglalkozni a jelen McPherson-opusszal. A hallgató egy koncepcióvázlatot dolgozott ki arról, mi is lenne, ha megrendezhetné a drámát Magyarországon. Sokat beszélgettünk róla, mígnem ott ültünk az államvizsgán nagy komolyan egy nagy komoly asztal két oldalán, és én nagy komolyan föltettem neki a kérdést – miután a dolgozata egy része arról szólt, hogyan tört bele a bicskája a fordításba –, vajon ha valóban színre vihetné a darabot, kivel fordíttatná le. Ő csuklóból azt felelte: „Hát kivel?! Veled.” Rettenetesen elvörösödtem, mert természetesen nem ezt akartam kiprovokálni, hanem hogy beszéljen a szöveg természetéről, és arról, hogy ez milyen kultúrájú fordítónak felelne meg. Akkor ennyiben maradtunk, majd a harmadik felvonás következett, amikoris ez az egykori hallgató (Göttinger Pál, persze) egyszercsak fölhívott, hogy lenne itt ez a dolog: a Bárkán rendezné a darabot, és tényleg fordítsam le. Azonnal beköltözött a szívembe a jeges rémület, hiszen második felvonásunk középső jeleneteiben – midőn az a bizonyos szakdolgozat íródott – arról próbáltam őt meggyőzni, hogy ezt a drámát lehetetlen magyarra átültetni.

Milyen aggályaid voltak?

Csak a szokásos. Ami ilyenkor szerintem minden fordítóban felmerül. Egyrészt, hogy ez ugye eleve lefordíthatatlan. Másrészt: ha lefordítható, akkor biztosan nem én leszek az, aki ezt meg tudja csinálni. Harmadrészt: ha mégis képes vagyok rá, mennyi minden marad, amit mégsem sikerül megoldanom. Az egyik legnagyobb nehézség a konkrét nyelvi probléma – hogy egy nagyon erősen helyhez kötött dialektust át lehet-e emelni bármilyen más nyelvbe. A másik az ezzel szorosan összefüggő kulturális kérdés, azaz hogy mindaz, ami a nyelv körül, illetve a nyelven túl van – a rengeteg kimondott és ki nem mondatott kulturális utalás –, mit jelenthet a magyar olvasó vagy néző számára.

Ez általános fordítói probléma, vagy ebből a szempontból a Tengeren speciális szöveg? 

Ez általában így van, de valószínűleg minden fordítónak más okoz nehézséget egy-egy szöveg kapcsán. Én azt gondolom – leszámítva az absztrakt, illetve a kizárólag univerzális nyelvi panelekből felépülő drámák szélsőséges eseteit –, hogy a fordítás mindig halálugrás. A legegyszerűbbnek tűnő szöveg harmadik mondatánál is hasra eshet az ember abban, hogy ezt vagy azt csak azon a nyelven, csak abban a nyelvi közegben és csak azon az absztrakciós szinten lehet úgy mondani: más nyelven, más emberek szájából, más absztrakciós szinten teljesen másképp működik.

Az nem könnyített a helyzeten, hogy kortárs szerzőről van szó?

Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Kortárs szerzőt, ha szerencsénk van, föl lehet hívni, le lehet vele ülni egy kávéra (vagy sok sörre), mélyen a szemébe nézni, és megérteni, hogyan gondolkodik. A második legszerencsésebb esetben ugyanezt meg lehet tenni valakivel, aki őt személyesen ismeri vagy ugyanabból a közegből származik. Ez hatalmas előny, és akkor még ott a lehetőség, hogy az ember közvetlenül is megismerheti magát a közeget. A mai Írországba, ha nem is könnyen, de eljuthat az ember, beülhet azokba a bizonyos kocsmákba, beszélhet azokkal az emberekkel, akikről a szereplőket mintázták – ilyen értelemben közelebb lehet kerülni a darabhoz. A klasszikusokkal ezt nem tudjuk megtenni, viszont annak megvan az a mérhetetlen előnye, hogy a szövegeket eltávolítottabb helyzetben olvassuk/halljuk. Mivel a klasszikus művektől nem várjuk el, hogy egy valóságos és ismerhető konkrét világból szólaljanak meg, a fordító is szabadabban bánhat a nyelvvel.

A Tengeren szereplői a mai ír köznyelvet beszélik?

Semmiképpen nem elemelt-stilizált nyelven beszélnek, noha van benne egyfajta sűrítettség – de ez színpadi szöveggel nem is lehet másképp. A moziban a vetítés és a képkivágás eltávolít, a real time illúziója a filmes műfajban mégis meg tud valósulni: elvileg elképzelhető, hogy leteszi az ember a kamerát egy pontra, ami előtte lejátszódik, az azonos önmagával, és „tiszta” valóságként fogadjuk el. A színházban ezzel szemben elképzelhetetlen a nem-sűrítés és a valóságtól való nem-eltávolodás: hogy valaki teljességgel és kizárólag „önmaga”. (Vannak persze kivételek, de ezeket soroljuk mondjuk a performansz műfajába.) A sűrítés a színpadi elemek mindegyikében megjelenik, így a nyelvben is. Amennyire ezen belül realistának nevezhetünk egy nyelvi közeget, úgy és annyira a Tengeren nyelve az. Minden szereplő a mai beszélt nyelven szólal meg, illetve vannak kisebb „poétikus” kitérők, de ezeket a vargabetűket is a Dublin mellett élő, valóságos figurák teszik, nem pedig kreált hősök.

Említetted a darab helyhez kötött dialektusát. Ez az ír nyelv egyik helyi változatát jelenti, vagy pedig azt, hogy maga az ír az angol egy speciális nyelvjárásaként jelenik meg?

Írországon belül is létezik több dialektus, de összességében véve „az” ír az angol egyik nagyon karakteres változata. A fordítók ezzel különféleképpen próbálnak megküzdeni. Ha az írt valamilyen „ízes” magyar nyelvjárásként fordítjuk, ingoványos talajra lépünk, mert olyan színt, olyan kulturális hátteret adunk hozzá a szöveghez (a darabhoz!), ami eredetileg nem sajátja. Van aki úgy dönt, hogy teremt a szereplőinek egy egészen új nyelvet. Én azt vallom, a fordító legyen a lehető legkevésbé feltűnő. Fontos, hogy ezek a szereplők a saját közegükben természetesen használják a saját dialektusukat, ami csak a kívülről jövő fülének idegen. Ha mi ezt nyelvi sziporkákkal elfurcsítjuk, kreálunk hozzá egy elképzelt nyelvet, az nem közelít ahhoz a világhoz, amelyben a darab játszódik, hanem eltávolít tőle. Olyan, mintha a szereplők nem is a maguk anyanyelvét beszélnék. Ilyenkor a szöveg elválik a figuráktól és a helyzettől, és nem azt a feladatát teljesíti be, amit kellene. Elvész belőle az, ami egy dialógust drámaivá tesz, és a mondatok nem a szituációt élik és mozgatják tovább, hanem magáról a nyelvről és a fordítói bravúrról kezdenek szólni. Arról, hogy a fordító milyen remek fordulatokkal tudja mulatságossá vagy szánandóvá tenni a figurákat.

Ezek szerint, ha valaki Angliában írül beszél, annak nincs negatív konnotációja.

Az angolszász nyelvi közeg sokféleségének köszönhetően nincs egyetlen „domináns” köznyelvi dialektus. De a saját(os) nyelvhasználat megkülönböztető funkciója sokkal erőteljesebb és differenciáltabb, mint nálunk – a beszédmód alapján pontosan ”belőhetjük”, ki kicsoda és honnan jött. Ha Angliában színpadra állítanak egy darabot, a jellemábrázolás nagy részét kapásból el lehet hagyni, mert ahogyan a szereplő megszólal, rögtön elárulja, milyen kulturális közegből származik, és ez nagyban meghatározza a cselekvés-módját is. Nem arról van tehát szó, hogy ha valaki ír (vagy bármilyen más azonosítható) dialektust beszél, akkor az különös, mulatságos vagy szánalmas, hanem arról, hogy pontosan tudhatjuk róla, kicsoda. Ez az ábrázolási szint magyar színpadon szinte biztosan elvész.

A darabbeli szereplők mindegyike egy nyelvjárást beszél?

A legtöbb szereplő ugyanazt a nyelvet használja – az egyik kicsit bátrabban, a másik kicsit bátortalanabbul. Van, aki pazarul variálja a szellemesebbnél szellemesebb fordulatokat, és élvezi, hogy milyen nagy hangon tud nagyokat mondani; úgy tekeri-facsarja a kifejezéseket, hogy látszik, mekkora örömet okoz neki a beszélés. A többi ebben gyávább, mégis nagyjából ugyanazon a nyelvi skálán mozognak. Van azonban egy szereplő, aki idegen ebben a közegben, de ide akar tartozni, illetve ide tartozónak akarja mutatni magát. Az ő beszédében van egy kis „csúszkálás”, ha úgy tetszik, egy költőibb, absztraktabb, elvontabb réteg keveredik a földhözragadtsággal. Bonyolítja a helyzetet, hogy az a figura, akinek a bőrébe belebújik, maga is kicsit a társai fölött áll.

Nyelvileg mi jellemző a szereplők beszédére?

„Hogyan beszéljünk kevés szóval gazdagon”.

A kacifántos káromkodásokra gondolsz?

Nem, a káromkodás csak ragasztója ennek a nyelvnek, vagy mondjuk a karton, amire rá vannak applikálva a szavak. Az érződik, hogy te élvezted ezeknek a fordítását. Ha az ember kicsit jobban figyel, észreveszi, hogy a káromkodásokban finoman el(r)ejtett szavak tulajdonképpen a titokzatos szereplőre mutatnak, és a nyelvi humor játékosságával felvezetik a darab misztikus, elvont, poétikus rétegét. Lehet, hogy egy egészen picit csaltam, és olyat csináltam, amit másnál én magam is elítélek. De talán mégsem feltűnő. Kicsit én is úgy voltam, mint a Richard nevű szereplő, aki halálosan élvezi, hogy ő még olyanabbat tud mondani, és a maga módján óriási verbális fölényre tesz szert. Pici jutalomjátékokat próbáltam minden szereplőnek adni, de egyáltalán nem a darab eredeti nyelvével és szellemiségével ellentétesen. Én is megtaláltam a magam élvezetét benne, és azt éreztem, a szereplők is élvezik, hogy így beszélhetnek. Ez jó érzés. Végül is lehet álszent mód tagadni, de mégiscsak én tanítottam meg őket magyarul.

A fordítás során adódott-e olyan probléma, aminek kapcsán megkerested a szerzőt?

Nem, McPhersont nem ismerem személyesen. Mázlista vagyok, mert egyébként sok szerzővel egészen jó a kapcsolatom, vele még nem találkoztam. Az eredeti produkció dramaturgja jó barátom, beszélgettünk is, de ettől függetlenül meglepő gyorsasággal szűkült az olyan problémák köre, amelyekhez külső segítségre lett volna szükség. És maradt a belső problémáknak az a szép nagy köre, ahol az ember pontosan tudja, mit kellene megoldania, csak nem találja a módját.

Mik voltak ezek? Én egy olyan változatot olvastam, amelynek a címlapján az szerepelt, hogy „Tengeren – még mindig munkacím”.

A címet sokáig kerestem. Az angol seafarer szó szerint tengerészt jelent, ám nem ez a lényeg, hanem hogy egy nagyon ismert óangol költemény címével azonos (a vers mellesleg – mint ez a darab – a dermesztő magányról is szól). Ha holnap összeütök egy drámát, és azt írom rá: Az apostol, teljesen mindegy, hogyan kötődik az elbeszélő költeményhez, a cím mindenkinek behoz valamilyen plusz jelentést, akár olvasta Petőfit, akár nem. Viszont ha magyarul azt mondom, hogy „tengerész”, akkor a csíkos pólóra és a matrózsapkára asszociálunk. Olyan címet kellett tehát találnunk, amiben benne van a tenger mérhetetlen távlata és szélessége, de eszünkbe juttatja a magányt, a számkivetettséget is. Ez az egyszerű szó: tengeren talán – remélem – elég sokat hordoz ebből.

Milyen verziók voltak még?

Volt egy időszak, amikor elkezdtem Ajvazovszkij- meg Turner-képekben gondolkodni, és hatalmas melodramatikus hullámokat, szeleket, tajtékot meg ködöket verbálisan belekeverni abba a bizonyos bödönbe – de sehogy se tudtam kibékülni ezekkel a bombasztikus címekkel. Viszonylag későn, majdnem a darab végén kapunk magyarázatot arra, miért ez a darab címe. A cím egyik funkciója mindig az, hogy az előadás egy bizonyos pontján a néző a homlokára csapjon, és összeálljon neki a kép. A másik funkciója pedig az, hogy még mielőtt bemenne a színházba, legyen valami fogalma arról, milyen világú darabot fog látni.

Volt-e más olyan kifejezés, amiről azt hitted, hogy nem lehet lefordítani? Vagy amiről utólag azt érezted, hogy nem sikerült maradéktalanul megoldanod?

​Rengeteg, mint mindig. De aztán valamire jutunk egymással, a szöveg meg én – általában. Az ember tudja és mérlegeli, hogy adott választással milyen jelentéseket, színeket veszít, ehhez képest próbálja megtalálni az optimális megoldást. Ha van. A darab egy döntő motívumához „sajnos” duplafenekű nyelvi játék kötődik. A titokzatos Mr Lockhart (aki maga az ördög) kerek perec közli Sharky nevű hősünkkel, hogy a lelkéért jött, és még ma este átviszi őt a falon – szó szerint „through the hole in the wall”, azaz „a falban lévő résen át”. Csakhogy amikor Sharky veszít a döntő pókerjátszmában (ami azt jelenti: bizony, itt a vége), azt mondja, elmegy pénzt kivenni „from the hole in the wall”, azaz a bankautomatából – az angol szlengben ugyanis ezt is így hívják. Lehetetlen feladatnak tűnt: azzal mégsem riogathat az ördög, hogy átviszi valakinek a lelkét a bankautomatán, csak azért, hogy fél órával később, amikor Sharky pénzért indulna, minden „a helyére kerüljön”. Erre azt a zseniális kényszermegoldást szültem, hogy kettéválasztom azt, ami egyben úgysem működik: egyrészt Lockhart továbbra is át akarja vinni Sharkyt „a falon”, másrészt a bankautomata legyen a helyiérdekű végállomásán. Így aztán rendkívül fenyegető kétértelműséggel előre lehet vetíteni: „Végállomás, kiszállás, nincs tovább” – ésatöbbi. Szépen kidolgoztam ezt a változatot, a rendező egy darabig örömmel elfogadta, aztán fanyalogni kezdett, mire én bosszús lettem, de kénytelen voltam más javaslattal előállni – ami végül sok gondunkat oldotta meg egycsapásra. Sok incifinci szálat jobban egybesodort. Azt hiszem. Mindenesetre az a fránya automata átköltözött a kikötőbe, ahonnan szépen, szomorúan, magányosan el lehet hajózni azon a bizonyos tengeren.

Miklós Melánia interjúja, amely a Hajónapló 2008/5. számában jelent meg

FIRKIN feat. PALI AZ A38 HAJÓN!

2020. január 31.

További részletek hamarosan!

Vendégek:
  • Barcza Gergő (Besh o droM)
  • Pettik Ádám (Besh o droM)
  • Göttinger Pali (ex-Firkin)
JEGYEK
Early-bird: 2490.- (december 15-ig elérhető)
Elővét: 2890.-
Normál: 3890.-

Online: https://www.a38.hu/hu/program/firkin-hu-18108
Papírjegyek az A38 pénztárában!



Egy cikk a Tengeren-produkció honlapjáról

Göttinger Pál


Amennyire most tudom, szívesen csinálnék olyan színházat, ahol az elmesélt történet tisztán és világosan áll, nem rakódik rá a „mit akar ezzel mondani” és a „hogy jön ez ide” tehertétele. Ahol a történetmesélés ugyanaz a gesztus, ahogy az az ebben a darabban bőven exponált ír kocsmakultúrában szokásos. Nem az írség vonz benne, hanem az a mentalitás, amit mondjuk az ír zene is képvisel (és tett világhírűvé). Az írek kocsmaasztalainál sokszázados és ma is élő hagyomány a történetek sokszori újramesélése - a mesélő ilyenkor estéről estére: magáról beszél. Ahogy a dalban is a saját fájdalmáról vagy öröméről énekel, szóljon bárakármiről, és ismerje a hallgatóságból akár mindenki, és mondjuk mindenki máshogy, és hallja mindegyikük századszorra. Hősei lehetnek tengerészek, katonák, vadorzók, kopók, elnyomottak, elnyomók, öntelt kisemberek, vén boszorkányok, utazók és otthagyottak, lányok, fiúk, szerelmesek és ősellenségek – mindegy, ismerősök. Megkapó öniróniával, humorral, és az ezek mögül előbújó fájdalommal és mérhetetlen közvetlenséggel beszélnek és kérdeznek arról, ami mindannyiunkat szíven üt, és még az se baj, ha főleg esténként, és főleg sör mellett. Hogy hogy is van ez a világ, a szerelemmel, a halállal, a ragaszkodással, meg a kiszolgáltatottsággal, meg a játékossággal, a rendezetlen meg az effélékkel. Barátságos, végtelenül egyszerű zene ez.

Nem tudhatok sokat arról, mi játszódik le egy egyedül maradt férfi fejében, ha ötven-hatvan éves, nem tudhatom, az ő halálfélelme hogyan munkál benne. Pedig, ha van visszatérő témája McPherson műveinek, akkor ezek egyike az a félelem, hogy az ember végül egyedül végzi. Ő azt mondja egy helyen: „Azt hiszem, vonz és taszít az elszigetelődés. Megrémiszt. Ezért írok inkább idősebb szereplőkről, mert számukra a tétek valahogy nagyobbak. Ha az ember 21 évesen azt mondja a másiknak, akivel együtt él, hogy baszódjon meg, nem nagyon törődik vele. De ha az ember ezt az élete vége felé mondja, és az illető, akinek mondta, kisétál és otthagyja - mi lesz akkor?”

De tudok a számonkérhetőségről, arról a félelemről, hogy az ember nem tudja úgy élni az életét, hogy ne lenne benne az a mindent átható érzés, hogy tartozásokat halmoz fel, hogy a jóért tartozik valakinek, de a rosszért is meg kell fizetnie. Nem tudom, mennyit érnek a kudarcaim, a kihagyott lehetőségeim, az elmismásolt feladataim és a restségből végbe nem vitt teendőim, hogy a nekem jutott, a körülöttem lévő embereknek mennyire lehettem vagy lehetek hasznára, és főleg hogy mindebből mennyi múlik tényleg rajtam. És kinek kell elszámolnom majd.

Conor McPherson darabjának legizgalmasabb kérdése a gondviselés, a kegyelem problémája. Annak a kijelentése, hogy a gondviselés az a másik ember. Anélkül, hogy tudnánk róla, esetleg anélkül, hogy akarnánk, tehát nem tudatosan, hanem egymásrautaltságunkban vagyunk egymás támaszai. Védhetetlen ócskaságunk elől egymásban találunk menedéket.


(...)


Végül a szöveget nem én, hanem a nagyszerű Upor László készítette el, mire oda jutottunk, hogy magyar színpadra állíthassuk ezt a művet, 2008-ban, az akkor még létező Bárka Színházban. A Bárka társulata remekelt, szaktudást, színészi alázatot és hitet, és mérhetetlen szeretetet öntött az anyag sorai közé. Az előadás a színház bezárásáig repertoáron maradt, 87 alkalommal játszottuk el.

Huszonöt éves voltam a bemutatókor.

Most, tizenegy évvel később, Horváth László Attila színészetének hallatlan kvalitásain felbátorodva összeszedtem a bátorságom, hogy újra ehhez a darabhoz nyúljak. Tizenegy ilyen év (25 és 36 között) rengeteg idő, a felnőtté válás leckéit, talán azt mondhatom, letudtam mostanra. Készen állok rá, hogy ugyanazzal a szeretettel, de összehasonlíthatatlanul nagyobb felkészültséggel újra nekifogjak elmesélni ezt a történetet.

Izgatott vagyok, mint karácsonykor. Nézem a színészeket (köztük külön büszkeséggel a Mr Lockhart szerepét őjra elvállaló Kálid Artúrt), hogy kibontogatják a szöveg mondatait, mint egy-egy kis karácsonyi ajándékot.

Dolgozunk. A próbateremben minden nap karácsony.

Conor McPherson drámaírói munkássága – ördögűzés.





16 éves a Momentán Társulat

Hétvégén ünnepelte születésnapját a Momentán Társulat, immáron 16 éve nyújtanak előadásaikkal valódi közösségi élményt a személyesség, a kapcsolódás és a humor révén. A 12 fős társulat számára az improvizáció nem csak egy színházi forma, világszemléletként tekintenek rá, amely figyelemre és a pillanat megélésére tanít, ezt közvetítik előadásaikkal is.

A hétvégi jeles alkalmat három vadonatúj bemutatóval ünnepelték. Pénteken mutatkozott be a Community című darab, amely igazi nemzetközi improélményt ígér: egy bolgár, egy dán, egy finn, egy litván és egy szlovén színész boncolgatja a közösség szó mai jelentését a társadalmi-kulturális-politikai előadás keretében. Szombaton este mutatták be a Gyilkosság az Ó utcában című misztikus improvizációs estet, ahol a nézők egy igazi gyilkossági nyomozásban vehetnek részt, és ebben maga az áldozat kéri a segítségüket. A vasárnap esti Dzsinn című darab pedig azt a kérdést járja körbe, hogy mi történik akkor, ha véletlenül valóra válnak az álmaink, vagy ha éppen nem…

A 2010 óta saját játszóhelyet fenntartó társulat új bemutatóin, illetve repertoáron lévő előadásain keresztül mindenki bepillanthat az igazi Momentán-életérzésbe, várnak mindenkit a Budapest szívében található Ó utcai teátrumba.

Már szorul a hurok

Rozgonyi - Kulcsár Viktória, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház ügyvezetője, a Füge Produkció elnöke

A kulturális tao megszűnésének nem egy vesztese van. Bár a Jurányi és a Füge pályázott, máig nem kapott kompenzációs támogatást, s ha kapnak, akkor is csak jóval kevesebb jut nekik, mint amennyi a 2018-as jegybevétel alapján járt volna. A hét­éves kortárs művház működéséről és jövőbeli kilátásairól beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az elmúlt fél év döntő kérdése volt a kulturális szférában a taotámogatás megszűnése, annak pótlása, hogy mely intézmény végül mennyi pénzt kapott, vagy mennyit nem a tao helyett. A Füge és a Jurányi eddig nem kapott semmit.

Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Való igaz, azon kevesek közé tartozunk, akik még mindig nem tudják, miből fognak gazdálkodni. Azt reméltem, hogy legkésőbb a nyáron kiderül, de sajnos máig sem tudtuk meg. Beadtuk a taokompenzációs pályázatot még áprilisban, több más szervezettel együtt kiválasztottak, és átfogó ellenőrzés alá vetettek bennünket. Ennek, úgy tudom, már megvan az eredménye, vagyis elvileg lezárult a vizsgálódás, ám egyelőre nem kaptunk tájékoztatást.

MN: Milyen ellenőrzés volt ez?

RKV: A minisztérium által elrendelt ellenőrzés, amely az elmúlt három év teljes jegybevétel-adatszolgáltatással kapcsolatos papírhalmait nézte át.

MN: Miért volt erre szükség?

RKV: Azt lehet tudni, hogy a szakmai döntés megszületéséhez kellett háttéranyagként. Úgy tudom, ennek alapján dönt az államtitkár. De kaptunk egy számvevőszéki ellenőrzést is. Azt is megcsináltuk, az még elvileg nem zárult le. Elég speciális struktúrájú szervezet vagyunk, mert a Füge mint produkciós ernyőszervezet jogosult a taóra. 2008 óta több mint 10 szervezet tartozik a Füge alá jegyértékesítés és előadás-forgalmazás szempontjából, kisebb-nagyobb független társulatok vagy akár egy nagyobb magánszínház, az Orlai Produkciós Iroda. Ezáltal magas a jegybevételünk. Maga az összeg is nagy, amit igényeltünk.

MN: Mekkora?

RKV: A taokompenzáció keretében a megelőző három év átlaga volt lehívható. 240 millióra pályázhattunk. De ez sokkal kevesebb, mint amennyit kaphattunk volna a 2018. évi jegybevétel alapján. Mindenképp vesztesek leszünk, ha egyszer valamit kapunk is, mert már eleve kevesebbet kértünk, kérhettünk.

MN: Mennyi taóra lett volna jogosult a Füge ebben az évben?

RKV: 330 millió forintnyi támogatást tudtunk volna lehívni.

MN: Mekkora része volt a taotámogatás a Füge és a Jurányi éves összköltségvetésének?

RKV: Ez összetett kérdés, mert attól, hogy a Füge ernyőszervezet, nagyon sok pénz csak átfolyik rajtunk. Az elmúlt évben is milliárdos nagyságrendű volt az éves bevétel és kiadás, mivel nonprofit szervezet vagyunk, jönnek-mennek a pénzek, a forgalom jó nagy. Nagyon sok olyan projekt van, amelyeket rajtunk keresztül fizetnek ki. Ilyen akár a Staféta pályázat is, vállaljuk, hogy lebonyolítjuk, 40 millió forintot fizetünk ki a társulatoknak; vagy a tantermi színházi projekt is hasonló, annak 25 milliós a költségvetése.

Maga a taotámogatás a Jurányi Ház költségvetésének 40 százaléka volt, ha a működési cash flow-t nézem, amiből fenntartottuk a házat meg a csapatot, létrehoztunk produkciókat. A tao jelentős része leginkább a produkciók forgalmazására, új bemutatók létrehozására ment el, ebben nem lesz játékterünk, ha nincs, ami pótolja. Ez nemcsak nekünk rossz, de a hozzánk tartozó csapatoknak is. Vannak azok a kisebb pályázatok, ahol 800 ezer – 1 millió forintot lehet pályázni, de egy előadás költségvetése 3–4 millió forint, még a legolcsóbb variációban is. Eddig tudtunk nagyvonalúak lenni, beszálltunk előadásokba, nem csak jurányisokba, ez mind-mind a taotámogatásból ment, az egy olyan előadó-művészeti támogatás volt, amelyet célzottan erre költöttünk. Az egész területnek nagy érvágás, ha nem lesz helyette semmi.

Nemcsak nálunk nem lesz, hanem más befogadóhelyeknél sem, mert, mondjuk, rezsire fog menni az a pénz, amit kapnak, nem művészetre. Egy ekkora épület karbantartása nagyon viszi a pénzt, és akkor fejlesztésre még nem is jut. Leginkább úgy fogjuk megérezni ennek a pénznek a kiesését, hogy a minőség romlik majd. Az a nagy kérdés, meddig tudjuk megőrizni azt a színvonalat, amiért ezt az egészet csináljuk, ami még jó, ami még komfortos, és hol van az a határ, ami már nem az.

MN: Kaptatok ígéretet arra, hogy biztosan lesz a tao helyett támogatás?

RKV: Nem, ebben az a legkétségbeejtőbb, hogy egyáltalán nem tudjuk, hogy 0 forintért dolgozunk, a kért 240 millióért vagy valamilyen köztes összegért. Most van az, hogy már szorul a hurok. Decemberig stabil lábakon áll a költségvetés. Eléggé tartalékolós vagyok, nem bízom a véletlenre, inkább másfél évekre tervezek. Egy évvel ezelőtt úgy gondoltam, minden rendben lesz, tudtam, hogy tavasszal pályázhatunk, úgy volt, hogy 30 napon belül kiderülnek a pályázati eredmények, és kb. 60 napon belül elkezdik utalni a pénzt. A legrosszabb forgatókönyv alapján is azt terveztem, ősszel már tudni fogjuk, mennyi pénz lesz a számlánkon. Ősz van, és még mindig nem tudjuk. A színházi tervezések meg annyira előre tartanak, hogy már most a decemberi műsort rakjuk össze, vagyis maholnap már tudnunk kellene, hogy januárban mi történik.

MN: Jó kapcsolatot ápoltok a fővárossal, közös projektjeitek is vannak. A főváros saját fenntartású, kiemelt színházai az elsők között kaptak taokompenzációt, méghozzá mindegyik többet, mint amennyit ebben az évben lehívhatott volna. Hogyhogy ebben a helyzetben magatokra maradtatok?

RKV: A kapcsolat valóban nagyon jó, abszolút pozitív az együttműködésünk a fővárossal, a Staféta például egy közös projektünk. Volt arra kísérlet, hogy azokat a színházakat is képviseli a főpolgármester, amelyek csak közszolgálati szerződésben állnak a fővárossal. Aztán kiderült, hogy olyan sok szervezetről és annyi pénzről van szó, amit már nem sikerült átvinni. Amúgy is sok színháza van a fővárosnak. Mi az épületet kaptuk úgymond ajándékba, ezzel a kedvezményes bérleti díjjal és a közszolgáltatási támogatással. De a megállapodás anno nem szólt arról, hogy képviselnek is minket. Megkerestem már a főváros vezetését, hogy ha lehet, próbáljanak meg segíteni abban, hogy egyáltalán kiderüljön, mi várható.

MN: L. Simon László azt nyilatkozta még a tao megszüntetése előtt, hogy a kormány ezzel az intézkedéssel akarja ösztönözni a gazdasági szereplők kulturális szerepvállalását. Mit gondolsz erről?

RKV: Érdekes kérdés, biztos, hogy a tao nagy hatással volt a szponzorációra, mecenatúrára, mert amikor megalapítottam a Fügét, még nem volt tao, és nagyon sokat kilincseltem azért, hogy legyen üzleti támogatónk. Lett is egy, a Mastercard, amely már 10 éve támogat minket, mondhatni, fehér hollóként. Korábban egy-egy produkcióra úgy tudtunk becserkészni szponzort, hogy ha, mondjuk, volt ásványvíz az előadásban, akkor lehetett keresni ahhoz illő partnert, de nagyon nem volt ennek Magyarországon sem kultúrája, sem hagyománya, sem motivációja.

Aztán amikor jött a tao, a cégek fejében úgy realizálódott, hogy ily módon támogatják a kultúrát, és ezzel ki volt pipálva a mecenatúra. A legtöbb nagyobb cégnél meg is szűntek azok a marketingbüdzsék, amelyekből korábban szponzoráltak kulturális projekteket. Ami tényleg nem jó irány. Mivel a taotámogatásért nem kaptak semmit cserébe a cégek, semmiképp nem minősült szponzorációnak, viszont mégis azt gondolták, hogy a Jurányit támogatják, ha adtak, mondjuk, 10 millió forintot az adójukból. Nem látom, hogy a tao hiánya belendítette volna az üzleti szférát. Inkább a magánemberek között van némi mocorgás, aki megteheti, ha szereti a színházat, főleg a független szcénát, jobban belenyúl a zsebébe, vagy olyan együttműködésben próbál segíteni, ami hasznunkra lehet.

MN: Mire lenne szükség állami szinten a tao pótlásaként, illetve azért, hogy az előadó-művészeti szervezetek támogatása biztosabb legyen?

RKV: Sosem voltam a tao ellen, bár tény, hogy ebben a formában nem volt működőképes sok tekintetben, de azt díjaztam benne, hogy teljesítményalapú volt, és ezáltal ösztönzőleg tudott hatni a színházakra. Amióta a területen dolgozom, ha kaptam egy állami forintot, szereztem mellé másik hármat. Hiszek abban, hogy valahol önfenntartóan, ha nem is for profit módon, de rentábilisan kell működni, nem csak abból a pénzből kell gazdálkodni, amit az államtól kapunk. Ebben szerintem elég jó irányt mutatunk, meg tudjuk sokszorozni az állami pénzeket.

De állami pénz nélkül nincs kultúra, az illúzió. Van ugye az előadó-művészeti törvény, amely még mindig elég sok gyerekbetegséggel bír, azon a három kategórián lehetne változtatni, hogy legyen valami az egyéb és a kiemelt kategória között. Az óriási költségvetéssel rendelkező, nagyon sok embert mozgató, 6700 négyzetméteres ingatlanú Jurányi és a Füge az egyéb kategóriába tartozik, de ide tartozik például egy kisebb független társulat is, amely, mondjuk, két alkotóval csinál évi egy előadást. Ami ugyanolyan fontos, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. Nekünk és a nagyobb társulatoknak is ki kellene már törni ebből a kategóriából, de nincs hova.

Kiemeltek sajnos nem lettünk, pedig már három éve próbáljuk elérni, de valamiért sikertelenül – abban a kategóriában zömében kőszínházak vannak, mi meg nem vagyunk az. Így viszont a működésünk nagyon instabil. Az egyetlen járható út az lenne, ha legalább három évre lehetne támogatásra pályázni, mert ezek az egy-egy évre kapott úgynevezett működési támogatások egyáltalán nem segítenek már egy ilyen méretű intézményt. Legalább középtávon kellene tudni kiosztani a támogatásokat, be kellene állítani több kategóriát. És valahol vissza kellene csempészni azt, hogy ne büntessük, hanem jutalmazzuk azokat, akik nézőket tudnak behívni egy-egy előadásra. Azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy ez mindig a színházi minőség rovására megy, és akkor az valamiféle bulvár, nem tetszetős, mert erre vannak elég jó ellenpéldák.

Támogatnám a szűkebb célcsoportot elérő, nehezebben befogadható kísérleti színházat is, mert nagyon fontos része a színházi kultúrának, és főleg nélkülözhetetlen a független területen, de nem büntetném azokat sem, akik estéről estére 600 embernek játszanak. Mindez azért nagyon nehéz, mert komoly szakmai kontrollra lenne szükség, ez a kulcsszó. Az egész támogatási rendszer csak akkor tudna működni, ha komoly szakmai alapokat fektetünk le, ki kap, miért kap, minek kell megfelelni szigorú ellenőrzés mellett. Vígan odaadok bárkinek bármilyen dokumentációt, nem zavarnak az ellenőrzések, noha rengeteg időmet elviszik, meg papírt és pénzt. De legyen erős monitoring, ha az összhangban van a szakmai döntéssel, és ha azon látszik, hogy következetes. Ehhez kell megtalálni a megfelelő szakembereket.

MN: Hétéves a Jurányi, milyen perspektívákat látsz, milyen terveid vannak?

RKV: Komplexen és hosszabb távon gondolkodom, mert 10 éves a bérleti szerződésünk a Jurányira, ami azt jelenti, hogy már csak két teljes évadunk van a mostanin kívül. Nem ártana tudni a kereteket, de ebben az évadban az lesz nagy lépés, hogy sok előadástól elköszönünk, részben a tao hiánya miatt, meg amúgy is azt éreztem már, hogy a hatá­raink végpontjait súroljuk. Rengeteg előadásunk volt, havi 60–63 az elmúlt két évben – több játszóhelyünk van, párhuzamosan is lehet játszani. De ez már eléggé futószalag üzemmód, gyárszagú, szeretném, ha visszavennénk a tempóból, mert látom, hogy a munkatársak is kevésbé bírják már, meg maga az intézményi struktúra sem erre lett kitalálva.

Kevesebb előadásunk lesz, koncentráltabb működést várok ebben az évadban. Az a terv, hogy a fix repertoár mellett – mert végül is repertoárjátszásra adtuk a fejünket, kevésbé vagyunk befogadószínház – a kevesebb produkciószám miatt akár egy-egy előadásból többet is tudunk majd játszani, és kicsit szellősebb marad a műsor, jobban nyitottak tudunk lenni egy-egy megkeresésre. Most például a dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform hoz előadást, nagyon fontos, hogy szakmailag együtt tudjunk működni, de eddig egyszerűen annyira nem volt rés a pajzson, hogy ezekre a megkeresésekre nemet kellett mondani. Reméljük, ezzel is többet ad majd a ház. A következő két évben azt szeretném, hogy mi kérjünk fel rendezőket, és gyártsunk úgymond saját, jurányis, fügés előadásokat. Talán ez fogja meghatározni az utolsó két évünket, amire csak azért mondom, hogy utolsó, mert nem tudjuk, hogy aztán mi lesz. Valahogy mindenképp le kell zárni ezt a tíz évet, ez a jubileumi terv.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. október 3-i számában jelent meg a színházi mellékletben. Most újraközöljük online.)

TENGEREN – KÁLID ARTÚR NYÍREGYHÁZÁN PRÓBÁL

Göttinger Pál rendezésében december 13-án mutatják be Conor McPherson Tengeren című darabját a Krúdy Kamaraszínpadon.

Ajánló a darab elé:

Van Dublin fölött a hegyen egy erődszerű, lakatlan épület, kicsi ablakokkal, vaskos falakkal, templomra, várra egyaránt hasonlító ház. Az írek úgy tartják, hogy az ezerhétszázas években ide jártak kártyázni az elnyomó angol tisztek. Egyszer, egy viharos éjszakán a tivornyázó urak társaságába egy kicsit részeg, de elegáns, ismeretlen férfi érkezett, hogy melegedne meg egy kicsit, mielőtt továbbindul. Letelepedett, majd be is szállt a játékba, és csöndes, de magabiztos tehetséget árulva el, sorra nyerte a köröket. Egyre nagyobbak lettek a tétek. Mire az angolok észrevették, hogy vendégüknek patái vannak, már nem volt menekvés: az ördög kénköves bűzt hagyva maga után elragadta mindannyiukat, adósságaik fejében.

Jóval később, napjainkban, mit sem sejtve ezekről a dolgokról, összeverődik négy alkoholista férfi. Karácsony este van, és őket sehol nem látják ilyenkor szívesen. Úgyhogy szánalmasságuk, vesztességük, az életüket rajtuk állandóan számon kérő többi ember elől együtt zárkóznak be pókerezni és inni egy hegyoldalba épült öreg dublini házba, nem messze a régi klub romjaitól. Ezen a szentestén a kinti viharból egy idegen érkezik, hogy kicsit megmelegedjen…

Egy mocskos humorú és mégis csodaszép karácsonyi színdarab kegyelemről, gyötrelemről, családról és olyan adósságokról, amelyeket mindannyiunknak le kell rónunk végül.

Szereplők: Horváth László Attila, Illyés Ákos, Kálid Artúr m.v., Nagyidai Gergő, Tóth Károly.

Díszlettervező: Ondraschek Péter, jelmeztervező: Cselényi Nóra, dramaturg: Upor László, súgó: Kovács Katalin, ügyelő: Sárközi István, rendezőasszisztens: Demeter Anna, rendező: Göttinger Pál.



Bemutató: 2019. december 13., péntek 19:30
Krúdy Kamaraszínpad

Vajda Júlia jubileuma: negyven éve énekel a nemzet cselédasszonya a szegedi deszkákon

Negyven év alatt Szegeden végigénekelte az operairodalom szinte minden ráírt és nem ráírt szerepét, lehetett volna sportoló, de ma már csak a Tiszában úszik, és azon kevesek közé tartozik, akiknek nincs Facebook profilja. A Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja, a Liszt-díjas Vajda Júlia most nagymamaszerepre készül.

– A napokban köszöntötték kollégái és az operabarátok abból az alkalomból, hogy negyven éve énekel a szegedi színpadon. Számított rá vagy meglepődött?

– Azt tudtam, hogy az idei lesz a negyvenedik évadom, és ezt az operatársulat számon szokta tartani, de hogy pontosan mikor, hol és mi fog történni, az számomra is meglepetés volt.

– Készített valamilyen leltárt az elmúlt negyven évről?

– Puskáznom kell, hogy pontos számokat tudjak mondani: ötven operában sokféle szerepet énekeltem, 15 operettben, 11 zenés játékban, 6 musicalben és három prózai darabban – Az üvegcipőben, a Menekülésben és a Topmodellben – is szerepeltem, ezen kívül 15 kisoperát is bemutattunk Bárdi Sándorral, de rengeteg koncert és egyéb fellépés is volt, amit ma már lehetetlen lenne pontosan összeszámolni, és akkor a turnékról még nem is beszéltünk.

– Négy évtized alatt szinte az összes lírai szopránra szabott operaszerepet végigénekelte…

– … és a nem rám szabott szerepek egy jelentős részét is. Énekeltem egészen drámai szerepeket is, például az Aidát. Egy vidéki színházban mindent el kell tudni játszani: operát, operettet, prózát, musicalt.

– Mik a kedvencek? A darab a kedvesebb, vagy a műfaj?

– A szerep. Egy operát éppen úgy lehet szeretni, mint egy musicalt vagy operettet. Operaénekes vagyok és magamtól soha eszembe se jutott volna, hogy operettben énekeljek, de egy nemzeti színházban minden műfajt játszani kell, és ez nagyon jó, mert sokféle szerepben kipróbálhatja magát egy énekes. Nincs rangon aluli munka vagy szerep, kocsmában is énekeltem már nagyestélyiben operettet.

– Hogyan lehet negyven éven keresztül karban tartani egy hangot?

– Ez is olyan, mint a sport, minden nap edzeni kell. Biztosan a genetika is sokat segít, de először jól meg kell tanulni énekelni, azután pedig a legfontosabb a rendszeres gyakorlás, hogy jó karban tudjuk tartani a hangunkat.

– Egy hang is meg tud öregedni?

– Nagyon is, főleg, ha nem vigyáznak rá.

– Kétszer is próbálkozott a Zeneakadémián, de nem vették fel, végül magyar-ének szakon végzett 1979-ben a szegedi tanárképző főiskolán. Hogyan került végül a szegedi színházba?

– Egészen fiatalon, már általános iskolás koromban is énekeltem a gyermekkórusban. 1969-ben én is ott voltam a Dóm téren a Háry Jánosban, a színházban pedig a Carmenben, a Bohém életben és a Peer Gyntben énekeltünk. Nagyszerű volt például Dajka Margittal vagy Tompa Sándorral találkozni. Sok fantasztikus művésszel ismerkedhettem meg már olyan fiatalon is. Azután jött a főiskola, a magyar-ének szak, amit soha sem bántam meg. Szegeden akkoriban indult el a kisopera-játszás, ott is sokat tanultam. Ezután jött a színház…

– … ahol nem is olyan könnyen indult a pályája!

– Abban az időben Szegeden egy erősen hierarchikus, nagy létszámú, erős operatársulat működött. Nehéz volt szerephez jutni és bizonyítani, hogy alkalmas az ember a pályára. Én az énekkarból az első pillanattól kezdve kaptam szerepeket, sőt főszerepeket is. Végül hat év után végleg kiemeltek a kórusból: magánénekes lettem.
– Énekelt az Operaházban és a társulattal több külföldi színházban is fellépett. Soha nem akarták elcsábítani más társulathoz?

– Nem, mert én soha nem adtam a jelét annak, hogy szerettem volna elmenni Szegedről. Itt éreztem jól magam. A város, a társulat, a zenei színvonal, a színes paletta, a jó műsorpolitika – mind-mind maradásra bírtak. Az Operaházban például csak operát énekelhettem volna, de nekem Szegeden ez a sokszínűség sokkal jobban tetszett.

– Fontos Vajda Júliának Szeged?

– Igen, azért akartam mindig is maradni, mert itt éreztem igazán jól magamat.

– Ha negyven évből három szerepet ki kellene kiemelni, amire szívesen emlékszik vissza, melyik három lenne az?

– Sok szerephez fűznek jó emlékek, de ha mégis ki kell emelni valamit, akkor az Donizettitől a Don Pasquale, abban rengeteg előadásban énekeltem Norinát, a fiatal özvegyet, sok tenorista volt a partnerem, de sokszor szerepelt az előadásban Gregor József is. De ott van Szokolay Sándor Vérnásza, amit 1986-ban mutattuk be Szegeden, én voltam benne a cselédasszony. A mai napig, ha az Operaházban előveszik a darabot, akkor engem hívnak erre a szerepre, én lettem a nemzet cselédasszonya. De nagyon a szívemhez nőtt Az álarcos bál is, amiben Oscar szerepét legalább százszor énekeltem, voltunk vele nyugat-európai turnén, Angliában, Írországban is előadtuk, mindenütt nagy sikerrel. A darabot is és az apród szerepet is nagyon szerettem.

– Elolvassa a kritikákat?

– Sajnos igen. Régen nagynevű fővárosi operakritikusok is eljöttek Szegedre megnézni az előadásokat. Sokáig azt hittem, tanulhatok belőlük, mert szakemberek írják, de ez ma már nem mindig igaz. Sosem vártam el, hogy elnéző legyen egy kritikus, de azt igen, hogy ne legyen bántó!

– Bántó dolgokat is írtak?

– A kollégákat olykor teljesen kétségbe tudott ejteni egy-egy nyers vagy szélsőséges bírálat. Egy idő után ezért inkább túltettem magam ezeken, és azóta nem is olvasok kritikákat. Nekem az a szakmai bírálat, amit a karmester, a rendező, meg az énekmesterem mond, de a kollégák egymást nem kritizálják – ez alapszabály. Nem a mi dolgunk, hogy egymást megítéljük.

– Hogyan látja, Szegeden mennyire népszerű ma az opera?

– Szerintem szeretik a szegediek az operát. Szép házaknak játszunk, és sikeres előadásaink vannak: nagy tapsot kapunk, éltetik a művészeket, és a visszajelzések, amelyeket az utcán meg a boltban hallok, azok is biztatóak.

– Be lehet csábítani a fiatalokat egy-egy előadásra?

– Évek óta játszunk meseoperákat, és vannak beavató előadásaink is, hogy megkedveltessük a műfajt a fiatalokkal. Én is így nőttem fel, elmentem vasárnap délelőtt az aulába és a színház akkori sztárénekesei opera keresztmetszeteket adtak elő. Úgy látom, erre ma is szükség van: a személyes kontaktusra a művészekkel és egy közelebbi kapcsolatra a komolyzenével, hogy később, amikor már valaki beül egy előadásra, valóban át tudja adni magát a zenének.

– Rengeteg operában énekelt, van-e olyan, amire nagyon vágyott és eddig kimaradt az életéből?

– Nincs hiányérzetem. Amit szerettem volna, mindent sikerült elénekelnem, sőt még annál egy kicsivel többet is. Ahogy telnek az évek, bizonyos szerepekből kiöregszik az ember. Nekem szerencsém volt, a pályámon szinte mindenre időben sor került, nem érzem úgy, hogy hiányozna valami a palettáról.

– Kért magának valaha is szerepet?

– Soha, de nem is volt rá szükség. Minden ment a maga természetes útján.

– Sokan ismerik a városban, de magánéletéről elég keveset tudni. Ilyen visszahúzódó?

– Nem vagyok egy titkolózós típus, de az is igaz, hogy nem vagyok fenn a Facebookon. Mit csinálnék én ott? A színpadon negyven éve így is eléggé ki vagyok téve a közfigyelemnek. A magánéletben pedig nem vagyok egy kitárulkozó típus.

– Négy évtized alatt számtalan kitüntetést kapott, közöttük a Liszt-díjat is magánének tudhatja. Melyikre a legbüszkébb?

– Leginkább azokra, amelyeket a közönség szavazott meg. Nagyon megtisztelő egy állami kitüntetés, de amit az ember a saját hazájában, a maga közegében kap a közönségétől, az a legértékesebb. Hatszor kaptam meg a Dömötör-díjat, minden formájában megvan, csak egy hiányzik, mert azt odaadtam Kondé Lajos atyának, legyen neki is Dömötör-tornya, mielőtt leomlik, de közben hála Istennek rekonstruálták az eredetit.

– Abba lehet hagyni az éneklést?

– Abba is kell! Mielőtt még elkezd recsegni az ember hangja, tudni kell időben, szépen befejezni.

– Most éppen nagymamaszerepre készül. Szereti?

– Közel állnak hozzám a karakterszerepek, már huszonévesen is játszottam hasonlókat. Sajnos, ez a pályán sokszor nem is kor kérdése. Az lenne jó, ha mindenki a maga korában kapná meg azokat a szerepeket, amik neki valók és nem festenék harminc évesen öregre, vagy énekeltetnének vele ötven fölött is lányka szerepeket. Az a természetes, ha mindent a maga korában kap meg az ember.

– Most kezdődtek a Mágnás Miska próbái. Hogyan tetszik a darab?

– A szegedi színház már játszotta az operettet, igaz én nem voltam benne, most Oszvald Marikával kettős szereposztásban alakítjuk a nagymamát, jó érzés részese lenni a munkának.

– Ennyi év után tudnak még egymástól tanulni?

– Hogyne! Addig tanul az ember, míg színpadon van. Olyan ezen a pályán nincs, hogy valaki mindent tudjon.

– Úgy tudom, nemcsak tanul, tanít is!

– Néhány éve felkértek énekmesternek, én pedig nagyon szívesen elvállaltam. Azóta, aki a fiatalabb kollégák közül hozzám fordul, annak tanácsokat adok. Nagyszerű érzés, hogy valaki bízik bennem és elfogadja azt, amit mondok, de közben én is tanulok tőle, jobban odafigyelek magamra is.

– Fiatal korában sportolt, atletizált, kosarazott…

– … és úsztam, meg mindent csináltam, évekig még önvédelmet is tanultam.

– Ezek mára abbamaradtak?

– A rendszeres sportolás már alig fér bele a mindennapjaimba, de a mozgást azért nem hanyagolom teljesen el, mert a mi pályánkon az egyik legfontosabb az állóképesség. A Tiszában még októberben is úsztam, otthon pedig van egy erőpadom.

– Miben láthatják legközelebb a szegediek?

– December 13-án lesz a Mágnás Miska premierje, január 17-én pedig a Mozart opera, a Cosi fan tutte bemutatója, abban Kónya Krisztinával kettős szereposztásban Despina szerepét játszom.

Rafai Gábor

Horváth Illés: Csapjunk bele!

Pesti Műsor 2019.09. szám

A Móricz Zsigmond Színház Nyíregyházán jó színház. Régóta az. Rendeznek itt az ország legnevesebb rendezői, úgynevezett nagyöregek és fiatal, lendületes tehetségek is. Születnek itt kísérletező kedvű, formabontó előadások, a londoni West Endről importált hangzatos-látványos musical-vígjátékok, fajsúlyos, méltóságteljes polgári klasszikusok, kamaszokat célkeresztbe állító vagányabb próbálkozások és egészen pici gyermekeknek készülő cukiságok egyaránt. És ez nem blöff! Az évi 13-14 bemutatóba belefér! Nagyüzem van, nem tréfadolog. 
Az egyik legrangosabb pesti színházzal (nevezzük nevén, Örkény) országos hírű, nemzetközi fesztiválunkra (nevezzük nevén, VIDOR) ellátogató haverom (nevezzük nevén, Patkós) este a büfében energikus jókedvvel adta elő, hogyan hidalt le a faliújságra kiaggatott éves színlapok mennyiségén. Jól adta elő – kiváló színész –, nagyon röhögtem, gondoltam közben, őt is egyszer fel kell itt léptetni. De addig sem leszünk híján a sodró ifjúságnak, jön hozzánk játszani vagy 15 pályakezdő és egyetemista! Megütközhetnek 25 fős, sokatpróbált (és sokat próbált) társulatunkkal és az évad során még hozzánk érkező legalább 10 vendégművésszel. 
Nagy buli lesz… éjszakánként is. Közben színpadra állítunk három játszóhelyen remekműveket, többek közt Ödön von Horváth, Grimm, Móricz, Karinthy Frigyes, Conor McPherson, valamint saját szerzőink tollából (hízik tehát a kortárs magyar dráma is), többek közt Mohácsi János, Fehér Balázs Benő, Szőcs Artur, Göttinger Pál, Verebes István, Szente Vajk, Simon Kornél, Szilágyi Bálint interpretációjában. Minőségi kultúrát és habkönnyű szórakozást terítünk a lakosságnak. 
Összetörten is táncolunk, megrendülten is kacagunk, tele szájjal éneklünk, szédülten szavalunk, összeveszünk és csókolózunk, megbukunk és mennybe megyünk. Színházat csinálunk. Erre készülök. Remélem, évad végén mindenki lihegni fog. Alkotó is, fogyasztó is. Csapjunk bele! 

HORVÁTH ILLÉS 
művészeti vezető
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Egy videó a Tengeren olvasópróbájáról

Újabb kamaraelőadás olvasópróbáját tartották a Móricz Zsigmond Színházban

Újabb kamaraelőadás olvasópróbáját tartották a Móricz Zsigmond Színházban. A Tengeren szerzője Conor McPherson kortárs ír író, rendezője Göttinger Pál, vendégként szerepel az előadásban Kálid Artúr. A bemutató december 13-án lesz.

Kegyelemről, kárhozatról, bűnről és megbocsátásról szól a Tengeren. Ennél magasztosabb témaválasztás nincs a drámairodalomban. Ehhez képest szerethető közelségben, egymáshoz közel álló emberek között, kicsiben zajlik le ez az áttetsző történet - fogalmazott az olvasópróbán Göttinger Pál.

Én már meg is álmodtam a bemutatót, nagyon jók voltatok benne, úgyhogy mindenkinek gratulálok!

Göttinger Pál a 2008-as bárkás előadás után másodszor rendezi a Tengeren című drámát, ezúttal itt , Nyíregyházán. Annak idején a saját rendezését 47 alkalommal látta, minden jelenete elevenen él emlékezetében. A Leenane szépe után igazi sikert ígér ez az előadás is.

Azzal vert meg a sors, hogy én nem számítok a színházcsinálásban semmilyen szempontból fenegyereknek. A nagyon szelíd színházcsinálásban hiszek. Embereknek emberek általi ábrázolásából bomlanak ki a legkisebb és legnagyobb történetek is. Én a Leenane szépét is egy szelíd színdarabnak találtam a saját megítélésem szerint, most eltekintve attól, hogy fejbevertek valakit egy nagy darab vassal.

A szigorúan 16 éven felülieknek szóló előadás egy mocskos humorú és mégis csodaszép karácsonyi színdarab kegyelemről, gyötrelemről, családról és olyan adósságokról, amelyeket mindannyiunknak le kell rónunk végül. - így szól a színházi ajánló, és így szól az előadás vendégművésze Kálid Artúr is, aki annak idején szintén Mr Lockhart volt a bárkás előadásban.

Kálid Artúr színművész:

Túl sokat nem szeretnék elárulni róla, mert maga az előadás és a darab olyan, ha én most elmondanám, hogy ki ő valójában, akkora szpojlert követnék el, hogy a fal adná a másikat. Mindenesetre nagyon rejtélyes, titokzatos figura, aki egyszer csak megjelenik egy dublini baráti társaságban, kártyáznak egy jót, és valami érdekes, furcsa csavart vesz a történet.

Egy karácsonyi történet, kicsit szabadszájú, de a mai világban már elfogadható, frenetikus humorú megváltástörténet. Az ünneptől függetlenül bármikor érvényes. Aki elmegy és megnézi, a megszokottnál békésebb és boldogabb lesz a karácsonya.
A Krúdy Kamara december 13-i bemutatójának további szereplői: Horváth László Attila, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő és Tóth Károly.

Tudatos színházépítés

Három év alatt közel megduplázódott a Krúdy kamaraszínpadi bérlettel rendelkezők száma.

Az idén tizenöt százalékkal nőtt, így három év alatt közel megduplázódott a Krúdy kamaraszínpadi bérlettel rendelkezők száma – vont mérleget Kirják Róbert, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház ügyvezető igazgatója, miután lezárult a bérletezés ezen szakasza.


Már tavaly és az azt megelőző évben is azt gondoltam, hogy nem lehet tartani a növekedés ütemét, de szerencsére a nézőink rám cáfoltak, és ezúttal is várakozáson felüli mértékben emelkedett a bérletet vásárlók száma. Ez nemcsak a kamaraszínpadon bemutatott előadások minőségének köszönhető, hanem annak a tudatos színházépítésnek is, ami az elmúlt éveket jellemzi.

Közönségbarát előadások

A Krúdy kamarában (is) igyekszünk közönségbarát előadásokat bemutatni: olyanokat, amelyek művésziek és elgondolkodtatóak. A négy kamarai bemutató között mindig van egy zenés vagy szórakoztató, egy filmadaptáció, a másik kettőnél pedig vagy a rendező-, vagy a darabválasztással igyekszünk nézőink kedvében járni.

A nagyszínpadi bérletezés határidejét egy hónappal meghosszabbítottuk az elmaradt Delila-be­mutató miatt, ott új konst­ruk­ciót kellett kitalálnunk. (Mint ismert, a Molnár Ferenc örököseivel folytatott tárgya­lás eredménytelen lett, így a színháznak egyetlen le­­hetősége maradt: a Delilát egy nappal a bemutató előtt levették műsorról – a szerk.)

Bíztak a megegyezésben

Kialakítottunk egy négy előadásos bérletet, a betervezett húsz Delilát pedig 17 saját előadással (az Oscarral és a Balfácánt vacsorára! című darabbal) pótoltuk, emellett három vendégelőadást nézhetett meg a közönség.

Azoknak a bérleteseknek, akik tavaly látták az említett két darabunkat, felajánlottuk, hogy választhatnak mást, de annak, aki kérte, visszafizettük a bérlet árának egyötödét – ez utóbbi lehetőséggel csak nagyon kevesen éltek – mondta Kirják Róbert, aki nem tagadja: az volt élete leg-
nehezebb hete, amikor meg kellett hozniuk a döntést a Deliláról.

Az utolsó pillanatig bíztunk a megegyezésben, így alig egy napunk volt csak arra, hogy megszervezzük, milyen előadást játsszunk a Molnár-darab bemutatójának napján. Az Oscart úgy tudtuk színpadra állítani, hogy Puskás Tivadart a nyaralásáról hívtuk be, Szvrcsek Anita csak a premier előadásra tudott eljönni, a következő héten már máshol játszott, az ő szerepébe Nyomtató Enikőnek kellett beugrania.

Hiába várták a nézők

A nézőink rendkívül megértőek voltak, nem hibáztattak bennünket, és a színházi szakma is szolidáris volt velünk: több igazgató is felhívott, és felajánlotta a segítségét. De a társulatot és személy szerint engem is nagyon megviselt, ami történt.

Sajnáltam, sajnáltuk a nézőket, akik miután a Rózsakert Szabadtéri Színpadon nagy sikerrel bemutattuk, hiába várták, hogy láthassák azt a nagyszerű előadást, amit a társulat létrehozott.

Mindennek anyagi vonzata is van, hiszen az előadás elkészült. Ennek ellenére a színház gazdaságilag stabil lábakon áll – mondta Kirják Róbert, majd hozzátette: aki valami miatt eddig lemaradt, még megvásárolhatja felnőtt nagyszínpadi színházbérletét a Szervező- és jegyirodában, valamint online is, a www.moriczszinhaz.hu oldalon. Továbbra is jelentkezhetnek az általános és középiskolák a gyermek-, ifjúsági és középiskolai bérletekre, most még tudnak számukra szabad helyeket biztosítani.

Forrás: szon.hu,Kelet-Magyarország napilap, Szerző: Száraz Ancsa

Tengeren - olvasópróba

Göttinger Pál rendező ma tartotta a Tengeren című előadás olvasópróbáját.




Van Dublin fölött a hegyen egy erődszerű, lakatlan épület, kicsi ablakokkal, vaskos falakkal, templomra, várra egyaránt hasonlító ház. Az írek úgy tartják, hogy az ezerhétszázas években ide jártak kártyázni az elnyomó angol tisztek. Egyszer, egy viharos éjszakán a tivornyázó urak társaságába egy kicsit részeg, de elegáns, ismeretlen férfi érkezett, hogy melegedne meg egy kicsit, mielőtt továbbindul. Letelepedett, majd be is szállt a játékba, és csöndes, de magabiztos tehetséget árulva el, sorra nyerte a köröket. Egyre nagyobbak lettek a tétek. Mire az angolok észrevették, hogy vendégüknek patái vannak, már nem volt menekvés: az ördög kénköves bűzt hagyva maga után elragadta mindannyiukat, adósságaik fejében. 

Jóval később, napjainkban, mit sem sejtve ezekről a dolgokról, összeverődik négy alkoholista férfi. Karácsony este van, és őket sehol nem látják ilyenkor szívesen. Úgyhogy szánalmasságuk, vesztességük, az életüket rajtuk állandóan számon kérő többi ember elől együtt zárkóznak be pókerezni és inni egy hegyoldalba épült öreg dublini házba, nem messze a régi klub romjaitól. Ezen a szentestén a kinti viharból egy idegen érkezik, hogy kicsit megmelegedjen… 

Egy mocskos humorú és mégis csodaszép karácsonyi színdarab kegyelemről, gyötrelemről, családról és olyan adósságokról, amelyeket mindannyiunknak le kell rónunk végül. 


A szigorúan tizenhat éven felülieknek szóló előadást Göttinger Pál rendezi, Kálid Artúr vendégszereplésével, Upor László bravúros fordításában.



Bemutató:
2019. december 13., péntek 19,30 óra
Krúdy Kamaraszínpad

Bordás Barbara: "Az önkritika az inspiráció”

Egy hirtelen mozdulattal kitöröltem a gondosan megírt bevezetőmet. Adatok és címek korrekt felsorolása volt. Mégis úgy éreztem, nem ezzel tudom kifejezni Bordás Barbara lényegét. Szeretném, ha egy érzelmes írásból ismernéhetnék meg a csillogó primadonnát, a sokoldalú művészt, az elegáns, modern, tudatos nőt, a csupa szív, büszke édesanyát és feleséget.

Barbara, 2010-ben voltál az évad felfedezettje, 2013-ban megkaptad már az Évad Operettszínésze díjat. Ugyanúgy örülsz most is az elismerésnek?

Egy díjat megkapni mindig nagyon jó érzés. Visszaigazolást ad arról, hogy az ember jó úton jár, örömet okoz azzal, amit csinál. A hivatásommal az is a célom, hogy az embereknek érzéseket, élményt, művészetet, kikapcsolódást, örömöt, menedéket adhassak. Én a színházat egyfajta menedéknek gondolom. Itt az ember újra és újra átéli a varázslatot, miszerint van megoldás, feloldozás, béke, akár a legnehezebb helyzetekben is.
A magánéletemben is szeretek adni, szívesen áldozom fel az alvás időmet, az energiámat, ha valakinek, aki számomra fontos, szüksége van rám.

Úgy gondolom, a primadonnák nem születnek, hanem azzá válnak.

Kétségtelenül egy tanulási folyamat eredménye. Engem nagyon vonzott a színház. Még középiskolásként, a Sziget Színházban eltöltött évek alatt, sok szerepben kipróbálhattam magam. Az ebben való elmélyedés presszionált az ének tanulás felé. Konzis időszakomban a tanulással párhuzamosan már meghallgatásokra jártam.
Sok előadásban játszottam ebben a kis színházban, de az énekmestereim arra ösztönöztek, hogy a Zeneakadémiára felvételizzem, ott tanuljak tovább. Nagyon vonzott az operettek világa, de a komolyzenét is nagyon szerettem, még nem tudtam, hogy végül melyik műfaj mellett kötök ki.
A Zeneakadémiai felvételim előtt nem sokkal vettek fel az Operettszínházba, lehetőséget kaptam tanulni. Így a Zeneakadémiára már azzal a tudattal mentem el felvételizni, hogy bármi is lesz, valami már a másik oldalon elindult. Szóval elmentem a felvételire, mert tudtam, meg kell próbálni, és mert tudtam, mások is ezt várják tőlem, de lélekben én már másfelé indultam. Az én utam ez volt, akkoriban nem is tartottam elég jónak magam egy operához.
Ma is kritikusan nézem magam, gyakran vagyok elégedetlen.

Az Operettszínházban a mély vízzel kezdted. Csárdáskirálynő (2011), Marica grófnő (2012). Számítottak rád musicalekben. Most a Maya és a Víg özvegy operettek címszerepének megformálásáért jutalmaztak. Ezek a legnehezebb szerepek?

Zeneileg körülbelül azonos nehézségű a Csárdáskirálynő, Marica grófnő és a Víg özvegy. Mindegyik szerepnek megvan a maga szépsége és persze nehézsége. A Víg özvegyben már valóban operai szintű az énekelni való. A Maya könnyedebb zenei világú előadás, de színészi megformálásban kihívást jelent. Ehhez pedig még hozzá jön, hogy rengeteg táncos betéttel bír, sok a különböző koreográfia.

Tánc van bőven A chicagói hercegnőben is, az Ének az esőben, című musicalben pedig még több, hiszen végig szteppelsz.

Igen, sztepp tekintetében napi két-három óra felkészülésünk volt, másfél-két hónapon át, mire azt éreztem, hogy sikerül elsajátítani.
Amikor elkezdtem próbálni, szinte biztos voltam benne, hogy ez nekem nem fog menni. Cinikus humorral álltam hozzá. Hajdú Anita volt a sztepp betétek koreográfusa, ő volt az, aki végig tartotta bennem a lelket. Kérte, higgyem el, hogy megtudom csinálni. Olyan szeretettel, erővel és alázattal állt a műfajhoz, ami engem is feltöltött. Elhitette velem, hogy képes vagyok rá.
Ennek a táncnak az a természete, hogy amikor megtanulja az ember, már nagyon élvezetes. Később pedig nagy önbizalmat ad, hogy amiről azt gondoltam, hogy képtelenség megtanulni, az sikerült, és én már valami bravúros dologra vagyok képes általa.

Musicalek közül, nem az Ének az esőben volt az egyetlen, amiben játszol az Operettszínházban.

Pont most számoltam össze, három nagyon különböző bemutatóm volt már a műfajban tíz év alatt a Budapesti Operettszínházban. A Miss Saigon tipikus Broadway musical. Az Ének az esőben és a Carousel zenei anyaga azonban lágyabb, dallamosabb. Mivel magasabb lágéban íródott, klasszikus éneklést kíván, talán ezért is megfelelő az én hangom hozzá. Nem minden musical állna jól nekem, furán festenék mondjuk Az oroszlánkirályban, az igazi "fekete torkot", más típusú éneklést kíván. Azokat a műveket csak távolról csodálom, ezeket a kis kirándulásokat, amik pedig nekem valók, nagyon élvezem.

A Carouselben Carrie-nek hálás szerepe van, van játszani valója.

Van, az egy nagyon nehéz karakter. Kis kedvesnek, cserfesnek tűnik.
Pedig nem könnyű szerep, mert nem az ő lélek története van végigvezetve a darabon. Nekem kiragadott kis történeteim vannak a jelenetekben. Ez azt jelenti, hogy Carrie jellembeli építkezése, hogy honnan hová jut el, az sok esetben a színpadon kívül történik meg. Nagyon nehéz volt kikísérleteznem, gyakorlatilag a takarásban kell ezt végigvinnem.
Megjelenik, mint aki csak most érkezett a fővárosba. Három hónap múlva, már magabiztos menyasszony, anyáskodó barátnő. A következő pillanatban tizenhat év telt el, egy elkényeztetett, újgazdag, 9 gyermekes úriasszony lett belőle. Végül újra a három hónapos ittlétben, de már a tragédiában vagyunk vele. Nehéz, de élvezetes munka volt.

Barbara, izgalmas időszakban vagytok, hamarosan János vitéz bemutatót ünnepelhet az Operettszínház. Játszottad már Iluskát, olyan sok minden változhatott benned azóta, hogyan hat ez a jelenlegi szerepformálásra?

18 éves voltam, amikor először énekeltem ezt a szerepet, azóta valóban sok mindenen túl vagyok már.
Bozsik Yvette rendezésében Iluska a Tisztaságot képviseli, gyönyörű képek, ösztönös színpadi szituációk születnek abban a komplex képi világban, amit koreográfusként, rendezőként megálmodott. Jó belesimulni ebbe a létezésbe. A prózákban nagyon tiszta, jó értelemben vett, egyszerű emberi érzések jellemzik a paraszti világban élő kedves teremtést. A 3. felvonásban azonban már egyfajta angyalként van jelen. Ez egy nagyon erős belső jelenlétet követel, mindenféle külső manírok nélkül, tulajdonképpen maga a Földi Jó megtestesítői vagyunk. Nem könnyű, de gyönyörű színészi feladat, nem is beszélve a csodaszép énekelni valóról.
Mindenestre annyiban már biztosan más lesz ez az Iluskám, mint a 15 évvel ezelőtti, hogy mostanra már van otthon egy édes kis angyalkám, akiből inspirálódhatok. 

Beszéljünk most az operáról. Dinyés Dániellel részese vagy az Operabeavatónak.

Jaj, nagyon szeretem! Vadász Dániel Co-opera társulatával került bemutatásra a Figaró házassága, abban kezdtem el próbálni Susanne szerepét. Az ország szinte minden pontján jártunk a darabbal, nyáron is voltak belőle előadásaink, és ebben az időszakban kért fel engem Dinyés Dani, hogy legyek részese az Operabeavatónak.
Ez egy nagyon vicces, pezsgő, élő történet, Dani zeneileg elemzi az operát, mi pedig szemelvényeket játszunk, énekelünk belőle. Még nekem is, aki a darabban benne élek, tud újat mondani. Dani zenei elemzései, vagy Göttinger Pali rendező lélekábrázolása, gondolatai a mai világról, a színészetről annyira magával ragadó, hogy képes vagyok megfeledkezni arról, hogy én tulajdonképpen dolgozom éppen a színpadon. Élvezem azt az improvizációt, ami akkor és ott hoz létre egy figurát. A komfort zónámból való teljes kilépést jelenti. Nagyon tudatos ember vagyok, mindent pontosan megtervezek, de ilyenkor minden terv egy másodperc alatt borul fel.

Gondolom ez a tudatos tervezési képesség kellett ahhoz is, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban elvállalj egy opera szerepet.

Volt egy meghallgatás a Szegedi Nemzeti Színházban, ahova engem is elhívtak, mert a darab rendezője bennem is gondolkodott Puccini: A köpeny című operájának Giorgetta szerepe kapcsán.
A meghallgatást követően telefonon kaptam a hírt, miszerint a színház vezetése úgy döntött, hogy én játszhatom el a szerepet. Nagy örömmel vállaltam. Nehéz munka volt, de gyönyörű előadás született, egy mélylélektani csodálatos utazás volt.
Az operák természetének megfelelően. Sajnos egyelőre, csak négy előadást játszottunk belőle.

Az operák nem olyan szériákat élnek meg, mint az operettek.

A férjem esetében pontosan látom, megtanul egy „ezer” oldalas francia nyelvű operát, és lesz belőle három előadása. (Barbara férje Boncsér Gergely, Simándy József-díjas opera- és operetténekes színész).
Azt mondják a nagy művészek, hogy az operaénekesi pályát nemcsak lélekben, hangban, hanem az idegpályákon is nehéz viselni. Elengedhetetlen a testtudat, az önkontroll, ezek nélkül nincs színpadi létezés. Ez nagyon nehéz, ha valamiből ilyen keveset játszik az ember.

A család mellett hogyan oldottad meg a szegedi ingázást? Nagyon kicsi még a kislányod.

A férjem időbeosztása más, mint az enyém, és hál’ Istennek a szegedi próbaidőszakban ő pont szabadabb volt. Sikerült úgy beosztani a próbákat, hogy heti egy éjszakát, két napot voltam Szegeden. Az utolsó hét volt necces, de akkor számíthattunk az édesanyámékra és Gergely édesanyjára is.

Már berendezkedtetek az új házban?

Abszolút, már otthonná vált számunkra. Gyakran előfordul, hogy naponta négyszer kell megtenni az utat az otthon és a munkahely között. Fontos volt számomra, hogy ha gyermekem lesz, akkor a kapcsolatunk ne szenvedjen csorbát attól, hogy nekem mi a hivatásom. Amennyi időt csak lehet, azt mind próbálom vele tölteni, és ha én mégis elfoglalt vagyok, akkor is úgy szervezem, hogy családi körben legyen. Inkább alszom kevesebbet, inkább nem megyek el valahová, de ő a legfontosabb.

Használod a közösségi médiát, finom keretek között beengeded a nyilvánosságot az életedbe. Sportolni jársz, sütsz, főzöl, tököt szüreteltél.

Gergely zárkózottabb, én engedek egy kis betekintést, ne csak a primadonna kép legyen rólam. Büszke édesanya vagyok, a főzés az otthon melegéhez tartozik, de hétvégenként a nagyszülők is besegítenek.
Heti két alkalommal, szoros időbeosztással tudtam megszervezni magamnak a sportot, ezeken a napokon a kocsiban énekelek be.
A kertészkedés pedig teljes ellentéte a színház pillanatnyi művészetének. Jó látni, ahogyan fejlődik egy zöldség vagy gyümölcs. Végig kísérjük az életét és egyszer csak készen van.
Míg egy produkció soha nincs készen, és egy pillanat alatt eltűnik az aznap.
A megtermett finomságokat meglehet szagolni, ízlelni. A színház annyira szubjektív, mindenki máshogyan ítél meg egy darabot, jelenetet, de egy tök megérik, olyan amilyen, elkészítjük és megesszük az utolsó falatig. 

Azt mondtad a beszélgetés elején, hogy gyakran vagy kritikus, elégedetlen magaddal. Nem is értem?

Számomra ez az önkritika az inspiráció arra, hogy mindig jobb és jobb legyek a színpadon. Azt kívánom saját magam számára, hogy soha ne legyek egészen elégedett, mert így élni fog bennem a tanulási vágy, ami előre visz.

Az interjút készítette Jagri Ágnes
Szeretettel gratulálunk Bordás Barbarának az Évad Operettszínésze-díjhoz!
forrás: https://zene.hu

Operavalóság a realitás és irrealitás ingó talaján

Gianni  A Gianni Schicchi a Szegedi Nemzeti Színházban - zéta -, 2019. október 29. Szeged, Nemzeti Színház 
 PUCCINI: Gianni Schicchi Lauretta - Kovács Éva Nella – Blaga Krisztina La Ciesca - Dobrotka Szilvia Zita anyó - Vajda Júlia Rinuccio - Balczó Péter Gianni Schicchi - Cseh Antal Betto Di Signa - Andrejcsik István Gherardo - Börcsök Bálint Marco - Koczka Tamás Simone - Altorjay Tamás Jegyző - Taletovics Milán Spinelloccio - Piskolti László Pinellino - Tóth Péter Guccio - Makkos Ambrus Gherardino - Hrabovszky Bercel A Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara vez. Kardos Gábor 

A szünet után a Gianni Schicchi következett. Ha az első félidőben volt is kisebb hiányérzetünk egy-egy zenekari megszólalás hallatán, a másodikban ennek már nyoma sem volt. Kardos Gábor irányításával a Szegedi Nemzeti Színház Zenekara feszes és pontos játékkal festette elénk ezt az izgalmas, de cseppet sem egyszerű partitúrát. Mint már korábban jeleztem, a Schicchi színre állítása semmiben nem hasonlított A köpenyéhez. A sztori köztudottan Dante Isteni színjátékából eredeztethető, s 1299-ben játszódik Firenzében. De játszódhat ugyanezzel az erővel Európa bármely városában, s 1299 óta szinte bármikor, akár napjainkban is. Időtlen történettel állunk hát szemben, s Göttinger Pál rendező is ebbe az időtlenségbe kapaszkodott bele. Ondraschek Péter díszlet- és Bújdosó Nóra jelmeztervező segítségével egy sosemvolt világba kalauzolt el bennünket. Mert az emberi jellem is évszázadokon át változatlan formában éli meg történelem viharait, melyet ez a finom fricskaként, könnyed kézzel papírra vetett, de mégis komoly emberi mélységekről árulkodó vígopera is pontosan igazol. A realitás és irrealitás ingó talaján játszódó történet adja ennek a változatlanság legfőbb szépségét (vagy csúfságát). Illetve mégsem teljesen. A szereplők jelmezei és viselőik mind-mind ugyanazt a képzeletbeli világot képviselték (még Rinuccio és Lauretta is). Ebből a hamis világból kilógott egyetlen ember, két lábbal állva a földön: Gianni Schicchi, aki itt és most a mindenkori jelent képviselte. Már kinézete is elvágólagosan hirdette, Ő más, mint a többiek. Egy korunkbeli szaki jött be, az előírás szerinti harsánykék munkavédelmi ruhában (a környezetemben némelyek gázszerelőnek asszociálták), s nehogy félreérthessük, még a colstok is ott fityegett hivalkodóan a felső zsebben. (A leendő munkásarisztokrácia, ha jól sejtem.) Ez a különösen összetett kép egyből világossá tette az erőviszonyokat, csupán idő kérdése volt, hogy ez a szaki két lábbal a földön mikor és hogyan teszi lóvá a világot – a többieket. A rendező dolga innentől kezdve egyszerű volt, e maga által fölrajzolt skicc mentén végigmenetelni a darabon, senkit ki nem engedve ebből a szűk keretből. Buoso Donati rokonai mind kaptak a szerepüknek megfelelő jellemet, bár Puccini és a szövegíró, Giovacchino Forzano, no meg a szellemes magyar fordító, Nádasdy Kálmán (17 évesen ez volt első operai ténykedése!) eléggé biztos alapokat rakott le. Merthogy az olaszul elhangzó (s magyarul föliratozott) Köpennyel szemben a Schicchi magyar fordításban ment. Az előadás döntéshozói jó érzékéről tanúskodik e lépés, mert a vígopera sűrű poénjait a Nagyérdemű így rögvest tudta követni. Ezt innentől csak egy módon lehetett volna elrontani, ha alkalmatlan címszereplőt találnak, de Göttinger biztosra ment, amikor régi, és az általa (is) celebrált Operabeavatókon edződött énekesére, Cseh Antalra bízta a feladatot. Az eredmény telitalálat! Cseh sokadik, tán közel huszadik főszerepét látom és eddig három alakítását éreztem minden szempontból elsöprőnek. 2006-ban a Figaro házassága, 2012-ben a Falstaff és most a Schicchi címszerepében. Sokat elárul ez a szerep-felsorolás. Hogy ezt a tehetséges művészt sűrű foglalkoztatottsága ellenére miért ilyen ritkán találja meg neki való főszerep, annak csak a rögmagyar operavalóság a megmondhatója. Cseh mindenesetre hatalmas elánnal vetette bele magát a játékba, s hangban is a nagy elődök nyomán kellően sokszínűen adta a csavaros észjárású firenzei parasztot. Rinuccio szerepében sosem hallott biztonsággal és szárnyaló magasságokkal vétette észre magát Balczó Péter. Balczót régóta nézem/hallgatom, már ebben a szerepben is korábban, de ilyen lehengerlőnek még sosem találtam. Kovács Éva Laurettája az áriában megfelelt a konvencióknak, de a záróképben némileg érthetetlenül küzdött a magasságokkal. A haszonleső rokonok szerepeiben egytől egyig remek kabinetalakítással találkozhattunk. Persze itt is Vajda Júlia (Zita anyó) állt az élen nagyon markáns megszólalásaival, de Altorjay Tamás (Simone), Blaga Krisztina (Nella), Dobrotka Szilvia (Ciesca), Andrejcsik István (Betto), Börcsök Bálint (Gherardo) és Koczka Tamás (Marco) is hozzátette a maga tégláját az egységes színpadi és zenei megvalósításhoz. És ne felejtkezzünk el Maestro Spinelloccio alakítójáról, a remek Piskolti Lászlóról! Az előadás alatt szerencsésen elállt az eső, a derűs tiszta őszi éjszakában visszafelé autózva már főleg a Schicchiről esett szó. Ez egy olyan mű, ahol minden jól sikerült előadás tud valamit hozzátenni a korábbi tapasztalatokhoz, mert sosincs és sosem lesz olyan, hogy már mindent értünk. A mai előadáson azzal lettünk gazdagabbak, hogy merni kell rendhagyónak lenni, mert ez segít felnőni a remekművekhez. Nézőnek, szereplőnek és a színpadi alkotónak egyaránt. 

Forrás: http://momus.hu

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed