A maszatokon túl

Nehéz a mai audiovizuális zűrzavarban, a földönkívüliek, szörnyek, szuperemberek, gyakran infantizáló képernyőhősök korában valami sajátos élménnyel izgalomba hozni a gyerekeket. Két budapesti színházi produkció, úgy fest, mégis sikerrel próbálkozik ezzel. A meseoperaként hirdetett Párkákat a Nagyvárad tér közelében adják, de aki a Maszat-hegyen túlra akar eljutni, annak csak a Váci utcáig kell vándorolnia. Mitológiai figurák és földi lények élete bonyolódik a három különféle karakterű, mulatságos párka sorsszövésének jóvoltából a Bárkában, míg egy lánymentő, költői kaland állomásait követhetjük a Pestiben.

Családi szórakozás mindkettő, de míg az előbbinél az invenciózus zene, az állandó, dinamikus mozgás az erősebb, az utóbbi Varró Dániel zseniális, többfenekű versezetével nyűgöz le. Ha leszámítunk néhány ízléstelen kiszólást (talán az ilyen értelmetlen maszatok idővel kikopnak az előadásból), a Párkák játszóváras, csúszdás színpadi ötletkavalkádja – a bonyolult cselekmény ellenére – a gyerekek számára közvetlenebb érzéki élményt nyújt, mint a Pesti produkciója, mert annak szellemes utalásait, egy-egy, abszurdba hajló figurájának jelentőségét sokszor csak a szülő érti.

De mindkét történet gyerekcsalogató, ráadásul a mélyükben ott rejlik a szemérmes tanítás: figyelj a másikra, az ármányok ellenére tarts ki a valódi értékek mellett, és vállalj áldozatot is a barátodért, szerelmedért! És ez a tanulság a XXI. századi környezetben megható.

SZÉKELY ANNA

Szoros emberfogás

Saját, lehetőleg nagyon fiatal szerzőt nevelne ki és fogadna be a Bárka Színház
Már nem bízik a leigazolásokban, így a saját nevelésű játékosok felé fordul. Focinyelven valahogy így szólna az a hír, hogy a Bárka Színház fiatal, a drámaíráshoz tehetséget érző szerzők jelentkezését várja, akikből egyévnyi műhelymunka után saját szerzőt választhatnának maguknak.

Papp Sándor Zsigmond | Népszabadság | 2011. február 24.

Olyat, aki nem az íróasztal mögött, hanem egy élő, eleven közegben írhatná meg a drámáját.

Azt már az első pillanatban leszögezik a bárkások, hogy a 2011 szeptemberétől 2013 júniusáig tartó időszak nem tanfolyam. Nem is lehet az, hiszen nem készülnek tananyaggal. Vagyis nem a klasszikus értelemben, hiszen „tananyag” lesz minden: a készülő előadások, a büfébeli beszélgetések, a kulisszák, a díszletek friss szaga. De ha nem tanfolyam, akkor mégis mi?

– Kapcsolatfelvételi kísérlet –mondja Göttinger Pál rendező, a program egyik vezetője. Vagyis: szeretnék kicsalogatni az önmagukban tehetséget érző szerzőket a maguk közegéből és bevonni őket a színházcsinálás rejtelmeibe. Visszajelzést kínálni nekik intézményes formában. Beszélgetéseket, elemzéseket olyanok részéről, akiknek a színház napi tapasztalat. Így megszüntethető lenne az a gyakorta áthidalhatatlan szakadék, amely a művek, vagyis az elmélet és a gyakorlat között húzódik. Mivel ők elég sokat dolgoznak kortárs drámával, viszonylag gyakran keresik meg őket érdekes szövegekkel, ám azok legtöbbször nem alkalmasak színpadra. Ezért is találták ki ezt a programot, melynek végén nem egy pusztán irodalmi műfaj születne, hanem egy minden ízében bemutatható mű.

Így mindenki jól járna: a színházzal kacérkodók gyakorlati ismereteket szereznének, egyszerre ismernék meg az ügyelőt és a világosítót, miközben a Bárka is „befektetne”: később is jól használható szerzőket találna magának. Az első évben kiscsoportban (ideális esetben nyolc fővel számolnak a bárkások) dolgoznának a jelentkezők, a színház munkatársaival csiszolgatnák, alakítgatnák a saját szövegeiket. Az időszak végén az elkészült művekből felolvasószínházi bemutatókat tartanának, ugyanakkor megpróbálnák „forgalmazni” is az elkészült műveket. A csoportból a Bárka rendezői választanák ki azt a szerencsést, aki a második évben a színház gyakornokaként, vagyis a társulat tagjaként dolgozna tovább. Nem diáknak tekintenék, hanem fiatal írónak. Részt venne az évadban készülő előadások próbafolyamatain, s mivel ezek nagy része kortárs dráma lesz, napi kapcsolatot alakíthat ki más szerzőkkel, dramaturgokkal. A második év végére készülne el a saját színpadi mű, amelyet a színház, ha alkalmasnak véli, be is mutat. Ez idő alatt a gyakornok havi ösztöndíjban részesülne.

S hogy miért nem rendeltek inkább darabot a már befutott színpadi szerzőktől? Azért, válaszolja Göttinger, mert nem a bejáratott csatornák érdekelték őket. Így azzal a veszélylyel is kalkuláltak, hogy az április elsejei határidőig akár egyetlen megfelelő jelölt sem bukkan fel.

– Azért vagyunk bátrak, mert nincsenek prekoncepcióink. Egész egyszerűen kíváncsiak vagyunk – tette hozzá a rendező. Szerencsére nem csak ők. Az eddigi érdeklődők leginkább azt firtatták, mennyire szigorú a meghirdetett korhatár (17–22 év). Természetesen semmi sincs kőbe vésve, nyugtattak meg mindenkit, de a kiválasztásnál előnyt élveznek a fiatalok. Hiszen olyanokat keresnek, akik úgy tudják alakítani az életüket, hogy abba adott esetben beleférjen egy egész színház is. Hiszen a gyakorlati évben elengedhetetlen a folyamatos jelenlét (az első évben leginkább a szombat délelőttöket rabolnák el). Vagyis, ha lehet, ne csak egy másodállásnak fogják föl a lehetőséget.

Jelentkezni egy tervezett dráma részletes szinopszisával és két megírt jelenettel lehet. A szövegeket a noe@ barka.hu címre várják.


forrás: http://nol.hu/

Esterházy szolgálatában

Bárka Színház: Harminchárom változat Haydn-koponyára
MARKOVICS Annamária
2011. február 21., hétfő

Fricska, jópofaság vagy a zsenialitás jele az, ha egy előadás nem a címszereplőről, hanem a darab szerzőjéről szól? Ezt mindenki eldöntheti, amíg a Bárka Színházban megtekinti Esterházy Péter legújabb drámáját. A Harminchárom változat Haydn-koponyára ugyanis mindenről szól, csak magáról Haydnről nem. Igaz, a címben a zeneszerző koponyájáról esik szó, és azt valóban láthatjuk több méretben és funkcióban. Még ha nem is harmincháromszor.

Esterházy Péter (úgy is, mint EP) megkerülhetetlen alakja jelenünknek. Azon szerzők közé tartozik, akik mindig önmagukat írják meg, de legalábbis bele műveikbe. Ezzel nincs is semmi baj. Probléma esetleg akkor adódhat, ha egy felkérésben kivételesen egy másik személy (jelen esetben Joseph Haydn) középpontba állítását kérik tőle. Ez kihívás elé állítja a szerzőt, aki pedig nem rest a megrendelőket is kihívás elé állítani. Hogy tudniillik ő megírta a kért művet, tessék azt színpadra állítani. Göttinger Pál meg is tesz mindent, hogy ezt megvalósítsa. Vagy nem. Mármint hogy ne valósítsa meg, pontosabban, ne egészen úgy, ahogy EP leírta. A cseles szerző ugyanis már a szövegkönyvben megadja annak lehetőségét, hogy ne az ő elképzelései érvényesüljenek. Hogy miért ilyen nagylelkű? Talán azért, mert úgy gondolja: a rendező bármit tesz a művel, az akkor is magán fogja viselni az Esterházyság minden vonását. És igaza van.

Szinte minden szereplő egy-egy Esterházy-megtestesülés. Minden karakterben megbújik valami, amitől nem Haydn lesz, nem herceg lesz, és nem anya lesz, hanem EP. Legjobban természetesen az Angyal (Ilyés Róbert) adja vissza mindazt, amit mi Esterházyról képzelünk. Szemüvege, zakója, a megírt szövegből való kibeszélése, mind azt az érzetet kelti, hogy a szerző is jelen van a színpadon. Ha a díszletre nyomott fejmásokból esetleg ez nem derülne ki. (Egész végig vártam azt a pillanatot, amikor az Angyal, mintegy véletlenül, „beleáll” egy ilyen fejformába, és valóban megjeleníti Esterházyt.) Ugyanennyire erősíti az EP-képet a hercegi zeneszerző, Haydn (Benedek Miklós) is, aki faltól falig sétál, ha nem jön az ihlet, mint ahogy Esterházy írói énje teszi minden művében. Az anyában (Lázár Kati) a szülői aggodalmat, a hercegben (Kálid Artúr) a nemességet, Mozartban (Telekes Péter) a zsenialitást látjuk viszont.

Csak a Dinyés Dániel vezette névtelen Zenekarban nincs semmilyen EP-esség.Nem is lehet. Pontosabban nem kell, hogy legyen. A zenének Haydnesnek kell lennie. Akkor is, ha esetleg nem sokat tudunk Haydn zenéjéről. Pedig ennek az előadásnak ez a második legfontosabb alkotóeleme (a szöveg az első, nyilván). A színpadon nagyon is jelen levő, legtöbbször mégis csupán aláfestő zenét játszó zenekar az egész előadás ritmusát meghatározza. Ha játszanak, azért, ha csendben vannak, akkor meg azért. A dallamok fontosságát legérzékletesebben Haydn és a herceg beszélgetése mutatja be, amikor a herceg kérdéseire a zeneszerző zenével és gesztusokkal válaszol. Egy szó sem hagyja el a száját, mégis mindent értünk. Gondolatokat és érzelmeket is ki lehet tehát fejezni zenével, de amit akarunk, azt rejtve hagyhatjuk. Míg Mozart ugrándozik és improvizál (a kockadobós játék – amelyben a dobott számok kottarészleteket jelölnek – teszi igazán izgalmassá a két felvonás közötti szünetet, hiszen ebből látszik, hogyan működhet az improvizálás, és mégis mekkora fegyelemre van hozzá szükség), addig Haydn hűvösen zenét szerez; nem befolyásolja őt sem hercegi harag, sem szerelem. Viszont bármikor kapható egy-egy zsenialitást megvillantó vonóskettesre (!).

A Harminchárom változat Haydn-koponyára harminchárom etűdből áll. Ezek kapcsolata hol látszik, hol nem. Két ponton azonban kapcsolódnak a jelenetek. Ez a két pont Esterházy Péter és a zene. Ha ezek közül legalább az egyik működőképes a színpadon, akkor nyert ügye van a rendezőnek és a színháznak. Ha pedig mindkettő működik (ahogy most is), legtöbbet a néző nyer.

forrás: Magyar Szó

„Néha volt olyan gondolatom, hogy könnyebb lenne halott szerzőnek lenni”

A fiatal magyar dráma — a JAK 2010-es szigligeti táborában lezajlott beszélgetés rövidített, szerkesztett változata



Résztvevők: Göttinger Pál (rendező), Lanczkor Gábor (író), Szálinger Balázs (író), Vinnai András (író); moderátorok: Deres Kornélia és Herczog Noémi



Deres Kornélia: Beszélgetésünk célja, hogy rávilágítsunk a fiatal magyar dráma irányvonalaira, a drámaírás elméleti-gyakorlati aspektusaira, tapasztalt illetve kezdő drámaírók és egy színházrendező segítségével. A „fiatal magyar dráma” hívószóból először a „fiatal” szó értelmezési lehetőségeire koncentrálnék: ez egyrészt a szerzői életkor felől megragadható kategória, és nem titok, hogy a jelen beszélgetés résztvevőit kizárólag ez fűzi össze. A szó másik jelentését a pályakezdés fogalma írhatja körül, amely azonban a drámaírás műfajában életkorilag meglehetősen szóródik, sok költő vagy prózaíró idős koráig „permanens fiatal” vagy „lappangó” drámaíró marad. Többen megírták azt is, hogy a fiatal drámaírók nehezebb helyzetben vannak, mint a fiatal prózaírók vagy költők, hiszen míg utóbbiak kizárólag az irodalom felől legitimálódnak, a drámaírók esetében az irodalmi és színházi legitimáció egyszerre jelenik meg, így a publikációszám helyett vagy mellett színházi bemutatószámban mérhető az aktivitásuk. Érdekes kérdés, hogy az irodalom egyéb területeiről érkező írókat mi motiválhatja a dráma és színház irányába: Lanczkor Gábor például költőként indult, de nemrég a Magyar Rádió drámapályázatán díjazták Malária című darabját. Miért gondoltad úgy, hogy kipróbálod magad ebben a műnemben is?



Lanczkor Gábor: Ez valahogy abból adódott, hogy az utóbbi években a verseimben is igyekeztem nagyobb ívekben, ciklusokban gondolkodni, tematikusan építkezni, és ettől már csak egy lépés volt, hogy elérjek a drámáig. A Malária volt az első drámám, ami nagyon leegyszerűsítve Kőrösi Csoma Sándor utolsó négy napját meséli el, és aminek az alapötletét Kőrösi Csoma darjeelingi sírhelye adta. Éreztem, hogy ezzel lehetne kezdeni valamit, és amikor gondolkoztam, hogyan lehetne megfelelő módon feldolgozni ezt a témát, eszembe jutott, hogy ki kellene próbálni a vers felől megközelített drámát, egy oratóriumszerű dolgot, és inkább formaként gondoltam ekkor a színházra, nem előadásmódként.



DK: A Maláriával kapcsolatban, ha jól emlékszem, elhangzott egy olyan mondat, hogy a drámapályázat zsűrije elsősorban szövegként értékelte, nem előadásként.



LG: Igen, a POSZT-on [Pécsi Országos Színházi Találkozó — a szerk.] is volt egy beszélgetés, ahol mindenféle érvek és ellenérvek mellett elhangzott egy olyan vélemény kritikaként, hogy a darabomban nincsenek konfliktusok, nincs jellemfejlődés, ezért nem jó. Ezen akkor többen is kiakadtak, hogy 2010-ben, amikor már lehet magyarul is olvasni Posztdramatikus színház című könyvet, elég butaság.



DK: Az irodalom felől érkező drámaírók vonalán maradva, Szálinger Balázs is több interjúban elmondta, hogy elsősorban költőként gondol magára, minden drámája dacára.



Szálinger Balázs: Bevallom, én az életben nem gondoltam, hogy írok valamit, ami színházzal kapcsolatos. Nem akartam drámát írni a fióknak, pláne nem úgy, hogy megjelenjen. Ami történetötletem volt, azt verses epikában írtam meg, ami mégsem dráma. Aztán jött a felkérés Horváth Csabától, aki pont az egyik ilyen verses epikámat olvasta, és úgy gondolta, hogy a Kalevalát valamilyen formában újra tudnám értelmezni. Aztán előadás lett belőle. És utána belekerültem...



DK: ...elkapott a gépszíj...



SZB: ...elkapott. De én ezekre az előadott szövegekre sem mondanám, hogy ezek drámák. Legalábbis nem úgy dráma, hogy alapvetően tele van konfliktusokkal meg jellemfejlődéssel. Én elsősorban költészetnek fogom fel ezt, és annak örülök, ha bármilyen színházi előadásban ezt fel tudják használni. Így sem drámaírónak nem tartom magam, sem drámának azt, amit bemutatnak tőlem.



DK: Míg Balázs és Gábor, ahogy elmondták, az irodalom felől jutottak el a drámáig (vagy amit másnak neveznek magukban), Vinnai András a másik oldalról érkezett, a színház felől. Vagy titokban te is versekkel kezdted?



Vinnai András: Én nagyon rossz verseket írtam kamaszkoromban, amit nagyon sürgősen abba is hagytam, ezután jött a színészet, amiből elegem lett, mert nem szeretettem szöveget tanulni, és végül onnan keveredtem (vissza) az íráshoz. Az első darab, amit bemutattak tőlem, nem is színházi szöveg volt: írtam egy darabot a Magyar Rádió hangjátékpályázatára, azt megnyertem és akkor kezdődött ez a dolog. De én sem gondolok drámaíróként magamra.



DK: Miért?



VA: Nekem is mondják sokszor, hogy hol a konfliktus meg a jellemfejlődés, ezt sokan nehezményezik, jogosan egyébként. Kiköpött drámaírónak azért nem tartom magam, mert nem lehet levenni a polcról a darabjaimat, én előadásokat írok inkább. Persze van egy-kettő, amit el lehetne olvasni, de összességében nem tudom olvasmányként elképzelni a szövegeimet.



DK: A kortárs drámaszövegek „üzembe helyezéséről” talán Göttinger Pál tudna mesélni, hiszen rendezőként három év alatt összesen hét ősbemutatót vitt színre, ebből négy angol, három magyar kortárs dráma volt. Koncepció volt ez nálad?



Göttinger Pál: Egyáltalán nem, véletlenek sorozata. De ez vicces, mert most jövök rá mennyire idegen terepen vagyok most, de ez szórakoztató és izgalmas. Legalább két ember mondta, hogy nem a színház felől gondol magára, én pedig amióta gondolkozom, azóta nem nagyon gondolok másra, mint a színházra. Visszatérve az ősbemutatókhoz, azért mondom, hogy nem volt ez több, mint puszta véletlen, mert nem célom apostoli feladványként felkarolni a kortárs drámát, egyszerűen a szövegekből mindig csak az érdekel, hogy játszhatónak tűnnek-e. Nagyon is felhasználói szemmel olvasok drámát, mert azt szeretném látni, hogy mi történik majd a színpadon, és annak egy munkafázisa ez, amin túl kell esnem. Egyébként az örök izgalmas dolog, ha egy író kommunikálni akar a világgal, és sokkal szórakoztatóbb szellemi agytorna kortársat rendezni, mint klasszikust. Persze ha kipróbálhatnám magam végre Shakespeare-ben, akkor nyilván mást mondanék már erről. De például az nagyon jó, hogy nem kell mindig összehúzott szemű kritikusokra gondolni, akik figyelik, hogy „na most akkor hogyan oldotta meg a Leporello-áriát, amit már előtte is annyian.” Innen nézve persze ez a dolgok könnyebbik vége.



DK: Még egy kicsit boncolgatva az ősbemutatók kérdését: ha jól tudom, Angliában voltál szakmai gyakorlaton, és ez azért érdekes, mert éppen az angol színházról tartják azt, hogy nagyon erősen kortársdráma-központú.



GP: Olyannyira, hogy ott a bemutatók kilencvenvalahány százaléka új írás. Ott az író a központ, a rendező csak lebonyolító, a producerhez van közelebb. Az angol színházban, ha az író azt írja a darabjába, hogy „a biedermeier rekamiétől átmegy a tonettszékig balról jobbra”, akkor a rendezőnek nagyon jó ügyvédje kell legyen ahhoz, hogy ez végül ne így történjen. De ezzel ők így nem boldogok, legalábbis akikkel én találkoztam. És ott nincs különbség, a dráma és az előadás ugyanaz. Nagyon ritkán játszanak valamit újra. Volt egy produkció, és az a darab. Ha van egy jól megírt darab, és a rendező elrontja, akkor az író bukik meg. Vannak kötelező Csehovok, de semmi más. Ezzel szemben itthon vannak olyan szerzők, akiket többször játszanak, más-más előadásokban, például hány Plazma volt... De ami nagyon jó ötlet az angoloknál, főleg Magyarországról nézve, ahol kevés embert fogadunk el kezdő drámaírónak, hogy vannak Angliában rendező-író workshopok. Ez úgy nézett ki, hogy ültünk egy tanteremben, és ült velem szemben kilenc ember, aki azt mondta magáról, hogy író, bár még nem írt semmit, de ezzel foglalkozik, és boldogan ügyködtek jeleneteken, amiket aztán kiválogattak és néhányat bemutattak a színházakban. Nagyon felszabadult lettem erre a gondolatra. De komolyra fordítva a szót, a színház kegyetlen ügy, alapvetően felhasználói dolog, meg kell valósulnia. A színész meg fogja kérdezni, hogy miért állok ide, miért mondom ezt. És lett légyen bármely ügyesen megfogalmazva a lebegtetése az ő karakterének, illetve hiába az eldöntetlenségek finom láncolata, mert ennek csak a könyvespolc mellett örülök a lámpánál üldögélve. A színház erre teljesen érzéketlen, sőt, kikéri magának.



Herczog Noémi: Ez kapcsolódik ahhoz a kétféle szerzői magatartáshoz, ahol az egyik esetben a drámaíró megírja a darabot otthon, a másik esetben pedig a szövegek az előadás alatt születnek, alakulnak. Ez utóbbi szövegírási technika sokszor feltételez jól működő író-rendező párost, mint amilyen például Vinnai András és Bodó Viktor. Mi az, ami egy jó párost összetart?



VA: Viktorral hosszú ideig játszottunk együtt, először az ő társulatában, aztán a Krétakörben. Ami minket nagyon sokáig összekötött, az a közös infantilizmusunk volt, ez most már kezd formálódni. Felbomlottunk többször is, de aztán mindig újra dolgoztunk együtt. Valami olyasmi köt össze minket, ami miatt sokszor jut eszembe, amikor másokkal dolgozom, hogy ő ezt a jelenetet biztos másképp csinálta volna meg, mert közelebb állt volna hozzá, ő meg azt gondolja rólam, hogy ehhez a témához feltehetően jó lenne, ha én írnám a szöveget. Ez igazából nagyon személyes is, és jól megy a munka együtt.



HN: Ezzel szemben Gothár Péterrel például mennyire érezted könnyűnek az együttműködést?



VA: A Vakond című darabom azért volt nehéz, mert az egy olyan dráma volt, amit otthon írtam meg. És amikor a rendező kezébe került, kiderült róla, hogy nem csak Gothár Péter nem érti pontosan, miről szól, hanem én sem. Aztán ezt próbáltuk megközelíteni. Bodónak az elemzés nem volt annyira lényeges metódus, de ez most már teljesen megváltozott nála. De Gothár olyan ember, aki tudni akarja, hogy mit csinál, mit mondjon a színésznek. Közben, amikor megérti, ő is csapongani kezd, és néha azt éreztem, hogy nagyon elcsapongtunk egymás mellett. A munkametódus vele úgy nézett ki, hogy leültünk a laptop elé ketten, és például rákérdezett valamire, én meg mondtam, hogy „ez az, hogy itt a szereplő máshol szeretne lenni”, és ő erre, hogy „aha, akkor ezt majd leírjuk valahova, vagy lesz erre egy jelenet?”, és ezek mentek. Viktorral pedig a munka úgy folyt, hogy csapkodtuk együtt a billentyűzetet, mint két hülyegyerek a laptop előtt, és kitaláltuk, hogy „ez mondja ezt” és „jó, ez meg mondja azt”.



HN: Balázs, te mint élő szerző mennyire szeretsz beleszólni abba, hogyan rendezik meg a darabjaidat?



SZB: Néha volt olyan gondolatom, hogy könnyebb lenne halott szerzőnek lenni. Biztos, hogy volt olyan munka, aminek a fele próba alatt készült el. De én ezekbe teljesen belemegyek, és mivel végig ott vagyok a próbákon, amikor tehetem, a próbák alatt eleve olyan alakul ki, amit én a jelenlétemmel láttamoztam. Tehát ahogy ezt csinálom, abba nincs belekódolva elégedetlenség egy előadással. Hiszen én is végig jelen vagyok, az én felelősségem is. De visszatérve arra, hogy a drámákat felhasználó szemmel nézik: én a darabjaimat nem tartom különösebben irodalmi műveknek, nem akarom könyvben látni őket, legfeljebb ha donorként működnek, mert lehet belőlük versbetéteket, monológokat versként függetleníteni és a szokásos irodalmi infrastuktúrában közétenni kötetben vagy folyóiratban. De a többi tényleg puszta alkalmazás egy termékhez, és a termék nem a darab maga, hanem az előadás.



HN: Mik a tapasztalataid a rendezőkkel? Horváth Csaba a te rendezői párod?



SZB: Biztos, hogy kétféle típus Horváth Csaba és Valló Péter. Csabával más, nagyon hasonló ahhoz, amit Bodóról mondott András, nagyon sok szöveg mögött ott az ő ötlete, és fordítva is. Valló Péterrel más, ott főleg a próbákat élveztem, mert nagyon lelkes tud lenni, és mindenféle elsőre jelentéktelennek látszó társadalmi, szociológiai problémát tudott hozzátenni, és volt, hogy három soron elment három óra, mert elmesélt egy anekdotát ’72-ből. Péter mégiscsak kőszínházi alkotó, és bár ő is tudott íratni velem, de korántsem annyit, mint Csaba. Péter talán nem szokott ahhoz, hogy a szerző ott van, és még ütni is lehet, és nem csak elmegy a premierre öltönyben, és aztán gondol, amit gondol az előadásról.



HN: Gábor, te korábban mondtad, nem gondoltál arra, hogy színházban fogják bemutatni a szöveget, és az irodalom felől közelítettél. Az az érdekes, hogy a te szövegedben van olyan konkrét, a gyakorlati megvalósulás felé mutató utalás magában a szövegben, arra gondolok, hogy például beleírtál egy Radiohead-számot.



LG: Akkor kicsit szeretnék finomítani az előbbi megfogalmazáson. Ezt a darabot párhuzamosan írtam az első regényemmel, és lehet, hogy ennek a nyomai látszanak benne. Amikor írtam valamit, nyilván elképzeltem, de nem tudom, hogy ez lefordítható-e vizuálisan, illetve, ha igen, milyen mértékben.



HN: Miért Kőrösi Csoma Sándorról írtál?



LG: Jártunk a feleségemmel tavalyelőtt Darjeelingben, ott van Kőrösi Csoma sírja, egészen különös hely. Mennek oda magyarok is, a temetőőrnél van egy emlékkönyv, amit a delhi magyar konzulátustól hagytak ott, de alapvetően az buddhista zarándokhely. Nagyon érdekelt ez a figura, és elkezdtem azon gondolkozni — de a szöveg felől közelítve, nem a színpad felől —, hogy mit is jelent az, hogy valaki ír egy tibeti–magyar szótárt. Írtam erről verseket is különben, a következő verseskönyvemben lesz egy ciklus, amelyben ott vannak a szövegek, mmelyek Kőrösihez és a sírjához kapcsolódnak. Érdekelt maga a figura és a halála is, és ezt próbáltam megírni a darabomban, persze kicsit naiv módon közelítve ehhez, mert az, hogy az ember meghal a színpadon és ott haldoklik négy napig, az nyilván kevéssé érdekes önmagában. Nem tudom, ez vizuálisan hogyan valósítható meg. Végül is a rádióban a darabom befutott az első három közé, és hangjáték lesz belőle. A gyakorlati oldalt nézve, beszéltem dramaturgokkal, volt, aki szerint ez így nem színpadra való, de volt, aki azt mondta, nagyon ott vannak előtte ezek a képek.



DK: Pont az volt az érzésem a drámáddal kapcsolatban, hogy a visszatérő lírai betétek valójában Lanczkor-versek dialógus formában elmondva. És persze érdekes ezeknek a statikus hatása is egy drámában.



LG: Engem a drámairodalomból elég kevés szerző érdekel, messziről érkezem a színházhoz, de mondjuk, aki nagyon bejön, az Aiszkhülosz. Nála semmi nem történik a színpadon, de mégis van valami misztérium. Engem inkább az érdekelt, hogy ezek mögött az ötoldalas szövegfelületek mögött valami történik, de az sokkal inkább, mint például Molnár Ferenc remek jelenetei. Az a sok Csehov, Shakespeare, meg Moliere, amikkel tele vannak a színházak, nagyon távol állnak tőlem. Szövegként is és színpadon is.



HN: A régi szerzők átírása, újraértelmezése nagyon is jelen lévő műfaj a kortárs színházban. Gábor fogalmazott úgy, mikor verseit bizonyos festmények ihletésére írta, hogy ezek „kitörölhető segédegyenesek”. A kitörölhetőség kérdését feszegetve érdekes, hogy a Vinnai–Bodó-féle Ledarálnakeltűntemműfaji megjelölése az, hogy A Per „miatt”, és Balázs is sok átiratot készített már. Amikor egy ilyen munkához hozzákezdtek, mi az átírandó szöveghez való viszony és mi az új szöveg célja?



SZB: Nálam két ilyenről van szó, a Kalevala- és az Oidipusz-átirat. Ez utóbbi három klasszikus (Euripidész, Aiszkhülosz és Szophoklész által írt) darab egybevágása, mivel az mégiscsak kőszínházi produkció volt, nagy szökdösésről nem lehetett szó. Ott az a hármas volt a főnök, én frissítettem, és követelőztem, alkudoztam szinte a számokkal, hogy hány saját monológot tehetek bele. Ezért az Oidipusz nem annyira saját, mint a Kalevala, ahol három szerző szobra helyett „csak” a finn néppel kellett szembenéznem. Horváth Csaba bízott bennem és dicsért, aztán amiket dicsért, azokat is kihúzkodta, és nálam ezek voltak a kitörölhető segédegyenesek: rossz szövegrészeket is meg kell írni, hogy aztán a végén jó legyen. Ezért nem kellett a Kalevalánál azon gondolkozni, hogy ez most mennyire átírása az eredetinek, mennyire kell megtartani az eredetiből bármit, teljesen szabadon voltam engedve, nem volt kérdés, hogy mennyire gyalázhatom meg a Kalevalát, de ugyanezt az Oidipusszal nem csinálhattam.



HN: András, te mennyire „gyaláztad meg” Kafkát?



VA: Előbbről akartam kezdeni, mert Kafkán már nem is gyalázatot követtünk el, az már valami más volt... Az első gyalázkodás Paul Foster I. Erzsébetje volt, amit Viktorral még egy amatőr társulatban kezdtünk csinálni, és akkor a műsorfüzetben az szerepelt, hogy „széjjelpróbálták a darabot”. Aztán mi ezt valahogy így csináltuk mindig, a Motelnél is ez volt, ahol Harold Pinter Ételliftjéből alakult ki a végső előadásegész: a sztori és a karakterek kapcsán az embernek eszébe jutnak plusz figurák, akiket köré rakosgat, nem is foglalkoztunk azzal, hogy megtartsunk bármit az eredetiből. A pernél is így jött, hogy maga a téma a lényeg, és onnantól kezdve a téma az, ami átírja a darabot, ahhoz találunk még ki figurákat, eseményeket, ami jobban a mába rántja az egészet. Csináltunk olyat is, bár abból nem lett semmi, hogy én átírtam egyszer a Szentivánéji álmot, öt perces változatban. Ez már nem gyalázat, hanem valami más.



HN: Mind a négyen szerepeltetek már, vagy részt vettetek a Nyílt fórumon [a POSZT keretében megrendezett kortárs drámával foglalkozó fórum — a szerk.]. Érdekelne, hogy mennyi a gyakorlati haszna ennek, például Pali, a válogató szemével olvasod-e ezeket a darabokat?



GP: Az a fajta színházasdi, ami manapság zajlik, mostoha körülmények között és nagyon idegesen készül, ami áldatlan, de ez a helyzet. Ott a biankó helyzet, hogy nosza, kerítek magamnak egy darabot, nagy ritkaság. Inkább jellemző, hogy feladatot kell csinálni egy színésznek, vagy az évadban ki kell tölteni egy helyet, ezért találnak be annyira nehezen azok a darabok, amik irodalomként íródnak. Álmainkban ez úgy zajlik, hogy a darabok jönnek, mert az írók kitalálnak valami olyasmit, amit muszáj eljátszani, és mi boldogan olvassuk ezeket a darabokat. Sajnos ehhez képest minden nagyon konkrét, a darabokat meg kell előre írni, ami pénzbe kerül. Valójában — bár én olvasom a Nyílt fórumot — nagyon ritkán fordul elő, hogy rendelkezzek is azzal a fajta szabadsággal, hogy eldönthessem, születhet-e előadás egy-egy drámából.



DK: A te darabválasztásaid dramaturgok ajánlásával történtek, vagy régebben olvasott drámák kerültek újra elő, vagy inkább kötelező feladatok voltak?



GP: Boldogabb színházakban, például a Vígszínházban, dramaturgiát tartanak fönn, tehát főállású dramaturgokat. Nagy meló egyébként és nem jó csinálni, tényleg minden tiszteletem az övék. A másik lehetőség, ha úgy kérnek fel, hogy jöhetsz a mániáiddal. Nekem nagy mázlim volt, mert a Bárka Színházban így debütáltam. Csak annyit mondtak, hogy jöjjek már, ami nagyon jól esett, és én választhattam a Tengerent, ami a színháznak öngyilkosság, mert nincs benne nő, tehát öt hónapig nincs munkája a társulat színésznőinek, az öt férfi szereplő pedig gyakorlatilag az összes férfi a társulatban. A drámaválasztás tehát általában nem elvi, hanem konkrét kérdés: munkát kell adni a színészeknek. Illetve az a fajta dráma, ami engem nagyon érdekel, az éppen azért készül, hogy előadás legyen belőle, nem irodalomnak íródik elsősorban. Amikor például rendeztem Esterházy Péter szövegét [Harminchárom változat Haydn-koponyára — a szerk.], akkor is az volt a legnagyobb bajunk, amin máig nem léptünk túl, bár az előadás már elkészült, hogy azért jobbat csinálni, mint hogy ő kiül és felolvassa...



HN: És miért nem így döntöttetek?



GP: Nem ért rá, mert Berlinben volt. Én azt akartam, hogy ő ott üljön kint és húsz perc után kezdjen el csorogni vér a füléből, ami befesti az ingét és haljon meg a végén. De ebbe ő nem ment bele. Aztán nagyon sok pénzt elköltöttünk díszletre és jelmezre. A viccet félretéve, az lenne igazán jó, hogy üljön ott velem szemben az író (ahogyan itt megadatik másoknak), és azt érezzük, hogy ezt muszáj elmondanunk, és ettől elhamvad az Oidipusz és Kafka iránti tiszteletünk, mély irodalomtörténeti leborulásunk.



HN: András, neked a dramaturgokkal mi a tapasztalatod? Azért is kérdem, mert kritikai fogadtatásodat két alapvető irány jellemzi: az egyik a szkeccsekből hiányolja az íveket és a dramaturgiát, a másik a nagyon-nagyon eredeti hangra és humorra teszi a hangsúlyt. A próbafolyamat alatt kialakuló darabjaiddal folyó munkába mennyire tud belefolyni a dramaturg?



VA: A dramaturgot igazából magamban szeretném kinevelni. Sokszor felmerül, hogy ami nekem érthető, az nem mindig érthető a nézők számára. Például aVakondnál volt sok ilyen tapasztalat. Nehéz eldönteni, hogy valaki mikor nem ért valamit, és mikor nem is akarja megérteni. Szeretem azokat a történeteket, ahol nincsen minden szájba rágva, legfeljebb felvillantok valamit és aztán bele lehet gondolni sok mindent. Persze ezt ügyesen kell adagolni, hogy arra gondoljon a néző, amit az ember sejtetni akar. Az a baj a dramaturg munkájával, hogy egy próbafolyamat alatt kialakuló előadás-szöveggel a dramaturg nem nagyon tud mit kezdeni. Mivel nem látja egészében, csak bele-bele tud kapni, de többségében a dramaturgnak a véleménymondáshoz szüksége lenne rá, hogy lássa a dráma egészét. A dolga az lenne, hogy az íveket, amiket az író nem lát meg, észrevegye. Nekem az a nagy vágyam, hogy olyat tudjak írni, amiben azt érezheti a néző, hogy találtam magamban egy dramaturgot. 

Szabó Borbála - Dinyés Dániel: PÁRKÁK

meseopera két felvonásban





Égiek:

  • Zeusz Zoli bácsi (főisten): Seress Zoltán
  • Héra Hédike (Zoli bácsi felesége): Szorcsik Kriszta

A három párka:

  • Klárika: Varjú Olga
  • Lenke: Varga Anikó
  • Andika: Spolarics Andrea

Földiek:

  • Küón (fiatal nemes fiú): Derzsi György m.v.
  • Grüllé (öreg tehenésznő): Szabó Emília m.v.
  • Haplusz (Grüllé öreg barátja): Kardos Róbert
  • Lainosz (szobrász): Ilyés Róbert

Alvilágiak:

  • Hádész Henrik (az Alvilág ura): Gados Béla
  • Abu (Henrik szolgája, bérgyilkos): Kálid Artúr


és a zenekar.


Báb: Hoffer Károly e.h.
Díszlet: Csík György
Jelmez: Kovalcsik Anikó
Mozgás: Katona Gábor

Karmester: Dinyés Dániel és Cser Ádám

Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix
Rendező: GÖTTINGER PÁL



Bemutató előadás: 2010. december 17.





A történet szerint az égben három párka (Klárika, Lenke, Andika) szövi az emberi életek fonalát. Klárika, a boldog végkifejlet megszállottja szeretne végre szép feleséget találni Küónnak, a jóképű nőcsábász nemes úrfinak. Az arra járó öreg tehenésznőt, Grüllét gyönyörű fiatal lánnyá változtatja, hogy méltó párja lehessen a fiúnak. Küónnak azonban szörnyű titka van: valójában ő már meghalt egyszer (párbajban szúrták le), és az alvilág istene, Hádész Henrik azzal a feltétellel engedte csak vissza a földre, hogy egy szép lányt leküld maga helyett - azaz: hogy megöli. A jóságos Klárika tehát akaratlanul is a halálba küldi a megszépült Grüllét, hacsak... Hacsak számtalan képtelen félreértés után az istenek meg nem tapasztalják saját bőrükön, hogy nem szabad a földiek sorsával játszadozniuk. Dinyés Dániel és Szabó Borbála meseoperáját gyerekeknek készítettük, és hatéves kortól ajánjuk.



,,Úgy gondoltuk, hogy a meseopera a legjobb választás a gyerekek színházba vonzására. Sajnos elég költséges és komplikált műfaj, de szerencsére a Bárkán kaptunk annyi bizalmat, hogy próbát tehessünk ezzel az egésszel - igényes, de szórakoztató, a gyerekek fantáziáját igénybe vevő, nekik mindenféle megjegyezhető, később idézhető dallamot felajánló zenét készítsünk. A témát a görög/római mitológiából vesszük. Nem is annyira a tanító/nevelő szándékot tartottuk szem előtt, nem gondoltuk, hogy az előadásnak át kéne vennie a rendhagyó irodalomtörténet-óra szerepét, inkább azért örültünk meg ennek a találatnak, mert e mitologikus szereplők jellemvonásainak megértése, az egyes (esetlegesen kreált) szituációkban való viselkedésük, reakciójuk ábrázolása olyan ismeretekkel ruházza föl a fiatal nézőt, aminek bármikor hasznát veheti később - az esszenciális téma nagyon is alkalmas erre. Jól látszik, ki szerelmes, ki öntelt, ki irigy, ki odaadó, ki ostoba - és aztán mi történik vele, merre változik.

De elsősorban azért örülünk annak, hogy ezen dolgozhatunk, mert úgy emlékszünk, hogy ez jó volt - egyszerű dolgok ezek. Hogy szerettünk mesét hallgatni, amikor kicsik voltunk, hogy szerettünk zenét hallgatni és később egymásnak visszaénekelni azt, hogy szerettünk operába járni (volt bérletünk!), mert elvarázsolt minket a nagy zenekar és a látvány, az énekesek hangja. Szerettük a színházszagot és izgultunk a nézőtér sötétjében, hogy mi lesz a vége. Hogy hónapokig tárgyaltuk, amikor bemehettünk a zenészekhez hátra, és megnézegethettük, miben mesterkednek. Ezt az előadást zeneszerető emberek készítik, akik mind elég fiatalok, és úgy emlékeznek, hogy ezt a zeneszeretetet gyerekkorukból hozzák magukkal - és az operában halmozták fel. Drukkolunk, hogy a mostani gyerekek is kapjanak ilyesmit - hogy együtt fognak izgulni velünk, hogy vajon a hatalmaskodó, az ember sorsára fittyet hányó istenségek mesterkedései közepette megtalálja-e a szép Grüllé a boldogságot."

Göttinger Pál rendező





A MESE

1. felvonás
Mesénk egy régi-régi világban, az antik istenek idejében játszódik. Odafönt, az Égben Zeusz Zoli bácsi, a főisten trónol feleségével, Héra Hédikével. De itt laknak a közelben az uralkodó rakoncátlan lányai is, a három Párka, akik az emberi életek fonalát kezelik: Klárika, a „fonó”, Lenke, a „bonyolító” és Andika, az „elháríthatatlan” - vagyis a halál időpontjának felelőse. Szóval ülnek ott hárman fenn az égben, végzik a munkájukat. Néha azonban elkalandozik egy kicsit a figyelmük – és ekkor kezdődnek a bajok...
Andika épp az imént vágta el egy szépséges fiú, Küón életfonalát, és Küön lekerül az Alvilágba.
Ez Hádész Henrik birodalma: sötét van, bűz és pusztulás, kondérban rotyognak a bűnösök, Henrik főzi-párolja-fűszerezi őket nagy élvezettel. Küón nem veszi jó néven, hogy máris véget ért az élete: hisz annyi szép nő van még a világon! Hádész alkut ajánl: egy nap alatt küldjön a másvilágra maga helyett egy szépséges földi lányt, és máris élhet tovább. Segítőül adja mellé Abut, a profi bűnözőt.
Küón visszatér a Földre,
és első útja a kúthoz vezet, hogy lemossa magáról Hádész bűzét. Klárika ebben a pillanatban látja meg föntről. Hát ez a fiú olyan gyönyörű, hogy muszáj rögtön feleséget keríteni neki! És ott az alkalmas menyasszony: az öreg Grüllé, akit Lenke segítségével gyorsan szépséges szőke nővé változtat. Haplusz, Grüllé vén tehenészkollégája nem győz csodálkozni az átváltozáson. Andika bosszúból behívja Zoli bácsit – és figyelmébe ajánlja a szép új lányt. Zoli bácsit elönti a lelkesedés – de mivel istenként nem mutatkozhat, elindul, hogy emberi testet magára öltve szerezze meg magának Grüllét. Jaj, de mit fog szólni ehhez Hédike néni…?
Abu rendkívül aggódik, mert mindjárt letelik az egy nap, a végén még mehetnek vissza mindketten az Alvilágba! Ekkor látják meg a szép Grüllét: Abu úgy dönt, ő lesz az áldozat. Küón nevében udvarolni kezd neki, de közben mások is felfigyelnek a lány szépségére, Lainosz, a boldogtalan szobrászművész modelljének szeretné.
A három Párka aggódva figyeli, mi történik ezek után. A megszépült Grüllé csak gyönyörködik magában, és élvezi az udvarlást is, és teljesen megfeledkezik az öreg és hűséges Hapluszról.
Zoli bácsi akcióba lép
Először Abu testét veszi kölcsön. A Párkák nem hagyják annyiban, Abu életfonalánál fogva még időben kirázzák apukájukat az emberi testből. Zoli bácsi ezek után Lainoszba, majd Küónba költözik át, a Párkák a nyomában – teljes a zűrzavar, amelynek csak az vet véget, hogy Zoli bácsi főisteni villámai kiborulnak, és agyonsújtják Küónt és Abut. Zoli bácsi dühében lerántja a Földre két neveletlen lányát.
Klárika és Andika a Földre, Lainosz, a szobrász az Égbe kerül.

2. felvonás
Küón odalent az Alvilágban meggyőzi Abut: öltözzön nőnek, mintha ő lenne a lány, akit Hádész Henrik rendelt – így időt nyerhetnek. Az ál-lány egy darabig elég ügyesen játssza a szerepét, énekel, táncol, de végül mégis lelepleződik. Hádész fortyog dühében, kondérba dobja a két csalót. Küón ravaszsága megmenti őket, kiszabadulnak – Henrik azonban a nyomukban vágtat.
Lenke és Lainosz az Égben
zavarban vannak, de végül rá kell jönniük, hogy egymásnak szánta őket a Sors. Hiába kiabál a Földről a két lepottyant Párka, Lenke most – életében először – rájuk se hederít.
Küón és Abu hiába menekülnek, Hádész utoléri őket. Legnagyobb meglepetésükre előlép Haplusz, és önként jelentkezik: vigye el őt Hádész Henrik, neki úgysincsen már semmi dolga ebben az életben!
Szegény lepottyant Párkáink, Andika és Klárika közben fáradtan vánszorognak a Földön. Valahogy nem ízlik nekik ez a halandó élet! Andika már kezd végképp nekikeseredni, amikor különös dolog történik: orrába csap valami penetráns bűz... Ezt hívják úgy, szerelem első szaglásra:
Andika és Henrik egymásra találnak.
A káosz tetőpontján bemasírozik Hédike néni és Zoli bácsi. Azért jöttek, hogy rendbe tegyék, ami összekuszálódott: az égieket visszaküldik az Égbe, a földieket a Földre, Hádészt az Alvilágba.
Mindenki a helyére kerül.
A szerelmes párok így elszakadnak egymástól. Küónról kiderül, hogy Zoli bácsi fia, így hát engedélyt kap, hogy életben maradjon. Grüllé bejelenti, hogy Hapluszt szereti, sőt, be is bizonyítja: megkéri Hédike nénit, hogy változtassa vissza öreggé.
A Párkák meg szépen visszaülnek égi helyükre, és folytatják a munkát. Minden megy tovább, ahogy addig.
Vagy mégsem egészen ugyanúgy?


A SZEREPLŐKRŐL
(Istenek)
Meseoperánk égi (és alvilági) szereplőit a görög mitológiából vettük kölcsön. Meghagytuk az eredeti nevüket – de tettünk mellé egy ismerősebben csengő magyar keresztnevet. Csak hogy mindjárt közel érezzük magunkhoz őket.

Zeusz Zoli bácsi
A görög mitológia szerint Zeusz az istenek királya. Ő uralkodik mindenek felett – a régiek úgy tartották: Görögország legmagasabb hegységének, az Olümposznak a tetejéről. Kezében villám, azzal kormányozza a világot.
De nem volt ám ő mindig király, meg kellett küzdenie a hatalomért.
Azokban a régi időkben egy Kronosz nevű titán uralkodott, aki annyira féltette a hatalmát, hogy saját gyermekeit (összesen hatan voltak, köztük a darabunkban szereplő Héra és Hádész) már születésükkor a biztonság kedvéért lenyelte. Felesége, Rhea szíve majd' megszakadt, hogy a kicsik mind elpusztultak, és amikor megint gyermeket várt – éppen a kis Zeuszt –, elmenekült Kréta szigetére, hogy ott hozza világra titokban a babát. Kronosznak pedig egy bepólyált követ adott, amit a szórakozott uralkodó nyomban le is küldött a bendőjébe. Vesztére volt figyelmetlen: mert felnövekedvén ez a Zeusz lett az, aki legyőzte őt, sorban kiköpette vele lenyelt testvéreit, és átvette a hatalmat a világ fölött.
Zeusz jó uralkodó volt – de ő sem tökéletes. Egyébként is igaz az antik mitológiák szereplőire ez a tökéletlenség: nagyon emberiek egytől egyig. Lehet, hogy ezért szeretjük még ma is annyira a róluk szóló történeteket? Zeusz is gyakran volt igazságtalan, hirtelen haragú, és bizony csapodár, mint a mi mesénkben. Mondta is neki az anyukája: kisfiam, ne nősülj meg soha! De Zeusz nem hallgatott rá, feleségül vette húgát, Hérát.
Aztán folytatta az udvarlást. Amelyik nő nem hajlott a szép szóra, azt üldözőbe vette, és addig nem nyugodott, míg mindenki be nem hódolt neki. És nemcsak isteni származású nőket környékezett meg – valóban nagyon szerette a földi szépségeket is, mint amilyen Grüllé (aki persze nem szerepel a mitológiában, csak a mi mesénkben!). De nem volt könnyű dolga ilyenkor – és nemcsak Héra féltékenysége miatt –, hanem mert tudta, hogy a Földön nem mutatkozhat isteni mivoltában soha. Mindenféle más alakban kellett tehát megjelennie: volt már kakukk, mikor Hérának udvarolt, hattyú – így csábított el egy Léda nevű férjes asszonyt –, de bújt emberi testbe is, a meseopera cselekményéhez hasonlóan: egyszer egy Amphitrüón nevű férfivá változott, hogy annak feleségével így enyeleghessen. Ennek a szerelemnek a gyümölcse lett Héraklész, a félisten, akinek kalandjairól sok mese szól.
Zoli bácsi zenéje a meseoperában keveri a fenségeset a teljesen hétköznapival – és ez illik is Zeusz alakjához. A komor, sötét tónusú hangulat jól megfér a nőket istenítő swing stílus mellett.

Héra Hédike néni
Az istenek világában nem szokatlan dolog, hogy valaki a bátyjával házasodik – hiszen Rhea és Kronosz, a két titán is testvérek voltak! –, Hérának eleinte mégsem volt ínyére Zeusz udvarlása. A főisten erre bevett módszerhez folyamodott: megtépázott kis kakukk alakját öltötte magára. Héra megsajnálta, kötényébe vette, babusgatni kezdte – mire Zeusz gyorsan visszaváltozott, de akkor már karjaiban tartotta Hérát.
A főisten erőszakosságának nem lehetett ellenállni, megülték az esküvőt, amit háromszáz évig tartó nászéjszaka követett. Több gyerekük is lett, de házasságuk nem volt túl boldog. Állandó civakodásban éltek: Héra folyton – és persze jogosan – féltékenykedett Zeuszra, megszállottan üldözte férje szerelmeit. Bizony nem volt nagy szerencse egy földi nőnek, ha a főisten kinézte magának: nemcsak Zeusz miatt, hanem mert ezzel egyszerre Héra gyűlöletét is magára vonta. (A meseoperában szegény Grüllé nem is tudja, milyen veszélybe került azzal, hogy megszépült és megfiatalodott!)
A főisten tudta ezt, ezért a kiválasztott nőket megpróbálta elrejteni Héra haragja elől, és – mivel jobb nem jutott eszébe – őket is állattá változtatta: Asztériát fürjjé, Kallisztót és Iót pedig (ők rosszabbul jártak...) medvévé, illetve tehénné. De Iót még tehénként sem hagyta békén: akkor meg bika alakjában környékezte meg. Erre Héra böglyöt küldött szegény lányra, hogy az kergesse-kínozza keresztül az egész földön.
Szemelét, a thébai királylányt pedig alaposan rászedte a féltékeny feleség. Mikor megtudta, hogy a lány Zeusz szeretője, öreg szomszédnéninek öltözött, és azt a tanácsot adta neki: kérje meg szerelmét, mutatkozzon meg már egyszer előtte is teljes isteni díszben! Zeusz így tett, Szemelé pedig abban a szempillantásban porig égett a látványtól.
Héra legmerészebb húzása mégis az volt, amikor összeesküvést szervezett a férje ellen, le akarta taszítani a trónról. Kis híján sikerült is a terv, de végül mégis ő húzta a rövidebbet: Zeusz mérgében fölbilincselte az égre.
Ezzel együtt a főistenné haragjától majdnem annyira félhettek az égi és földi lakók, mint a főistenétől – a most látott történetben néha még jobban is.
Láthatjuk az előadásban, hogy Hédike néni akkor érzi elemében magát, ha kinyilatkoztat és parancsolhat. Így éneke, zenéje is mindig kifogástalanul érthető, mértanian szép és kiszámítható. Kedvenc műfaja a diadalmas induló.

A Párkák (Moirák)
A „Párka” elnevezés igazából nem is a görög mitológiából való, hanem a rómaiból. Azért neveztük mi mégis így a mese címszereplőit, mert talán ez az ismerősebb mindenkinek: a három Párkáról sok más műalkotás is született, Kovács Margit híres szobra például.
A Párkák – görög nevükön pedig: Moirák – az emberek életfonalának felelősei. Fönt ülnek az égben, és onnan mozgatják a földi szálakat – és mi, szegény marionettbabák, úgy rángatózunk, ahogy nekik tetszik. Mivel tényleg rengeteg a dolguk, munkájuk szakaszokra van osztva, mint egy igazi gyárban. Klóthó Párka (nálunk: Klárika) a „fonó” - a neve is ezt jelenti görögül -, ő kezdi el az emberek életét, munkaköre a születés. Klárikát mi ezért ruháztuk fel azzal a tulajdonsággal, hogy mindig „jót akar”: kerek történetet, megnyugtató befejezést, logikus összefüggéseket keres az életben. Csakhogy az emberek és történeteik nem feketék-fehérek (és mellesleg az isteneké sem), a jó és rossz a legmeglepőbb módon keveredik bennünk. Úgyhogy Klárikának van mit tanulnia még.
A középső Moira neve valójában Lakheszisz (Lenke): a „kiosztó”, a „bonyolító”. Ő gazdagítja, szövi tele apró, kedves vagy nem annyira kedves részletekkel az életünket. Itt, az operában határozatlannak ábrázoltuk: ő van középen, két erős jellemű, erőszakos nővére között őrlődik, hol egyikhez, hol másikhoz csapódik – mint egy szegény legkisebb testvér. A mese végére sokat változik.
A harmadik, utolsó Moirát Atroposznak hívták a régi görögök (mi Andikának). A neve azt jelenti: „elháríthatatlan”, vagyis: ő a Halál Moirája. Ő határozza meg halálunk percét – van, akit száz évig hagy élni, másoknak már gyerekkorban elvágja az életfonalát. Hogy miért? Ezt csak ő maga tudja. Vagy ő se. A halál szeszélyes, kiszámíthatatlan, valószínűtlen dolog: ezért lett a történetünkben Andika is ilyen személyiség. Nem lehet tudni, miért, de mindig rosszat akar. Zűrzavart, fájdalmat, betegséget: csak úgy, viccből. Klárika meg ő olyanok, mint a tűz és a víz: állandó ellentétük tartja egyensúlyban a világot. Amikor Andika Hádésszal találkozik, és megismeri a szerelmet, először látja másik oldalról a dolgokat.
A régi görög írók véleménye megoszlott arról, kinek a lányai a Moirák. Mi azt a változatot vettük komolyan, amely szerint Zeusz és Themisz istennő gyermekei: vagyis Héra „nevelt lányai” lennének. Kevesen kedvelték őket, Homérosz is eléggé undorodva beszél róluk eposzaiban:„nehezen elviselhetőek”, írja a Moirákról.
Sokan nem szerették őket az istenek közül sem, gyakran ugratták a Moirákat különféle tiszteletlen tréfákkal. Apollón például egyszer – egy régi görög színdarab szerint – részegre itatta az idősödő hölgyeket, hogy megmentse egyik jóbarátját, Admétoszt a halála napjától. Atroposz máskor is hoppon maradt (mint Hádész, ugye? hogy összeillenek!): egy földi kisfiú születésekor Klóthó nemeslelkűséget, Lakheszisz hősiességet, Atroposz viszont – hogy megint beleköpjön a többiek levesébe – közeli halált jósolt: a baba csak addig él majd, ameddig a fahasáb elég a tűzhelyen, károgta vidáman. Erre a kisbaba okos anyukája kikapta az égő fahasábot a tűzből, ruhájával eloltotta, és úgy eldugta, hogy ez a Meleagros (akiből valóban nagy hős lett) talán még ma is él valahol.
Az operában, mikor együtt énekelnek a Párkák, tökéletesnek tűnik az összhang(zás). De megvan a saját hangja is mindegyiküknek: Klárika tiszta és nagyot akaró dallamai szemben állnak Andika barokkos-romantikus zűrzavarával, míg Lenke bizonytalankodó zenéjével egyensúlyoz kettejük között.

Hádész Henrik
Ha a Földön meghal valaki, a lelke három út előtt áll a görög mitológia szerint: akik jók voltak életükben, azok az Elíziumi Mezőkre jutottak, ahol szüntelen vigasság van. Akik amolyan se jó, se rossz életet éltek, azok az Aszphodélosz Mezőkre kerültek, míg a bűnös lelkek számára a Tartarosz volt a végállomás.
Mikor a hatalmat osztogatták – Kronosz legyőzése után – sorshúzás útján éppen Hádésznak jutott ez utóbbi birodalom. (Mi a mesénkben „Alvilág”-nak vagy „Pokolnak” is hívjuk, bár ez nem teljesen pontos megnevezés.) Elég visszavonult életet él odalent ez a Hádész: a Küónhoz és Abuhoz hasonló bűnös lelkek kínzásával foglalkozik – nála sínylődik a híres Sziszüphosz is –, és csak nagy ritkán pattan fel aranykocsijára, amelyet négy fekete ló húz, hogy körülnézzen a földi halandók birodalmában. Hádésznak van egy kutyája is. Mikor az ember befelé tart a kapun, még barátságosan csóválja a farkát – de kifelé senkit nem enged többé.
Egy alkalommal, mikor a felszínen járt, Hádész beleszeretett egyik testvére, Démétér lányába, Perszephonéba. Annyira gyötörte a vágy, hogy csapdát állított neki: elrabolta, levitte a Tartaroszba és feleségül vette. Perszephoné, bár hűséges felesége volt Hádésznak, sokat bánkódott az édesanyja után. Démétér pedig még az Alvilágot is végigkóborolta a lánya nyomában: úgyhogy Hádész – Zeusz és mások nyomására – végül kénytelen volt „nagylelkűen” hazaengedni szeretett feleségét. Azóta magányos a Tartarosz ura. Sokat bosszankodik szegény az égiek önkényén: mert ha Zeusz „leszól” neki, kénytelen-kelletlen el kell engednie egyes foglyokat. (Így parancsolták vissza tőle Thészeusz királyt.) De mások is törnek borsot az orra alá: Héraklész egyszer levágta az egyik ökrét, Hermész, a tréfás kedvű istenség pedig ellopta féltve őrzött kincsét, a láthatatlanná tévő sisakot.
A mesénkben szereplő eset, amikor Hádész Atroposz (Andika) párkával szerelembe esik – csak a mi fantáziánk műve. Így próbáltuk egy kicsit megvigasztalni az Alvilág morcos királyát.
Hádész zeneileg nem éppen színes egyéniség. Általában azonos dallammal szólal meg – ezt a bemutatkozó zenét aztán átveszik a többiek is, és kórusban harsogják, mikor az Alvilág ura megjelenik.

(Emberek)
A mese földi szereplői egytől egyig kitalált figurák, hiába keresnénk őket a mitológiában. De hogy legyen viccből minden fordítva: az istenek magyar, az emberek pedig – Abu kivételével – görög nevet kaptak.

Abu
Az ő neve kivételesen nem görög (hanem arab), ezzel szerettük volna kifejezni idegenszerűségét: hogy ő – bár embernek született – nem tartozik igazán sem a Földre, sem az Alvilágba. Olyan régóta sínylődik már Hádész birodalmában, hogy szinte odavalósinak tűnik. Hivatásos gonosztevő volt eredetileg, és most esélyt kap rá, hogy újra a felszínen éljen: Küón segítőtársa lesz, együtt kell szép nőt rabolniuk a magányos Hádésznak.
Két ellentétesebb jellemű embert, mint ők ketten, elképzelni is nehéz. Abuba nem sok jóérzés szorult, saját érdekén túl sohasem lát. Úgy tűnik, nem szeret senkit – legfeljebb csak a hatalmat, ahhoz próbál dörgölőzni. Furcsa módon a mese végére valahogy mégis megszeretjük őt.
Zenéje színes, sokféle – mindig az alkalomhoz illő. Szemben Küónnal, aki mindig ugyanolyan, Abu ügyesen idomul az új helyzetekhez: másképp énekel, mikor Küónt reklámozza Grüllének, ha gazdáját szidja, és megint másképp, amikor nőnek öltözve kénytelen illegetnie magát az Alvilágban.

Küón
A görög szó jelentése: ”kutyuska” – nem mintha viselője a kutyahűség megtestesítője lenne, inkább szeleburdisága és kedvessége miatt neveztük el így. Küón csinos nemesifjú, aki tisztában is van saját előnyös külsejével. Gyermeki örömmel tölti el, hogy minden nő, aki csak meglátja, beleszeret. Ő is rajongója a gyengébb nemnek – fényképalbumban tartja számon, hány szívet hódított meg –, de hiúsága ellenére nagyon aranyos, jószándékú ember. Csak gyilkolni nem szeret: és ebből sok problémája származik a darabban.
Királyfihoz méltó szépsége a népdalok egyszerűségével párosul: ettől még ellenállhatatlanabb.

Grüllé
Magyarul: „röfögéske”. A történet kezdetén Grüllé öreg tehenésznő, aki régi jó barátjával, Haplusszal járja mindennapos, megszokott útját. Beszélgetnek, emlékeket idéznek fel – félszavakból is megértik egymást ők ketten. Csak épp a legfontosabbat nem veszi észre Grüllé: azt, hogy Haplusz már régóta többet remél barátságnál. Amikor a Párkák szeszélye fiatallá és gyönyörűvé változtatja, a hirtelen siker a fejébe száll, hiú lesz, és még kevésbé gondolkozik el azon, hogy vajon ki szereti igazán?
Grüllé zenei világa „öreg korában” közös Hapluszéval, de amint megfiatalodik, felgyorsul az élete – és a vérkeringése –, a zenéje is sokkal szenvedélyesebbé, hevesebbé válik.

Haplusz
A név azt jelenti: „egyszerű”. És gazdája valóban az: egy kedves, öreg tehenész. De vajon mióta epekedik már Grüllé után titokban, viszonzatlanul? Hány évtizede követi némán, hűségesen mindenhová? (Elképzelhető, hogy már a fiatalságát is ezzel töltötte...) Épp most, mielőtt bevallhatta volna érzéseit, szerelme érthetetlen módon átváltozott – és ezzel végképp elérhetetlen távolságra kerül tőle.
Haplusz zenéje öregesen lomha, botorkáló – mégsem unalmas. Ő örökké úton van, és tudja is, merre tart: a boldogságot keresi és Grüllét. A hosszú évek alatt csak a mozgása lassult le, de az érzései mélyebbek, szenvedélyesebbek, mint valaha.

Lainosz
Vagyis: 'szikla'. Lainosz nemcsak azért kapta ezt a nevet, mert foglalkozására nézve szobrász – hanem mert a lelke is éppolyan nehéz, súlyos, mozdulatlan, akár egy sziklatömb. Örökké bosszankodó, önmagában kételkedő, sértődékeny alak. Nehéz vele barátkozni – igaz, nem is nagyon töri magát senki, hogy megpróbálja. Élete célja a művészet lenne, ha nem kételkedne annak az értelmében is. Csak akkor változik meg kicsit, amikor megismeri Lenkét és a szerelmet, amitől – tudjuk – még a kő is megpuhul.
Lainosz zenéje is kifejezi a jellemét: ahogy gyötrődik, kételkedik önmagában, harcol a saját magának kiszabott feladatokkal.

Péteri Lóránt a Párkákról az Élet és Irodalomban

Élet és Irodalom LV. évfolyam 5. szám, 2011. február 4.



(Dinyés Dániel-Szabó Borbála: Párkák - Bárka Színház; A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának hangversenye - Magyar Állami Operaház, január 24.)



A múltkoriban az Operettszínház produkciója arra kényszerített, hogy az „olyan, mintha", illetve az „az, és mégsem az" problematikájával gyötörjük az Olvasót és magunkat. Az Operettszínház kísérlete, mint láttuk, legalábbis kétes eredményre vezetett. Jólesik ezután egy olyan előadással foglalkozni, amely éppen az, aminek látszik s aminek szánták. A Bárka Színházat belülről ismerő Szabó Borbála és Dinyés Dániel meseoperát írt erre a színpadra és ezekre a színészekre. Meseoperát, mely gyerekeknek szól, de mivel a gyerekeket felnőttek viszik színházba, szól a felnőtteknek is. És akkor e ponton foglaljunk is gyorsan állást a Párkákat övező diskurzus két kérdésében. Igen: én is úgy gondolom, hogy a cselekmény már-már célirányt vesztő szertelensége az első felvonásban és a happy ending ironikus-szkeptikus tálalása a második felvonás végén jelenthet némi kihívást a gyerekeknek. És ugyanakkor nem: nem gondolom, hogy a párkapcsolatok mulandóságának, hovatovább csereszabatosságának zenés színpadi sugallata zavart keltene az elvált nagyszülők unokáinak nemzedékében. Szabó Borbála szövegkönyve (kiforgatott) antik mitologémákból, illetve a kicsikre és a nagyokra egyaránt rákacsintó nyelvi játékokból, a szónoki és a hétköznapi nyelv közvetlen egymás mellé rendeléséből építkezik („Mondd a tanulságot! De személyre lebontva!" - veti oda Héra Hédike Zeusz Zoli bácsinak a fináléban). Dinyés Dániel gyerekember-szabásúra igazított fennkölt és populáris stílusok sokaságából, emlékeztető motívumok visszatéréseiből emel tetszetős zenedramaturgiai házikót. Vezénylete alatt árnyaltan és sokszínűen játszanak a kamarazenekar igazán nagyszerű tagjai, s így kitűnnek az invenciózus és választékos hangszerelés szépségei. Menny, alvilág és földi lét szintjeit mászóka s felfújható csúszda köti össze a színpadon; maga az alvilág pedig nem más - oh, ördögi irónia -, mint a legújabb kori gyermekmegőrzők elmaradhatatlan kelléke, vagyis a színes műanyag gömbökkel feltöltött medence (díszlet: Csík György). És míg a sors fonalát a párkák, vagyis Klárika (Varjú Olga), Lenke (Varga Anikó) és Andika (Spolarics Andrea) szövik, addig a színpadi akciókét Göttiner Pál - s teszik ezt mindnyájan igen szórakoztatóan.

De ne szóljon minden a szórakozásról: a színházi operaelőadás után most fordítsuk figyelmünket az operaházi koncert felé. Az igazat megvallva nem hittem volna, hogy az elmúlt harminc-negyven év megannyi drámai, felforgató, izgalmas és energikus előadása után így is el lehet játszani Mozart Nagy g-moll szimfóniáját. A szent és tiszteletre méltó dögunalom jegyében, végsőkig enerváltan, velejéig avítt szépelgés közepette. A darmstadti születésű Michael Boder, a barcelonai Teatro Liceu főzeneigazgatója vezényelte a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát. Biedermeier érzelmesség lengte be az első tételt, de ráadásul az a fajta, amiben sem a karmester, sem a zenekar, sem pedig a hallgatóság nem hisz. Hajóvonták találkozása tilos - erről szólt most a lassú tétel, melyben máskor rejtelmes-fenséges beavatási szertartást, operai ombra-jelenetet vélünk felfedezni. A menüett egy medve cammogását idézte - méghozzá egy benyugtatózott öreg medvéét. A kérdés, hogy a finálé elhangzik‑e egyáltalán, ekkorra már egészen közömbösnek tűnt, s a jelentéktelenség sűrű ködébe burkolózó, szürke és szenvtelen előadás nem is cáfolt rá előérzeteinkre. Ha valamit értékelhettünk az előadás során, hát a Mozart által előírt ismétlések jó részének elhagyását feltétlenül - pedig ezt a gyakorlatot normális körülmények között tréflinek tartjuk, hivatalból kárhoztatjuk. Gyér és fagyos taps után a szünetben ki-ki mérlegelhette, hogy mit is kezd a félig már elrontott estéjével. Megfogyatkozott közönség előtt és a koncentráció mérsékletét finoman jelző köhögési rohamok, zsöllyei szék-felcsapódások mellett folytatódott a hangverseny. Ami a zenekart és a karmestert illeti, ők nagyjából azt nyújtották Mahler nyolc és feledik szimfóniájában (Dal a Földről), amit az előzmények után várni lehetett. A hangzás pasztelles átlagolását, gyakori elmismásolását a sűrűbb szövésű, összetettebb szakaszokban, s néhány karakteresebb gesztust (pl. patetikus lassítást) a könnyebben áttekinthető anyagoknál. Igazságtalanság lenne ugyanakkor nem említeni néhány derekas és inspirálóbb közeget érdemlő komoly szólót, mint amilyen az első oboistáé volt az őt különösen sok és kiemelt játszanivalóval ellátó utolsó tételben. Nem állíthatnám, hogy a két énekes - a Wiedemann Bernadett megbetegedése miatt beugró Komlósi Ildikó, illetve Fekete Attila - hangszíne és énekesi alkata igazán közel állna Mahler e művének merengő, melankolikus és meditatív szelleméhez. Ugyanakkor nagyra értékeltem Fekete Attila hallható törekvését az átlényegülésre, a nem operai éneklésre. A heroikus pátosz elől a bensőség puhább megszólalásai és a keserűség meg a játékosság staccatói felé menekült. Komlósi Ildikó, akinek érdemeit és jelentőségét itt talán nem kell általánosságban hangsúlyozni, ezúttal csalódást okozott. Éneklésében túlságosan is előtérbe tolakodott a technika, látványossá vált az egyes hangok megformálása. Hiányérzetünk pedig nem csak a hangszín egységét illetően támadt, de különösképpen a beszédszerű, kifejező gesztusok iránt. Félreértésnek tűnt A búcsú című tétel puritán recitativóit hömpölygő-vibráló hangfolyamként értelmezni. Ceterum censeo, semmi sem utalt arra, hogy az eredeti tervek szerint ez a koncert a 2010/11-es Erkel-Mahler-év záróprogramja lett volna; arra pedig - természetesen - végképp nem, hogy a hangversennyel az Operaház azóta leköszönt vezető karmestere, Fischer Ádám tisztelgett volna a Ház egykori igazgatója, Mahler előtt, osztrák és német vendégénekesek társaságában.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed