Egy koponya sorstörténete, mely ráadásul Haydn koponyája!

Bedi Katalin

1809. Bécs. Napóleon ostromol, Haydn meghal, eltemetik, aztán pár nap múlva ellopják zsenialitásának kézzel fogható bizonyítékát (– egy frenológus számára minden dudor bizonyíték!).

1820. II. Esterházy Miklós exhumáltatja a földi maradványokat, s ekkor derül fény a hiányra, hiszen az „eredeti” koponya ekkor még „utazott”, s csak 1954-ben került vissza a többi csont mellé. S e jeles esemény akár Esterházy múltjának egy darabkája is lehetne – ha az lenne –, s akkor talán a drámában is több szerepet kapott volna ez a kis háttértörténet, de nem kapott. Csak úgy, mellesleg hangzik el néhány mondat erre vonatkozólag az egymás mellett elsuhanó monológok egyikeként.

De kezdjük az elején! A színen Haydn: ül és fázik. Nem sokára besétál egy Angyal, illetve a nagyon is emberi Angyal, aki a szövegkönyvet olvasgatja, kommentálja, és Kőbányait iszik – eddig tart talán az első változat. Rögtön jön a következő, de a „váltás” észrevehetetlen, csak a színpad tetején lévő, félig megvilágított nagy óra – a darab ötletes „technikai újdonsága” – számolja ütemesen a változatokat. Ennek az ütemességnek mond ellent időérzékelésünk, hisz hol elandalodunk a zenével és a kecses mozgásokkal bódító jeleneteken, hol kapkodjuk a fejünket a visszapattanó gumikoponyák, az elhangzó igazságok után. Mindenfelé röpködnek az odavetett bölcsességek (vagy csak ezek látszata?), mégsem kérkednek velük – elhangzik, de nem merik erre tenni a hangsúlyt: mennek tovább. A tragikumot fanyar humorral, sokszor iróniával oldó darab ez, átszőve a jellegzetesen „Esterházy-s”, zseniális intertextuális utalásokkal, melyek nem megtörik az adott dialógust, monológot, hanem két szálat indítanak el. Az egyik szál fut tovább a színpadon, míg a lökést adó mondat szárnyra kap, és egy másik műben találjuk magunkat – így gazdagítva a darabot, az értelmezés lehetőségét.

A történet a szereplők Haydnhoz való viszonyából áll elő, mintha mindegyikük egy-egy mozaikdarabkája lenne az előadásnak. A „darabkák”: az Angyal, Haydn édesanyja, a nagy „rivális”: Mozart, az öregedő Esterházy herceg a komornyikjával, bájos lánykák, Haydn szeretője, és egy frenológus házaspár. Fel- és letűnnek a színen, állandóan váltják egymást, közben mondják a magukét – többnyire a közönségnek, és csak néha egymásnak, mintha kerülnék egymást. Amikor mégis „találkoznak”, megteremtik a drámai fordulatok lehetőségét, de a helyzeteket nem oldják fel, inkább átcsúsztatják a következő változatba. A sok monológ teret ad az egyéni színészi kibontakozásnak, melyet többnyire ki is használnak. Az Angyal szerepében Ilyés Róbert remekel – mintha ő lenne az est „házigazdája”, könnyedséggel rendez, humorral igazgat, iróniával kommentál. Lázár Kati (Haydn anyja) szenvedélyes játéka, heves gesztusai, impulzív lénye élettel töltik meg a darabot. Közben nem elfelejthető, hogy a „kissé hajlott hátú” Haydn körül forog minden, a többi szerep – még ha nagyon jól játsszák is –, csak ezen központiságra tereli figyelmünket. Ezzel kell Benedek Miklósnak szembenéznie, aki egy tapasztalt színész kifinomultságával, s a szerep nagyságának megfelelve kelti életre a zeneszerzőt.

Mozart feltűnése jól időzített és hatásos momentuma a darabnak: az idő megáll, és ebben az időtlenségben teszi fel azokat a kérdéseket Haydnnak, melyeket egyszer minden művésznek fel kell tennie magának. Aztán Mozart meghal, Haydn követi: így marad nyitva a kérdés, mely olyan üresen tátong előttünk, akár a zeneszerző sírja, koponya nélkül.

A zene végig főszerepet játszik. A színpad mögött, félig megvilágított térben állandóan ott vannak a zenészek – művészettel hangolják rá a közönséget a művész(et) kérdéseire. (Ami nem mondható el szöveggel, elmondható zenével? A művész helyett beszéljen a műve?) Lágy hangok, finom mozgások, és fellebbentett egymondatos igazságok kontrasztjával játszó darab ez, ahol a helyszínt egy szellős, nagy, kreatívan kialakított és kihasznált színpad adja a mozgalmas, látványos, kidolgozott előadásnak – tiszta barokk! Mindez a rendezőt, Göttinger Pált dicséri.

Hiába van a díszlet, szereposztás, színészi teljesítmény is „helyén”, mégis azt az érzést kelti bennünk a darab, mintha a színpadi megjelenés másodlagos lett volna a szerző számára, mintha nem színpadra szánta volna művét, hanem olvasásra. Hiszen nem a szereplők karakterén van a hangsúly, nem is a „drámai jelenetek” fontosak, hanem a darab által felvetett kérdéseken, melyek többsége egy művész élete, és az utána maradó életmű körül forognak. Az örök kérdés Haydn és a gumikoponyák köré van szervezve – nem véletlenül kap a koponya kiemelt szerepet. Mert mi is ez valójában? Profán csont, melyből két lyuk mered ránk, puszta jelenlétével emlékeztet a benne valaha élt szellemre. Materiális nyom: tehát dobálózni is lehet vele? – az előadás szerint igen: hiszen ami ott van, kellék csupán, gumiból van! És ezt a fejcsont formájú „gumicafatot” fújja lufivá, tölti meg könnyű gázzal a darab „szelleme”.

Egy koponya, mellette egy üres üveg Kőbányai marad a zongora tetején a darab végére. Ekkor tudatosul bennünk igazán, hogy mi is volt a tétje e játéknak. A darab egyszerre felveti a Kőbányai, a zongora és a koponya közé feszített élet komoly kérdéseit, és folyamatosan elodázza az ezekre adható válaszokat. Hol könnyed, hol mély színészi alakítások egy modernizált, barokk mintázatú térben, melyben csak dobálóznak a gumi koponyákkal: az „igazságokkal”, s ha el is dobják őket: visszapattannak…

Harminchárom változat Haydn-koponyára
Bárka Színház

Írta: Esterházy Péter
Rendező: Göttinger Pál

Szereplők: Benedek Miklós, Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati
Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata
Mozgás: Katona Gábor
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Koreográfus: Katona Gábor
Dramaturg: Szabó Borbála
Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin

Bemutató: 2009. december 18.

forrás: http://kuk.btk.ppke.hu/index.php?article_id=124&class=szi

Végzet asszonyai gyűlnek a Magyar Színházban

Március 25-én a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán a színház új vezetése művészgyűlést tartott. A teátrum bemutatta az új tagokat és tematikus évadot hirdetett.

Őze Áron a színház új igazgatója tolmácsolta Kállai Ferenc feleségének üzenetét a társulatnak és a közönségnek. A Kossuth-díjas művész "hiszi, hogy a megújuló Magyar Színház legalább olyan úton jár, amely a szükségszerű, remélhetőleg frissítő változásaival együtt pontosan azt a minőséget jelenti majd, amelyhez mindig is érdemes hűségesnek lenni".

Az igazgató ezt követően ismertette az új tagok névsorát (Holecskó Orsolya, Losonczi Kata, Balsai Móni, Györgyi Anna, Horváth Illés, Pál András, Gula Péter és Horváth Lajos Ottó), majd Guelmino Sándor művészeti igazgató beszámolt a következő évad tervezett előadásairól, és a színház távolabbi terveiről.

A színház új vezetése tematikus évadokat tervez. A 2010-2011-es évad a "Femme fatale", vagyis a végzet asszonya koncepció köré csoportosul.

Tervezett bemutatók között van John Ford Kár, hogy kurva című darabja Koltai M. Gábor rendezésében, Füst Milán Feleségem története című írása, amit októberben Galambos Péter visz színre. Kiss Csaba decemberben adaptálja A kaméliás hölgyet, Guelmino Sándor pedig a Macska a forró bádogtetőnt rendezi. Márciusban várható Háy János a társulat számára írott új darabjának bemutatója, rendező Göttinger Pál. További darabok: Egy hölgy a Maximból (rendező: Anger Zsolt - tervezett bemutató: április), Molière - Parti Nagy Lajos: Don Juan (rendező: Guelmino Sándor - tervezett bemutató: május).

A 2012-es tematikus évad mottója az útkereső férfi. Ennek jegyében Máté Gáborra, Mohácsi Jánosra és Vidnyánszky Attilára számít a Magyar Színház. Ugyanakkor egy frissen végzett főiskolás rendezőnek is lehetőséget ad majd a teátrum.

A DEOL a Haydn-ről

A Haydn-év apropóján kérte fel a Bárka Színház Esterházy Pétert egy dráma megírására, mely a zeneszerző Esterházy családhoz fűződő kapcsolata miatt és a komponista másfél évszázadra eltűnt koponyája révén elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy egy sokrétű, nyelvi akrobatikában esterházysra sikeredett mű legyen belőle. Az már csak hab a tortán, hogy a megtalált koponya miatt Haydn tetemét 1954-ben újratemetik Kismartonban, az Esterházy birtok központjában – akkor a határon túl –, és ugyanekkor zajlik a berni focivébé, a nevezetes 2:3-as vereséggel. Az, hogy ez utóbbiból végül csak egy mondat maradt a darabban – „És nem is volt lesen Puskás!” – szinte már lényegtelen, hiszen a színmű elkészült, az előadás pedig remekbe sikeredett. Ezt az előadást hozta el a Bárka Színház az idei DESZKÁ-ra, és mutatta be március 10-én a nagyszínpadon.
Az előadás harminchárom jelenete egy-egy epizód, melyben nem Joseph Haydn, sőt még csak nem is a bécsi klasszikus zene első nagy mesterének munkái kapják a főszerepet, hanem a színház maga. Az Esterházy-szöveg elég tág teret biztosít Göttinger Pál rendezőnek ahhoz, hogy a nyelvi bravúrokat színpadi nyelvre lefordítva ellenpontozza a rendkívül sűrű, utalásokkal teli, nyelvi poénokra és helyzetkomikumra építő szöveget, mely sokkal inkább monológok hosszas sora, mintsem dialógusokból kibontakozó történetfolyam. Mindvégig az az érzés motoszkál a nézőben, hogy itt mindenki elbeszél egymás mellett, és nem egymáshoz, s nem is egymással, hanem sokkal inkább a szöveg öröméért beszélnek. Közös tere ezeknek a mondatoknak vajmi kevés van, pedig megjelenik a világok közötti közvetítő, egy Angyal képében (Ilyés Róbert), aki hol a nézők és a színpad, hol az egyes figurák közötti szakadékot próbálja áthidalni, máskor pedig az idősíkok elképesztő sokszínűségében tesz rendet – persze sikertelenül.
Kavarodás ugyan nincs, sőt konfliktus sem nagyon – tehát nem is ez az, ami előreviszi a történetet. Sokkal inkább a szöveg sokrétűsége és az erőteljes színpadi jelenlét biztosítja a meglehetősen hosszúra nyúlt előadás során a figyelem fenntartását. Ebben nagy szerepet kap Ilyés Róbert is, hiszen egyre-másra kiszól az előadásból, hol magyarázza az eseményeket és összefüggéseket, máskor rögtönzött kvíz keretében szembesíti a mélyen tisztelt nagyérdeműt azzal, hogy tulajdonképpen semmit sem tudunk Haydn-ról. Figurája kissé kontúrtalan és esetlen, a mögötte meghúzódó intenció azonban mindenképpen érdekessé teszi.
Esterházy szövege a figurákat rendkívül plasztikusan jellemzi, megformálóik pedig bravúrosan jelenítik meg azt a szerteágazó, sok helyütt szinte zavarba ejtően pontos, néhol komikusba hajló jellemábrázolásokat, melyek így egyrészt a tartalom, másrészt pedig a megformáltság okán válnak élővé. Leginkább Kálid Artúr Herceg-figurája vibrál a színpadon, hiszen egyszerre dekadens arisztokrata, megszállott művészetpártoló, zsarnoki uraság, érzékien brutális szerető és finoman elegáns úr. Ellenpontjaként Benedek Miklós meghajlott Haydn-ja visszafogottan büszke, tehetségének tudatában lévő, mégis meghunyászkodó iparos, kisstílű, mégis nagyra törő, tehát tesze-tosza és határozott egyszerre. Anyja, Lázár Kati megformálásában közönséges, mégis éteri, tenyeres talpas és emelkedett. Egy szusszanás is elég tőle ahhoz, hogy elmondja mindazt, amiket szavakkal nem is lehet igazán kifejezni.
A szöveg olyannyira telített mindenfélével – utalásokkal, poénokkal, idézetekkel, vonatkozásokkal, lehetőségekkel –, hogy azon már nem is nagyon csodálkozunk, hogy a játékmester szerepében fel-felbukkanó Angyal következetesen hejdn-nek mondja azt, amit mi hajdn-nak ismerünk. Okoz ugyan némi fejtörést, hogy ez most vajon Esterházy, Göttinger vagy esetleg Ilyés sajátos humora, vagy esetleg a véletlen műve, a sokfelé asszociáló szöveg azonban olyannyira szerteágazó, hogy abban biztosak vagyunk, hogy nem ez az egyetlen rejtély, ami megoldásra vár.

A viharock.hu a rocktogonos Firkin-koncertről

Firkin, Rocktogon, 2010. március 17. szerda
Dátum: 2010. március 25. csütörtök, 07:00
Rovat: Lemezismertetõk

Egy hónappal ezelőtt már írtam az „őrült ír bagázs”-ról, de nem akartam kihagyni ezt a bulit sem.
A Rocktogont szerintem kisebb bandáknak találták ki, de így legalább teltház volt. Érkezésemkor még kongott az ürességtől, aztán szépen lassan csordogáltak a népek.


St. Patrick napjának ünnepén előkerültek a ruhásszekrények zöld göncei, a koncertterem zsúfolásig telt, talpalatnyi hely nem maradt táncolni, énekelni annál inkább lehetett. Vicces volt látni, ahogy a hét fős társaság nyomorgott a színpadon, Zsuzsi vonója többször is koccolt az egyik falra erősített reflektorral és Esét is csak hallani lehetett, hogy ott van valahol, látni nem nagyon. :) Attila és Peti is a deszkák szélén pengetett, a frontvonal pedig hozta a show-t Pali, Barna és PJ személyében. Természetesen most is majd’ két órát toltak egyetlen Firkinful of Beer lemezükről, feldolgozásokkal kiegészítve. Lendületes, énekelhető, táncolható muzsikájukra az „élettapasztaltak” is kattannak, ez ezen az estén is bebizonyosodott. Már alig várom a fesztiválszezont, fittness bérlet alternatívájaként nem is tudok hatásosabbat elképzelni egy Firkin bulinál. :) Jó levegő, mozgás, megfelelő mennyiségű folyadékbevitel. :) Kívánom, hogy a következő ausztriai kiruccanás is jól süljön el, mert ha valaki megérdemli, akkor ők igen.

Mattyasovszky „Mattyy” Zoltán

Firkin :
Göttinger Pál – ének, akusztikus gitár, ír furulya
Marthy Barna – ének, akusztikus gitár
Sárhidai Zsuzsanna – hegedű
Péter János – fuvola, ír furulya
Szuna Péter – basszus
Marczis Attila – gitár
Juhász Róbert – dob, vokál

A zenekar honlapja : http://www.firkin.hu/hu
Következő koncertek : http://www.firkin.hu/hu/tour

Színházi világnap a Bárkában

„Nézzen a dolgok mélyére” a Bárkában
SZÍNHÁZI VILÁGNAP 2010

Ha érdekli mi történik a színfalak mögött, ha közvetlenül is meg szeretné ismerni színészeinket, szeretne velük találkozni személyesen akkor jöjjön el szombaton az ünnepi programunkra, sok szeretettel várjuk!

10:00-12:00 MeseLadik –gyerek-szín-játék 6-12 éveseknek a Bárka színészeivel
(ELŐZETES JELENTKEZÉS AJÁNLOTT: 323-1978, 483-1325, szervezes@barka.hu)


17:00-18:00 Piaf dalszövegfordító pályázat eredményhirdetése, (Kávézó)

– Piaf dalok éneklése: Varjú Olgát, Varga Anikót, Pásztor Tibort és Telekes Pétert zongorán kíséri Dinyés Dániel


16:30-17:45 Victory kritikaíró pályázat eredményhirdetése (Cseh Tamás Terem)

- beszélgetés az előadásról Bérczes Lászlóval, a Hajónapló Műhelyesekkel, Upor Lászlóval, Seress Zoltánnal…


19:00 Harminchárom változat Haydn-koponyára előadás (r.: Göttinger Pál)

- a színházi világnapi üzenet felolvasása előadás előtt (az üzenetet Réti Adrienn színművésznő olvassa fel)
- tombolaosztás a beengedésnél, sorsolás az előadás után színházjegyekért és bérletekért, valamint további meglepetés nyereményekért



Egész nap játékok, Hajónapló-kvíz, ajándékok, csemege szemnek, szájnak és fülnek!

A Soharóza programja

A Szputnyik Hajózási Társaság műsora

A Firkin programja

A Bárka műsora


Firkin-fiesta a Rocktogonban

Szerző: D. F., 
2010. március 22. 6.56

A Firkin március 17-én, az írek nemzeti ünnepén, Szent Patrik-napon a Rocktogonban tette tiszteletét az előzenekar Sunny Side Up vér- és sörpezsdítő bemelegítése után. A két együttes előadása jól kiegészítette egymást, a lágyabb kezdés után jött a „kelta vágta”. A jellemzés a folk-punk kocsmazenét játszó bandára nem túlzás, aki látta már az együttest, jól tudja, hogy alig férnek el a színpadon, és nemcsak azért, mert történetesen kicsi nekik (a ház is), mint a Rocktogoné.

Kutyaharapás szőrivel: Disznóvágási Ferinek sűrű és változatos programja adódott röpke négy nap alatt, megnézte a Vörös Yukban, milyen ígéretes a női lépték/alternatív felhozatal (MAPEZ, Anna and the Barbies), majd 16-án az indusztriális metált játszó német ikon tűzhengerének szele perzselte meg. Icipicit csalódott, a Rammstein mindent tűz alá vett ugyan, de a szimpla gépzenét játszó előzenekar miatt, vagy más okból, már nem volt annyira lenyűgöző a produkciója, mint néhány éve az Apocalypticával, amikor revelációszerűen hatott, esetleg Feri egyszerűen nem volt tűzközelben. Noha néha, egy-egy kilövellésnél elérték a hőhullámok, de a küzdőtéren biztosan minden szempontból forróbb lehetett a hangulat, mint viszonylag távol ülve a nézőtéren. Persze nem lehetett panasz a zúzásra, apai-anyai beleadására, a múltkori mégis jobban tetszett.

Egy kicsit fáradtan érkezett tehát a szerda esti ír napra, gondolta, feldobja magát a plakáton hirdetett írwhiskey-akció kapcsán, de mindez írott malaszt maradt, nem volt akció. A sör viszont Magyarországon is folyt március 17-én, így a Sunny Side Upon mindenki kellően bemelegedhetett. Az ír és brit alapok mellett saját számokat is előadó zenekarban (Bencze Boglárka – ének, hegedű, gitár, Várkonyi Mária – fuvola, Mészáros Gergő – gitár, Nánási Sándor – ütősök) vendégzenészként feltűnt a Sebő-együttesből ismert Perger László is néhány dal erejéig basszusgitáron. A lágy, hol vidám, hol szomorú dallamok közt sokadszorra kiderült, hogy Szentmihályon presszó lesz (Sting-parafrázis), és leginkább az, hogy a Sunny Side Up kellemes, szerethető zenét játszik, tagjai köszönő viszonyban vannak hangszerükkel, mint ahogy köszönték is a jól megérdemelt tapsot.

Három oka is volt, hogy Feri megnézze a Firkint, az egyik, hogy a basszusgitáros Szuna Pétert más bandában már többször hallhatta, és ez egyfajta garancia volt a jó előadásra. Másrészt megboldogult tanár korában egy szalagavatón kollégáival arra vetemedett, hogy a magnóalappal betanult skót és ír táncokat az egyszeri fellépésen magának a M.É.Z.-nek az élő kíséretében ropja el, falába ellenére. Harmadrészt amelyik együttesnek a neve 40 liter sörnek megfelelő mértékegységet jelent, az nem lehet egy búvalbélelt társaság.

Nem is az. Már a színpad belakása is dinamikus, D. F. hamar meggyőződhetett arról, hogy ebben az aznapra ír csárdában több dudás is megfér, hol az énekes (Marthy Barna), hol a fuvolás, hol a hegedűs, hol a gitáros-énekes-furulyás (Göttinger Pál) stb. a frontember, nem is lényeges, hiszen lüktetett az egész koncerthelyszín, mely dugig megtelt. Firkin-fanok, tiszteletbeli és original írek fújták kívülről a dalokat, és öntötték magukba a sert majd firkin mennyiségben. A kemény mag pedig a színpad előtt táncolt a zsebkendőnyi területen.

A 2008 nyarán Péter János fuvolás (profi zenész egyébként és nagy showman) által alapított zenekar remek csapatmunkával kitűnő hangulatot varázsolt Szent Patrik-napra. Senki nem nőtt a másik fölé, az összhatás pedig nagyszerű, mindenkinek volt szólórésze, de ez csak színesítette a Firkin-soundot, nem hatalmasodott el rajta. A banda tagjai egyénileg mind-mind kitűnő zenészek, de ebben a formációban a csapatmunka a domináns. Volt persze mutatós hegedűs a házban és szóló (Sushi – Sárhidai Zsuzsi), dörmögött a basszus egymagában, és virgázott szólógitárján Marczis Attila is, Juhász Róbert pedig nemcsak a skót szoknyából kilógó meztelen térdet villantott, hanem dobtudását is csillogtatta. Aki nincs otthon az ír népzenében, annak kedvet adhat ez a kocsmai változat, aki pedig ismeri ezeket a dalokat, meglepődve tapasztalhatja, hogy milyen talpalávalóvá válnak a Firkin keze alatt. A legutóbb itthon Fonogram-díjra jelölt folk-punk zenekar játékában olyan songok lényegülnek át, mint a Whiskey in the Jar, The Irish Rover, The British Army, Wild Rover, Drunken Lullabies vagy a gyerekkorból énekkarról is ismeretes Baj van a részeg tengerésszel (Drunken Sailor Song), de valahogy mintha a tanci néni nem így tanította volna be annak idején. Tavalyi lemezük (Firkinful of Beer) egy japán kiadó érdeklődését is felkeltette, nem véletlenül: fergeteges, kirobbanó hangulatú bulit csapnak, ami a mai Magyarországon nem is olyan egyszerű dolog. Disznóvágási Feri ezután nemcsak Hajmási Pétert fog énekelni a fáról az ácsingózó farkasoknak, hanem Firkin-dalokat is. Forró whiskeyt a kopaszra!

Stuber Andrea: Színe és visszája


Az évadról, személyesen

Tavaly nyáron a kisvárdai színházi fesztiválon egy éjszakai asztaltársaságban Eszenyi Enikő zsűritag halkan, tűnődve megjegyezte, hogy épp huszonöt éve végzett a főiskolán, vagyis negyedszázada van a pályán. Erről eszembe jutott, hogy én is abban az esztendőben diplomáztam, amikor ő, vagyis szintén huszonöt évadot – ugyanazt a huszonötöt – töltöttem a nézőtéren, mint amit ő a színpadon. (Talán néha integethettem volna neki.) Azért ilyen könnyű egyértelműen korszakolnom, mivel nem Magyarországon jártam egyetemre, hanem keletebbre. (Ott is szert lehetett tenni meghatározó színházi élményre.)

Az első itthoni időkben megnéztem szezononként 160-170 előadást. (A szezon alatt a kritikusdíj szempontjából figyelembe vett júliustól júniusig tartó intervallumot értem.) Azután a családalapulás visszavetette a statisztikát, s beállt a 120-130 előadásos szint. A kilencvenes évek második felében mintha kicsit apadt volna a szakmai kíváncsiságom, ez idő tájt 100-110 alkalommal mentem színházba, majd az új évezred, úgy tűnik, új lelkesedést is hozott, amit 160-190-es előadásszámok jeleznek, sőt 2006-ban 209-es rekordévadot teljesítettem.

Ilyen hosszú idő alatt az embernek (a kritikusnak) nagyon sokféle évada van, csak olyan nincs, értelemszerűen, amikor mindent látott volna, mert az nonszensz. De akadt optimális évad, amikor mindent láttam, amit akartam. Ez a mostani pedig, amelyről szubjektív beszámolót írandó vagyok, rendkívüli módon alakult, teljességgel idétlenül. Úgy hozta az élet, hogy a lehető legszínházidegenebb praktikus szempontok alapján dőlt el, mely előadásokat láttam. Például ha vidéki előadás volt a cél, akkor annak hétvégén kellett műsoron lennie, mert hétköznap a munkabeosztásom nemigen engedte az utazást. Voltak hónapok, amikor az határozta meg az esti programot, hogy azon a napon, amikor a fővárosban vagyok, melyik pesti színház mit játszik. Máskor az volt a döntő körülmény, hogy az előadás mikor ér véget, el lehet-e érni utána az utolsó vonatot. További hónapokban az volt a lényeges, hogy a fővárosi színház a fővárosból se legyen messze: fél hét után indulva is odaérjek kezdésre. Egyszóval a tudatosság helyett szokatlanul ad hoc módon néztem idén színházat, tehát az évadomat – az április végéig látott 120-130 előadást – a találomra színházlátogatások különös szezonjának kell tekintenem. De nem olyan nagy baj, ha a kritikus nem azt nézi, amit akar. Végtére is nem szórakozni megy a színházba, hanem dolgozni.

Az évad új direkciójú színházakat kínált, Pesten a Nemzetit, vidéken pedig számos másikat. Több városban új szakemberek fogtak bele a színházigazgatásba, az új önkormányzatok bizalmát élvezve. E helyeken a debütáló vezetők viszonylag ritkán álltak elő olyan bemutatókkal, amelyek különösebben élénk szakmai kíváncsiságot ébresztettek volna. (Természetesen egyetlen kritikus sem Nádasdy Kálmán, nem is hasonlítunk rá, mégsem áll távol tőlünk Nádasdynak az a véleménye, miszerint minek elmenni megnézni az előadást, ha ahhoz, hogy milyen, elég ismerni a darabot és a szereposztást.) Szolnokon, Veszprémben és Győrben kipróbált közönségcsalogatókkal hívogatták a nézőket. Csak csipegetek a többször használatos áruk kínálatából: Szolnokon Balázs Péter másodszor rendezte meg a Feketeszárú cseresznyét, azután elment Veszprémbe Hyppolit, a lakájt játszani, ahol Eperjes Károly újrázott az Indul a bakterházból, valamint Bulgakov Molière-jéből, Bujtor István pedig színre vitte sokadszor a Kakukkfészeket, ezt a darabot idén Sopronban is abszolválta, miközben Győrben Nagy Viktor elővezette a bejáratott Az isten pénzét. Kecskeméten Cseke Péter Hajmeresztőt és Játék a kastélybant rendezett, és a további 12-13 kecskeméti bemutató között bőven jutott hely Padlásnak, Hello, Dolly!-nak is.

Kaposváron a Babarczy-, majd Znamenák-korszakot követő Schwajda-éra első évada úgy kezdődött, hogy hosszan vendégeskedett a társulattal rendelkező színházban A Társulat című tévéműsor által létrehozott István, a király előadás, és úgy ért véget, hogy a társulattal rendelkező színház castingot hirdetett az országos sajtóban a West Side Story valamennyi szerepére. A kettő között mások mellett sor került egy fontos Mohácsi-bemutatóra, Rolf Hochhuth A helytartó című darabjának előadására, amelyhez nem volt szerencsém, és ezt tartom az évadom egyik legfájóbb hiányának. (A másik pedig a szintén Mohácsi által rendezett, kaposvári színiegyetemisták vizsgájaként közönség elé került Pintér Béla-remek, a Parasztopera.) Láttam viszont az összes békéscsabai bemutatót, és az sem volt haszontalan, tanulságokat nélkülöző. A dolog úgy történt, hogy elvállaltam: részt veszek a Gálfy-gyűrű elnevezésű színészi díjról döntő grémiumban, amely a békéscsabai szezon legjobb színészi alakítását tünteti ki. Ennek folytán módom volt megtapasztalni, milyen megmozgató tud lenni egy kreatív, fantáziadús igazgató – Fekete Péter –, aki tele van ötletekkel arra nézve, hogy miként tegye vonzóvá a színházat a közönség számára (helyenként kissé túltengő marketingszemlélettel), s szakmailag is izgalmassá a színházcsinálók részére. A békéscsabai direktor magyar évadot hirdetett meg – többek között Hamvai Kornél, Czakó Gábor, Zalán Tibor munkáival –, bár emellett nem sikerült mindvégig kitartania, mert István, a király helyett végül is Aida musicalt játszanak májustól a cirkuszsátor Porondszínházukban. (Lehet, Elton Johnékkal könnyebb dűlőre jutni, mint a Zikkurat ügynökséggel?) Volt workshop, kurzus, vendégjárás, pezsgés és nyüzsgés, interaktivitás, csak a művészi munkában, a bemutatók terén várat még magára a számottevő színvonal-emelkedés.

A jobboldali önkormányzatok által kinevezett vidéki igazgatók között bizonyos mozgalmi összetartás volt tetten érhető, nemcsak az általuk létrehozott, céljait tekintve nem igazán definiált Teátrumi Társaság létrejötte alapján, hanem különböző közös programok, vendégjátékok, kölcsönös fesztiváli fellépések tekintetében is. (Elképzelhető, hogy ha a Drámaírói Kerekasztal tagjai nem vigyáznak, akkor rövid úton ilyesféle összetartássá válik a debreceni DESZKA fesztivál is, amelyre idén a drámaíró válogatók mindössze néhány produkciót invitáltak, a többi huszonvalahány a debreceni színházvezető, Vidnyánszky Attila meghívására érkezett a cívisvárosba.) Akár önkéntes elvonulás, akár egyfajta kirekesztettség a „jobbos" színházak elkülönülése, szakmailag aligha szerencsés, bár az országos tendenciáktól nem idegen.

Amint azt a mostani évad teljesítménye is tanúsította, a vidéki színházak között akad néhány jelentős műhely – az egri Gárdonyi Géza Színház és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mindenképpen ide sorolandó –, amelynek feltűnő sajátossága, hogy a szó legkomolyabb értelmében társulattal rendelkezik. Vagyis társulata épült: hosszabb idő alatt, több igazgatói ciklus során társulat nevelődött, fejlődött, érett meg, igazolva az említett városokban Csizmadia Tibor és Tasnádi Csaba színházvezetői munkáját. Ide kívánkozna Zalaegerszeg színháza is, de a tavaly nyáron kitört ottani botrány óta az ember csak kerekíti a szemét és tanácstalankodik – alkalmasint soha nem fogjuk megtudni, mi történt ott, ahol hamisított mailek, álmeghívók, csalfa faxok jöttek-mentek és fényezték a színházat, s mindez egy önérdektől és haszontól mentes referenshölgy különös, érthetetlen és megmagyarázatlan tevékenysége, mondhatni: passziója volt – legalábbis a rendőrségi vizsgálat eddigi eredménye szerint. Azóta Stefán Gábor igazgató elküldte a szakmai eredményeket fémjelző főrendezőt, Bagó Bertalant, majd lemondott, és innen nézve sejteni sem lehet, mi történik a továbbiakban.

Miskolc és Pécs – kétszer-kétszer jártam ott az idén – közepesen érdekes és mérsékelten ambiciózus műsorukkal, de a Miskolcénál számottevően értékesebb színészi állománnyal rendelkező Pécsnek jó fogása volt a kaposvári változások után helyét kereső Mohácsi János, aki szép sikerrel dolgozott a társulattal mind az első alkalommal, a tavalyi Képzelt beteg esetében, mind pedig az Istenítéletnél (ami a Salemi boszorkányok). Ahogy Balikó Tamás Pécsen, épp úgy járt el Léner Péter igazgató is Pesten az utóbbi két szezonban: meghívott magához olyan rendezőt, akitől a József Attila Színház arculatától eltérő, szakmai körökben jól értékelt produkciót várt. Így a tavalyi, Zsótér Sándor rendezte Az öreg hölgy látogatása után idén Horváth Csaba koreográfus késztette az angyalföldi társulat tagjait lelkesen és odaadón olyasmit csinálni, ami az általuk gyakorolt színészettől meglehetősen távol áll. Magam ahhoz a széles közönségréteghez húzok, amelyik nem fogadta jól a Horváth Csaba rendezte Éjjeli menedékhelyet, a drámailag is elmondott és azonközben mozgásszínházilag is eljárt Gorkij-darabot. (Egyébként hasonlóan érdekes ötlet volt Meczner Jánosé, aki Balázs Zoltánt invitálta a Budapesti Bábszínházba Faustot rendezni, talán nem aggódva eléggé empatikusan amiatt, hogy a rendező vajon mennyire teszi próbára például a középiskolás közönség türelmét.)

Közben tehát Pestre értünk a beszámolómmal, pedig még nem is ejtettem szót arról, hogy a határon túl is jártam, nyáron a vajdasági Palicson egy szívmelengető Jézus Krisztus Szupersztáron, ősszel pedig egy Bodó Viktor–Gianina Cărbunariu összehasonlító fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, s ott végre megnéztem a helyet, ahol az a jó magyar színház van, a Tamási Áronról elnevezett. (Apropó Sepsiszentgyörgy. Az idei Jászai Mari-díj bizottságban való részvétel legnagyobb öröme az volt számomra, hogy a Tamási Áron Színház színésze, Váta Loránd felkerült a kitüntetettek listájára. Mi, kritikusok évek óta menetrendszerűen felterjesztettük őt, de az aktuális bizottság tagjai között eddig még sosem ültek megfelelő számban olyan hazai szakemberek, akik eléggé ismerik és elismerik a határon túli jelöltek színészetét.)

Visszatérve még a vidéki teátrumokhoz egy baljós mondat erejéig: a színház háttérbe szorulását, szerepének leértékelődését és presztízsveszteségét mutatja, hogy a gazdasági válság azonnal rázúdult, anélkül, hogy bárkik bárhogyan megpróbálták volna enyhíteni a hatást. Két új színház építése maradt abba az idei szezonban, a debrecenié és a szombathelyié. Rendszeres színházlátogatóként a közönség megfogyatkozásának, kényszerű elmaradásának jeleit is felfedezni vélem. Mindenekelőtt abban, hogy még jobban megnőtt a színházi zsöllyékben a női nézők aránya. Élek a gyanúperrel, hogy a férfiak a színházjegyvásárlásnál kezdik a saját anyagi megszorításukat, míg a nők talán nehezebben mondanak le a színházról mint élményről – esetleg a férjükről meg könnyebben, egy-egy estére.

Budapesten a Nemzeti Színházban a Jordán-éra végeztével bemutatkozott Alföldi Róbert. Bátran kezdett, s izgalmasabbá tette a repertoárt a korábbinál. Új főigazgatóként egymaga három, formátumos produkciót jegyzett a szezonban (az Oresztészt, a János vitézt és A parkot), s ezek – akárcsak korábbi rendezői munkái – kissé mintha egysíkú érdeklődésre és látásmódra vallanának. Kiválik közülük a minden szóba jöhető hatással ügyesen bánó János vitéz, amelynek két szereposztása avval a tapasztalattal szolgált, hogy a kezdő fiatalok ambiciózussága átütőbb a szaktudós idősebbek rutinjánál. Kinevezése óta Alföldi a színészgárda felét lecserélte, ám egyelőre nem tűnik erős társulat otthonának az a megszokhatatlan és megszerethetetlen épület, inkább csak egy nem túl jó hangulatú munkahely. (A Nemzeti évadának egyik legnagyobb vesztese, méltánytalanul, az a Gazsó György, akire Alföldi főigazgató nem tart igényt, de előbb még el kellett játszania egy rémes előadás kínos főszerepét a Pokoli disznótorban.) Zökkenőmentes vezetőváltás zajlott le ezenközben a Vígszínházban, ahol Eszenyi Enikő direktrisz az Augusztus Oklahomában rendezésével rögtön megmutatta, milyen úton lehet továbbvinni egy néző- és színészbarát, bulvár- és művészszínház között egyensúlyozni próbáló körúti nagyszínházat.

Az Operettszínház – már-már hagyományos konkurenciaharcban a Madách Színházzal – töretlenül gyakorolja azt, amit Kerényi Miklós Gábor és Béres Attila tud és tudni vél, s bőségesen kamatoztatja musicalsztárjai képességeit és népszerűségét. Egy sarokkal odébb a Radnóti Színház szolid évadot mondhat magáénak, az igazgatópárti Solness építőmester bemutatóval és Török Ferenc filmrendező színházi debütálásával, az Apacsok című Bereményi Géza–Kovács Krisztina-darabbal, amely érdekes kísérlet film, színház és zeitstück összevegyítésére.

Színvonalas színházat és figyelemreméltó előadásokat ígér első évada alapján Seress Zoltán igazgató Bárkája, ugyanezt be is tartja évek óta az Örkény Színház. Itt említem meg a Kolibri Színházat is, ahová szintén jóféle nyugalommal megyek, mert a Novák János vezette teátrumban nyitott és problémaérzékeny előadásokat kínálnak a legkisebb gyerekektől a legnagyobbakig terjedő közönségrétegnek (a negyvenkilenc éveseket is beleértve). A város legmegbízhatóbb színházi helyszíne azonban a Katona József Színház, ott van a néző a legnagyobb biztonságban. Zsámbéki Gáborék igényessége, szaktudása, felelősségteljes ügyszeretete garancia arra, hogy az ember hozzájuk sosem megy hiába. Lehet persze, hogy nem szívesen szembesülünk egymás után három egyfelvonásosban a világ szörnyűségével, az ember nyomorúságával (Edward Bond: Kétezerhetvenhét), az egzisztenciális, sőt annál sokkal mélyebb fenyegetettséggel (Knut Hamsun: Éhség), lehet, hogy hevenyészett anyagnak találjuk az esedékes kortárs drámát (Vinnai András: Vakond), de akinek a Katonába van jegye, az munka és tehetség összefoglaló dolgozatát fogja látni, erre számíthat. Különösen méltánylandó a 25 éves jubileumot produkciókkal ünneplő társulat Notóriusok-sorozata, amely idén eljutott a színház- és kultúrpolitika-történet jelenig érő szakaszáig, ami aztán egészen sajátos közösségi élményt nyújtott a Kamrában.

Az évad szívderítő tapasztalata, hogy a legfrissebb alternatív társulások és vállalkozások, mint például a KoMa, a Szputnyik, a HoppArt vagy a Sanyi és Aranka Színház és Opera milyen nagy elánnal dolgoznak. Működésük nyomán jött létre például az évad egyik gyöngyszeme, Tasnádi István Fédra fitness című előadása a KoMa és az ALKA. T előadásában. A szezon egyik legfőbb pozitívuma ez, hogy számos premier nem produkciós kényszerből születik – ellentétben például avval, ahogy a Budapesti Kamaraszínház futószalagon gyárt érdektelen bemutatókat –, hanem a munka és a megmutatkozás vágya, vagy a véleménynyilvánítás belső kényszere hajtja közönség elé az alkotókat. (Ide passzol az AlkalMáté trupp bensőséges Krízis-dalestje is.) Egyformán rokonszenves alternatív színházi műhely az elsősorban inkább befelé figyelő Maladype Színház Balázs Zoltán irányításával, és a mérnöki tervszerűséggel dolgozó és haladó Pintér Béla a maga mind profibb színészi csapatával. (Pintér Béla tíz éve csinálja alapjában véve ugyanazt a színházat, és én nem tudom elunni. Nincs olyan produkciójuk, amelyben legalább részlegesen és átmenetileg el ne bűvölnének. A mostani A soha vissza nem térőt is ideértve.)

Végigsöpörtem itt tekintetemmel a pesti színházak kínálatán, de valójában persze nem színházak jutnak eszembe, ha az évadra gondolok, hanem színészek. Mindenekelőtt az idei listavezetőim, akik hárman vannak, s igen jó szezont, több jeles alakítást mondhatnak magukénak. Az egyik Széles László, aki látványosan virul az Örkény Színház vezető színészeként. Mind a Mácsai Pál rendezte A hülyéje előadásában, mind pedig az Ascher Tamás jegyezte Jógyerekek képeskönyvében remekelt, sőt még Ady Endreként is megragadónak találtam a Nyugat 2008–1908-ban. A másik – de nem, legyen mégis inkább ő az egyik! –: Mucsi Zoltán, aki először a Göttinger Pál rendezte Tengeren előadáson brillírozott, majd pedig a De Sade pennájában késztetett ámulatra. (Megjegyzem, már alig várom, hogy Mucsit Boguslawskinak láthassam Spiró György Az imposztor című drámájában. Vajon mennyit kell még addig aludni? Mondjuk 3650 elég lesz?) A harmadik – valójában első –, Csákányi Eszter a Tiszta vicc! előadásában és a Fédra fitnessben nyújtott kitűnő alakítást, s ezen kívül kedvére énekelt Kulka Jánossal egy zenés estben, valamint színészi bravúrsorozattal állt elő A hét asszonya című egyszemélyes Parti Nagy Lajos-mutatványban. A Krétakör társulatának szétszéledése után nyilvánvalóan Csákányiért kell a legkevésbé aggódnunk – egy olyan kaliberű színésznőre, mint ő, mindig lesz kereslet –, Mucsi felől is nyugodtak lehetünk, hiszen ő valósággal kivirult a Bárkán. Gyabronka Józsefet, úgy tűnik, hívják ide-oda értelmes színészi feladatokra, Láng Annamária pedig egymaga is a munkához látott a Made in China létrehozásával. Péterfy Borit és Rába Rolandot talán integrálja majd a Nemzeti. De azt csak remélhetem, hogy Katona László, Bánki Gergely, Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla alakításait is méltó helyszíneken láthatjuk majd.

Ahogy a POSZT-válogatók szokták, figyelemfelkeltésként felírok ide és a kéménybe néhány nevet és alakítást: Szabóki Tünde falhoz lapuló Leonoráját az operaházi Fidelióból. Szávai Viktória bájos és bugyuta özvegyét a Farkasok és bárányokból. Epres Attila kihallgató tisztjét a Katharina Blumból. Ónodi Eszter vérvörös szájú, szerelemvágyó asszonyát a Barbárokból. Szabó Márta egyszemélyes keringőző párját a nyíregyházi Márai-előadásból. Szanitter Dávid kamaszpillantását a Kolibri Kikatt-előadásából. Pokorny Lia lázas, tüdőbeteg asszonyát az Új Színház Szonyájából. Darabont Mikold titokzatos mosolyát a pécsi A hülyéjéből. Polgár Csaba sarkos eleganciáját az Örkény-beli A hülyéjéből. Kováts Adél asszonyi keservét a Tiszta viccből. Szarvas József szigorú, megvesztegethetetlen integritását a Nemzeti János vitézének Bagójaként. Börcsök Enikőt, amint a hátán viszi az Augusztus Oklahomábant. Balsai Mónikát érdes és kecses székesfehérvári Stuart Máriaként. Szamosi Zsófia odaadó üzletasszonyát A soha vissza nem térőből, Pintér Bélánál. Krisztik Csaba hipermotilis színészét a József Attila Színház Éjjeli menedékhelyéből. Siménfalvy Ágotát a gondterhelt homlokával az operettszínházi Ibusárban. Kocsis Gergelyt simléderes sapkához nőtt, vékonyka lófarokkal a Vakondban és mísz vonzerővel A hős és a csokoládékatonában.

A rendezők közül igen jó formában lenni láttam mindenekelőtt Ascher Tamást (Barbárok – Katona, Jógyerekek képeskönyve – Örkény, The Black Rider felolvasószínház – Nemzeti, végül pedig a szorongató Éhség a Kamrában) és Szabó Mátét (Szonya – Új Színház, Sade márki pennája – Bárka). De feljött nálam Bérczes László is a szabadkai A Gézagyerekkel (a címszerepben Pálfi Ervin! Pálfi Ervin!).

Már csak egy maradt hátra: beszámolni az évad legjobb, legemlékezetesebb, legmegindítóbb színházi pillanatairól, amelyeket történetesen Nyíregyháza-Sóstón éltem át egy tavaly júliusi délutánon. Bodó Viktor csapata a Szentivánéji álmon dolgozott, apróra szétszedve és összerakva Shakespeare darabját, ide-oda helyezve, vándorolva egy kiürült anya- és csecsemőotthon-komplexumban és környékén. (Később Zsámbékon vitték véghez a produkciót, egyszerűbb, rövidebb, egyhelyszínes játék gyanánt.) Egy lepukkant épület kis szobájában a falhoz simulva álltam, előttem néhány rácsos gyerekágyba zárva ácsingózott egymás után a Lysandert játszó Czukor Balázs és a Hermiát adó Koblicska Lőte, a kettejük közötti ágyban pedig Fridrik Noémi irigykedett. Volt egy őr is, felismerhetetlen, Hajduk Károly talán, miatta kellett az ifjaknak vigyázva, halkan, suttogva beszélniük egymáshoz. Akkor, ott, előttünk született meg bennük a vágy és az elhatározás, hogy megszökjenek, s az athéni erdő felé vegyék az irányt. Annak a szűk, intim jelenetnek a szépsége, erotikája, lírája, fenyegetettsége, titokzatossága és drámaisága gyakorolta rám a legnagyobb hatást ebben a szezonban. (Olyannyira, hogy – ami még sosem fordult elő velem – spontán lelkesültségemben a jelenet végén én kezdtem el a tapsot.) Ilyeneket szeretnék még, sokat, sokat! A következő huszonöt évben önkéntes klakknak állnék legszívesebben.

"Minden ajtó sarkig lesz nyitva" - Őze Áron a Pesti Magyar Színház jövőjéről



MTI/PRAE.HU

Gazdasági és művészeti szemléletváltással, tematikus évadokkal, intézményi kooperációkkal és vendégrendezők meghívásával hozna megújulást a Pesti Magyar Színházba - mondta el az MTI-nek Őze Áron, a teátrumot ez év elejétől vezető színművész.
Mint felidézte, elődje, Iglódi István már két éve elmondta neki: ciklusának lejárta után szívesen "hagyná rá" az intézmény vezetését. "Meglepett az ötlet, de aztán elindult egy munka kettőnk között, és én is más fejjel kezdtem a színházról gondolkodni. Rengeteg kérdésem fogalmazódott meg két év alatt, és Iglódi ezekre mind őszintén válaszolt" - emlékezett.

A 2009 végén meghirdetett vezetői pályázatra Őze Áron már összeállította saját csapatát: Guelmino Sándort művészeti vezetőként, Sipos Imrét pedig menedzserigazgatóként maga mellett tudva 92 oldalon foglalták össze elképzeléseiket.

A teátrumban 19 éve tag Őze Áron indulását a társulat és a szakmai bíráló bizottság egyaránt támogatta, "és fontos, hogy egyetlen politikai oldal sem próbált alkut kötni velünk. Az ilyen alkuknak művészeti intézmények esetében persze nincs is értelmük" - hangsúlyozta az új igazgató, akinek Iglódi István halála miatt az eredetileg tervezettnél egy hónappal korábban kellett munkába állnia.

"Egy megkövesedett, régi, túlélésre és megúszásra berendezkedett konstrukció él ennél a színháznál, amely felépítésében és mentalitásában nagyjából 1989-es állapotokat mutat. Ezen nekünk kötelező változtatnunk" - adott helyzetértékelést Őze Áron.
A fenntartó körüli bizonytalanság is megköveteli a teátrum ügyeinek rendbetételét, a finanszírozó kulturális tárca ugyanis 2000 óta próbálja átadni a Pesti Magyar Színházat a fővárosnak, mindeddig sikertelenül - fűzte hozzá.

"Ha gazdasági értelmében nem tudunk megújulni, akkor könnyen nagyon nagy gondok érhetnek minket. A társulat átalakításával kezdtünk, de a teendők háromnegyede még hátravan, beleértve fájdalmas lépéseket is" - fogalmazott az igazgató.

Őze Áron szerint fenntarthatatlan, hogy az idei 685 milliós állami támogatásból mintegy 500 millió megy el személyi juttatásokra. A 210 közalkalmazott több mint háromnegyede nyugdíjas, ezeket a színészeket a teátrum csak vállalkozóként tudja a továbbiakban foglalkoztatni. "Ők ugyanúgy társulatunk részei maradnak, számítunk a munkájukra, de nem tudjuk fizetni utánuk a közalkalmazotti járulékokat" - hangsúlyozta.

Mint hozzátette, a nyugdíjas kollégáknak papíron fel kellett mondani, de csak azért, hogy végkielégítést kaphassanak; augusztustól aztán vállalkozóként folytatják a munkájukat, nagyon tisztességes gázsival, előadásonként és próbánként fizetve.

Őze Áron kitért az épület állapotára is: mivel az 1966-os újjáépítés óta "nem sok minden történt", lépésről lépésre komoly rekonstrukciókra lesz szükség; ezekhez a színház pályázati forrásokat is igyekszik igénybe venni.

Az igazgató más teátrumokkal is együttműködést tervez, részben azért, mert hiányzik az épületből egy közepes méretű, háromszáz személyes játszóhely. "Olyan partnereket keresünk, akik rendelkeznek ekkora színpaddal, de hiányzik nekik a nagyobb játszóhely. Jó irányba haladnak a tárgyalások például a Radnóti Színházzal, produkciócserék és koprodukciók is szóba kerülnek" - számolt be Őze Áron. Alföldi Róberttel is felmerült több ötletük, hogyan tudnának a "Nemzeti-témára" közösen pontot tenni: az egykori Nemzeti Színház helyén, a Blaha Lujza téren például létrejöhetne egy közös előadás.

A Pesti Magyar Színház már a következő hetekben is több vendégjátéknak ad otthont: március 15-én a szolnoki színház Bánk bánját fogadják be, majd a hónap végén Kolozsvárról érkezik Andrei Serban Suttogások és sikolyok című rendezése, valamint Varró Dániel Túl a maszat hegyen című gyermekdarabja.

A teátrum továbbra is tartja a népszínházi irányt, de ez "többfajta és nagyobb rendben működő színességet jelent" majd, évi négy nagyszínpadi (ebből egy zenés) és három stúdiószínházi bemutatóval - emelte ki Őze Áron.

Mint megjegyezte, megszüntették az állandó rendezői státuszokat, miként nem lesznek állandó díszlet- és jelmeztervezők sem, így több alkalom nyílik vendégművészek meghívására. "Ennek a színháznak nagyon kell a frissesség, és most minden ajtó sarkig lesz nyitva, hogy áramoljon a levegő" - fogalmazott.

Noha évadot hirdetni csak március végén fognak, az igazgató elárulta, hogy számos rendezővel tárgyalnak, többek között Mohácsi Jánossal, Göttinger Pállal, Novák Eszterrel, Vidnyánszky Attilával vagy Anger Zsolttal. Minél több ősbemutatónak készülnek helyet adni: Háy János új darabot ír, Parti Nagy Lajos pedig egy Don Juan-átiratot készít.

A most futó évadról szólva Őze Áron elmondta, pénteken mutatták be Molnár Ferenc Liliom című színművét Guelmino Sándor rendezésében, majd március 26-án tartják a stúdiószínpadon a Kolpert úr premierjét. Az évadot a Sweet Charity című musical előbemutatója zárja. "A zenés darabot augusztus 20. után tűzzük majd műsorra, és mindent elkövetünk azért, hogy a Sweet Charity filmváltozatának főszerepét játszó Shirley MacLaine-t elhozhassuk a bemutatóra" - árulta el Őze Áron.

A következő szezontól már tematikus évadokban gondolkoznak, ezek egy-egy főcím köré épülnek majd fel. A 2010/11-es a végzet asszonyának évada lesz - a Sweet Charity már ehhez tartozik -, majd következik a férfi évada.

"Színtisztán a miénk ez az évad lesz, ekkor a Parti Nagy-féle Don Juan; Büchner Halálos ifjúság, Füst Milán Feleségem története, Dumas A kaméliás hölgy, Feydeau Osztrigás Mici, Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című színműve, az új Háy János-darab és egy új gyerekelőadás szerepel az elképzeléseink között" - számolt be terveiről Őze Áron.

"Ahány ember, annyi történelem"

3. nap - március 10., szerda

A színházi produkciókat szerdán egy fontos szakmai kérdésekkel foglalkozó és egy mély értelmű, de ugyanakkor szórakoztató beszélgetés vezette föl. Úgy is fogalmazhatnánk: a délelőtt a Deszka Fesztivál, sőt, általában a kortárs magyar dráma önreflexiójának az ideje volt, sajnálatos, hogy csak kevesen voltak kíváncsiak rá (ezért is próbálunk részletesebben hírt adni róla). Németh Ákos az idei találkozó két válogatójával, Garaczi Lászlóval és Szakonyi Károllyal beszélgetett a Víg Kamaraszínházban. Elhangzott, hogy a szervezők és a válogatók az adaptációkat, mozgásszínházi bemutatókat is számítva 100 fölötti produkciót vettek figyelembe, ezek közül 30-40 jöhetett valóban számításba. Németh Ákos, aki korábban maga is részt vett a program válogatásában, igyekezett minden körülményre, szempontra rákérdezni. Így a beszélgetés során kiderült, hogy nem voltak merev szabályok, de csak az év végéig bemutatott előadások jöhettek szóba, s figyeltek arra, hogy ne csak stúdiódarabok, hanem nagyszínpadiak is legyenek (amiből mindig nagyon kevés van). A válogatók maguk is drámaírók, de ilyenkor a saját ízlésüket igyekeznek félretenni, körképet próbálnak adni („a legjobbakból egy pazar fesztivált összehozni" - ahogy Garaczi fogalmazott), így akár olyat is meg kell hívniuk, ami nem feltétlenül az ő kedvencük. Ennek ellenére a három ízlés összehangolása nem járt különösebb vitákkal, abban is konszenzus mutatkozott, hogy nem szövegek, hanem előadások fesztiválja lesz ez, s ahogy Szakonyi elmondta, elsősorban arra figyeltek, hat-e rájuk az adott előadás vagy sem. A délvidékiek erőteljes jelenléte sem a harmadik válogatónak, Brestyánszki Boros Rozáliának köszönhető, hanem annak, hogy jók. Több meghívott produkció (például a Cucc, az Apacsok, a székesfehérvári Ibusár) viszont technikai és\vagy egyeztetési problémák miatt kimaradt. A beszélgetés során a három drámaíró egyetértett abban, hogy ma már jobb a kortárs magyar dráma helyzete, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, több a bemutató, a színházak jobban érdeklődnek a kortárs darabok iránt (Garaczi szerint felfutásról nem beszélhetünk, de elmozdulás van), amelyek sokféleképpen érdekesek, nem egy kaptafára készülnek, de miközben a rádió drámapályázatára 400 körüli pályázat érkezett, még mindig csak 20-30 ember írja azokat a darabokat, amelyeket be is mutatnak. Németh Ákos a saját németországi bemutatóinak a tapasztalataira is hivatkozva kijelentette, hogy a stúdiószínpad kontra nagyszínpad kérdés megválaszolása általában „a színházi menedzsment gyávaságán" bukik el. Végül a Deszka Fesztivál nemzetközivé tétele is szóba került, a helyi szervezők hozzászólásából is kiderült, hogy az elképzelések megvannak (külföldi sajtó, szakemberek és előadások bevonására), kérdés, hogy lesz-e hozzá megfelelő anyagi erő.

Kora délután Korrajzok címmel Kozma András beszélgetett ugyanott Bereményi Gézával és Szőcs Gézával, s mintha csak a nap további előadásait akarták volna előkészíteni: olyan súlyú kérdéseket jártak például körül, hogy a nagy alkotó személyiségek válhatnak-e a történelem, a világ alakítójává is vagy csak ábrázolójává (lásd: van Gogh, Haydn), s hogy egyáltalán mi a világ, mi a tenger - gondolkodik el egyszer csak hangosan Szőcs Géza (az Esterházy-darab egyik válasza, a mi a világ-kérdésre ennyi: szar, bár ezt még tudja ragozni is), van-e múlt, van-e igazság, vagy csak különböző narratívák léteznek (van Gogh, Haydn, 20/20), a történelem annál igazabb-e, minél inkább a máról szól stb. Eközben a két író, természetesen önnön (sőt, egy kicsit a másik) portréját is megrajzolta, beszélt saját sokirányú alkotómódszeréről, s a jelenlévők megismerhették olyan kiemelkedő alkotások születési körülményeit is, mint például a Tanítványok, az Eldorádó, a Liberté 1956.

A debreceni Csokonai Színház két előadását is beválogatták a fesztiválra. A stúdiószínházi Vincent van Goghot Pinczés István rendezésében a harmadik nap délutánján már meg is nézhettük. A szerző, Kocsis István egész pályáját végigkíséri (s talán kísérti is?) van Gogh alakja, a hatvanas évek vége óta többször, több formában feldolgozta már életútját, sorsát, eszmevilágát. Az alapszituáció, ebben a legfrissebb változatban is ugyanaz: a szánalomra méltó, mellőzött, éhező festő, aki egykor megfélemlíthetetlen, hatalmas akaratú prédikátor volt, a teljes és kibírhatatlan egyedüllét állapotában próbál számot vetni egykori társaival, a trópusokra távozott Gaugainnel (miért is nem ment vele?), a testvérével, szerelmeivel, s legfőképpen élete értelmével, az ember és a világ megváltoztathatóságába, a szó és a kép erejébe vetett hitével. Sárközy Zoltán van Gogh végletes elesettségét és a fel-felszárnyaló nagy lelkesüléseit egyaránt képes megjeleníteni, az igazságtalan hatalommal szembeni ellenállás jogát és méltóságát, a hamis és a valódi fény megkülönböztetésének szükségességét átélten hirdetni. Annak a belső, lelki vívódásnak az érzékeltetésére azonban, amelyből végül is hitében megerősödve kerül ki, a képeiben ismerve föl saját az erejét, mintha már nem jutna elegendő ereje. A dráma lényege pedig talán épp önmaga legyőzése, az önmagán való felülkerekedés lenne. Lehet, hogy az egyébként ötletes, trükkös, a háttérbe vetített (a képeit kinagyító) folytonosan változó, a szavakat illusztrálandó látványvilág is elvonja erről a figyelmet, nem beszélve az előadás zenei világáról; különösen a nyitó, felvezető dalról lett volna érdemes lemondani.

A Nagyszínpadon a Bárka Színház vendégszerepelt Esterházy Péter legújabb darabjával. A Harminchárom változat Haydn koponyájára vérbeli szórakoztató előadás. Minden benne van, amit a szerző korábbi darabjaiban megismerhettünk - önreflexió, önirónia, megszakítások, a történetből való ki- és belépések, kiváló gegek, vendégszövegek, nyelvi regiszterkeverés, a hatáskeltő eszközök önnön leleplezése, szándékosan alkalmazott giccs és annak kiparodizálása, teátrális gesztusok, epikus betétek, az élet nagy kérdéseinek játékos formában való megfogalmazása, szerzői instrukciók monológszerű "felmondása"... Ahogy azt Esterházynál megszokhattuk, nem a sztori a lényeg, sőt, az egészen gyér: mindössze Haydn koponyájának ellopására, illetve Haydn unalmas életére korlátozódik. Ám az alkotó remek humorának hála folyamatosan lüktet a szöveg, nem ül le egy pillanatra sem. Ebben persze nagy szerepe van Göttinger Pál rendezőnek, aki sok-sok játékos ötlettel fűszerezi az előadást - és akkor arról még nem is beszéltem, milyen látványosak, mókásak a Katona Gábor koreografálta táncjelenetek, és milyen jól sikerült, mennyi játéklehetőséget biztosít Csík György emeletes díszlete, vagy milyen jót tesz az előadásnak a barokk tüllfüggöny mögül felcsendülő, Dinnyés Dániel vezetésével előadott élő muzsika. A Harminchárom változat - és ilyet, ahogy az már a fentebbi sorokból kiderülhetett, ritkán mondhatunk (előadott) kortárs magyar dráma kapcsán - valóban nagyszínpadra illő produkció.

A Balett teremben a Yorick Stúdió vendégszerepelt egy szintén a játékosságra is építő, ám - a Bárka Esterházyjától eltérően - alapvetően dokumentarista darabbal. A 20/20 az 1990 márciusi marosvásárhelyi eseményeket, a magyarok és a románok több halálos áldozattal járó harcát dolgozza fel - teret engedve többféle megközelítésnek, egészen eltérő nézőpontoknak. Az aspektusok keverése annál is inkább indokolt, ugyanis a 1990-es történések megítélése máig sem egységes. A Gianina Cărbunariu rendezte darabot magyarok és románok játsszák, saját anyanyelvükön, tehát két nyelven, de néhol még a franciát, angolt és németet is használva. "Több, mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése adja a kiindulópontját" a drámának, olvashatjuk az ajánlóban. A 20/20 érdekes, izgalmas kísérlet, mint a dokumentarizmus és a fékezhetetlen képzelet terméke, amit még élvezhetőbbé tesz, hogy a fiatal színészek a zéró díszletezésű térben láthatóan nagy kedvvel, kimeríthetetlen képzelőerejüket hasznosítva vesznek részt a játékban. Igazi kreatív csapatmunka ez. Mellesleg pedig remek lezárása annak a napnak, amely, mint fentebb említettük, legfőképp arról szólt, közvetve és közvetlenül, az előadások és a beszélgetések révén: elbeszélhető-e megnyugtató módon egységesen, objektíven a történelem. Erre a kérdésre egyébként Gianina Cărbunariu adott is egy sommás választ az előadás másnapján megtartott beszélgetésen: "ahány ember, annyi történelem". De itt zárjuk is sorainkat, a 20/20-ról zajló beszélgetésről majd holnap írunk - megéri a részletezést, hiszen egyrészt érdekes, fontos dolgok hangzottak el közben, másrészt az előadás az egyike volt az eddigi legkiválóbbaknak az idei DESZKA Fesztiválon.

Darvasi Ferenc

Pap Gábor: Esterházy koponyája

kortárs dráma | Magyar szerzők


Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára - Bárka Színház, Vívóterem DESZKA fesztivál - Drámaírók És Színházak Kerekasztala

A Bárka Színház felkérte Esterházy Pétert, írjon darabot a kétszáz éve halott Joseph Haydnról. Ő megírta a maga modorában (inkább nem róla, hanem a koponyájáról, a sírrablókról, a Pompakedvelő Miklósról, sok minden másról, leginkább magáról, pontosabban saját észjárásáról), és ezt a Bárka, annak rendje és módja szerint - Göttinger Pál rendezésében - be is mutatta. A Harminchárom változat Haydn-koponyára című előadásról Pap Gábor írt kritikát.

Hogy Esterházy drámaiatlan, epikus szerző lenne, enyhe megfogalmazás: Esterházy gyilkolja a drámát (a sajátját) és gyilkolja a helyzetet (az összeset), (amit maga teremt). Amire mondhatnánk trendi, ha nem épp ő teremtené jó ideje a trendet is, amelyben minden mondat agyonvághatja a következőt, ahol máshonnan vett szövegek vendégeskednek, egymásért vagy épp egymás ellen kijátszva, ahol akkor válik valami súlyossá, ha éppen súlytalan, habkönnyű, ironikus, szarkasztikus, ahol semmi sem úgy van, ahogy: röviden a posztmodernet. Nézvén az elvileg ebből (miből?, az Esterházy által szándékoltan amorf Haydn-hommage-ból) születő játékot, hallván a szöveget azon gondolkodom, hogy szeretem-e én ezt. És ha már ezen gondolkodom, akkor régen rossz, mert akkor, ha ott, közben erre figyelek, akkor nem szeretem eléggé (nem köt le annyira, nem ragad magával, nem vezet új felismerésekre stb.). Persze röhögök rajta, mert nagyon szellemes. De többnyire nem több. Csak szellemes.

Megkockáztatom: a nézőtér fele a poénok felét sem érti, én meg túlságosan is értem. Túl is élem, és épp ez a baj, mert megrendülésről szó nincs, mert inkább intellektuális kihívásnak tekinthető az ínyenceknek szóló ötletparádé, a szinte kötelező utalásokkal. Bejön a „legyen világosság" utalván a Teremtés híres C-dúr akkordjára. Rendben van. Az viszont már pontatlan, amikor arról esik szó, hogy a kisded öt-hatévesen kis és nagy tercet különböztet az atyai hárfán. Csakhogy a szerző által hangsúlyozottan diatonikus és nem kromatikus hangszeren, egyszerre vagy kicsi vagy nagy van csak a tercből, ugyanarról a hangról tehát nem lehet a kettőt összehasonlítani. Bocsánat a szőrszálhasogatásért, inkább csak azt jelzem, hogy nekem, aki száz százalékban értem a zenei és mondjuk hetvenben a más jellegű poénokat, ismerem az életrajzot, a dolog, töredékessége ellenére jól követhető. Nem így, felteszem, a nézőnek: az ő megsegítésére Esterházy beiktat egy narrátor angyalt (Ilyés Róbert), elvileg az ő szájába adja az értéshez szükséges (vagy épp szükségtelen, l'art pour l'art) ismereteket.

Ebben van némi ráció: Haydn ugyanis az a személy, akiről nem tudunk semmit, vagy csak alig (az életéről), és egyben az, akiről mindent tudunk (ha ismerjük a műveit). De nem ismerjük, vagy csak alig. Merthogy a jelenkor (utókor?) a sztároláson át jut el a műig és nem fordítva (ez egyébként Beethovennel kezdődött, a romantikában csúcsosodott és mai napig isszuk a levét). Haydn élete nélkülözi a zaftos anekdotákat, kivéve a méltán népszerű Búcsúszimfónia sztorit és néhány londoni háttérinfót, ám ezek is inkább afféle belső poénok zenészeknek. Ő egyszerűen csak írt és írt. Zenét. Csinálta a dolgát. Élete utolsó húsz évében persze kihasználta a világhírt, de az utókornak ez sem elég érdekes. E problémát feszegeti a dráma legsikerültebb része: a végén megjelenő Mozart (Telekes Péter) jóízű anakronizmusoktól hemzsegő szólója végre valódi drámai kérdéseket vet fel: vajon az alkotás mögötti szürke létmód mennyiben szolgálja a mű utóéletét, mennyire marad érdekes, vagy épp mennyire jellegtelenedik el az életmű a kiegyensúlyozott, szabályos szolgalét miatt?

Emellett alapvetően több tematikus mag köré rendeződik a harminchárom változat.

A koponyát megkaparintó Rosenbaum házaspár jelenetei során az aktorok (Kardos Róbert és Parti Nóra) a koponyaformában a zsenialitás nyomait kutatják (vö: frenológia).

Haydn és Pompakedvelő Miklós (Benedek Miklós és Kálid Artúr) viszonya egymáshoz az úr és szolga szerep determinációját veti fel, ami persze a megrendelő és zseni megfordult státuszában izgalmas. Ezért mellőzhetik az osztálykülönbségeket egy ölelés erejéig, persze a herceg kérésére.

Ugyanennek a témának a variációjaképp beékelődik két zárt szám is, ami azonban nem tud a drámában gyökeret verni (bár inkább a dráma nem következetes a szolgával szemben). Miklós és az inas, Bernhard kettőse egyfelől az úr és szolga viszony kötelező rajzolása miatt, másfelől az osztrákság-magyarság dimenziójában fontos. A szolga neve direkt is utal a saját nációját, de magát az emberlétet kíméletlenül ostorozó Thomas Bernhardra, amit még határozottabban emel ki a rendezés, amikor a szolgát játszó Dévai Balázs weill-i songot énekel-táncol el egy Haydn-témára ráhúzott Esterházy(?)-szöveggel. (Gyanítom, itt maga Thomas Bernhard „vendégeskedik" a dalszövegben: „ennek az országnak az egész népe a hazugságba menekült, aki igazat mond, máris büntethető és nevetséges...") Az alakot játszó Dévai eszközként az uralkodói attribútumot, a herceg botját használja fel, ugyanazt a botot, amit előzőleg a herceg szigorú tánctempóban primadonnásan hullajt el rendre úgy, hogy a szolga, hozzá hasonló precizitással ne hagyja azt földre zuhanni. Aztán kihasználva Bernhard pillanatnyi figyelmetlenségét, a herceg mégis padlóra küldi a botot. Az este messze legkidolgozottabb jelenetpárját látjuk a két hajdani maladypés színész prezentációjában, amit a remekbe szabott koreográfia, majd a tökéletesen applikált és előadott song alapoz meg. Ezek után Bernhard kimaradása a második felvonásból még erősebb hiányérzetet kelt. (Miért is marad ki?)

Egy újabb téma Haydn titkos szerelme a tehetségtelen Polzelli asszonnyal, aminek során szakmailag korrumpálja magát, merthogy a zenéhez alig értő házaspárt (Réti Adrienn és Gados Béla) szolgálatába fogadja. Ez a téma némi etikai színt vihetne a darabba, ha a probléma nem volna ennyire pitiáner, a megvalósítás pedig nem fulladna félig-meddig poénvadászatba.

Végül Haydn anyjának a gyermekéhez fűződő kapcsolatát említem. Itt szándékosan fordított a felállás: az Anya szerepét játszó Lázár Kati egyszerre konkrétan és elemelten, metaszínházi módon gyalogol ki és be az előadásba. Ha akarom, értem: ő a maga realitásában nem lehet jelen, csak így: mint afféle időtlen és örök ősanya, a maga közvetlen tudásával viszont szabadon bratyizhat-anekdotázhat akár velünk is a fiáról. A széttartó témák, jelenetsorok között a kötőanyagot ő és egy másik, hasonlóan irracionális metafigura, az Angyal megszólalásai hivatottak képviselni. Antropomorf színházi istenek ők, akikre még a csekélyke teátrális szabályok sem érvényesek. Az Ilyés Róbert játszotta alak, kezében a gyerek és a felnőtt koponyával és az emelkedett, szárnyas mivoltot dekonstruáló kőbányai sörrel, ha lehet, még az anyánál is bennfentesebben szórja az infókat, a maga profán modorában. Az elején még egy viszonylag ügyetlen interaktív játékot is lezavar a nézőkkel. A rögtönzött Ki nyer ma? alkalmas a Haydnnal kapcsolatos ismeretek tisztázására és persze általános műveletlenségünk kipellengérezésére is, kérdés persze, mennyiben konstruktív cél ez utóbbi. (Úgy egyébként nehéz a nézőktől összeszedett mondatokat közkinccsé tenni, ha a színész a mondottakat nem hangosítja ki, mert hátul már semmit se hallani belőle.)

Göttinger Pál rendezésének fő erénye, hogy ahol lehet, viszonyokat, vonatkoztatási pontokat keres (néhol talál is) a jelenetek-témák között, és néhány mélyértelműen szép színházi ötlettel ajándékoz meg bennünket. A Rosenbaum házaspár lakrésze a koponyával éppen Haydn lakosztálya fölött van, ahol rendszerint a mester és anyukája üldögélnek. Így a nézőnek olyan érzete támad, mintha a múlt-jelen-jövő egyfajta kaleidoszkópban egyesülne. Ugyanakkor a Rosenbaumok megemelése, a koponyával való bíbelődésük ott fönn, erős iróniával telített. A zseniség ismérveit keresni, Fibonacci-számsorokat felfedezni a porhüvely arányaiban meddő próbálkozás, kisszerű mutatvány. Kardos Róbert és Parti Nóra színészi játékát kettős stilizáció fogja satuba: a commedia dell'arté-s marionett-lét jól egészül ki egy másik elidegenítéssel: a szereplők a magukra vonatkozó szerzői instrukciókat is bemondják megszólalásuk előtt. Az önnarráció magatartása egyébként nagyon közel áll Esterházy - helyzetgyilkoló - szelleméhez. Gyanítom közben: az ötlet onnan jön, hogy az instrukciónak - „nagy osztrák csend" - mindenképp el kell hangoznia. És ez a gesztus két további tematikai vonalat is felerősít a darab elején, konkrétan az osztrákot és a csendet. Az osztrákság és magyarság, a nemzetiség mibenléte Esterházy szerint és szerintem is nem önmagában érték és végképp nem érdem. Ezért ostorozható a hozzá tapadó butaság. De sosem a nemzet maga! Ugyanerre hajaz a nagyszerű Kálid Artúr mondata, mikor a részben afro-amerikai származású színész ajkán, magyar főúrként hangzik fel magyar mivolta. Mert hát mi lenne más? Van, aki őt ismerve ezt meg meri kérdőjelezni?

És ugyanilyen fontos - persze jóval elvontabb, így általában hálátlanabb, nekem éppen hálásabb téma - a csend is. „HAYDN: Mi történik két időpont között - leütöm a billentyűt vagy nem ütöm le a billentyűt - húzom a vonót vagy nem húzom a vonót (...) ANYA A dögunalom egyfelől, az én zseniális kiscsillagom másfelől..." A hangos és beszédes csendről, a hozzá tapadó színházi és zenei minőségről, annak cage-i és becketti/nádasi értelméről „a zene (és a színház) okáról" - vagyis éppen arról, ami, például teljesen kimarad a nem-elit zeneoktatásból, hogy zenetanárként kicsit hazabeszéljek - igen ihletetten beszélnek az alkotók. Ezért is vagyok különösen hálás a poénokért, melyek a zene és színház közös lényegéből adódnak: ilyen a herceg és Haydn párbeszéde, melyben a herceg verbális kérdéseire Benedek gáláns gesztusai mellett Haydn zenéje válaszol. És valóban válaszol. És valóban értjük, amit értenünk kell a dialógusból.

Szép ötlet az is, ahogy a zenészeket Haydn papa a Búcsúszimfónia szituációját idézve tessékeli be abba a sírgödörbe, amibe végül maga is belesétál a Bárka alsó terébe vezető csapóajtón keresztül, miközben a muzsikusok szándékoltan nem a Búcsúszimfóniát játsszák. Merthogy nincs is vége még: a sírrablás akciója csak most következik. És még az is fontos motívum, ahogy a második felvonás folyamán Mozart megjelenésének a szerzőénél komolyabb súlyt ad a rendezés: a figura szinte minden jelenetbe beköszön, mielőtt a Haydnnal való szópárbaja sorra kerülne. A szünet után például „Wolfi" róla elnevezett golyókat osztogat azoknak a nézőknek, akik egy-egy hatalmas dobókockával kidobják (valami rejtett kód szerint), hogy a zenekar egyes tagjai a Haydn (Mozart?)-motívumokat milyen sorrendbe állítva játsszák el a felvonás nyitányát.

A zenei vezető Dinyés Dánielnek nem kis munkája lehetett abban, hogy ez így élvezhető és játszható legyen. A zenei idézetek gondos válogatása is az ő érdeme (Mozart többszöri emlegetésekor például kötelező a „névjegy" dó ré fá mi-téma megszólaltatása a Jupiter szimfóniából). És nyilván abban is fontos része van, hogy mívesre sikerednek a színészek vokális megszólalásai is, a háttérben vokalizáló zenekari tagokkal együtt mindenképp. Ennek ellenére a kivételes minőségi zenei megszólalások nem mindig szolgálják eléggé az Esterházy-féle dekonstrukciót, sokszor inkább miliőteremtő háttérzeneként jelennek meg.

Van egy pillanat azonban, ahol nagyon találó a kiválasztott néhány hang végtelen repetíciója: a szöveg éppen az idő és a zene összefüggéseit tematizálja, miközben a stúdiósokból álló ének- és tánckari tagok óraművet formáznak lógó és összeütődő kezeikkel.

Több már említett jelenet egyúttal a koreográfus Katona Gábor invencióját dicséri, mint az is, melyben az egyik kóristát hangszerként állítja be, amin aztán a herceg igazán kedvtelve „baritonozhat". A viszonylag lehasznált ötlet éppen a kortárs mozgásanyag és a tűpontos ritmika révén válik eredetivé. Kár viszont, hogy a Haydnt körberajongó, bevonuló tánc igencsak iskolásra sikeredik. A tervezők munkáját finom miliőteremtés jellemzi: a díszlettervező Csík György velünk haránt szembeállított hatalmas, diszkréten előkelő mintás ékszerdobozt tár elénk, mely a maga rejtekajtóival mindent tud, amit tudnia kell. A jobb oldali kivágat üvegfalának világításai révén a zenekar hol látható, hol rejtve marad. És külön szép, hogy a sír tájolásának poénját (éppen elöl középen, a nézőtérrel párhuzamosan) csak a végén lövik le az alkotók. Kovalcsik Anikó jelmezei többé-kevésbé korhűek, mégsem túlzóak. Erős kontrasztot jelent Mozart mai fehér nadrágja-pólója, középen Mozart-golyós kasírozással.

Minden pozitívuma ellenére, a produkciót hiányjelek uralják. E hiátusnak sajnos nem sok köze van az egyik, Angyal szájába adott monológhoz: „Az én főnököm a hiányból építkezik - A teremtés a nincsből van összebuherálva. Volt például - csak egy példa - egy Haydn alakú hiány a világban." Nos, tán éppen ezt a Haydn alakú hiányt nem tudták-tudják eléggé konstruktívan kezelni, körvonalazni az előadás alkotói. Hiába ugyanis a jó rendezői arányérzék: a drámai mű koncepcionális töredékessége legyőzi az íveket rajzolni igyekvő rendezői szándékot. Hogyan is lehetne másként, ha például Benedek Haydnként szinte szóhoz se jut az első felvonásban (első tizenvalahány változatban), és ha - ezzel ellentétben - a herceghez eleinte hozzáragasztott szolga eltűnik a másodikból (a második tizenvalahány változatból). A gondos dramaturgiai munka sem mentheti a helyzetet: többé-kevésbé érdekes és szép etűdök sorát látjuk igazából egymásra való vonatkoztatási pontok, így - sajnos, egységében - valódi színházi hatás nélkül.

Főleg a színészekért kár: Benedek kellően gáláns, Kardos és Parti Nóra kellően bumfordi, Ilyés és Lázár Kati kellően közvetlen, Telekes kellően „Amadeus" lehetne az említett hiány betöltéséhez. Dévai és Kálid pedig egészen frenetikus, és még Gados Béla is jól hozza a nyúlfaroknyi karaktert, és csak Réti Adrienn Ponzelli asszonya marad adós bármilyen valamilyenséggel a színészi gárdából. (Nála bizony még a kóristalányok is jobban muzsikálnak.) De ők is mind lehetnének valahogy, ha volnának. Ha az író velük „kezdte volna a nemlétezőből létező-eksönt". Szóval, ha mondjuk, a saját gondolatain kívül (vagy belül, tökmindegy) nekik is testet adott volna.

Mint sokszor máskor, most is tünetértékű, ahogy a nézőtér élesben reagál egy helyzetre. Miközben itt-ott kuncog, na jó, néha felkacag (ugyebár én is), nyílt színi tapsot mégis az a Kolonits Klára vált ki belőlünk (kár, hogy a színlapon meg sem említik), aki egyszerre csak mint Éj királynője vágtat be a semmiből, hogy a szertelen költőiség témájára, a Mozart-féle ária metsző koloratúrájával egyből a „giccsre" asszociáljon. De minek is tünete ez voltaképp?

Merthogy „intelligens néző", akitől az író „egyenrangú felkészültséget vár", nos ez az ami nincsen, mert a színház az nem könyv, azt máshogy olvassuk, csináljuk, nézzük, élvezzük. Gyerekesen, örülve, bánatosan, bután, még én is, aki hivatalból ugyebár... még én is tapsolni akarok igazából, nyíltszínileg, és megrendülni akarok, magamban persze, de gondolkodni??? Azt ott és akkor nem akarok. Vagy nem tudok. Mert nem szabad. Azt hiszem. Legfeljebb utána. Ha van miről.

Végső soron Esterházy számára a drámai szituáció csak ürügy arra, hogy valami el legyen mondva. A mondás és mögötte a mondó személy asszociációs mezeje, észjárása a lényeg. Ezen az oltáron aztán minden feláldozódhatik: hős, mellékszereplő, szituáció, zene, tér, koreográfia, miliő stb. Valójában tehát Esterházy nagyon is élő (az Isten sokáig éltesse, most jövőre különösen is, 60. születésnapján) koponyája a főszereplő a Haydné helyett.

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára

Bárka Színház



Díszlet: Csík György

Jelmez: Kovalcsik Anikó

Zenei vezető: Dinyés Dániel

Mozgás: Katona Gábor

Dramaturg: Szabó Borbála

Rendező: Göttinger Pál

Szereplők: Benedek Miklós, Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati

Továbbá, táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata

10.03.10.

forrás: http://ellenfeny.hu/

Zalán Tibor: A vak


Előkerült egy régi hangjáték.



A vak
Zalán Tibor hangjátéka
Szereplők: Vak Béla - Gáspár Sándor, Ilona, a felesége - Kiss Mari, Álmos, Béla apja - Szakácsi Sándor, II. István - Görög László, Kálmán, István apja - Mácsai Pál, Adelhaid, Béla nővére - Varga Mária, Krónikaszerző - Méhes László, Apát a pécsváradi Szent Benedek monostorban - Torday Gábor, Prépost - Szoboszlai Sándor, MegVakító - Besenczy Árpád
Km.Dengyel Iván, Göttinger Pál, Horváth Ferenc, Mohai Gábor, Polgár Péter, Tallós Rita, Téren Gizella
A felvételt Liszkai Károly és Szarka Szilárd készítette
Zenei munkatárs: Takáts György
Dramaturg: Sári László
Rendező: Varsányi Anikó (1996)









Karsai György a Haydn-ről a SZÍNHÁZ újságban





„GRÓF, HERCEG, BÁRÓ NEM KELL. MÚZSA KELL."


Karsai György a Harminchárom változat Haydn-koponyára előadásáról (2010. március)

Esterházy (a Péter) is ringbe (freudi Wagner-reminiszcencia?!) szállt, s neki még csak bizonygatnia sem kell személyes érintettségét Kismarton- és Haydn-ügyben.

Lehet-e Esterházyt színpadiasítani? Egyszerűbben (durvábban?) fogalmazva: színpad után kiáltanak-e - vagy legalább sóhajtanak! - Esterházy színpadi művei? Szép számmal akadnak ismerőseim, akik büszkén és felemelt fővel megveszekedett Esterházy-fannak vallják magukat, s prózáját - a tárcától az esszén és a novellán át a regényig - csakis a kultikus tisztelet hangján lehet előttük szóba hozni, ám tévútnak - elfojtott sóhajjal: megbocsáthatónak - tartják drámáit. A tavalyi, pesti színházi (Szikora János rendezte) Rubens és a nemeuklideszi asszonyok (a szöveget a Holmi közölte 2006. novemberi számában) megosztotta a kritikát és a közönséget, de mindent összevetve siker volt, méghozzá a javából.1 A Bárka Esterházy-Haydn-Göttinger belső hármasa pedig igencsak gólerősnek tűnik - ám rögvest szögezzük le (ki tudja, még igaz is lehet: historia est magistra vitae): az előretolt ék, aki ontja (igen, azt!), s akiért jegyét megváltja a nép (ha ugyan...), mégiscsak a Szerző, aki - s ez bármily csekély előtanulmány alapján jól tudható - egy személyben kegyetlen és jószívű.
A kiindulópont, vagyis a fundamentum (legyen inkább punctum saliens!), hogy Esterházy játszik velünk; alaposan eltéved - mégpedig: annak rendje s módja szerint2 -, aki nem veszi észre, hogy ennek a Haydn-év alkalmából, felkérésre írt drámának mindössze ürügye, de nem központi témája a Nagy Kismartoni Mester élete, halála és koponyájának amúgy valóban kalandos története. Tavaly volt kétszáz éve, hogy távozott körünkből (nem a miénkből: ám ebbe biológiai s geopolitikai okokból most ne menjünk bele) a nagy zeneszerző, s ez indokolja, hogy minél több fórumon, minél több megközelítésben megidézett lett légyen élete és művei. Esterházy (a Péter) is ringbe (freudi Wagner-reminiszcencia?!) szállt, s neki még csak bizonygatnia sem kell személyes érintettségét Kismarton- és Haydn-ügyben.

Parti Nóra (Therese), Kardos Róbert (Rosenbaum), Benedek Miklós (Haydn) és Lázár Kati (Haydn anyja) Koncz Zsuzsa felvétele
Csábító rizsporos parókákat, pántlikás térdharisnyákat és hatalmas rokokó szoknyakölteményeket álmodni e szöveg színreviteléhez, s meg is történik mindez a Bárkán (jelmez: Kovalcsik Anikó, díszlet: Csík György): a rejtekajtók, a be- és kijáratok s az ablakok erdeje remekül szórakoztató, vertikálisan és horizontálisan igen tág, meglepetésekkel teli, barokkos-rokokós világot varázsol elénk. Ez így egy lehetséges tér- és jelmez-keret, amelyben megszólaltatható Esterházy szövege. Csakhogy megkockáztatom: jószerivel kivétel a Szerző minden korokból vett szaktársai közt abban, hogy rá egyszerűen nem igaz a közhely: minden kor minden alkotójának és befogadójának más és más arcát tudja mutatni egy-egy nagy (színpadi) műve. Meggyőződésem: Esterházy drámáit - s a Harminchárom...-ra ez különösen igaz - saját rendszerükben kell megérteni, s csak ezen rendszer(ek) megértése után, ezeken belül lehet (esetleg) e drámák mélyebb és mélyebb rétegeiig leásni (már ha van ilyen: a Haydn-drámában van, úgy hiszem). Különös alkotói alázatot követel tehát a színházművészektől Esterházy, s Göttinger Pál és csapata alapvetően jól oldotta meg ezt az emberpróbáló feladatot. Ironikusan elrajzolt, mégis felismerhető kort és közeget választott a rendező (a XIX. század eleji Kismartont), ám ezzel döntően le is zárta az Esterházy teremtette világ jelenig vezető útjait. Pedig talán már a darab címe is figyelmeztet, hogy itt és most nem kell(ene) feltétlenül a XIX. század elejét, a Haydn halála körüli időket megidézni: Harminchárom változat Haydn-koponyára. Vagyis a történet(ek) nem Haydn koponyájáról szól(nak), hanem egy „Haydn-koponya" összefoglaló nevű jelenséget járunk körbe, történetesen harminchárom megközelítésben. A korrekt kérdés innen kezdve persze az, hogy vajon mit jelent ez a kötőjeles (jelzős) szerkezet?! Merthogy a köznyelv ismer ló-, majom-, cinege-, ember- és mindenféle élőlény-koponyát mint gyűjtőkategóriát, na de a Nagy Kismartoni koponyája mint egységet képezni hivatott előtag?! Ám lépjünk tovább: mi az a csoport-, egység-, faj-, vagy nem-név, amely Esterházy szövegének ismeretében talántán beilleszthető a „Haydn-" helyére? Meggyőződésem, hogy itt kezdődhet(ne) az Esterházy-dráma3 igencsak messzire vezető, filológiai értelmezése - vagy stílszerűen: itt van a kutya (de legalább egy Haydn-fej) elásva.4 Én mindenesetre az „alkotóművész"- előtagra szavaznék: az én olvasatomban - van olyan, hogy hallásatomban és látásatomban?! (ide most ezek a szavak illenének, tehát legyenek!) - a mindenkori, az élet bármilyen területén kiemelkedő teljesítményre képes alkotó(k)ról, az alkotás kínjairól és örömeiről, a bukásokról és megdicsőülésekről beszél Esterházy (persze nem kevés szemérmes és narcisztikus kitárulkozással-önvallomással). Nem baj, hogy egyszeri hallásra-látásra, mondjuk, csak az idézetáradat rögzítésére képes a gyarló nézői figyelem. Kapkodjuk fejünk a világirodalom remekeinek (és nem remekeinek) virtuóz szöveg- és/vagy kép-beidézésén - de hiszen legkésőbb a Termelési regény (1979) óta tudjuk, hogy ez vár ránk EP-nél -, a Bibliától a Bánk bánig és a foci-vb-n 1954-ben a németektől elszenvedett vereségtől a vízilabdasikerekig, minden, de minden az élet bármely területén nagyot alkotó művészről5 szól sok szeretettel, megátalkodottan csibész humorral, miközben revüszerűen elénk varázsolja harminchárom művész- és alkotás(= Haydn-koponya)-jelenetben a nagybetűs Életet. Kezdetnek mindehhez van egy bűntény (?),6 de legfőképpen rengeteg kérdés a művészi szabadság mibenlétéről - sűrűn meglábjegyzetelve jelenetekkel7 -, meg persze ha már itt és így vagyunk, beszélhetünk Haydnról is - miért ne? -, hiszen mégiscsak őt látjuk Eszterházán (pardon, Eisenstadtban-Kismartonban), családi, baráti és szerelmi viszonyaiban, munka közben és csak úgy, „a nagy ember szöszmötöl"-pillanatokban, s Haydn-zene meg mindenféle más szól a sejtelmesen meg-meglebbenő tüllfüggöny mögül (egészen elsőrangú, élőzenei előadásban, Dinyés Dániel vezetésével8), miközben Mozart - és itt nagyon bejön a finom főhajtás Miloë Forman előtt! - és Beethoven is előkerül. Mondjuk ki bátran: Esterházy kijelöli Haydn helyét a zene-, szellem- (és koponya-) történetben; a nagyon mélyen gyökerező szeretet adta jogon sok iróniával-gyengédséggel, ugyanakkor, ha kell (lehet?), kíméletlen durvasággal helyére teszi őt a világban, világunkban. Nem mentség és nem érdem: mindig ugyanígy bánik el önmagával és felmenőivel is - legyen elég most A szív segédigéire vagy a Javított kiadásra utalnunk -, megszokhattuk már, most sem kell meglepődni, felesleges tehát tiszteletlenséget, tekintélyromboló provokációt látni Haydn és a többiek ábrázolásában.
Benedek Miklós és Lázár Kata Koncz Zsuzsa felvétele

Benedek Miklós az egyetlen, aki nem veszi tréfára ezt az egészet, s ez nem tesz jót az előadásnak; sajnos igen hamar kívül kerül saját történetén, kirekesztődik, szemlélő-kommentátor szerepre kárhoztatja Haydnját a többiek jókedvű játékából ezzel a folyamatos, ám humor híján a rétegzett játéklehetőségekből kizárt jelenléttel. Karót nyelt, kicsit kényeskedő, kicsit besavanyodott, kicsit szenvelgésre hajlamos, kicsit hisztis zeneszerzőt látunk - ennek megformálása természetesen pillanatnyi gondot sem jelent Benedeknek; ezt a figurát, mondhatni, bármikor, álmából keltve is lekottázza, s jól is teszi dolgát. Pontos, világos, egységes íve van alakításának, csak éppen az őt körülvevő világ szereplői közül senkivel sem sikerül kapcsolatot építenie: anyja, szerelme, ez utóbbi férje, kenyéradó gazdája, a Herceg, állandó kísérője, Bernhard, Mozart, az Angyal, a Rosenbaum házaspár, de még a fruskákból álló lánykar is rendelkezik egy közös, mondhatni, alapjellemvonással: mindnek van humora. Kiben több (anya, Herceg, Bernhard, Mozart), kiben kevesebb (Rosenbaumék, Polzelli és férje, Antonio, Angyal), de mindenképpen döntő jelentősége van elrajzoltságuknak, olykor groteszkbe-abszurdba hajló cselekedeteiknek, mozdulataiknak. Ebből kihagyni-kiemelni Haydnt nagy luxus, meg is billen az előadás már rögtön az első - a fázós Mestert mindenféle göncökbe bebugyolálós - jelenet során, s sajnos nem is billen vissza a humor különböző fokozataira és műfaji megjelenítéseire amúgy gazdagon építő egyéb előadásrészekhez, vagyis a harminchárom jelenethez (= változathoz).
Lázár Kati egyszerre tüneményes boszorkány, kissé túlkoros kisfiát mindig féltő tyúkanyó anyuka, valamint idétlenkedő környezetét - és nézőit! - leereszkedő megvetéssel kezelő, mindenkinél okosabb, álruhás istennő. Perfektül beszél kiszólásaiban a közönséghez is.
Ugyanez csak részben mondható el Ilyés Róbertről (Angyal), aki Kikiáltó, Narrátor, Játékmester és mindentudó Felső Hatalom egy személyben, s ha mindez nem lenne elég, neki kell a nagyérdeműt nemcsak kritizálnia, de még be is vonnia a játékba. Színész és közönség párbeszédbe elegyedése mint dramaturgiai építőelem mindig rendkívül kockázatos vállalkozás, hiszen mindkét részről durva határátlépést jelent: mindkét fél kilép jó előre vállalt szerepéből, és egyenlő félként egy vadonatúj közegben - színház a színházban! - kiszámíthatatlan játék- ba kezdenek. Óriási felkészültség szükségeltetik ehhez a kezdeményező (a színész) részéről, és óriási bátorság a kiválasztott-vállalkozó néző(k) részéről. Az általam látott előadáson éppen emberére akadt Ilyés, mert történetesen egy mind Haydnban, mind Esterházyban igencsak otthonosan eligazodó néző akadt a horgára, s bizony egy idő után Ilyés jött zavarba, nem a játékba bevont civil.
Haydn szerelmét, Polzellit, a tehetségtelen, de odaadó énekesnőt Réti Adrienn játssza, s itt ütközik ki a legerősebben a kétféle szerepértelmezésben rejlő hiba: Benedek egysíkúan humortalan Haydnjával nem tud viszonyt kialakítani ez a tehetségtelen liba-végzetasszonya-karrierista kórista-ravasz szerető figura. Gados Béla (Antonio, a felszarvazott férj) pontosan hozza e tisztán komédiából vagy Boccacciótól kölcsönzött szerepet. Mozart Telekes Péter megformálásában kedves, szemtelen, kicsattanó tehetségű zeneszerző-zseni, a Haydn-portré visszája, a „sokféle testet ölthet a tehetség" tétel illusztrációja A Parti Nóra- Kardos Róbert alakította Rosenbaum házaspárral volt a legtöbb gondom: ők jobbára térben is leválnak a jelenetfüzérről - lakásuk (szobájuk?) a magasban, a bal oldalon tárul elénk, s ők ott élnek-perelnek-szeretnek-szervezkednek majdnem mindvégig. Külön világukban jól elvannak. Csak éppen minek? Kálid Artúr (Herceg) és elválaszthatatlan árnyéka, Dévai Balázs remek párost alkotnak. Van valami affektálós-álmos, vadmacskás érzékiség Kálid minden mozdulatában, amitől minden gesztusa és mondata izgalmas, ironikus és sokatmondóan titokzatos lesz; ezt ellenpontozza, illetve erősíti folyamatosan Dévai Balázs mindenben készséges szolga (titkár?)- figurája, árnyéklét-alázata.

Benedek Miklós, Ilyés Róbert (Angyal), Lázár Kati és Réti Adrienn (Polzelli) Koncz Zsuzsa felvétele
A szó arisztotelészi értelmében vett összecsapások (agónok) egyébként sincsenek a történetben, de még hosszú elmélkedésre indító drámai konfliktusok sincsenek. Hogyan is lehetnének, ha egyszer harminchárom változatot látunk ugyanazon kérdésfelvetés ennyiféle megközelítéseként, aztán válasz vagy van, vagy nincs (de nehogy búsongjunk: egyet fizetünk, harminchármat kapunk). És kapunk - persze! - végtelen számú remekebbnél remekebb mondatot, aranyköpést, szósziporkát. Az jár jól, aki rá tud állni erre a nyelv-hullámhosszra, s ettől bizonyos fokig független egységként képes szemlélni Göttinger Pál és Szabó Borbála dramaturg igen leleményes munkával összeállított, az Esterházy-szöveghez fűzött képi lábjegyzeteit. Mert erről van szó: Esterházyt nem értelmezni és koronként újraértelmezni kell - miként már fentebb említettük, ez illik minden korok klasszikussá avanzsáló drámaíróival -, hanem akár a szövegtől messzire kanyarodva kommentálni azt, elmondani, milyen asszociációkat indít el az alkotókban a drámának keresztelt szöveg. Ha ezt teszi egy előadás, vagyis a rendező és színészei el merik engedni a történetet - merthogy az, legyünk szigorúak, nincs! -, akkor remek pillanatok - jelenetek, változatok - születnek. És Göttinger rendezése szerencsére gazdag az ilyen szabad asszociációs változatokban, s bizonyos, hogy ez az előadás sikerének titka. Egyetlen remek példa: a mindent lezáró labdajáték - a Lázár Kati által a nézők közé hajított, ormótlanságában is elbűvölően elegáns mozgású, hatalmas fej-labda röppályára állításának leírására nem is pontos ez a szó. Puhán, lustán töttyed közénk ez a labdaszerű valami, hogy azután lassított felvételként ide-oda úszva a levegőben végül - mint akinek már úgyis mindegy - visszahuppanjon a színpadra. Senki nem tud vele mit kezdeni. De szép. Gondoljon ki-ki, amire akar. Sapienti sat.
Post scriptum: vajon mi a helyes ejtés: hejdn vagy hajdn? Vagy kérdésben a válasz? Tudj' isten: ám - in extremis! - e kérdés zárásként megteszi kritikai (ál)segédanyagnak, még ha nem is felütés - minek párja, a leütés pedig több okból is kvadrálni látszik a kismartoni mester terrénumával (zongorabillentyű- és fej-ügyben egyaránt), persze csakis ha nem bűnügyi krónika épp a kontextusunk -, tehát kell e kiejtés-problematika a critica-befejezéshez. De csitt! Hagyjuk el: és ím leend egy megválaszolatlanul hagyott exodosz-, avagy exodikon-kérdés(ünk)! Hisz' az előadás nem igazít el, akad példa bőven mindkét kiejtésre. Koncepció? Trehányság? Ne kutassuk; hagyjunk valami gondolkodnivalót az utókornak is!

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-
koponyára (Bárka Színház)
Dramarturg: Szabó Borbála. Díszlet: Csík György. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Koreográfus: Katona Gábor. Zenei vezető: Dinyés Dániel. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Benedek Miklós m. v., Kálid Artúr, Ilyés Róbert, Lázár Kati m. v., Réti Adrienn, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron sorozat a vidéki operajátszásról stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed