"Már csak mennie kell"

Színház. Szabadesés: okos dramaturgia, invenciózus rendezés és a színészek magával ragadó alakításai

A kortárs ír dráma nem ismeretlen a hazai közönség előtt. Martin McDonagh A kripli című darabja, amelyet már tizedik éve játszik sikerrel a Radnóti Színház, valamint Marie Jones fergeteges, a Tháliában Kövek a zsebben, a Pesti Színházban pedig Kövekkel a zsebében címen futott komédiája egyként bizonyította, hogy az a bizonyos sírva vigadós ír életérzés nagyon is közel áll a miénkhez – valószínűleg ez is közrejátszott az említett művek itthoni fogadtatásában. Most pedig harmadikként itt van a nálunk ez idáig ismeretlen, de hazájában egyre növekvő népszerűségnek örvendő Michael West Szabadesése a Bárka Színház jóvoltából, Göttinger Pál rendezésében.

Egy férfi arca villan fel a színpad felett elhelyezett hatalmas kivetítőn: leendő hősünk premier plánban mesél életéről. A fia iskolai feladatként amatőr filmet forgat, apja az ő kérdéseire válaszolgat, mint kiderül. Az elsőre kissé idegenül ható technikai megoldás (amely a továbbiakban szervesen beépül a cselekménybe, lehetőséget adva a szubjektív nézőpont beiktatásának) színházi előadásnál nem megszokott közelségbe hozza főszereplőjét, s a személyességet megteremtve indít el minket a történetben, s leszünk egy ember zuhanásának néma tanúi. 

A cselekmény egy átbulizott éjszaka utáni reggelen indul, ez a darab jelen ideje. Gery (Kálid Artúr) és felesége (Varga Anikó) néhány szót vált egymással, s egyből nyilvánvaló lesz, hogy valami nagyon nincs rendben, valami végleg véget ért tegnap éjjel. A feleség zaklatottan távozik, csíkos pizsamás hősünk már csak a becsapódó ajtónak mondja oda: „Akkor én leviszem a szemetet” – és a következő másfél órában valóban leviszi, csak nem azt, nem oda és nem úgy, ahogy eredetileg tervezte… 

Gery felállna, de megszédül, és visszazuhan a kanapéra. „Segítség!” – suttogja a semmibe. A következő „snittben” már a kórházi ágyon fekszik, orvosok és nővérek sürgölődnek körülötte. Hallja és halljuk a diagnózist: a beteg agyvérzést kapott. Egyelőre nem tudni, milyen mértékben károsodott az agy, és mekkora esély van a gyógyulásra. Hősünk érzékeli a külvilágot, de nem tud kapcsolatba lépni vele. Szól, de nem hallja senki, mindaz, ami ezután következik, csak az ő fejében történik. Gery hosszú és keserű utazásra indul, de ezúttal nem térben, hanem időben. Fizikai passzivitásában mentális mélyrepülést hajt végre, és kényszerül felismerni (már túl későn), hogy az a boldogság, amit egész életében hajszolt, túl van az Óperencián. A közelmúlt és a régmúlt képei villannak fel, emlékek darabkái jelenítődnek és személyesítődnek meg, s kirajzolódik előttünk egy ember élete. Az egymás után sorjázó, lineárisan egymásra épülő epizódok, amelyekből hol a jelenbe, hol a közelmúltba, azaz az eseményeket közvetlenül kiváltó tegnap estébe ugrunk vissza, a tudattalanba száműzött, gyerekkori sérelmekről, elfeledettnek hitt fájdalmakról, rossz döntésekről, elvesztegetett lehetőségekről mesélnek. 

Ha a történetét önmagában nézzük, a Szabadesés végeredményben nem mond sok újat rólunk, az életről és annak örök kérdéseiről – nem lehet nem észrevenni az áthallást az Ivan Iljics halála felé: mintha a zseniá­lis Tolsztoj-mű utánlövését látnánk –, ám a hogyan, vagyis a megvalósítás nagyon is figyelemreméltóvá teszi West darabját. A cselekményt vezető dramaturgiai ötlet, vagyis a három idősík egyidejű mozgatása nagy kihívást jelenthetett a rendezőnek és a színészeknek, de mindenki remekül megállja a helyét. 

A Göttinger Pál által színpadra álmodott történethez Kovalcsik Anikó, Tölli Judit és Omodi Gábor ötlötte ki a díszletet: a teret három fehér lepedő bontja három részre, amelyeket a szereplők ide-oda húzogatnak, elválasztva az egyes idősíkokat és epizódokat, amelyeket Dinyés Dániel zenéje jól követ. A főhős különböző életpillanataiban a színészek különböző szerepeket öltenek magukra: aki az előbb még mostohaanya volt, az most részeg szerető (Szoták Andrea), a gyerekkori pap a közelmúltban pedig penészszakértőként és egyben minden titkok tudójaként lép elő (Ilyés Róbert). 

Az okos dramaturgia, a darabot megfelelően értelmező, pontos és invenciózus rendezés, valamint a színészek magával ragadó alakításai a megtekintésre erősen ajánlott előadások közé emelik a Szabadesést, amelynek tanulsága – ha úgy tetszik, üzenete – ugyan nem cseng ismeretlenül, de szíven üt, ha nem is annyira, mint annak a bizonyos orosznak a meséje egy emberről, aki túl későn ismerte fel, hogy hogyan is kellett volna élnie.

Zsigmond Nóra