Megteremtik a saját poklukat

Leenane szépe a Kelet-Magyarországban




Nyíregyháza – Mély bugyrokba kellett ásniuk, hogy közel kerüljenek a szerepükhöz.

Aki látta a Móricz Zsigmond Színházban a Leenane szépe című előadást, olyan élménnyel gazdagodott, amilyen nem adatik meg minden nap: a két főszereplő, Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia kitűnő alakítását nehéz elfelejteni. Mind a ketten olyan személyiség bőrébe bújnak, amilyenek a színpadon kívül nem lennének: gonoszak, őrültek, zsarnokok.

– Vannak szerepek, amelyek – színházi berkekben így mondjuk – pofán csapják az embert. Olyankor a karakter és a szereplő annyira közel állnak egymáshoz, hogy ugyanazt érzik és teszik, ugyanazt gondolják: nem is igazán lehet szétválasztani a színészt és azt, akit alakít. Hát, Maureen szerepe nagyon nem ilyen, sőt – mondta lapunknak Kuthy Patrícia és hozzátette, ez nem jelenti azt, hogy a tőle távol álló karaktereket könnyebb vagy nehezebb lenne eljátszani, hiszen minden szerepnek megvan a maga izgalma, szépsége és nehézsége. – Ahhoz, hogy közel kerüljek Maureenhez, olyan vizekre kellett eveznem, ahol még nem jártam, és olyan mély bugyrokba ástam le, ahol a mindennapokban soha nem kutakodom. De a visszajelzések alapján azt gondolom, megérte.

Pregit­zer Fruzsina is hasonlóképpen állt a szerepéhez. – Számomra annyira taszító az anya viselkedése, illetve jelleme, és a mindennapokban annyira távol állnak tőlem a játszmák, hogy a próbafolyamat elején nem is tudtam a szövegre koncentrálni. Jó néhány napra szükség volt, amíg elkezdett bennem élni a szerep, ebben pedig sokat segített a rendező, Göttinger Pál. Nem voltam benne biztos, hogy a köztünk lévő életkori különbségből fakadóan megérti-e majd a belső vívódásaimat, de ahogy haladtunk előre, minden kétségem elszállt. Felkészült volt, jól osztotta be az energiáinkat, nem volt sem késés, sem kapkodás, nagyon jó hangulatban érkeztünk meg a premierhez. Ez nagy dolog, mert akárhány szerep és előadás is van a hátunk mögött, a színész minden egyes próbafolyamat elején újrakezdi a szakmát, hiszen régi kulccsal nem lehet új ajtót kinyitni – mesélte. – Nagyon ritka, hogy egy sokhetes próbafolyamat után az ember azt érzi: szomorú, amiért véget ér, itt pedig erről volt szó – mondta Patrícia, akinek sokat jelentett, hogy a rendező bízott bennük és folyamatosan biztatta őket.
Szembenézésre késztet

A tragikus végkifejletről azt mondják, nincs egyértelmű felelős, nem egyikük vagy másikuk viselkedése okozta: a szituációt közösen hozzák létre, a saját poklukat maguknak teremtik. Bár a függöny legördülte előtt a valódi feloldozás talán elmarad, de a célját eléri az előadás: a néző felsóhajt és azt gondolja, milyen jó, hogy neki nem így kell élnie!

– A Leenane szépe szembenézésre késztet, és arra, hogy megfogalmazzuk a saját problémáinkat – mondta Patrícia, aki egy dologra nagyon kíváncsi. – Szeretném tudni, hogy vajon a nézők hogy értelmezik az utolsó jelenetet, azt, amikor beleülök az anyám székébe. Nincs sem leírva, sem kimondva, hogy mi lesz a sorsom. Az egyik olvasat szerint a saját anyámmá válok, de van ott egy bőrönd, ami azt is jelentheti, hogy elindulok a saját utamon – jó lenne tudni, ki mit képzel erről.

KM-SZA

VIDOR – VÁRJÁK A SZÍNHÁZAK AJÁNLÁSAIT

A tavalyi évhez hasonlóan a 2018-as VIDOR Fesztivál színházi versenyprogramjának válogatásához is várják a színházaktól, társulatoktól két-két, a fesztivál profiljába illő produkció ajánlását. A szemle darabjai a korábbi évadokban bemutatott darabok közül is kikerülhetnek, de legkésőbb 2018. április 1-i bemutatók jelölését várják! (Musicaleket, operetteket, báb- illetve táncszínházi előadásokat kérik, ne jelöljenek.)

A küldött anyagban tüntessék fel az alábbiakat:

a produkció címét, a produkció leírásához vezető linket, azt hogy a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadára vagy kamaraszínpadára fér-e be az előadás, illetve egy DVD-t vagy online elérhetőséget, amely tartalmazza annak felvételét.

A fesztivál a beküldött előadásokon kívül más produkciókat is szemlézhet. A VIDOR Fesztivál 2018 válogatói a Móricz Zsigmond Színház vezetéséből: Kirják Róbert – ügyvezető igazgató, Göttinger Pál – főrendező, Sediánszky Nóra – művészeti tanácsadó és Matók Szilvia – produkciós vezető.

Ajánlásaikat legkésőbb 2018. január 20. (szombat) 24 óráig küldjék el a matoksz@moriczszinhaz.hu email-címre. A további részletekről is ezen az email-címen kapható felvilágosítás.

LEV&TE


A színpadon egy profi színész és egy profi imprós. Nincs szöveg, nincs próba. Csak kockázat és bizalom. Molnár Levente merész impróelőadása ismert színészekkel.

Állítólag a színészek legnagyobb rémálma, hogy a színpadon állva elfelejtik a szövegüket. De mi van akkor, ha eleve nem is kapnak szöveget? Se karaktert? Se semmilyen fogódzót? Mi történik, ha adott egy színész és egy imprós, és két széken kívül semmilyen kellékük nincs?

Molnár Levente egy merész kísérletben próbálja ki, hogy milyen, amikor két ember csak egymásra számíthat. Nem tudják, mit tesznek 5 perc múlva. De még 5 tizedmásodpercük sincs rá felkészülni, mert a színházi és az imprós világ élesben feszül egymásnak és olvad össze egy hosszúformátumú impróban.

Itt nem a sztori a lényeg. Az a fontos, hogy a két ember hogy viszonyul egymáshoz, hogyan segíti-támogatja-emeli-tartja a másikat. Ez az előadás egy találkozás két ember, két műfaj, két világ között. Végtelen a szabadság, ezáltal végtelen a kockázat és a bizalom.

Következő vendég: Göttinger Pál

Eddigi vendégek voltak: Nagy Zsolt / Bozsó Péter / Elek Ferenc / Polgár Csaba / Kovács Patrícia

The Irish Coffee - képek a KASSA hajóról

The Irish Coffee - KASSA Hajó - 2017 december

A SAJÁT KÍNJAIMON ÉS ÖRÖMEIMEN KERESZTÜL

Ötvös Andrással Gócza Anita beszélgetett


Ötvös András a független színházi szférában kezdte a pályáját, a Krétakörnél, majd az akkor induló KoMa Társulatnál. Ezt követően szerződött Egerbe, de vendégként játszott az Örkényben is. A budapesti Katona József Színház volt a következő állomás, 2017 májusától pedig az Orlai Produkciós Iroda által szervezett színházi alkotóközösség tagja.


– Elég sokkolóan hangzik az, hogy a budapesti Katona József Színház megbecsült színésze azért hagyta el a színházát, mert nem tud megélni a fizetéséből…

– Pedig igaz. Amikor megtudtam, hogy lesz egy második lányom, rögtön jeleztem Máté Gábornak, az igazgatómnak – akivel egyébként nagyon jó kapcsolatban vagyok –, hogy két gyerekkel már biztos nem tudok maradni, ha nem változik a fizetésem. Bármennyire sajnálta, nem tudott mit tenni. Ezért kerestem meg Orlai Tibort.

– Szakmaváltáson nem gondolkodott?

– Abszolút felmerült, és nem is tartom ezt tragikus dolognak, csak az a baj, hogy hiába érdekel sok minden, valójában nem értek semmihez. És sok mindenhez nem is akarok érteni, amihez manapság kellene. Gyűlölöm a számítógépet, nincs jogosítványom, kocsim sincs. Ez már eleve kizár számos területet. De például asztalos se lehetek kézügyesség híján.

– Ehhez képest évekig repülőgép-pilóta akart lenni, de sokáig vonzotta a tűzoltóság is. Nem az a típus, aki már gyerekkorától színésznek készült…

– Egy gyár mellett nőttem fel, egy székesfehérvári lakótelepen, amit egyébként nagyon szerettem. A főiskola előtt háromszor voltam színházban. A katonaiskolás kitérő után – ahova azért mentem, mert pilóta szerettem volna lenni – a ciszterci gimnáziumba jártam Székesfehérváron. A suliban iskolarádiót csináltam, és az egyik tanárunk szervezésében eljártunk egy szociális otthonba verseket olvasni a lakóknak. Mivel többen mondták – tanárok és a legkülönfélébb ismerősök egyaránt –, hogy miért nem jelentkezem színésznek érettségi után, beadtam a jelentkezési lapot, de emlékszem, a harmadik rostán azt se tudtam, mi az, hogy jelenet, pedig ez volt a feladat. Nem is vettek fel. A következő évben jártam újságíróiskolába, mert így kaptunk családi pótlékot, és mellette a fehérvári színházban dolgoztam díszítőként. És közben jártam hajléktalanszállóra egy irodalmi esttel, meg az esti tea-járatra szociális munkásokkal. Ez utóbbit annyira élveztem, hogy úgy éreztem, megtaláltam a hivatásom: el is döntöttem, hogy szociális munkás szakra felvételizek, be is adtam a jelentkezési lapot. A fehérvári Caritas női egylet jótékonysági összejövetelein rendszeresen mondtam akkoriban verseket, és ennek az egyletnek a tagjai annyira akarták, hogy elmenjek a színművészetis felvételire, hogy még a jelentkezési lapot is megvették helyettem, mert nekem nem volt pénzem kettőre. Máté Gábor pedig felvett az osztályába. Sorsszerű volt az egész, az Isten azt akarta, hogy odakerüljek.

– Nem érezte magát kívülállónak a főiskolán?

– Egyáltalán nem. Nagyon szeretek dolgozni, és úgy éreztem, hogy értem, amit Gábor mond az életről, meg arról, hogy a velünk történt borzalmakat jó elvinni arra a pontra, ahol közösen ki tudjuk nevetni őket. Nagyon élveztem azokat az éveket, beleszerettem a színészetbe, megtanultam, hogy ez is egy szakma, nemcsak a tűzoltó. Gábor nagyon jó embereket hívott, foglalkozott velünk Halász Péter, Schilling Árpád, tanított bennünket Kovalik Balázs: még most is kerülök olyan szituációkba a színpadon, amikor beugrik, hogy ja, erről is volt szó az órákon. Rengeteget improvizáltunk, a mai napig szeretem a váratlan helyzeteket a színpadon.

Én úgy vagyok kívülálló, hogy nem szeretek a művészvilágban lenni, nem ez a természetes közegem. És gyűlölöm a szakma felszínes, bulvár oldalát, hogy ki milyen diétát tart, ki mennyire szép, ezt az egész jelenséget, hogy a szépségipar benyomult a színházba, hogy azt nevezik színésznek, aki megfelel a fitness-ipar paramétereinek. Hát nem, ez egyáltalán nem így van: a színészek olyan emberek, akik a saját nyomorukon keresztül adnak formát a többiek félelmeinek, vágyainak és örömeinek. És ehhez semmi szükség kockahasra.

– A hit érzékelhetően fontos Önnek. Már kamaszkorában elkezdett „keresgélni”?

– Nem, inkább a húszas éveimben, főiskola után. De a kezdőpont talán mégis korábbra tehető: 17 évesen láttam a tévében Böjte Csabát, és az ő hatására pap akartam lenni akkoriban. Mivel azt mondták, hogy ehhez meg kell keresztelkednem, megtettem. Az Istennel való kapcsolatom mindig is egy dinamikus, szenvedélyes és állandóan változó keresést jelentett, néha csak Isten-remélést: hol közel jutottam, hol eltávolodtam, sose voltam biztos a dologban.

Már megszületett az első lányom, amikor a Pető Intézetben láttam bohócdoktorokat. Valahogy elkezdett érdekelni ez az egész, és elkísértem egy ilyen bohócdoktort a Tűzoltó utcai Gyermekklinika onkológiai osztályára. Eltöltesz ott egy délelőttöt, és utána nem élheted úgy az életedet, mint előtte. Az a néhány óra megkérdőjelezett mindent, az Isten-hitemet és a jóságba vetett hitemet is. Ott a kórházban darabjaira hullott az addigi világképem.

– Ez mikor történt?

– Három éve. Utána kezdődtek a pánik-rohamaim, sok volt az előadás, a pörgés, biztos sok volt az izgalom is a pénz miatt. Nem találtam a békémet sehogy se. A színpadon is volt, hogy rosszul lettem, meg éjszaka rám törtek különböző félelmek. Egyébként hálás is vagyok ezekért a tapasztalatokért, nagyon gazdag élményt jelentettek, több irodalmi szöveget másként értek azóta. Tudom, milyen az, amikor az ember annyira fél, hogy vacog a foga éjszaka a 24 fokos lakásban. Elhiszem, hogy vannak ilyen idegállapotok, létezik ilyen félelem. Mindenkinek az életében eljön az az időszak, amikor át kell gondolni a válaszokat a fontos kérdésekre.

– Mi segített kijutni ebből az állapotból?

– Több minden. Egy rövid ideig gyógyszert szedtem, azután elvégeztem egy autogén tréninget, ahol megtanultam ellazítani a végtagjaimat és az idegrendszeremet, áramtalanítani a testemet – ahogy a mentőtiszt öcsém mondja. Ezt a módszert egyébként már sok kollégámnak ajánlottam, sokkal jobb, mint az alkohol. De leginkább talán mégis az Istenkeresés segített.

– Úgy távolodott Istentől, hogy közben megpróbált még közelebb jutni?

– Így is mondhatjuk. Akkor kezdődött csak az igazi keresés. Elmentem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, de voltam mecsetben is, és Máté Gábor segítségével megismertem Mihálffy Balázst, aki a Magyar Iszlám Közösség alapítója, a Korán egyik fordítója.

– Sikerült közelebb kerülni? Megtalálta, amit keresett?

– Talán igen. Kimondhatom azt, hogy hiszek, de nem egy kaporszakállú, büntető macsó Istenben. Ez az istenkép meghalt bennem. Abban az Istenben hiszek, akiről Pál apostol azt írja, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk”, aki nem fent van, hanem lent, és egyre inkább nem csak odakint, hanem idebent is. Istené a tehetségem, a humorom, de ott táncol a nézők meg mi közöttünk esténként a színházban is, amikor valami váratlan új megoldás születik egy baki miatt két színész között. A félelmeim mélyén megtapasztalom mint egy anyaméhet, ami körbevesz, és a legfontosabb, hogy minden pillanatban párbeszédben lehetek vele. A szorongásaimhoz visszatérve, ez az, amit a beauty-kultúra próbál elfedni, pedig ugyanúgy meghalunk mindannyian, bármekkora napszemüveg is van rajtunk és bármi is van az ingünkre írva.

A saját kínjaimon és örömeimen keresztül próbálok formát adni a leírt szövegeknek, és ez – úgy érzem – megérinti az embereket. A csemegepultos naplójában is az a jó, hogy megfogalmazódnak a vágyak és a félelmek, a nézőkkel együtt tudunk nevetni rajtuk, és ha hazamegyünk, talán nem vagyunk annyira egyedül.

– Lehet, hogy ez a titka az előadás sikerének is? Már 130 feletti előadásszámnál jár a darab…

– Nem tudom, mi a siker titka, de már amikor elkezdtük a munkát, éreztem, hogy jó előadás lesz. Gerlóczy Márton szövegéhez rengeteget hozzátett Schneider Jankó az elképesztő fantáziájával mint bábos és Göttinger Pali rendezőként a humorával, nagyon inspiratív volt a közös munka. A szöveg öniróniája is abszolút nekem való, azt hiszem. És az a jó, hogy habár a mondatok ugyanazok, de állandóan új tartalommal töltődnek fel, dúsulnak az aktuális kínjaimmal, meg persze a vidám dolgokkal is. Ennél a darabnál tényleg nem tudnak kívül maradni a nézők, a játékos formája, a személyessége és a humora miatt sem. Nehéz nem találva éreznie magát az embernek.

– A személyisége, a gyermeki lénye, a játékossága is jól passzol az előadáshoz…

– Az igaz, hogy egyébként sem áll messze tőlem a gyerekszoba világa, bevallom, én a mai napig játszom a Matchbox repülőimmel. A báb-animációnak köszönhetően pedig tényleg visszarepülhetek az időben, és amikor a virslivel vagdalkozom, olyan az egész, mint a gyerekkori szerepjátékok. De ehhez kellett Jankó csodálatos világa, meg egyáltalán az, hogy Göttinger megálmodta a forgó alkotmányt díszletként.

– De a sikert azért Ön is élvezi, sztárallűrök ide vagy oda…

– Megmondom, minek tudok tényleg örülni: múltkoriban, amikor a gyerekemet vártam a cirkusz előtt, odajött hozzám egy hölgy, és sűrű bocsánatkérések között elmondta, hogy nagyon köszöni nekem a csemegepultost, mert van egy 18 éves gyereke, akivel rengeteget veszekszik, de ezen az előadáson mindketten maradéktalanul jól érezték magukat, és utána végre beszélgettek egy jót civakodás nélkül. Na, ezt nevezem én sikernek.

Meg amikor Budafokon, egy fesztiválon szabadtéri előadást csináltunk a piactéren, ahol a helyi hajléktalan emberek is összegyűltek. Lementek a zenekarok, jöttem én, és hát eleinte azért hallottam, ahogy káromkodva beszélgetnek, inkább zenére vágytak. Azután az egyikük, egy kerekesszékes odagurult közel a színpadhoz, én meg elkezdtem neki mondani a monológot. Először visszaszólt, azután a párja is odajött, egyre nagyobb hangzavar lett, a rendőrök is megjelentek, én meg csak mondtam tovább a szövegemet. Lassan csönd lett a „nézőtéren”, és amikor a végén lejöttem meghajolni, a kerekesszékes férfi odajött pacsizni, és még azt is hozzátette, hogy jó este volt. Ez az a fajta siker, amit tényleg szeretek.

A Leenane szépéről a Nyíregyházi Televízióban

A "mezei néző" az Operamaceráról





A Nemzeti Filharmonikusokkal tartott operabeavatót Göttinger Pál és Dinyés Dániel, akiktől az elmúlt két évadban egy egész sor hasonló előadást láttam, és egyszer sem mentem úgy haza – még a legutóbb, az apró gyermekek számára kitalált Bűvös vadász után sem -, amely ne adott volna valamit hozzá a műről való tudásomhoz, illetve amelyet ne szerettem volna nézni. Pontosan ezért, már évad végén beírtam az időpontokat fixre a naptáramba.

Mielőtt valaki megunja a mai délelőtt 80 percének hatoldalas leírását, amely mindössze három-négy órával tudta meghosszabbítani számomra az élményt, jelezném, hogy a további két alkalom január 14-én (A Figaro házassága), illetve május 13-án (Don Pasquale) lesz, 11h és 15h-kor. Várhatóan a délelőtti és a délutáni időpontokban is az opera más-más részleteivel foglalkoznak majd, így aki nagyon érdeklődik, akár mindkét alkalmat betervezheti magának.

A Kamra után tavaly az Üvegteremben láttam ilyen beavatót, ezekhez képest a Fesztiválszínház sokkal nagyobb tér, de mégis, a terem végébe is átjön a hatás, és visszamenőleg ez alapján megerősítette azt a gondolatomat, hogy a Katona nagyszínpadán is működött volna a beavató a Kamra helyett, van olyan érdekes az, ami elhangzik, hogy legyőzze a távolságot.

Most a délelőtt 11-es előadás krónikája következik, amely erősen hasonlított felépítésében az alkotók korábbi, felnőtteknek szánt sorozatára, azzal a különbséggel, hogy a felnőtteknek adtak szünetet, a gyerekeknek viszont nem. A fiamra nézve, aki egyébként élőben tavaly már látta a Müpában A sevillait, jól ismerte a történetet, nagyjából a hatvanadik perc után lett sok, de szerencsére pár perccel később egy nézőket is bevonó, interaktív akció felrázta, örömmel ment fel a színpadra, és az előadásról elégedetten távozott.

A magam részéről kétszer ötven percet tartanék ideálisnak, és a program reklámozásánál erősen felhívnám a figyelmet, hogy csak kivételesen érdeklődő, kvázi-csodagyerek óvodásoknak lehet jó választás, bölcsődés korúaknak pláne nem az. Hiheti valaki, hogy a 2 éves gyerekét majd leköti, de hagyták ott a programot még 5 év körüli gyerekkel is többen, és apró gyerekekből láttam bőven unatkozókat, akik nem tudták értékelni a helyhez kötöttséget ennyi időn át.

Alapvető, hogy minden előadás a célközönségének készült, és éppen ezért magával szúr ki, aki nem jól lövi be, hogy neki mi való. Talán Vilma, aki 4 évesen egyetlen egy kérdés nélkül végig tudott ülni esti előadáson egy Turandotot, alkalmas lehetett volna egy ilyen programra korábban is, de ez sem biztos. Ebben mégis túl kevés az éneklés, a „stand up comedy”-re emlékeztető magyarázatok benne a legérdekesebbek, így azt hiszem, hogy egészen addig őt sem vittem volna el rá, amíg el nem jutott oda, hogy maga akart az operarendezés kérdéseiről beszélgetni, és akkor már hét éves volt. Nem biztos, hogy jót tesz valaki egy szétszórt, netán csak túl fiatal gyereknek azzal, ha mindenáron be akarja avatni a műfajba idő előtt.

(Ehhez képest a délutáni koncerten, amelyről hamarosan bejegyzés következik, pontosan ugyanígy elszúrtam a dolgot szülőként, azt hittem, hogy 45 perc zene a XVII. századból nem sok Jánosnak, de az lett. A Figaro 2.0 három és fél órán át nem untatta, de két kantáta húsz perc alatt távozásra bírta.)

Az unatkozó közönség pedig zavaró egy előadáson, minél feltűnőbb helyen van, annál inkább.

Az előadás felét színpadon töltötte egy kisfiú, aki akár erősíthette volna a programot, ha megfeszített figyelemmel követi az eseményeket. Elfoglalta magát, játszogatott – és én hiába akartam a magyarázatokat figyelni, de a szemem sarkából csak kénytelen voltam követni, hogy mit művel. Ez a gyerek pontosan jelezte, hogy mikor történt valami számára is érdekes. Volt ilyen: amikor Göttinger Pál egy néző kislány bevonásával az Almaviva-szerenádot próbáltatta Horváth István tenorral. Ennek a kibontakozását ez a fiú is szerette, de a magyarázatok untatták.

Az esetet nem azért írtam le, mert azt javasolom, hogy máskor adjon valaki egy tabletet a gyereknek, és hagyják az öltözőben, vagy ültessék le a nézőtérre (amúgy igen, ebből a kettőből az egyik lett volna a megoldás), hogy ne vonja el a közönség energiáit, hanem azért, mert az, hogy ez megtörténhetett, önmagában jelzi az alkotók részéről felvállalt lazaságot, nem pusztán a hétköznapi ruha, amelyben színre léptek. Az opera nem csak ünnepnapra való, a hétköznapok része – és akárki élvezheti, nem csak a zeneértők, nem csak az operaház törzsnézői, és életkori határ sincs. Az opera nem a kevesek privilégiuma. EZ az üzenet is átjön ebből a színpadon üldögélő kisfiúból…

Én az alkotók helyében, akik elég színházi anekdotát meséltek el, akár fel is használtam volna a helyzetet arra, hogy felhívjam a figyelmet, hogy lám, így szokta egy mellékszereplő egy előadásban elvenni a figyelmet a lényeges történésekről. Nekem eszembe is jutott, hogy nem egy Figaro házasságában a kertész éppen így vált a legérdekesebbé az I. felvonás záróképében, amikor rajta kívül hat főszereplő egyszerre énekelt, de mi nem velük foglalkoztunk mégsem.

De további szöveget már nem szánok ennek a fiúnak, bár akár akarták, akár nem, az előadás szerves részévé vált, hanem áttérnék további történésekre, ami érdekesebb lehet.

Az előadásnak kétségtelenül megvolt a felépített váza, de az arányok némileg tolódtak, ahogy ez a sajátja minden hasonló improvizatív beavatónak, amely nem tucat esemény, mindig egyszeri történés. A beszélők számára ritka helyzet, hogy közönséghez szabadon beszélhetnek (egyikük karmester-zeneszerző, másikuk rendező alapállapotában), és szemmel láthatóan mindketten élvezik is, hogy sikerük van ezen a területen is, és még jóval hosszabban is csinálnák, ha a szervező helyszín nem szabna ehhez keretet. Érzem, hogy ha rajtuk múlna, akár öt teljes órán is beavatnának minket – ha netán valami hasonló maratonra készülnek, én előre szólok, hogy bármilyen hosszú beavatóra is vevő vagyok. Ha előre tudom, hogy más a programja a délutáninak, eleve úgy készülök, hogy mindkettőn ott lehessek, nekem nem lett volna túlzás az sem.

A beavató elején nagyon pontosan foglalta össze Dinyés Dániel azt, hogy mi a cél, amit azok, akik hasonló programján voltak már a Kamrában, nyilván tudtak. Az opera zenei titkait és a színházi próbafolyamat egyes részleteit akarják addig macerálni (innen is a cím – operamacera), amíg meg nem adják magukat.

A zene alkalmas arra, hogy egy szöveget másként mutasson be – mondja a karmester, és a közönségtől színdarabokból származó mondatot vár (ez lesz az „Országomat egy lóért”), amelyre aztán virtuóz módon sokféleképpen improvizál a zongorán, és ezzel azonnal megérdemelt sikert arat. (Jó lett volna, ha a fiamban felmerül, hogy így kellene zongorázni és esetleg ez gyakorlásra is ösztönözné, de aki ezt várná a programtól, lehet, hogy túl sokat akar a belépődíjért.)

Ami nagyon jó, a zenekar élvezettel figyelte, amíg Dinyés Dániel improvizál. – A kisfiúhoz hasonlóan a színpadra kiültetett zenekar is veszélyes lehet, mert amikor nem játszanak, akkor civilek – ha önmagában érdekes az, amiről beszélnek előttük, akkor jó, de ha nem, akkor ennyi zenész nem fog energiát tenni még abba is, hogy tettesse, hogy feszült figyelemmel hallgatja az előadókat. (Láttam egyszer egy Ármány és szerelmet a Nemzetiben, amely a színpadra ültetett zenészek között játszódott, és ezek a zenészek szétunták a produkciót, teljes sikerrel estem ki így a történetből. Ez a mozzanata maradt meg bennem a legélesebben, bár mintha benne lett volna Básti Juli is.)

Ami azt illeti, a szólisták is élvezik a hallottakat, ők mindig élénken figyelnek, bár nagyon tudják, hogy mire számíthatnak, bár nemigen ismétlődnek a bedobott poénok. Göttinger Pál rendezőn nehezebb volt az élvezet jeleit észrevenni, különösen amikor lassan fél óra eltelt már, és látta, hogy megint csak a papírforma érvényesül, azaz neki már kicsit jobban össze kell magát kapnia. De megoldja, mindig megoldotta – és örömmel töltheti el, hogy a közönség legalább annyira élvezi azt, amikor ő jön, és a szólistákat elkezdi majd instruálni.

A bevezető után a karmester halált megvető bátorsággal összefoglalja A sevillai borbélyon kívül az összes olasz opera történetét is egy mondatban. Ugyan ezt már nem először hallottam, de talán még sokszor nem írtam le, így megosztom azzal a pár emberrel, aki még olvassa a negyedik oldalt is:

„a tenor szerelmes a szopránba, de a bariton nem hagyja – vígopera esetén a baritonnak ez nem sikerül, ha igen, akkor van a tragédia.”

A három bemutatott részletből Almaviva szerenádja az első, a már említett Horváth Istvánnak van a legnagyobb tere, ennek a kibontására van is elég idő. Megnézünk egy részt zeneileg, mi van akkor, ha a klarinétot lecseréljük fuvolára, oboára vagy fagottra – ez az egy változás milyen hatást kelt. Jó ezt látni, hogy egy zenekarral mindez bemutatható, igazi luxus. Az ilyen kis mozzanatokért is érdemes eljönni az előadásra. Persze a gyerekeknek az tetszik igazán, amikor már nemcsak a tenor van a színpadon, hanem a már említett kislány lesz Rosina, és együtt alakul a jelenet. A gróf nehezen fog hozzá, fél, visszatorpan, leül a zongoraszékre, elbújik – ez a „bénázása” érdekes eléggé ahhoz, hogy mindenkit lekössön. Hatásosan csinálja Horváth István, még mielőtt énekelne, már akkor sikere van.

Egy fél mondatban elhangzik a rendezőtől, hogy „ha egyszer megrendezhetném A sevillait, akkor...” – de ha nem mondta volna, akkor is csak azt kívánnám magunknak, hogy ez legyen is így, mert minden korábbi operarendezése azt mutatja, hogy nemcsak az operabeavatókra gondolja át mélységében a szituációkat, de egész előadásban is képes végigvinni ezt a rendezői magatartást. Az biztos, hogy az Operaház vezetőiben van szándék egy új Borbélyra, ezt már kinyilvánították, de azt még nem, hogy kinek szánják. Göttinger Pál alkalmas pályázó lenne a feladatra, NEKÜNK tenne jót, ha ő kapná, hiszen az új koncepciót fogjuk évtizedeken át nézni majd, várhatóan.

Az más kérdés, hogy gondol-e a rendező arra, hogy ezzel a próbával ennek az önkéntesen szereplő kislánynak egy életre szóló feledhetetlen élményt adott, hiszen a tenor az áriáját végül csak neki énekelte, ott térdelt előtte. Annyira sok hasonló tenor nincs a környéken, lehet, hogy a fiatalabbak között sem lesz, hogy aztán juthatna egy neki is…

(Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy én is épp A sevillai borbély kapcsán jöttem rá 1986. július 17-én, hogy az opera VALÓBAN jó dolog, veszélyes ez a darab, utána nehéz szabadulni a hatástól. )

A szerenád után a második részlet talán csak valamivel bontódik ki kevésbé. Figaro belépőjét énekli többször is részleteiben Cseh Antal, aki leginkább a nézőtér mellvédjén mászkál, a közönség közvetlen közelről van kitéve hangjának. Meglehetősen nagy élmény egy nézőtéren hozzánk közel éneklő szólista, nehéz nem a hatása alá kerülni. Az első tíz sorban ülők mind felálltak, hátrafordultak – nagyszerű fotó-téma lehetett volna, de hát jól viselkedtem, tudom, hogy tilos fotózni előadás közben. (Azért elegen nem tudták magukat visszafogni, amikor a gyerekük felment a színpadra, az mobilért kiáltott. – Ha valakinek van ilyen fotója, aki ezt netán olvassa, azért elküldhetné, utólag betenném ide, jól mutatna …)

Cseh Antal jól bírja a civilek karnyújtásnyi közelségét, és könnyedén mászkált ide-oda a mellvéden, nem bánja, ha vele foglalkoznak – hálás lehet vele dolgozni, valami azt súgja. De azért nem tökéletes: a rendező ugyan elvárná, hogy kioktató tekintettel nézzen a közönségben ülő gyerekekre, szidja le őket, de ez nem megy neki. A tekintetéből megint csak a szokásos melegség árad, ez egy kedves Figaro, nem egy pökhendi. Figaro egyébként is a kevés „segítő bariton” egyike…

A rendező értelmezésével – ez egy önfényező belépő – egyet lehet érteni, a sikeres önmarketing darabja ez az ária , szerintem mindig minden nézőt meggyőz – de ez a Figaro alapvetően segítőkész, és csak megélhetési okokból kér pénzt. Nem válik ellenszenvessé, kicsit sem, egy pillanatra sem.

Figaro kapcsán kicsit hallunk a takarásban éneklésről is, illetve arról a reális problémáról, hogy valaki kint még civil, míg a színpadon már a szerepben él, és aztán még kicsit arról is, hogy ez a Figaro belépő is a sztárok fényezésére szolgáló ária volt – megáll a cselekmény, és csak az a fontos, hogy egy fontos énekest hallgathat a közönség.

Attól tartok, hogy még most is működik ez, én életem majdnem húsz évén át darabra mentem ugyan az operába, de az utóbbi 11 évben egyértelműen a szereposztásra megyek, koncertre is – és nem egyszer vettem rá magam, hogy megnézzek olyan darabot, amit nem sikerült megszeretnem, mert valakit/valakiket beletettek. Néha még jól is ki lehet ebből jönni, mert ha nagyon nem áll ellen az ember, szinte mindent meg lehet szeretni – csak az energiát kell betenni, ezzel is az a tanulság, mint annyi dologgal.

A harmadik részletre már csak kutyafuttában kerülhetett sor, talán 15 perc sem maradt az akcióra, de ettől még örültünk neki.

Kolonits Klára és Horváth István énekelte a szökni készülő szerelmeseket, míg a tercett harmadik tagja, Figaro – Cseh Antal ismét – sürgetni próbálta őket. Jól szólt a tercett, és jó megjegyzésekre is adott alkalmat – az operában amikor sietni kell és gyorsan túl lenni a helyzeten, akkor elkezdenek hosszan énekelni, és nem mennek sehova.

Kolonits Klárából ennyi nem volt sok (=piszok kevés volt) – majd egy hónap után, A hugenották egybefüggő 38 perces jelenete után pláne - , de állítólag a délutáni csapat épp belőle kapott majd többet. (ÉS ilyenkor örülnék, ha valaki más, szintén grafomán leírná részletesen, hogy ment a délután…)

A tercett közben a gyerekek is átvonulhattak a színpadon, mindenki nagyon igyekezett osonni, csak kár, hogy több gyerek volt, mint zene – így az utolsó ötvennek már nem settenkedni, hanem visszasietni kellett a helyére, de ez nem érintette őket rosszul.

A lezáráskor Dinyés Dániel meg is magyarázza, hogy ezek a jelenetek az operában a pillanat kitágítására, meghosszabbítására szolgálnak. Ami gyorsan történik, azt jó hosszan mutatják be. Hát igen, pontosan ez a lényege a blogírásnak is, az előadás idejének alapos meghosszabbítására, illetve részleges megőrzésére ad esélyt.

Legközelebb Dinyés Dániel – Göttinger Pál beavató január 14-én, ha minden jól megy, beszámoló erről is következik.

Egymást gyötrő nők az isten háta mögött

  • Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia kettőse olyan mélyen megélt művészi alakítás, amelyet látni ritkán adatik 
  • Göttinger Pál rendezése jelentős állomás az idei színházi évadban.

NYÍREGYHÁZA. Végre! Végre egy olyan előadás, amely igazi színház. Nyugtalanító, fölzaklató, megindító. S miközben legjobb jeleneteiben megrendít, felkavar és megdöbbent, aközben gyakran nevetünk. Máskor borzongunk.

Anyja hintaszékében

A kortárs angol drámairodalom Magyarországon is sikeres alakjának, Martrin McDonaghnak 1996-ban született első, nyers és szókimondó színdarabja Írországban, egy isten háta mögötti, hegyi településen játszódik.

Itt él összezárva a hetvenéves, zsémbes, zsarnok, s olykor szenilis Mag Folan (Pregitzer Fruzsina) és a lánya, a csaknem negyven esztendős, korábban Londonban lelkileg-szellemileg már egyszer összeomlott, anyjánál nem kevésbé kegyetlen Maureen (Kuthy Patrícia).

A két nő egymást vég nélkül gyötrő, marcangoló és reménytelen kapcsolatába a hirtelen megjelenő Pato (Nagyidai Gergő) hozhatna enyhülést, illetve Maureennek életforma váltást. Az öregasszony mesterkedései következtében az ígéretesnek induló kapcsolat csődbe jut: ennek felismerése idézi elő a tragédiát. Maureen végleg megtörik: anyja hintaszékébe ülve saját anyjává válik.




Kidolgozott játék

Göttinger Pál remek érzékkel ismerte fel a McDonagh-mű összetettségét, a melodráma, a tragédia, a horror és a komédia sajátos vegyülékét. Színészeit a realista, ellenben mégis jelzésszerű díszletek (Ondraschek Péter) és kellékek között mozgatta: minden gesztusuk kidolgozott játékot jelentett.

Göttinger hatásosan adagolta a gyöngédségre vágyó, azonban lelkük mélyén megkeseredett emberek jellemzésének eszközeit. Pregitzer Fruzsina élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. Egyszerre volt elviselhetetlen és szánandó, zsarnok és kiszolgáltatott, aljas és esendő. Kuthy Patrícia teljes embert állított elénk: sokoldalúan formálta meg a nagyrészt magatehetetlen anyját ápoló, ugyanakkor saját életét emiatt feláldozó, piszkavasat szorongató, magányában meghasonlott Maureent. Nagyidai Gergő kedves esetlenséggel jellemezte a sem ír földön, sem Londonban önmagát nem találó, jószívű Pato Dooleyt. Öccsét, Rayt Martinkovits Máté fiatalos humorral formálta meg.

Göttinger Pál jó ritmusú, feszes, a nyomasztó történet szörnyűségeit hangsúlyozó, ugyanakkor azokat időnként humorral enyhítő, zenei bejátszásokkal elválasztó rendezése jelentős állomás ebben a színházi évadban. Megmutatja, hogy a katartikus színházhoz nemcsak jó szöveg kell, hanem aprólékosan felépített színészi játék is. A Leenane szépe drámai csúcspontjai a remek színészi megoldásoknak köszönhetők. Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia kettőse olyan mélyen megélt művészi alakítás, amelyet látni ritkán adatik.

Karádi Zsolt

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron sorozat a vidéki operajátszásról stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed