Tóbiás és az angyal - ajánló a Kultúra.hu oldalon

A Csíkszerda napjaink egyik legizgalmasabb és legfontosabb amatőr kórusa. Az elmúlt évek során mind műfaji, mind előadásmódbeli sokszínűség jellemezte a darabválasztásait, melyhez híven idén ősszel is egy egészen ínyenc „fogást” választott bemutatásra. A Csíkszerda ezúttal a Tóbiás és az angyal című operát formálja saját képére.

Jonathan Dove Tóbiás és az angyal című operájához Tóth Árpád művészeti vezető és a kórus a tőlük megszokott – azonban amatőröktől szokatlan – profizmussal nyúl és így alakítja saját képére, megtartva annak műfaji jellegzetességeit. Ez azt is jelenti, hogy ezúttal nem „kórusosat játszik” a színpadon, hanem „operásat”. Ehhez egy remek rendező, az operarendezést újragondoló, Junior Prima díjas Göttinger Pál teremti meg a színházi kereteket. A Csíkszerdát jellemző formabontás és a komolyzenét nemhogy fogyaszthatóvá, de közkinccsé tevő előadásmód garantálja, hogy mind a visszatérő Csík-közönség, mind az új nézők egy igazán különleges élményben részesüljenek.

A Tóbiás és az angyal bibliai történet, igaz csak a katolikus Szentírásban szerepel, a kanonizált protestáns változatból kihagyták többek közt mesés, sámánisztikus részletei miatt. Jonathan Dove lényegében hű maradt az eredeti történethez, csak néhány elemén változtatott. Az opera, vagy még inkább zenedráma jelenetei egyetlen ívet alkotnak, nincsenek benne zárt számok, kiállások, a zenekar mindig azonnal átvezet a következő jelenetbe – olvashatjuk a csikszerda.hu honlapon.

Tóbit feleségével, Annával és fiukkal, Tóbiással Ninivében él, ahol nap, mint nap gyilkolják a zsidókat, és eltemetni sem engedik őket. Tóbit azonban a Tóra parancsa szerint eltemeti az áldozatokat. Egy nap, mikor fáradtan a szabad ég alatt alszik el, arra ébred, hogy a rápiszkító verebek miatt elvesztette szeme világát. A család kétségbeejtő helyzetében némi reményt nyújtana, ha Tóbiás visszakérné azt az óriási kölcsönt, amit Tóbit egykor rokonuknak, az Ekbatanában élő Raguelnek adott. A fiút útján egy titokzatos, új ismerős, Rafael kíséri. Ekbatanában Raguel és Edna lánya, Sára már a hetedik nászéjszakája után ébred egyedül, mert férjeit megöli egy démon, Ashmodeus. Ehhez a gyönyörű, de életveszélyes lányhoz indul Tóbiás, és természetesen első látásra bele is szeret. Ahhoz azonban, hogy az eleinte kissé kamaszos, szertelen Tóbiás apja igazi megmentője és a szépséges Sárához méltó férfi legyen, útja során fontos kérdésekre kell válaszokat találnia – ismertetik az opera történetét a csikszerda.hu oldalon.

A darabot a következő időpontokban nézheti meg a közönség a Kelenföld Montázs Központban:

november 18. péntek, 19. szombat 19.00
november 20. vasárnap 18.00
november 25. péntek, 26. szombat 19.00
november 27. vasárnap 18.00
december 2. péntek, 3. szombat 19.00
december 4. vasárnap 18.00

Az előadás jegyelővételhez kötött, erről a következő oldalon tudnak tájékozódni: http://csikszerda.hu/projekt/tobias


Vissza a pesti múltba

Adott egy 93 éves nagymama és 32 éves unokája, aki sehogy sem találja, mi a fontos az életében, csak sodródik az árral. Amikor pedig rájön, mi volt az egyetlen megkérdőjelezhetetlen pont az életében, már túl késő. A Belvárosi Színházban Kern András és Szabó Kimmel Tamás főszereplésével futó, Pesti barokk című előadás többek között erről szól. A darab kapcsán Göttinger Pál rendezővel beszélgettünk.

Mi fogott meg a Pesti barokkban?

Híve vagyok annak a hozzáállásnak, hogy egy színdarab előadásának bőségesen elég oka a létezése. A személyes motivációt az érzékenység adja. Itt két kapcsolódási pontom is volt a témához: egyrészt a kor. A darab 1984-ben játszódik, én 1983-ban születtem, tehát ez a szüleim fiatalsága, akik pontosan annyi idősek voltak a darab idejekor, mint a főszereplő. Nekem csak vakuemlékeim vannak, érdekes elfoglaltság feltérképezni, hogy mi lehetett egy-egy ilyen emlékkép mögött – hogy ismerkedtek, buliztak, hogy éltek akkor.

Ez a korrajzos téma egyébként valahogy gyakran fel-felbukkan a munkámban. Eddig több korszakot taglaló színdarab került a kezeim közé: dolgoztam Háy János és Lovasi András A kézcímű darabjával Kaposváron, amely a beatkorszak gyermekeiről szól, rendeztem a Radnóti Színházban a Mozgófényképet, amely pedig a negyvenes években játszódik. Az elfoglaltság ezeknél mindig ugyanaz, hiszen ez csupa olyan kor, amelynek képviselői még javában élnek. APesti barokk tele van olyan családi anekdotával, amelyek minden pesti család számára ismerősek: mi is tévedtünk el a temetőben, a mi családunkban is van, aki kilépett egy transzportból és hirtelen visszajött, nálunk is van olyan, aki majdnem rajta ült a villamoson, amikor felrobbant a Margit híd.

A másik nagy téma pedig…

… a főszereplő. Koszta Jani azon kapja magát, hogy egyáltalán nem talál fontos dolgokat az életében – erről a mostani fiatalok is sokat tudnak. Próbálná az életében felvonuló nők közül egyiket vagy másikat fontossá tenni, mert a csajok jönnek-mennek, és nem sikerül – nem érez semmit. Vagy eleget. Sok fáradságot öl abba, hogy legyen köztük egy, aki több a többinél, de nem sikerül. Próbál abban a kulturális közegben, amelyben forog, valami fontosat találni, de vagy lesz a filmjéből valami, vagy nem, vagy megjelenik egy fordítása, vagy nem, nem is tudjuk, de mintha igazából ez sem számítana… Ebben a kínlódásban merül fel az is, hogy disszidál – ám a nyolcvanas években ez már nem volt annyira vagány dolog. Veszélyes talán volt, egy kicsit, de inkább macerás, mintsem bátor döntés. A főszereplő a végén persze ezt is elszalasztja. Egyetlen megkérdőjelezhetetlenül fontos szereplője van az életének, aki viszont 93 éves. Az időbe nem lehet beavatkozni, és ez felzaklatja. Csak mikor megtörténik, jön rá, hogy az a megkérdőjelezhetetlenül fontos valami, amelyet egész addigi életében keresett, az ő volt. És most ment el. Ettől lesz kiüresedés-történet ez, mintha semmi sem maradna körülötte.

Mindössze egy évvel vagy idősebb Koszta Janinál. Kicsit helyezkedjünk bele a nyolcvanas évekbe: mit gondolsz, ha 1984-ben lennél fiatal, Te is hasonló problémákkal küzdenél, mint a főszereplő?

A színházasdival nagyon nehéz összehasonlítani Jani életét… Nagy közhely azonban, hogy sokaknak sokkal jobb dolguk volt akkor, mint manapság. Kern András – akit meg is említenek a darabban, és aki már akkor is Kern András volt – úgy emlékszik vissza azokra az évtizedekre, hogy csodálatosak voltak: egyfolytában dolgoztak, szinkronizáltak, rádiójátékot készítettek, megállás nélkül játszottak – 25-30 előadást egy hónapban, négy-öt bemutatójuk volt. A Vígszínház tagjának lenni például nyugdíjas állás volt abban az értelemben, hogy jóval kisebb létbizonytalanságban és kényszerűségben telt az életük, mint a maiaké. Ez megkapó és rémisztő, úgy, hogy tudjuk: jóval limitáltabb szabadságban éltek. Ám valahogy el lehetett lavírozni a darabok témaválasztása, a művészi vállalások vagy akár a nézőkkel való összekacsintás környékén, hogy az ember ne hozzon meg olyan vad kompromisszumokat, amelyeket ma esetleg meg kell a nézőszám vagy a finanszírozás bizonytalansága miatt. Ezért nem tudhatom, hogy mi lenne akkor, ha abban az időben lennék fiatal rendező vagy egy kőszínház tagja. Annyi biztos, hogy nem lehetek hálátlan a sorsnak. Szeretek most élni, nem okoz állandó felzaklatottságot a különbség az akkori és a mostani színházi világ között. De nem tudom nem látni, hogy a nálam idősebb kollégák el-elfacsarnak egy-egy könnycseppet.

A darab egyik különlegessége, hogy a Nagymamát Kern András alakítja. Ez az ötlet tőle származik?

Igen, ez az egész az ő saját vállalkozása. Eleve ő választotta ki a könyvből a nagymamát, szerette volna, ha születik a könyvből egy színdarab, hogy eljátszhassa őt. Az első felkért szerző Dés Mihály volt (a Pesti barokk című regény írója – a szerk.), ő készítette el az ősváltozatot, utána Kern Andrással együtt dolgoztak rajta tovább. András nagyszerű dialógíró, aki Upor László dramaturg segítségével igyekezett mederben tartani a könyv színpadi változatát. Én csak később, bár a szokásoshoz képest aránylag korán, bő egy évvel ezelőtt léptem a képbe.

A Nagymamát alakító Kern András tehát adott volt – mit szóltál hozzá?

Nagy tisztelője vagyok az élő színháztörténetnek, és bármennyire különbözik is Kern András ízlése az enyémtől, mást talál humorosnak, máshogy próbál, mint én, mégis azok közé tartozom, akik az ilyesmi találkozást kegyelemnek tekintik. Nagyon látványos volt, ahogy felépítette a történetet másodpercről másodpercre, és minden volt benne: humor, szánalom, emberközeliség. Természetesen máshogy lát megoldásokat, mint én, de ez a többféleség később valódi alkotómunkává tudott válni.

A többi színész is beleszólhatott a darab születésébe?

A szövegalakítást próbálom nem kiengedni a kezemből, mert a színésznek a mondatai alapján kell megismerkednie a karakterével, úgy, mint egy élőlénnyel. Nem kérheti rögtön a második találkozáskor tőle, hogy változzon meg. Vannak olyan szófordulatok, amelyeket a saját ízlésükre formáltak, persze. Ami inkább nehézséget okozott, az az volt, hogy a 2000-es évek fiataljai megtalálják a kapcsolódási pontokat az adott korszakhoz.

Hogyan tudtál ebben segíteni nekik?

Sok konkrétumot mondtam a nyolcvanas évekről meg az egésznek a világáról, már-már használhatatlanul sok apró részletet. Nagyon óvatos dramaturgiája van a darabnak, nagy csattanások, kiborulások nincsenek benne, nagy alakításokra nem ad módot. Finom, odafigyelő, empatikus emberábrázolással kell dolgozni. A színészekben ösztönösen benne van a türelmetlenség, hogy „jó, jó, de melyik lesz a nagyjelenetem” – ezt óvatosan védeni kell, megértetni velük: ez a finom szövetű dolog mindezek nélkül fejti ki a hatását.

Nagyjelenetek valóban nincsenek a darabban, de vannak olyan szereplők, akiknek három karaktert is meg kell formálniuk. Ez tehetséget kíván, azt, hogy valaki jó színész legyen.

Igen, Mészáros Máté, Bánfalvi Eszter és Grisnik Petra úgynevezett fregoli szerepeket játszanak, tehát több, a darab cselekménye szempontjából kisebb szerepet összevonva, ezért nekik van módjuk arra, hogy megmutassák, miként különítenek el három karaktert. Kicsit bátrabban lehet dolgozni a játékmódot, a maszkot és a jelmezt illetően – azt kell elérniük, hogy a nézők ne keressenek összefüggést ott, ahol nincs.
Nincs benned az a félelem, hogy talán mégis keresik?

Egy rendezőben rengeteg félelem van. Természetesen ez is aggasztott, még az utolsó héten is be kellett avatkozni, mert egy tesztnéző visszajelzése alapján a repülőtéri jelenetben Gábor édesanyját nem lehetett elkülöníteni Berkovics Maritól. Ez súlyos probléma volt, ezért másik parókát kapott, és átszerkesztettük a mondatait, hogy egyértelmű legyen.

Mondtad, hogy egy rendezőben nagyon sok félelem van. Neked e darab kapcsán mi volt a legnagyobb?

Nagy félelmem volt, hogy Andrással tudunk-e együtt dolgozni, értjük-e egymást – ezen nagyon sok múlt, és csak a legeslegvégén nyugodott le mindkettőnkben. Emellett új írásnál is mindig fél az ember. Én szinte csak ilyen anyagot rendezek, így erről sokat tudok. Ezt a félelmet csak az oldja, hogy szeretem, ha a néző úgy ül be a színházba: nem tudja, mi lesz a vége. Nagyon vonzó számomra az olyan közönség, amely együtt megy a szereplőkkel, együtt ér el az előadás végére. Az ilyen néző remek játékostárs tud lenni.

Ha már vég: nagyon erős jelenettel fejeződik be a darab.

Igen, a vége az, hogy Koszta Jani mindent elveszít maga körül, és a semmit kezdi keresni – itt éppen a zen-buddhizmuson keresztül. Az eredeti változat is ezzel a jelenettel ér véget: a HKI által szétrombolt és soha az életben meg nem javított vécét mint a korszak, az egész mondanivaló költői képét tette a történet végére az író. Színpadilag nekünk csak a Belvárosi Színházzal kellett „megküzdenünk”, amely zsebkendőnyi színpad, nem nagyon lehet díszletet változtatni két szín között. Először fürdőszobát is akartunk építeni, végül csak a luk maradt, amely a semmibe nyílik és beragyogja a színpadot.

… és közben felvételről szól a Nagymama.

Ez is közös élménye a nézőknek: eljön az ember életében az az időszak, amikor szükségét érzi, hogy rögzítse a nagyszülei történeteit. Én is vettem fel régen ilyesmit egyébként, Jani pedig a Nagymama egész életét felmondatja vele egy magnóra – ebből hangzik el egy részlet. Arról mesél ebben, amikor felhőtlenül boldog volt életében. Egy szívszaggatóan régi emléket talál 16 éves korából: ott akkor, egyszer, egy délutánon, x órában boldog volt… Ez a legfelkavaróbb ezekben a történetekben. Beszélgettem korábban egy idős színésszel, akitől nem átallottam megkérdezni, mikor érezte utoljára, hogy jól játszott, jó volt egy adott előadásban. Azt mondta, hogy 1992-ben. Ez a beszélgetés 2007-ben volt… Noha minden vállalkozásába nagy hittel vág bele az ember, ahogy adódnak össze az emlékek, nagy összegzések születnek, teljesen jól meg lehet határozni azt a másodpercet, amelyhez nem fér kétség. Ott akkor Janinak egy ilyen emlék felidézésére van szüksége ahhoz, hogy ő maga ne haljon meg, hanem újra tudja kezdeni. Ez tulajdonképpen egy optimista végű színdarab a maga homályos módján.

Megvolt a Pesti barokk bemutatója, sőt több előadás is, és bár a darab kezét nem engedted el, gondolom, számos projektbe kezdesz, kezdtél bele. Min dolgozol jelenleg?

A Tóbiás és az angyal című kortárs közösségi operát próbálom a Csíkszerda kórussal, akikkel már hosszú évek óta együtt dolgozunk. Jonathan Dove bibliai témájú darabjában, melynek november közepén lesz a bemutatója, százegynéhány közreműködő és egy hatvanfős gyerekkórus vesz részt. A mű nagyon nehéz, de betanulták, ők maguk fordították le, és a jelmezeket, illetve a díszletet is ők készítik. Az amatőr színház, különösen, ha ilyen nagyléptékű, mindig ünnep. Az évad második felében Nyíregyházán fogom rendezni Hamvai Kornél Castel Felice című darabját – ez a korszakválogatós darabok közül a következő, mert ez 1958-ban játszódik. Nyolc, disszidálni készülő magyar gyűlik össze egy óceánjáró hajón, hogy Ausztráliába menjenek új életet kezdeni. A darab a hajón játszódik, részben történelmi mű, részben a feledésről szóló lírai gondolatsor, és emellett izgalmas krimi is, hiszen titkok, hazugságok derülnek ki. Ezeken kívül az Operaházzal és a Szegedi Nemzeti Színházzal közös előadásunkat, a Sly című Ermanno Wolf-Ferrari-operát újítjuk fel, közben játszom a Momentán Társulatban, a Thália Színházban a Telefondoktor című darabban, és a Katonában is folytatni tervezzük a közreműködésemmel készülő Operabeavató-sorozatot.

Szíjjártó Anita

Történelmet írt a Momentán Társulat: megvolt az 1000. RögvEst

13 éve fut töretlen sikerrel a legnépszerűbb magyar imprócsapat előadása. A jubileum alkalmából több újdonságot is bejelentettek.

13 év, több mint 130 ezer néző és kereken 1000 előadás – ez a summája a Momentán Társulat legrégebbi és legnépszerűbb RögvEst előadásának, mely ezekkel a számokkal olyan produkciók mellé zárkózik fel, mint a Macskák vagy A dzsungel könyve. Ráadásul a kezdetektől szinte kivétel nélkül teltházzal játsszák.

A RögvEst, és persze valamennyi Momentán impróest különlegessége, hogy bár az egyes előadástípusok kerete állandó, a produkció minden este más és más, hiszen az a nézők ötletei alapján telik meg tartalommal, így lesz minden este egyedi és megismételhetetlen.

"Az egyik percben még az egyik néző lakótelepi fürdőszobájában járunk és dalt éneklünk a szappantartója szomorú életéről, a másikban már a Földközi-tengeren hajókázunk és készülünk megmenteni a Földet vagy éppen egy a nézőtéren ülő HR-menedzser zaklatott hétköznapjait dolgozzuk fel szappanopera és western stílusokban. Minden a közönség fantáziáján múlik, illetve azon, hogy milyen ötleteket dobnak be az este folyamán

- mondott néhány példát Harsányi Bence, a társulat vezetője.

Rossz ötlet pedig nincs, a Momentán mindent azonnal a színpadra visz és azzal játszik tovább. Az előadás gyors, pörgős, rövid játékokból áll, és persze elképesztően szórakoztató. „Nagy élmény minden alkalommal nevetni látni az embereket. 13 éve minden RögvEsten öröm felállni a színpadra és jó érzés valamit adni a közönségünknek. Hiába az ezredik, ebbe nem lehet belefáradni és valószínű, ezt látják a nézők is rajtunk. Úgy vélem, ebben áll a RögvEst sok éves sikere is és az is, hogy folyamatos telt házzal fut évek óta ez az előadásunk. Nagyon büszkék vagyunk.”

A kerek jubileum alkalmából kisebb ünnepséget is szerveztek a Momentán saját játszóhelyén, az Ó utcai Impró - kreatív töltőállomáson. Itt természetesen előadtak néhány játékot is a RögvEst repertoárjából, a közönségnek pedig szokás szerint nem kellett csalódnia: bő háromnegyed órányi felhőtlen szórakozásban volt részük, ami a lehető legjobbkor jött ezen a borongós októberi délelőttön.

A RögvEst mellett nagy sikerrel megy még az interaktív lélekbúvárkodáson alapuló, F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus közreműködésével futó Fröccs című előadásuk. Ugyancsak óriási érdeklődés övezi minden hónapban a Főhős produkciót is, melyben minden alkalommal egy-egy ismert közéleti személyt lát vendégül a társulat és az ő életével „játszik”.

És aki reggel szeretne színházba járni, azt sem hagyja élmény nélkül a Momentán, hiszen Nulladik Óra című előadásával reggel 7-kor igazán mosolygóssá varázsolja minden résztvevő számára a hétfői napkezdetet.

Az előző évadtól pedig már angol nyelvű előadással is várják a közönséget.

Sőt, a mostani eseményen két újdonságot is bejelentettek: nemsoká indul a RögvEst Mjúzik, ami egy direkt zenére kihegyezett impró-produkció lesz, az már jól ismertek mellett több teljesen új játékkal. Valamint egy másik friss formátumon is dolgoznak, ami jelenleg a Házimozi munkacímre hallgat. Ennek keretében egy egész estés filmet rak majd össze a társulat ott helyben a színpadon, a közönség által megszavazott műfajban, ráadásul a DVD-extráit is bemutatják.

Ami pedig a távolabbi terveket illeti: jövő nyáron természetesen újra megnyitja kapuit a Momentán Udvar a kapolcsi Művészetek Völgyében. A helyszín idén és tavaly is az egyik legnépszerűbb volt a fesztivál kínálatában, így nyilván magasan lesz a léc, de mi biztosak vagyunk benne, hogy újra meg fogják ugrani.

Várjuk a szerelőt

A nyolcvanas évek egy kibontott vécéfalon kukucskál át a mába.

A késői Kádár-kor pesti liberális értelmiségéről nyújt kör-, kor- és kórképet Dés Mihály 2013-ban megjelent regénye, a Pesti barokk. Bulik, szerelmek, vízszerelők és lakáskiutalások, barátok és besúgók, bölcsészek és nagymamák, értetlen ügyintézők és vad tinilányok mászkálnak át a lepusztult lakásokon, egy fiatal író körül. Most a Belvárosi Színház rukkolt elő a mű színpadi változatával, és a regény színpompás korfestése, az érzékenyen és részletgazdagon megjelenített értelmiségi lét, a szürke korban tobzódó árnyalatok, a „pesti barokk” dekadens szépsége Kern András adaptációjában egyetlen térbe és két felvonásba sűrűsödött. Szorult, mondjuk inkább, ráadásul ez a szorultság a színpadképben is szellemesen kifejeződik, mert Szalai József díszletfalai nyakig érnek, az ajtókon ki-be közlekedő szereplőknek ennek megfelelően össze kell görnyedniük, hogy átpréseljék magukat a túlsó térbe. Találó a térarányok szimbolikája, úgy fojtja meg az itt élő, mozgó figurákat, hogy azok észre sem veszik, leleményesen kerülgetik az ide-oda tolt bútorokat, a társbérlet-világból megörökölt rátermettséggel kezelik a lakások képtelen szerkezetét. Ahogyan az egész életüket is. 

De ennyire azért nem sima az ügy. Kern addig gyúrta a regényt, amíg epizódokra szabdalt tragikomédiát nem csinált belőle. Ehhez képest azonban túl erős maradt az eredeti mű által nyers őszinteséggel vállalt identitásválság, a tétovaság, a bizonytalan sorsvonalak dramaturgiai szerepe. A cselekmény középpontjában a Szabó Kimmel Tamás alakította író figurája áll. Intelligens, de kicsit túl nagy az arca, vonzó, de nem megbízható, fájdalmasan komolyan veszi önmagát, miközben gyerekként játszik különféle felnőttszerepeket. Szenved, és ezt még élvezi is; érzékeli a kiúttalanságot, de még nem tört meg. Még keresi az életét, a lehetőségeit, a hitét. Főként ez utóbbit, mert a behúzott nyakkal élt hétköznapokban a hit nem túl nyilvánvaló valami. Disszidálna, de nem akar hátrahagyni mindent.

A barátok, régi és újabb szerelmek, a szex, a munka, a rokonok nyüzsgő köreiben egyetlen támasza egy furcsa, szinte már nem nélküli lény a szomszéd szobában: a 93 éves Nagymama. Kern András nagyija nejlonkombinéban, hálóingben és szvetterben döng végig a színpadon, olyan makacsul, mintha erősebb lenne az IKV által kifúrt, majd otthagyott vécéfalnál, erősebb a fal túloldalán szeretkező fiataloknál, vagy a lehetetlen találmányokkal házaló, folyton zabáló fiánál. A Nagymama ereje a múltjából fakad, és ebben a múltban ott van a háta mögött a Dunába robbant Margit híd, a nyilas korszak, a kitelepítések, az éhezés és az ÁVH, minden kimondott és elhallgatott részlet kerek egésszé áll össze benne. Ezért a temetőlátogatás sorrendje a húsz éven át tűrt társbérlő sírjánál kezdődik, és csak utána kanyarodik a férj sírja felé. Ő a folytonosság a minduntalan átnevezett budapesti utcák és terek egyre kuszább közegében, ő viszi az élet fonalát, amit az unoka lassan kezd nem találni. Ők ketten szoros kötésben vannak. Ezért nem opció Amerika, ezért dől össze a nagyi halála után a világ.

A dramaturgiai váz pontos, ám az egymásra következő jelenetekből hiányzik a kötőanyag, és valami egyre nyilvánvalóbb centripetális erő szétdobja a szerkezetet. A cselekmény szellemesen megoldott, de zárt epizódokra esik szét, az alakítások mintha egymás mellett beszélnének. Nem érzékeljük a viszonyok valódi karakterét, nincs tétje a találkozásoknak, nem születnek meg a pillanatok. Egyedül Szabó Kimmel és Kern tartja meg egymást a káoszban, de a kettősük érzelmi ereje csak néhány dramaturgiai csúcspontnál robban ki. Mészáros Máté a feltaláló, a belügyes tiszt és az apa szerepében is bravúros árnyalatokat hoz ki, precíz kortüneteket produkál a paródia és az életszerűség határán egyensúlyozva. Bánfalvi Eszter visszafojtott, dinamikáját vesztett alakja majdnem a felolvasószínház unalmát hozza, László Lili izgalmas szépsége még nem teljesen kiforrott eszköztárral párosul. De nem itt a baj.

Göttinger Pál rendezése nem szólaltatja meg a korszakot. Hiába a Traubisoda és a tárcsázós telefon, hiába az Orwell-kötet fölötti parttalan veszekedés, a bulik részletes leírása, az Amerikába telefonáló idegesség – a színpadon valahogy nem jelenik meg az, aminek kellene: sem a Kádár-kor életérzése, sem az értelmiség kiszolgáltatott magánya. Bátortalan monológok és parodisztikus jelenetek követik egymást, de semmi valódi nem fejlődik belőlük. A misztikum felé vitt zárójelenet pedig egyenesen bántó stíluszavart hoz a két felvonáshoz képest, amit Szabó Kimmel jó érzékkel nem is próbál megoldani, csak hagyja, hogy átfolyjon rajta. Néhány kacagtatóan ismerős helyzetet leszámítva az egész előadás olyan, mint Bánfalvi Eszter és Schruff Milán diszkó-jelenete: csak állnak egymás mellett az ordító zenében, egyetlen hangot sem hallanak a másikból, és fogalmuk sincs, hogy ez az egész mire jó.

A BERLINI TÉRTŐL A LENIN KÖRÚTIG

DECZKI SAROLTA

Röpködnek a nevek: Marx tér, Hitler tér, Lipót körút, Mussolini tér, November 7. tér, Lenin körút, Berlini tér – a neveken keresztül pedig azok a rezsimek villannak fel, melyek megpróbálták erőszakosan a saját képükre formálni a kort és a várost – igen mulandó sikerrel.

Budapest, nyolcvanas évek. A fiatalok a diszkóban a Modern Talkingra ugrálnak, de közben disszidáláson törik a fejüket. A rendszer besúgóhálózata kiválóan működik, míg egy vízszerelőre hónapokat kell várni. A helyzet reménytelen, de nem súlyos: az emberek továbbra is élnek, szeretnek és meghalnak. A darab alapjául Dés Mihály azonos című regénye szolgált, mely a budapesti értelmiségi réteg tablóját festi meg a diktatúra utolsó évtizedében, és melynek szövegét az előadás egyik szereplője, Kern András alkalmazta színpadra.

Aligha véletlen, hogy Kernnek megtetszett a sztori, hiszen rátalált benne egy remek figurára: a nagymamára. Amikor a néző először meglátja a hálóinges, hajhálós, szemüveges öregasszonyt a színpadon, akkor egy pillanatra talán megfordul a fejében, hogy olyan ez, mint amikor a mesében Piroska rácsodálkozik az ágyban fekvő nagyfülű-nagyszájú nagyira, de a következő percben már úgy érzi, mintha Kern Andrást az isten is nagymamának teremtette volna. A nagyi a darab lelke, középpontja, akinek a lénye az egyébként laposabb jeleneteket is élettel, bájjal, humorral tölti meg. Ő a legjobban – noha korántsem árnyaltan – kidolgozott karakter: kissé már szenilis, a világból nem sokat értő, de életvidám és bölcs asszony.

Az unoka pedig Koszta János (Szabó Kimmel Tamás), 34 éves, budapesti fiatalember. Forgatókönyvet ír, lektorál, fordít; afféle bohém, sármos, értelmiségi figura, aki egyik nőt a másik után fogyasztja. Marit (Bánfalvi Eszter) nagyra tartja, mert okos és művelt nő, de mégsem tud ellenállni a csinos és még kamasz Évinek (László Lili), akivel egy buliban ismerkedett meg, s aki már másnap megjelenik a lakásában.

S itt kezdődnek a vígjátékba illő bonyodalmak, hiszen a fiatalember nem egyedül él, hanem a 93 éves nagymamájával, aki fel-alá téblábol a lakásban, mert azt hiszi, hogy nem este, hanem reggel tíz óra van, és reggelit akar készíteni az unokájának. Klasszikus helyzetkomikum: Jani leugrik a lányról, próbálja lerázni a nagyit, Évi közben semmit nem ért, Mariról nem is beszélve. Sok ilyen láthatott már a néző, vagy ha nem is pont ilyet, akkor valami hasonlót. S ez a benyomás csak egyre erősebb lesz, ahogy kibontakoznak az események, melyek egy-egy bohózatszerű jelenetből épülnek fel. Hiszen valóban minden elem untig ismert: szerelmi bonyodalmak, pesti retróromantika, családi konfliktusok minden konstellációban, és manapság az ügynöktörténetek is különösen kelendőek.

Az unoka nem találja a helyét az életben, zűrös kapcsolatai vannak, és a disszidálási szándék sem elég erős benne. Nem egyértelmű, hogy a bátorság hiányzik belőle ahhoz, hogy Gáborral, a barátjával (Schruff Milán) lelépjen Amerikába, vagy valóban olyan mélyek és erősek a kötődései Budapest és a nagymama iránt, hogy nem tudja őket itt hagyni. Addig-addig hezitál, míg az illetékes „szervek” el nem kezdik megdolgozni: jól fizetett külföldi állást kínálnak neki, és csak annyi lenne a feladata, hogy tájékoztassa az elvtársakat bizonyos dolgokról. Jani egy darabig nem érti, miről van szó, aztán viszolyogva utasítja el az ajánlatot.

A beszervezéssel megbízott Galambos elvtárs (Mészáros Máté) először szívélyes, joviális arcát mutatja, majd fenyeget és zsarol; az ő jól eltalált figuráján keresztül mutatkozik meg a legtisztábban a kor és a rendszer. Kár, hogy az ügynök-szál végül nem lett elvarrva: nem derült ki, hogy igazak voltak-e Galambos vádjai, melyek szerint Évi megcsalta Janit, az Amerikába disszidált Gábor pedig maga is besúgó lett. Kor- és hangulatfestő szerepe van a tanácsi hivatalnoknak (Bánfalvi Eszter) is, aki azért keresi folyamatosan a családot, hogy ellenőrizze bizonyos szerelvények rendeltetésszerű használatát. Szürke kosztümben, szemüvegben, borzalmas frizurával, a hivatali bikkfanyelvet darálva az ember felett álló bürokráciát testesíti meg. Hiszen azokat a bizonyos szerelvényeket senki sem szerelte fel, az a munkás, aki elkezdett dolgozni a fürdőszobában hónapokkal ezelőtt, csupán egy nagy lyukat hagyott maga után, mely a szomszéd fürdőszobájával közös lichthofra nyílik. Ebben a lyukban és a körülötte zajló hatósági mizériában mutatkozik meg a rendszer teljes abszurditása és élhetetlensége.

Nem csupán a nyolcvanas évek, hanem az egész huszadik századi magyar történelem tragikomikumát viszi színre az a jelenet, melyben Jani, a nagymama és a nagybácsi, Ernő autóznak a temetőbe. Egyrészről kabarétréfa ez, másrészről véresen komoly: a család három generációja mind más néven ismeri Budapest frekventált tereit és utcáit. Röpködnek a nevek: Marx tér, Hitler tér, Lipót körút, Mussolini tér, November 7. tér, Lenin körút, Berlini tér – a neveken keresztül pedig azok a rezsimek villannak fel, melyek megpróbálták erőszakosan a saját képükre formálni a kort és a várost – igen mulandó sikerrel.

Ismét bohózatba illő jelenet, amikor a nagymama nem találja a temetőben a férje sírját. Első útja ráadásul az egykori társbérlő, Rezső sírjához vezet, kedvesen beszélget vele, érzelmes hangulatba kerül – míg az egykori férjjel csak perel. Megható és komikus, ahogyan ez a régi titok napvilágra kerül. A bohózati elemek még akkor is jelen vannak, amikor az idős hölgy már tudja a kórházi ágyon, hogy soha nem fog hazatérni. Halála után Jani magányos lesz, és ami még rosszabb: megvilágosodik.

S innentől már érezhető a kapkodás: valahogy be kell fejezni a darabot, el kell varrni a szálakat. A hatás kedvéért a füstgépet is bevetik, megjelenik Évi tűzpiros miniruhában, lebegést imitálva vonul előre, az álmáról mesél. A záró jelenetben is gomolyog a füst, amikor Jani ül a földön, és a nagyi élettörténetét hallgatja, amit felvett magnóra, s melyben arról mesél, ahogyan gyerekkorában eljutott Abbáziába, és számára az volt a boldogság.

A jelmezek (Cselényi Nóra) találóak voltak, hiszen minden ládafiában lapul valamilyen nyolcvanas évekbeli retró darab. Némi magyarázatra szorul azonban a díszlet (Ondraschek Péter), hiszen nem világos, hogy miért liliputi emberekre méretezték a szobabelsőt valamint a telefonfülkét. Talán a rendszer kisszerűségét akarták vele kifejezni? Talán igen, de a rendszer, vagy pontosabban: rendszerek abszurditása inkább anekdotaszerűen jön elő, hiszen sem komoly kritikát, sem komoly drámát nem látunk a színpadon. De ez a darab nem is erre szerződött a közönséggel, hanem arra, hogy szórakoztasson, nevettessen, kikapcsolódást nyújtson. De nincs ezzel semmi baj, és nem is könnyű mesterség ez.

Nagyi, a barokk örvény

Kutszegi Csaba

Tutira veszem, hogy a Pesti barokk előadása után egy mit sem sejtő ipszilon generációsnak simán beadom, hogy Csiky Gergely A nagymamáját láttuk.

Persze nem akarom megsérteni gyermekeim nemzedékét, egészen biztosan akad köztük nem egy, aki tudja, hogy Csiky a múlt század nyolcvanas éveiben már majd’ száz éve nem élt, ergo nem is írhatott a korszakról személyeset. Élt viszont Dés Mihály, aki megírta a Pesti barokkcímű nagyregényt (Magvető 2013), amelyből Kern András főszereplő és színpadra alkalmazó elkészítette az akár „A nagymama” címmel is illethető darabját, amely szintén a Pesti barokkcímet kapta, pedig Pest csak épphogy, barokk meg egyáltalán nincs benne.

Ne kerteljünk: a darabot Kern magára írta, és ez elsősorban nem is abból látszik, hogy főszereplőt csinált a maga játszotta nagymamából, hiszen a nagyi a regénynek is egyik központi alakja, hanem abból, hogy a nagymamás jelenetekben minden színházszerűen működik, a dialógusok olajozottak, a szereplők színpadi szituációkba vannak helyezve, melyekben érzékenyen és hitelesen élnek, mozognak. Azokról a részekről, amelyekben a nagymama nincs színen, ugyanez nem mondható el. El is árvulunk mindannyian (szereplők, nézők egyaránt), amikor a kedves, kilencvenhárom éves hölgy visszaadja a lelkét a teremtőjének. Akár azt is meg lehetett volna zsugázni, hogy ekkortájt véget is érjen a darab, még akkor is, ha regényben eztán még számos esemény bekövetkezik. Legyen így legközelebb „A pesti barokk nagyi” című újabb átiratban!

A regény számos eseménye között számtalan szexuálisegyüttlét-leírást olvashatunk, amelyek – a nagymama mellett – az epikus mű fő erősségei. Nyilván ezek egyike sem jelenhetett meg naturalisztikus bemutatásban a színpadon (az egy más műfaj volna), de sajnálatos, hogy néhány jelenet erejéig valamilyen ügyes teátrális húzással a szexesemény-szövegek valamelyike, még részletében sem hangzik el. Nem mintha e téren kielégítetlen befogadói elvárásaim volnának, de határozottan állítom: a regény legjobb, leghitelesebb részei a szeretkezés-megjelenítések. Ezek mellett jómagam olvasáskor a nyolcvanas évek underground kultúrájáról, az alternatív helyekről és a házibulikról, az ezeken megjelenő, áhítattal tisztelt nagy arcokról szóló részeket kedveltem a legjobban – ám ezek sem fértek fel a színpadra.
Persze, az a legnagyobb közhely, hogy a könyv sokkal jobb, mint a belőle készült színdarab, film stb. De ennek egyáltalán nem kell így lennie (van is számos pozitív példa rá). Az is teljesen érthető, hogy egy ötszáznyolcvankét oldalas regény valamennyi részletét nem lehet egy két felvonásos színdarabban felsorakoztatni (éppen ezért kellhet adott esetben megelégedni egy nagymamával és a felkínálkozó attribútumaival).

A szex-jelenetek kimaradását azzal is magyarázhatjuk, hogy sem a színpadra alkalmazót, sem pedig a Pesti barokk iránt vélhetően érdeklődő nézőket (már?) nem ez a téma vonzza elsősorban. Sőt: a Belvárosi Színház törzsközönsége sem kifejezetten ipszilon generációs; a bemutatón legalábbis túlnyomórészt még nálam is idősebb baby-boom kortársak hemzsegtek, nyilván őket jobban izgatják a nyolcvanas évek emlékei, igaz, ha jó a memória, az emlékezésbe sok minden belefér... És közben el is érkeztünk az előadás-koncepció leglényegesebb eleméhez, hogy ti. mivel és hogyan lehet bevonzani a nézőt a színházba. A Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda szervezésében ugyanis kereskedelmi színház működik, amilyenből jó lenne még több Magyarországon. A kereskedelmi színház – a hasonlóságok ellenére is – alapvetően más műfaj, mint az államilag (is) támogatott színházcsinálás. Ahol a siker mércéje a kasszasiker, ott olyan előadásokat kell bemutatni, amelyre sokan sokáig jegyet vesznek. Ezeknek a produkcióknak a milyensége olykor a legkevésbé a létrehozóik ízléséről vall, bevételi mutatóik sokkal inkább a közönség (persze a színházművészet keretein belüli) igényeiről tanúskodik. E tekintetben a regény jó választás, Kern András is – tehetsége, tapasztalata, sztársága révén – kitűnő személy a vállalkozáshoz. Innentől már „csak” elmélyült munkával, aprólékos műgonddal meg kell csinálni az előadást, azaz minden résztvevőnek tudása legjavát adva, kitartóan a legjobbra törekedve, addig kéne csiszolgatnia feladata, munkája tárgyát, amíg az el nem éri az optimális, elérhető legjobb minőséget. Na, hazánkban ez nem szokott összejönni.

A Pesti barokkal részemről nem azért vagyok elégedetlen, mert kereskedelmi produkció és/vagy taszítana a témája-tartalma, hanem mert nincs elég rendesen megcsinálva. A már említett dramaturgiai következetlenség mellett a játék is hullámzó minőséget mutat, a színészek nem mindegyik jelenetben és átváltozásban rukkolnak ki markáns, eredeti karakterekkel, az egymást követő „kisrealista” jelenetek olykor nincsenek alaposan, megnyugtatóan megrendezve. Az előadás első kétharmadában sok rész mintha csak azért lenne, hogy elteljen, hogy aztán újra bejöhessen a nagymama. Aki (Kern András megformálásában) szintén nem végig ugyanolyan jó, mint például a legelső otthoni bóklászásaiban vagy a temetőjelenetben. A regény főszereplője, Koszta János szerepében Szabó Kimmel Tamás helytáll, a többiek sem ereszkednek a minimálisan elvárható színvonal alá, Bánfalvi Eszter mutatja meg a legtöbb arcát, Mészáros Máté hozza Ernő szerepében a legkarakteresebb figurát, László Lili Éviként igen bájos, szeretetre méltó. De több változatos, jól kitalált jelenet kellene az előadásba, olyanok, mint a Modern Talking-os diszkó-kép, amelyben Schruff Milán és Bánfalvi Eszter eredetien remekel.
Ondraschek Péter színpadot körülölelő díszletfala „gyerek méretű”, az ajtókon ki-belépéskor alaposan le kell hajolniuk a szereplőknek, ha a fal mögött kiegyenesednek, válltól felfele kilátszanak. Igen, a mából olyan töpörödöttnek, provinciálisnak tetszenek a nyolcvanas évek. De mi, baby boomosok szeretjük őket. Jobb híján önmagunkat szeretjük bennük.

Interjú Göttinger Pállal

„A megfelelő pillanatra vártál? Ez volt az!”
Göttinger Pál rendezésében mutatta be az Orlai Produkciós Iroda a Pesti Barokk című előadást Szabó-Kimmel Tamás és Kern András főszereplésével. Az október 21-én a győri Vaskakasba érkező produkció kapcsán a tegnapi és mai generációk párhuzamos tapasztalatairól, a meg-megálló időről és a nyolcvanas évek közös anekdotakincséről beszélgettünk a rendezővel.

- Dés Mihály a Pesti barokk című regényében mintha a leendő színpadra állítóknak adna jó tanácsot: „Az a baj ezekkel a mai történetekkel, hogy ha az ember határt és formát szab nekik, kimarad a lényeg. Nem bonyolultabbak, mint a hajdaniak, csak folyósabbak.”
- Ez a probléma minden epikus mű adaptálásánál előkerül. A színpadi változat nem nyújthatja azt a cizelláltságot, amit egy regény, viszont a színpadi játék képes új rétegeket bekapcsolni. Az adaptáció olyan, mintha egyetlen bővített mondatot kiválasztanánk, és azt kibontanánk a színpadon. Dés Mihály készítette az első színházi változatot a regényéből, amit Kern András gazdagított, dúsított, ha úgy tetszik, színpadiasított. Upor László dramaturg is jelen volt mindvégig, követte, hogy mi fér be a Belvárosi Színház színpadára készülő darabba. Adott volt a főszereplőnk, Koszta Jani, aki képtelen valami megkérdőjelezhetetlenül fontosra bukkanni az életében – meg hát fél is tőle. Olyan típusú figura, akinek azt mondhatnánk: „A megfelelő pillanatra vártál? Ez volt az!” Elszalasztja a szerelmeket, a lehetőségeket, sőt közben minden másról is lemarad, elbénáz mindent, ami lényeges lehetne. Ráadásul 1984-et írunk, amikor már a disszidálásnak is van egy savanyú hangulata: nagyon elindulni, vagy harcosan itt maradni sem akkora állítás, mint, mondjuk, tíz évvel korábban. Az egyetlen igazán meghatározó dologról az életében meg nem vesz tudomást, mert vele nőtt fel: ő a 92 éves nagymamája. Ez a fiú éles helyzetben magabiztos kézzel hoz rossz döntéseket, minket ez érdekelt. Bízunk benne, hogy a mi feldolgozásunk nem torzítása, hanem fordítása lesz a regénynek.

- Kern András a regény főhősének kortársa, ezért is ismerős neki ez a világ, de öntől és a színészektől távol áll ez a kor.
- Van valami, amiről mi is sokat tudunk. A húszas éveink környékén Szabó Kimmel Tamást, Bánfalvi Esztert vagy engem ígéretesként emlegettek. Egyszer csak, harminc után már nem vagyunk többé azok. Ne értsen félre, csinálhatunk még nagyon jó dolgokat, és szerintem fogunk is, de a helyzet akkor is ez. Már nem vagyunk ígéretesek, hanem azok, akik. A főhős 32 éves, olyan korban van, amikor sok minden eldől az ember életében, talán végleg. Koszta Janiról tudjuk, hogy forgatókönyveket és mást is ír. Az a szenzáció, hogy megjelent nyomtatásban egy szövege, már elmúlt, ugyanakkor a nagy mű még várat magára. Jani lusta ahhoz, hogy szorgosan építse a saját életművét, amit egyébként önvédelemként is érthetünk. A darabnak egyébként lényegi eleme az idő: nem történelmi színdarab, de lehet érezni, hogy ez a kor már nem fog örökké tartani, ugyanakkor az a várakozás sem volt a levegőben, hogy ha ez egyszer elmúlik, akkor nagy dolgok történnek majd. Kern András kivételes helyzetben van a munkánk során, hiszen ő akkor már a „Kern” volt, ebből is következhet, hogy ő nagyon jókedvű évtizedként emlékszik a nyolcvanas évekre. Sok művészkollégát ismerünk, aki aranykorként beszél ezekről az időkről. Egész Budapest az ő színészbüféjük volt: ha egy emblematikus helyen, mint amilyen az FMK (Fiatal Művészek Klubja – a szerk.) volt, megjelent valaki, mindenki ismerte és rögtön képben volt, illetve képbe került. A főszereplőnk készen kapja ezt, ebbe az időpillanatba érkezik meg. És ez az „időtlenség” kényelmes is volna Janinak, csakhogy az emberek változnak: Évi dolgozni kezd, Marival véget ér a kapcsolat, Gábor disszidál, a nagyanyja pedig meghal.

- Olyan lelkesen beszél a korról, hogy az ember szinte elfelejti, hogy 1984-ben, amikor a regény játszódik, még csak egy éves volt. Számít ez?
- Ezek a szüleim nagy évei. Mint kiderült, sok olyan, személyesnek elkönyvelt sztorim van, ami nem velem esett meg, mégis „emlékszem” rá. Tudom például, hogy a nyolcvanas évek elején milyen volt részt venni egy templomi kórusban. Nem nagyon veszélyes már, de azért izgalmas. Vagy amikor a Kanadába disszidált nagybátyám aggódva telefonált Csernobil után, hogy mi van velünk, mi pedig azt sem tudtuk, miről beszél. Emlékszem a romániai forradalomra, vagyis arra, hogy akkor folyamatosan ment nálunk a tévé, ami nem volt egyébként jellemző, és sokszor bemondták, hogy mérgezik a kutakat. A próbák során derült ki, hogy a Pesti barokkban rengeteg olyan történet van, ami többünk családi legendáriumában változatlanul szerepel, más szereplőkkel. Persze ez nem jelenti, hogy, mondjuk, a nagyszüleink hazudtak volna: ezek a történetek városi legendák, a nagy közös anekdotakincs részei lettek, amik bármelyik családdal megtörténtek vagy megtörténhettek volna.

- Rendezőként hogyan lehet felkészülni erre a korra, erre a darabra?
- Semmi olyat nem csináltunk, ami ne következne a darabban leírt történetből – vagyis nem a regényből dolgoztunk. A felkészülésem leginkább abban merült ki, hogy kérdezgettem, meséltettem kortársakat, és remekül szórakozva vettem észre a következetlenségeket. Volt, aki szerint ’84-ben külföldre menni már nem volt nagy kunszt és pláne nem járt következményekkel, más azt mondta, hogy élet-halál kérdés volt. Az egyik forrás szerint akkoriban egyáltalán nem történt semmi, mások úgy emlékeztek rá, hogy nagyszerű idők voltak. Próbáltam az ellentmondásokból tanulságokat levonni. A korra vonatkozó szájbarágósan konkrét utalásokat viszont próbáltuk kerülni, nem tartom szerencsésnek, ha divatos hívószavakon nevet fel a néző.

- Változott a nyolcvanas évekről alkotott képe?
- Inkább az lepett meg, hogy mennyire nem gondoltunk róla korábban semmit. Emlékszem, hogy a köztársaság kikiáltásakor kivezényeltek minket az iskolában a zsibongóba, és néznünk kellett a tévén, hogy történik valami, amiből alig értünk valamit. Mást a nyolcvanas évekről alig is tudnék mondani. A darab bennem felpiszkálta, hogy foglalkozzak ezzel a korszakkal. A szüleim ekkor lettek felnőttek, vagyis a mi jelenünket is meghatározó idők voltak ezek. A mi generációnk persze már nem azon kínlódik, hogy semmi sem olyan nagyon lényeges, épp ellenkezőleg: ma minden iszonyú fontos lett. „Aláírtad, belájkoltad, kommentelted, ott voltál, állást foglaltál, szavaztál, felvonultál?” Janiéknak nincs ilyen témájuk. Minden kés le volt már tompulva akkor, ő pedig ezért érezte magát a végére annyira rosszul.

Az interjút készítette: Jászay Tamás

A parádés nagyi miatt érdemes beülni az előadásra

Hogy milyen volt a '80-as években értelmiségi fiatalként létezni Budapesten – olcsó konyakok felett és sűrű dohányfüstben lelépést tervezgetni, dohos lepedőkön szerelmeskedni, örökké fázni, menni és kunyerálni, lenézni az államhatalmat és tagadni az eredendő boldogság létezését –, pár éve tűpontos leiratát kaphattuk Dés Mihály regényéből, a Pesti barokkból. Igazi generációs korkép ez, ízes-szagos beszámoló egy olyan évtizedről, amelyben akinek egy kis esze volt, az depressziós lett és a disszidálást fontolgatta.

Így tehát jóízű nyomasztást vártam a dési fanyar humorral tálalva, Göttinger Pál rendezésében, a regény színpadi változatának bemutatóján. Ehelyett egy szórakoztató vígjátékon nevetgélhettem Kern András jóvoltából – legalábbis az első felvonásban. Kern nemcsak eljátszotta a főszereplő Koszta János nagymamáját, de a regény színpadra vitelének ötlete is az ő fejéből pattant ki, sőt a szövegkönyv nagy része is neki köszönhető.

Talán ez utóbbi miatt lett „nagymamaközpontú” a darab – annak haláláig. Akárhányszor az idős asszony megjelenik és évődik az unokájával – aki Szabó Kimmel Tamás szimpatikus játékában jól átmentett karaktere a regénynek –, remek színjáték, nagyszerű párbeszédek jelennek meg a színpadon, amelyek színvonala azonban alig ismétlődik meg az egyéb jelenetekben. A Koszta kamaszlány szerelmét, Évát játszó László Lili még jól eltalált választás, nagyszerűen passzol a bérházi miliőt idéző díszletbe, egyszerű játéka üde színfoltja az előadásnak. A többi karakter azonban (különösen a főhős barátja, Gábor) az átiratban jelentősen átalakul, némelyik eltúlzottá, más ellenszenvessé válik, bizonyos jelenetek, amelyek a mellékszereplők figuráját hivatottak árnyalni, nehezen értelmezhetőek. A második felvonásban azok, akik nem olvasták a regényt, végképp elveszthetik a fonalat. Akik pedig kézbe vették a könyvet, alig ismerhetnek rá a történetre.

Rendkívül nagy kihívás, alázatot és kreativitást egyszerre igénylő feladat egy nagyregény színpadra állítása. Bármelyik megspórolása elfedhetetlen nyomot hagy az előadáson. A parádés nagyi nem elég, hogy elvigye a hátán a darabot, ugyanakkor miatta érdemes beülni az előadásra.

Retrómáz

A Pesti barokk nosztalgiájával az a gond, hogy szépít, a jó az nagyon jó lesz, a rossz pedig a mai rossznál jobb rossz.

Már a legelején magyarázkodnom kell, mert szörnyű dologra készülök: megrendíthetetlen és megrendítő állításokat felsorakoztatni alább, a Kádár-korszak táplálta nosztalgia témakörében, de a magam módján. Ugyanis én a Kádár-korban egy másodpercet sem éltem.

Utószelétől viszont naponta áll fel a szőr a hátamon. Hisz az bizonyos, nem lett kiszellőztetve ez a kor maradéktalanul – ezt pont onnan tudom, hogy egy másodpercet sem éltem benne, innen nézett idegenségét egyből kiszúrom. Mégis kialakult bennem vele együtt élve, ha nem is nosztalgia, de egy vigaszágas valami, úgy nevezem, szekunder nosztalgia. Erre szeretném alapozni kritikámat.

A Dés Mihály azonos című regényéből színpadra adaptált Pesti barokk derekasan megmocorogtatja ezt a szekunder nosztalgiát, ebbéli érdemeit nem akarom megkérdőjelezni, ahogy aktualitását sem. A homlokra csapós „ugye?” élmények: jönnek-mennek Zsigulik, disszidáló barátok, kopasz kobakon átfésült hajak, abszurd és alkalmatlan hatósági figurák és az erre válaszul érkező, mágikus magyar buhera az áttört falú lichthof képében. Mindez persze csak tető épület nélkül, retrómáz, ha alatta alaposan kidolgozott jellemek nem bonyolódnak mindenféle furfangos konfliktusokba önmagukkal és egymással. Ez a Pesti barokkban csak ímmel-ámmal, a retró mögött, szemérmesen elfüggönyözve történik: mintha Göttinger Pál rendező lepisszegett volna minden színészt, amint a kor helyett az emberről próbált volna beszélni. A Pesti barokk nosztalgiájával az a gond, hogy szépít, a jó az nagyon jó lesz, a rossz pedig a mai rossznál jobb rossz, ebben a langymelegben pedig minden valamirevaló tét szertefoszlik. Biztonságos emlékezés: amint felmerül a darab egy-két pontján pár olyan szuperérzékeny téma, amit még a nosztalgia sem maszatol el, mint a nemi erőszak, vagy a korszakban szőnyeg alá söpört zsidókérdés, feszengve várjuk, mikor zavarjuk már le ezt a tiszteletkört, mert komolyságával bántóan kilóg az előadás szövetéből.

Pedig megvolt minden lehetőség, hogy a nosztalgia mögé emberi történet is lopakodjon: mindenekelőtt van egy kiváló főszereplőnk a Luke Skywalker-csoportból. Ezek a nyakigláb, érzelmes főhősök sosem zseniális képességekkel, hanem valami olyan ismerős morális alapcsomaggal rendelkeznek, ami nagy eséllyel bennünk is megtalálható. Szabó-Kimmel Tamás Koszta Jánosa kicsit lusta, kicsit izgága, nagy szívében egyszerre több nőnek is helyet ad, ahogy az időskori rigolyáit tökéletesre csiszoló nagymamának is, kicsit alá is ír „bizonyos papírokat”, kicsit itthon is akar maradni meg Amerikába is menne, szóval valódi, esetlen karakter, aki nem tudja, mit kezdjen magával. Szegény Szabó-Kimmel bármennyire természetesen hozza is ezt a szerethetően szemét alakot, az előadás kontextusában ő csak egy közvetítő, aki bevonja a nézőket a történetbe, de hogy mindez elsősorban vele és mosttörténik, azt elsodorja a nosztalgia „velünk és akkor” révedezése.

Pedig ott van Kern András is, aki a nagymamát játszva jobbról előz, hogy aztán kiderüljön, itt nem csak arról lesz szó, hogy „A” Kern nagymamaruhákban viszi el a showt, hanem valódi, izgalmas színészi kihívás elé állítja magát, aminek maradéktalanul meg is felel. Nagymamaságában semmi elvékonyított hang, túlzó ripacskodás nincs, a nagymamaság általános lélektanát teremti meg, a szerethetően bosszantó nagyik megidézésével. Nem viszi el a showt már csak azért sem, mert Mészáros Máté viszi el helyette, nála autentikusabb szuszogó, lecsúszott zabagépet, pökhendi pártkatonát vagy elcsukló hangú apát el sem lehetne képzelni. Mészáros Máté zseniális komikus, és a viccek mögé mindig becsempész pár lélektani kérdőjelet, így sosem lúzereket, hanem a lúzer szerepkörbe szorult, amögül néha kikukucskáló karaktereket teremt meg.

Az előadás legeredetibb megoldása kétségkívül Ondraschek Péter díszlete, ami kicsinyítő stilizálásával nem a megidézést, hanem az eltávolítást kísérli meg. Minden összement a mosásban, a szereplők lehajtott fejjel férnek csak be az ajtón, alacsony a belmagasság, a Zsiguli lábbal hajtható kisautó, amibe muszáj úgy belepréselődni, mint ahogyan ebben a zárt korszakban is mindenki a másik személyes terébe zsúfolódva élt a társbérlettel, a lakáshiánnyal, a kapun belüli munkanélküliséggel. A díszlet értelmezi a korszakot, valamit állítani akar róla, és ezzel rántja ki az előadást a tét nélküli múltidézés kényelméből.

De még így is csak annyit mondhatunk el, jókat nevettünk. A Megáll az idő, a Moszkva térhasonló kaliberű múltidézése olyan mélyre hatol egy korszak és a szereplők lélektanában, hogy már csak a befogadón múlik, mennyire engedi át magát a katarzisnak, ami primer vagy szekunder nosztalgia nélkül is megúszhatatlan. A Pesti barokkot ebben a tekintetben viszont nemcsak a nézők, de az alkotók is megúszták.

(2016. október 7.)

forrás: http://7ora7.hu/

LE NEM GÖRDÜLT NYAKTILÓ

A nyolcvanas évek Magyarországának, budapesti mindennapjainak és mindenéjszakáinak kicsinyített mása került színpadra. E kornak is volt „szűrt levegője”. Ami Dés Mihály Pesti barokk (2013) című regénye emlékjelen-szűrőjén fennmaradt, azt Kern András szűrte tovább mai színdarabbá. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A tömörítés, kicsinyítés nem feltétlenül kivonatolás (noha erre majdnem hatszáz oldal epika esetében nyilván rákényszerül a főbb alakokat és motívumokat jó érzékkel, találó sűrítéssel kiemelő átdolgozó, oldalán Upor László dramaturggal). Különösen akkor nem, ha a rendező, a horizontálisokat és vertikálisokat, a mozgások síkjait, egyeneseit, átlóit, elheveréseit és felkapaszkodásait biztos kézzel távirányító rendező, Göttinger Pál olyan redukált teret kér/kap a díszlettervezőtől, mint amilyennel Ondraschek Péter szolgált. Igazi berendezésnek töpörített a visszametszett falak közötti, minden képhez a legszükségesebbet nyújtó, gurulékony bútorzat, de mégsem polgári babaház. Kissé szürreális, hiszen elválasztó elemek nélkül, könnyen átálmodja magát egyik jelenetből a másikba, viszont elég valóságos ahhoz, hogy még a fürdőszobában kontárul fúrt, a szomszédékhoz átlátást engedő lyukat, a munkáját trehányul vagy sehogy sem végző, az iratszaporításban azonban jeleskedő házkezelőség (IKV stb.) ott jártának nyomát keresse pillantásunk. Az alacsony ajtókon csak mélyen lehajtott fővel lehet ki- és belépni: mintha az érkező vagy távozó egy tönkre hajtaná fejét. Aki a fal mellé kerül, annak testét a törzs és nyak között mintegy elvágja az inkább cikcakkos kerítésre hasonlító szegély.

Összességében szinte semmi sem az, ami, bár annak látszik. S ez a kor(szak) lényege. Ahogy Nádas Péter írta, majdnem negyven éve (Mese a tűzről és a tudásról): „Az akkori magyar nyelvben a jelentős például jelentéktelent, a jelentéktelen pedig jelentőst jelentett, bár e szavak nem veszítették el még teljesen az eredeti jelentésüket sem, s ezért nem lehetett közmegegyezés se rá, hogy mit jelentenek”. E jelentésvesztett jelentésességre, a fonák fonákjára, a lefejezett próbálkozások, szándékok bő évtizedére lapozott vissza Dés formátumos, bár igencsak egyenetlen regénye, s ezt a mindent bekebelező abszurdoid állapotot dramatizálta Kern András. A két fókuszpont egyikébe a maga játszotta nagymamát állítva, aki a második gyerekkor, a szenilitás sáncai mögül tépázhatatlan életbölcsességgel cselezi ki a képtelen vagy fojtogató helyzeteket. A másik gyújtópontban vele együtt lakó unokája, a krisztusi életkorhoz épp közelítő, sok mindenbe belekapó (ugyanakkor disszidálást fontolgató), anarchistán eszes bölcsész, Koszta János evickél. (Nem baj, sőt képzettársításokat ébreszt, hogy ennek a viszonylatnak ugyancsak akad emlékezetes párhuzama a hajdani úgynevezett „fiatal irodalomból”: Bereményi Gézától épp az Irodalom című, filmre is vitt novella, az alélón életerős, vadul olvasó nagymama-matrónával és a vele egy fedél alá zárt, „induló tehetség” író unokával, Dobrovitscsal.)

A kamarajáték aduja Kern András. Kernül beszél, kernül mozog, még a nénikés frizurája is majdnemkern-haj. A tiszta, tartalmas, férfias, nem vénséges vén kimódolatlanság a kilencven fölötti női szerep logikus képtelenségeként tökéletesen megfelel a közegnek, amelyben az öregasszony annyi történelmi bugyor után a korhadó Kádár-koron is átlépdel; amelyben a nagyi még egy utolsót él, aztán hal. Sajnos hal: elmúlása meggyászolandó, nem drámai távozás, viszont Kern fanyar színészi iskolázásának, hatásvadászat nélkül kitett, mégis minden szóra figyelmet, mosolyt, eltöprengést kérő nyomatékainak letűntével a darab kiürül, mondhatni: elnéptelenedik. Játszódik ugyan folytatás és befejezés, ám azt úgy ragasztották az addigiakhoz, hogy le van nyisszantva.

Pedig Szabó Kimmel Tamás, aki – főleg Orlaiéknál – színműről színműre viszi az okos, szájaló, helykereső, szerelemittas, harminc körüli fiatalember-kamasz típusát, alig egyénítve ezen alakokat, nem dolgozik rosszul: szeme, nézése úgy vág, mintha fecnikre akarna szaggatni mindent maga körül. Néha önmagát is. Mészáros Máté nem adósunk a szűk fizikai bőrbe és gyér jellembe kötött nagyhangú, nagytestű figurák míves kabinetalakításaival (többen, ő is, több feladatot kaptak): a sürgéssel, a tartótiszt méz-máz amoralitásával, az izzadt homlokba hulló hajtincs külön praktikáival, az elnassolgatott, mások elől elevett élet mohóságával. Feltűnik László Lililebbenő szépsége, s hogy ez az áttetsző szerelmi bűverő és múzsacsók mily hamar nehezedik, enyészik el majd a jelentéktelenül jelentős esztendők futásában. Feltűnik Bánfalvi Eszter komolysága, amely máris a nőalak(ok) kiégettsége. Kevésbé tűnik fel egy barát szerepébenSchruff Milán, bár lüktet benne a nyolcvanas évek látszatgyorsaságának ideges tempója és a sikeres menekülő még biztonság nélkül is ujjongó szabadságöröme. Cselényi Nóra jelmezei a nagymama és unokája, a múlt és a jelen kettősségei révén majdnem száz évet ívelnek át, kerülve a feltűnést, sajnos nem is téve hozzá sokat a jellemekhez.

A Pesti barokkban megjelenik Pest (bár az egykori underground és a „szocialista szexuális forradalom” a lehetségesnél – illetve Dés művénél – kevésbé, szemérmesebben), nemigen jelenik meg a barokk. Azaz amit a barokk szimbolizálna. Előadás végeztével azt érezzük, hogy a „távirányítás” szó ráillik Göttinger Pál rendezésére: igazán közel nem hajolt hőseihez, a kor és a szituációk mélyelemzését nem végezte el. Így a premier nagyjából olyasmit tudat, hogy az 1989 felé tartó (hetvenes-)nyolcvanas évek Budapestje, Magyarországa a jellem-, távlat- és sorsvesztés nyaktilója alatt járt-kelt ugyan, de járt, kelt, s ha azután lezuhant valami, az nem az a guillotine volt.

Hátraarc

Persze, hogy Kern András kapásból főszereplővé, no, jó, az egyik főszereplővé válik, ha nagymamaként jön be a Belvárosi Színház deszkáira. Meg aztán ő is írta a színpadi változatot Dés Mihály Pesti barokk című nagyregényéből, nyilván a saját szerepét nem csökkentette szántszándékkal. Különben is egy minden lében kanál, több mint kilencvenéves matrónáról van szó, aki ugyan csoszog, meg szenilis, de a produkció zömében még jócskán van életereje, tud ő középpontba kerülni, ha akarja, és szinte mindig akarja. A szenilitása is tán inkább csak akkor jön elő, ha ő azt jónak látja. Zavarodottá is általában ekkor válik. Rögtön az előadás elején este éppen azt képzeli, hogy reggel van. Akkurátus gondossággal felöltözik. Szólítgatni kezdi a vele egy lakásban élő unokáját, akivel, furcsa, különös viszonyban vannak, de az nem kérdéses, hogy eltéphetetlen közöttük a kapcsolat, imádják egymást, ha ezt némiképp sajátos módon is teszik. És ehhez a János nevű unokához éppen meglehetősen fiatal hölgy vendége, Évi érkezik, akiről majd kiderül, hogy ő lesz élete nagy szerelme, és történetesen kapásból, minden lacafacázás nélkül, beugrik az ágyába.

A Szabó Kimmel Tamás által játszott, krisztusi korba ért fiatalember, János és a László Lili által megformált lány sebtében éppen összemelegednének. De a nagymama, aki a csengőszóból sejtheti, hogy valaki bejött ebbe a házba, fennhangon, sőt, nyugodtan mondhatom, hogy óbégatva, hívni kezdi az unokáját, és amikor az nem jön azon nyomban elő, a hangerő igencsak emelkedik. A hangsúly sértetté, követelőzővé válik, éreztetve, ha ő szól, rögvest rendelkezésre kell állni. Ez neki, ha törik, ha szakad, jár. Mert ő a megkerülhetetlen nagymama. Ha úgy tetszik, sokak ősnagymamája, egy olyan korszakban, amikor azok nőttek fel, akiket apátlan nemzedéknek hívtak. Akiknek szülei nem mesélték el a történeteiket, nem beszéltek a háborúról, '56-ról, és tán a mostani szülők sem nagyon beszélnek a nyolcvanas évekről, amikor a szerteágazó történet játszódik. A generációk közötti kapcsolat akadozik, a gyerekek, a fiatalok sokszor közelebb kerülnek a már temérdek mindenen túljutó, gyakran ráérő nagyszülőkhöz, mint az agyonterhelt szülőkhöz, akiknek se idejük, rendszeres rosszkedvük, csalódottságuk miatt se kedvük, átadni azt, aminek apáról fiúra, anyáról leányra kellene szállnia.

Dés és Kern nagymamája az a típus, aki tovább viszi az életet, akiben hihetetlen mennyiségű praktikus tudás halmozódott fel, aki a maga rigorózus, nyűgös módján, nem ritkán akár tapintatlanul, csak elmondja a gyakorlati tudnivalókat, vagy egy-egy határozott nézéssel, szemvillanással, érzékletessé teszi, hogy az adott szituációban mit is kell csinálni.

Kristóf Ágota A nagy füzet című regényében van egy ilyen rettenthetetlenül kemény nagymama, sőt egyenesen nagyanyának nevezik, aminek hangzása némiképp zordonabb. Soha nem felejtem el a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a regény alapján készült megrendítő, Nem fáj! című előadását, és benne a nagyanyát alakító karizmatikus Karna Margitot. Olyan kőkemény volt a háború idején rábízott ikertestvérekkel, hogy az hátborzongató. Már-már elviselhetetlen hárpiaként is lefesthetném. De pontosan ráérzett arra, mi kell vészhelyzetben a túléléshez. És azt is tudta, hogy ehhez, akár drasztikus módszerekkel, meg kell edzenie a fiúkat, még éles testi és lelki fájdalmat is okozva, különben nem bírnák elviselni a borzadályos világot. Ez a Kern-nagymama sok tekintetben hasonlít hozzá. Bár unokájának nem kell átélnie háborúkat, bizonyos szempontból nehezebb dolga van a puhuló Kádár-rendszerben, a fellazult diktatúra káoszában kellene valahogyan eligazodnia, boldogulnia, és boldogságot is találnia.

Szabó Kimmel Tamás egy érzékeny, tébláboló értelmiségit játszik, aki egykori bölcsészként sodródik, nem tud azonosulni a rendszerrel, de határozott ellenzékinek sem tekinthető, egyik nőtől a másikig megy, mire Évinél, aki a maga harsogó fiatalságával, egy új generáció más látásmódjával, tükröt is mutat neki, hosszabb ideig kitart, hogy aztán vele is szakítson.

Képzeletben megelevenednek a korabeli értelmiség frekventált helyei, például a Fiatal Művészek Klubja, a Balettcipő, mindkettőben sűrű a levegő, ott a búfelejtően alkoholmámoros korhangulat, a rossz közérzet, amin itallal és gyors szexszel is próbálnak javítani, meg lázas eszme- és rögeszmecserékkel. Felvillannak a kor jellegzetes figurái, ezek közé tartozik a disszidálásra készülő, aki ugyan már határozott, de azért még dilemmázik, vacillál. János legjobb barátja, Gábor is egy közülük, Schruff Milán megformálásában, vele számtalanszor megvitatják a sajnálatosan újra aktuálissá vált, menni vagy maradni kérdését. Aztán Gábor megy, de csak annak árán kap útlevelet, hogy beszervezik. Mészáros Máté a kezdetben magabiztosnak tűnő belügyes, akiről aztán egy kocsmai jelenetben, amikor már alaposan a pohár fenekére nézett, kiderül, hogy ő is szétcsúszott, nyomasztó skrupulusai vannak, bizonyos mértékig szintén a rendszer áldozata. Bánfalvi Eszter János egy volt szerelmét adja, akibe nem zúgott bele teljesen, de tán ő lehetett a minden tekintetben szellemi partner, aki képes két lábon állni, viszonylag pontosan tudja, hogy mit akar.

Ezt nehéz volt akkoriban pontosan tudni, sokak lába alól kicsúszott az ingatag talaj. Nem véletlenül Pesti barokk a cím, benne van ebben a szerteszét ingázó útkeresés, a szórakozó helyeken kényszeresen túlburjánzó élet, miközben a tétovaság, az általános tanácstalanság is túlburjánzik, és egyre csak halmozódnak a megválaszolhatatlan kérdések.

Göttinger Pál rendezőként törvényszerűen jóval kevesebb szereplővel dolgozik, mint a vaskos regény, amiből azért maradnak epikus vonulatok, az egyik szereplő által a másiknak úgy elmesélt történetek, hogy akkor éppen abban a helyzetben nincs drámai szituáció, csak a történet szempontjából muszáj valamit elregélni, leginkább a néző kedvéért. A színpadon például nem jelennek meg a fülledt erotikájú, lelkizős bulik, nem látjuk a szórakozóhelyek tumultusát, nem szagolunk bele a hangulatukba, inkább csupán mesélnek róluk. Ez olykor nem ad kellő feszültséget, miközben az egész produkció mégiscsak érdekesen fest le egy korszakot, melynek dilemmái sok szempontból sajnos hasonlatosak a maiakkal. Mintha bizonyos tekintetben hátraarcot vett volna az ország, amit minden aktualizálás nélkül jól érzékeltet Göttinger rendezése.

Bóta Gábor

Érdektelen

A Dés Mihály Pesti barokk művét adaptáló kéz könyörtelenül metszett, vágott, ahol tudott, s a dúsan, barokkosan szőtt regénynek csak a lecsupaszított vázát hagyta életben.

Olvasatomban Dés Mihály a késő Kádár-éra nagyregényét szerette volna megírni. Annak a kornak nagyívű freskóját, mikor egy ország lankadt langy lében nyakig a kikecmergés leghalványabb reménye nélkül, s életet, mozgalmasságot maximum az underground művészvilág féltitkos bugyraiban lelhetett.

A 2013-ban megjelent Pesti Barokk, mint regény, írástechnikailag tagadhatatlanul érdekes, bár nem biztos, hogy igazán sikeres kísérlet volt. A majd hatszáz oldalas könyvet 2016-ban nem egészen váratlanul átültették a színház nyelvére, az eredmény azonban – fájdalom – fiaskó.

Dés olyan narrátort választott regénye szócsövéül, akit elég könnyű volt utálni: főleg női olvasók nem zárták a szívükbe (a szimpátia egyébként a színházban se nőtt igazán, holott sokat faragtak le a regénybeli Koszta Jani nőkkel szemben tanúsított macsó tahóságából). Már csak ezért sem voltunk anno a Pesti Barokk legnagyobb rajongói: ennek ellenére nem akadt a torkunkon, mind az ötszázvalahány oldalt végigolvastuk szépen, pedig el is hajíthattuk volna a százötvenedik oldal környékén, amikor végleg meguntuk a főhős rinyálását, a lányokról tartott ellenszenves megnyilatkozásait, a belterjességet (a későbbi demokratikus ellenzék számos alakja lebzsel a lapokon, reflexió nélkül, teljesen funkciótlanul), vagy a szövegbe erőszakkal beleszuszakolt vicceket, idézeteket, tanulmányrészleteket, verselemzést. Mégse tettük, s ha elég türelmesek és figyelmesek voltunk, a Pesti Barokk tartogatott is számunkra trükköt, (át)értelmezési meglepetést, s ennek folyományaként gondolkodnivalót, szellemi izgalmat, szóval: valódi olvasás-élvezetet. 

Az adaptálók azonban úgy döntöttek, ezt a játékot az emlékezettel, ezt a perspektívaváltást, csavart – nem spoilerkedek, aki tudni szeretné, olvasson – a színpadi logika ledobná magáról. Ezért úgy, ahogy van, elfelejtették, mintha soha nem létezett volna, elengedték a kezét, kilökték a semmibe. S nemcsak őt, de a számtalan írói truvájt is, amik a regény savát-borsát adták, amitől a Pesti Barokk azzá vált, ami. Az adaptáló kéz könyörtelenül metszett, vágott, ahol tudott, s a dúsan, barokkosan szőtt regénynek csak a lecsupaszított vázát hagyta életben. Azt, ami önmagában – mit tagadjuk – nem sokat ér.

A szereposztás ígéretes volt, bár gyanút keltő. Kern András kapta például a nyolcvanas évek szocializmusában ide-oda hányódó Koszta Jani (Szabó Kimmel Tamás flegma alakítása) nagymamájának szerepét. A nénike, akivel Koszta megosztja a kosztot s kvártélyt, a regényben – egyébként fontos és plasztikusan megjelenített – mellékalak, itt jelentőségben szinte túlnő az unokán, s a rendezés gyakorlatilag kabarésztárt formál belőle. Merthogy a nagymama akárha a Szeszélyes évszakok valamelyik sematikusra hangolt öregasszonyának paródiája lenne: nagyothall, állandóan zsörtölődik, piszkálja és kiborítja a környezetét, ugyanakkor ellenállhatatlanul mókás figura. És hát Kern bújik a bőrébe, akin akkor is – fanyarul bár, de – nevetünk, ha csak félrehúzza a száját a színpadon. Játszotta ő ezt az asszonyt korábban is, konkrét példát ugyan nem tudok mondani, de tíz-húsz évvel ezelőtti tévé-kabarétréfák csengtek a fülemben attól a pillanattól kezdve, ahogy a hangját meghallottam. Az első felvonást záró autós, majd temetői jelenet tényleg vicces volt, Kern és a nagybácsit alakító Mészáros Máté egymást jól kiegészítve, magabiztosan hozták egy Nóti Károly-jelenet színvonalát. Semmi kifogásom a bohózati derű ellen, ha megtalálja a maga helyét, de így, egy koherensnek szánt színdarab szövegéből árván lógó cérnaként fityegett ki.

A szerkezeti feszesség, a kohézió, a logika amúgy sem az előadás erőssége: recseg-ropog az egész építmény, melyet főként humorral és jó színészekkel igyekeztek megolajozni, mégis kevés menti meg attól, hogy saját súlyától össze ne roskadjon. A Pesti Barokk színházban sete-suta dramaturgiával megcsinált, szinte esetlegesen egymás mellé tett jelenetek sorozata önismétlésekkel, ezerszer újrahasznosított poénokkal, papírmasé szereplőkkel. Már a díszlet is ötletszegény kicsit: azzal érzékeltetni a késő szocializmus kisszerűségét, hogy a szobafalaktól az autóig minden túl apróra méretezett, nem állkoppantóan izgalmas. A már említett temetői jelenet ugyan szórakoztató, a második felvonás kórház-szcénája már bosszantóan hosszú, melyben a karakterek pontosan ugyanolyanok, mint egy órával korábban, ugyanazt mondják el hatszázadszorra is, a különbség csak annyi, hogy a nagymama ágyban, csövek és párnák közt fekszik, Szabó Kimmel pedig ül és fancsali képet vág. S ha már szóba került: az akadozó történet és a dramaturgiai falsok mellett szegény főhős is súlytalan és unalmas figura lett. Bizonytalanságának, labilitásának ábrázolása többnyire kimerül abban, hogy a közönségre kibámulva lamentál valamit saját döntésképtelenségéről, mintha a könyvből tartana felolvasást. Motivációk: semmi, és értem én, hogy korfestés meg posványlét, de nem igazán hiszek azon érvelésben, hogy instabil és unalmas embereket széteső és unalmas színdarabbal kéne jellemezni. Mégis kit érdekel az, hogy van egy srác, aki disszidálni akar, de úgyse fog – ezt mindenki tudja a legelejétől -, akit be akarnak szervezni, de nemet mond – ezt is -, s aki olyan rohadt utálatos, hogy érdektelen szerelmei és még érdektelenebb barátai sorra faképnél hagyják? A darab végén meg ott ücsörög egy rém fura meditálós jelenetben, ahol végigsorolja, ki mindenki tünedezett el krisztusi korhoz érő, szegény, magányos életéből – cseppet nem tudom sajnálni -, majd a szín elsötétül, s máris töprenghetünk azon, hogy a színdarab tulajdonképpen egyetlen dolgot – a szanaszét tördeltséget, az egység hiányát, a műfaji és stilisztikai zavarodottságot – emelte át maradéktalanul a regényből. Csakhogy ott épp ez volt a kísérlet lényege, itt meg a kutya se érti, mit akartak vele.

A Kláris újság a Pesti barokkról

Jelentősen át kellett dolgozniuk Dés Mihály 588 oldalas regényét (Pesti barokk, Magvető, 2013) ahhoz, hogy kétrészes (kesernyés) vígjáték születhessen belőle. A szerző többek között így beszélt regényéről: „APesti barokk tétje számomra (…) legfőképp az volt, hogy élvezni, érteni fogják-e azok is ezt a művet, akik nem felnőttként élték át a nyolcvanas éveket.” 


A regényt Kern András alkalmazta színpadra, dramaturg Upor László. Az ősbemutatót Göttinger Pálrendezte.

Tehát 1984. Ez egy lényeges évszám Orwell azonos című regénye miatt, amiről szintén esik néhány szó (magyarul csak szamizdatban létezett még akkor, ezt is megjegyzik, értékes könyv volt ez akkoriban): összehasonlítva, mi minden más Pesten, mint Orwell regényében. (Szerencsére, sok minden.)

Koszta János (Szabó Kimmel Tamás) a társadalomban lebegő bölcsész, a Krisztusi korhoz van még fél éve, írogat, egyik forgatókönyvét a végén valóban megfilmesítik, de ennek sincs túl nagy jelentősége számára. Annak azonban igen, hogy a filmforgatás Miskolcon történik, és a nagymama [Kern András (!)] – akihez valóban és igazán ragaszkodik – ez alatt hal meg a kórházban.

De egyebekben szinte semmi sem fontos számára. Éva (László Lili) mintegy mellékesen kerül a szobájába, a lakásba – amit egyébként a 92 éves nagymama bérel már vagy 60 éve –, hogy aztán otthonosan ott maradjon jó ideig. Koszta életében beveszi magát, a fiú majdnem (?) szereti is. Éva nem igazán bízik benne, annyira nem, hogy a fiú háta mögött megy abortuszra. Ezt is csak szinte mellékesen tudjuk meg mi is, mint ő, a kedélyes beszervezőtől (Mészáros Máté egyik szerepe). Mindeközben létezik egy Mari is (Bánfalvi Eszter/Grisnik Petra), aki régebben ismerte már Gábort, Koszta barátját (Schruff Milán), mint Koszta. Ebből is adódnak mindenféle oldal-szálak. Meg itt van a testes Ernő is (szintén Mészáros Máté), aki mindent elfogyaszt, amit csak lát, akár a nagymama ebédjét, vagy a kórházi húslevesét.

Akkori slágerek, diszkó, ahol nem hallják egymás szavát (Mari és Gábor), presszó kisasztala, ahol sok szó esik Gábor külföldi rokonlátogatásáról, ami persze végleges eltávozást jelent számára (Gábor és János), a Ferihegyi repülőtér, ahol „feltűnés” nélkül búcsúznak el – örökre – a szülők a fiuktól, Gábortól. János menne is, meg mégsem menne külföldre, beszél nyelveket, de itt van a nagyi, meg főleg Pest. Ő ide tartozik, bár nem találja a helyét. A jól fizető „külföldi állást” (értsd: besúgásokat a nagykövetségeken) azonban mélységesen és indulatból elutasítja. Az előadás arról nem szól, hogy 1984-ben egy 32 éves fiatal (férfi) már nem tartozik a nagy generációhoz, a vezető állások zöme betöltött, ha akarna, se nagyon találna magának megfelelő értelmiségi állást. Más kérdés, hogy ő (is) „lebegni” szeret a jelek szerint (és megteheti), nem vállalni felelősséget, nem elköteleződni sehova és senkihez… kivéve Pestet.

Nos, ezt bemutatni két részben nem könnyű feladat. A vígjáték komikus jellege egyértelműen Kern Andrásra mint nagymamára hárul, ebben nincs is hiba. Közben sok mindent megtudunk a pesti nagy terek, körutak történetéről folytonos átnevezésük kapcsán, a nagymama egykor volt kis tejboltjáról, az óbudai temetőről, meg arról, hogy a nagyi Abbáziában egyszer boldog volt kislánykori nyaraláskor, amikor még Abbázia is Magyarországon (!) volt. Meg itt vannak Ernő óriási találmányai, nehezen hihető, hogy ő valóban hisz bennük.

A nagyi meghal, amire ugyan János felkészült, de nem igazán. Évával szakítanak, Mari szintén külföldre megy „néhány hónapra”, Gábornál fog lakni, aki pedig már tudja, hogy ott sem minden „fenékig tejföl”, annyira, hogy a rakott krumplihoz nem lehet tejfölt kapni. Apróságok, amikből összeáll az élet.

A lakásban olykor megjelenik a Házkezelőségtől egy ügyefogyott ügyintéző hölgy, el vannak foglalva a fürdőszoba falán kifúrt és mind nagyobb lyukkal… A nagyi halálával Jánosnak mennie kell a lakásból, legalább is addig, amíg Ernő felújíttatja. Az üres lakásban üldögél még egy darabig…

A nyolcvanas években ugyanis már kezdtek nagyobb teret hódítani nálunk a keleti tanok, és Koszta János szinte törvényszerűen köt ki – talán csak átmenetileg – a zen buddhizmusnál, de úgy tűnik, jelentősen félreértve annak lényegét – számára a „semmibe meredést” jelenti a(z ál)„meditáció” a most már óriási fürdőszobai lyukból áradó sejtelmes füstben. Hiszen továbbra sincs terve, végleg egyedül maradt (apja rég meghalt, anyjára még utalás sem történik), és főleg nem érez kapaszkodót, erőt saját magában.

(Csak megjegyzem, hogy mindez nem zárja ki későbbi magára találását sem. Ki tudja?)

Jók a jelmezek (Cselényi Nóra munkája) a nagyi kellően ódivatú, Éva kellően miniszoknyás, a hivatali hölgy is kellően hivatali. Díszlet: Ondraschek Péter, a kerekeken guruló apró kellék-díszletek is jól hozzák be a nyolcvanas éveket, a presszó, a hivatali szoba, a vendéglő, vagy a kórházi szoba. Nem beszélve a pici piros szovjet lábbal hajtott csoda-autóról, amelybe mégis hárman beférnek. Az addig ágyból pedig előttünk lesz letakarítandó sírhely… A diszkóhoz is elég két figura a jellegzetes mozgásokkal, meg a hangos zene. Külön érdekessége az alacsony fal-díszletek, az ajtókon csak eléggé meghajolva lehet közlekedni, viszont a fal másik oldalán játszó színészek feje is látszik, beszédük jól hallatszik.

Kesernyés vígjáték, nem is igen lehet más. A rendszerváltásig még több év van hátra (ami persze nem jelenti azt, hogy utána már ez a kesernyésség törvényszerűen eltűnne).

Producer: Orlai Tibor.

Ősbemutató: 2016. október 7.

Budapest, 2016. október 7.

Györgypál Katalin

A győri Menház Színpad novemberi műsora


PESTI BAROKK a Belvárosi Színházban

Az Orlai Produkció elcsábult Dés Mihály Pesti barokk című, 2013-ban megjelent regényének színrevitelére. Dés Mihály műfordító, író, Dés László zenész bátyja, 1986 óta Barcelonában él. Ebben az első regényében a néhai pesti srác emlékfoszlányait dolgozta fel. A színpadi változatot Kern András készítette. A nagyszerű színész jól ért a színpadi poénokhoz, az idősebb korosztály jól fogadja az 1984-ben játszódó történetet, főleg az első részén szórakozik vagy nosztalgiázik.

A helyzetkomikumot a pesti (32 évesen kezdő?) értelmiségi, Koszta Jani író, műfordító és 93 éves nagymamája együttlakása adja. A kissé szenilis nagymama folyton a második világháború alatti időket idézi, amíg az unoka a rendszerváltás előtti, kissé fellazult szocializmus végnapjaiban vegetál, mint a többi pesti polgár. Szamizdatokat olvas, ír; haverok, bulik, szeretők, ivászatok tarkítják vagy untatják az életét. Elvágyódik innen, a sorban állások, érdekkapcsolatok világából. A rideg valóságot a kerületi házkezelőség (HKI) fontoskodása és a féleszű, ügyeskedő és hangos nagybácsi képviseli. Telefon már van, de még a főbérlő, albérlő, társbérlő, bejelentett és be nem jelentett családtag viszonya is része az életnek. És van megfigyelés. A „Galambos elvtárs fedőnevű elvtárs" mindent tud egyesek magánéletéről és vágyairól. Egy büdös kocsmában jól fizetett állást kínál az alulfizetett értelmiséginek - besúgásért cserébe, miközben a haverjait, szeretőit már korábban beszervezte. Akinek ehhez nincs gyomra, az tovább nézheti a vécében tátongó lyukat vagy a fürdőszobában nem működő gázbojlert. Jani az utóbbit választja, legfeljebb elmerülhet a zen-buddhizmus kikapcsolódást ígérő tanaiban. Otthontalan a saját korában.

A nagymamát Kern András nagyszerűen alakítja. Tőle tudjuk, hogy a Móricz Zsigmond körtér vagy a néhai Marx tér neve egykor Hitler tér volt, a Marx tér (most Nyugati tér) Berlin névre is hallgatott, a Margit körút a Kádár-korszakban Mártírok útja - jegyzi meg a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán lévő főbérleti lakásában a nagymama. Trabantot a befizetés után öt évvel utalja ki a Merkúr vállalat. A hozzáférhető áron kapható ital a cseresznyepálinka vagy a Sztolicsnaja Vodka - sörrel hígítva. Ezekkel felejt a magyar. „Jól éreztük magunkat rosszul."

A fiatal rendező, Göttinger Pál ügyesen oldotta meg egyetlen térben a helyszínek változását, a táncdalfesztiválos zenei aláfestést és a szereplők kiválasztását. Szabó Kimmel Tamás a tőle megszokott, tökéletesen hihető játékot nyújtja. Remek az egész szereplőgárda: Grisnik Petra, László Lili, Schruff Milán és Mészáros Máté is.

Kész kabaré volt az életünk akkoriban. Észrevettük, tudtuk, viccekbe foglaltuk, és hamarosan vége is lett. A 80-as évek szülöttei talán már nem értik, hiszen nem róluk szól. Abszurd történetünknek tanulsága, cselekménye sincs számukra. Az álvalóság keresésével a darab második része ellaposodik.

A darab sikere nem a színészeken fog múlni, ők a legjobbjukat nyújtják.

DOBI ILDIKÓ

ELRAJZOLT ÉLET

Pesti barokk a Belvárosiban

Dés Mihály 2013-ban megjelent regénye, a Pesti barokk igencsak nagy port kavart az irodalmi körökben. Ugyan lehet vitatkozni a mű hitelességéről, a szerkesztés gördülékenységéről, a nyelvi megformáltságról, ám egy valamit leszögezhetünk: sorai nem szellemeskedőek, hanem ízig-vérig humorosak. Valószínűleg éppen ezért látott benne fantáziát az Orlai Produkciós Iroda is, a színpadi változatot az előadást színészként is jegyző Kern András készítette.

A Pesti barokk főhőse, Koszta János (Szabó Kimmel Tamás) a felhíguló Kádár-korszak fiatalja, aki tetőtől talpig generációja betegségében szenved: nem tudja, mihez kezdjen az életével. Szabadelvű, nyegle nagylegénynek tűnik, mégiscsak olyan, mintha sehol sem találná a helyét. A nők váltják egymást az ágyában, jövőképe folytonosan változik, baráti kapcsolatai megkérdőjeleződnek, egyetlen biztos pontként a nagyanyja sertepertél körülötte. Fogódzó nélkül azonban csak ide-oda tántoroghat az ember, tudja ezt jól Koszta is. Döntéshelyzet elé állítja magát, a tét pedig a maga egyszerűségében drámai: menni vagy maradni? És ha menni, akkor hova? Ha maradni, akkor hogyan? És legfőképpen: miért egyik és miért a másik? Ez a korunkat is elevenen érintő problematika az, ami okán Koszta igyekszik valamiféle átlátható, tiszta mederbe terelni életét.

Az, hogy számunkra mitől is lesznek érdekesek ezek a naplószerűen felvillanó, nyilvánvalóan szimbolikus életképek, az az előadás legnagyobb kérdése. A szimplán hangulatidéző funkciót nem fogadhatjuk el válaszként, ennél mindenképpen többre kellene törekednie a rendezőnek, a színésznek és magának a színháznak is. Korrajzot látnánk? Aligha pontosat. Érzelmi hullámvasúton utazunk? Legfeljebb takaréklángon. Egy magánmitológia bukásának lehetünk szemtanúi? Talán ez áll legközelebb a megoldáshoz.

Nem véletlen hát, hogy Koszta János éppen krisztusi korban van, történetmesélőként ő maga birtokolja a mindenhatóság pozícióját. Csakhogy ez az isten nem tökéletes, és ezt Szabó Kimmel Tamás rendkívül jól érzékelteti. Bár alakítása a regénybeli figurával összekapcsolva ellentmondásos, hiszen a színpadon nem egy szerethető, elesett, kedvesen önironizáló karakter mozog, hanem az apátia élő szobra, de az a személyiség, amelyet felépített, következetesen csipeget a történetmorzsákból. Flegma gesztusai, hangsúlyai alig-alig engedik meg a néző szimpátiáját, már akkor tudjuk, hogy meg fogja élni azokat az érzelmi csalódásokat, amelyeket ő okozott másoknak, amikor feltűnik setesuta barátnője, Éva (László Lili). A lány egyszerre jelenti a szerelmet, a biztonságot, a célt, amiért végre küzdeni lehet, és persze a szükségszerű bukást is – itt vissza is csatolhatunk a krisztusi párhuzamra: Kosztát saját elhibázott döntései feszítik keresztre.

A Pesti barokk színpadi változata elsősorban ott bicsaklik nagyot, hogy a regény egyébként pergő ritmusú anekdotázása lelassul, egyes jelenetek pedig egészen az érdektelenség határáig kimerevednek. Ám mindez még menthető is volna, ha a regény remek humorát az alkotók nem egyetlen pontba próbálták volna összesűríteni. Úgy tűnt, mintha a nagymamának öltözött Kern Andrásra hárult volna a feladat, hogy megszabott időközönként fékezhetetlen nevetésre késztesse a bársonyszéken ülőket. A nőnek öltözés gesztusa azonban már önmagában is elcsépelt és erőltetett. A Pesti barokk a nagymama alakján keresztül kapcsolja össze az életet és a halált, az örökké törődni vágyást és a megsavanyodott, enervált szeretetet. Ebből azonban csupán a második felvonás néhány percében érzékelünk valamicskét, és Koszta bohókás nagymamája szinte hiányérzet nélkül íródik ki az előadás szövetéből.

Ha a darab egésze nem is, Ondraschek Péter sokszorosan összetett díszlete megteremti a regény élénk, kedves cinizmussal teli miliőjét. Az apró szobácska önmagába nyíló világot hivatott ábrázolni, ahol meg sem próbálnak javítani azon, ami elromlott, inkább megtanulnak együttélni vele. A nagyra törő, rátarti ember kicsinyessége ölt formát, azaz egy olyan szűk környezet, amely csak azt nem fojtogatja, aki nem veszi észre, hogy benne él. Megtörténhet itt bármi: az ágy, ami korábban több tucat szerelmi együttlét koronatanúja volt, egy következő részletben már elhanyagolt sírhant, a groteszkbe hajló családi otthon helyet adhat nagyvárosi diszkónak, sarki kiskocsmának vagy éppen egy állami tisztviselő irodájának. A díszlet tehát éppolyan lendületesen változik, mint ahogyan a történet színeinek is kellene.

Göttinger Pál rendezése alapvetően a szórakoztatás és elgondolkodtatás harmonikus egységére épülne, ám a regényből kiragadott jeleneteket gyakran feszíti szét az inkoherencia, így az ív, amelyet olyan gondosan próbálnak kirajzolni maguk a szereplők is, aláhull a mély statikusság állapotába. A második felvonás már többet mond és érzékenyebben is reagál Koszta csonka viszonyrendszerének rezdüléseire, láttatni engedi a generációk közötti kitörölhetetlen különbségeket, amelyek között csupán a szeretet és a kölcsönös megértés képezhet hidat. A lezárás utolsó néhány percében pedig végre ott van mindaz az érzelemgazdagság, ami addig nem tudott előtörni: Szabó Kimmel Tamás kiragadja karakterét a pikareszkszerű történetmondásból, és őszintén, hatásvadászat nélkül éli újra erjedő világának minden elhibázott döntését.

A Dés Mihály Pesti barokkja nem beszél nagy közösségeket érintő tragédiákról, sem újszerű, eget rengető morális kérdésekről. Egy csapongó mesélőkével megáldott ember önkeresését láthatjuk, és ez már önmagában is elég volna ahhoz, hogy izgalmas, aktuális előadás szülessen. Az Orlai Produkciós Iroda interpretációja azonban hiába fakaszt mosolyra, vagy éppen tesz fel kérdéseket olykor, mégiscsak úgy érezhetjük, hogy a regény mélyrétegeihez csupán néhány pillanat erejéig sikerült eljutni. Mondhatnánk úgy is, hogy a „barokk életképek” megfestése közben elakadt valahol az ecset.

Dés Mihály: Pesti barokk

Szereplők:

Kern András
Szabó Kimmel Tamás
Bánfalvi Eszter/ Grisnik Petra
László Lili
Schruff Milán
Mészáros Máté

Színpadra alkalmazta: Kern András

Díszlet: Ondraschek Péter
Jelmeztervező: Cselényi Nóra
Dramaturg: Upor László
Grafikus: Csáfordi László
Világításterv: Szondi György
Producer: Orlai Tibor
Rendező munkatársa: Jánoska Zsuzsa


Rendező: Göttinger Pál

Bemutató: 2016. október 7.

Belvárosi Színház

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed