EGY KICSIT MINDANNYIUNK TÖRTÉNETE

Remek vígjátékot láthatott a közönség a Gyulai Várszínház kamaratermében Orosz Dénes rendezésében
Súr Enikő

Remek vígjátékot láthatott a közönség november 14-én a Gyulai Várszínház kamaratermében Orosz Dénes rendezésében. A Manna Kulturális Egyesület produkciójára rengetegen voltak kíváncsiak, roskadásig megtelt a várszínház kamaraterme.

Szabó Borbála Telefondoktor című bohózatának egyetlen szereplője, Göttinger Pál egy látszólag boldog és elégedett, a harmincas éveiben járó nőgyógyászt alakít a színpadon, aki bennragad a rendelőjében. Az orvos, Békés Dénes a kezdetben aprónak tűnő problémát, hogy két óvodás kislányát valaki elhozza helyette az óvodából úgy, hogy arról a felesége ne szerezzen tudomást, telefonon igyekszik megoldani. A rendelőből irányított események azonban egyre irányíthatatlanabbá válnak, s a nőgyógyász élete gyökerestől változik meg. A probléma valódi forrása ugyanis nem az ajtózárba beletört kulcs, hanem az, hogy Békés Dénes soha nem mer igazat mondani. Az apró hazugságok pedig beláthatatlan következményekhez vezetnek.

A rendezőnek, Orosz Dénesnek és a bohózat egyetlen szereplőjének nem volt könnyű feladata, hiszen az egyszemélyes darabban csupán a telefonbeszélgetéseken keresztül bontakozik ki a történet. Göttinger Pálnak azonban, játékával, mindvégig sikerült fenntartania a közönség figyelmét, a történet egésszé állt össze.

A csonka párbeszédekből kirajzolódik előttünk a nőgyógyász élete, a folyton magyarázkodó Békés Dénes mulatságos, ugyanakkor szerethető figurája, aki egy szokványos hétköznap délutánján nem akar mást, csak nyugodtan kibontani egy csomagot. Csakhogy állandóan megzavarják a telefonok.

Békés Dénes megállás nélkül telefonál. Hol a liberális, vegetáriánus, sajátos nevelési elveket valló feleségével, Judittal, hol az idősödő, szélsőjobboldali érzelmű, homofób édesanyjával, hol a feleségét megcsaló, megbízhatatlan barátjával, Barnabással, hol a barát lengén öltözött, parókás szeretőjével, Tündivel, hol az éppen szülni készülő páciensével, Edittel és annak férjével, hol az útközben elakadt lakatossal, hol az utazási szokásokat felmérő cég munkatársával.

A rendelőjébe zárt, a külvilággal a kapcsolatot csupán telefonon tartó Békés Dénes története Judittal, a mamával, Barnabással és Tündivel igazi mai történet, amely tele van egy ma élő ember konfliktusaival. Egy kicsit mindannyiunk története.

A GYÁVA

Nézőművészeti Kft. és Manna Kulturális Egyesület

Helyszín: KOLIBRI PINCE Budapest, VI. Andrássy 77.
Időpont: 2011. december 1. 17:00

Időtartam: 105' (előadás+feldolgozó beszélgetés)

Jegyek:
061 311-0870; 061 312-0622
kolibri@szinhaz.hu

Magyarországon is egyre népszerűbb és egyre inkább a társadalmi felelősségvállalás terepévé válik az ifjúsági és a tantermi színház. A Nézőművészeti Kft. elnevezésű produkciós műhely a magyar ifjúsági színház talán legfontosabb képviselője, a Kolibri Színház segítségével hozta létre A gyáva című előadását, mely dokumentarista módszerrel dolgozza fel egy drogos fiú történetét. Az előadáshoz feldolgozó foglalkozás is kapcsolódik.


Szereplők 

Kovács Krisztián
Scherer Péter


Alkotók 

Kovács Krisztián
Scherer Péter
Gyulay Eszter
Surány Judit

Angol tolmács: Göttinger Pál

Rendező 
SCHERER Péter


A gyáva arra tesz kísérletet, hogy a drogproblémáról, amely napjainkban egyre több fiatal és egyre több család életét teszi pokollá, megpróbáljon leplezetlenül, az érintettek szemszögéből beszélni. A produkció a Krétakör előadásaiból és a Jancsó-filmekből ismert kíváló színész, Scherer Péter rendezése. A Nézőművészeti Kft és a Manna Kulturális Egyesület közös előadásának szövegkönyve a kábítószer függőségükről valló emberek személyes dokumentumai, valamint az alkotók (Kovács Krisztián, Scherer Péter, Gyulay Eszter és Surányi Judit) írásai alapján készült.

„És van elvonás és van hidegrázás és hátfájás és fogfájás és fejfájás és a lábad fáj és minden fáj, aztán van drogambulancia, van rivotril, van depridol, meg recept, meg altató, meg nyugtató, ez megnyugtató. És nincs pénz, nincs kocsi, nincs ruha, nincs nő, nincs nyár, nincs telefon, nincs lakás és nincs lélegzet, nincs pihenés, nincs megállás és nincs segítség, és nincs esély és nincs isten sem ember, és nincs anya és nincs apa és nincs remény és nincs testvér, és nincs remény…”

Egy fiatal fiú mesél gondolatairól, érzéseiről, a családjával való ellentmondásos kapcsolatáról, és arról, hogyan kezdett drogozni. Egy apa mindezt végignézi, végighallgatja és végigéli. Zavarba ejtően személyes párbeszédek és belső monológok, humoros és keserű helyzetek az élet rendhagyó sorsfordulatai közé ékelve. Hol csúszhatnak el a szándékok? Miért választjuk a „könnyebb” utat, ha úgy érezzük, az életünk zsákutcába ért?

„Bár a tantermi színház fogalmában mindkét tag lényeges, elsődleges a színház, a magas esztétikai színvonalon megszülető előadás, amelyhez valamilyen módon kötődik egy, a látottak közös feldolgozását célzó program is. Természetesen nem egy kőszínházban már játszott produkció iskolai vendégszereplése jelenti a tantermi színházat, hanem olyan előadást, amely eleve osztálytermi közegbe készül. Ennek tartalmi és formai kritériumai egyaránt speciálisak. A diákokat csak olyan produkcióval lehet megszólítani, amelyről úgy érzik, közük lehet hozzá, mert a problémáikat olyan nyelven fogalmazza meg, amely számukra ismerős. Ebből következően a tantermi előadások – akár kortárs szöveget, akár klasszikus drámát visznek színre – probléma-centrikusak. Másfelől az alkotóknak maximálisan igazodniuk kell a mindenkori adottságokhoz és körülményekhez, tehát a produkciók a szó köznapi és grotowski-i értelmében szegény színháziak. További feltétel az interaktivitás, amely az előadáson belül éppen úgy megnyilvánulhat, mint az azt kísérő foglalkozásokon. Ez azt jelenti, hogy az előadóknak egyszerre kell improvizálni is tudó színésznek, moderátornak, a nézők partnerének lenniük. 

A tantermi színház kisközösségeket szólít meg, s épít arra, hogy közönsége egy adott osztály összeszokott közössége. Ez nem azt jelenti, hogy esetenként több osztály, akár egy egész iskola diákjai előtt is ne lehetne érvényes és hatásos előadást tartani, de ilyenkor nyilvánvalóan más előadói és feldolgozói eszközökre van szükség, mint egy klasszikus tantermi projektnél. Mindebből talán érzékelhető, hogy ez a forma sem közvetlenül, sem elsődleges célját tekintve nem a színházra nevelés ügyét szolgálja – erre más színházi foglalkozások léteznek –, de járulékosan felkeltheti vagy fenntarthatja a színház mint művelődési-szórakozási alkalom iránti érdeklődést. 

Scherer Péter rendezte A gyáva elsősorban Kovács Krisztián nagyszerű, a gyerekekkel interaktív kapcsolatot is fenntartó alakításának köszönhetően teszi átélhetővé a drogfogyasztás hatásait, s teszi lehetővé, hogy a prevencióról, a drogok hatásáról lehessen eszmét cserélni.” (Nánay István, Revizor)

„Az előadás egy heroinista fiúról szól, aki igyekszik kijutni az anyagba zárt világból, »a bűnből«, de neki ezt nemcsak egyedül kell megoldania, hanem az egész világgal szemben. Ugyanis a jó szándékú, de kétségbeesett, korlátolt apja képtelen segíteni neki; másra pedig aligha számíthat akkor, amikor a társadalomnak sokkal szeretettebb tagja a hajléktalanokat csikkel égető, lehugyozó »bátor« alak, mint egy »drogos«. Fájdalmas az előadás realitása, hogy a mai Magyarországon a gyengébbeket megalázó, fenyegető agresszorok a haza egyre inkább becsült tagjai, s a minderre normálisan reagáló, érzékeny embereket pedig egyre kevésbé viseli el ez az ország. Pedig épeszű az, aki a mai valóságba belebolondul, aki menekülne tőle; aki meg túllép rajta, megalkuszik vele, hát az a gyáva. Az előadás igazsága nyugtalanító. […] Ebben a nemesen egyszerű színházban a szűken vett történetnél persze sokkal többről van szó: szembesülünk, hogy a magunk és mások meg nem értése következtében hogyan siklik ki egy élet. Borzasztó közelségbe kerültünk ehhez.” (Proics Lilla, Fidelio)

Lovasi-féle énekóra a Csiky Gergely Színházban


szólj hozzá: A kéz maradék - Werk

A szocialista melltan filozófiája

Időt utazunk.

Tulajdonképpen egész alatt, de ma különösen. Az első csókféleség. Mikor bénának érezzük magunkat, és bizony bénák is vagyunk. Na és ami a csókon túl van... félelmetes mellek. Amit még sose láttunk. Ha apádéknak csókolomot köszönsz, akkor majd pont anyád mellét fogod meglesni a fürdőszoba függöny alja alatti centi-résben.

És mell is van annyiféle. Kicsi, nagy, ha elcsíped a tévében az Amarcordot, akkor még gigásziról is értesülsz. De van kisbimbós, befelé fordulós, nagy udvaros. Aztán meg olyan, amikor szinte csak az udvar...

„Fúúúúúúúúú!" - mondja erre Dávid (aka Nagyhegyesi) „Na ez azért volt jó, mert az ef-nek menet közben változott meg az iránya" - Göttinger. Ezt tizenhat évesen az ember még el se tudja képzelni. Pontosabban csak elképzelni tudja. Na jó, manapság ennyikor már rég túl van az elképzelésen. De a hetvenes években, amikor még én is, meg ez a Dávid gyerek is, szó szerint szocializálódtunk, és történetesen pont vidéken, hát akkor nem fenékig erotika az első próbálkozás. Olyannak meg főleg, aki női mellet utoljára a strandon látott óvodás korában. És akkor is a szembeszomszéd veledkorú Ágikáét.

Aztán főleg, mikor azt látod, hogy a haverod jobban csinálja. Pedig mindössze csak csinálja. „figyelj Csabi, arra céloztam a múltkor, amikor a svédtornát csináljátok („Ne röhögd el a javát" - Fándly Cs.), hogy akkor jó, ha nem vagytok olyan ügyesek, te is béna vagy, csak te beleveted magad. Annál is inkább, mer' ha menne, akkor nem engednéd el a csajt" - Pál újra.

Aztán persze akkor se könnyű felengedned, ha a fejedben folyton ott kong nagyanyád, hogy Pest az bűnös, de minimum bűzös, olynyira, hogy rákot kapsz. Úgyhogy ez a mell is itt, ezzel a marha nagy barna folttal a közepén tuti rák.

De persze a saját bénaságon túl („Ó, mással már persze, mással már csomószor"), meg a rák, lehet-e úgy, hogy akkor is, ha csak a puszta bírkózásért, hogy ezen túl kell lenni, mert dúlnak a hormonok, de mondjuk történetesen olyan vagy, aki nem ilyennek képzelte a trendet. Hogy az olyan, hogy szeretéssel. És ezt a lányt itt nem. Nem is ismerem. Aztán meg „fú, tényleg, még az a gyerekügy is, még ez is van. Gumival kell." Kiábrándító.

Bizony ma második rész, 15. Jelenet. Dávid, Gábor, egyik csaj, másik csaj. Első szexuális nem élmény.

varadiesz

„A KERTBEN ILLATOKKAL JÁTSZOTTAK A SZAGOK” - A KÉZ 3. FEJEZET

Már javában próbálják a kaposvári Csiky Gergely Színházban a Háy-Lovasi páros A kéz című bítzenés színdarabját, melyből ősbemutatót tartanak decemberben. A munkafolyamatról egy megfigyelő gondolatait olvashatják.

Két és fél héttel a bemutató előtt:

Két és fél héttel a bemutató előtt, próba a színpadon, jelzés-díszlet-kellékkel. Meg a hang, a tánchoz. Igen, ez táncos előadás lesz, bizony. De nem úgy ám, csak úgy.

Göttinger Pál (valóban ő, a friss Junior Príma-díjas) az a rendező, aki nem nagy, érthetetlen hűbelebancokat puffogtat a színésznek, ha meg akarja értetni vele a szerepe mélységét, adott helyzetben szándékolt mondanivalójának lélektani tartalmát, hanem egészen egyszerűen, a saját életéből, tapasztalataiból nyert élményeket osztja meg az épp küszködő színésszel. Merthogy lehet azt is egy azon hangsúllyal, és mélységgel elmondani, hogy éppen én hol tartok a pályámon, meg hogy egyébként van egy hajszál a reggeli tojásrántottámban. Mert a kettő igazából nem is különbözik. A kézben legalábbis biztos, hogy nem. Épp úgy nem, ahogy nem különbözik adott esetben a vidék magányossága a nagyvárosi egyedülléttől. Mert ha úgy van, akkor nincsen vége egyiknek sem.

Két héttel a bemutató előtt:

A zenetanárnő (Csapó Virág) érzékeny orra nem bírja Dávid (alias főhős, civilben Nagyhegyesi Zoltán) konyhaszagát. Ezen elgondolkodom. Milyen szaga legyen annak, aki a konyhában van? És annak, aki enni ad a tyúkoknak, akiknek később meg vérszaguk lesz, de csak azért, hogy aztán konyhaszaga lehessen az egész családnak vasárnap tizenkettő környékén? Jó ebédhez szól a nóta-szag. De korábban kezdődik ez. Jóval korábban. Már reggel öttől igazából, első a sülő kelt tészta- és sütiszag, aztán a répa-fehérrépa, petrezselyem és karalábé-szag, mert a tészta után jöhet a leveszöldség-pucolás. A déli harangszó-szag után meg a mosogatószer-szag. Még utána a jóllakott horkolás nyálszaga.

Szagológiai filozofálgatásba kezdek a próbán. Egy embernek élete során mennyi és milyen szagai vannak? Vagy egy helynek? Milyen helyek szagát veszem át? Menza-babgulyás? Kocsmai cigiköd? Személy vagy sebesvonat-bőrülés? Step-aerobic-terem? Chanel No. 5? Axe-angyalok? Melyik érzésnek milyen szaga van? A félelemnek, a szerelemnek, a rock-koncertnek, a tyúkólnak, a … gyorsan visszakapcsolódom a próbába, mert közben a tyúkok között, a hátsó udvaron megszólal a rock, és tízezer ember tombol a villogó fények alatt. Míg anyu meg mama kukoricát morzsolnak. Mi a különbség Jimi Hendrix és Szécsi Pál között? Már szagok tekintetében… „Na, vigyél még egy kis darát a tyúkoknak.” ‒ veti közbe a Tóth Nóra-nagymama-figura, de én tovább viszem a szag-vonalat.

Van-e szaga az álmoknak? Álmodozzál csak, álmodozzál színeset-szagosat, te fiú a tyúkok közt. Azt teszi a zenetanárnő és a nagymama is. Meg a Jimi Hendrix is valahol messze. Mennyi a különbség az álmodozók között? Mindegy, ki hol érzi magát jobbra érdemesnek, száműzöttnek, megnemértettnek. Tök mindegy, falu-város-New-York-City, aki éppen álmodozik, az pont ugyanolyan: a tekintet fókusza kicsit veszt a konkrétságából, valamivel a tárgyak mögött pihen meg, aztán kicsit bentebb csuk a szem, és magában találja meg a horizontot, vagy egy másik horizonton magát. És pont akkor leszünk pont ugyanolyanok, mikor a legkülönbözőbbnek álmodjuk magunkat.

Úgyhogy irány a Balaton! A vízben is mindenki vizes. (Szerző: SZF)

forrás: http://szinhaz.hu

Néha eltűnik a fal

Nagyhegyesi Zoltán, a Színművészeti Egyetem zenés színész szakának negyedéves hallgatója játssza Dávidot, A KÉZ című bítzenés szindarab főszerepét. A naivan dacos vagy dacosan naiv Dávidot, aki rocksztár akar lenni, aki elveszíti a lába alól a talajt, mikor elkerül otthonról (vagy éppen akkor talál igazán magára?), de persze a legfontosabb kérdés akkor is az, hogy mi van a lányokkal. Zolinak is feltettünk néhány (ismerkedéskor) fontosnak tűnő kérdést.

- Dávid ügyetlen, kínos, vicces, érzelmes helyzeteken keresztül kamaszból felnőtté válik. Ismerős neked a saját életedből a darab egy-egy helyzete?

- Dávid olyan dolgokat él át, ami mindenkinek ismerős lehet. Mindenki lába alól kicsúszik néha a talaj, ha bekerül egy új környezetbe. Így formálódik az ember: sok impulzus lökdösi erre-arra. Engem is. Csinálom ezt, csinálom azt, hagyom is magam, meg nem is hagyom magam lökdösni. Néha falnak ütközöm, néha meg eltűnik a fal. De ha konkrétan kérdezed a helyzeteket, akkor is van egy kis hasonlóság. Én is gitározni akartam általános iskolában, még középiskolában is jártam gitártanárhoz. És persze sok mindent a lányok miatt csináltam. Voltak nagy drámák. Én viszont gimi után kerültem Pestre (a darabbeli Dávid az általános iskola után). Nekem akkor jöttek ezek az élmények: a kolesz, meg az, hogy az első évben azt se tudtam, hogy hol vagyok, nagy volt a város, és mindenki olyan gyors, nem tudtam tartani a lépést. Illetve nagyon is tudtam: túlhajtottam magam. Hihetetlen sok impulzus ért, amit nem tudtam mindig kezelni. Most meg itt vagyok Kaposváron, megint egy új világ. Itt szinte csak a színházban élek, és azt érzem, hogy nagyon érdekes emberek vannak itt. Érdekes velük dolgozni, megismerni őket.

- A megismerésre térve: hogy is kezdődött ez az egész? És hol?

- Kecskeméten születtem, ott is jártam suliba, a Bolyaiba. A darabbeli fiúval való hasonlóságokra visszatérve egyébként: a nagymamám Tataházán lakik, nyaranként nagyon sokat voltam ott, onnan ismerős az a világ, amiről az egyik dal szól (részlet a zenetanárnő dalából - a szerk.: „Persze értem, sok a tehén/ A trágyán felhőt játszó legyek/ A disznószarban disznók ülnek / A szemétdombon kupac belek / A tyúkól felől a meleg tyúkszag / A konyha felől tudja fene / Verítékszag, sárszag, porszag / Meg a fokhagymaszag rettenete"). 

- És a színház kezdete? 

- Általános hatodikban indult diákszínjátszó a suliban, előtte nem igazán tudtam, hogy mi az a színjátszás, egyszer vagy kétszer voltunk addig a sulival színházban. De mikor ezt meghallottam, ide el akartam menni, mert kíváncsi lettem. Elmentem, meghallgattam a többieket, és idegesített, hogy mindenki milyen iskolásan mondta a verseket, mindig felvitték a hangsúlyt a sorok végénél. Nem tudtam, hogy hogy' kell verset mondani, de próbáltam ellene menni annak, amit hallottam, „bármit, csak így ne"- alapon. Elkezdtem versmondó versenyekre járni, és voltak jó eredményeim. Aztán jött egy énektanár, aki stúdiót indított. A Boci, boci tarkát kellett először elénekelni neki. Iszonyatos hamis voltam, azt mondta, mondjak inkább egy verset, aztán meg azt, hogy lát bennem lehetőséget, és két év alatt megtanít énekelni. Úgy gyakoroltam, hogy a fülemhez raktam a lejátszót, és majdnem másodpercenként visszatekertem, szinte fanatikusan meg akartam tanulni énekelni. A Bolyaiban nem volt diákszínjátszó vagy drámás osztály. Egy másik gimi tanára (Orbán Edit a Katona József Gimnáziumból) ismert a versmondókról, és elkezdett foglalkozni velem. Fél évig csak beszélgettünk, később színházi előadásokat, filmeket néztünk, és elkezdtünk szövegekkel is foglalkozni. Nagyon sokat köszönhetek neki. Elsőre felvettek. 

- Volt valamilyen más terved is? Mi lett volna, ha nem színház?

- Négyéves koromtól fociztam, korosztályos válogatott voltam nyolcadikig. Viszont szívritmus-zavarom volt, az orvos azt mondta, valószínűleg kinövöm, de ne kockáztassunk. Aztán eltört a könyököm. Vittem a tizenhatoson a labdát, és felrúgtak, elestem, és az alkarom meg a felkarom elfordultak egymástól. Összedrótozták, de ez pontot tett az i-re. Nyolcadik után eljártam meccsekre még, de a válogatottba már nem mentem vissza. Aztán ezt az egészet elvágtam, ki se mentem a pályára. Szóval úgy volt, hogy vagy foci vagy színház. Mert ezekbe mindent beleadtam. És onnantól akkor csak egy út maradt. Mondjuk ezek mellett nagyon sokat tanultam, mert az meg idegesített, amit a focistákról gondolnak, nem akartam betokosodni, erre nagyon odafigyeltem. 

- És hogy volt a gitározással? 

- Voltam egy színjátszó-táborban, ahol majdnem mindenki tudott gitározni, én persze nem. Később két évet tanultam, elmentem egy tanárhoz, aki jazzel foglalkozik. A legelejéről kezdtük, nagyon lassan és alaposan tanultunk. Aztán a felvételi miatt abbahagytam. Akkordokat le tudok még fogni, de már nem látom át a rendszert. Mindig is improvizálni akartam, de az csak úgy megy, ha bennem van az egész rendszere. Nemrég tangóharmonikázni tanultam egy előadáshoz, meg szájharmonikázni. 

- És a nagyváros? Mi az, ami hiányozott Pestből?

- A család. Meg a barátaim... akik persze azóta szétszéledtek. Az ember igyekszik fenntartani a kapcsolatokat, de néha nem megy. Nem volt időm hazautazni. Nyáron pótoltam be mindig mindent. Viszont mindig is nagyon fel akartam menni Pestre. 

- Miért?

Nem tudom. Voltam egy táborban még a gimi alatt, ahol Solténszky Tibor dramaturg rendezett előadást egy lánnyal meg velem, és fel kellett mennem Pestre próbálni. Akkor mondtam is neki, hogy úgy érzem, én ide tartozom, ez az én városom, mindenképp itt akarok élni. Kecskemét akkor már lassúnak tűnt. Meg el akartam végezni az egyetemet. Úgy akartam belépni egy színházba, hogy előtte megtanulom, mi is ez az egész. Még van két évem az egyetemen. Most minél több mindenben szeretném kipróbálni magam. Ezért is örülök, hogy itt lehetek. A Sanyi és Aranka Színházban is játszom. Hobbiból a nyáron Máthé Zsolt csinált egy Thelma és Louist. Csak úgy. És Lukács Andor megengedte, hogy játsszunk nála. Nemrég a Müpában játszottam a Hoppartosokkal, a Harsányi Sulyom László rendezte Liszt faktorban. Érdekes élmény volt. Az egyetemen pedig nemsokára Zsótérral dolgozunk, Dosztojevszkij Félkegyelműjét próbáljuk, amiben a félkegyelműt játszom. 

- Ennyi minden között hol a középpont? 

- Családcentrikus vagyok. Nekem ez fontos. És később is az lesz. Látom, hogy hogy' működnek a dolgok, és látom, hogy hogy' nem akarom. Tudom, hogy akarok családot. Nem lesz egyszerű a színház mellett. De akkor is akarom. 

- Még egy kérdés, ami a darabbeli Dávid miatt bukkan fel: mit jelent neked a szabadság és a lázadás?

- Egyszer nyolcadikban elszöktem otthonról, ahhoz a lányhoz, akibe nagyon szerelmes voltam, hogy ott aludjak nála, és másnap, mikor reggeliztünk, mikor anyu rákérdezett, hol voltam, azt mondtam, hogy otthon aludtam. Na abból aztán lett egy nagyobb vita, ahol rendbe raktak. De alapvetően nem voltam korlátozva, elég szabadon engedtek, és mégis biztos pontot jelentettek nekem. Azt jelentenek mind a mai napig. Szóval lázadni nem kellett nagyon. 

- A Színművészeti nem lázadás?

- Milyen szempontból?

- Határkeresés, feszegetés...

- Nem hagyjuk magunkat nyugodni, és a tanárok sem hagynak minket. Ott tényleg mindent kipróbálhatsz, amit ki akarsz facsarni önmagadból. De ez nem lázadás, hanem szabadság. Nincs miért lázadni. Kutatni, keresni kell. Sokszor az ember nem tudja, hogy mit keres, de tanul: próbál mindenfélét felhalmozni, amit később használhat. Néha összekuszálódik minden, de aztán tisztulnak és épülnek a dolgok. Tapasztalunk. Azt is megtapasztaljuk, milyen, mikor nincs alattunk semmi. Van ilyen. De meg kell próbálni tisztának maradni. És néha előfordul, hogy egyszer csak leegyszerűsödik minden.

szf

A KÉZ - BÍTZENÉS ŐSBEMUTATÓ KAPOSVÁRON - 1. fejezet


A kéz egyértelműen gitározásra való: lefogjuk a húrokat, belevágunk egy dalba, és miénk a világ, no meg egy bítzenés szindarab... mondjuk Kaposváron.

A kéz egyértelműen gitározásra való: lefogjuk a húrokat, belevágunk egy dalba, és miénk a világ. A kéz bűvös erejű: zenekart szervez körénk, hogy aztán a lányok sorban elájuljanak a koncertünkön. A kéz minden idők legjobb gitárosává tehet. A kéz tesz valódi zenésszé. A kéz bedagad és bőrkeményedéses lesz, ha használják. A kéz még akár farmernadrágot is szerezhet nekünk! 
Aztán van az a kéz, amelyik a földet műveli. A kéz, aminek köszönhetően Pestre megyünk iskolába, nyaralni a Balatonra. A kéz Apa keze. A kéz, amely a bokrokat ülteti, a permetezőt kezeli, a termést szüreteli. A kéz bedagad és bőrkeményedéses lesz, ha használják.
Aztán van olyan kéz is, ami üt - bedagad és bőrkeményedéses lesz, ha használják. 
És annak a lánynak is van keze, akinek gitározni szeretnénk. Azt a kezet kellene megpróbálni megfogni. Kínkeserves feladat: csak mintegy véletlenül, épp hogy megérintve, akaratlanul és nyilvánvalóan nem közeledési szándékkal... A kéz hagyja-e, hogy belesimuljon egy másik kéz?
Háy János saját novelláskötete, „A bogyósgyümölcskertész fia" alapján írta a színdarab szövegét, hogy aztán Lovasi András zenét csepegtessen hozzá; Göttinger Pál gondoskodik a fiatalos, lendületes rendezésről. Reméljük, hogy az előadás végén az Önök kezei is összeütődnek majd...


GÖTTINGER PALI A KÉSZÜLŐDÉSRŐL:
"Háy és Lovasi - úgy vagyok persze, mint a készülő darab főhőse lenni szeretne: az a jóféle elhűlés, hogy hogyan kerülök ezek közé az emberek közé, kezdőként, érdemben ismeretlenül. Munícióimat rendezgetem a kaposvári munkához: valamit már gondolok a Háyról, mert olvastam, és mert találkozhattam vele és az írásművészetével hivatalból is a Magyar Színházban. Valamit gondolok a zenéről is, amit itt hallani szeretnénk majd, mert beszélgettem a Lovasiékkal, és úgy tűnt, mintha értenénk, mit beszél a másik. Valamit gondolok a kaposvári társulatról, mert sokukat ismerem személyesen, és sokukat tisztelek a színpadon látottak miatt. 
Úgyis csak akkor dől el minden, mikor leülünk októberben egy asztal köré valamennyien, és megpróbáljuk a saját elért, el nem ért és elérhetetlen "többre"-vágyásunkat megfogalmazni a tinédzser rocker történetén keresztül. Hogy van-e bennünk annyi emberismeret és bölcsesség, mint Háyban, annyi stílusérzék és közlésvágy, mint Lovasiban. Annyi szeretet, hogy segítsünk ennek az igyekvő fiúnak, megmentsük őt a léleknyomorító nevetségessé válástól - meg persze magunkat.
A kezünkről van szó. Hogy tudunk-e gitározni. De érted, "úgy".
Alig várjuk."

LOVASI ANDRÁS AZ ELŐZMÉNYEKRŐL:
- Van valamilyen múltad-történelmed konkrétan a Csikyvel?
- Annyi, hogy pécsiként a nyolcvanas években sokat jártam ide előadásokat nézni.
- És Háy Jánossal?
- Vele régóta ismerjük egymást, de dolgozni még nem dolgoztunk együtt, illetve egyszer az Ördögkatlan Fesztiválon, egy irodalmi zenés esten, ahol ő is zenélt és én is irodalmárkodtam, és összekentük egymás dolgait... a másikéval. Ő beleciterázott az én számomba, én meg belebeszéltem a szövegébe. Ő egy elvetélt rockzenész. Mint mindannyian az én generációmból.
- És most?
Rátóti Zoltán felkért, hogy hozzunk össze egy zenés játékot, aminek az alapja Háy egyik regénye lesz. A regényt olvastam, még mielőtt a Jánost megismertem volna, jókat röhögtem rajta, eddig ennyi közöm volt hozzá. De ez a munka most mindenkinek, neki is, nekem is egy kihívás. Mindenekelőtt az, hogy a zenés játéknak Magyarországon vannak sikerre ítélt hagyományai, amiket vagy felül kell írni, vagy el kell felejteni. Ezek a magyar operett hagyományaiból gyökereznek - amit itthon nagyképűen musicalnek hívnak. Ennek az általam egyáltalán nem elítélt vagy prekoncepcióval kezelt műfajnak vannak olyan hagyományai, amik a magyar szórakoztató zenében is megjelennek. Ezekre lehet építeni. Ha akarunk. Ha használni fogjuk, akkor újra ki kell találnunk őket, vagy pedig gyökeresen elvetni, és csinálni egy teljesen más, valami csupasz, radikális dolgot...
- Nem teljesen új számodra ez a terep.
- Csináltam már alkalmazott színházi zenéket, meg olyanokat, amik már-már a zenés darab felé mutattak. Utoljára a Budapest Bábszínház Csizmás kandúrjához írtam dalszövegeket, a zenét a Csík zenekar prímása, Szabó Attila szerezte. Előtte meg a Pécsi Egyetemi Színháznak csináltunk A kétfejű fenevadhoz meg a Tartuffe-höz zenét. Kiderült, hogy könnyebb meglévő karakterekre dalt írni, mint megteremteni egy háromperces dal önálló világát a semmiből. Mondjuk a rendező megadja a kereteket: "itt és itt a darabban ez a két karakter énekeljen erről és erről, ez legyen az első mondat". Az önálló dalnál meg kell teremteni a világot, egy közeget, amibe rögtön bekerülsz, mint hallgató, és ki kell találni, hogy ki beszél így, ki a dal "elbeszélője". Ezek egy darabban már adottak. 

Ebben a mostani munkában az az izgalmas, hogy ez még nem egy kész dráma, úgyhogy itt a zene vissza tud hatni a dramaturgiára, bele tud kapcsolódni a darab létrejöttébe, cselekményformáló erőként használódik. Van egy fontos kérdés: hogy mennyire kell központoznia a zenének, mennyire kell a dramaturgiai fordulópontokon előjönni, kiemelni a hangsúlyokat, reflektálni a darabszerűségre, megírtságra... vagy mennyire működhet a zene a klasszikus operett-dramaturgia mentén, miszerint a szereplők az érzelmi csúcspontoknál fakadnak dalra mintegy észrevétlenül, mikor már nem bírnak tovább az érzéseikkel. Mindkét lehetőség baromi érdekes.
- Viszont a regénynek van egy meghatározott zenei világa...
- Igen, a hetvenes-nyolcvanas évek nemzedéki nosztalgiája. Erről beszélgettünk Jánossal, ez egy érdekes kérdés, hogy mennyire kell ehhez a zenei világhoz kapcsolódni, és arra jutottunk, hogy nem feltétlen kell egy az egyben megjelennie.
- Vannak konkrét számok, amiket a srác játszik.
- Igen, Jimi Hendrix például. Persze bekerülhetnek zenei idézetek, parafrázisok, azt gondolom, ez a kérdés később fog kikristályosodni. Talán végső soron a próbák közben, hiszen az itteni színészekkel, ebben a színházban dolgozunk, ez is meghatározó pontja a zene alakulásának.
- Mondjuk, hogy a főszereplő srácnak gitározni kell.
- Csak annyira kell tudnia a színésznek gitározni, amennyire mondjuk a Háy is tud... :)

Rántotta a kézben

Két és fél héttel a bemutató előtt, próba a színpadon, jelzés-díszlet-kellékkel. Meg a hang, a tánchoz. Igen, ez táncos előadás lesz, bizony. De nem úgy ám, csak úgy. Göttinger Pál (valóban ő, a friss Junior Príma-díjas) az a rendező, aki nem nagy, érthetetlen hűbelebancokat puffogtat a színésznek, ha meg akarja értetni vele a szerepe mélységét, adott helyzetben szándékolt mondanivalójának lélektani tartalmát, hanem egészen egyszerűen, a saját életéből, tapasztalataiból nyert élményeket osztja meg az épp küszködő színésszel. Merthogy lehet azt is egy azon hangsúllyal, és mélységgel elmondani, hogy éppen én hol tartok a pályámon, meg hogy egyébként van egy hajszál a reggeli tojásrántottámban. Mert a kettő igazából nem is különbözik. A kézben legalábbis biztos, hogy nem. Épp úgy nem, ahogy nem különbözik adott esetben a vidék magányossága a nagyvárosi egyedülléttől. Mert ha úgy van, akkor nincsen vége egyiknek sem. 

Mert mindig van két-három srác az osztályból, aki gáz, és pedig, meg de, mit tudjuk:



No, és mi van akkor, ha ott vagyunk, ahol, és amikor akartunk? Igen, akkor jön a határtalannak hitt elégedettség utáni szottyos, üres, a levegő kiszorítása által összetöppedt műanyagflakon-érzés. És olyankor már:

mcs


forrás: http://www.csiky.hu/

KINT SZÍNHÁZI, BENT CIVIL - INTERJÚ VÁRADI SZABOLCCSAL





Kaposvár akkor és most 5.


"Mindig az adott előadás rendezőjének az útja a legfontosabb, de mindenki hozzátehet, csak a ráismerhető úton kell menni. Itt ez mindig evidencia volt" - mondja Váradi Szabolcs, a Kaposvári Csiky Gergely Színház segédrendezője, akivel Proics Lilla beszélgetett a tapasztalatairól, pályájáról.


- Hogyan jöttél Kaposvárra?


Váradi Szabolcs: Marton László osztályából az első év végén kerültem ki – akkor hívott Babarczy László rendezőasszisztensnek.


- Azóta több előadást is rendeztél. Mi volt az első?


Váradi Szabolcs: A magam által átírt Lúdas Matyi.


- Hogy jutott eszedbe éppen az?


Váradi Szabolcs: Úgy, hogy Némedi Árpi odajött hozzám a büfében, és azt mondta, szeretné eljátszani, úgyhogy rendezzem meg. Akkor levettem a polcról Fazekas Mihály nevezett művét, és megírtam belőle a példányt.


- És hogyan fogtál a rendezéshez?


Váradi Szabolcs: Ahogy azt itt, Kaposváron tanultam az inspiráló alaptétel szerint: a szöveg az szöveg – tehát ami mondható, azt megtartja az ember, ami nem, azt kicseréli. Ekként az én írásom elejét ugyancsak átvariáltuk, húztunk is belőle, végül annyi maradt, amennyit képes volt az előadás megmozdítani.


- Nem érzed másodrangúnak a gyerekelőadásokat?


Váradi Szabolcs: Biztos volt olyan korszak, hogy eleve leértékelt helyzet volt gyerekekhez szólni. Azonban itt Kaposváron már nagyon régóta nem másodrangú a gyerekszínház, sőt amennyire tudom, ma már sehol nem az.


- Kaposváron vajon miért volt már korábban is jobb helyzetben a gyerekszínház?


Váradi Szabolcs: Talán elsősorban az irodalmi hagyomány, a gyerekirodalomba kényszerített szerzők –Weöres Sándor, Kormos István, Eörsi Pista – miatt volt így. Utánuk aztán volt egy csend, de ma újra izgalmas gyerekeknek szóló szövegeket írnak a kortárs szerzők.


- Ti hogyan gondoltatok a Lúdas Matyira, mint vivőanyagra?


Váradi Szabolcs: Beletettük magunkat, hiszen tudjuk, a gyerekek a legkisebb kétség nélkül hajítják ki maguk közül a játékból, aki azt nem veszi komolyan. Ha a rendezőnek hisznek a színészek, és viszont, akkor a színészeknek is hisznek a nézők. Ennek sokszor lehetett már egyszerű jelét venni, mint például aBűvös erdőcímű előadásban, amikor mondta és mutatta egy szereplő, hogy ott fent van a ház, akkor az egész nézőtér hátrafordult a kakasülőt fürkészve – nem a gyermeki naivitás, hanem a játék miatt.


- A gyerekekre másként hat a színház, mint a felnőttekre?


Váradi Szabolcs: Nem, csak mások az arányok. Egy mese meglehet, nagyobb részt hat a tudatalattira, mint egy felnőtt-előadás, amelyről gondolkozva jellemzően több mindent ki tud mondani a nézője. Ugyanakkor rengeteg apróságban vannak eltérések. Mondok egy triviálisat: a gyerekek szeretik a szimmetriát, amit figyelembe is szoktak venni a színháziak. De ez nem előírás, sőt mi éppen ebből kiindulva próbáljuk meg, el lehet-e fogadtatni velük az aszimmetriát, a másfélét, hogy ezen az úton továbbjutva elfogadják, ne adj, isten megszeressék a maguk és mások tökéletlenségét. Persze ugyanez működik a felnőtteknél is: ha lehet menni valami ismeretlennel, attól a felnőttek sem zárkóznak el. Jó esetben.


- Azért a gyerekek könnyebben reagálnak, mint a felnőtt közönség.


Váradi Szabolcs: Persze, mindent sokkal erősebben visszajeleznek. Élvezet látni, hallani, ahogy élénken követik a fordulatokat, ahogy azonnal jelzik, ha meglepően jóra vagy rosszra fordul az adott helyzet, mert odaadják magukat a játékhoz. Így például a Hókirálynő előadásain szinte mindig fent volt a hangulat, alig várták a gyerekek, hogy megmurdaljon az öreglány. Egyik előadás után mondta is Vékes Csabi, aki az egyik Hollót játszotta, hogy megélte, milyen lehet rock sztárként színpadon lenni.


- Pedig a gyerekek felnőttebbek, mint korábban: mintha kevesebb dolgot zárnánk el előlük, mint anno előlünk a szüleink. Hogyan állsz ehhez rendezőként?


Váradi Szabolcs: Nem tudom. Talán tényleg többet tudnak sok mindenről. Mindenesetre ahhoz, hogy bármi színpadra kerüljön, drámai szöveg kell, amit meg kell írni és akkor nyilván úgy írjuk meg, ahogy azt gondoljuk, majd megértik és szeretik. Én azt az alapanyagot kedvelem, ami igényli a fantáziát – amit színházban, szinte garantált, hogy nehéz megcsinálni –, ugyanis az mozgatja meg a gyerekeket.


- A rendezéseiden kívül is érdekel a gyerekszínház?


Váradi Szabolcs: Igen, kicsit másképp is: nyaranként Horányban csinálunk színjátszótábort. Egy mese címével szoktam érkezni a gyerekekhez, abból kezdünk dolgozni a kis csapattal: Lestyán Luca, Horváth Eszter, Kántor Anita, Kisvárday Juli vagy Barabás Edit, illetve Poroszlai Eszter vesz részt a munkában. Ott elsősorban a gyerekek fantáziájából építkezünk – tanulságos, mennyire lehet rájuk, a képzelőerejükre hagyatkozni.


- S egy ilyen munkában, vagy egy színházi rendezésben mitől engedsz valaminek utat, másvalaminek pedig nem?


Váradi Szabolcs: A magam ízlésére tudok hagyatkozni – ami nyilván attól alakul, hogy kivel, mivel találkozom. Így aztán szándékosan is használom mindazt, amit megtanultam, amit láttam, de van, hogy csak úgy érzem. A gyerekelőadásokba egyébként tudatosan megpróbálunk olyan dolgokat beletenni, amelyek hasznosak és fontosak lesznek az életükben – ahogy ezt mindenki teszi, ha gyerekekhez szól.


- Nemcsak gyerekelőadást rendeztél.


Váradi Szabolcs: Hanem egy stúdióelőadást is: a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabot vittük színre.


- Miért pont azt?


Váradi Szabolcs: Mert szeretem. Két ember beesik valahova, azt sem tudja, mi történik körülötte, miközben hol ezt kell csinálnia, hol azt, s mielőtt megértenék, mi is volt az egész, meghalnak. Nem pont ilyen az életünk? Rólunk szól.


- Sajnos nem láttam ezt az előadást. Hogy sikerült?


Váradi Szabolcs: Sokat foglalkoztam vele előtte, átírtam, mert bár zseniális darab, kissé porosnak tűnt – aztán kiderült, hogy a szerzői jogi előírások szerint nem lehet belenyúlni, ez némiképp visszavetett. Ám azt hiszem, leginkább azért nem sikerült elég jól az a munka, mert nem voltam eléggé kész az akaratom érvényesítésére. Talán nem vettem észre, hogy a munka ideje alatt óhatatlanul megváltozott az a természetes helyzet, hogy azokkal az emberek, akikkel már korábban sokat dolgoztam, és jóban voltunk, egyszercsak szemben találtam magam. Pedig amikor az ember rendezőként szembekerül a többiekkel, akkor fel kell vennie a pozíciót, hogy megértsék, mit akar. Azóta világossá vált: nem elég egyszer elmondani, amit tudok a dologról, hanem következetesen tolni kell, hogy mindenkinek tiszta legyen, merre kell menni. Akkoriban azt hittem, ha sokszor mondom, csak magam ismétlem, őket meg hülyének nézem. Pedig muszáj ezt csinálni a bizalom miatt is, hogy mindig érezzék, bármit megtehetnek, mert vezetem őket. Végül működőképes előadás lett, de én vereségként éltem meg.


- Szelíd ember vagy, ami nem lehet könnyű.


- Általában tényleg szelíd vagyok, de néha nekem is vannak indulataim. Szoktak nevetni rajtam, amikor nagyritkán elszakad a cérna – nyilván olyan lehetek, mint egy mókus, aki toporzékolni kezd, persze attól még értik a szándékomat; de vannak helyzetek, amikor csak úgy lehet dolgozni, ha túlteszem, netán túljátszom magam a szelídségen. Ascher Tamástól nagyon meg lehetett tanulni, hogy a rendezés is a színház része, tehát a rendező ugyanúgy benne él a játékban, mint bárki más, sőt ő az, aki addig erőlködik, bohóckodik, amíg el nem éri azt, amiért nekiállt az egésznek.


- Egy rendező tehát használható színész?


Váradi Szabolcs: Volt szerencsém néhány különböző habitusú nagy rendező mellett ücsörögni. Egy valami vitán felül közös bennük: minden pillanatban tudják, mi ez az egész, amiben játsszák a szerepüket.


- Amikor rendezel, a színészekkel való munkában mennyire hasznosak a megélt színészi tapasztalatok?


Váradi Szabolcs: Színészként nehezen próbálok, de lentről pontosabban tudom, mit kell csinálni, sőt meg is tudom mutatni – persze nem a végső formát, hanem azt, amit belőlem kivált. Gondolom, így van ezzel minden előjátszó rendező: hangulatot mutat, amiből egy jó színész ki tudja csípni, miről van szó – nyilván nem arról, hogy a rendező magát akarná viszontlátni. Ha rendező és színész között jól működik a viszony, akkor ez egy nagyon pontos kommunikáció tud lenni, amibe persze az is belefér, hogy meccsöljenek.


- A rendezőnek hasznos ismerni a színészeket, ha szót akar velük érteni.


Váradi Szabolcs: Annál is inkább, mert inspiráló, ahogy éppen róluk jut eszembe valami, amit aztán a keletkezése pillanatában el is mondhatok, amit ők meg is csinálnak, legyen az bármilyen marhaság. Ezáltal lehet más állapotba kerülni: így tesz a rendezés izgágává.


- Talán ez az izgágaság is oka, hogy a rendező szándéka erősebb a színésznél?


Váradi Szabolcs: Mindig az adott előadás rendezőjének az útja a legfontosabb, de mindenki hozzátehet, csak a ráismerhető úton kell menni. Itt ez mindig evidencia volt.


-Lehet, hogy jobban foglalkoztat a rendezés, de én nem tudok úgy rád gondolni, hogy először ne egy kép jusson eszembe: a Csak egy szög című előadás egy hosszúra sikerült jelenetében voltál Jézus. Egy ponton bejöttél a kereszttel, aztán tartalmas huzavona után felszögeltek. Volt pár mondatod is. Nekem elemi színházi élményem az a jelenet, ahogy abban voltál – és nem játszottál.


Váradi Szabolcs: Ha így volt, akkor az Moha miatt volt. Annyit tudtam, mint mindenki, aki figyeli, hogy nagyon sokat perlekedik az istenével, ha egyáltalán van neki – de az biztos, hogy húzkodják egymást rendesen. Ő ugyanazt tette velem, amit azzal a szereplővel tesznek abban a jelenetben: egyáltalán nem foglalkozott velem, mégis megtörtént. Közismert, hogy abban a jelenetben miért érkeznek oda a szereplők, és az előadás története szerint egy konfliktusból kifolyólag elterelődik a figyelem a lényegről, és a „hippire” egyszercsak nem figyel senki. Aztán minden szépen a helyére kerül, a végén csak fölszögeznek. És ott a véren csúszkálva, kapaszkodva, belül is mindig nyilvánvaló volt ennek a képnek az ereje. Mindig is bizonytalan voltam színészileg, de ott olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint talán soha – de hát éppen ezt kellett megélnem, bár soha nem beszéltünk Mohával erről, szerintem ezt ő is tudta.


- Abban az előadásban először rendezőasszisztens voltál.


Váradi Szabolcs: Addig a jelenetig: úgyhogy pontosan tudtam, mi miért történik. A kész koncepciót persze nem tudtam, de talán ő sem, mert inkább véletlenszerűen kerültem az egészbe, semmint jól kitalált terv szerint, hiszen Jézus nem jelenhetett meg máskor, de már elfogytak a színészek – nekem meg éppen elég zilált volt a fazonom és pontosan harminchárom éves voltam – ami persze nem volt szempont, Moha nyilván nem is tudta. Továbbá lelkileg is állapotban voltam, a Rosencrantz után. Sok minden történt velem ezáltal, minden előadáson, meg még utána is.


- Valamit megoldottál abban a jelenetben. Mégis hogyan gondolkodtál közben?


- A legtöbbször azt szokták mondani nekem: ne játssz, ne játssz! S hát pláne ezt kéri Mohácsi János. Ám amikor a Szöget próbáltuk, szó nélkül tűrte, hogy végigcsináljam, hogy játsszak, hogy kiderüljön, mire vagyok képes. Hogy a végén tényleg ne játsszak. Förtelmes lehettem közben – de tanulságos volt megélni, hogy muszáj az úton végigmenni, hogy valahol egyszercsak ott legyünk, ahova indultunk.


- Jó régen volt már az utolsó előadás is.


Váradi Szabolcs: Igen, bár én kaptam egy kis ízelítőt, mert amikor az ugyancsak Mohácsi János rendezett Helytartó utolsó előadása ment – ahogy máskor is előfordult ez-az búcsúzóul –, megkért, hogy az utolsó képben, amikor a pápa és a püspöki kar elmélázik az életen, akkor vonuljak át a színen teljes szerelésben. Akik színpadon voltak, néztek elképedve, hogy meg van ez a Váradi bolondulva, áthúzza a keresztet nyílt színen, Mohácsi biztosan megöli.


- Lehet, hogy más szerepben is megmutathattad volna, milyen színész vagy.


Váradi Szabolcs: Egyszer esik, ami esik. A napi gyakorlat nem engedi meg, mert azt nem lehet kivárni, amíg egy magamfajta nehezen nyíló ember kikeveredik a vackából. Lehet, hogy a függetlenek közt megoldható az ilyesmi, de ebben az üzemszerű működésben csak ritkán.


- De nem is volt muszáj ezzel megküzdened, mert a rendezéseid mellett érzékeny vagy a szövegre, ami egy segédrendezőnek kifejezetten szükséges. Továbbá verseket is írsz, amelyek inkább időnként megjelennek irodalmi lapokban – méltán. Tudod hasznosítani a színházban ezt a képességedet?


Váradi Szabolcs: Igen, Némedi Árpi, meg Znami meg szoktak találni, hogy varrjak nekik mondható, énekelhető szövegeket, vagy Tóth Géza, amikor a Kisfiú és az oroszlánokat rendezte, megmondta, hova szeretne dalokat.


- A vers miből van?


Váradi Szabolcs: Lüktetésből.


- Úgy emlékszem a verseidre, hogy nem használsz nagybetűket, se központozást.


Váradi Szabolcs: Szerintem lehet bonyolultnak lenni, mert az szép, szellemes és játékos. S ha valaki mást találhat a szövegemben, mint amit én beleírtam, akkor az csodálatos: a fantázia szabadsága.


- Költő vagy, aki színházat csinál, vagy színházcsináló, aki verseket ír?


Váradi Szabolcs: Nem tudom, nekem ez nem érdekes. Egyszer, amikor egy gyerekelőadást rendezettBabarczy László, amelyben én is részt vettem, kerekedett egy konfliktus, s ugyan dühödten nekem címezte a mondandóját, nyilvánvaló volt, valaki másnak üzent általam – akkor nekiálltam kellékeket gyártani. Engem az egész érdekel, mindegy, pont mit csinálok benne. Mostanában pedig egyre több dolgot tolnak elém, hogy írjam meg ezt vagy azt. És még egy pályázat szövegében sem mindegy, hogyan mond valamit az ember.



- A színház honlapján is jóideje dolgozol.


Váradi Szabolcs: Igen. Belekeveredtem a PR-ba, ami persze másféle feladat, mint amit korábban csináltam, ugyanakkor ebben ugyancsak szükség van kreativitásra is. A kifelé való kommunikáció is összetettebb lett, mert új információs csatornákat kell építeni, ugyanis máshogy mediatizált a világ, mint huszonöt éve. Ezért kiléptünk a falak közül, színjátszó táborokat, tantermi színházat csinálunk.


- Szeretsz ilyesmivel is foglalkozni?


Váradi Szabolcs: Igen, mert bíznak bennem: ezért vagyok itt. Talán nem véletlenül dolgoztam annyi nagy rendezővel – ami ugyanerről az elfogadásról, bizalomról szólt.


- A PR mellett most dolgozol is?


Váradi Szabolcs: Göttinger Pállal próbáljuk a Kéz című Háy János–Lovasi András szerzőpáros darabját – segédrendezőként veszek részt a munkában.


- És milyennek érzed most a színházat a nagy változások után?


Váradi Szabolcs: Többen leírtátok már: ez nem kurzusszínház, itt lehet dolgozni. Belülről is ez látszik: folyik az „újratervezés”, színházat akarunk csinálni. A társulatnak fontos, hogy legyen csapat, állandó rendezők, műhely-lét. Ha ez jól működik, némi ügyetlenség is belefér. Mindig is belefért. Bizakodó vagyok.


Készítette: Proics Lilla






forrás: http://szinhaz.hu/

Junior Prima

Tíz fiatal művész: hét színész, egy-egy díszlettervező, balettművész és rendező vehette át az idei Junior Prima Díjakat színház- és filmművészet kategóriában csütörtökön az Uránia Nemzeti Filmszínházban megrendezett ünnepségen.

Az elismerést a zsűri 54 jelölt közül Pazár Krisztina címzetes magántáncosnak (Magyar Állami Operaház), Cziegler Balázs díszlettervezőnek, Göttinger Pál rendezőnek (kaposvári Csiky Gergely Színház), valamint Kovács Lehel (Katona József Színház), Grisnik Petra (kaposvári Csiky Gergely Színház), Pál András (Magyar Színház), Polgár Csaba (Örkény Színház), Józan László (Vígszínház), Ötvös András (Katona József Színház) és Tóth Orsi színművésznek ítélte oda.

A Junior Prima Díj plakettje mellett 7000 euróval járó díjakat a Prima Primissima Alapítvány kuratóriumának tagja, Takács Ildikó, a kategória társalapítója, az FHB Jelzálogbank Nyrt. igazgatóságának elnöke, Spéder Zoltán, valamint a zsűri tagjai közül Molnár Piroska, Eszenyi Enikő és Bálint András adta át.

Spéder Zoltán felidézte, hogy a Prima Primissima Alapítvány 2003 óta tekinti küldetésének a művészeti és kulturális értékek ápolását, díjazza a terület kimagasló teljesítményeit. Néhány éve döntöttek arról, hogy az érett művészek mellett a feltörekvő nemzedékek tevékenységét is értékelik, támogatják. Mint hozzátette, a kategória társalapítója, az FHB Bank lehetőségeihez mérten a jövőben is megpróbálja ezt a támogatást folytatni.

Takács Ildikó arról beszélt, hogy a színház- és filmművészeti kategória nagyon közel áll a szívéhez. Elmondta, hogy az idei, december 2-i Prima Primissima Gálán csak fiatalok, Junior Prima-díjazottak lépnek majd fel. A "nagy ikonokat" a jövő évi, 10. díjátadóra kérik fel a Papp László Budapest Sportarénában megrendezendő jubileumi gálaműsorra - tette hozzá.

A Junior Prima díjra érdemes fiatal tehetségeket idén is a magyar színház- és filmművészet elismert képviselői jelölték. A zsűri tagja volt Eszenyi Enikő, Molnár Piroska és Bálint András mellett Csákányi Eszter, Káel Csaba, Orlai Tibor, Szabó István, Lovassy Tamás, Balogh Gabriella és Takács Ildikó.

Forrás: MTI

Göttinger Pál különleges aláírása

Írta: Bokor Ildikó 


Göttinger Pál 1983-ban Budapesten született. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakán végzett 2007-ben. Diplomarandezése a budapesti Merlin Színházban volt. Első önálló rendezése Dennis Kelly Love & Money című színdarabja.
Szakmai gyakorlatait a Radnóti Színházban, a poznani Teatr Polskiban, valamint londoni Young Vic Theatre-ben végezte. Külföldi szakmai gyakorlatai után szabadúszóként Magyarországon dolgozik, budapesti Merlin Színház, Pinceszínház, MU Színház, Bárka Színház, Szputnyik Hajózási Társaság, vidéki Csokonai Színház - Debrecen, Móricz Zsigmond Színház - Nyíregyháza és határon túli Nézőpont Színház - Székelyudvarhely, Marosvásárhely.
November 14-én a Gyulai Várszínház kamaratermében előadott Szabó Borbála: Telefondoktor című bohózatában láthattuk Göttinger Pált, mint a Manna Produkció előadóművésze. A darab egy sikeres nőgyógyász különleges élethelyzetéről szól, aki véletlenül bezárja magát a rendelőjébe és kétségbeesetten elkezd telefonálgatni, hogy onnan bentről megoldja jelenlegi problémáit. A főhős karakterében mindenki magára ismerhet. A figura nagyon emberi, de ugyanakkor mulatságos jelenetek sorozatában teljesedik ki. A főhős saját öniróniáján keresztül szemléli élete csattanóit. Göttinger Pál rendezői mivolta ellenére kiváló művészi tehetséggel jeleníti meg a komédiában szereplő főhős válságos élethelyzeteit. Egy emberként több színész karakter életszituációjába bújva fergeteges energiák sorozata által teljesen emberi és hétköznapi érzelmeket ad át a nézők számára. A művész, aki egyébként rendező, különleges kézjegyével rejtett, de kimagasló tehetségről árulkodik az olvasó számára.
A kézjegy egy nagyon különleges aláírás, szinte varázslatos vonalak hada állítja össze az egész képet. Konkrétum nem olvasható ki belőle. Az egész aláírás egy folyamatos szignóról árulkodik különböző homorú és domború vonalak, majd kis hurkos áthúzások jelenléteiben. Azok az aláírások, melyek nem konkrét névaláírások, csak különböző vonalak összességét kapcsolják össze, nehezen elemezhetőek grafológiai szempontból, de ugyanakkor itt egy látványos, különleges vonaljátékot szemlélhetünk az aláírásban. A vezetéknév és a keresztnév kezdő nagybetűje igencsak kiemelkedik a többi betűhöz képest. Ez azt jelenti, hogy a művész kiemeli saját személyiségének fontosságát, kissé másképp szemléli a világot, mint a körülötte lévő környezete. 

Tekintete kiszáll testéből

SELMECZI BEA 

 Hogyan pereg le az élet szemünk előtt a halál pillanatában? Mi van, ha ekkor ébredünk rá, hogy még nem végeztük el, amiért születtünk? Ha nem dolgoztuk fel, ami történt, és nem bocsátottunk meg az ellenünk vétkezőknek? És mi van akkor, ha mégse kapunk esélyt a befejezésre? A Bárka Színház először mutatta be Magyarországon az ír Michael West Szabad­esés című darabját. A történet valós ideje rövid, egy kórteremben játszódik a főhős szélütésének idején, ám a fejében kavargó gondolatok, emlékek és víziók kitágítják azt. Az emlékek egymásba olvadnak, mindegy, hogy az észlelt esemény csak tegnap játszódott az otthoni kanapén vagy a gyerekkorban történt, az iskolában, amikor a pap megtalálta kabátzsebében a pornográf fényképet, esetleg egy esős napon nyaralás közben. Az asszociációk látszólag távoli viszonyban állnak egymással, de jobban megfigyelve az író, valamint Göttinger Pál rendező is érthető logika mentén fűzi fel őket. Amikor az asszociációs lánc logikája megszakad, Göttinger papírra írt évszámokkal pótolja az érthetőséget, de ezek valójában feleslegesek, hiszen az adott jelenet magyarázza a kapcsolódást. Nem véletlen, hogy Gerryt, a főhőst pontosan és letisztultan alakító Kálid Artúron kívül mindegyik színész több szerepet játszik, mert fejében összemosódnak a karakterek, így Denis, a komisz mostohatestvér (Kardos Róbert) alakítja az életéről döntő orvost is, a szigorú és szeretetlen mostohaapa (Ilyés Róbert) pedig a Nagy Gombaölőt, akit a tudatalattija teremt meg félelmeiből, és aki végül halálpapként elszólítja őt. Feleségében (Varga Anikó) Gerry egész életében elveszett húgát keresi, akit kiskorában magára hagyott, ezért bocsátja meg neki kiüresedett életüket és magányát. Szoták Andrea Milly nénije, valamikori mostohaanyja az egyetlen szerethető figura a környezetében, aki hozzá hasonlóan a szeretetért harcol, de hiába, vágya örökre kielégítetlen marad, ahogy Denis szeretőjéé is, akit szintén ő alakít. A színészek nehéz helyzetben vannak, hiszen ki-be kell járkálniuk a szerepekből, de többnyire azonnal képesek alteregóik bőrébe belebújni. A szerepváltásokat a folyamatos kézi kamerázás külön hangsúlyozza, és ezzel talán meg is könnyíti. A színházi előadásokban alkalmazott vetítés általában közhelyes megoldásokkal operál, de itt érdekes pluszt ad a játékhoz, mert a főhős nézőpontját képviseli. Egyszerre belső világának kivetülése, a kinti események tükre és az arra adott reakcióinak gyűjteménye. Gerry tekintete/lelke néha kiszáll testéből, ilyenkor kívülről tekint saját magára is a kamera segítségével, amit fia tart a kezében. Úgy tűnik, Becsey Kristófot utolérte az operatőrök végzete: annyi színházi felvételt készített, míg végül belerendezték egy darabba. Az előadás a színház határait feszegeti, de megtalálja a megfelelő arányokat, és Thália a tizedik múzsával, a filmmel tökéletes szimbiózist alkot.

"Már csak mennie kell"

Színház. Szabadesés: okos dramaturgia, invenciózus rendezés és a színészek magával ragadó alakításai

A kortárs ír dráma nem ismeretlen a hazai közönség előtt. Martin McDonagh A kripli című darabja, amelyet már tizedik éve játszik sikerrel a Radnóti Színház, valamint Marie Jones fergeteges, a Tháliában Kövek a zsebben, a Pesti Színházban pedig Kövekkel a zsebében címen futott komédiája egyként bizonyította, hogy az a bizonyos sírva vigadós ír életérzés nagyon is közel áll a miénkhez – valószínűleg ez is közrejátszott az említett művek itthoni fogadtatásában. Most pedig harmadikként itt van a nálunk ez idáig ismeretlen, de hazájában egyre növekvő népszerűségnek örvendő Michael West Szabadesése a Bárka Színház jóvoltából, Göttinger Pál rendezésében.

Egy férfi arca villan fel a színpad felett elhelyezett hatalmas kivetítőn: leendő hősünk premier plánban mesél életéről. A fia iskolai feladatként amatőr filmet forgat, apja az ő kérdéseire válaszolgat, mint kiderül. Az elsőre kissé idegenül ható technikai megoldás (amely a továbbiakban szervesen beépül a cselekménybe, lehetőséget adva a szubjektív nézőpont beiktatásának) színházi előadásnál nem megszokott közelségbe hozza főszereplőjét, s a személyességet megteremtve indít el minket a történetben, s leszünk egy ember zuhanásának néma tanúi. 

A cselekmény egy átbulizott éjszaka utáni reggelen indul, ez a darab jelen ideje. Gery (Kálid Artúr) és felesége (Varga Anikó) néhány szót vált egymással, s egyből nyilvánvaló lesz, hogy valami nagyon nincs rendben, valami végleg véget ért tegnap éjjel. A feleség zaklatottan távozik, csíkos pizsamás hősünk már csak a becsapódó ajtónak mondja oda: „Akkor én leviszem a szemetet” – és a következő másfél órában valóban leviszi, csak nem azt, nem oda és nem úgy, ahogy eredetileg tervezte… 

Gery felállna, de megszédül, és visszazuhan a kanapéra. „Segítség!” – suttogja a semmibe. A következő „snittben” már a kórházi ágyon fekszik, orvosok és nővérek sürgölődnek körülötte. Hallja és halljuk a diagnózist: a beteg agyvérzést kapott. Egyelőre nem tudni, milyen mértékben károsodott az agy, és mekkora esély van a gyógyulásra. Hősünk érzékeli a külvilágot, de nem tud kapcsolatba lépni vele. Szól, de nem hallja senki, mindaz, ami ezután következik, csak az ő fejében történik. Gery hosszú és keserű utazásra indul, de ezúttal nem térben, hanem időben. Fizikai passzivitásában mentális mélyrepülést hajt végre, és kényszerül felismerni (már túl későn), hogy az a boldogság, amit egész életében hajszolt, túl van az Óperencián. A közelmúlt és a régmúlt képei villannak fel, emlékek darabkái jelenítődnek és személyesítődnek meg, s kirajzolódik előttünk egy ember élete. Az egymás után sorjázó, lineárisan egymásra épülő epizódok, amelyekből hol a jelenbe, hol a közelmúltba, azaz az eseményeket közvetlenül kiváltó tegnap estébe ugrunk vissza, a tudattalanba száműzött, gyerekkori sérelmekről, elfeledettnek hitt fájdalmakról, rossz döntésekről, elvesztegetett lehetőségekről mesélnek. 

Ha a történetét önmagában nézzük, a Szabadesés végeredményben nem mond sok újat rólunk, az életről és annak örök kérdéseiről – nem lehet nem észrevenni az áthallást az Ivan Iljics halála felé: mintha a zseniá­lis Tolsztoj-mű utánlövését látnánk –, ám a hogyan, vagyis a megvalósítás nagyon is figyelemreméltóvá teszi West darabját. A cselekményt vezető dramaturgiai ötlet, vagyis a három idősík egyidejű mozgatása nagy kihívást jelenthetett a rendezőnek és a színészeknek, de mindenki remekül megállja a helyét. 

A Göttinger Pál által színpadra álmodott történethez Kovalcsik Anikó, Tölli Judit és Omodi Gábor ötlötte ki a díszletet: a teret három fehér lepedő bontja három részre, amelyeket a szereplők ide-oda húzogatnak, elválasztva az egyes idősíkokat és epizódokat, amelyeket Dinyés Dániel zenéje jól követ. A főhős különböző életpillanataiban a színészek különböző szerepeket öltenek magukra: aki az előbb még mostohaanya volt, az most részeg szerető (Szoták Andrea), a gyerekkori pap a közelmúltban pedig penészszakértőként és egyben minden titkok tudójaként lép elő (Ilyés Róbert). 

Az okos dramaturgia, a darabot megfelelően értelmező, pontos és invenciózus rendezés, valamint a színészek magával ragadó alakításai a megtekintésre erősen ajánlott előadások közé emelik a Szabadesést, amelynek tanulsága – ha úgy tetszik, üzenete – ugyan nem cseng ismeretlenül, de szíven üt, ha nem is annyira, mint annak a bizonyos orosznak a meséje egy emberről, aki túl későn ismerte fel, hogy hogyan is kellett volna élnie.

Zsigmond Nóra

Van képem hozzá... „Vígjáték” féltucat telefonra.

Képriport 

Amikor a hetvenes évek elején a háziasszonyok tömegével mentek dolgozni – na nem önszántukból, hanem azért, mert egy keresetből nem sokra lehetett jutni – életre kelt a hűtő ajtó, mint üzenőfal. Manapság a mobil telefon tölti be ugyanezt a szerepet, ott szervezzük saját és családunk életét. Mivel minden eddiginél több szálat igyekszünk egyszerre mozgatni, máris itt van a lehetőség jó témát adni egy remek egyszemélyes komédiának. Szabó Borbála kapott is az alkalmon, és kihasználva a kínálkozó lehetőséget, egy sodró lendületű vígjátékot kerekített hat – vagy ki tudja mennyi - telefon köré. És ahogy az már lenni szokott társat lelt Göttinger Pálban, aki mesterien gabalyodott bele a kínálkozó lehetőségbe. Pillanatonként más és más arcot felvéve próbált úrrá lenni az egyre csak terebélyesedő gondokon. Mert, hogy nem is volt addig probléma, míg nem kezdte el azt megoldani. A végeredmény, sok felszabadult néző, aki végre felhőtlenül kinevethette magát. Jól esett. Az, hogy min derültünk olyan jókat, ide kattintva a galériában megnézhető.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron sorozat a vidéki operajátszásról stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed