“Azon belül, ami van, ez a legjobb helyzet” – Jólléti biztosunkkal beszélgetünk

Civil ügyekben aktív, ugyanakkor élvezi az elcsendesülést. Szeret a természetben sétálni, megélni az elzártság nyugalmát, ugyanakkor élőben játszana már… Boldog a magánéletében, de a nagypolitikától herótot kap. A Momentán Társulat jólléti biztosával, Várady Zsuzsival beszélgetünk. Igen, mesél arról is, hogy mi az a jólléti biztos!

ZSUZSI, A JÓLLÉTI BIZTOS


A nézők nem tudják, hogy a Momentán Társulatnak van jólléti biztosa… Mi ez a munkakör, hogyan alakult ki? És 2020-2021-ben hogy változott meg?

A Momentánnál művészileg demokratikusan működünk. Tehát nincs egy művészeti vezető, soha nem is volt, akinek az ízlése, a véleménye vagy a víziója határozza meg a társulatot. Hanem az emberek, személyiségek és ízlések sokfélesége határozza meg. Ez a színpadon egy áldás. A háttérmunkában és a hétköznapokban viszont olykor nehézséget okoz, amikor a szerteágazó személyiségeinket próbáljuk összehangolni.

És ezért pár éve van egy művészeti felelős, akit évről évre újraválasztunk. Aki együttműködik az ügyvezetőnkkel, megcsinálja a színházi beosztásokat, foglalkozik az egyedi kérésekkel, kérdésekkel művészeti szempontból: elvállaljuk-e, mi fér bele, mi nem stb. De ezt a munkakört is kettéválasztottuk két éve, mert túl sok feladata volt. És a másik feléből lett az úgynevezett jólléti biztos. Ez vagyok én.

Két dologért vagyok felelős, egyrészt a társulati tréningekért, azaz szakmai programjainkért, másrészt pedig a jóllétünkért. Ez egyfajta HR dolog: érezzük jól magunkat együtt, ha valakinek konfliktusa van, akkor legyen lehetősége, kerete, formája annak, hogy ezt hogyan, kivel beszélje meg. Én tervezem meg azt is, hogy menjünk kirándulni, hogy karácsonykor angyalkázzunk.

Szóval ez a jóllét-rész arról szól, hogy legyen dedikált idő és ember arra, hogy ne csak munkatársként, szakmai társakként jöjjünk össze, hanem annak öröméért is, hogy együtt vagyunk.

És a szakmai programok, társulati tréningek hogyan néznek ki?

Egy héten egyszer, hétfőn összegyűlünk és együtt töltünk egy bő fél napot, és tréningezünk. Ezek nagyobb része kifejezetten imprószakmai tréning: előadásokat fejlesztünk vagy valamilyen szakmai készséget; és ezt valamelyikünk tartja a társulatból. A tréningek másik része pedig egy külsős meghívottal zajlik, akit azért hívunk, hogy tanuljunk tőle valamit, ami nem konkrétan impró, de mégis gazdagít minket.

Ilyen volt tavaly Molnár Zsófi beszédtechnika tanár, előtte Bakó Gábor tánctanár, előtte Elek Ányossal színpadi verekedést, harcot tanultunk, amit be tudunk építeni az előadásokba.

Ennek a kettőnek a szervezése, logisztikája, igények begyűjtése, emberek találása az én feladatom jólléti biztosként.

Hogyan változtak a tréningek az utóbbi évben?

Az előző évadban márciusban leálltunk, megszűntek a beszédórák… Augusztusban egy intenzív háromnapos belsős szakmai tréninget tartottunk, ennyit tudtunk csinálni tavasz-nyáron. Szeptember végén pedig indult volna az újfajta képzés: pantomimeztünk volna. Ami nagyon hasznos, hiszen az imprószínpadon mi láthatatlan dolgokkal dolgozunk… De ugye a vírushelyzet ezt elmosta, ráadásul megértettük, hogy a technikai részt kell fejlesztenünk, hogy át tudjunk állni online előadásokra. És ezért most ősz óta ez van: az online előadásainkat fejlesztjük mind technikailag, mind színpadilag. Nagyon más műfaj: máshogy kell játszani, meg kell szokni, hogy kamerákba kell nézni, kisebb mozdulatokkal játszani stb. Ezért most nincs külsős fejlesztés, hanem az online formáinkon dolgozunk. Illetve pont most kezdünk valami újba, márciustól egy történelmi tematikájú impróelőadást kezdünk próbálni.

És ezt is élvezed szakmailag, vagy csak „kényszer”, amit megpróbálsz szeretni?

A külsősök által adott tréningek engem mindig nagyon inspiráltak, mert sokat tett hozzánk, hogy tanultunk valami újat. De hozzáteszem, hogy most ősz óta a technikai átállás kapcsán is tanulunk rengeteg új dolgot. Nagyon sokféle újdonságot fedeztünk fel ezekkel az előadásokkal, hogy mit lehet megcsinálni a színpadon, a képernyőn. Az elmúlt egy hónapban például a Rendezők Viadalát áttettük online-ba, azért nagyon izgalmas volt felfedezni olyan filmnyelvi dolgokat, amit online meg tudunk csinálni, egyébként élőben a nézőkkel pedig nem lenne rá lehetőség.

Tehát ez is egy tök jó tanulás, persze! De az élő együttlét örömét nem tudja megadni. Azon belül, ami van, ez a legjobb helyzet, amiben lehetünk, de azért nem ez az álomállapot…

Egy előadás, amit nézőknek játszol, az feltölt. Látod, hogy adtál, érzed, hogy örülnek, jókedvű embereket látsz, akik visszadobják neked a szeretetüket. Tehát egy energiaáramlás van oda-vissza, amivel egy jó előadás után mind a nézők, mind a játszók feltöltődve érnek haza. Egy online előadásnál furcsa és nehéz, hogy nincs visszajelzés.

Mármint persze van egy csomó pozitív impulzus a csetfelületen, köszönömök a végén, ami nagyon fontos is és nagyon jólesik. De az, amit megtanultál, hogy a színpadon érzed, hogyha tartasz egy szünetet, akkor hirtelen mindenki rád figyel, és ott megáll a levegő, vagy bemondasz egy poént és nevetnek. Tehát hogy együtt lélegzik ott egy közönség, magának a színháznak a varázsa, ami egy jelenléti műfaj… Hogy ez nincs meg, hát ez baromira hiányzik. Annyira el voltunk eddig kényeztetve, erre is megtanít ez a vírus, hogy ezt készpénznek vettük, most meg ez nincs…

És nincs bennem sem harag, sem bármi, hogy ez miért nincs, de attól még hiányzik és várom, hogy majd legyen újra persze!

Igen, értem. Mondjuk furcsa is lenne, hogyha nem várnád :)


ZSUZSI, A CIVIL


Mondtad, hogy kettős érzés van benned most. Van, ami felhúz és van, ami lehúz. A nagy társadalmi változtatási igény és ami egy kicsit ellentmond ennek, hogy a magánéletben megéled a meghittséget, nyugalmat… Hogy van ez benned? Mesélsz a „civil” szerepvállalásaidról?

Mindig volt bennem egy igény a társadalmi szerepvállalásra vagy „civilkedésre”. És valójában az történt, hogy ez megtalált most engem. Tehát nem magamtól csaptam fel aktivistának, hanem az SZFE-t elkezdték ellehetítleni, és én mint aki oda jártam, ott doktoriztam, ott tanítok, része lettem ennek a természetesen és organikusan alakuló ellenállásnak. És akkor ott egy nagy kérdés persze, hogy mennyire szippantódsz be és mennyire veszel magadra felelősséget, és én eléggé beszippantódtam. Ami persze relatív, mert azt látom, hogy vannak olyan emberek, akik fél éve napi 14 órákat ezért dolgoznak ingyen és bérmentve…

De belekerültem, és ott is maradtam, mert oda húzott a szívem. És lett ez a Sztrájk TV, amiben szerkesztő lettem. Már a sztrájkszervezésben is lelkesen benne voltam, mert ez nekem nagyon tetszett, hogy ez jogilag teljesen tiszta, és közben világosan kifejezzük az ellenállásunkat, tehát ez nekem nagyon kedvemre való forma. Ez az idealizmusomat mutatja (nevet) – semmit nem is értünk el vele, tehát konkrétan le sem ültek velünk tárgyalni…

Szóval jött a Sztájk TV, ami egy online szabadegyetem. Az egyetem tanárai nyilvános előadásokat adnak, amit mi streamelünk. És ezt szerkesztem. És akkor ezen a nehéz, mocskos, terhelt dolgon belül ez egy izgalmas, kulturális szerkesztői feladat.

Egyébként ez az SZFE csapat valahogy mindenre ezt választja – de ebben a Momentán is hasonló –, hogy nehéz helyzetben a kreativitás kapcsol be. Hogy akkor ebből mit lehet csinálni, alkotni. Így ezekből a nehéz dolgokból állandóan születik valami szép. És hát nagyon durva hónapokon vannak túl a diákok is, az oktatók is, és a munkatársak is.

Anno Pintér Béla mondta 8-9 éve, hogy: Az előző kormány pénzt adott nekünk, a mostani pedig témát… És a többi „civilkedés”?

Benne vagyok egy szivárványcsaládos csoportban. Kb. másfél éve lettem benne aktívabb, pár másik lelkes emberrel közösen párhavonta eseményeket, találkozókat szerveztünk szivárványcsaládoknak, ahol ismerkedtünk, beszélgettünk a jogi helyzetről, lehetőségekről, tapasztalatokról stb. És közben gyorsan változott a közélet: elkezdtek nonszensz megjegyzéseket tenni kormányon lévő emberek, minősíteni a melegeket, és olyan törvényt előkészíteni, ami szerint nem fogadhattak örökbe homoszexuálisak vagy egyedülállók… A jobboldali sajtó is bedurvult. Tehát olyan támadások indultak el, amire egy önvédelmi reakció volt, hogy kezdjünk el beszélgetni arról, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben.

És akkor az augusztusi rendezvényre odajött 30 szélsőjobbos, akik fenyegetőleg léptek fel. Te csak éled az életedet, de valahogy szembejön a közélet meg a politika, és akkor azon el kell gondolkodni, hogy hogyan tovább.

És hogyan lett tovább?

A szivárványcsaládos atrocitás ott tart, hogy voltam a rendőrségen, mert feljelentést tettünk, elindult egy ügy, de ki tudja, mikorra lesz bármi fajta ítélet. A további aktivizmustól viszont elment kicsit a kedvem, meg főleg az energiám is: merthogy mindez ugye párhuzamosan zajlik az SZFE üggyel. De szerencsére páran fantasztikusan tolják ezt, hihetetlen intelligenciával, türelemmel, kitartással, én most ebben az ügyben kicsit zárójelbe tettem magam.

Beköszön állandóan az ablakon a politika, a nagypolitika, és ezzel küzdök napi szinten, hogy mi a jó döntés: teljesen kizárni, inkább nem is foglalkozni vele, csak a saját kis békés burkomban élni...

Mert én egy olyan szerencsés helyzetben és emberekkel körülvéve élek, hogy megtehetném, hogy nem foglalkozom semmivel. Ez az SZFE kapcsán mondjuk pont nem igaz… (kicsit nevet) De úgy egyébként: hogy mi a jó arány… Engedjek is, de közben adjak is ebbe a térbe erőt, miközben nem lehet, hogy ez felemésszen. Tehát nagyon fura ez a helyzet, és nyilván sokan küzdünk ezzel…


Igen, valószínűleg… És mi a harmadik aktivista projekt, amiben részt vettél/veszel?

Az egy csodálatos felkérés volt: a Független Előadóművészeti Szövetségnek, a FESZ-nek volt egy nagyköveti kampánya, hogy a független színházakban dolgozók, elsősorban a háttérmunkásoknak induljon egy közösségi kampány (kellékesek, díszítők, öltöztetők, dramaturgok – akiknek jelen helyzetben alig van munkalehetőségük).

Én voltam az egyik nagykövet, akit felkértek. Ez egy nagyon jó kaland volt, januárban két héten keresztül vittük hírül ezt a kampányt. És csodálatosak voltak az emberek, annyira sokan segítettek adománnyal, csomóan színházi szakmából, akiknek szintén semmi pénzük… De például volt általános iskolai osztálytársam is adományozott, akiről azt sem tudom, hogy mi van vele. Sokan ott voltak, figyeltek, segítettek.

Sosem jutott eszembe pénzt kérni valamire, de másnak pénzt kérni nagyon jó érzés. Ez egy nemes ügy, aminek a szolgálatára voltunk mindannyian. Hajtott az adrenalin is, hogy minél több pénzt gyűjtsünk össze, és persze fontos a játék-jellege is. Sok pénzt sikerült összegyűjteni, nem is vártunk ennyi támogatót, ez nagy öröm. És ha már így előkerült, továbbra is lehet támogatni a FESZ Segélyalapot.

ZSUZSI, A MAGÁNEMBER


Hú, azt érzem, hogy nagyon negatív voltam az interjú alatt. És ez azt hiszem, olyan, amivel nem szívesen szembesülök, mert általában én vagyok a jókedvű, a pozitív, az üdvöske, az energiabomba, a tele vagyok tervekkel… És furcsa ezzel szembesülni, hogy most nem tudom betölteni ezt a szerepet. Persze nem is biztos, hogy dolgom mindig ezt a feladatot ellátni, valószínűleg most jutottam el idáig az önismeretben.

Érdekes, hogy a jólléti biztos pedig te vagy, ez is végül is egy ilyen feladat.

Hát én ezen már annyit röhögtem decemberben, amikor meg voltam kicsit zuhanva, hogy lehet-e úgy valaki jólléti biztos, hogy amúgy ő nincs jól...

Igen, felmerül a kérdés, hogy a saját jóllétedet hogy biztosítod?

Hm, életvezetési tippeket szeretnétek? (nevet)

Igazából egyszerű dolgokat tudok mondani. Például meditálok reggel, ez fontos és nagyon szeretem. A természet. Sokat kirándulunk. Finomakat eszünk. Többet itthon vagyok, a házimunkában felfejlődtem. (Volt honnan.)
Tanítok is, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumnak van egy OKJ-s képzése, ott tanítok fiatalokat improvizálni. Nagyon szeretem őket, iszonyatosan energikusak, jókedvűek, szerethetőek, ez például mindig abszolút feltölt.

Március végével szabadtéren vagy valamilyen módon szeretném újrakezdeni az imprós csoportomat is. És persze a Momentán, hogy be lehet menni minden héten, együtt játszani, próbálni. Ez egy tök nagy csoda szerintem, hogy az így felállt. Átképeztük magunkat valamivé sok háttérmunkával és segítséggel: sikerül jelen lennünk. Ez nagy öröm. És büszkeség is, és kihívás is, mert annyira más dolgokat kell csinálni így a színpadon, ami jó feladat. Ez is nagy öröm.

Ördögkatlan – a dátum már megvan, a fellépőkre még várni kell

Nem babonából, hanem a koronavírus-járvány jelentette létszámstopp után maradt el a tizenharmadik Ördögkatlan Fesztivál. A 2021-es évben már kijelölték a dátumot, de a rendezvény sorsa még nincs kőbe vésve. Bérczes László lapunknak súgott.

Idén augusztus 3. és 7. között bolydul meg főként Nagyharsány környéke, amikor öt napig prémium koncertek, színházi előadások és egyéb programok állnak majd a kultúra szolgálatába. A tizennegyedik fesztivál fellépőinek sora még nem látott napvilágot, de Bérczes László, a rendezvény egyik fő szervezője az Új Harkányi Híreknek elárulta: szándékuk szerint legalább kétharmadban a tavalyi terveket fogják követni, és a legpozitívabb forgatókönyv szerint április második felében, májusban számolhatnak be sok-sok konkrétumról. A konkrét szerződésekkel, felkérésekkel várunk – tette hozzá a rendezés járvány jelentette bizonytalanságaira utalva.

Felidézte: tavaly a 30Y húszéves évfordulóját akarták megünnepelni, de a 21 ugyanolyan fontos, mint a húsz, így ha lesz Katlan, Zoliék a középpontban lesznek. Mint Bérczes László emlékeztetett, tavaly díszvendégnek hívták meg Bereményi Gézát, ami idén is így lesz. Szintén díszvendég lett volna a Nézőművészeti Kft. számos előadásával, és most sincs okuk másként tenni. Az azért nem biztos, hogy ugyanazok az előadások érkeznek – árulta el.

Hatezer forintért bármikor megtekinthető több mint 20 színházi előadás

A eSzínház platformon lehetőség van havi előfizetésre is, amelynek díja 5990 Ft. Ezzel a „bármikor megtekinthető” kategóriába tartozó előadásokat és koncerteket lehet elérni.

Jelen pillanatban 26 színházi előadás található az említett menüpontban, de ezek közül a Textúra, a Portugál és az Anyatigrisek című musical-re nem vonatkozik az előfizetés.

A kínálatban megtalálható többek között a Vörösmarty Színház Mester és Margaritája, a Kőszegi Várszínház Grecsó Krisztián regényével azonos című Vera előadása, Dinyés Dániel és Göttinger Pál zsenális Operabeavatója, a Tarr Sándor regénye alapján készült Szürke galamb a Stúdió K-tól és például a Katona József Színház Mizantrópja.


„A KŐSZÍNHÁZ AJÁNDÉKA, HOGY ELEVE RENDEZŐKÉNT DEFINIÁL” - Beszélgetés Fábián Péterrel

Jelenleg a Szegedi Nemzeti Színházban próbál Fábián Péter, a k2 Színház egyik alapítója és vezetője. Kőszínházi és független munkastílusról, elvárásokról és a közönség igényeiről, meg az általa elképzelt repertoárszínházról is beszélgettünk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Kaposváron te is, Benkó Bence is színésznek tanultatok, de ma a k2 Színház íróiként, rendezőiként, társulatvezetőiként ismernek titeket. A váltás pillanatnyi elhatározás vagy hosszabb folyamat eredménye volt?

Fábián Péter: Amikor másodéves korunkban Magyar monoszkóp címmel elkészült az első előadásunk, nem gondolkodtunk még társulatban. Nem is rendezőként, inkább játékmesterként viselkedtünk. Ráadásul az első előadásainkban játszottunk is, ezért sem beszélnék radikális váltásról. Évekbe telt kimondani, hogy egyre jobban éreztük magunkat a „másik oldalon”. Rájöttem, hogy nem leszek kimondottan jó színész, mert túlagyalom a dolgokat, miközben az írói és rendezői szárnypróbálgatások pozitív visszajelzéseket kaptak, meg jól is éreztem magam bennük. Az egyetem végére tudtam, hogy abban jobban tudok teljesíteni. Nem jelentett traumát, hogy nem leszek színész: az fűtött, hogy előadásokat készítsünk. Hogy ebben mi a szerepem, fokozatosan derült csak ki.

R: Amikor elkezdtetek rendezni az egyetemen, milyen modellek voltak előttetek?

FP: Mivel nem volt semmilyen szakmai tapasztalatunk, meg a kortársainkkal dolgoztunk, nem motivált, hogy olyan státuszban jelenjünk meg, mint a nekünk kurzust tartó tanárok. Az egyetemen gyakori volt, hogy magunkban dolgoztunk, és megmutattuk, hova jutottunk. Bencét is, engem is egyre többször kértek meg, hogy nézzük kívülről a jeleneteket, a tanárainktól pedig igyekeztünk a hasznos fogásokat ellesni.

R: A struktúra kérdései, vagyis az, hogy kikkel, milyen keretek között hoztok létre színházat, mennyire foglalkoztattak ekkor?

FP: A forma eleinte nem érdekelt, csak az, hogy mit szeretnénk csinálni. Szóba sem jött, hogy kőszínházban rendezzünk, de ez nem is igen izgatott minket akkoriban. A független színházi forma korán elkezdett érdekelni, egyrészt Kaposvárra is jutottak el hírek ezekről, másrészt tanultunk is róluk, például a te óráidon a Krétakör Színházról, ami óriási hatással volt ránk. Szerettünk volna olyanok lenni, mint a nagy független csapatok. Aztán jött a valóság, és mi rádöbbentünk, milyen időigényes és kemény munka ez. 

R: De nem volt meg bennetek az, hogy most mindenkinek megmondjátok a tutit? 

FP: Biztosan volt ilyen is, a második előadásunk, a Sziszüphosz konkrétan öndefiníciós kísérlet volt: hol vagyunk mi, hogy lehet nem intézményi keretek között dolgozni? A kőszínházból látott addigi élmények a hierarchiáról szóltak, mi viszont csapatban akartunk dolgozni.

R: 2014-ben végeztetek, és elég korán megjelentetek kőszínházakban. Igaz, közülük több speciális képződmény, gondolok a befogadó Szkéné Színházra vagy az ősfüggetlen, saját társulattal rendelkező Stúdió K-ra. 

FP: A Szkénében korán, 2013-ban megjelentünk a Viharokkal. Úgy kerültünk oda, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozón benne voltunk Schermann Márta egy helyspecifikus előadásában, ahol megismerkedtünk Csóka Timivel. Elérhetőségeket adott, így tudtunk aztán „házalni”. Komoly gesztus volt a Szkéné részéről, hogy bólintottak, holott senki sem ismert minket, nem volt semmilyen nevünk. A Stúdió K-nak is örökké hálásak leszünk, hogy befogadták az egész csapatot úgy, hogy az ő teljes társulatuk is benne volt a Bakfittyben. Orlai Tibort is nevesíteni kell, aki az első igazi évadunkban, és azóta is minden szezonban egyedül finanszíroz egy előadást. Kellettek a nagyvonalú gesztusok, hogy beinduljon valami, amire építeni tudunk. A Züfec, a Bakfitty és a Platonov jó felütés lett a támogatóinknak köszönhetően.

R: Majd bevettétek az ország több nemzeti színházát: Miskolcot, Pécset, Kecskemétet és Szegedet. 

FP: Miskolc léptékváltást hozott: Béres Attila látta a Szkénében a Röpülj, lelkem!-et, és meghívott minket rendezni. Azt mondta, ha jól sikerül az előadás, lehet folytatása, sőt vihetjük magunkkal a csapatot is. Több szempontból előnyös volt az együttműködés: újabb terep a k2 számára, meg kíváncsiak is voltunk, hogyan tudunk kőszínházi közegben működni. Gondolkodás nélkül igent mondtuk és nem is bántuk meg: nagyon jó volt Miskolcon dolgozni. Miközben az Elza, vagy a világ végén dolgoztunk, megszületett a trilógia ötlete. Az Elza nagyon népszerű lett a városban, sokan nézték, adta magát, hogy a hűséges nézőket támogassuk a történet továbbírásával. 

R: Mennyire más a kőszínházi munka ahhoz képest, amikor a k2-ben dolgoztok?

FP: Volt bennem félelem, hogy túl kötött lesz, hogy nem hat kedvezően a kreativitásunkra. Tartottam attól, hogy mindent megmondanak előre, hogy a kőszínházi színészek lenéznek minket. Szerencsére tévedtem: mindenütt sikerült olyan légkört létrehoznunk a színészekkel, ami emlékeztetett a saját csapattal folytatott munkáinkra. A fő különbség talán az, hogy egy-egy új társulatnak több idő kell ráhangolódni a nyelvünkre és stílusunkra, míg a k2-sökkel már félszavakból se értjük egymást. A kőszínház ajándéka, hogy rendezőként definiál még mielőtt beléptem volna az ajtón. Ez plusz felelősséget rak ránk, de tiszták a játékszabályok is. Korán meg kell hozni döntéseket, míg a k2 esetében akár még a látványt érintő kérdések is sokszor hosszan és demokratikusan dőlnek el. A kőszínházban két hónappal a próbakezdés előtt tervelfogadás van, miközben mi a próbák alatt írjuk a darabot, tehát erre nekünk íróként-rendezőként muszáj reagálni. Függetlenként napokat elvacakolunk azzal, hogy ki ugrik haza egy állólámpáért, egy kőszínházban viszont csak azzal foglalkozunk, amiért ott vagyunk. Vannak kötöttségek, de ezek érthetőek és elfogadhatóak: míg a k2-vel „simán” csinálhatunk egy kilencórás előadást Hamvas Béla Karneváljából, egy repertoárszínházban kötöttebb röppályán szárnyalunk. Kőszínháza válogatja, hol mennyire lehet felépíteni ugyanazt a hangulatot és tempót, mintha a saját terepünkön dolgoznánk: Miskolc nyitott volt, Kecskeméten a vezetéssel megromlott kapcsolat, emiatt nehéz volt haladni. 

R: Nyilván attól is más a helyzetetek itt és ott, ha saját darabot visztek, mint Miskolcra, illetve ha olyan, erős elvárásokat támasztó műfajokkal találkoztok, mint Kecskeméten az Állami áruház, vagy Szegeden a Lúdas Matyi nyomán született Matyi elszabadul, illetve most a Black Comedy esetében.

FP: Amikor azt kérik, hogy mi írjunk darabot, akkor mi leszünk a kortárs magyar bemutató. Nem titok, hogy Miskolcon a Játékszín a legkevésbé kockázatos játszóhely, ahol jól kommunikálható egy-egy új ősbemutató. Az általad említett operett vagy gyerekelőadás esetében érthető módon ki kell szolgálnunk bizonyos igényeket, de a kötöttségek sokszor a műfajból fakadnak. A felkérésből sejthető, mennyire szállhat el az agyunk, de mi mindig abból indulunk ki, hogy mi a probléma, és ha ez megvan, akkor a szereposztástól a látványig szinte minden könnyebben megy.

R: A kőszínházban készen kapjátok a szereposztást?

FP: Volt már kérés, hogy hozzunk helyzetbe egy-egy színészt, hogy valaki játszhasson egy nagyot, akkor úgy alakítottuk a darabot. Volt, hogy próbáltunk innovatívabb szereposztást kialkudni, de bizonyos játékszabályokat be kellett tartani, így újraterveztünk, és addig rágcsáltuk a mondatokat, míg igazán passzoltak az adott színészhez. A Black Comedy teljesen új terep, hiszen itt minden adott volt, még a szöveghez sem lehet hozzányúlni.

R: Megfordítom egy korábbi kérdésemet: a kőszínházi gépezet mennyire tud a ti szabadságigényetekhez alkalmazkodni?

FP: Ez megint helyszínfüggő: ha valaki tudatosan minket hív dolgozni, arra is kíváncsi, hogy ő igazgatóként mekkora kockázatot képes vállalni. Nemsokára megyünk a Budapest Bábszínházba dolgozni, ahol a bábok miatt jóval korábban ki kell találni rengeteg dolgot: érzékeny és izgalmas párbeszéd kezdődött arról, hogyan tudunk igazodni egymás igényeihez úgy, hogy közben egyik fél szabadsága se sérüljön.

R: Nagyon mások a vidéki kőszínházi közönség reakciói, mint amihez szokva vagytok?

FP: A pesti belvárosi nézőkhöz képest egészen más nézőrétegek is megjelennek. Láttuk, hogy milyen az, amikor vidéken nevetnek egy poénon és Pesten nem, vagy épp fordítva. Érdekes látni, hogy melyik városban tud fontos lenni egy-egy új bemutató: Miskolcon az Elzának olyan sikere volt, hogy külön facebook-csoportok alakultak miatta. Budapesten sokkal nagyobb a zaj, nehezebb kitűnni, de jóval összetettebb az elvárásrendszer is. 

R: Annyira megtetszett a kőszínházi levegő, hogy nekiláttatok igazgatói pályázatokat írni?

FP: Két út áll előttünk az életben maradásra: szerzünk egy saját játszóhelyet, vagy pedig betagozódunk egy kőszínházba. Egy befogadó színházban lassan építgethetnénk valamit, de ott is csak vendégek vagyunk: lassan tíz éve élünk ebben az átmeneti létben, és egyre nehezebb ezzel mit kezdeni. Izgalmas lenne megszerezni egy kőszínházat, és idővel akár feláldozni azt, hogy szűk társulat legyünk, helyette inkább a k2 szellemiségét kiterjeszteni az egész intézményre. Amikor az Új Színházat megpályáztuk pár éve, kalandvágy volt bennünk, a Pécsi Nemzeti Színház esetében viszont elhittük, hogy lehet esélyünk. Nagyon naivak voltunk, belátom. Jelenleg az igazgatóválasztás nem több színjátéknál: ha nem a megfelelő oldalhoz tartozunk, esélyünk sincs. 

R: Milyen lenne az a vidéki kőszínház, ahol ti vagytok a főnökök?

FP: A mostaniaknál sokkal nyitottabb színházban gondolkodnánk: az épületet is kinyitnánk, ne legyen csak héttől tízig működő, misztikus hely a színház. Lényeges volna becsatornázni a helyet a város életébe, ahol kiállítások, találkozók, estek zajlanak. Nagy hangsúlyt fektetnénk arra, hogy a következő generáció már úgy nőjön fel, hogy színházi ízlése van: azt akarjuk, hogy elvárásokkal érkezzen a színházba. Tudom, hogy vannak műfajok és elvárások, amiket meg kell tartani, de az ízlés terén igenis lehet előre lépni. 


Aldo Nicolaj: Hárman a padon - online előadás

Orlai Produkciós Iroda - Füge Produkció 
1 óra 30 perc 
dráma


Rendező: 
Göttinger Pál

Szereplők:
Benedek Miklós
Gálvölgyi János
Egri Márta

Aldo Nicolaj darabja három idős ember történetét meséli el, a „vasnemzedék” utolsó néhány élő képviselőjének nyugdíjas napjait. A leélt és végigküzdött XX. század vége egy zsúfolt lakótelepen éri őket. A nő szelíd és jókedvű maradt – de a hajdan erős fiúk, akik valaha bátor katonák, aztán szorgos munkásemberek, derék családapák, büszke, öntudatos férfiak voltak – most már emlékeken merengő, rozoga, mogorva úriemberek. Ki egyedül, ki a családjától éppen csak megtűrten, de mindenképpen magányosan éldegél... lejár erre a kis térre, hogy a padon üldögélve várakozzon cél nélkül – és szót váltson azzal, aki hasonlóan járt. Nem ismerik egymást, de lassacskán, ahogy rendre összefutnak a padnál... barátok lesznek. A barátságuk pedig fokozatosan feltölti őket, a kiürültség érzetét felváltja a valahová tartozás biztonsága, az újonnan felvett szokások megnyugtató rutinja. A feleslegesség, a szeretetnélküliség, a céltalanság szürkesége alól kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetségeskeresés szívmelengető, ezerszínű, derűs palettája. Ebből a megtalált biztonságból pedig új kalandvágy születik – így elhatározzák, hogy még egyszer, utoljára, belevágnak egy kalandba.

Szereplők:
Benedek Miklós
Gálvölgyi János
Egri Márta


„megjöttek a jetik”

A második életmű. 
Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája 
(Szerkesztette Jákfalvi Magdolna – Nánay István – Sipos Balázs) 

Mennyi titok, mégis milyen egyszerű, magától értetődő itt minden! Vagy mégsem? Különös könyv ez A második életmű című kötet, amely már címe és alcíme – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája – szerint is rendhagyó kalandra invitál, mintegy bepillantást ígérve a kulisszák kulisszái mögé, a színházi rendezőképzés ördögkonyhájába, hogy kellőképp romantikusan fejezzem ki magam, de épp e bepillantás annyit azonnal sejteni enged, hogy a szó intellektuális értelmében valóban egyfajta boszorkányos műhelyről van itt szó. Úgy tűnik, a rendezőpedagógus Székely az ismeretek átadásában már-már matematikailag precíz és egzakt, ám e pontossággal épp azt kívánja felszabadítani a hallgatóban, ami a legkevésbé racionális, az alkotó erőt, ami csak úgy bontakozhat ki, ha egyszerre működik benne a spontaneitás és a fegyelem. De máris túl előreszaladtam. Tudniillik a Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs szerkesztette kötet – mások mellett mindhárman szerzői is e gyűjteménynek – ha akarná, sem tudná, de nem is akarja elvonatkoztatni a Székely-féle színházcsinálás iskoláját attól a Székely Gábortól, aki az elmúlt félévszázad magyar színházművészetének egyik kimagasló, korszakos, nemzetközileg is elismert alkotója, ám akiről a kötetben megszólaló, ráadásul nem is a legifjabb évjáratot képviselő Székelynövendék, Göttinger Pál a lehető legtermészetesebben kijelenti, hogy „ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik már nem láttak igazi Székely-előadást” (152.). Hogyhogy? Micsoda égbekiáltó paradoxon! Egy ifjú rendező, akit a kor nagy rendezőegyénisége avat be a mesterség titkaiba, tanítómestere egyetlen munkáját sem láthatja? Igaz, tudjuk jól, Székely nem önszántából vonult vissza a színházi rendezésből közel két évtizede, alkotói ereje teljében, legfeljebb az nem látható máig tisztán, hogy az a bizonyos bürokrata testület – a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottsága –, amelynek e brutális tetthez természetesen megvolt a joga, tényleg pusztán szakmai inkompetenciából és hatalmi gőgből szorította-e le őt a pályáról azáltal, hogy eltávolította a négy évvel korábban általa alapított Új Színház éléről, azaz hogy mennyi politikai és szakmai ármány rejlett a háttérben. 

Ez lenne az egyik Székely-rejtély, ami azonnal további rejtélyeket indukál. Miért mondott le Székely 1989-ben a Katona József Színház igazgatói posztjáról, és miért vált meg a társulattól, ha nem támadt lényegi szakmai konfliktus köztük Zsámbéki Gáborral, akivel együtt alapították a Katonát, és akivel példamutatóan szolidárisak maradtak a szakítás után is? Egyáltalán hogyan sikerült nekik 1982-ben színházat alapítani, ráadásul a pártállami korszak megmerevedett struktúrái közepette egy színháztörténetileg is egyedülálló elittársulatot csupa tehetséges klasszisból? És hogyan sikerült taccsra tenniük a Nemzeti Színházban a fejükre ültetett, ügynöknevén „Borisz” Nagy Pétert, aki a kultúrpápa Aczél kulcsembere volt? De már ezt megelőzőleg is, mitől nevezték ki őket szinte egyszerre, alig néhány évvel rendezői diplomájuk kézhez vétele után Szolnokra, illetve Kaposvárra főrendezőnek, majd igazgatónak? Stb., stb. Ring Orsolyát, aki az ELTE történettudományi doktori iskolájában behatóan foglalkozott a késő Kádár-kori Nemzeti Színházzal, elsősorban a Nemzetiben töltött négy év és a Katona alapítása érdekli a jelen kötetben is olvasható 2008-as Székely-interjújában (az összegyűjtött dokumentumok külön kiadványként is megjelentek: Imre Zoltán–Ring Orsolya: Szigorúan bizalmas. Dokumentumok a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéhez, Ráció Kiadó, 2010.), ami nem véletlen, hisz a történetnek ez a politikailag legélesebb, vagyis a nyilvánosság előtt leginkább ködösített fejezete. Ring tehát felteszi a maga kérdéseit, ám Székely interpretációjában minden magától értetődően egyszerű. Zsámbékival a főiskolán évfolyamtársak, bár egyikőjük Major Tamás, a másik Nádasdy Kálmán növendéke, ám a közös dramaturgiai órán épp Csehov Ivanovja hozza össze őket (később a drámát mindketten megrendezik, 1977-ben Zsámbékinak ez a kaposvári búcsúja, Székelynek 1996-ban az Új Színházban ez pályája utolsó előadása). Arról nem beszél, amit annak idején sokan tudni véltek, hogy ők ketten pályafutásuk legelején megfogadták, pesti pozíciót csak együtt vállalnak, de elmondása szerint is következetesen ennek jegyében cselekedett, a neki felkínált ajánlatokat visszautasította, és amikor a Nemzeti élére hívják, ragaszkodik Zsámbékihoz „folyamatos kapcsolatunk meg a várható feladat szükségletei miatt” (286.). Nekik Nagy Péter csupán protokolláris főnök, a szakmai feladatokat tekintik saját reszortjuknak, ami „nyilván a naivitásunk vagy ostobaságunk” (290.), mert a helyzet pillanatok alatt botrányos lesz. Rá kell jönniük, hogy „ez az egyébként jelentős kultúrával bíró ember a színházi élet alapvetéseivel sincs tisztában” (290.), mégis megidézteti raportra őket a párt teljes kulturális vezetése elé, ám „amikor ez a grémium megtudta a történet igaz változatát, érezhető volt, hogy Nagy Péter kegyvesztett lett” (291.). A feljelentések és az aknamunka azonban nem marad abba, Vadász Ilona, a színház párttitkára és a VII. kerületi pártbizottság nem adja fel a küzdelmet a Gáborok ellen, ahogy a színházi zsargon nevezi őket. Később az is felvetődik, hogy Vámos László venné át a Nemzeti igazgatását, aki „szeretett bennünket, és közölte, hogy igényt tart ránk”. „Vámos nem volt a tanárunk, de nagyon becsültük, viszont stilárisan teljesen különböztünk, esztétikailag nagyon nagy távolság volt köztünk.” Ekkor tehát „mi közöltük, 643 hogy nem maradunk, […] és erre jött a zűrzavar […], döntésünk kritikai és nemzetközi fogadtatása erős volt” (298.). Itt lép színre Pozsgay Imre, Székely régi mentora, aki már a szolnoki színházat is látogatta: felajánlja nekik a Katona önállósulását, és mielőtt leváltanák miniszteri posztjáról, még aláírja az alapító okiratot. „Konokok voltunk, és ezt jól tettük. Abban az időszakban az elvek melletti kiállásnak eredményei lehettek, ez most nem mondható el” (298.) – vonja le a következtetést Székely, tíz évvel az Új Színház-ügy után, mintegy arra is utalva, hogy az igazi titkok, ha szabad így fogalmaznom, nem a hatalmi és politikai játszmákban rejlenek. 

Engedtessék meg e sorok írójának itt egy-két mondat erejéig a szokásosnál személyesebbnek lennie. Jómagam is nagyjából Székely és Zsámbéki színre lépésével egy időben tűntem fel afféle botcsinálta színikritikusként, azaz bölcsész diplomával, minden színházi szakmai előélet nélkül, de azt azonnal megállapítottam, hogy vannak előadások, amelyek alkalmasint, minden jól megcsináltságukkal együtt vagy anélkül, muzeális, életidegen mivoltukkal képtelenek megérinteni, míg mások kiforratlanul is, de jobb esetben korszerű érettségükkel mintegy személyesen megszólítanak, felráznak, pofon vernek, felkavarnak. Jól emlékszem, kezdő kritikusként ez a titok izgatott a legjobban. Mitől vitálisabbak és érdekesebbek a szolnoki és kaposvári előadások, mint a fővárosiak? Ez volt a hetvenes évek Budapest–vidék színházi vitája. Székely ezt egyik, a nyolcvanas évek derekán készült interjújában úgy látja, a művészileg egyre inkább stagnáló fővárosi színházak „főként olyan színészeket kerestek, akik kedvező adottságaik, lekerekített személyiségük, ügyességük, »kész voltuk« miatt »gyorsan megtérülő befektetésnek« ígérkeztek”, míg „a vidékre került színészek – éppen elrajzoltságuk, rendhagyó egyéniségük és tehetségük folytán – inkább azonosak voltak a korral” (165.). Így aztán idővel egy-két vidéki társulaton belül kialakult az az úgynevezett „kemény mag”, „amely már a színházi munkáról azonos nézeteket valló színészekből és rendezőkből állt”, „jelentős teljesítmények” születtek, amit „több színikritikus megpróbált a budapesti színházi élet »állóvizének« fölkavarására fölhasználni” (166.). E kritikusok közt tartom számon magamat is, s bár elismerem, hogy ifjonti hévvel és éles helyzetekben néha vastagon fogott a tollunk, a lényeg mégis az, hogy néhányad magammal már akkor meg voltunk győződve, hogy a magyar színház korszakos fordulatának vagyunk tanúi, s azt hiszem, ezt később a Katona, a Babarczy László által továbbvitt kaposvári színház és Székely, sajnos, rövid életű Új Színháza meszszemenően igazolta. Azt nem volt nehéz belátni, hogy a Gáborok többet tudnak, szakmaibb, hitelesebb, személyesebb színházat csinálnak, mint amit korábban megszoktunk, mégis feltűnő volt, hogy a kritikának mennyire nincsenek se mentális, se fogalmi tartalékai e színházi nóvumok elemzésére. Emlékszem a saját igyekezetemre, hogy legalább a kérdésfelvetésüket meghalljam, és ahhoz igazítsam a magam mondandóját; most mégis, olvasva a jelen kötetben, ahogy a Székely-tanítványok beszélnek a mesterükről, csak pironkodom egykori zsenge próbálkozásaim miatt. 

Maga a könyv, A második életmű négy blokkból áll. Bodó Viktor Mániák és kérdések című írása nyitja a kötetet, teljes joggal, utóvégre az ő kezdeményezése indította el ezt az egész vállalkozást, ráadásul – ahogy maga megállapítja – „én vagyok az egyetlen, aki nemcsak tanult Székelynél, de társ-osztályvezetőként tanított is mellette” (14.). Ez a Metódus mappa, amelynek a második darabja Sipos Balázs mintegy ötíves tanulmánya Székely pedagógiai munkásságáról (Figurák a játéktérben), alapvető, rendszerező mű, amelyet összeállítás egészít ki Bodó Viktor, Schilling Árpád és Rusznyák Gábor hallgatóként készített Boldogtalanok-elemzéseiből. Majd Székely Gábor hangsúlyozottan csak „sorvezetőként” használt 1998-as tanmenete következik, utána a kurzustartásra meghívott Halász Péter (1996) és Turai Tamás (2012) levele. A Tanítványok mappában a négy Székely-osztályból az első kettő tagjaival külön-külön beszélgetnek a kötet szerkesztői, ezt követik Bagossy László, Hargitai Iván, Simon Balázs, Rusznyák Gábor, Forgács Péter és Schilling Árpád 644 visszapillantásai, a harmadik osztályból Göttinger Pál és Dömötör András írásai. A 2015- ben végzett negyedik osztály itt nem kap szót, de Sipos Balázs az ő színeiket is képviseli. A rendezés pedagógiája két terjedelmes anyagot tartalmaz: a Mozgó Világban 1986-ban megjelent, az imént idézett Székely-interjút (A mai magyar színházról – tíz tételben), valamint Nánay István beszélgetését Székely Gábor tíz színész és tervező munkatársával. Az utolsó mappa, a Színházak az első életműre, azaz a rendezői pályára vet néhány pillantást. Radnóti Zsuzsa Örkény Istvánnal folytatott munkájáról kérdezi Székelyt, Nánay a szolnoki előadásokat idézi fel, saját emlékei és a korabeli kritikák alapján, Ring Orsolya már említett interjúja a Nemzeti Színházban töltött éveket, majd a Katona három Székelyelőadása kapcsán Duró Győző, Nánay István és Kékesi Kun Árpád, az Új Színház bemutatóiról Forgách András és Jákfalvi Magdolna teszi hozzá a magáét a rendezői portréhoz. 

„A mi szakmánknak van megtanulható része. Ebből azonban nem lehet fontos és hasznos színházat »előállítani«. Ahhoz több kell: személyesség” (175.) – mondja Székely 1986- os interjújában. Majd amikor négy év múlva az első osztállyal elkezdi a munkát, úgy tűnik, ez a magabiztosság is meginog benne a szakma taníthatóságát illetően, hisz – az egykori tanítványok egybehangzóan így emlékeznek – mindjárt az elején kijelenti, hogy „nem tudja megítélni, lehet-e tanítani a színházrendezést”. De ez csak a látszat. Novák Eszter szerint „lehetett érezni, hogy valamit eltervezett”, nagyon is megvolt benne a késztetés, hogy „valamit következetesen és számon kérhető módon építsen fel”. „Nem tág rendszert akart mutatni nekünk, hanem valami nagyon konkrétat: azt, ahogyan ő rendez” (107.) – fűzi hozzá Hargitai Iván. És ennek ered a nyomába húsz esztendővel később Sipos Balázs nagy ívű tanulmányával, amely könyv a könyvben, a vállalkozás nagyságrendjét illetően is, nem pusztán terjedelmi okokból. De Sipos nem a régi Székely-tanítványokat faggatja (később a kötet szerkesztőjeként azért ezt is megteszi, de az már más lapra tartozik), hanem Székely és Bodó Viktor közös osztályának növendékeként felidézi az ötéves képzést, arra törekedve, hogy ebből saját alakulásán, élményein, impresszióin túl a struktúra is körvonalazódjék. És az eredmény meghökkentő. Azt hihetnők ugyanis, hogy ahol ilyen fontos szerepe van a személyiségnek és a személyességnek, ott minden szubjektív és viszonylagos lesz, ennek azonban épp az ellenkezője derül ki. „Hiába létezik pontosan megalkotott feladatsor, a Székely-féle képzés legfontosabb összetevője maga Székely Gábor. Állandó figyelme, folyamatos jelenléte – állítja Bodó Viktor. – Székelyt mint jelenséget, mestert, autoritást majdhogynem lehetetlen rögzíteni. Bármikor hívhattuk próbát nézni. Délután kettőkor és hajnali egykor, kora este és késő hajnalban egyforma koncentrációval volt jelen. […] Mindig értékes, termékeny, empatikus reflexiókra számíthattunk” (14.). Ezt jószerivel mindnyájan, akik szólnak róla, megerősítik, itt most csak Göttinger Pált idézem: „Mit mondana Székely? Nem volt olyan próbaterem az eddigi rövid pályám során, fővárostól vidéki színházon át határontúlig, alternatív pincétől az Operaházig, ahol ez a mondat ne segített volna összeszednem magam, ha elvesztettem a fonalat. Még akkor is, ha végül olyan megoldást választottam, amit ő nem helyeselt volna. […] Azt kell gondolnom tehát, hogy ez volt a tananyag.” (159) Sipos Balázs jól érzi, hogy e megragadhatatlan Székelyjelenség megragadásával nem tanácsos bíbelődnie, ama pontosan megalkotott feladatsorral, vagyis a gyakorlatokkal többre jut, az ugyanis leírható, és ha képes rekonstruálni a maga bejárta utat, abból jó esetben a rendezőpedagógus portréja is kirajzolódik. Az a meglepő, hogy amit rögzít, nemcsak az előtte járó Székely-tanítványok tapasztalataival, emlékeivel cseng egybe (néha oly erős a szinkron, hogy el se hisszük a tíz-tizenöt évnyi különbséget), nemcsak a pedagógus Székelyt állítja elénk, hanem a rendezőt is, akinek a jelek szerint egyetlen előadását sem látta. Ami azt illeti, nem is az előadásokról beszél, hanem Székely alkotói észjárásáról, módszeréről, mániáiról, ám ezekről oly kézzelfogható és szenzibilis képet nyújt, amivel nemcsak a saját érzékenységét tanúsítja, hanem Székely Gábor alkotói természetéről is sokat elárul. Magyarán épp azt a megragadhatatlan integritást éri 645 tetten e kivételes színházi személyiségben, azt a komplexitást, amit aligha lehet szétszálazni és racionalizálni. Cserhalmi György, aki megnézve egy-egy Székely-előadást, felkiáltott: „hűha, itt minden a helyén van!”, úgy emlékszik, Székelyben már annak idején „éreztük a pedagógiai vénát, csak azt nem tudtuk, hogy rossz vagy jó pedagógus-e” (214.); Sipos Balázsnál enyhén szólva is nem esik nehezünkre felfedezni benne a rendezői vénát, noha a tanulmány csupán azt kívánja dokumentálni, hogy színházpedagógiájában minden a helyén van. Nem túlzás hát, rendezőként is pedagógus volt, pedagógusként is rendező. Mondhatnám, semmi meglepő sincs abban, amit az imént meglepőnek neveztem. Így fest egy integráns, fajsúlyos alkotói személyiség jelenléte. 

Ezzel visszaértem oda, ahonnan elindultam: Székely Gábor kulcsfontosságú, nehezen rögzíthető jelenlétéhez. A színházban, a próbán, az oktatásban. Hogyan működik, mit jelent, kérdhetném. Csak egyetlen momentumot emelek ki ízelítőül, azt is vázlatosan, a hallgatókkal íratott egyoldalas történeteket. Ez a Székely-féle rendezéspedagógia alapja. „Hiába zseniális a dráma, ha az értelmező nem tudja a maga számára megfogalmazni, konzisztenssé tenni a szöveget, figurákká alakítani a karaktereket, sorsokká emelni az eseménysort” (39.) – írja Sipos Balázs. Elmondása szerint első feladatul Csehov Ivanovjának történetét kellett leírniuk, szigorúan egy oldal terjedelemben. Hetekbe került, amíg megértették, mi a gyakorlat tétje. Nem Csehov eredeti szándékainak rekonstrukciója, nem a stiláris eszközkészlet megvilágítása, nem a dráma helye a csehovi életműben, az irodalmi vagy a színházi kánonban stb., hanem annak a történetnek a megfogalmazása, amiről majd az előadás szólni fog. Más szóval rendezői értelmezésnek is mondhatnánk, de az még messze van. A hallgatónak egyelőre arra kell ügyelnie, hogy a történet logikusan, „intenzív amplitúdók között” mozogjon, a figurák végletes utat járjanak be, a drámai fokozás következetesen érvényesüljön, végül beálljon „a csúcspontként értett végleges döntéshelyzet” (40.). Jól látható, hogy Sipos, miközben részletesen ecseteli a hallgatók hétről hétre folyó küzdelmét a feladattal – két hónap Ivanov után következett a Boldogtalanok, „amelynek még látszólag sincs eredeti, egészleges és lineáris története” (60.) –, Székely rendezői módszerébe is beavat. Amikor arról ír, hogy az egyoldalas szintézis „az előadás játékterét alkotja meg, ez a játéktér azonban mindig valakiknek a játéktere; a benne létező, de tőle elváló figurák alkotják”, abból világosan kihallatszik a rendezőtanár ars poeticája (is), a folytatás pedig mintha egyenesen az egykori emlékezetes Székely-rendezések elemzéséhez kínálna kiindulópontot azzal, hogy a játékteret „a darabban előforduló figurák viszonyainak és tetteinek, akcióinak és dikcióinak logikusan felépített, útvonalszerű hálózata adja meg”. A játéktér e „kapcsolati hálója” sorssá teszi a drámai eseménysort, a szándékok és a tettek egymást követik, „a Székely-féle elemzés logikussá teszi az irracionálist” (43.), elmélyült, hosszú párbeszédet folytat a darabbal, amihez természetesen „kortársunkká kell tennünk a szöveget” (49.), az „aktív és aktívvá tehető mondatok” (57.) maximumára törekszik, azaz „olyan játékról van szó, amelynek a játéktere a játszása közben jön létre” (87.). A rendező a maga tudását kérdések formájában fogalmazza meg, „a játéktér konzisztenciáját ezeknek a kérdéseknek az egy irányba hangolása adja”, a munka kezdetén „sem a rendező, sem a színész nem tudja, pontosan mi is az, aminek megértése a próbafolyamat végére létrejön. Nem a darabot érti meg a színész, hanem […] a darab felvetette kérdéseket”, és ez hozza őt döntéshelyzetbe. „Ennek az eseménynek a létrehozását készíti elő az értelmezéssel és megértéssel töltött néhány hét” (82.) – állapítja meg Sipos Balázs, aki a Székely-színházat „a megértés színházának” (35.) nevezi. 

A fentiekkel el is szakadtam konzekvens, aprólékos, tudatosan felépített tanítványi tanúságtételétől. A helyszűke miatt is, de nem kevésbé azért, mert a Székely-pedagógia e kézikönyvét akaratlanul is az egykori Székely-előadások felől olvastam, és nem tagadom, megérte, olyan dolgok váltak világossá számomra, amelyeket annak idején megfejthetetlen művészi titkoknak könyveltem el. Említhetném Székely sajátos térlátását – most már 646 úgy mondanám, a fizikai és a drámai játéktér egyéni szimbiózisát –, hisz Cserhalmi még azt is elárulja, hogy Székely eredetileg festőnek készült (214.), említhetném a „zabolázatlan játék, a legális fegyelmezetlenség mérnöki pontosságú megszerkesztését” – ahogy Bodó Viktor írja (19.) –, amiből „valódi csodák” születtek, nemcsak a próbán, hanem az előadásban is, az önpusztítással határos odaadást, aminek bélyege rajta volt az előadáson, ha nem is tudtuk, hogy „minden rendezésébe belebetegedett”, mint Bodnár Erika mondja, és nem csupán ő, Szakács Györgyi (206.), Cserhalmi (217.), Udvaros Dorottya is (222.). Nem beszélve lenyűgöző alaposságáról, „az európai kultúra csúcsteljesítményein csiszolt szenzibilitásáról”, hogy ismét Sipos Balázst idézzem: „Amikor bejáratosak lettünk a lakására, kiderült, hogy Székely az összes általa elemzett darabhoz őrületes mennyiségű és mélységű háttértanulmányt halmozott fel”, aminek „szisztematikusságától elállt a lélegzetünk. Mintha a drámák értelmezéséhez a teljes nyugati műveltséget mozgósítani kellene” (58.). 

A színészek nem voltak hozzászokva ehhez az elmélyültséghez, ami természetesen követelményként jelent meg számukra. Cserhalmi György, aki első alkalommal, amikor Székely szerepre hívta, megszökött a közös munka elől, a Nemzeti Színházban ébredt rá, hogy Székely próbamódszerét, „ezt a nyelvet ugyanúgy el kell sajátítani, mintha angolul vagy szanszkritül tanulnék. Nagyon nehéz volt – és nem mindenkinek sikerült – megtanulni Székelyül” (213.). Amikor Székely és Zsámbéki – tucatnyi szolnoki és kaposvári színész társaságában – átvették a Nemzeti művészeti vezetését, „olyan meló kezdődött, amilyet azelőtt, de azóta se láttunk”, tudniillik „más rendezők ott hagyják abba, ahol a két Gábor elkezdi” (213.). Iszonyatos ellenállás volt velük szemben. „Megjöttek a jetik” – mondta Zsolt István, a főügyelő, ami a színházon belül szállóige lett. Kaposvárott és Szolnokon akkor már évek óta más természetű munka folyt, más intenzitással, mint az ország többi színházban. Úgy tűnt, ez most a döntő pillanat, a színháztörténeti fordulat elérte a színházi hierarchia csúcsát, a Nemzetit. Ismerjük a fejleményeket. Mai szemmel mégis tanulságos az az akkori életkép, amit Cserhalmi megörökít: „Székely a rendelkező próbák idején csupán egy-két oldalt próbált legalább egy hétig. Ezalatt olyan megjegyzéseket tett, amelyek nem feltétlenül arra a két oldalra, hanem az egész darabra érvényesek voltak. Sokszor nem is nagyon értettük, hogy amit mond, minként tartozik oda, aztán kiderült: az egészre vonatkozik, […] bele kell égnie az idegrendszerünkbe, az agyunkba. Kállai Feri ezzel nagyon sokat kínlódott, mert nem tudta felfogni, hogy mi az, amit ő nem tud, ezek a jetik meg igen” (212.). 

Úgy érzem, ez a vaskos kötet, amely szép számmal tartalmaz még anyagokat, amelyekről itt nem is esett szó, igazából ezt a kérdést feszegeti: valóban megjöttek-e azok a jetik? Megtörtént-e az áttörés? Ha a Katona történetét, hazai és nemzetközi szakmai rangját tekintjük, akkor igen. De mi lett a kaposvári színházzal? Az Új Színházzal? Schilling Árpád Krétakörével, ami a legígéretesebb folytatásnak tűnt? Megértette-e, magáévá tette-e, megemésztette-e a magyar színjátszás azt a szakmai fordulatot, ami a hetvenesnyolcvanas években két vidéki színházban elkezdődött? Vagy az egészet elnyeli az a közöny és regresszió, ami ma egyre érezhetőbben fenyegeti kultúránkat? Úgy tűnik, a magyar színházművészetben amúgy is ez a hagyomány, időnként történtek jelentős kezdeményezések, színre léptek kiemelkedő alkotók, mint Hevesi Sándor vagy Németh Antal, ám az örökségükkel nemigen tudtunk gazdálkodni. Hozzáteszem, Székely Gábor esetében nemcsak az örökségnek, hanem az aktív éveknek is rossz sáfárai voltunk. Élő felkiáltójelként hat a könyv utolsó oldalán a lapalji lábjegyzet, Cserhalmi György szavai egy tizenhét évvel ezelőtti interjúból: „Magyarország egyik legértékesebb emberét taccsra tenni, partvonalon kívülre helyezni, több mint pimaszság” (385.).

Pályi András

forrás: Jelenkor

Ez mentheti meg a magyar kultúrát

A SzínházTV alapítójával és művészeti igazgatójával, Radnai Márkkal beszélgettünk a színház jelenéről és jövőjéről az online világban.

Belecsaphatnánk a közepébe, de kezdjük inkább az elején. Évekkel ezelőtt a Bárka Színházban streameltek egy színházi fesztivál keretein belül, és már akkor úgy gondolta, hogy ebben a formátumban több potenciál van. Akkor még nem volt karantén, miért látta így a helyzetet békeidőben?

A Bárkában az volt a felismerésem, hogy az emberek ilyen formában is kíváncsiak a színházra. A színháznak nem csak kizárólagosan úgy van jelentősége, ha fizikailag elmegyünk oda. Ez így van a zene, a film, a festészet és véleményem szerint a színház esetében is. Természetes, hogy ha van lehetőség rá, az a legjobb, ha élőben vehetek részt egy koncerten, vagy végigsétálhatok Párizsban a Louvre termein, vagy kimehetek egy Barcelona-meccsre. De van, hogy nem lehetünk jelen fizikailag, ha elfogyott a jegy, másik országban élünk, vagy bármilyen más ok miatt. Amikor a Bárkában megcsináltuk a 011 Fesztivált, az előadásainkat csak Londonból 3500 ember nézte. Akkor jöttem rá, hogy miközben védjük a színház szakrális jellegét, elfelejtjük, hogy valójában miért is jött létre a műfaj: a nézők miatt.

PÁR ÉVE A FILMFORGALMAZÁS NAGY VITÁJA VOLT, HOGY STREAM VAGY MOZI. HA STREAMELVE VAN EGY FILM, AKKOR AZ NEM IS FILM, ÉS HA NEM MUTATJÁK BE MOZIBAN, AKKOR NE IS MEHESSEN AZ OSCARRA.

Még kimondva is téboly. Hiszen a mozi azért lett kitalálva, hogy minél több emberhez eljuthasson az alkotás. Mundruczó Kornél beszél egy friss interjúban a Pieces of a Woman kapcsán arról, hogy az új filmjét egy hétvége alatt többen látták a Netflixen, mint a Fehér istent összforgalmazásban. Miről beszélünk? Így az egész világ megismerheti a filmet Kambodzsától Alaszkáig, függetlenül attól, hogy az ottani mozik játsszák-e. A nézőnek meg kell hagyni, hogy saját maga dönthesse el, milyen formában szeretné a kultúrát fogyasztani. Én imádok moziba járni, alig várom, hogy mehessek. De nem fogok mindennap kétszer moziba menni azért, hogy filmeket nézzek, ezt senki nem várhatja el, ráadásul éjszaka nem játszanak a mozik, amikor nekem erre időm lenne.

Az ötlet, hogy online közvetítsék a színházi előadásokat, eléggé megosztotta a szakmát, az elképzelés első körben szinte eretnekségnek tűnt.

Az egész színházi világnak ugyanolyan mérföldkő az online tér, mint bármely más művészeti ágnak. Ennek van egy teljesen normális folyamata, mire az alkotók is felismerik: az a legfontosabb, hogy a produkció, az alkotás eljusson a nézőkhöz. Az, hogy ez milyen platformon történik, a néző választása. Szerintem azáltal, hogy a Spotifyon lehetőségem van a kedvenc zenéimhez folyamatosan hozzájutni, nem jelenti azt, hogy nem fogok elmenni egy koncertre sem. Sőt, azért fogok elmenni, mert az év minden napján elérem, így az életem részévé válik maga a zenehallgatás. Tehát nem az a kérdés, melyik élmény a relevánsabb, az élő vagy a streamelt, hanem az a kérdés, hogy kinyitjuk-e a színház világát minden színházkedvelő ember felé, és lehetőséget adunk annak, hogy az országon belül, a határon túl, netalán még Los Angelesben is legyenek rajongói a magyar színháznak. Azért sem véletlenül említem Los Angelest, mert Budapest után a nagyvárosok közül a legtöbb nézőnk onnan regisztrált hozzánk.

Na de mi történt a bárkás évek és a tavalyi év közötti időszakban?

A Bárka után ezzel az ötlettel leálltam. Bárkivel beszéltem, elfordult. Senki sem gondolta, hogy ennek lenne jövője. Viszont figyelemmel követtem a külföldi példákat. Édesapám regisztrált a New York-i Metropolitan Opera oldalára, én pedig figyelemmel kísértem a nemzetközi streamoldalakat, például a National Theatre Live-ot. Aztán megérkezett a vírus, a járvány pandémiává alakult, és végig az volt a fejemben, hogy ezt már régen meg kellett volna csinálni itthon is. Jó tenne a színházaknak, a színészeknek, az egész szakma népszerűsítésének, arról nem beszélve, hogy lehetőséget kapnának a bemutatkozásra azok a kiváló műhelyek is, amelyeknek nincs valódi játszóhelye, sem épülete.

A sokévnyi süket fül után azt gondolta, hogy most nyitottabbak lesznek az ötletre?

A májusi tapasztalatok is azt mutatták, hogy az emberek szomjazzák a kultúrát. Sok színház rakott ki régebbi előadás-felvételeket, és hiába voltak azok rossz minőségűek, megnézte őket több tízezer ember. Elkezdtem házalni az ötlettel a színházaknál, ahol eleinte kikerekedett szemmel hallgattak, mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

Mi változott ezután?

Befektetőt kerestem. Majd amikor már nyakig benne voltunk a projektben, újra megkerestem őket. Pár embernek így is sikerült túlságosan részletesen mesélni a projektről: Komáromi Györgyről, aki a Radnóti Színháznak volt gazdasági igazgatója, például kiderült, hogy az e-Színház kuratóriumának elnökségi tagja, vagy valami ilyesmi. Ezt csak most tudtam meg nemrég, de nyáron persze szépen lejegyzetelt mindent, amit felvázoltam, és egy szóval se jutott eszébe megemlíteni, hogy épp a konkurenciát építi. Az e-Színház ráadásul egy hónappal előbb indult, mint mi. Bosszantó volt, de nem tett rosszat a piacnak. A versenyhelyzet mindig jó, így a nézőknek és a színházaknak is lehet összehasonlítási alapja a különböző szolgáltatásokról.

Nemcsak a színházi streamingoldalak, az előadások is versenyeznek egymással.

Magyarország színházkedvelő ország. Rengetegen járnak színházba, azt hiszem, ennyi államilag vagy önkormányzatilag fenntartott színház ritka még Európán belül is. Ezt a kultúrát nem szabad hagyni elveszni, még akkor sem, amikor a szakma elmúlt tíz évét a politika határozta meg. Kiváló előadások, tehetséges alkotók és számtalan izgalmas projekt veszett el a semmibe, miközben telik az idő és generációk tűnnek el a felejtés ködében. Nem baj, ha most kicsit kinyílik a piac, és szakmai szinten is elindul egy verseny. A színházi műveltségünket nem korlátozhatja le, hogy hol lakunk és este hétkor épp ráérünk-e.

Miért éri meg egy színháznak valamelyik oldalon keresztül közvetíteni az előadásokat, nem pedig a saját felületein?

Erre jó példa a Netflix. Minden színház be tud szerezni megfelelő eszközöket, és fel tud venni szakembereket ahhoz, hogy magas színvonalon tudjon streamelni. De ez olyan, mintha a Netflixen minden filmet a saját gyártója oldalán tudnánk csak megtekinteni. Ahhoz, hogy a közönség megnézze az alkotásokat, 18 különböző helyre kéne regisztrálni, arról nem beszélve, hogy a minőség a legjobb szándék ellenére is különböző lesz. Egy saját marketingcsoportot rendkívül költséges fenntartani azért, hogy azt a 8-10 előadást, amire van jogi engedély, feltöltsék az oldalukra. A színház nem egy website. A színháznak az a feladata elsősorban, hogy színházat csináljon. A Berlini Filharmonikusok a világ egyik leghíresebb zenekara. Több éve csináltak saját streamfelületet, ahol a saját koncertjeiket lehetett elérni. Az emberek viszont mégsem hozzájuk regisztráltak, mert bár imádják őket, olyan platformra mentek, ahol megtalálható volt a chicagói vagy a bécsi is. Ennek felismerése itthon még hátravan, de be fog következni, mert a nézők elérése a legfontosabb szempont kell hogy legyen, különben ez a műfaj csak egy szűk réteg kiváltsága lesz.

Nem tart attól, hogy ha elmúlik a veszélyhelyzet, a színházaknak nem lesz szükségük és igényük a streamingre?

Lehet, hogy az igény részükről kisebb lesz, de a nézők részéről nem. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy amíg egy nagyobb színház kevesebb nézőszám mellett is tud lavírozni, a magánszínházaknak vagy a függetleneknek pénzt kell keresniük, hogy lehessen új előadást létrehozni. Egy jó produkció pedig megérdemli, hogy minél többen láthassák. Hatvan ember helyett így egy előadást egyszerre több ezren is megnézhetnek.

Ezeket az előadásokat nem csak közvetítik, a felvételeket, ha jól tudom, meg is tartják?

Úgy gondolom, hogy a művészeti alkotásokat kötelességünk nem kidobni az ablakon. Az egy dolog, hogy nem használhatom fel, hiszen három tulajdonosa is van egy ilyen felvételnek: a szerző, a színház és a SzínházTV. De saját költségre tároljuk, mert azt gondolom, mindegyik értéket képvisel. És ami eddig elveszett a magyar színházi életből, most életben marad, itt az idő, hogy a jövőre is gondoljunk.

Azt mondja, hogy húsz-harminc év távlatából lesz igény visszanézni színházi előadásokat?

Belegondolni is hihetetlen, hogy milyen volna, ha meglennének felvételen Székely Gábor, Bodó Viktor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás vagy Máté Gábor kultikus előadásai, vagy akár Vidnyánszky Attila beregszászi rendezései. Biztos van néhányból valamilyen rossz minőségű felvétel, én is sok ilyen előadást láttam, de azok élvezhetetlenek. Messze nem adják vissza a színházi előadás varázsát. De ma a technika ezt lehetővé teszi. Ezek bizony ma hatalmas kincsek lennének, ugyanis a színházi szakma nagy része egy idősödő generáció tagja, akikről azt gondolom, hogy nem adták át időben a stafétabotot.

MAGYARORSZÁGON AZ A DIVAT, HOGY HA EGYSZER MEGSZEREZTÉL EGY POZÍCIÓT, AHHOZ FOGGAL-KÖRÖMMEL RAGASZKODJ, ÉS SOHA TÖBBÉ NE ADD ÁT, KI TUDJA, MIT HOZ A JÖVŐ.

Így viszont generációk maradnak ki a színházvezetésből, kevés fiatal alkotónak adatik meg, hogy 28 évesen vezessen egy intézményt. Márpedig ha a színházat frissen akarjuk tartani, akkor helyet kell adni azoknak a progresszív alkotóknak, akik új irányokat jelölnek ki. Ma a legtehetségesebb rendezők nagy része külföldön dolgozik. Egyik oldal sem számol velük. Jó lenne, ha a szakmában újra a színházról lenne szó, de nincsenek naiv ábrándjaim.

Akkor ezek szerint a SzínházTV lehetőséget biztosít a független, újító társulatoknak?

Pont a minap keresett fel egy vidéki, pici társulat. Olyan alkotók, akikről még sosem hallottam. Az jutott eszembe, milyen jó lehetőség, hogy fel lehet fedezni olyan csapatokat, amelyekről az emberek nem igazán tudnak. Nyilván nem lehet dömpingszerűen elárasztani az oldalt ilyen előadásokkal, de rájuk is szükség van. Azt gondolom, minden műfajra szükség van, mert minden nézőre gondolni kell, de elképzelhetőnek tartom, hogy aki eddig csak operetteket nézett, az ennek a platformnak köszönhetően kis kitérőt tesz, és megnéz egy független vagy egy vidéki előadást. Miért ne tenné, ha van rá lehetősége?



Kórusok Téli Éjszakája 2021



Online jön a Kórusok Téli Éjszakája neves közreműködőkkel

2021. február 20-án, szombat 20.00 órától a Kórusok Téli Éjszakája a nyárihoz hasonlóan az online térben valósul meg.

Kórusok és egyéni éneklők, több mint 320-an fognak együtt énekelni, akik közt ott van Vecsei H. Miklós, Göttinger Pál és Grisnik Petra.

A zenét Tóth Árpád, a Csíkszerda karnagya szerezte, a szöveget pedig Csepella Olivér írta.

Felvidékről ismét csatlakozott hozzájuk a Tömöl Gabi vezette Korona énekegyüttes Pelsőcről.

Résztvevők

Kórusok

Argenteus Hangműhely
Budapesti Lantos Kórus
Camerata nőikar
Capella Silentium
Chorus Matricanus
Ciszharmónia énekegyüttes
Concentus Novus
Contrapunto Kamarakórus
Csíkszerda
Diósdi Nőikar
Hangképző
Inferno Minor Kórus
Jazz And More Kórus
KisSingers
Korona énekegyüttes
KVVKamarakórus
Linum Vocal kamarakórus
Magyar Vöröskereszt Canterino Kórusa
Musica Ludens Kamarakórus
PálFeris kamarakórus
ProVocal
Sarlós Boldogasszony Kórus
Song Factory Budapest
SoulAir kamarakórus
Staccato
Szinkópa
Tómellék24
Tutti Cantabile
Vass Lajos Kórus
Vox Mirabilis kamarakórus

További énekesek

Bondi Judit
Báli Péterné Inke
Balkó Gabriella
Bathó Éva
Battai Eszter
Békési Szabolcs
Bencze Ágnes
Borsi Réka
Bresztyák Margit
Csepella Olivér
Csige Ildikó
Csoma Orsi
Dolmányos Katalin
G. Pataki Mária
Göttinger Pál
Grisnik Petra
Guba Tünde Bettina
Hegedűs Erzsébet
Horváth Zsuzsanna Anita
Jávor-Velki Luca
Kocsis Barnabás
Kürti Zsolt
Magyar László
May Zoltán
Márkus Kata
Nagy Szabina
Nemes Annamária
Nyáry Zsuzsanna
Petur Judit
Pocsai Mária
Sándor-Lakatos Lilla
Simon Kata
Sóti Tünde
Szendrői Ágnes
Szilágyi Ida
Tamási Ferenc
Tolnay Melinda
Ujvárossy Beáta
Vajnáné Muka Edit
Varga Judit
Vecsei H. Miklós

ITT NÉZD ONLINE

forrás: https://www.atempo.sk/

Kórusok Téli Éjszakája





Hamarosan!

2021. február 20.

Résztvevők:

Kórusok
Argenteus Hangműhely
Budapesti Lantos Kórus
Camerata nőikar
Capella Silentium
Chorus Matricanus
Ciszharmónia énekegyüttes
Concentus Novus
Contrapunto Kamarakórus
Csíkszerda
Diósdi Nőikar
Hangképző
Inferno Minor Kórus
Jazz And More Kórus
KisSingers
Korona énekegyüttes
KVVKamarakórus
Linum Vocal kamarakórus
Magyar Vöröskereszt Canterino Kórusa
Musica Ludens Kamarakórus
PálFeris kamarakórus
ProVocal
Sarlós Boldogasszony Kórus
Song Factory Budapest
SoulAir kamarakórus
Staccato
Szinkópa
Tómellék24
Tutti Cantabile
Vass Lajos Kórus
Vox Mirabilis kamarakórus

További énekesek
Bondi Judit
Báli Péterné Inke
Balkó Gabriella
Bathó Éva
Battai Eszter
Békési Szabolcs
Bencze Ágnes
Borsi Réka
Bresztyák Margit
Csepella Olivér
Csige Ildikó
Csoma Orsi
Dolmányos Katalin
G. Pataki Mária
Göttinger Pál
Grisnik Petra
Guba Tünde Bettina
Hegedűs Erzsébet
Horváth Zsuzsanna Anita
Jávor-Velki Luca
Kocsis Barnabás
Kürti Zsolt
Magyar László
May Zoltán
Márkus Kata
Nagy Szabina
Nemes Annamária
Nyáry Zsuzsanna
Petur Judit
Pocsai Mária
Sándor-Lakatos Lilla
Simon Kata
Sóti Tünde
Szendrői Ágnes
Szilágyi Ida
Tamási Ferenc
Tolnay Melinda
Ujvárossy Beáta
Vajnáné Muka Edit
Varga Judit
Vecsei H. Miklós

Stáblista
Szöveg: Csepella Olivér
Zene: Tóth Árpád
Hangszerkesztés: Szabó György
Videó: Ottlik Anna, Komesz Flóra, Takács Kíra, Vágó Zsanett
Grafika: Márton Luca Anna
Honlap: Sulyán Tibor
Szervezés: Scheili Renáta


Göttinger Pál beszél a TREND FM-en a Hogy szeret...-ről és a Csemegepultosról

Pataki Ferenc a Hogy szeret...-ről a TREND FM-en

ŠVEJK, A HÜLYÉJE, MIKVE – ÚJRA STREAMEL A TATABÁNYAI SZÍNHÁZ!


Havi kínálatukban ismét 3 előadást tekinthetnek meg a nézők, melyek ezúttal is a korábbi évadok nagy szakmai és közönségsikerei.

2021. február 12-14.
Georges Feydeau A hülyéje – bohózat

Feydeau világhírű bohózata a fehér hollóról szól, azaz a hitvesi hűségről. Természetesen nem azt állítja Feydeau, hogy ne szeretnék egymást a hitvestársak, mert nagyon is szeretik, de mit tehetnének, ha egyszer ott van a vér, ami bugyog, és folyton jön egy helyzet, amikor beüt a ménkű. Meg aztán mi köze a megcsalásnak a hitvesi szeretethez? Hát nem jól megfér egymás mellett ez a kettő? Különben is, micsoda bátorság kell egy házasságot kockára tenni, micsoda zsenialitás kell észben tartani a hazugságokat, női/férfi neveket és ép bőrrel megúszni a sorozatos in flagrantikat?

Hamvai Kornél bravúros fordítása, a Tatabányán dolgozó színészek színe-java és Göttinger Pál rendező. Velük felszerelkezve zuhanunk bele orral előre ebbe az elképesztő felfordulásba – és próbálunk meg kikecmeregni belőle.


2021. február 19-21.
Hadar Galron – Mikve – színmű

A mikve rituális fürdő, ahol az ortodox zsidó nők megmerítkeznek, és ezáltal megtisztulva térnek vissza otthonukba, hogy teljesítsék házastársi kötelességüket. Ám a darabbéli asszonyok, miközben testileg lemeztelenednek egymás előtt, lelkük titkait gondosan próbálják megóvni. Hiszen kell-e, lehetséges-e megkérdőjeleznünk alapértékeket, alapigazságokat, ha mindenki más hisz bennük?

De ha a hit nevében éppen magáról az emberről, az emberségről feledkezünk meg? És egyáltalán létezik olyan ember, akinek minden tette, minden tulajdonsága, minden gondolata megfelel az elvárásoknak? Ha másokat megbélyegzünk, azzal el tudjuk magunkról terelni a figyelmet?

Lehetséges-e, kell-e, merünk-e lázadni a normák ellen, ha a közösséghez való tartozásunk éppen attól függ, betartjuk-e annak szabályait? Egy közösséget valóban csak a vakhit és mások kirekesztése tud összetartani és erőssé tenni? Téthelyzetben a félelem, a szabálykövetés, a megfelelni vágyás, vagy emberségünk, igazságérzetünk erősebb?

Hadar Galron színdarabja a humánum és a szabadságvágy drámája.


2021. február 26-28.
Jaroslav Hašek – Spiró György – Švejk

zenés komédia, egy kis tragédiával

Josef Švejk különös fazon. Azok közül való, akiké a mennyek országa. Jézusról azt állítják, sohasem nevetett. Mint ahogy Švejk sem nevet, ő hősiesen játékos és nevetséges. Játék és élet között egyensúlyoz, védőháló nélkül. Homo ludens: az élet játékosa.

Szereti a kutyákat és bolhákkal kereskedik. Arra az esetre, ha kell egy jó kis cirkusz. Bolhacirkusz. Az egész világ. Jelképe a létnek, a valóságnak és a képzelet tragikomédiájának: bolhacirkusz, világcirkusz, világégés, háború, szerelem, szenvedély, szenvedés, halál, zene, játék. Mind-mind elemei egy századokon átívelő színházi karneválnak.

“Hát akkor háború után, este hatkor”, búcsúzik Vodička árkász Švejktől és biztosak lehetünk benne, hogy Švejk ott fogja várni a Kehelyben, az égi kocsmában, a béke szigetén, az örökkévalóság söreivel.


Azok a nézők, akik támogatni kívánják a színházat a járvány időszakában, az előadásokat támogatói jegy vásárlásával is megtekinthetik.

Bár a színházban jelenleg nincs mód a személyes találkozásra, a Jászai Mari Színház társulata azt reméli, az online előadások nézése közben mégis „együtt lehetünk”, és osztozhatunk azokban a feledhetetlen pillanatokban, melyeket csak a színház és a Jászai képes nyújtani.

További információkat a jaszaszinhaz.hu weboldalon, valamint a színház Facebook oldalán találnak az érdeklődők.

REKORDOT DÖNTÖTT A FESZ SEGÉLYALAP FÜGGETLENEKÉRT INDÍTOTT ÉV ELEJI ÖSSZEFOGÁSA

A februárra meghosszabbított kényszerszünet a negyedik hónapot veszi el a színházaktól, ezért egy önszerveződő akcióval próbálja áthidalni a következő hónapok bizonytalanságát a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ).

Példaértékű szakmai és lakossági összefogásnak köszönhetően a Segélyalap tavaszig több száz független színházban dolgozó kollégának segíthet, akiknek a november óta elmaradt előadások miatt kiesett több havi bevétele. A januári akciónak köszönhetően újabb célt tűztek ki, hogy hosszabb távon fenntartsák az állami segítségnyújtást pótló támogatói tevékenységüket.

19 nagykövet és FESZ csapatának több heti munkája hirdette az egész országban, hogy szükség van az összefogásra a független színházi dolgozókért.

Az átmeneti segélynek köszönhetően velünk maradjanak a szakképzett munkatársak és teljes értékű legyen az újbóli találkozás! – mondta Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Produkciós Ház vezetője a kampányt záró egyik üzenetében. Számos váratlan helyről érkezett támogatás és egyedi felajánlások követték egymást nap mint nap.

Az adománygyűjtés a szervezők számára is tartogatott meglepetéseket: több mint 8 millió forinttal bővítették a FESZ nagykövetei a Segélyalap támogatási keretét, és csak pár nappal később tudták meg, hogy a kampány rekordot döntött Magyarország legnagyobb adománygyűjtő platformján is – az adjukössze.hu fennállása óta a FESZ nagykövetei gyűjtötték a legtöbbet közösségi adománygyűjtő kampánnyal.

A Segélyalap kuratóriuma a rendelkezésre álló keretből 3.500.000 Ft-ot oszt szét február elején, és a januári közösségi gyűjtésnek a következő két hónapban is tudnak támogatást nyújtani – terveik szerint legalább addig, amíg a zárlat tart. A válság függetlenekre gyakorolt hatását enyhíti, de az állami szerepvállalást nem pótolja a Segélyalap.

Gáspár Anna a független színházi alkotócsoportok és projektek működésének hátterét biztosító Manna Produkció képviselője, nagykövet és az adománygyűjtés egyik szervezője a bezárás óta többször hangsúlyozta, hogy nem tudják gyakorolni a szakmájukat, amíg ez a tilalom él. A Segélyalap továbbra nyitva áll azok számára, akik máshonnan nem kapnak, illetve nem kaphatnak támogatást.

A független területen tevékenykedő előadóművészek és alkotók mellett segítenek a háttérszakmák dolgozóinak, akik nélkül nincs színház: technikusoknak, kellékeseknek, díszítőknek, öltöztetőknek, dramaturgoknak, és minden színházi szakmában dolgozónak.


A válság ráébresztette a szakmai közösséget arra, hogy a területen dolgozók egzisztenciálisan kiszolgáltatottak A FESZ ezért azt tervezi, hogy a Segélyalapot a járványhelyzet után is fenntartja a független területen dolgozók rendkívüli helyzetekre szóló támogatása érdekében.

Miközben új stratégiát dolgoznak ki, több együttműködő partner is felajánlotta a segítségét.

Rihay-Kovács Zita elmondta, hogy az Örkény Színház március 27-én, a színházi világnapon streamelt Színészbüfé/Büfészínész 2. c. előadása jegybevételének felével támogatja a Segélyalap működését, Szemere Katalin a Presszó február 3-i adása bevételének felét ajánlotta fel, a Tandem Színház pedig az új online csapatépítő programjába építi bele a Segélyalap támogatását.

„NEM KELL SZAVAKTÓL, NEVEKTŐL TARTANI…” - Beszélgetés Takács Gézával

Az elmúlt évben nagy váltás volt az életében: a Pesti Magyar Színháztól átigazolt Pintér Béla társulatához. Most éppen Vácon próbál a megújult Dunakanyar Színházban, a Liliomfi címszerepét játssza, ahol a darabot a barát és alkotótárs Horváth János Antal rendezi. Ez most még belefér Takács Géza életébe. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Amikor beszélgetünk, éppen a Liliomfi próbájáról jött. Nehéz lehet úgy dolgozni, hogy kétséges, lesz-e bemutató.

Takács Géza: Velem szerencsére még nem történt ilyen, hiszen ősszel nézők előtt volt bemutatónk a Pintér Béla és Társulatánál, a Vérvörös Törtfehér Méregzöld. Vácon most más a helyzet, február 13-án, úgy tűnik, nem lesz premier. Nehéz teljes intenzitással úgy próbálni, mintha minden olyan lenne, mint máskor, miközben nem az. Hogy nem lesz visszajelzése ennek a nagy készülődésnek. Mindig növeli a koncentrációt a próbákon, ha tudja az ember, hogy három nap múlva jönnek a nézők. Én nagyon szeretem ezt a folyamatot, ezeket a heteket a színházban, most azonban mindez másképpen alakul. Nem csatlakoznék ahhoz a kórushoz, amelyben mindenki elmondja, hogy most mitől nehéz: nyilván az, és persze mindenkinek másképp. Én bizakodó vagyok, mert jó volt látni ősszel, hogy milyen lelkes a közönség. Megmaradt bennem az a kép, amikor az utolsó nyitott pillanatokban minden harmadik széken ültek a nézők, már semmi nem hasonlított sem nekik, sem nekünk az igazi színházi élményre, mégis nagyon megható volt.

R: Jókor jött a társulatváltás? A körülmények nem igazán ideálisak.

TG: Két közhelyet is mondhatnék válaszul, miközben mind a kettő igaz. Hét évet voltam a Pesti Magyar Színházban, ennyi idő alatt sok mindent meg lehet unni. A másik, hogy ha hívnak, menni kell, főleg, ha Pintér Béláék hívnak, akkor ez nem kérdés. Sok munka volt ebben a hét évben, egyre erősebb volt a hiányérzet, ami kialakult bennem. Úgy éreztem, hogy elfelejtődtek azok az előadások, amiket nagy nehézségek közepette létrehoztunk, nagyon keveset játszottuk őket. Ott volt például a Gulliver, ami szerintem nagy formátumú bemutató volt, kétszer ment. Ha lett volna utolsó csepp a pohárban, valószínűleg ez lett volna, de nem volt, mert jött Pintér Béla ajánlata.

Az nem titkolt akarata volt Zalán Jánoséknak, hogy ifjúsági színházat szeretnének létrehozni. Minden évben volt egy-két olyan bemutató, ami nem ebbe a vonalba tartozott, és ezek hiába sikerültek bárhogy, mostohagyerekek maradtak. Kevés volt a néző, levették őket. Amikor én odakerültem, azt láttam, hogy sokféle, kísérletező, még azt is megkockáztatom, művészi műhelymunka folyt. Ez volt Őze Áron utolsó igazgatói éve. De utána is minden évadban volt egy-egy olyan előadás, ami miatt érdemes volt maradni. Tehát nem az történt, hogy sok éven át szomorkodtam, de tény, hogy már éreztem némi fásultságot, fáradtságot. Voltak napok, amikor két előadást játszottunk, de voltak kollégák, akik heti tízet, ami nagyon megterhelő fizikailag és lelkileg is.

R: Nyilván voltak fontos szerepei. Amikor odaszerződött, például Mihályt játszotta a Forgách András írta Holdvilág és utasában.

TG: Az jó társulati munka volt, három évig játszottuk. Igazából a vezetőváltásnál veszített a pozíciójából. Vagy A konyha, amit Lengyel Ferenc rendezett, szintén jó közösségi munka volt, és nagyon fontos is számomra, mert olyan előadás volt, amit „túl kell élni”, tehát sokat kivett az emberből. Az ilyeneket nagyon kedvelem. Vagy ott volt a Gulliver, a Folytassa, Ciceró!, csak hogy megemlítsek még néhányat.

Az más kérdés, hogy hét év nagyszínpadi munka után az ember hajlamos megfeledkezni a finomságokról, az emberibb és őszintébb kifejezésmódról. Ez nem hiba, egyszerűen más a formanyelv. Most Béláéknál vissza kellett térnem ehhez a színjátszáshoz. Nagyon jó élményekkel zártam ezt a két hónapot, mert a körülmények miatt egyelőre ennyiről beszélhetünk. Ez a fajta színház nagyon hiányzott, és örülök, hogy részt vehetek benne. Még vár rám két szerepátvétel ebben az évadban, remélem, hogy lesz is rá lehetőség.

R: Kaposvárról indult, ott végezte az egyetemet, utána leszerződtette a színház. Az a hiányérzet, igény, amit megfogalmazott, magyarázható az onnan hozott szemléletmóddal?

TG: Aki egyszer ott vált színésszé, az örökre kaposvári marad. Amikor elkezdtünk színpadon játszani - már arról a néhány évről beszélek, amit ott töltöttem az egyetem után -, a próbák végére mindig összeállt valami, amitől biztonságban éreztem magam. Úgy emlékszem, hogy előadások után nem volt izgulás, jól sikerült-e az aznapi, valahogy minden egyértelmű volt. Lassan már tíz éve, de az érzések megmaradtak bennem, onnantól kezdve, hogy az ember belépett a színházba, a portás félmosolyán keresztül a büfén át a fodrásztártól a színpadig, az este, az utána következő beszélgetések. Mindehhez hozzájárult egy nagyon nyugodt kisváros, ahol lépten-nyomon fölismertek, tehát ez az egész csomag nekem valahogy nagyon bejött. Ez már a vége volt annak a legendás időszaknak, amiből én még kaptam egy kicsit. Azokból az emberekből is, akik még ott voltak és azt érezték, hogy van egy új generáció, akiknek mindezt tovább lehet adni, és nem fukarkodtak vele. Hogy nevesítsük, Babarczy László, Mohácsi János, Znamenák István, Keszég László, Kelemen József, Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Kocsis Pál, Balikó Tamás, és persze az elméleti tanárok is. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, voltak közös programok, és az egész úgy szervesült az ottani létbe, hogy nem lehetett elkülöníteni, hogy most órára megyünk be vagy csak abba a világba, ami ott van. Jó kaposvári színésznek lenni, soha nem éreztem, hogy bárki irigye lenne a másik sikerének vagy tudásának.

R: Mi az, amit onnan hozott életszemléletben, gondolkodásmódban?

TG: Minden arra az ízlésvilágra épült rá, amit az ember a családból, a szüleitől, korábbi iskoláiból – így én a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból - hozott, Kaposvár azt formálta tovább. Szakmaiságra tanított, többek között arra, hogy ha a színpadon találkozol valamilyen szituációval, csináld másképpen, csavarj rajta, hogy legyen min gondolkodni a nézőnek. Fokozott érzelmi állapotokat próbáltunk kifejezni, nagyon bátor próbák voltak. Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire fontosak az első ráérzések, mit érdemes abból megőrizni, hogyan lehet mindezt tovább formálni.

R: Volt egy beszélgetése Proics Lillával 2012-ben, amelyben úgy fogalmazott a színház általános helyzetét tekintve, hogy nem érdekli, ami magán kívül áll „a színházi működésben, vezetésben, mert már csak az idegeskedés, ami ezzel jár, annyi energiát elvenne, amennyit én nem akarok ilyesmire áldozni.” Sok minden megváltozott azóta.

TG: Emlékszem a beszélgetésre, ezt akkor egy nyugodt vidéki városban, jó színházban, kiváló kollégákkal dolgozó pályakezdő színész mondta, szerintem más is így gondolta volna. Egészen más időket élünk, egyre fojtogatóbb a légkör, az elmúlt év különösen nehéz volt. Egyre nagyobb a rácsodálkozás szakmán belül, hogy ő mit keres ott, hogyan került oda, mi köze az egészhez. Új szavak, új emberek bukkantak fel, már a nevük említésére kiver a víz. Azt nem mondanám, hogy ez a színház halála, de ha az emberek megnéznek olyan előadást is, ami már valaminek a romjain készül, az is lehet, hogy nem tűnik föl elsőre, hogy ez már nem színház.

Ömlik az olcsó szenny, azok vannak színpadon, akik már régen nem színészek, vagy soha nem is voltak azok. Azok meg nem jutnak szóhoz, akiknek kellene, mert mondtak valamit, amit nem visel el a rendszer. Vagy egyszerűen csalódtak, elfáradtak, kiégtek. Szerencsére én még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valami olyasmit kellett volna csinálnom, ami teljesen idegen tőlem. A nagy baj ott kezdődik, amikor valaki meg akarja győzni a másikat saját igazáról, miközben nem az érvek döntenek, hanem a mögötte lévő hatalmi háttér.

R: A Pintér Béla és Társulata előadásai erősen közéleti, politikai megközelítésűek, használják az aktuálpolitika történéseit is. Mennyire dolga ez a színháznak?

TG: Mindenkor ez volt a feladata. Pintér Béla darabjai azokat a nehéz kérdéseket fogalmazzák meg, amikkel naponta szembesülünk. Nagyon érzékeny dolgokra világítanak rá, amiken átsiklanak az emberek, nem igazán foglalkoznak vele. Legyen szó emberi kapcsolatokról, politikai, közéleti kérdésekről. A jó színházból úgy jön el a néző, hogy megértett valami fontosat. Örülök annak, hogy olyan helyen vagyok, ahol a véleményformálásnak megvan ez a szabadsága. Hogy nem kell szavaktól, nevektől tartani, hogy lehetsz bátor, ami felemelő.


Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed