Firkin a Budapest Parkban - képek

Dés Mihály: Papírom van arról, hogy nem vagyok Szépíró

Dés Mihály, a Pesti barokk című, nagy sikerű regény írója az Élet és irodalomban tálalt ki arról, hogy miért nem választotta tagjai közé a Szépírók társasága.

Bármennyire rosszul esik ez nekem, egészen idáig – Karinthyval szólva – direkt sértés nem történt: be akartam lépni egy klubba, amely nem tartott méltónak arra, hogy a tagja legyek. Egyedül csak az birizgál, hogy mi alapján döntöttek így? – fogalmazott írásában Dés.

Majd írása végén párhuzamot vont a társaság közgyűlésén történtek és a mai magyar közélet között:

Mert ugye adva van egy olyan-amilyen, de alapvetően jóra szövetkezett, nívós társulás, ahol megjelenik egy sötét, pusztító erő, és átveszi az irányítást. Senkinek nem tetszik ez, de – ezért vagy azért – mindenki félrenéz, maszatol, legfeljebb bágyadtan opponál.

Dés Mihályt kérdeztük a közgyűlésen történtekről és persze a Pesti barokk új kiadásáról.

Miért döntött úgy, hogy nyilvánosságra hozza a Szépírók Társaságában történteket?

Azért, mert szerintem ez közügy, mégpedig egy igen jellemző és tanulságos közügy. Meg azért is, mert bár nem vagyok az a kimondottan kekeckedő típus, azt nehezen viselem, ha belém rúgnak. Sose tudtam azonosulni az Arany János-féle „Nem pöröltem, félreálltam, letöröltem” hozzáállással. Ha egy mód van rá, inkább nem állok félre.

A Szépírók Társaságának közgyűlésén történtekben az a legszomorúbb, hogy lemodellezi a jelenkori magyar demokraták működését. Ez az ország legpozitívabb töltetű irodalmi társulása, itt vannak a legjobb írók, irodalmárok, és ráadásul annak idején a barbárság, a bunkóság, a politikai bornírtság ellen jött létre. Azért, mert a Csurka-Csoóri-féle mélymagyarok átvették az eredeti Írószövetséget.

És akkor most egy ilyen társaságban valaki nekiáll ostorozni egy szerzőt a főhőse állítólagos nézetei miatt. Képzelem, mit művelt volna ez a személy az ötvenes években! Két éve üldöz rögeszmésen ez a nő: Facebook-kampányt indított ellenem, ahol ér, gyaláz, a kiadómat, a fellépő helyeimet molesztálja különös passziójával és még sorolhatnám. De mindez nem lenne érdekes. Hirhedt figurája ő az irodalmi alvilágunknak, mindenütt rettegnek tőle… Szóval ez az ügy anekdotikus, sztorizós része. A példaértékű az, hogy – egy perverz szavazási szisztéma következményeként, ahol is a a tartózkodás ’nem’-nek számít, és mert a többség inkább sunnyogott – el tudta érni, hogy – hiába voltak abszolút kisebbségben az én jelöltségemet leszavazók –, végül mégis ez a sztalinista, szocreál téboly győzedelmeskedett, miközben másik hat, számomra ismeretlen egyént Szépíróvá avattak.

Arról nem is beszélve, hogy ezzel nemcsak engem, hanem az ajánlóimat, Esterházy Pétert és Konrád Györgyöt is szemen köpték. Nagyon remélem, hogy az ugyanezen a közgyűlésen új elnökké választott, igen jó szakmai hírnévnek örvendő és emberileg is tisztességesnek, karakánnak tartott Gács Anna képes lesz megváltoztatni ezeket az agyament állapotokat. Mindenesetre nekem már testületileg kiállított papírom van arról, hogy nem vagyok Szépíró.

Milyen reakciókra számít a nyílt levél megjelenése után?

Gondolom, lesz, akit még jobban idegesít majd a könyveim sikere. Fölöttébb jellemző irodalmi közegünkre az a sztori, amit nemrég hallottam egy kritikus ismerősömtől. Az egyik közösségi oldalon belekeveredett egy vitába a Pesti barokkról. Mindenki fanyalgott, cikizett, aztán kiderült, hogy a vitázók közül egyedül csak ő olvasta a könyvet. Szóval nem számítok nagy változásokra, de talán egy kis vihart sikerült kavarnom a szépíró biliben.

Úgy hírlik, lesz színházi változata is a Pesti barokknak. Mit lehet tudni a színpadi adaptációról?

Az adaptáció már egy éve elkészült, de a bemutató dátuma még bizonytalan. A rendező személyére voltak különböző verziók, emiatt csúszott a premier, de most úgy néz ki, hogy egy nagyon ígéretes rendező, Göttinger Pál viszi színpadra a Pesti barokkot a Belvárosi Színházban. A szereposztás azonban még nem publikus.

Ön vagy más kezdeményezte, hogy színházban is bemutassák a Pesti barokkot?

Egy nagyon jelentős magyar színész kért meg rá, mert beleszeretett a regénybe. Neki is álltam a regény dramatizálásának, de valahogy nem ment. Aztán az anyaregényembe (77 pesti recept – Gasztronómiai anyaregény) ástam bele magam. De később újra elővettem, és miután Göttinger is fűzött néhány építő megjegyzést a szöveghez, úgy gondolom, hogy tényleg sikerült színpadi környezetbe ültetni a regényt.

Annak is örülök, hogy Göttinger személyében egy fiatal szemszögéből láthatjuk majd a művet. APesti barokk tétje számomra ugyanis legfőképp az volt, hogy élvezni, érteni fogják-e azok is ezt a művet, akik nem felnőttként élték át a nyolcvanas éveket.

A visszajelzések szerint sikerült megugrani ezt a lécet. Amikor egy-két hónappal a megjelenés után a moly.hu-n vagy más fórumokon mai harmincasok kezdték dicsérni a könyvet, úgy éreztem, sínen vagyok.

A Pesti Barokk némileg a rendszerváltás közérzetét is bemutatja. 25 év elteltével, hogyan látja ma annak a kornak a hagyatékát? Spiró szerint például csak ölbe kaptuk a rendszerváltást, nagyhatalmak játszották le ezt is.

Nagyra tartom Spiró műveit és műveltségét, de ebben nagyhatalmi elméletben nem értek egyet vele. ’89-et nem lehet úgy tekinteni, mint Jaltát. Ez nekem túl konspiratív teória.

Az azonban igaz, hogy ölbe kaptuk a rendszerváltást. Az, hogy nem dolgoztunk meg érte, felerősítette a majd megcsinálják helyettem, az állam gondoskodik rólam életszemléletet, amit ma leginkább kádárizmusnak hívunk, de ennél már jóval korábban belénk ivódott.

Elég komoly recepciótörténete volt a Pesti barokknak már az első megjelenésekor is. Mi volt a legmeglepőbb reakció az összes közül?

Egyrészt az olvasóközönség reakciója. Minden korosztály lelkesen fogadta, olyanok is, akik a cselekmény időpontjában még meg sem születtek. Másrészt az, hogy a lehengerlően sok pozitív kritika mellett kaptam néhány kimondottan rosszindulatú, irigy recenziót is. Ez persze be volt kalkulálva, hogy úgy mondjam, el is vártam, de közben én is csak egy gyarló, hiú, szeretetéhes, síró-író vagyok, aki persze halálra sértődött attól, amire oly előrelátóan számított. És hogy miért számított rá? Azért, mert a Pesti barokknak nincs köze a jelenlegi magyar kánonhoz, amellyel ugyan semmi bajom – sőt, jó két évtizedes spanyolországi működésem alatt becsülettel szolgáltam – csak éppen nem oda tartozom.

Képzelje csak el, például, hogy mit szólna a magyar elit kritika Houellebecqhez, ha az magyarul írna? Egy feltűnési viszketegségben szenvedő, aberrált ponyvaírónak bélyegeznék, akinek fogalma sincs a szépirodalom alapszabályairól. Mert azért valljuk be, a magyar kánon irodalmilag nagyon izgalmas, de olvasásélmény szempontból gyakran vérszegény. Az élet nem egy szürke lapály, ahol két csótány mered egymásra negyed órán keresztül, azt bizonyítva ezzel, hogy az életnek semmi értelme. Az életnek valóban nincs értelme, de közben úgy éljük le, hogy szenvedünk, hogy élvezzük, hogy imádunk enni, inni, hangoskodni, szeretkezni – mint egy Hrabal-regényben. Ezt akartam megjeleníteni a Pesti barokkban, mégpedig úgy, hogy nevetni is lehessen ezen a sok hiábavalóságon.

Miért váltott kiadót? Nem érezte jól magát szerzőként a Magvetőnél?

Külső szemlélőknek úgy tűnhet, mintha Nyáry Krisztián érkezése miatt távoztam volna, de ez csak egy véletlen egybeesés volt, sőt, ha tudtam volna, hogy ő jön, valószínűleg maradok. Nekem nagyon megtisztelő volt, hogy a Magvetőnél jöhetett ki az első könyvem, de egy idő után úgy éreztem, hogy nem foglalkoznak eléggé vele. Persze minden író paraoniás, mindegyik így érzi, én sem vagyok kivétel, de a Pesti barokk tényleg nagyon jól ment. Két hónap alatt elfogyott az első kiadás, elég kelletlenül mentek bele a másodikba, az is hamar elfogyott, és akkor másfél évig lényegében nem lehetett kapni. És ez nem esett olyan jól. Mondom, nem vagyok az a kekeckedő típus, de nem állok félre. Továbbállok.

Óbudai Nyár 2015 - ajánló

Momentán a Művészetek Völgyében

Rázga marad a színházigazgató és folytatja a munkát

A csütörtöki közgyűlésen a városatyák döntöttek arról, hogy továbbra is Rázga Miklós irányíthatja 2021-ig a Pécsi Nemzeti Színházat. A mostani igazgatói ciklus ugyan csak jövő februárban ér véget, a törvényi előírásoknak megfelelően azonban már most kellett dönteni arról, hogy ki vezesse a következő időszakban a teátrumot.

Egyhangúan döntött a képviselő-testület Rázga Miklós mellett a PNSZ igazgatói posztjára kiírt pályázat során. A tisztségében megerősített szakember és csapata – Vincze Balázs, a balett-tagozat vezetője és Gulyás Dénes operaigazgató – mellett két pályamű érkezett a kiírásra.

Igazgató szeretett volna lenni Dózsa László, az újpesti színház főrendezője, aki Tokody Ilona operaénekessel közösen adta be pályázatát. Szintén jelentkezett az igazgatói posztra Romvári Gergely dramaturg-díszlettervező, ő Göttinger Pál rendezővel és Dinyés Dániel karmesterrel együtt kívánt Pécsre igazolni.

A mostani döntést követően az újraválasztott igazgató elmondta, hogy a színház teljes kollektívájának komoly munkája áll az eredményes pályázat mögött.

- A teátrum összes, 195 dolgozója hozta létre az elmúlt évek sikereit, ezt értelemszerűen folytatni szeretnénk. Koncepcióváltásra nem készülünk, de a szakmában az a legszebb, hogy állandóan változik, minden évad teljesen más, nincs két ugyanolyan előadás és produkció. A jövőben is hangsúlyt fektetünk a minél művészibb, minél magasabb színvonalú előadások létrehozására, ebben szeretnénk mindig előrelépni – mondta Rázga Miklós lapunknak.

A direktor szerint az egyik legfontosabb teendő a társulat létszámának bővítése, hiszen az elmúlt időszakban eljutottak a teljesítőképességük határáig.

- Egyszerre sok fiatal leszerződtetni felelőtlenség lenne, hiszen mi lesz velük tíz év múlva? Ehelyett folyamatosan építkeznénk velük, nálunk ugyanis a középkorosztályból vannak hiányosságaink. Nem gondolhatjuk, hogy egzisztenciával és családdal rendelkező, valahol már letelepedett szakembereket el lehetne csábítani Pécsre. Ezért a főiskoláról beépülő fiatalokkal bővítjük a társulatot, ezért hat-nyolc színművésszel mindenképpen bővül a prózai tagozat, a Pécsi Balett pedig az eddigi 16 helyett már 20 fővel dolgozik, emellett a kórus létszámát is megemeltük két fővel. Bővíteni ennek ellenére továbbra is szeretnénk, természetesen az anyagi források tekintetbe vételével.

Rázga hozzátette, hogy természetesen folyamatosan igyekeznek megfelelni a kiemelt nemzeti státusszal járó követelményrendszernek, ennek megtartása is fontos szempont.

- Legfőképpen a minél művészibb produkciók látogatottságán szeretnénk javítani, lépésről lépesre próbálunk e felé orientálódni. Így például a következő évadban sem lesz musical-előadás. Nézettségünket nem az elbulvárosítással szeretnénk fenntartani, hanem egyre színvonalasabb irodalmi értékekkel rendelkező produkciók révén szeretnénk megtölteni a nézőteret – emelte ki.

Az Ördögkatlan Fesztivál is megkapta az EFFE-minősítést 2015-2016-ra.

SAJTÓKÖZLEMÉNY

Budapest, 2015. május 21. (Az EFA május 20-i brüsszeli közleménye)

Az EFA 2015. május 20-án közreadta a 2015-2016-os évre EFFE-minősítést kapott fesztiválok listáját. A nemzeti zsűrik illetve a nemzetközi zsűri értékelő munkájának megfelelően 31 ország 761 fesztiválja került be az EFFE-minősítettek első körébe. A minősített fesztiválok listája megtekinthető a www.effe.eu honlapon. Az online fesztiválkalauz, amely Európa legjobb fesztiváljairól tájékoztatja majd a közönséget, 2015 nyarán indul el.

Az EFFE (Európa a Fesztiválokért, a Fesztiválok Európáért), az Európai Fesztivál Szövetség programjának célja, Európa fesztiváljainak megismertetése a szélesebb közönséggel, a szakmabeliek számára pedig a kapcsolatteremtés. Az EFFE projektje olyan új, nemzetközi fesztiválközösséget teremt, amelynek tagjai ugyanúgy elkötelezettek a művészetek, a művészeti értékek, mint a helyi közösség és az európai értékek iránt. Az EFFE platformja friss információval látja el a fesztivállátogatókat világszerte, arra ösztönözve a szakmabelieket és a széles közönséget egyaránt, hogy vegyenek részt az európai fesztiválok színesítésében. Mindenek előtt azonban az EFFE – a minősítéssel – szeretné elismerni a fesztiválszervezők mindennapos, helyben, az adott közösséggel végzett munkáját, a művészeti szcénáért kifejtett kiemelkedő erőfeszítését.

A 2014 nyarán meghirdetett pályázati felhívásra fesztiválok százai jelentkeztek, hogy bizonyítsák a művészeti színvonal és a helyi közösség iránti elkötelezettségüket, az európai és nemzetközi színtéren végzett munkájukat. Az egyes országok nemzeti csomópontok által kinevezett szakértőkből álló zsűrije értékelte, pontozta a beérkezett pályázatokat, melyet később a nemzeti csomópontok a nemzetközi zsűri elé terjesztettek jóváhagyásra – így születtek meg az első EFFE-minősítések 2015 májusára.

Nagyon örülünk, hogy az EFFE-projekt eredményeképpen megszülethetett az EFFE-minősítettek első generációja, amely mindenek előtt a művészeti minőséget képviseli; fontos az is, hogy ezeknek a fesztiváloknak helyi, nemzeti és nemzetközi szinten is jelentős hatásuk van. A minősítettek 31 európai országot képviselnek és a műfajok rendkívül széles skáláját ölelik fel, igazán változatos programot kínálva ezzel közönségüknek – mondta Vincent Baudriller, az EFFE nemzetközi zsűri elnöke, a lausanne-i Théâtre Vidy igazgatója, az Avignoni Fesztivál volt igazgatója. – A világszerte jól ismert kulturális fesztiváloktól kezdve a csak a megszállott bennfentesek által ismert eklektikus eseményekig, hihetetlenül sokféle fesztivál alkotja az EFFE közösségét – tette hozzá.

A 2015-2016-os EFFE-minősítetteket egy online és egy nyomtatott fesztiválkalauz mutatja majd be, melyek 2015 nyártól illetve ősztől lesznek elérhetőek. A fesztiválkalauz segíteni fogja a fesztiválokat abban, hogy átléphessék határaikat és a fesztiválszervezők és egyéb szereplők, vagy akár a fesztiválközösségek között új kapcsolatok jöhessenek létre. A kalauz az Európán kívüli közönség számára is tájékozódási pontként szolgálhat az európai fesztiválkínálatot illetően.

Darko Brlek, az Európai Fesztivál Szövetség elnöke kifejtette: “Örülök, hogy az EFA a már kiépített hálózatát egy új platform kialakítására használja fel, amely a fesztiválszcéna erős támogatására számíthat, és amely így valóban képes összekötni a közönséget egy sor kiváló és egymástól nagyon különböző fesztivállal. Az EFFE mindezt egy egyedi fesztiválközösség megteremtésével érte el – igazi adomány ez az európai kultúra számára, melynek hihetetlen sokszínűsége éppen Európa fesztiváljaiban ölt testet.”

A minősítést nyert fesztiválokat az európai programot Magyarországon koordináló Magyar Fesztivál Szövetség május 28-án üdvözli és mutatja be hivatalosan. A programról bővebb felvilágosítást az MFSz honlapján, illetve a www.effe.eu címen talál. effe@fesztivalszovetseg.hu

Idén is lesz Nyári Fesztivál a PIM-ben!

2015. június 22. - július 13.
A Múzeumok Éjszakája a felütése annak a hagyományosan megrendezett nyári fesztiválnak, amelyet idén tizenharmadszorra rendezünk meg. Tavaly nagy sikere volt a Károlyi-palota hangulatos, árkádos kapualjába szervezett koncerteknek és előadásoknak, ezért idén is számos produkciót ebbe a hangulatos környezetbe szerveztünk. Azért persze izgulunk, hogy jó idő is legyen, hiszen a kertben, a nagyszínpadra is rendkívüli programokkal készülünk, de hogy ne maradjon el semmi, esőnappal is számolunk.

Várunk idén is a PIM Nyári Fesztiválra, ahol a középpontban ismét az irodalom áll!

Program
________________________________________
2015. június 23. kedd, 20.00
Rájátszás – Popikonok sztárköltőkkel
Közreműködnek: Beck Zoltán, Egyedi Péter, Grecsó Krisztián, Háy János, Jancsovics Máté, Kemény István, Kollár-Klemencz László, Sárközy Zoltán, Szűcs Krisztián
Jegyár: 2200 Ft

2015. június 29. hétfő, 20.30
Akit az istenek szeretnek
Csákányi Eszter koncertje
Jegyár: 2500 Ft

2015. június 30. kedd, 20.00
Nőstény álom
Für Anikó koncertje
Jegyár: 2500 Ft

2015. július 3. péntek, 20.00
Szó és Szaxofon – Esterházy Péter és Dés László estje
Jegyár: 2500 Ft

2015. július 7. kedd, 20.00
Budapest Bár koncert
Jegyár: 4000 Ft

2015. július 13. hétfő, 20.30
Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója
Jegyár: 2500 Ft

________________________________________

KAPUALJ ESTEK

2015. június 22. hétfő, 20.30
Jónás Vera Experiment
Jegyár: 1500 Ft

2015. június 25. csütörtök, 20.30
Ne kérdezd, ki voltam
Krasznai Tünde Karády-estje
Jegyár: 1500 Ft

2015. június 28. vasárnap, 20.30
Őnagysága kabaréja – zenés öltöző komédia
Író: Fráter Zoltán
Rendező: Háda János
Jegyár: 2000 Ft

2015. július 6. hétfő, 20.30
Szerb Antal: Budapesti utas és holdvilág
Felolvasószínházi előadás Szerb Antal művei alapján
Szereplők: Kovács Patrícia, Szandtner Anna, Fenyő Iván, Hajdu István
Rendező: Seres Tamás
Jegyár: 2000 Ft

2015. július 9. csütörtök, 20.30
„A szerető álma”
Takács Kati estje Tóth Krisztina írásaiból, zenével és tánccal
Zene: Ágoston Béla (szaxofon), Mizsei Zoltán (szintetizátor)
Rendező: Hargitai Iván

Jegyár: 2000 Ft


Jegyek vásárolhatók június elsejétől a Múzeum jegypénztárában (kedd-vasárnap 10.00-18.00; +36 1 317 3611/203).

A nagyszínpadon az előadások szabadtéren zajlanak, rossz idő esetén a koncertek egy esőnapon lesznek. Jegyeket abban az esetben váltunk vissza, ha az időjárás miatt az előadást az esőnapon sem tudjuk megtartani. A Kapualj esteket zárt térben rendezzük.

forrás: Facebook

„Ez az ország már nincs"

Beszélgetés Béres Attilával

Béres Attila Szombathelyen rendezte meg Székely Csaba történelmi komédiáját, a Vitéz Mihályt. Az előadását beválogatták az idei POSZT-ra. Béres Attilával nemcsak az előadásról, hanem eddigi pályájáról, a magyar színházi viszonyokról, illetve a Miskolcon történtekről beszélgetettünk. Az alábbiakban szemelvények olvashatók az interjúból.

– Az evidens volt, hogy Szombathelyen fogják bemutatni Székely Csaba darabját, hiszen a színház 2013-as drámapályázatának győztese. De hogy lettél te az előadás rendezője?

– Jordán Tamás mondta, hogy nekem kellene megcsinálnom, mert én is erdélyi vagyok, ismerem Székely Csabát, aki szintén marosvásárhelyi, sokat tudok arról a világról, amiről ír. Bár ez a világ nemcsak Romániában, illetve Erdélyben ilyen, hanem Magyarországon, Szlovákiában vagy Szerbiában is, mindenütt Közép-Kelet-Európában. Akkor én még nem ismertem a darabot, de amikor elolvastam, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos mű. Csak épp másfélszer olyan hosszú, mint egy normális színdarab. Például Csaba zseniálisan szétburjánzó gondolkodásának eredményeként a második felvonás közepén még bejön 4-5 új szereplő, akiket addig még egyáltalán nem láttunk, és belekezdenek valami teljesen új szálba. Így hát sokat kellett dolgoznunk, amíg megszületett a mostani forma. Nem biztos, hogy ez a végleges változat, az sem biztos, hogy ez a legjobb, de most ez alakult ki.

– A Vitéz Mihály történelmi darab.

– A története, amennyire a nemzeti történelmek különböző szemszögéből nézett történetek igazak vagy hamisak, lehet igaz is. Tény, hogy volt 1601-ben egy román vajda, aki eredetileg kereskedő volt. És tény, vagy ténynek tűnik, hogy úgy lett belőle vajda, hogy szinte nem is vette észre. Mert szüksége volt az országnak egy vezérre, és az összes nemes, bojár, még a török udvar is támogatta őt. A magyarok segítségével, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem segítségével hatalomra került.

– De te nem történelmi darabot rendeztél.

– Nem. Az előadásnak – szerintem – nagyon erős a reflexiója a jelenre. Mi igazából arra tettük az előadásban a hangsúlyt, hogy mi történik akkor, ha a hatalom elhiszi magáról, hogy neki már mindent szabad. Mikor Mihály megcsinálja Nagy-Romániát, akkor úgy érzi, hogy ő már bármit megtehet. Ez egy nagyon fontos történelmi pillanat. De engem igazából az érdekelt, hogy egy normális csávóból, aki becsületesen neveli az egyetlenegy fiát (miközben nagyon sok ledér lánynál is hagyott sok gyermeket), miképp lesz egyszer csak vezető. Hogyan választódik ki, és amikor vezető lesz, akkor feltétlenül meg kell-e zakkannia. Mert a darabban ez történik, miután Mihály egy idő után elhiszi, hogy neki már mindent szabad.

– Meglepődtél, hogy a Vitéz Mihály ott lesz a POSZT-on? Vagy titkon reménykedtél benne?

– Megvallom őszintén, hogy idén volt két előadásom, amit különlegesen szerettem. Az egyik a Tóték, amit Miskolcon rendeztem, a másik a Vitéz Mihály. Nem ismerem azt az ízlést, ami alapján a válogatás zajlott. A válogatást így utólag elnézve nem is fogom megismerni. Érteni értem, csak nem értem... De azért örülök, hogy a Vitéz Mihály ott van a POSZT-on.

– Jelent valamit a POSZT-on szerepelni?

– Ezt leginkább egy vidéken dolgozó színész szemszögéből lehet megérteni, aki nap mint nap Szombathelyen, Miskolcon, Nyíregyházán vagy máshol játszik. Az ő önértékelésében sokat számít az, hogy játszhat a POSZT-on. Ez neki azt jelenti, hogy a szakma odafigyel rá is, bizonyos értelemben meg is becsüli.

– De csak akkor, ha a szakma valóban megadja ezt a komolyabb figyelmet a POSZT-nak, illetve a fesztiválon szereplő előadásoknak.

– Most elképzelhető, hogy nem fogja megadni. A POSZT körül kialakult helyzetnek valószínűleg ilyen következményei is lesznek. Pedig egy vidéki színház zárt közösségben élő színészének rendkívül fontos lenne, hogy másképp is rá tudjon nézni arra a munkára, amit végez. Neki is szüksége van arra, hogy visszaigazolják azokat az erőfeszítéseket, amiket a saját társulatában tesz. Ez az ország úgy van berendezve, hogy azon kívül, ami a fővárosban történik, nem igazán számít semmi. Ahonnan én jövök, ez nem így működik. Ott az, ami Marosvásárhelyen történik, ugyanolyan fontos, mint az, ami Kolozsváron vagy Sepsiszentgyörgyön. Azaz vannak kulturális centrumok, amikre érdemes odafigyelni. A POSZT-on való szereplés az országos figyelem esélyét teremti meg a vidéken dolgozó színészek számára.

– De a POSZT körüli botrány ezt sokadrangú kérdéssé tette.

– Sajnos így van. De ez a vita már rég túlnőtt azon, hogy színházszakmai vita legyen. Ez valójában egy túlcsordult politikai acsarkodás, aminek sok értelme nincs. Ahogyan annak sincs abszolút semmi értelme, hogy a színházi szakma teljesen kettészakadt. Arról kellene vitatkozni, hogy milyen minimum feltételekkel lehetne ezt a szakmát valahogyan közös nevezőre hozni. És ezt a vitát nagyon hamar le kellene folytatni, nyílt kártyákkal, és nem a politikai hovatartozás koordináta rendszerében. Bár erre a jelen helyzetben nem sok esélyt látok.
Azt nem a matematikus mondatja velem, hogy ha van két halmaz, és minden halmaznak van bizonyos számú eleme, akkor a két halmazban az elemek nem egymással vannak viszonyban, hanem csak a halmazok közt alakul ki viszony. És ez nem jó. Mert a mindennapi életben, ha csak a halmazokkal végzünk műveletet, az kizárja azt, hogy az elemekkel végezzünk műveletet. Önmagukban az egyes elemek viszonyban lehetnek egymással – beszélgetnek, megegyeznek egymással –, de ha az elemek bekerülnek a különböző halmazokba, abban a pillanatban ez a történet már nem ilyen. A halmaznak nem ugyanaz a viszonya, mint az elemnek a másik elemhez, és szerintem az elemek viszonya a fontos. Tehát először is az embernek fontos a viszonya a másikkal. Ami természetesen lehet baráti, ellenséges, akármilyen. De az ember viszonya legyen az, és ne egy halmaz által generált viszony. Először vagyok ember, aztán vagyok egy halmaz tagja. Ha egyáltalán kell az, hogy tagja legyek egy halmaznak, mert nem a halmaz határozza meg, hogy én milyen vagyok, hanem én határozom meg magamat.

– Én egy olyan társadalomban szeretnék élni, ahol nem kell egy halmaz tagjává lenni, hanem általam választott (vagy alkotott) közösség tagjává lehetek

– De ez ma nem így van. Pedig valóban ez lenne normális. De ez most álságosnak is tűnhet, hogy valaki sem ennek a mainstreamnek, sem annak nem akar megfelelni, hanem azt gondolja, hogy nagyon-nagyon sok mainstream van, és nem érti, hogy ezek miért nem kíváncsiak egymásra. Hogy miért csak egymás feje fölött veszekednek? Hogy miért a halmazok logikája uralja őket az elemek párbeszéde helyett. És tudod, hogy mi ebben a legnagyobb baj? Hogy közben nekem most, 44 évesen kellene megcsinálnom azokat az előadásokat, amelyekről gondolkodni akarok. S nem húsz év múlva, amikorra remélhetően letisztulnak a dolgok. Az én életem most zajlik, ezek között a viszonyok között.
Ma egy fiatal színházrendezőt nem hívnak kőszínházakba dolgozni. Mert mindenki a jól megszokott biztonságra játszik. Ritkán hallani olyat, kivéve talán a Katonát, hogy XY negyedéves színházrendező szakos hallgató a nagyszínpadon rendez. Mikor hallottál olyasmit, hogy egy vidéki színház nagyszínpadán jövőre egy főiskolai hallgató rendezi a Revizort? Szerintem ez a legnagyobb baj. Amikor ezeket a nagy bástyákat építik a különböző halmazok – én csak halmazoknak bírom nevezni őket –, akkor például arra nem figyelnek oda, hogy eltelt Székely Gáborék óta nagyon sok generáció, és nem nevelődött ki az utánpótlás.

– Ezt sokáig Székelyék nemzedéke sem tartotta fontosnak...

– Bocsánat, az Ellenfényben olvastam, hogy Székely Gábor 28 évesen lett a Nemzeti Színház főrendezője.

– Nem, 34 évesen lett, 28 évesen a szolnoki színház igazgatója lett. 38 éves volt, amikor a Katona igazgatója lett.

– Erre nekem az a válaszom, hogy nekem most, 44 évesen kéne átadnom egy nagy (vagy egy kis) vidéki színház igazgatói székét mondjuk öt év igazgatás után egy olyan embernek, aki 30 évesen igazgató akar lenni. Akit érdekel az, hogy a színházművészet merre fele tart, és járt már Berlinben, Moszkvában, Párizsban, Londonban, hogy ezt tanulmányozza. Az európai színházat úgy nézte, hogy abból számunkra mi hasznosítható, ehhez képest milyenek a magyar sajátosságok. Az európai hagyományokat továbbgondolva így kezdhet el építeni egy színházat. Az igazgatói kinevezéseknek pedig szigorúan szakmai alapon kellene megtörténniük.

– Nyilvánvaló ezt a kérdést sem a tehetség fogja eldönteni, hanem az, hogy ki helyezkedik jobban a politikai erőtérben.

– Pontosan ez a borzasztó. Meg az, hogy szakmailag állandóan a biztonságra játszunk. Nem kell annyira a biztonságra játszani. Nagyon jó lenne, ha olyan alkotók kaphatnának nagy kőszínházakat, mint Bodó Viktor, Radnai Márk, Göttinger Pali, Rusznyák Gábor, Keszég Laci, a k2-sek vagy mint Pintér Béla.


"MÉG INKÁBB ÉRZEM, HOGY JÁTSZANOM KELL" - INTERJÚ LOVAS ROZIVAL

Életében gyökeres változást hozott, amikor november végén meghalt szerelme, Balikó Tamás. Rozi megrendítő őszinteséggel vallott az őt ért veszteségről, a továbblépés kényszeréről, önmaga újragondolásáról. Emellett nyíltan beszélt a Magyar Színházból való távozásának okairól és arról, miért döntött a Thália Színház mellett és mit vár a tagságtól.


Jövő évadtól a Thália Színházhoz szerződik Lovas Rozi, aki a Pécsi Országos Színházi Találkozón két alkalommal is elnyerte ’A legjobb 30 év alatti színésznőnek’ járó díjat, a színi kritikusoktól tavaly megkapta a ’Legígéretesebb pályakezdőnek’ járó elismerést és hazavihette a Junior Prima díjat is.


Hogy vagy?

Lovas Rozi: Most teljes mértékben a színházra koncentrálok. Nagyon sokat dolgozom és ez jó. Rengeteget segít abban, hogy nagyjából helyrerázódjak. Különös, eddig a legkisebb dolgok is, mint lemenni bevásárolni, fontosak és jelentőségteljesek voltak, most viszont a legnagyobbaknak sincs súlyuk. Akaratlanul is megváltozott a világra való rálátásom, érzékelésem, hozzáállásom. Teljesen új ember lettem ettől a hatszáz évtől, ami Tamás elvesztésével rám nehezedett. De próbálom tovább csinálni az életet és ésszel felfogni. Érdekes, korábban mindig azt gondoltam, attól, hogy mi színészek vagyunk, ráadásul nők, elsősorban az érzelmek mozgatnak minket, most azonban kezdek rájönni, milyen komoly szerepe van az agymunkának is abban, hogyan és miként létezünk. Nekem például tudatosítanom kell, hogy meghalt az az ember, akit a legjobban szerettem, akivel a következő sok évemet elképzeltem, fel kell fognom, hogy mindez elmúlt. Nagyon mélyre süppedhetnék a sárba, lenne is kedvem hozzá. De valahogy Tamás emléke, az, amilyen ember volt, amilyen én vagyok és az amik együtt voltunk, ezt nem engedi. Muszáj továbbmennem. Sokkal jobban esik olyasmit csinálni aminek értelme van, és amivel utólag is az ő egész létezését igazolom, mint az engem ért fájdalmon keseregni. Fantasztikusan sokat segít a színház. Gyanúsan tökéletesen alakult, majd egyetlen pillanat alatt felborult az életem. Ezért rettegtem attól, hogy minden megváltozik, tönkremegy, hogy megszűnök annak lenni, aki vagyok, vagy akit Tamás által sikerült megszeretnem magamban, és féltem, hogy másként kezdek működni színészként a színpadon. De nem így lett. A gondolataimat, az érzelmeimet meghatározza az az újfajta tudás, aminek birtokába kerültem és ezért még intenzívebben érzem, hogy játszanom kell. Ráadásul jólesik elmenekülni a valóság elől a színdarabok világába és elmerülni egy-egy szerepben. Amikor bekerülök a sötét falak közé, azt érzem, minden rendben van és iszonyú nagy erővel vetem bele magam minden feladatba. Valahogy az élet a segítségemre siet. Például épp most lett volna néhány hét szünetem két próbafolyamat között, de váratlanul megkerestek a Budaörsi Latinovits Színháztól, hogy szálljak be félúton az Egérfogóba, amit Lukáts Andor rendez. Boldoggá tett a felkérés. Eddig mindig vágyva vágytam a szünidőket, most pedig azt kívánom, hogy egy csepp se legyen.

Gondolom, az is sokat számít, hogy a színházban nem vagy egyedül, körülvesznek a kollégák, barátok...

Lovas Rozi: Rengeteg energiát tudok meríteni belőlük. Elképesztően sok jó szót kaptam egészen váratlan helyekről is, és ezért végtelenül hálás vagyok. Az fogalmazódott meg bennem, hogy ez talán azt jelenti, eddig nem csináltam rosszul a dolgomat, talán én is adtam valamit, hogy ennyi jót kapok vissza. Sokan kérdezgetik, elmegyek-e külföldre. Pont ennek kapcsán tudatosodott bennem, hogy egyáltalán nincs kedvem elköltözni vagy elmenekülni, mert otthon érzem magam ezek között az emberek között, akiket ha úgy tetszik, hívhatunk szakmának is. Sokat kaptam tőlük, biztonságban érzem magam köztük és örömmel dolgozom velük minél tovább.

Sok munkád volt az évadban Miskolcon és a Magyar Színházban is, jelentős szerepeket bíztak rád. Mindkét helyen komoly változások történtek az elmúlt időszakban. Amikor kiderült, hogy a Magyar Színház élén igazgatóváltás lesz, vártad, hogy mi fog történni vagy tudtad, hogy elszerződsz?

Lovas Rozi: Nem határoztam el magam. Igazság szerint már az igazgatóváltás előtt, október-november tájékán jöttek telefonok és rettenő megtisztelő ajánlatokat kaptam. Már akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogyan tovább. Alapvetően fontos számomra, hogy minél több helyen dolgozhassak. Ha jó feladatra hívnak, mindenképpen igent kell mondanom, már csak azért is, hogy folyamatos mozgásban tartsam magam. Őze Áronnal ezért tudtunk nagyon jól együttműködni, mert ő ezt pontosan tudta. Biztonságot kínált egy nagyon jó csapatban és izgalmas munkákat adott, de megértette azt is, hogy szükségem van arra is, hogy szabadon jöjjek-menjek. Nyilván sok emberrel megtörténik, hogy a feje fölött cserélődnek az igazgatók, de nekem ettől olyan érzésem van, mintha a színház egy teljesen személytelen dolog volna, mintha én, mint alkotóművész és ember nem befolyásolhatnám, hogy hol és kikkel dolgozom. Én a társulatban hiszek, emberekben, akik közösen gondolkodnak és együtt hoznak létre dolgokat. Számomra fontos volt annak idején, hogy hívtak Kiss Csabáék és Őze Áronék is, hogy velem képzelték el a csapatukat. De nem támadt bennem semmilyen ellenérzés Zalán Jánossal szemben. Nyugodt voltam, mert tudtam, lesz lehetőségem elmenni, ha úgy alakulnak a dolgok. 

Adtál esélyt Zalán Jánosnak? Leültetek? Beszéltetek? Elmondta a koncepcióját, elmondhattad, hogy mire vágysz?

Lovas Rozi: Épp azért éreztem olyan személytelennek az egészet, mert senki nem mondta el, milyen irányba fog tovább haladni a színház. Vártam arra, hogy megkeresnek és valaki elmondja, mi fog történni, mit gondolnak rólam, mik a tervek velem illetve a társulattal, de ez nem történt meg. A társulati beszélgetéseken általánosságok hangzottak el, ezektől senki sem lett okosabb. Akkor már egyre erősebben fogalmazódott meg bennem, hogy továbbállok. Azt azonban semmiképp nem akartam, hogy úgy tűnjön, elmenekülök vagy valami prekoncepció miatt távozom, ezért én kezdeményeztem egy találkozót az igazgató úrral. Ez már jóval a kirúgások és a státuszok megszüntetése után történt. Azt, hogy velem tervez mindössze abból sejthettem, hogy nem küldött el a határidőig. Egy egyeztetési problémáról is beszélnünk kellett. Orlai Tibor hívott a júniusban bemutatásra kerülő Hair-be. Hónapokig nem érkezett válasz a kikérőre, majd egyszercsak megjött az elutasítás. Ekkor mondtam azt, hogy most már én jelentkezem és fejezzük be ezt a történetet. Úgyhogy május végével megválok a Magyar Színháztól.

Arról beszéltetek, mi lesz a futó darabjaiddal, a Rómeó és Júliával, az Anyeginnel és a Révfülöppel?

Lovas Rozi: Feltettem ezt a kérdést, de nem kaptam rá egyértelmű választ.

És miként alakul a miskolci színházzal, ahol szintén jelentős átalakulás zajlott?

Lovas Rozi: Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy ismét megyek egy vagy két szerepre.

Azt mondtad, több helyről is megkerestek. Mérlegelted a lehetőségeket vagy azonnal tudtad, hogy a Thália Színház hívását fogadod el?

Lovas Rozi: Nagyon sokat gondolkodtam. Borzasztóan vágyom a társulati létezésre, ugyanakkor rosszul viselem, ha be akarnak zárni. Épp ezért azt a közeget kerestem, ahol egy lazább alkotóközösség működik, ahol tudunk beszélgetni egymással és adott esetben megértik azt is, ha én szeretnék elmenni vendégeskedni. Ezeket a szempontokat figyelembe véve, a Thália Színház tűnt a legszimpatikusabbnak.

Mikor és mivel kerestek meg a Tháliából?

Lovas Rozi: Réthly Attila, akivel még a kaposvári főiskolán dolgoztunk együtt, közvetlenül azután írt nekem, hogy Zalán Jánost kinevezték. Néhány nap múlva Csányi Sándor hívott. Akkor még nem ismertük egymást személyesen, de tudtam, hogy látott A tanítónőben és az Amadeus-ban is. Azt mondta, darabra mindenképp szeretnének elhívni, de nagyon szívesen le is szerződtetnének. A fontos kérdéseket feltettem, ők is elmondták, miként gondolkodnak. Úgy érzem, jól döntöttem. A Tháliában kíváncsiak rám, elmondhatom, hogy számomra mi a fontos és azt el is fogadják.

Mi volt az, ami ezen kívül a Thália mellett szólt?

Lovas Rozi: Leginkább az, ami a miskolci színház mellett is szólt, hogy egy újonnan formálódó csapat része lehetek. Mindig izgalmas egy társulat kialakításában részt venni, és boldog vagyok, hogy a történet elején én is beszállhatok. Azt látom, hogy egy színvonalas, valódi művészi munkára szerződött csapat dolgozik itt, akik arra törekednek, hogy a színház megtalálja a saját hangját, a saját útját. Molnár Piroska, Schell Judit vagy bármelyik tag neve pedig garanciát jelent számomra. Tudom, hogy ha ők itt vannak, nagyon nagy baj nem történhet. És persze rettenetesen jólesik, hogy rám gondoltak.

Eddigi pályádon elsősorban nagy drámai szerepeket játszottál. A Thália Színház Réthly Attila főrendező meghatározása szerint tartalmas, igényesen szórakoztató színház kíván lenni. Nem feltétlenül van átfedés a kettő között. Nem félsz ettől az új helyzettől?

Lovas Rozi: Természetesen felmerült bennem a kérdés. Valóban csodálatos szerepeket kaptam az elmúlt években és jórészt mind nagy, nehéz drámai feladatok voltak. De vágytam arra, hogy más műfajokban is játszhassak, hogy egy vígjátékban vagy zenés darabban is kipróbáljam magam. Az életben pedig nagyon szeretem a humort és a viccet. Ezért örülök, ha ilyen szerepet kínálnak majd nekem. Abban pedig reménykedem, hogy ha szerves része leszek a társulatnak, akkor gondolkodnak majd bennem drámai színésznőként is. Mondjuk a Liliom is belefér a Thália profiljába, amiről semmiképp se mondanám, hogy bulvár vagy vígjáték. A következő évadban egyébként egy Feydeau és egy McDonagh darabban fogok játszani. Mindkét művet most fordítják, ezért még nem sokat tudok róluk, de az nem kérdés, hogy igen kiváló szerző mindkettő.

A döntést, hogy elszerződsz, egyedül hoztad meg, vagy kikérted valakinek a véleményét?

Lovas Rozi: Ezt még meg tudtuk beszélni Tamással. Amikor erről döntöttem épp ott volt Mohácsi János is, aki az osztályfőnököm volt az egyetemen. Tamás említette neki, hogy mi a dilemmám és megkérdezte, szerinte mit csináljak. Nagyjából mindeketten ugyanazt mondták: fontos a biztonság és a társulati lét, de most még talán túl egyszerű lenne bezárkózni és egyetlen helytől függővé tenni magam, ki kell használni, hogy sokfelé hívnak. Azt hiszem, arra biztattak, ami ezután következik majd.

Kérdezett: Spilák Klára

Forrás: 
Usz.: tb / Színház.hu

Kórusok Éjszakája

Jó estét nyár, jó estét Kórusok Éjszakája! 

2015. június 6-án immár harmadik alkalommal kerül megrendezésre a Kórusok Éjszakája egész estés kulturális esemény, melynek keretében 500 énekhang 17 helyszínen, 30 kórussal, 10 flashmob kíséretében rengeteg néző jelenlétében szólal meg. A fesztivál záródalát a látogatók együtt énekelhetik majd a fellépőkkel a Pollack Mihály téren.

Pontosan egy hónap múlva sok száz torokból csendül fel az ének Budapesten. 2015. június 6-án, szombaton este a józsefvárosi Palotanegyedben harmadszor rendezik meg a Kórusok Éjszakáját. A Halastó Egyesület tagjai 2013-ban álmodták meg az egészestés kórusfesztivált, amely már az első évben komoly sikereket ért el. Az önkéntes szervezők lelkesedése azóta is töretlen, társadalmi munkájuknak köszönhetően a közönség újabb és újabb amatőr kórusokat ismerhet meg, valamint rácsodálkozhat a megszokott kóruskoncerteken túl a műfaj sokszínűségére. A fesztivál fő célja a közösségi éneklés népszerűsítése. A repertoár éppoly változatos, mint a helyszínek, hiszen hallhatóak lesznek folk, régizene, klasszikus és modern dallamok, templomban, lakóházi erkélyen, köztereken, belső udvarokban vagy éppen egy presszó falai között. A fesztivál kínálata idei újításként további helyszínekkel bővül, valamint a Kodály Intézet kiváló külföldi énekesei mellett idén első alkalommal egy szlovén és norvég együttes is színesíti az eseményt. A koncertek 19:00 órakor kezdődnek, többek között a Károli Gáspár Egyetem belső udvarában, a Lőrinc pap téren, a Pázmány Péter Egyetem jogi karának kertjében. A kórusfesztivál szervezőit, fellépőit és látogatóit a közös éneklés öröme köti össze, melyet bárki megtapasztalhat az esemény záró programja során, 22:30-kor a Pollack Mihály téren. 

A Kórusok Éjszakájának támogatója a Nemzeti Kulturális Alap (www.nka.hu

SENKI FÖLDJE

Spolarics Andreával Török Tamara beszélget (2015. április)

Alföldi egyszer csak bejelentette, hogy Seress lesz az igazgató. Nem akarták, hogy kívülről jöjjön valaki, nyilván jobb megoldásnak tűnt belülről megoldani a helyzetet.

Néhány hónapja, tizenhét évnyi társulati tagság után elszerződtél a Bárkából.
Mindenki elszerződött, nem volt más választásunk. Senki földje lett a Bárka.
– Mikor és hogyan kezdődtek a problémák?
– A Bárka egész kálváriája, az egész anyagi összevisszaság három-négy évvel ezelőtt kezdődött, azóta folyamatosan küzdött a színház az életben maradásért. Többsíkú, összetett dolog ez. Egyrészt nyilván sok múlt a színház igazgatóján, Seress Zoltánon, aki nem találta meg azokat a csatornákat, nem hozta meg azokat a jó döntéseket, amelyek segítségével javulhatott volna az egyre inkább ellehetetlenülő helyzetünk, másrészt sok múlt a körülményeinken is: korábbi fenntartónk, a VIII. kerületi önkormányzat megvonta tőlünk a támogatást. Egyre világosabb lett, hogy az önkormányzat le akar minket passzolni. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Közszolgálati Egyetemhez fogunk tartozni, végül senki sem vette át a Bárkát. Ide-oda hintáztatták a színházat; a mai napig nincs eldöntve, hogy ki a Bárka fenntartója, ennek ellenére évekig zajlott az átadás-átvétellel kapcsolatos, hosszú ellenőrzési procedúra.
Tavaly márciusban megjelent néhány elegáns, öltönyös politikus a színházban, a Közigazgatási Minisztériumból jöttek, és közölték, hogy minden rendben lesz, személyes garanciát vállalnak arra, hogy tovább tud működni a Bárka, megvan rá a pénz, sőt, még több is, mint amennyit eredetileg gondoltak; legyünk nyugodtak, véget ér ez a borzasztó, átmeneti állapot. Egy hónappal később lezajlottak a választások – a Közigazgatási Minisztérium úgy, ahogy volt, megszűnt; azok az emberek, akik nálunk jártak, eltűntek. Nemrég jött a hír, hogy hatalmas segítséget kapunk a Miniszterelnökségtől, de már onnan is kihúzták a Bárkát mint költségvetési tételt. Jelen pillanatban, úgy tudom, már semmiben sem lehet reménykedni.
– Szerinted ha Seress ügyesebb, alakulhatott volna másképp a Bárka sorsa, vagy a politika akkor is kihúzta volna alólatok a talajt?
– Valószínűleg akkor is kihúzta volna... Ahhoz képest, hogy nincs fenntartó és nincs támogató, eltörpültek a személyi és szakmai kérdések, bár lehet, hogy egy újonnan érkező, erős személyiség meg tudta volna menteni a Bárkát.
Én már két évvel ezelőtt is feltettem a kérdést, hogy miért nem állunk le. Mert semmilyen garancia nem volt arra, hogy tovább tudunk működni. Ennek ellenére néha mérhetetlen pazarlás folyt, amit egyáltalán nem értettünk. Seress úgy viselkedett, mint egy rossz háziasszony, aki bár nem tudja beosztani az amúgy is kevés pénzét, befizet egy utazást Kuala Lumpurba... Sokáig fogalmunk sem volt, hogy mennyi tartozást halmozott fel a színház, aztán amikor bejelentették az összeget, az sokkoló volt mindannyiunk számára. Fogalmam sincs, hogy ki fogja kifizetni ezt a rengeteg tartozást.
– Gondolom, ti, színészek sem voltatok biztonságban anyagilag.
– Néha kaptunk fizetést, néha nem, és körülbelül nyolcvan ember járulékait sem fizették már az utolsó évben. Nyilván egyikünk sem a pénzért csinálta, hiszen a szÌnház mindannyiunk szenvedélye, de mindannyian ebből is élünk. S amikor már nagyon komoly anyagi gondjaink voltak, a számláinkat sem tudtuk kifizetni, és attól kellett félnünk, hogy kikapcsolják a lakásunkban a gázt, akkor sok olyan probléma felnagyítódott a színházban, amely addig is jelen volt, csak nem annyira látványosan. Rájöttünk, hogy más utakon kellene járnunk, hogy drasztikus változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy túl tudjuk élni a helyzetet. Sok társulati ülésen elmondtuk, hogy szerintünk hol kellene meghúzni a nadrágszíjat, javasoltuk, hogy változtasson a színház a műsorpolitikáján, mert arra is figyelnünk kéne, hogy mekkora a nézettségünk, és mennyi a bevételünk. Ennek nem lett foganatja, sőt, külföldi vendégrendezők tömkelege fordult meg a Bárkán még az utolsó években is. Amikor annyira szegény volt már a színház, hogy tényleg lehetetlen körülmények között dolgoztunk, mert nem volt pénz sem a bérekre, sem az elképesztően lepusztult épület rekonstrukciójára vagy legalább fejlesztésére, akkor Seress felkérte a Presznyakov testvéreket az Európa, Ázsia című darabjuk megrendezésére, drága díszlettel, sztárgázsiért. Nálam ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy Seress képes volt megtenni ezt azzal a társulattal, amely tényleg a végét járta már, de alázattal és elképesztő odaadással végezte a dolgát. Demoralizáló volt a helyzet, és mindenki a habitusának megfelelően reagált rá: én szenvedélyesebben és hangosabban, mások apátiába estek, és volt, aki teljesen feladta. Aztán a produkció megbukott, öt előadás után le kellett vennünk.
– Seress mivel magyarázta Presznyakovék meghívását?
– Hogy úgy érezte, előre kell menekülnünk. Ebben volt is igazság... Sokszor éreztem Seress vezetése alatt, hogy az, amit kigondolt, elvileg jól hangzott, de ahogy kilépett az irodája ajtaján, már nem működtek az elképzelései.
– Nem voltak segítői, tanácsadói?
– Többnyire egyedül döntött. Pedig szerintem nagyon fontos egy színházi embernél, hogy nyitott füllel éljen. Hogy egy színházigazgató állandó kontrollal dolgozzon: legyen legalább egy-két olyan munkatársa, akire hallgat, aki néha jól odamond neki, vagy adott esetben helyesli a döntéseit. Egy darabig Bérczes Laci erőteljesen jelen volt mint kontroll, de aztán megromlott köztük a viszony, és Bérczes elment, ahogy sokan mások is otthagyták a társulatot.
– Amikor megválasztottátok, mire számítottatok? Seressnek nem volt színházigazgatói tapasztalata, amikor a Bárka élére került.
– Furcsa helyzetben váltotta az addigi igazgatót, Alföldi Róbertet. Kiderült, hogy Robi elmegy a Nemzetibe, ráadásul közben az önkormányzat is világossá tette, hogy ha Alföldi marad a Bárka igazgatója, soha többé egy fillért sem adnak a színháznak; Kocsis Máté volt akkor már a polgármester. S Alföldi egyszer csak bejelentette, hogy Seress lesz az igazgató. Nem akarták, hogy kívülről jöjjön valaki, nyilván jobb megoldásnak tűnt belülről megoldani a helyzetet. Én semmit sem tudtam a stafétaátadás előkészületeiről, úgyhogy nagyon meglepett a hír. De Zoli a színészkollégánk volt, szerettük. Tudtuk, hogy nagyon nehéz feladatot vállal, de azt mondta, bírni fogja. Az első néhány évad jól is telt, szép előadások születtek: a De Sade pennája, a Tengeren, a Piaf, Piaf, a Victory, a Dogville, az Éjféli mesék...
– Egyiket sem láttam.
– Hát ez az... Ez a legszomorúbb az egész történetben: hogy teljesen kiíródtunk a szakmából. Szembesülnünk kellett azzal, hogy a kutyát sem érdekli, mit csinálunk.
– Nagyjából azt érzékeltem, hogy a Bárkán ismeretlen szerzők ismeretlen darabjait rendezik nem annyira ismert rendezők. Még a leglátogatottabb színház sem engedheti meg magának, hogy egy évadban csak nehéz, sötét, kortárs darabokat játsszon.
– Volt olyan évad, amikor öt ilyen darabban játszottam; akkor legszívesebben harakirit követtem volna el az évad végén.
– Kicsit mintha a társulat is eljelentéktelenedett volna. Hiányoztak a húzónevek...
– Én azt nem bántam, hogy nincsenek sztárok a Bárkán. Egy teljesen ismeretlen színészekből álló társulattal is lehetett volna jó színházat csinálni. Jöttek volna a nézők, ha jók az előadásaink. Meggyőződésem, hogy megvolt a társulatban a munkát segítő, jófajta, összetartó energia, csak sokszor rosszul használták.
Másfél évtizeddel ezelőtt, amikor egy igazi, nagy csapattal, lelkesen és bizakodón felavattuk az új épületet, a „hajóhídról" nekicsaptunk egy pezsgősüveg¸falnak, mint rendes hajóavatáskor. Már ott gyanakodhattunk volna, hogy nem lesz minden tökéletes, mert nem tört össze a pezsgősüveg. De arra, hogy 2015-ben üresen áll majd az épület, senki sem gondolhatott.
– Emlékszem, milyen jó szellemiségű színházként és milyen nagy ambíciókkal indult a Bárka.
– Óriási nyitottsággal, tenni akarással, elképesztő változtatni akarással indult. Az volt a cél, hogy ne a jól bevált, sztereotip kőszínházi irányokat kövessük, hanem egy kicsit szabadabb szellemiségű, nyitottabb, formakeresőbb színházat hozzunk létre. Ez bátor és inspiráló kezdeményezés volt, és rögtön az elején született is sok olyan előadás, ami igazolta ezt az elképzelést. A Csányi János rendezte Szentivánéji álom is ilyen volt: nagyon izgalmas, újfajta próbálkozás; nagy híre lett, sokan odafigyeltek rá, és végül a Szentivánéji remek színészcsapatának egy részével indult a Bárka '97-ben. Csányi, aki mindenáron színházat akart, okosan lavírozott az önkormányzatnál, úgyhogy elindulhattunk. Annyira jó hangulat volt az elején... Úgy éreztük, hogy itt valami nagyon jó dolog kezdődik. Kreatív, izgalmasan gondolkodó színészek jöttek össze, akik sokfélét gondoltak a világról, és keresték a színházi formákat ezekhez a mondanivalókhoz. Drámaírók, filmrendezők is voltak az első csapatban, ami valóban különleges műhelymunkát ígért. Én Kolozsvárról jöttem vissza a Bárka kedvéért – biztos voltam benne, hogy nekem jó lesz itt.
– Hogyan kerültél Csányi látószögébe? Hiszen a Szentivánéjiben nem voltál benne, és nyilván a pestiek számára Kolozsváron sem voltál szem előtt.
– Nem is tudom... Csányinak már korábban, jóval a Bárka előtt is volt egy színházszervező kezdeményezése, és már akkor is gondolt rám. A főiskoláról ismertük egymást, ahol sokat beszélgettünk arról, hogy milyen színházat kellene csinálni – lázas fiatalok voltunk, akik mindent meg akartak reformálni.
– Meddig tudtatok valóban műhelyként dolgozni a Bárka indulása után?
– Nem sokáig. Komoly műhelymunkával készült a Díszelőadás, a Bárka nyitó előadása, Simon Balázs új hangokat megütő, formakereső, formabontó rendezése, az életem egyik legszebb munkája, de így dolgoztunk akkor is, amikor Novák Eszter a Tótferit és a Világvevőt, Kárpáti Péter darabjait, Bagossy Laci a Cseresznyéskertet vagy Bérczes Laci a Mulatságot rendezte, és ki ne felejtsem a Titanic Vízirevüt, amit együtt írt a társulat Tasnádi Istvánnal. Aztán egyre inkább szembesültünk azzal, hogy hagyományos kőszínházként működünk, hiszen a kőszínházi létezés nem ad teret annak, hogy hónapokig kísérletezzünk valamin, és végül esetleg ne mutassuk be: a kőszínházi rendszerben bemutatókényszer van, nézőszámot kell produkálni. Magyarországon ma senki vagy csak nagyon kevés, nem családos ember engedheti meg magának, hogy mindent feladjon, hónapokig ne kapjon fizetést, és feltegye az életét arra, hogy műhelymunkában dolgozzon – ahogy például Vasziljev és a színészei dolgoznak. Magyarországon szinte már egyáltalán nem léteznek olyan színházi műhelyek, ahol egy karizmatikus rendező, egy mester köré odagyűlnek a színészek, mint egy meleg akolba, és ott jól érzik magukat – vagy nem érzik jól magukat, mert el kell viselniük a karizmatikus rendező egyéniségét. Mondjuk, Csányi nem is volt ilyen karizmatikus rendező.
– Mikor kezdett meginogni a belé vetett hitetek?
– Körülbelül két év után. Addigra a társulat és János között elég széles lövészárok alakult ki, hogy finoman fogalmazzak, és amikor Schilling Árpádék megérkeztek – az volt a terv, hogy a Krétakörrel közösen készítünk majd előadásokat a Bárkában –, csak tovább növekedett ez a szakadék. Puccs készült János ellen, el akartuk mozdÌtani, mert nagyon sokan nem értettünk egyet a tevékenységével. Nem azt képviselte, amit szerettünk volna, és nem úgy, ahogy szerettük volna. Talán nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy annyi makrancos paripát féken tartson... Nem tudta jól irányítani azt a nagyon erős személyiségekből, nagyon tehetséges színészekből álló csapatot.
– Schilling volt a puccs kezdeményezője, vagy ti, színészek, mert úgy láttátok, hogy Schilling alkalmasabb lenne igazgatónak?
– Szerettük, ahogy a színházról gondolkozik, úgy éreztük, hogy pontosan azt képviseli, olyanfajta kreativitással dolgozik, amire szükségünk lett volna, és amit a Jánosban nem fedeztünk fel. Nagyon örültünk volna ennek a friss, új szellemiségű vonalnak – de ennyi dudás nem fért meg egy csárdában. Ha Csányi semmi mást nem csinált volna, csak megalapítja a Bárkát, vitathatatlanok lennének az érdemei: óriási dolog létrehozni egy színházat a XX. század végén a semmiből. Ő ennél többre vágyott. Ragaszkodott ahhoz, hogy ez az ő színháza legyen, ő teremtette, az ő gyereke, az ő birtoka... Az egész puccs hamvába halt, sokan elszerződtek a színháztól; én maradtam pár kollégámmal, aminek nagyon súlyos egzisztenciális okai voltak: akkor már megvolt a két kisfiam, és úgy éreztem, hogy nem ugorhatok ki a bizonytalanba.
– Ha minden szÌnész feláll a puccs után...
– Csányi akkor is a helyén maradt volna. Lehet, hogy nagyobb a botrány, de, tudod, mindenki pótolható, minden színész helyett ott van azonnal másik tíz-húsz-harminc, úgyhogy nem szűnt volna meg a társulat. Az volt inkább a kérdés, hogy ki mennyire büszke, mit tud és mit nem tud lenyelni, milyen kompromisszumokat hajlandó kötni. Voltak, akik semmilyet, én viszont kénytelen voltam, de vállalom... Sokszor végigzongoráztam már ezt magamban.‒
– Milyen volt aztán a viszony János és a puccsban részt vevő, de végül ott maradó színészek között?
– Voltak konfliktusok, de valahogy konszolidálódott a helyzet. János, hogy felfrissítse a társulatot, új embereket hozott: először Nyíregyházáról, aztán a következő évben jött egy szlovákiai csapat, és ugyanebben az időben érkeztek néhányan a Vajdaságból, Újvidékről is. A szerbiai és a szlovákiai színház körforgásából érkező színészek és rendezők egészen másfajta szellemiséget hoztak, másképp közelítettek egy-egy színpadi problémához, másfajta kérdéseket tettek fel, ami nagyon hasznosnak bizonyult minden alkotófolyamatban. Mást képviseltek, más volt az ízlésük, és adott esetben a szakmai felkészültségük is, összességében mégis nagyon jót tett a társulatnak akkor ez a vérátömlesztés. Megpróbáltuk megkeresni a találkozási pontokat, összecsiszolódtunk, és valahogy megint elkezdett jól működni a színház. Czajlik József és Mezei Kinga izgalmas előadásokat rendezett, és a színészek közül is mindenki kapott olyan feladatot, amiben meg tudott mutatkozni, senkinek sem kellett kispadra ülnie. Csányi jól mene-dzselte a színházat, az önkormányzat odafigyelt ránk, a Józsefváros akkor még SZDSZ-es polgármestere is nagyon kedvelt bennünket.
– Csányi néhány évvel később mégis otthagyta a Bárkát.
– Amikor felkérték a debreceni színház igazgatására. Megkínálták ezzel a szuperszonikus lehetőséggel, és úgy érezte, hogy mennie kell. Egyik pillanatról a másikra átértékelődött benne mindaz, amihez addig foggal-körömmel ragaszkodott: hogy a Bárka az ő családja, az ő birtoka, az ő alkotása... Sosem felejtem el az igazgatása alatti utolsó társulati ülést: sírva bejelentette, hogy távozik, aztán amikor feltettük volna a kezünket, hogy megkérdezzük tőle, velünk akkor mégis mi lesz, már nem volt a teremben. Döbbenten, értetlenül, magunkba roskadva ültünk ott százvalahányan. Sokkal emberségesebben is megoldhatta volna.
János felajánlotta, hogy bárkinek átadja az igazgatói posztot, akit a helyére találunk. Szerettük volna szép csendben, nagyon intelligensen, cirkusz nélkül megoldani ezt a helyzetet, úgyhogy titkos szavazást tartottunk. A társulat minden tagja négy nevet javasolhatott. Ezen a szavazáson esett Alföldi Robira a választás, és óriási szerencse volt, hogy szinte gondolkodás nélkül el is vállalta. Örültünk, hogy egy nagyon céltudatos és erőskezű művészember vette át az irányítást. A sok bizonytalanság után úgy tűnt, hogy helyre tudja rázni a társulatot. És elkezdődött az az őrületes két év... Rengeteget dolgoztunk, évi öt-hat bemutatóm volt, le sem jöttem a színpadról, nem is emlékszem, hogy mikor voltam a családommal. Iszonyatos tempót diktált. Akkoriban tényleg csak a színházzal foglalkoztunk, azzal, hogy valami jót hozzunk létre együtt. Pezsgő, dinamikus időszak volt. Meghatározó előadások születtek: a Szentivánéji álom, a Koldusopera, a Don Carlos, és Balázs Zoli is izgalmas előadásokat rendezett, amikor az Alföldi-korszak elején a Maladype Színházzal próbáltunk fuzionálni. Ők aztán – számunkra nem is nagyon érthető – belső feszültségek miatt végül elmentek, pontosabban a társulat fele ott maradt, aminek nagyon örültem.
– Rengeteg színészt és rendezőt ismerhettél meg néhány év leforgása alatt...
– A tizenhét év alatt végig ugyanazon a széken ültem az öltözőben, de annyi ember cserélődött körülöttem, mintha öt-hat színházba szerződtem volna közben. Persze, nagyszerű dolog, amikor egy társulat tagjai hosszú évekig együtt dolgoznak, és annyira összeszoknak, hogy egymás apró rezdüléseit is értik, de az is nagyon jó, amikor újabb és újabb kollégákkal találkozik az ember. Az újak kíváncsiak rám, és nekem is kíváncsinak kell lennem rájuk. Nem számít, hogy addig mit csináltam, csak az számít, hogy az új helyzetben mennyire tudjuk egymást inspirálni. Emlékszem, hogy például amikor az első, nagy társulatszakadás után a Vészmadár című előadást készítettük Mohácsi Jánossal és a Bárka új tagjaival, kiválóan tudtunk együtt dolgozni annak ellenére, hogy alig ismertük egymást. Elképesztő színészi tréning volt ez a tizenhét év. Kiváló magyar, angol, román, ukrán, orosz, finn rendezőkkel dolgozhattunk, akik mind másképp közelítettek a színházhoz. A román iskolára jellemző nagyon expresszív, nagyon kifejező, energikus színészi jelenlét másfajta színészi energiákat igényelt, mint az angolok szövegcentrikus színháza, amely a beszédre, a verbalitásra, a nyelv játékosságára koncentrál. Az ukrán Vlad Troickijnál a képiség volt a legfontosabb, ebben kellett a színésznek elhelyeznie magát, a finn Jorma Uotinen pedig mindent a tánc, a mozdulat felől közelített meg. A külföldi rendezők sokszor olyasmit kértek tőlünk, amit soha életünkben nem jutott volna eszünkbe magunktól kipróbálni. Nem volt módunk elkényelmesedni. Lehet, hogy jól próbáltam az egyiknél, de aztán jött máshonnan egy másik rendező, aki meg olyat kért, amit nehezebben tudtam csak megcsinálni.
– Melyik módszer állt hozzád a legközelebb?
– Az angolt például nagyon szerettem – ezzel persze nem mindenki volt így. Én azóta is használom azokat a gyakorlatokat, amiket Tim Carroll-lal csináltunk, nagyon sokat tanultam belőlük. Timnél nem az elő-adást próbáltuk, hanem a szerepeket igyekeztünk kinyitni. Ehhez nem a nálunk szokásos módon elemeztük a darabot, hanem rengeteget improvizáltunk, hónapokig gyakorlatoztunk a szöveggel; különleges gyakorlatokat végeztünk, hogy feltárjuk a szöveg mélységeit. Például bizonyos helyeken tegyél a mondatba mindenféle hangokat, sóhajts, ciccegj – amitől egyszer csak teljesen más értelmet kapott a mondat. Az ennél általában sokkal bonyolultabb feladatok sokféle aspektusból segítettek vizsgálni a szöveget, és rávezettek bennünket, hogy hányféle rétege van akár egyetlen mondatnak is. És miután végigzongoráztuk az összes lehetőséget, a színész szabadon választhatta ki közülük az adott szituációnak szerinte leginkább megfelelőt. Végtelen szabadsága lehetett, hiszen már valóban mindent tudott a szerepről. Az utolsó három napon pedig eldöntöttük, hogy ki hova álljon az adott jelenetben a színpadon.
A románok sokkal érzékibb, érzelmesebb, szenvedélyesebb színházat csinálnak, és azt is nagyon szeretem. Mindig mellbe vág, amikor román előadásokat látok, hogy mennyire hitelesen, mennyire ön-azonosan, mennyire szenvedélyesen játszanak a román színészek. Nekünk más a színházi kultú-ránk, és az életben is másképp szocializálódtunk. Mindig azt éreztem, hogy Romániában nyitottabb szívűek az emberek, kevésbé zárkózottak, és merik vállalni a szenvedélyeiket – a szenvedély, a szenvedélyesség a mi pályánkhoz pláne nagyon fontos. A román színészeknél azt tapasztaltam, hogy mindent bátran megmutatnak magukból – a magyar színész ettől általában fél. Rettegünk attól, hogy bármi is látszódjon belőlünk, pedig szerintem ez a pálya alapvetően a bátorságról szól. Hogy mennyire tudja legyőzni a színész a félelmét, és mennyit mer megmutatni önmagából.
– Ennyire tudatosan lehet ezen dolgozni?
– Szerintem a színész nagyon tudatos, intellektuális munkát végez, amikor apró mozaikokból összerak egy alakítást. Fel kell számolnia a saját személyiségét, és alá kell rendelnie magát a figura törvényeinek, a figura gondolkodásának és érzelmeinek. Nyilván nagyon fontos, hogy a rendező mit kér tőle, mit lát belé, de a színész saját feladata, hogy dolgozzon magán: tréningben tartsa a testét, a fizikumát, foglalkozzon a hangjával, és folyamatosan használja az agyát – nem a szövegtanulásra gondolok, hanem arra, hogy állandóan gondolkodjon magáról meg a világról, és akarjon valamiről beszélni a szerepei kapcsán. Ha egy színész agya eltunyul, akkor vége... A folyamatos agytorna azt a belső munkát is jelenti, hogy az ember merjen minél többet megmutatni önmagából, merje feltárni a lelke – esetleg saját maga előtt is ismeretlen – bugyrait. Nagyon sok színész fél megmutatni a sötét oldalait, pedig mindnyájunknak vannak sötét oldalai, nem is kevés, csak sokszor nem merjük vállalni... Ha megtaláljuk ezeket, akkor elfogadással, megbocsátással és kellő humorral érdemes rájuk tekinteni, hiszen egy színész számára alapvető dolog, hogy jóban legyen önmagával. Hogy ne csak kritikus legyen saját magával szemben, hanem megbocsátó is. És képes legyen kívülről látni magát, mert csak így tud pillanatonként dönteni arról a színpadon, hogy mit mutasson meg a saját személyiségéből.
– A szerepek is hatnak a színész személyiségére? Előhozhatnak meglepő dolgokat a lélek bugyraiból?
– Velem is megtörtént már az, hogy egy szerep – éppen emiatt – annyira felkavart, hogy szinte gyökerestől felforgatta az életemet. A Stuart Mária volt az. Döbbenetes dolgokkal szembesített a személyiségem sokrétűségével kapcsolatban. Negyvenéves voltam akkor. Ha nem jött volna ez a szerep, valószínűleg teljesen más irányt vesz az életem. Zsótér előadásában én voltam Mária és Erzsébet is, tehát eleve kétféle személyiséget kellett játszanom. Szinte skizofrén dolog ez a színészlét: hányféle személyiségünk van? Hány ember van bennünk elrejtve? Rengeteg. Győry Emil kollégám egyszer azt mondta, hogy ő már azt sem tudja, kicsoda. Mert már annyi szerepet eljátszott, és mindegyik ő volt, de hogy kicsoda valójában, arról fogalma sincs. Aki kellőképpen megmerítkezik ebben a szakmában, aki hajlandó saját magáról beszélni a szerepein keresztül, azzal ez történik.
– Tanulható és tanítható ez?
– Szerintem igen. Vannak rá célirányos gyakorlatok. Például a Sztanyiszlavszkij-módszer, amit sokan rosszul használnak és félreértelmeznek, segít a mélylélektani dolgok előbányászásában, az pedig, hogy ezeket hogyan lehet kifejezni, ábrázolni, színésztechnikai feladat. Régóta tanítok, és olyan dolgok derülnek ki a gyerekekről egy-egy munka kapcsán, hogy sokszor inkább pszichoterapeutának érzem magam, mint színészmesterség-tanárnak.
– A rendezők, akikkel dolgoztál, neked jó terapeutáid voltak? Tudtak segíteni a mélylélektani rétegek feltárásában?
– Azok a rendezők tudtak, akik nemcsak arra kíváncsiak, hogy egy színész el tudja-e játszani a szerepét, hanem sokkal többre: hogy képes-e teljesen átlényegülni a színpadon. Ilyen rendezőm volt Fodor Tamás, Tompa Gábor, Vlad Mugur... Vlad Mugur A két velencei iker című előadásában például egy Pancrazio nevű férfit osztott rám. Nehéz volt megtalálnom, hogyan játsszam el hitelesen, nem az illusztráció szintjén ezt az egyébként is bonyolult férfi szerepet. Vlad sosem a külsőségekben kerestette velem a megoldásokat, hanem nagyon ügyesen rávezetett arra, hogyan gondolkodhat, hogyan érezhet ez a figura.
– Hogy kerültél Fodor Tamáshoz Szolnokra, majd Tompa Gáborhoz és Vlad Mugurhoz Kolozsvárra?
– A Madáchban kezdtem, ott voltam gyakorlaton, és kaptam egy-két szép feladatot, de elég hamar rájöttem, hogy nincs ott sok keresnivalóm. Szükségem lett volna egy rendezőre, akitől tanulhatok még, aki kinyit engem színészként, aki olyasmit kér tőlem a színpadon, amit még senki azelőtt, de a Madáchban rögtön beskatulyáztak kis komikának, és nem tolerálták, ha másképp próbáltam fogalmazni, szemtelenebbül mertem ábrázolni egy-egy figurát. Emlékszem, Ádám Ottó egyszer azt mondta, amikor a Cseresznyéskert Sarlotta Ivanovnáját próbáltam, hogy „Csehovot játszani így csak Kaposváron lehet!". Nem nagyon értettem, hogy miért. Amikor Schwajda György hívott Szolnokra, azonnal lementem, és ott – elsősorban Fodor Tamásnak köszönhetően – meg is találtam azt, amit kerestem. Egy csodálatos csapat tagjaként nagyon jó feladatokat kaptam; úgy szoktam mondani, hogy Szolnokon kaptam meg a diplomámat, mert akkor éreztem először, hogy már tudok is valamit.
1991-ben Tompa Gábor megrendezte Szolnokon Camus Félreértését, majd egyrészt magánéleti okokból, másrészt szakmai kíváncsiságból követtem őt Kolozsvárra, és ott töltöttem hét évet, ami az életem leggyönyörűbb időszaka volt. Pörögtem ezerrel, rengeteget dolgoztam, tanítani kezdtem az egyetemen, megismertem egy csomó remek színészt és embert. Teljesen más levegője van ott a színháznak, és valahogy azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Mondjuk, ők azért annyira nem örültek nekem. Igazságtalan vagyok, mert izgatottan vártak, és aztán meg is szerettek, de az elején nyilván sokan féltek attól, hogy elveszem előlük a lehetőségeket. Nem értették, minek jön ide bárki, ráadásul Magyarországról, van itt épp elég színésznő, és egyáltalán, mit keres itt ez a furcsa magyar lány, aki annyira akar dolgozni, és jól felforgat mindent... Mint amikor egy fenolftalein-csepp bele-esik egy pohár állóvízbe... De végül megbékéltek velem. Maga a kolozsvári színház is megváltozott közben. Annyi minden dolgozott az emberekben a forradalom után, és annyi mindenről akartak beszélni a színpadon; fontos témákról lehetett színházat csinálni. Tompa Gábor nagyszerű előadásokat rendezett, beutaztuk velük Európát. A román színházi szakma is kezdte elismerni, hogy a kolozsvári magyar társulatban nagyon komoly munka folyik; tulajdonképpen akkoriban kezdődött a kolozsvári színház fénykora. Tompa soha nem a színház magyarnyelvűségét, hanem a szakmaiságát helyezte előtérbe, sok támadás is érte emiatt. Sajátos, új formanyelvet hozott létre, ami különös módon ötvözte a román és a magyar színház stílusjegyeit.
– Könnyen tudtál ehhez alkalmazkodni?
– Igen, nagyon szerettem. Úgy érzem, Kolozsváron voltam igazán a helyemen. Elfogadott a román szakma is.
– Kaptál egy csomó díjat...
– És amikor eljöttem, kaptam egy levelet a román színházi szövetségtől, az UNITER-től, amelyben megköszönték, hogy ennyi évig gazdagÌtottam a román kultúrát és a román színházi életet. Ez egy annyira korrekt és szép gesztus volt – Magyarországon nem divat az ilyesmi, de ők extravagánsak.
– Jó sok mindent adtál fel az induló Bárka kedvéért.
– Magánéleti okai is voltak annak, hogy visszajöttem. Szerettem volna már gyermeket vállalni, és szerettem volna, ha nemcsak a szakmámról szól az életem, hanem egy kicsit saját magamról is. A volt férjemmel, Szikszai Rémusszal együtt jöttünk át a Bárkára. Ő nagyon nehéz dolgot vállalt be diplomás színészként: kellékesként és asszisztensként kezdte, Csányi csak egy évvel később tudta színészként szerződtetni.
– A kolozsvári tapasztalataiddal, a színházról való gondolkodásoddal tudtál hatni a bárkás színészekre?
– Gondolom, igen, mert elég nagyszájú vagyok... Szerettem, ha figyeltük egymást, ha mertünk javasolni egymásnak. Szeretek egészében gondolkodni az elő-adásról, amit próbálunk, mindig vannak ötleteim, rendezői ötleteim is, aminek a rendezők általában örülnek, de vannak olyanok is, akiket idegesít ez. Szeretek kíváncsian próbálni, szeretek „menni" a rendezővel, szeretek hinni benne, de ha úgy érzem, hogy valaki blöfföl, felkészületlen, vagy nem elég okos ahhoz, amit éppen csinál, azon nagyon fel tudom magam bosszantani, és ennek általában hangot is adok. Már az olvasópróbán lehet érezni, hogy kér-e majd olyat a rendező, ami meglep, ami váratlan és izgalmas, kell-e majd járatlan utakon járnom a sok járt út helyett.
– Nemrég saját magadat rendezted...
– Amikor a Bárkán már nem nagyon tudtak munkát adni nekünk, kitalálták, hogy akinek van kedve, készítsen önálló estet – bármiről. Két fiatal barátommal, Bartha Árpáddal és Csathó Zsófival írtunk egy darabot egy ötvenéves píáros, borszakértő menedzsernőről, és velük készítettem aztán az előadást is. Persze a szerepen keresztül magamról is beszéltem, de leginkább színészileg akartam tesztelni magam: harminc év pálya után végig tudok-e még játszani másfél órát egyedül, meg tudom-e tartani kilencven percig a nézők figyelmét, és közben tudok-e olyat mondani nekik, ami egy kicsit azért mellbe vágja őket? Azt hittem, főleg középkorú nők nézik majd az előadást, de kiderült, hogy a fiatalokat legalább ennyire érdekli az a téma, hogy hová juthatunk el negyven-ötven éves korunkig... Hová jut el Magyarországon például egy középkorú nő, akinek szakmája van, pályája van, gyerekei vannak, férje van, álmai vannak, vágyai, amelyek néha teljesülnek, de legtöbbször nem...
– A te vágyaid közül mi teljesült? Egy ideális helyzetben hol szeretnél most tartani?
– Itt szeretnék tartani, ahol vagyok. Semmi bajom az eddigi pályámmal. Persze, látok olyan színházakat, ahol szívesen dolgoznék, de nekem más az utam, kanyargósabb, és ezzel rég megbékéltem. Sőt, a döntéseimmel mindig én hoztam magam olyan helyzetekbe, hogy ne legyen annyira kényelmes... Mindig is nyughatatlan voltam. Ha ott maradok a Madách Színházban, egészen másféle utam lett volna.
– De annak, hogy megszűnt a Bárka, semmi köze a döntéseidhez. Nem félsz, hogy túl nagy törést jelent ez a pályádon? Hogy nem tudod „kifutni magad"?
– Miért, szerinted törvényszerű, hogy egy szÌnész pályája egyívű legyen, hogy folyamatosan felfelé menjen? Én úgy vagyok vele, hogy ami az enyém, az megtalál. Inkább azt viselem nehezen, hogy évek óta folyamatos létbizonytalanságban élek. A színészet önmagában is az egyik legkiszolgáltatottabb szakma, de magánemberként is ugyanezt a kiszolgáltatottságot élem meg. Olyan óriási bizonytalanságban létezünk, hogy az ember nemhogy öt-tíz évre előre, de még holnapig sem tud tervezni. Gyakorlatilag minden napra jut egy új törvény vagy új rendelet, ami húsba vágóan érint, beleszól az életembe vagy a kedvesem, a gyerekeim, a barátaim, a nyugdíjas édesanyám életébe. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Nem lehet elfogadni, hogy mindenkinek így kelljen élnie – mégis, mintha valami Csipkerózsika-álomban, tetszhalott állapotban lenne az egész ország. Az egész Bárka-történet is szépen leképezi az ország jelenlegi állapotát.
– Mélyponton vagy?
– Már nem. A gödör mélye az utolsó két-három év volt a Bárkán. Az utolsó időszakban pszichoszomatikus tüneteim voltak a rengeteg elfojtott feszültség miatt, ha be kellett mennem a színházba. Sok sebet ütöttünk egymáson. Borzasztó nagy lelki terhet jelentett mindenkinek, hogy már nemcsak a szakmaiságról szólt a színház belső élete, hanem csupa olyan dologról, ami nem segítette a munkát. Szerintem mindenki, aki eljött, megkönnyebbült. Én egy fél évig csendben voltam, kipihentem a történteket; mostanra már teljesen lenyugodtam, és megpróbálom újrafogalmazni magam. Tiszta lappal indulok.
– Merre?
– Nem tudom. Egyelőre jókat dolgozom Budaörsön, és tanítok a Keleti István Művészeti Iskolában, ahol boldogan elmolyolgatok a gyerekekkel, kiélem a színészi kreativitásomat. Az is lehet, hogy kevesebb lesz a színház az életemben, de az sem olyan nagy baj.
– Van, amiről úgy érzed, hogy másképp kellett volna csinálnod?
– Előbb el kellett volna jönnöm a Bárkáról. De valójában az ott töltött utolsó három évet sem bánom. A süllyedő hajóról kiugrani nem túl szerencsés dolog, nem is vall túl fényes jellemre. Valamiféle mundérbecsület dolgozott bennem, amikor úgy éreztem, hogy maradnom kell, és nem is tudnék tükörbe nézni, ha nem csináltam volna végig. Fontos volt a Bárka mint ügy, a Bárka mint fogalom, mint valamikori fogalom. Olyan volt ez, mint egy szerelem, amiről már mindenki tudja, hogy vége van, te is tudod, hogy nagyon le kéne lépni, mégis maradsz, inkább kibírod a poklot, mert valami miatt ki kell bírni. El kell menni a falig. Kicsit hosszúra nyúlt az életemben ez a szakítás, de még így is azt mondom, nagyon szerencsés vagyok, hogy a Bárkán dolgozhattam – csak aztán beleszólt a politika, megváltoztak a körülmények. Nincs bennem rossz érzés. Ott voltam a Bárka születésétől a Bárka haláláig, és úgy érzem, én végig ugyanazt képviseltem, az első pillanattól az utolsóig ugyanazok maradtak a céljaim. Nagyon mélyen voltak a Bárkán a gyökereim. De most, hogy a gyökereimet már elvágtam, hát arrébb települök valahová.

Az interjút készítette: Török Tamara
(Az interjú 2015. január 7-én készült.
Spolarics Andrea január végén Budaörsre szerződött.)

Ocho Macho + Firkin

2015. május 28. 19:00
BUDAPEST PARK

Előzenekar: HungaRiddim

A kétszeresen platinalemezes banda a hazai fesztiválok állandó szereplője, de nem csak azoké... Falunap? Lecsófesztivál? Pálinkaünnep? Bornapok? Fergeteges buli, legyen az bármilyen nemű, nem múlhat el Ocho Macho nélkül! A nyolctagú zenekar hitvallása: Élő zenét és koncerteket mindenkinek! Ennek szellemében indultak el hódító útjukra több mint egy évtizede. Egyedi hangzásukat a reggae, a ska, a punk és a latin stílusok kombinációja adja. Ez az általuk „hupogásnak” nevezett muzsika tette őket hazánk egyik legkedveltebb és legsikeresebb csapatává. Nevük spanyolul – egy szándékos kis elírással - annyit tesz, „nyolc hím”.www.ochomacho.hu

“Olyan zenét játszik a Firkin, ami szikrát pattint a térdekbe és a talpak alá, sikolyokat és üvöltéseket fakaszt a torkokból a nagyszínpadoktól a kocsmákig. Ahogy az angol mondaná: firkin is good, firkin' good!” A zenekar 2008-tól szállítja az írült punkot a világ minden tájára, bezsebelt aranylemezt, három Fonogram-jelölést. 2015-ben az év legjobbjai közé választották legutóbbi albumát több országban, egyik dalát pedig az Egyesült Államokban. Kézműves igényességű zenéjére bulizik mindenki falunapoktól a sörfesztiválokig, a Művészetek Palotájától a Wacken Fesztiválig, Magyarországtól Kanadáig. Egyébként a zenekar Ocho Macho-rajongó. www.firkin.hu

Jegyárak:
04.20-ig: 999 Ft
▲ 05.20-ig: 1499 Ft
▲ 05.21-től és a helyszínen: 1999 Ft
▲ VIP: 4999 Ft

jegyértékesítő helyek:
▲ Budapest Park, helyszíni pénztár (hétfőtől szombatig: 13.00-20.00)
▲ Online jegyértékesítés: http://tixa.hu/budapest-park
▲ Jegyirodai értékesítés: http://ticketportal.hu/selling_places.aspx#20

jegyinformáció:
▲ Felelősséget csak a Budapest Parktól, vagy hivatalos partnereinktől
(tixa.hu, ticketportal.hu) vásárolt jegyekért tudunk vállalni.
▲ A jegyedet ne tedd közzé semmilyen felületen

korhatár a koncertekre:
▲ 18 éven aluliak csak szülői kísérettel vehetnek részt a koncerten
▲ 10 éves korig a belépés ingyenes

forrás: Facebook

AZ ÖRDÖGKATLAN DÍSZVENDÉGE AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZ

Az Örkény Színház teljes társulata fellép az Ördögkatlan Fesztiválon.

Az idei Ördögkatlan Fesztiválon Ránki Dezső, Dresch Mihály és Wahorn András mellett díszvendég lesz az Örkény Színház is, amely teljes társulatával lép fel a Baranya megyei összművészeti fesztiválon augusztus 4. és 8. között.

Az Örkény Színház legkedvesebb darabjait, a Tóték, az Azt meséld el, Pista! és az Anyám tyúkja című produkciókat adja elő, valamint Esztrád címmel koncertet ad a teljes társulat, továbbá a Máthé Zsolt által "vezényelt" Örkény Vurstli is bemutatkozik - mondta el Mácsai Pál, a teátrum igazgatója.

Ránki Dezső világhírű zongoraművész Beethoven egyik zongoraversenyét adja elő a Bujtor Balázs vezette Hungarian Studio Orchestrával együtt a beremendi Megbékélés kápolnánál, Dresch Mihály, a magyar dzsessz kiemelkedő alakja két kvartettel lép fel a Vylyan Teraszon és Palkonyán, Wahorn András pedig barátaival, a Tapasztalt ecsetek nevű festőművészekből álló formációval, valamint a Búcsúkoncert Zenekar vendégeként is színpadra lép - emelte ki Bérczes László, az Ördögkatlan egyik szervezője.

Az öt napon át, a négy katlanfaluban, Nagyharsányban, Kisharsányban, Palkonyán, Beremenden és a Vylyan Teraszon zajló sorozatban számos színházi darabot láthat a közönség többek közt a kaposvári Csiky Gergely Színház, a Szabadkai Népszínház, a K2 Színház, a Pintér Béla és Társulata, a Hoppart és a Pesti Magyar Színiakadémia előadásában.

Lesz számos családi és gyerekprogram is, valamint koncertet ad mások mellett a Quimby, Palya Bea, a Buda Folk Band, a Psycho Mutants, a Besh o droM, a 30Y, a Kiscsillag, Little G Weevil és a Pribojszki-duó, Paul-Ronney Angel & Ane Angel, Szirtes Edina Mókus, a Budapest Bár Bangó Margittal egészül ki, de Cseh Tamás-emlékestre is sor kerül.

A Csurgói Református Gimnázium és a Jelenkor irodalmi estjén vendég lesz Esterházy Péter, Kemény István és Nyáry Krisztián, emellett szerveznek kritikai szalont és több slam-poetry estet is.

A kiállítások, filmvetítések, beszélgetések mellett részt lehet venni a Katlanfutáson, valamint a 25 éves Mediawawe fesztivál és a szintén negyedszázados Művészetek völgye programjain is.

Mautner Zsófi sem ússza meg a kibeszélést

Huszonöt éves lett idén a Művészetek Völgye, ahol a legnagyobb újdonság, hogy a Palya Bea udvar helyét a Momentán Társulat veszi át, így az imprószínháznak saját udvara lesz, és leköltözik tíz napra a völgybe. Ráadásul sikerült olyan programot összeállítaniuk, ami még a nem éppen klasszikus völgylátogatóknak is érdekes lehet. A Momentánnak eddig még soha nem volt saját udvara. Aszalós Kinga, a társulat egyik tagja elmondta, nagyon örültek a megkeresésnek, és a megszokott momentános előadások mellé igyekeztek új dolgokat is kitalálni. A Művészetek Völgye programját végigtekintve ez lesz idén az egyik legizgalmasabb udvar, és mivel megszerezték a Skandináv Ház Alapítvány támogatását is, nem lesz hiány remek gyerekprogramokban sem. A fő csapás, mint mondják, az „improvizáció, interakció, kreativitás és humor”.

A hétfő reggeli hétindító Nulladik óra című rögtönzéseket itt persze nem merik bevetni, de kifejezetten új Momentán-fejlesztés a Főhős című műsor, amibe ismert embereket hívnak meg vendégnek, akik saját életükről mesélnek. Az életből vett jeleneteket aztán a Momentán tagjai ott helyben lereagálják, és improvizációs formában előadják. Így mindenki szembesülhet egy kicsit saját eddigi életével a kívülállók szemével is.

A Főhős vendégei lesznek:
Mautner Zsófia gasztroblogger
Lackfi János költő
Harcsa Veronika és
Palya Bea énekesek is.

A Főhős című műsorban, mint mondják, az ember életével játszanak. (A koncepció kicsit hasonlít a nemrég elindult beszélgetős stand-up műsorhoz, a Sántakutyához, bár abban nem mások figurázzák ki ismert emberek életét, hanem ők saját magukat.)

Az improvizáció mellett a másik központi téma a slam poetry lesz, fellépnek azok a roma fiatalok is Színész Bob vezetésével, akiknek a Tudás hatalom című projektjéről már mi is írtunk. Sőt lesz slam poetrys és improvizációs workshop is. Emellett természetesen ott lesz minden, Momentántól megszokott előadás, mint a RögvEst, a Fröccs vagy a Dumaszínház vs. Momentán.

Mivel szoros az együttműködés a Skandináv Házzal, elég tutinak ígérkeznek a gyerekprogramok, lesz kincskeresés Pettsonnal és Findusszal, a gyerekek legnagyobb svéd kedvencével, bábelőadás az Északi manók titokzatos életéről, játékos kvíz a Múmin völgyben lakó múminokról, jön Szalóki Ági és Dés András az interaktív meseelőadásukkal, Kárász Eszter és zenekara szintén a skandináv szellem jegyében svéd gyerekverseket énekel, és természetes lesz Rájátszás-koncert is, Egyedi Péter, Grecsó Krisztián, Jancsovics Máté, Kollár-Klemencz László és Weil András szereplésével.

25. születésnapját ünnepli a Művészetek Völgye, idén hatvannál több udvarban 35 programhelyszínen, több ezer program és fellépő lesz július 24-től augusztus 2-ig a Balaton-felvidéken. A Blue sPot Café idén Blue sPot Majorrá növi ki magát, jönnek Harcsa Veronika kedvenc előadói, a színházi társulatoknak kialakított színpadon több programmal jelenik meg Pintér Béla Társulata, előadást tart a Nézőművészeti Főiskola és számos darabot mutat be Jurányi Inkubátorház is.

Újdonság még hogy megújul a Klastrom, az udvarban az első öt napban a Fonó által a világzene kerül főszerepbe, a fesztivál második felében pedig a Központ szállja meg az udvart, mindenféle menő zenével. A jegytípusok is bővültek, a napi, hétvégi és 10 napos bérlet mellett megjelent egy kedvezményes és rugalmasan, bármely napra beváltható ötnapos bérlet. Az ígérik, próbálnak enyhíteni a folyamatos parkolási gondokon, és az elővételben jegyet vásárlók előre foglalhatják le majd parkolóhelyeiket is.

forrás: http://index.hu/

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed