Vidéki operajátszásról II. – az elméleti sík (folytatás)



Az operajátszás problematikája a külsőségek végletekig való feszítéséből adódóan a primerség elveszítésében rejlik. Eltűnik a zsigeri reakció az opera nézése/hallgatása közben a közönségből, mert az előadás egy réteg felnagyításával foglalkozik, nem a nagy egésszel.

Mindegy, hogy ez a réteg éppen gondolkozásra akar késztetni, vagy az énekhang érzéki gyönyörködtetésére, nem tud komplex élményt adni, mert az előadásnak csak egy rétegére fókuszál. Azt ugyan a végletekig kiművelve, de a nagy egészről hallgatva. Így természetesen lesz egy közönségréteg, akinek „tökéletes” lesz az előadás és lesz egy, aki ennél unalmasabbat nem látott.

Ez az a híres „megosztó” előadás, amire oly büszkék a rendezők, előadók, producerek, mondván, hogy legalább nem langyos lábvíz a produkció. Hát igen. Csak éppen megint az előadásról beszélgetünk és nem a darabról. Ez olyan, mintha a nyelv kapcsán folytonosan a ragokról, központozásról, igeidőkről beszélgetnénk, nem pedig arról, hogy mit is szerettünk volna közölni az elhangzó mondattal.

Abszurd, de mi ezt tesszük hetven éve a művészet területén, ha operáról van szó. (Ne tévesszen meg senkit az ’50-es évek operai „aranykora”. Nem a műfaj virágzott, hanem annak előadói praxisa. Abban az értelemben, ahogy egy Mozart, Verdi, Wagner körül a műfaj kelt új életre, új mondanivaló, új kihívások után kutatva, ennek ekkora már nyoma sem volt. A mindezektől függetlenül létrejövő „modern opera” írás egy más tanulmány témája lenne.)

A primer hatás problémakörébe tartozik még egy nagyon fontos tényező: a nyelv, amin operát játszunk. Ugyanis, bár mára ezt már hangsúlyozni kell, természetes dolog volt, hogy az operaszerzők az adott közönségük anyanyelvén írták meg az operájukat. Ezáltal olyan hatást remélve, hogy a szöveg és a zene egysége azonnal hat, valós időben, valós reakciót kiváltva. Nem az adott ária után tapsként felhangzó „összesítő” élményt akarták elérni, hanem hogy minden kis szónak értelme, iránya és kifejezése legyen.

Mindegy, hogy Gluckról, vagy Richard Straussról beszélünk, a szöveg és zene kapcsolata olyan mélyrétegű, hogy egyik sincs meg a másik nélkül, ha a hatás legösszetettebb formáját akarjuk kibontakoztatni. Így elérünk a hazai operajátszás örök kérdéséhez: magyarul, vagy eredeti nyelven? A zeneszerző szándékának akarunk engedelmeskedni, hogy a közönség értse minden kis apró mozzanatát az operának, vagy a történelmi és földrajzi hűségnek, hogy az adott opera mely ország közönségének íródott? Wagner imádata saját nyelve iránt feljogosít-e minket arra, hogy ne értsük zenéjének és szövegének összefüggését a hallgatása közben? Felvállalhatjuk-e az összművészeti hatás elvesztését, amiatt, hogy kiszolgáljuk a történelmi hűséget? Hiszen pont Wagner az, aki a szöveg drámáját a zenéjével egyenrangúként kezeli. Mi szolgálja ezt a gondolatot jobban: ha egy jó fordításban magyarul (egy feltételezetten kitűnő) dikcióval eléneklem, vagy németül végig ropogtatom, arra a nézőtéren ülő anyanyelvi szinten németül tudó 10 nézőre alapozva és másik 350-re, aki be nem vallaná, hogy az idő nagyrészében csak „ik verstehe nikt”.
Megint csak visszatérve a musical térnyerésére: van-e bárki, akinek eszébe jut itthon egy musicalt eredeti nyelven előadni? Ki az, aki a Chicagót vagy a West Side Storyt angolul játszaná? Pedig állítom, hogy anglomán korunkban, a nézőtéren azt megértők száma nagyjából húsz vagy harmincszorosa lenne a német operajátszás ellenében. Evidens, hogy mindig magyarul megy, ezáltal amikor a néző a dallamot hazaviszi az előadásról, viszi magával a szöveget is, ergo: a mondanivalót. Minden zenét a szöveg szemüvegén keresztül lát. És akkor még nem beszéltünk az olasz vagy francia nyelv honi értőinek számáról az operába járó közönség soraiban. Felróhatom-e a közönségnek, hogy unatkozik, ha nem adom a kezébe az alapvető kulcsot az elhangzó zenéhez: a szöveget? Lehet takaródzni avval, hogy van felirat, amit lehet nézni előadás közben, de szálljunk fel egy mozgó villamosra úgy, hogy 5 másodpercenként máshova nézünk. Garantálom, hogy tízből hétszer el fogjuk téveszteni.

Az előadások lehetőségeiről szólva még egy alapvető hatást kell megemlítenünk: a filmét. Mindennél erőteljesebben átvizualizált korunkban a mozi alapvetően változtatta meg a színészekkel, színészi játékkal kapcsolatos elvárásainkat, nem beszélve a látványvilágról. A helyszínekről, színészekről készített számtalan „közeli”, ami által a játékuk minden kis rezdülését az arcunkba tolva látjuk. Ez elkényelmesíti a befogadó felet. A fizikai távolság, ami a nézőtér és a színpad közt van, és ami a mozi megjelenéséig természetes volt, mostanra fárasztó lett. Erőlködni kell, a mozihoz képest extrán figyelni, hogy mi is történik épp a színpadon. Energia befektetést kíván. De ha Al Pacino játékát nézve a nappalimban nem kell erőlködnöm, akkor miért kéne egy „mezei” operaénekesnél? Megzavarta a kiindulópontunkat ennek a médiumnak a mindent eluraló térnyerése.

A másik óriási lábon lövése az opera műfajának a mozi részéről: a filmzene. A zene funkciójának megváltozása, egy történet kapcsán. Tudniillik, hogy kísérővé avanzsál a történet mellé, megsegítője a jeleneteknek, aláfestése lesz, de nem a fő információs sztrádája. Ha mozinézés közben meghalljuk a zenét, akkor mára olyan reflexeink alakultak ki, ami a kikapcsolódást hozza elő bennünk, nem a megkettőzött figyelmet. Ha horrort nézünk, akkor pont a fő ijesztésre fog fokozódni a zene, ha hőseink egy tág térre érnek ki vándorlásaik során, akkor megnyugtató zene szól, ha csatába lovagolnak, akkor harcias és így tovább. Ergo mindennek csak az első jelentése van megfogalmazva zeneileg, amire elég ráülni, de gondolkodni, fejünket törni nem kell rajta. Információt nem hordoz a zene, csak megsegítést. És ez végtelenül lustává teszi a zenehallgatásunkat. Ráadásul a nagy klasszikus filmzenék olyan zenekari apparátust használnak, mint az operák, így a hangzásból adódó élményreflex könnyen összetéveszthetővé teszi a kettőt és máris ott tartunk, hogy úgy viselkedünk a szimfonikus zene kapcsán, mint a filmzenénél: kikapcsolunk, várjuk a vizuális történést.

Akkor mégis mi lehet az operajátszás, jövője, ha ennyi minden tesz/tett keresztbe neki? Bármilyen furcsa is, egyáltalán nem látszik reménytelennek vagy kilátástalannak. Eddigi okfejtésem is arra szolgált, hogy átlássuk merre nem érdemes keresgélni, mert már foglaltak a területek, vagy az idők folyamán elfoglalták őket. Egy kicsit úgy érdemes erről gondolkodni, mint a katolikus egyház megreformálásáról, amelyről szintén sok szó esik manapság. Nem létezhet „reform-katolicizmus” hiszen azt Református egyháznak hívják már. A katolikus valláshoz hozzátartozik a nehézkesnek tűnő szertartások, szabályok, hierarchiák bonyolult rendszere. Ez az egyik alapja és ezen keresztül születik meg a mondanivalója. Nem azt ígéri, hogy erre bárki képes, hanem azt, hogyha aki képes ezeket megcselekedni, akkor megismerheti Isten azon titkait, amik mások előtt rejtve vannak. Nehéz? Nehéz. Miért, milyen legyen? Mint tanulmányom elején kiemeltem a művészet, a kultúra nem jutalom, ajándék vagy érdem, hanem iránytű. Beleszületni nem lehet, de minden további nélkül megtanulhatja, aki szeretné. Egy olyan erőfeszítés, ami több százszorosan hozza vissza az árát. De félreértés ne essék: erőfeszítéssel kezdődik ez az út.

Ekképpen az opera-játszásnál is az egyik legfontosabb dolognak tűnik a jelen helyzetben, hogy az identitását megőrizze, vagy ha úgy tetszik, újra megtalálja a régi-új értékekben. Esélye a túlélésre pont abban rejlik, amiben a hátrányát vélik felfedezni. Mára a szuperhősős mozik túláradó világában az emberi elme és technika által elképzelhetőt eltolták és tolják a végső határokig. A látvány és annak lehetőségei minden képzeletet felülmúlnak, a számítógépen a CGI mindent megold. De épp ez is öli meg a saját műfaját, ugyanis minél hihetetlenebb dolgokat hoznak létre, annál inkább, mint a szó is mutatja, hihetetlenebb lesz és szűnik meg az emberi tétje is egyszersmind a dolgoknak. Eleinte a filmekben a világ megmentése volt a legnagyobb tét, mára már a galaxis megmentése, majd a sci-fik által emlegetett idővonal megtartása. Jól látható, hogy erre már nem nagyon van tovább. És ha nem lehet kifelé tovább terjeszkedni, akkor mindig a belső tartalomnál lehet keresni a fejlődés útját. Ha egy korszak elérte érdeklődésének végső határát valamiben, akkor utána mindig arra fordul vissza, amivel a legkevésbé törődött az odáig révületben eltöltött idő alatt.

Jól látható, hogy ez korunkban újra az élő esemény, a személyesen átélt és megélt élmény lesz. Felértékelődik az ember-ember közti kapcsolat, mert jelenleg sokkal könnyebb a számítógép világában lenni. Márpedig ami könnyen megszerezhető, azt egy idő után sosem értékeli sokra az emberiség. És itt léphet újra elő a színház és azon belül is az opera. Az élő teljesítmény, amit nem mindenki tud, az egyszeri, megismételhetetlen élmény, amin fizikailag kell ott lenni, amit át kell élni, ez mindennél vonzóbbá tud és fog válni. Így az operának egyetlen esélye a túlélésre, ha ragaszkodik ahhoz a határvonalhoz, ami a film és színpad közt van, ragaszkodik a valódihoz, egyszerihez, a kiérdemlésre méltóhoz. Minél jobban akar filmes hatásokkal élni, filmesen fogalmazni, annál inkább filmnéző reflexeket is fog bekapcsolni a közönségben, ami teljes öngól a zene (lásd filmzene hallgatási mechanizmusok) és az éneklés szempontjából.

De ez még csak véletlenül sem jelenti a visszafordulást, hátraarcot, a „régen minden jobb volt, felejtsük el, ami eddigi történt” ősi struccpolitika ösztönét. Épp ellenkezőleg! Azt kell megtalálnia mindkét operajátszó irányvonalnak, képviseljék akár a technikai perfekcionizmust, akár a rendezői színházat, hogy mi az, ami átemelhető, megtanulható úgy, hogy ne veszítse el az opera az ember központúságát, a hangszertől fülig tartó egyediségét. Abból az elképesztően gazdag művészi termésből, amit az operából kisarjadzó műfajok létrehoztak, majd meghaladtak, mit lehet visszaültetni úgy, hogy megőrizze operaságát a műfaj. Ne akarjon hasonlítani arra, amit a közönség más miatt szeret, hanem azt mutassa fel mindennél erősebben, ami csakis benne szerethető, rajongható.

El kell fogadni és élni kell azzal a lehetőséggel, hogy mára már nincsenek és nem is lehetnek operasztárok abban az értelemben, ahogy egy mai pop-előadó, vagy TV-s, filmes személyiség sztár lehet. Nem kell görcsösen akarni, hogy „márpedig operaénekes sztár muszáj, hogy legyen”, hanem kihasználni azt a mechanizmust, hogyha sztár nincs, akkor a figyelem sem akkora. Ha a figyelem nem akkora, akkor a nyomás sem olyan nagy a társadalom részéről, így lehet építkezni és újat létrehozni, kísérletezni és megtalálni azt, ami később figyelemre méltó lehet magától. Ha érdekes a műfaj, érdekesek lesznek a figurái is. Utáljuk és lenézzük a realityket, de értsük meg a hatásmechanizmust: azért lesznek sztárok, mert az embereket érdekli, amit a műfaj csinál. Erről meglehet a véleményünk, de ami számunkra ebből fontos, az pusztán a hatásmechanizmus kínálta recept.

És a sztár-mentes, ám mégis figyelemre méltó operaéletnek egy receptje van: a közösség. És itt érkeztünk meg a legelső, kiinduló kérdésünkhöz, hogy mire is jó a „vidéki” operajátszás. Ugyanis egy közösség felépítése óhatatlanul kicsiben kezdődik és tégláról téglára halad. Ha operai közösséget akarunk nevelni, magunkkal, előadókkal kell kezdeni. Előadói közösséget kell teremtenünk, úgynevezett társulatot ahhoz, hogy később a közönségnek is legyen mihez csatlakozni, kapcsolódni.

Amikor egyre-másra születnek az internetes közösségi oldalak, elég disszonáns lenne azt gondolni, hogy az emberiség jelenlegi leghőbb vágya nem a valahova, valakikhez tartozás. És ebben az operajátszás műfaja nagyon is partner tud lenni. Pont azáltal, hogy alapvetően sok, illetve lényegesen több ember kell hozzá, mint egy prózai vagy egyéb színházhoz. Ez teszi képessé arra, hogy nagy felületben tudjon csatlakozni az adott városhoz és annak kulturális látképéhez. A közösség felépítéséhez óhatatlanul szükséges a „saját arcok” megjelenése, majd kinevelése egy műfajban. Elengedhetetlen a lokálpatriotizmus megszületése, ami azt mondatja egy közösséggel: hogy „ő hozzánk tartozik!”. Az, aki azt hiszi, hogy csakis a fővárosból importált énekes töltheti be a vidéki igényeket, az túl sokat gondol magáról és túl keveset a „háztáji” szó jelentőségéről egy vidéki város életében. Meghirdethetjük, hogy ez az énekes a belga király térdszalagrendjének a várományosa, de a szomszédomat jobban fogja érdekelni a hentes Laci gyerekének fellépése a színpadra, mert ismeri kölyökkorától fogva. Vásárolhatok akármekkora reklámfelületet bárkinek, ha nem ismerős az arca, nincs meg a története. És mivel a média nem ennek a műfajnak dolgozik jelenleg, marad a legerősebb fegyvere a társadalomnak: a suttogó propaganda. Lassabb hatású, de sokkal pontosabb, maradandóbb és erőteljesebb bármilyen médiumnál. Természetesen vidékre is kell a fővárosban vagy máshol nevet szerzett vendég, hiszen minden közösségre frissen és inspirálóan hat egy máshonnan érkező művész, de ez kiemelt esemény kell legyen, nem általános élmény.

Ezeknek a kialakítható közösségeknek az alapja kell, hogy legyen a vidéki operajátszás. A vidéki városok nemzeti színházai itthon 8 millió emberből meríthetnek, építhetnek fel igényeket, kötődéseket. És amikor szükségszerűen kinevelődnek azok az énekesek vidékről, akiket a műfaj nagyobb színpadjai is szívesen látnak, akkor óhatatlanul fognak utána menni az emberek is, akik addig magukénak érezték őt. Pláne a mostani korunkban mennyivel könnyebb követni valakit, mint mondjuk Simándy korában volt.

Fel kell fedeznie az operaélet döntéshozóinak, hogy a legnagyobb és legsürgősebb érdeke a vidéki operajátszás megerősítése és életre hívása társulati formában, mert ezáltal nem csak lehetőséget teremt és színvonalat emel a műfajon belül, de közönséget is nevel saját magának. Olyan „műhelyeket” hozhat létre ezáltal egy-egy vidéki város, ahol bátran kísérletezheti ki az operajátszás az új mondanivalót a közönség számára. Ezekből az előadásokból fognak megszületni azok a tanulságok is, amelyekre a főváros a közönségpolitikáját és művészi vízióit építheti. Csakis itt lehet újra fogalmazni a műfajt magát úgy, hogy az érvényes legyen az új időkben.

És most lássuk, hogy ez hogy nézhet ki a gyakorlatban.

(Folytatása következik)

A vidéki operajátszásról I. – Az elméleti sík


Azt a kérdést most elegánsan ugorjuk át, hogy van-e igény az operára, akár vidéken, akár a fővárosban. Egyszerűen azon okból, mert igény arra van, amire támasztunk. Bár többen állítják, hogy „minden országnak olyan kultúrája van, amit megérdemel”, ám a kultúra eredendően sohasem egy jutalom vagy érdem, amit valamiért kap a társadalom, hanem egy iránytű, amit érdemes kéznél tartani, ha meg szeretnénk érteni a bennünk, vagy a világban zajló folyamatokat.

Az értelem vagy érteni akarás igényének feltámasztása nem fér bele mostani témánkba, de azt mindenképp feltételeznünk kell hozzá, hogy ez az igény létezik, és a témánkban érintett szereplők egyaránt törekednek rá. Hogy hogyan kell feltámasztani egy igényt, az egy másik tanulmány témája, de nem ördöglakat és nem elérhetetlen senki számára sem, pusztán el kell lesnünk azoktól, akik naponta csinálják velünk, általunk, az élet minden területén. A működési hatásmechanizmust kell megértenünk hozzá és átvenni, nem feltétlenül a módszereket.

Ahhoz, hogy megértsük a „vidéki” kitételt az operajátszás szó mellett, először is az operajátszást kell körülírnunk, definiálnunk akkor is, ha kézenfekvőnek tűnik, hogy mi is az. Hiszen mára olyan új szempontrendszerrel is szembe kell néznie az opera műfajának, hogy a meghatározásának egyik legfontosabb és legizgalmasabb kérdése lett, hogy mitől más, mint a többi zenés műfaj. Ugyanis a XX. századra megtörtént vele az, amit odáig elképzelni sem tudtak a zenés színpad szerelmesei, hogy nem az opera jelenti a zenés műfajt magát. (Leírásunk szükségszerűen elnagyolt, az ok és okozatok széles spektrumát és komplex problémarendszerét egyszerűsítve tárgyalja.)

Eleinte a zenés játék, a „singspiel” működött egyfajta leányvállalatként az opera nagy és mindent elsöprő cégében, de vetekedni fontosságban, jelentőségben sohasem tudott vele. Nem maradtak fenn az utókor számára is érdekesként nagy és fontos singspiel-szerzők, hanem azok a singspielek maradtak érdekesek, amikor zsenik átkirándultak ebbe a világba, ahol egyszerűbben lehetett nagyobb közönségsikert elérni, egyfajta könnyed „egósimogató” terület volt ez számukra.

Ide kapcsolódik: Egy fizikatanár operaénekes – Interjú Szélpál Szilveszterrel

Az első igazán nagy kihívást az opera műfaja szempontjából az operett Offenbach általi megszületése jelentette a XIX. században. Az opera népszerűségben, társadalmi hatásban, a műfaj mecénási világában egyszerre zavar támadt, mert népszerűbb, társadalmilag gyorsabb hatású és pénzügyileg sokkal kifizetődőbb lett az operett, mint az opera, légyen az komoly vagy víg témájú. Offenbach még odáig is elmerészkedett, hogy társadalomkritikát rejtett el a vidámnak tűnő sorok közt, ami sokkal nagyobb hatású volt, mint bármelyik más operánál, hiszen a közönségszám és -réteg, amit elért, lényegesen nagyobb és szélesebb volt, mint amiben egy opera reménykedhetett. De itt még „csak” egyenrangú félként élt a vetélytárs, nem kerekedett felül. Paradox módon épp emiatt szárnyra is kélt az opera műfaja is megújhodva, mert versenytársat kapott, túlszárnyalandó célt.

Ám a századforduló első világháborús nagy depressziója kiváltott egy olyan társadalmi igényt, amit az addigi alkotóművészeti mechanizmus nem tudott kiszolgálni, megkockáztatom, érteni sem értette a feladatot, ugyanis kívül esett az addigi művészi megoldó képleteken. Ugyanis az alkotás egyik alapja a feldolgozás, a reakció, olyan módon, hogy az emberi reakcióból társadalmi akció szülessen, kiút mutatás a traumából, feldolgozása mindannak, amiben élünk. Ám a világ konokul felejteni akart, és nem szembenézni, tanulni a hibáiból. Ekkor jött el az új, Kálmán és Lehár által fémjelzett operett mindent letaroló térnyerése és egy új nagyhatású zenésszínházi műfaj is született Berlinben: a kabaré. Ne nézzük le, mert ugyan rejtekúton, de hatalmas kihatással lesz a későbbiekben az operajátszásra.

Aztán betört a film és a TV is a zenés területekre a hangosfilm megjelenésével, és pusztán annak okán, hogy hangot felvenni és lejátszani is lehetett, elkezdett meginogni az élő előadás varázsa is. Minek hallgatni a hazait, ha megkapom a világsztárt ugyanannyi, sőt olcsóbb jegyért, adott esetben ingyen, és ki se kell mozdulnom otthonról.

És ha mindez nem lett volna elég, elindult Amerikában az operett egy különös, majd egyre népszerűbb új formája, amit végül musical néven keresztelt meg a szakma. Eleinte operettfelépítéssel és a könnyed szórakoztatás igényével, ám ahogy fejlődött a műfaj, elkezdte kitermelni a saját háztáji zsenijeit, akik ezt a stílust paradox módon odáig fejlesztették, míg operai struktúrát nem kaptak, csak egészen más zenei tartalommal. Amikor az egész estés musicalig ért az új műfaj fejlesztése, onnantól kezdve nemcsak szórakoztatni, hanem elgondolkodtatni, drámát előadni is képessé vált, ergo azt az egyetlen területet is magának vindikálta az új műfaj, amire még nem volt alternatívája az új zenés műfajoknak az opera ellenében.

A musical kitermelte saját stílusú énekeseit is természetesen, akik az új műfajban tudtak „nagyot” énekelni. A közönségre tett hatásmechanizmus semmiben sem különbözött a bel canto hatásmechanizmusától, hiszen a „bravúrtettek” itt is, ott is „standing ovationt” váltottak ki a közönségből, és egyetlen közös maradt meg mára a két műfaj között: a földindulásszerű üvöltés, a „bravo” az ária végén. Lehetne fanyalogni és teszik is sokan, hogy az éneklés nem ugyanolyan minőségű, és nehezebb az opera, ezért nagyobb teljesítmény. De ezek az emberek nem a vállaláshoz képest nézik a produktumokat. A kézilabdások ugyanannyira fáradtak a meccs végére, mint a focisták, pedig kisebb pályán játszanak. Amikor Tiger Woods golflabdája beesik a lyukba, pont ugyanakkora ováció fogadja, mint amikor Steph Curry bedobja a 3 pontos kosarat a meccs végén. Ki mondja meg, hogy melyik a nagyobb teljesítmény? Mo Farah-nak felróhatom-e, hogy nem tud olyan gyorsan futni, mint Usain Bolt? Alig hinném, hogy ez bárkiben felmerülne. Épp így nem érdemes latolgatni az énekesi, zeneszerzői, zenekari teljesítményeket egymáshoz képest az azonos eszközökkel, ám más műfajokban tevékenykedő zenés színházakban sem.

Az 1950-es évek tájékára egy szempontból teljesen megfeneklett az opera: nem tudta megfogalmazni magát, hogy mire is jó, mi az, amit csak ő tud és csakis az operaszínpadra való, sehova máshova. Eltűntek az operaszínpadokról a nagy tömegeket vonzó témák és vonzó újdonságok, ugyanis a musical minden aktuálisnak tűnő problémára közérthetőbben és gyorsabban tudott reagálni, és tette mindezt úgy, hogy kompatibilis volt a XX. század fő csapásirányával: az állandóan fejlődő technikával. És itt történt meg az opera evolúciós története során az, amire nem volt példa odáig: az operaírás és az operajátszás ketté vált. A tartalom levetette a bőrét, és érdekes módon az evolúciótörténet során először, nem a tartalom újult meg, hanem a levetett bőr kelt új életre. Egy odáig példátlan dolog vette kezdetét a kultúrtörténetben, amikor ketté vált az alkotóművészet az előadóművészettől. Nem az alkotóművészet termelte ki onnan a saját előadóit, hanem az előadóművészet kezdte kitermelni a saját igényét kiszolgáló előadásokat. Ezáltal a reprodukáló művészet kezdett új és újabb lehetőségek után kutatni, és mivel a tartalom kiment alóla, egyetlen irányba indulhatott: a tökéletesedés irányába. Ha nincs új tartalom, ami új kihívásokat teremt, akkor csak a régit lehet tökéletesíteni annyira, amennyire csak lehet. Mivel gazdag múltú műfajról beszélünk, természetesen annak az ideje, amit tökéletesítéssel lehet tölteni, szinte végtelennek tűnt. De nem lehet elmenni amellett, hogy ezzel az útiránnyal pont azt adta fel a műfaj, amiről a legelején szó volt: azt az iránytű funkciót, ami új meg- és felismerésekhez vezet, így új végeredményeket is szül.

És itt tűnik fel rejtekúton a kabaré, ami szépen növesztette és fejlesztette magát odáig, míg a német brechti színház egyik alapköve nem lett egy zenei zseni által (Kurt Weil), és egy stilisztikai eszközből egyszerre mondanivalóvá vált, az elidegenítés mondanivalójává. A zene képes volt a szöveget távolsággal kezelni és távolságban tartani, nem kellett, hogy a zene engedelmes szolgálólány legyen a szöveggel szemben, nem akart ábrázolni, hangulatot teremteni. Egy rétege lett az előadásnak, nem pedig a mondanivalója. Mára az „elidegenítés” ugyan egyes szekértáborokban szitokszó, ám ami most nekünk ebből fontos, az annyi, hogy lehetségessé vált a tartalom és a forma elválasztása olyan mértékben, hogy ha fotókat látunk egy előadásról, és külön mondják meg azt, hogy egyébként miről szól, akkor biztosan nem tudjuk összerakni ezt a fejünkben elsőre. Ebben semmi jó vagy rossz nincs, hanem erre a technikára is azért talált rá a XX. század második fele az operajátszásban, mert lehetővé tette azt, hogy a forma szüljön új mondanivalót, ha már a mondanivaló nem tudott új formát szülni a nagyközönség számára. Illetve igen, tudott új formát szülni, de szégyenkezve vallották volna be, ha egyáltalán, hogy ez a musical lett. Ugyanis nem tudtak mit kezdeni avval a zenés színházi művészeteket gyakorló emberek, hogy innentől nem stilisztikai különbségek vannak a zenésszínpadi keretek közt (olasz, német vagy francia opera), hanem műfaji viták (opera, operett, musical). És mint említettem, a művészeti vitakultúrát arra fordították nem is oly távoli eleink, hogy összevessék Mo Farah-ot Usain Bolttal, nem pedig arra, hogy a saját műfajukon belül megtalálják a mondanivalót.

Mivel az operai színpadokon a külsőségek csúcsra járatása ment mindkét lehetséges módon (a hagyományosnál is autentikusabban, nagy előadó-művészeti tettekkel, vagy az úgynevezett „német színház” teljes elidegenítése egy új minőség megtalálása okán) ezért a teljes operajátszás is beszorult a külsődlegesség mezsgyéjére. Mindegy, hogy egy nagy, egész színpadot betöltő rózsaszín plüsskocka jelentéséről vitatkoztak egy Figaro házassága esetén, vagy Natalie Dessay 4 vonalas „Zs” hangjának plaszticitásán, a lényeget, tudniillik az alkotóművészeti magatartás eredeti szándékát, egyik sem érintette, érinti a mai napig. Egy régebbi kor régebbi problémájának, régi művésze által adott választ akar mindkét tábor odáig tupírozni és kifordítani, befordítani, kerék alá tenni, onnan is kivenni, amíg az valahogy nem reflektál a mai korunk eseményeire.

És itt érünk el a mostani operajátszás problematikájához.

(Folytatása következik)

Orlai Tibor: Csak abban bízhatunk, hogy ezt a háborút megnyerjük


Együtt kell élnünk azzal a veszéllyel, hogy bármikor ismét megtörténhet a jelenlegi járványhoz hasonló krízis. Ennek fényében kell újrapozicionálni a magánszínházakat – véli Orlai Tibor színházi szakember. Az Orlai Produkciós Iroda ügyvezető igazgatójával a pandémia hatásairól, a kulturális élet megosztottságáról, az óbudai nyugalomról és nyüzsgésről, valamint az állattartás felelősségéről beszélgettünk.

– Több mint húsz éve lakik Óbudán, és itt működik az Orlai Produkciós Iroda is.
– A kötődésem a kerülethez azonban ennél régebbre nyúlik vissza. Gyerekkoromban édesanyámmal sokszor jártunk ki ide hétvégente: sétáltunk a régi városrészen, múzeumba mentünk, ebédeltünk a Vasmacskában. Akkor szerettem meg Óbudát, és talán ez is az oka, hogy felnőttként végül itt találtam otthonra. A járvány alatt nagyon sokat számított, hogy itt lakom. Ki tudtam mozdulni, hosszú sétákat tenni. De el kell árulnom, hogy szívemnek szintén nagyon fontos Tahitótfalu, ahova sokszor vonulok el a kutyámmal és a macskáimmal, ha még nagyobb nyugalomra vágyom.

– Az állatok jelentik a teljes nyugalmat?
– Nem is tudom elképzelni az életem nélkülük. Aki nem élt még kutyával, nem tudja, mit hagy ki. Csodálatos érzés megosztani az életünket egy ilyen ragaszkodó lénnyel, figyelni a fejlődését, megtapasztalni, hogy miként látja a világot. Bár mindenkit csak biztatni tudok a kutyatartásra, felelősen azonban úgy lehet vállalni ezt a szerepet, ha meg tudjuk adni az állatnak, amire szüksége van, és ebből a szempontból Óbuda ideális helyszín. Ott a Tábor-hegy, de említhetem a Hármashatár-hegyet vagy a Hajógyári-szigetet, ahol nyugodtan szaladgálhatnak az ebek. De minden másban is a felelősségre kell törekedni: azzal a kutyás közösséggel, ahova mi is járunk a vizslámmal, minden tavasszal és ősszel tartunk szemétszedési akciót az önkormányzattal együttműködve. Ezek a gesztusok szükségesek ahhoz, hogy a kutyások és az állatot nem tartók békében éljenek egymás mellett.

– Szűkebb pátriája mennyire változott meg az évek alatt?
– Rengeteget változott, de igazi arculatát nem vesztette el. Zöldövezeti részei miatt Óbuda már a város nyugalmasabb feléhez tartozik, mégis nagyon nyüzsgő kerület. Mindig fontos szerepet kapott a kultúra, és nemcsak Krúdy miatt. Számos múzeum található itt, ahogy minden generáció megleli a neki szóló színházi vagy zenei élményt is. Az Óbudai Társaskör a Liszt Ferenc Kamarazenekar révén a hazai zenei élet meghatározó helyszínévé vált, de az itt zajló szabadtéri színházi előadások is elmaradhatatlan programjai a nyárnak, és ott van a Kaszásdűlői Kulturális Központ (3K) is, amely a lakótelepi területen nyújt izgalmas és széles körű kulturális kínálatot. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba pedig azért szeretek időnként ellátogatni, hogy felidézzem a gyerekkorom. És épp ez az izgalmas Óbudában is: múltja is van, jelene is, és ez jelenti a jövő biztosítékát. Természetesen minden kerületnek megvan a saját történelme, egyedi hangulata és kulináris kínálata. Fontos, hogy megtalálják a saját közönségüket, de ugyanilyen lényeges, hogy legyen átjárás a különböző városrészek között, hogy a kerületek valamilyen módon összefonódjanak és egymást erősítsék, mert ez is segíthet kimozdítani az embereket a megszokott környezetükből.

– Szeptember végén a 3K-ban mutatták be, majd október 24-től a II. kerületi Jurányi Házban látható Bodor Johanna táncművész-koreográfus 2014-ben megjelent önéletrajzi írásából készült Nem baj, majd megértem című darab, amely a nyolcvanas évek Romániájába repít vissza. Hogyan jött az ötlet, hogy színpadra állítsák a művet?

– A színpadi változat egyik készítője és egyben az előadás rendezője, Szikszai Rémusz keresett meg az ötlettel, amely rögtön felkeltette érdeklődésemet, mivel engem is nagyon megérintett a regény. Ezt követően Horváth Piroskával, a 3K vezetőjével kutyasétáltatás közben találtuk ki, hogy náluk próbáljuk és mutassuk be az Ari-Nagy Barbara és Szikszai Rémusz által készített színpadi változatot Bánfalvi Eszter, Kerekes Éva, Gyabronka József és Ötvös András szereplésével. Bodor Johanna szabad kezet adott nekünk mindenben, azt mondta, nem akar olyan író lenni, aki mindenbe beleszól. Az olvasópróbára ellátogatott, ott találkozott a szövegkönyvvel, de a próbafolyamatot már nem követte végig. Fontos is volt, hogy ne csak az ő szemével lássuk ezt a sorsot és társadalmi környezetet. Szikszai Rémusz, például maga is megtapasztalta a Ceausescu-rendszer működését. Ez a produkció nem csak azért érdekes, mert egy cudar világot, egy ellentmondásokkal teli, szörnyű rendszer működését és egy szívhez szóló emberi történetet mutat be, de a rendszerváltás fontos lenyomata is. Az előadással sikerült túllépni az egyéni sorsábrázoláson, és megfogalmazni egy egyetemes üzenetet.

– A járványhelyzet a színházak működését is drasztikusan érintette, Az elmúlt időszak mennyire viselte meg az Orlai Produkciós Irodát?
– Ugyanannyira megterhelt minket ez az időszak, mint a kőszínházakat, bizonyos szempontból talán jobban is, hisz ők állami vagy önkormányzati forrásból működnek, míg mi kizárólag a jegybevételből élünk. Ennek a kiesésével szinte semmilyen bevételünk nem volt, ami a mai napig nagyon fájdalmasan érinti a színházunkat. 2020-ban háromszázmillió forinttal volt kevesebb a jegybevételünk, mint egy évvel korábban, ezzel együtt 70 millió forint körüli veszteséget könyveltünk el. Nem beszélve arról, hogy már korábban sújtotta a színházat a taotámogatás (társaságiadó-felajánlás – a szerk.) megvonása: míg az utolsó évben, amikor még volt rá lehetőség, 390 millió forint taót számolhattunk el, addig erre az évre ötmillió forint kompenzációt kaptunk. Mindez számunkra azt jelzi, hogy a kulturális kormányzat semmilyen formában nem támogatja a magánszínházi próbálkozásokat. A mostani helyzetben ez még fájdalmasabb, hisz ahogy említettem, a koronavírus-járvány amúgy is rendkívüli veszteségeket okozott. Nem tudjuk ott folytatni a munkát, ahol abba kellett hagynunk, át kell gondolnunk, hogy hány bemutatót tartunk, milyen előadásokat tűzünk műsorra, mert nagy befektetésekre most nincs lehetőségünk. Csak abban bízhatunk, hogy ezt a háborút megnyerjük, és előbb-utóbb véget ér a járvány. De a jövőben így is együtt kell élnünk azzal a veszéllyel, hogy bármikor ismét megtörténhet egy hasonló krízis. Ennek fényében kell újrapozicionálni a magánszínházakat, az aktuális állapothoz igazítani a működésüket.

– A nem teljesen egyértelmű korlátozások is megnehezítik a színházak életét.
– Azon túl, hogy a járvány megint felfutóban van, az is látszik, hogy a színházba járó közönség hozzáállása is megváltozott. Nyáron a szabadtéri produkciókra bátran eljöttek, most viszont már, hogy zárt térben futnak az előadások, sokkal óvatosabbak, ami a járványadatok ismeretében teljesen érthető. Úgy érzem, megint szükség lenne központi intézkedésekre, mert jelenleg egyáltalán nem tiszta a helyzet. Ráadásul azzal is meg kell küzdenünk, hogy egyes előadások, amiket még a járvány kirobbanása előtt mutattunk be, vagy akkor állítottunk színpadra, amikor épp lehetett játszani, nem kerültek be a köztudatba. Tulajdonképpen újra meg kell ismertetünk a nézőket a produkciókkal, emiatt az évad mostani, első felében már csak a Hárman a padon című darabot mutatjuk be, amit tavaly többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült. Aldo Nicolaj művét, amely három idős ember történetét meséli el, Göttinger Pál viszi színre Egri Márta, Benedek Miklós és Gálvölgyi János szereplésével. A „vasnemzedék” utolsó néhány élő képviselőjének nyugdíjas napjairól szól a darab. Humorral, iróniával mesél mindarról, amikor emelt fővel, olykor fájdalmasan vagy kacagva próbálja az ember elfogadni, hogy már nem fiatal, és készülnie kell az elmúlásra.

– Tavaly más színházakhoz hasonlóan önök is több előadást közvetítettek online formában. Milyen tapasztalataik vannak ezzel kapcsolatban? A közönség mennyire lett nyitott erre a műfajra?
– Tizennégy előadásunkat rögzítettük, mások mellett az Egy őrült naplóját Keresztes Tamással, az Egy asszonyt Tenki Rékával, illetve Hernádi Judit és Csákányi Eszter zenés estjét. Az évad második felében minimum hatvan százalék volt a vidéki nézők aránya. Ez mindenképp azt mutatja, hogy van igény a közvetítésekre, hiszen számos olyan település van, ahová máskülönben nem jutnánk el. Számukra megnyílt egy csatorna, és ugyanez igaz a külföldön élő magyarokra és magyar ajkúakra. Kulcskérdés viszont, hogy meg tudjuk-e találni a stream és az élő színházi közvetítés online megjelenítésének optimális formáját. Meglátásom szerint a kevés szereplős, statikusabb előadások azok, amelyek működnek, de a jelenidejűséget így sem lehet a kamerákon keresztül visszaadni. Nem feltétlenül az elkészült színházi produkciók rögzítésében látom a jövőt, hanem a kimondottan online felvételre készülő előadásokban. Mi is ilyen irányban gondolkodunk, és ebben partnerünk a Radnai Márk által létrehozott Színház Tv.

– A Színház-, és Filmművészeti Egyetem körüli történések a most színházakba kerülő művészeket is érinti. Milyen hatással lehet színházi, kulturális életre a jelenlegi helyzet?
– Ez az egész ügy csak még jobban megosztotta az amúgy is szétszakadt színházi szakmát. Bármilyen szervezet működésében lehet hibákat találni, de a javítás szándéka és a totális rombolás között nagyon nagy különbség van. Eleve azt gondolom, hogy nem lehet alapjaiban megkérdőjelezni valamit, ami évtizedeken át jól működött. A hazai színházakban rengeteg olyan színész dolgozik, aki azon az egyetemen szerezte meg a diplomáját, és soha senki nem kételkedett a tehetségükben. Ha valaki tehetséges, akkor helye van a színpadon, a magyar kulturális életben. Színházvezetőként soha nem különböztettem meg a színészeket azért, mert az egyik vagy a másik intézményben végeztek.

– A homofóbiával vádolt pedofiltörvénynek milyen hatása van az önök előadásaira? Van olyan, ahol ki kellett tenni a tizennyolcas karikát?
– Tíz előadásunkat kellett korhatárossá tennünk, pedig ezeket mi nem tartjuk annak. De az is nagy problémát okoz, hogy van olyan, amit korábban tantermi előadásként is játszottunk iskolákban, mert olyan témákat boncolgattak, amelyekről fontos, hogy beszéljenek a fiatalok. Erre mostantól már nincs lehetőségünk. A jövőben nem fogunk csak azért kevesebb meleg- vagy rasszistakérdéssel foglalkozó darabot bemutatni, mert ez a törvény életbe lépett. Természetesen a jelenlegi szabályozás adta feltételek mellett, de beszélni fogunk ezekről a társadalmi jelenségekről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/42. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg október 15-én.

Beszélő levelek


A Mozsár Műhelyben kéthavonta egy házigazda és öt előadóművész hívja különleges utazásra a nézőket: híres emberek, történelmi személyek, ismert művészek életébe pillanthatunk bele legizgalmasabb, legviccesebb, legtragikusabb leveleiken keresztül. Minden alkalom különleges és megismételhetetlen lesz, hiszen minden este más előadók olvassák fel más-más hírességek leveleit, és nem hiányozhat az adott esthez illő zenei kíséret sem.

Tartson velünk, amikor kinyílik a hírességek postaládája!

Házigazda: Csonka András
Házigazda: Csonka András

Fellépők: 
Göttinger Pál, Grisnik Petra, Simon Kornél, Sipos Vera

Zene: Nyitrai László
Szerkesztő, produkciós vezető: Megyeri Léna
Munkatársak: Guld Ádám, Kapusi Éva, Klopfer Alexandra, Nagy Viktória
Rendező: Böhm György

A Független Színművészetért Alapítvány produkciója.


„Megtaláltam a helyem” - BESZÉLGETÉS HORÁK RENÁTA OPERAÉNEKESSEL


Musetta a Bohéméletben, Belinda a Dido és Aeneas, valamint a Szoprán a Négyhangú opera előadásain – Horák Renátát három teljesen különböző stílusú szerepben is hallgatja mostanában a közönség a Szegedi Nemzeti Színház friss opera-produkcióiban. A Vajdaságból indult kétgyermekes anyuka közben aerobik edző is, valamint híresen jól süt és főz.

– Egymás után jöttek az operapremierek, három szerepet is énekel, hogy bírta ezt a tempót?

– Csak Bohémélet volt a teljesen új produkció, a Dido és Aeneast és a Négyhangú operát már az előző évadban próbáltuk, de a pandémia miatt végül nem tudtuk már megtartani a premiert. Musetta szerepének először nagyon örültem, majd amikor kicsit elbizonytalanodtam a próbaidőszakban amiatt, hogy hogyan lehet jól megoldani ezt az összetett figurát, akkor már egy ideig kevésbé lelkesedtem. Magabiztos legyen, de ne tűnjön kényesnek, beképzeltnek. Legyen kacér, de ne legyen közönséges. A jelmeztervező eléggé feltűnő, szexi ruhát talált ki a figurának. A gesztusokkal és a játékkal igyekeztem nem rátenni még egy lapáttal. Szerettem volna, ha nem csak a végén, hanem már a második felvonásban is kiderül, hogy Musetta igazából egy jószívű, jóakaratú nő, még akkor is, ha közben Marcellnek leordítja a fejét és állandóan veszekednek. Ezek a kettős játékok mindig nehezek. Rendszerint bele is bonyolódok. Mindig szeretnék jobban is megismerni egy-egy szerepet, mint amennyi a szövegkönyvből kiderül róla.

– A nagy elődök közül ki a kedvence Musetta szerepében?

– Sok jó hangfelvételt meghallgattam, de videókat direkt nem néztem. Musetta szerepében szerintem nem szépnek kell lenni elsősorban, sokkal fontosabb a nőiesség, a kisugárzás. Az egyik próba előtt felhívtam Vajda Júliát, aki korábban sikerrel játszotta a szerepet, hogy segítsen Musetta cipőjének útját kideríteni, mert nekem nem sikerült. A második felvonásban elviszi ugyanis az öreg hódolója. De akkor ez azt jelenti, hogy nagykabátban és mezítláb kellene tovább játszanom? Régen a megmaradt cipővel egy lábon „bicegve” játszották tovább. Különben az utolsó felvonásból kiindulva én jóindulatú és érzékeny nőként szeretem életre kelteni, nem gondolom, hogy attól lesz hiteles a figura, ha pirosra festem a körmöm és a szám.

– Barokk operát nemigen játszik a társulat, mi volt a legnagyobb kihívás a Dido és Aeneas Belindájaként?

– Az egyetemen énekeltem utoljára barokk operát, de ott is csak áriákat, ezért nagyon örültem a Purcell-darabnak. Szeretem a barokk zenekari hangzást és az éneklés díszítettségét, könnyedségét is. Nem biztos, hogy mindenki mindent tökéletesen el tud énekelni, mert hiszek abban, hogy nem véletlenül vannak kifejezetten barokk énekesek. Mindenesetre jó, hogy elővettük, bemutattuk és megpróbáltunk felnőni a feladathoz. Szerencsés választás volt épp a kortárs Négyhangú operát választani mellé.

– A komponista, Tom Johnson egyszer azt nyilatkozta, eredetileg nem is operaparódiának szánta, világszerte mégis úgy vált sikerré a darabja.

– Még a főpróbahéten sem állt be teljesen, hogy a Szoprán szerepében pontosan mit lenne érdemes játszanom. Egyik nap a hisztis, másnap a cserfes, vidám, de nem túl okos, majd a nagyon visszafogott, sértődött, nagy terheket cipelő Szopránt igyekeztem eljátszani. Még a gonoszt is kipróbáltam. Nagy élmény volt. Azt hiszem, ebben a modern operában találtam meg eddig legjobban önmagam, mert sokkal nagyobb szabadságot kaptam ebben a szerepben, mint a korábbiakban. Annak ellenére, hogy négy hangból áll, nagyon nehéz volt a zenei anyagot memorizálni, mert nincsenek széles, nagy dallamok, amik segítenének. Számolni kellett a szüneteket, tiszta matematika az egész, agy kell hozzá!

– Milyen feladatok várják még ebben az évadban?

– Büchner drámájából, a Leonce és Lénából készült új musicalben megkaptam Rosetta szerepét. Kicsit dzsesszes zene, prózát is kell majd mondanom, amire az operettekben is volt már példa. Utána a Don Giovanni bemutatójára készülünk, amiben Donna Elvira szerepét éneklem majd.

– Korábban sikert aratott egy másik Mozart-produkcióban is: Fiordiligi szerepét énekelte a kisszínházi Cosi fan tutte-előadásokon.

– Régóta szerettem volna a nevezetes Come scoglio-áriát elénekelni. A mesterem, Bátori Éva, aki Fiordiligi és Donna Elvira szerepét is alakította korábban, sokat segített a felkészülésben.

– Gyakorló művészként is fontos, hogy énektanárhoz járjon?

– Nem úgy fontos, mint a konziban, hogy hetente háromszor legyen énekórám. Annak, aki már a pályán van, fut egy sínen, kialakult már egyfajta művészi ízlése, amit szeretne megvalósítani, az is elég, ha van valaki, aki külső fülként kéthetente meghallgatja, és korrigálja, ha picit letér az útról. Emberileg is közel kell, hogy álljon hozzám, mert maximálisan bíznom kell abban, amit mond. Bátori Éva semmit sem akar az énekesre ráerőszakolni, mindenkinek igyekszik megtalálni a személyre szabott megoldásokat. Sokszor kipróbálunk öt-tízfélét is, mert alkattól, arcberendezéstől is függ, kinek melyik válik be végül. Éva a lelkem is simogatja, amire szükségem is van, mert sokan határozott, erős nőnek tartanak, akinek nem is kell foglalkozni a lelkével. Legalább egy valaki foglalkozzon azzal is!

– A színházi feladatok mellett marad ideje a családjára is?

– Az a szerencse, hogy egyre könnyebb a dolgom, mert a tizenegy éves lányom, Luca az idősebb, és manapság már sokszor ő gardírozza Botondot, a kilencéves öccsét. Luca nagyon szófogadó, szabálykövető kislány, százszázalékosan meg lehet bízni benne, segít nevelgetni az öccsét. Úgy nőttek fel, hogy esténként, hétvégenként, néha még ünnepnapokon is apa és anya a színházban dolgozott, nénik, barátnők vigyáztak rájuk. A szüleim a Vajdaságban élnek, ők nem tudtak ebben segíteni. Mindig a főpróbahét a legnehezebb, amikor készülök egy szerepre, mert olyankor teljesen elmerülök a figurában. Szólnak a gyerekek hozzám, én pedig épp azon gondolkodom, hogy mi történt az előző próbán, Musetta kacagását aznap honnan indítsam majd.

– Miben segít, hogy aerobikozik?

– Az állóképesség erősítése révén a színpadi munkában is segít, de azért vigyáznom is kell, mert ha az aerobik órán túl hangosan buzdítom a vendégeket, akkor utána kicsit nehezebb énekelni. A színházi stresszt viszont könnyebb levezetni ütésekkel, rúgásokkal az aerobik órán. Nyolc éve kezdtem aerobikozni, három éve dolgozom edzőként is. A Figaro házassága veszekedős duettje után vettem észre, hogy milyen sokat jelent állóképesség tekintetében, hogy a veszekedés után vettem egy nagy levegőt, gyorsan rendeződött a pulzusom, és könnyedén énekeltem tovább, miközben fiú kollégáim sokáig csak levegő után kapkodtak. Kicsit hiú is vagyok, és úgy gondolom, ma már az operaénekeseknél is fontos elvárás a színészi játék és a megfelelő színpadi megjelenés. Ebben is segít az aerobik.

– Maradt olyan szerepálma, amit még nem volt lehetősége elénekelni?

– Igen, és sajnos soha nem is lesz rá lehetőségem: ez Amneris szerepe az Aidából. Olyan erő lakozik abban a nőben, amit jó lett volna egyszer megmutatni. Ehhez azonban mezzoszopránnak kellene lennem. Különben nem vagyok szerepálmokon gondolkodó céltudatos énekes. Nekem az éneklésem kívül is annyi minden fontos még az életben. A családom, az aerobik, imádok sütni-főzni, barátokkal jókat beszélgetni, ezekre rengeteg idő kell. Amit hoz az élet, azt örömmel elfogadom. A kis szerepeknek is tudok örülni, de ha a karban kell énekelnem, akkor beállok a csapatba, és csinálom. Megtaláltam a helyem a szegedi színházban.

– Mennyire nehezítette meg a családja életét, hogy a férje, Toronykőy Attila rendező az Operaházhoz szerződött, és így már Budapesten dolgozik?

– A gyerekek szempontjából a sok különóra és a sport miatt nehéz, mert elég sokat kell hozni-vinni őket, de besegítenek a barátnőim is. Ugyanakkor örülök is neki, mert Attila az Operaházban szakmai szempontból jobban kiteljesedhet, ezért ezt az áldozatot vállalnia kellett a családnak. Persze mindig akkor romlik el az autó, a mosógép, és akkor van csőtörés, amikor elmegy.

– A gyerekek meg szokták nézni a színházban?

– Igen, rendszeresen! A Bohéméletben is láttak. Már meg sem kottyan nekik egy egész estés opera, mert kicsi koruk óta járnak színházba. Otthon is hallják, amikor gyakorolok. Attila is sokat hallgat operát, különösen amikor felkészül egy-egy előadásra. A fiamnak nemrég énekórára gyerekdalokat kellett vinnie, és elkezdett otthon operaénekes módjára gyakorolni.

– Lehet, hogy követi majd a pályán?

– Nem tudom, még az is lehet. Tiltani biztosan nem fogom. Bár semmi közük nem volt a színházhoz, az operához, a szüleim annak idején mégis rögtön mellém álltak, támogattak, amikor eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Hollósi Zsolt

Virtuális térbe költözik a „vasnemzedék” – online mutatják be az Orlai Produkció új előadását


Aldo Nicolaj darabja, a Hárman a padon három idős emberen keresztül beszél a feleslegességről, szeretetnélküliségről, céltalanságról és a reményről.

Először a SzínházTV felületén ismerheti meg a közönség az Orlai Produkciós Iroda új előadását, amely „vasnemzedék” utolsó élő képviselőinek életét mutatja be. Göttinger Pál rendezése egy zsúfolt lakótelepre kalauzolja a nézőket, ahol három nyugdíjas, Ambra, Luigi Lapaglia és Bocca Libero élik eseménytelen hétköznapjaikat.

A felszín alatt azonban ott rejtőznek a 20. század fordulatos évtizedeiben átélt traumák, melyek mindegyikükre másképp hatottak.

A nő – Ambra – szelíd és jókedvű maradt, míg a férfiakat megtörte az élet. A hajdan erős, öntudatos fiúk, akik katonákból munkásemberek, majd családapák lettek, mostanra mogorva vénemberré változtak.

Egyetlen dolog köti őket össze: a magány. Egyiküket épphogy csak megtűri a családja, míg a másikuk magányosan, egyedül éli mindennapjait. Az idősek egyetlen szórakozása, hogy lejárnak a ház előtti térre, és cél nélkül várakoznak egy padon ülve.

Néha véletlenül találkoznak, a bizalmatlanságból egy idő után barátság lesz, magányukat pedig felváltja a valahová tartozás biztonsága, valamint az életszeretet.

Új szokásaik lesznek, és úgy érzik, megint van értelme az életüknek. A megtalált biztonságból terv születik, és a három idős ember elhatározza, hogy még egyszer, utoljára belevágnak egy kalandba.


Szereplők:

Ambra: Egri Márta
Luigi Lapaglia: Benedek Miklós
Bocca Libero: Gálvölgyi János

Rendező: Göttinger Pál

A Hárman a padon premierjére november 25-én kerül sor a SzínházTV-n, majd december 16-tól a 6SZÍN-ben lesz látható.


EGY IGAZI SZÍNÉSZDARAB NAGYSZERŰ MŰVÉSZEKKEL


A Hárman a padon rég várt bemutatójára készülünk. Aldo Nicolaj darabja három idős ember történetét meséli el, a „vasnemzedék” képviselőinek idős napjait. A leélt és végigküzdött 20. század vége egy zsúfolt lakótelepen éri őket. A hajdan erős fiúk, akik valaha bátor katonák, aztán szorgos munkásemberek, derék családapák, büszke, öntudatos férfiak voltak mára emlékeken merengő nyugdíjasok. Magányosan éldegélnek, és lejárnak egy kis térre, hogy a padon üldögélve várakozzanak és szót váltsanak azzal, aki hasonlóan járt. Az urakat, Bocca Liberót és Luigi Lapagliát Gálvölgyi János és Benedek Miklós alakítja, akik fanyar humorral válaszoltak kérdéseinkre.

A darab magyarországi bemutatója 1974-ben volt a Pesti Színházban Bilicsi Tivadarral, Páger Antallal, Bulla Elmával. Látták esetleg Önök azt az előadást?

Benedek Miklós: Én láttam. Pontosan nem emlékszem már rá, de nagyon szerettük benne a színészeket, nagyon szépen játszottak. Élmény volt nézni Bilicsit, Págert, Bullát.

Gálvölgyi János: Ezek színészdarabok, és ha megtalálja a megfelelő színészt, akkor működik az előadás.

Benedek Miklós: Olyankor szokták ezeket elővenni a színigazgatók, amikor van megfelelő korú színész. Ha a magunkfajta színész rákérdez, hogy vajon elég öregek vagyunk-e – feltételezve, hogy tiltakoznak, és azt mondják, még nem, ragasszál bajuszt –, kínos, amikor azt mondják, igen.

Gálvölgyi János: És ugye, az is nagyon fontos, hogy nem egy drága darab.

Benedek Miklós: Elég hozzá egy pad és egy körfüggöny, ennyi díszletben eljátszható. Szeretik is általában a színigazgatók.

Gálvölgyi János: A sütemény egy kicsit megdrágítja.

Az olvasópróba online történt – ezt a közönség is láthatta –, és a bemutatóra is először online kerül sor. Hogyan zajlott volt a próbaidőszak?

Benedek Miklós: Elég viszontagságosan, mondhatni, kálváriát járt ez a próbarend. Ez egy olyan darab, amiben precízen kell tudni a szöveget, és pontosan kell ismerni a szituációt. Máskor van idő, hogy mindez megérjen a bemutatóra. Nekem mindig kell idő, míg leülepszik a szöveg. Most elkészült a felvétel, de kíváncsi vagyok, hogy amikor először játsszuk nézők előtt, mi magunk hogyan tudjuk belekoncentrálni magunkat a helyzetbe, hogyan tudjuk megteremteni azokat az erős hangulatokat, amitől igaz és a közönség számára is élvezhető lesz az előadás.

Elhangzik a padon egy különös mondat Luigitől, valami olyasmi, hogy Bocca, hát te szeretsz engem. Miért csodálkozik rá erre az érzésre?

Benedek Miklós: Valamikor nagyon régen biztosan volt barátjuk, akivel minden nap elbeszélgettek, aztán egyedül maradtak. Ez a két, illetve három magányos ember egészen a szeretetig barátkozik össze, addig a pontig, amikor hiányzik a másik jelenléte. És az már egy komoly barátság.

Gálvölgyi János: Én erre azt válaszolom, hogy muszáj. Ami egy fura szó, mert a muszáj itt azt jelenti: hát kit szeressek, ha nem téged? Téged muszáj szeretnem, mert nincs más, akibe kapaszkodhatok. Ez a három ember belekapaszkodik egymásba. Az emberi magányosság – akár családon belül is – általános érzés, ezért játszódhat a történet ma is ugyanúgy, mint ötven évvel korábban, de félek, hogy 100 év múlva is ugyanilyen érvényes lesz.

Benedek Miklós: És mennél mélyebbre megyünk a társadalomban, annál aktuálisabb.

Hárman a padon: online premierrel debütál Gálvölgyi Jánosék különleges darabja - RTL Klub




Egy egészen különleges darab fog debütálni holnap, még a premier is rendhagyó lesz, hiszen online történik. A Hárman a padon című alkotást nézhetik meg, most pedig a három főszereplő közül kettő a vendégünk is, itt van Benedek Miklós és Gálvölgyi János!

forrás: https://rtl.hu/

Benedek Miklós újra színpadon, itt a rendhagyó új bemutató. Tisztán látszik, hogy érez most 75 éves művész


A Reggeli vendége volt Benedek Miklós és Gálvölgyi János a Hárman a padon férfi főszereplői beszéltek arról, hogy online térben lesz a bemutató. Még a pandémia elején kezdték a próbákat, aztán leálltak és most összeállt a mű. A darab női szereplője Egri Márta.

Benedek Miklósék elmondták online előadás lesz, és csütörtökön van a bemutató. Maga a felvétel pár napja készült. Benedek elmondta akad munkája, a Vígszínházban játszik a Játék a Kastélyban műben, amely bőven túl van a századik előadáson. Most egy új darabot is próbál, az Imposztor főszerepét alakítja majd a József Attila Színházban a 75 éves színész. Miklós elmondta fel is pezsdíti az embert, de feladatot is ad nem kicsit egy-egy új szerep megtanulása, próbálása.

Egy részlet a Hárman a padon online változatából



A Hárman a padon c. előadást az orlai Produkciós Iroda felkérésére készítettük, és 2021. decemberében mutatjuk be a 6színben, Budapesten.
Azonban előtte online bemutatót is tartunk belőle, a SzínházTV felületén. 
A felvételt Radnai Márk készítette.

Jegyvásárlás a budapesti színházi bemutatóra itt: https://6szin.jegy.hu/
Jegyvásárlás az online bemiutatóra itt: https://szinhaztv.com


KÁLID ARTÚR: “EGYSZERŰEN EGY LEVEGŐT KELL SZÍVNI A KÖZÖNSÉGGEL”


Van átjárás a magasművészet és a szórakoztatás között? Vagy ezek a műfajok már rég érvényüket vesztették, mint a habos-babos Shakespeare-előadások? Erre kereste a választ Lami Juli és Kálid Artúr a Nők Lapja Pszichológia kiadásában.

Arról szólva, hogy van most, a covid idején, Kálid Artúr kifejtette: “Sokan elmondják, mennyire fantasztikus dolgokat éltek át ebben az időszakban, és az első zárlatkor ennek még mi is láttuk a szépségeit. Együtt volt a család, minden este társasoztunk, voltak nagyon jó pillanatok. De egy idő után az ember nem tud hazudni magának, és ha felteszi azt a kérdést, miért élünk a világon, nem feltétlen az a válasz, azért, hogy valahol otthon legyünk benne. Ha az embert kiszakítják a megszokott életéből, azt eleve nehéz elviselni, a mi szakmánkban pedig különösen igaz, hogy lehetetlen helyettesíteni mindazt, amit ad. Lehet kertet művelni, bármit csinálni, de azt a fajta adrenalint, azt a másállapotot, amit a színpad ad, nem lehet mással pótolni. Megélni, hogy ez nullára redukálódott, gyilkos volt. Dolgoztam ugyan a zárás alatt is, de másfél hónapig próbálni egy darabot, hogy aztán zárt körben négy embernek előadjuk, tényleg gyilkos. Az sem mellékes, hogy a feleségemmel (Murányi Tünde színésznő – a szerk.) mind a ketten szabadúszók vagyunk, és egyik napról a másikra gyakorlatilag megszűnt a kenyérkeresetünk is, a mindennapi megélhetésünk került veszélybe. Szerencsére mindig jött valami mentőöv, ami nem feltétlen volt méltó, vagy olyan, amire vágytunk volna, de még életben vagyunk és nem adósodtunk el. Ám bennünk van most is, ha jön még egy távolságtartós szigorítás, akkor azok a típusú színházak, amelyekben dolgozom, nem fognak tudni működni”.

A kérdésre, azt a bizonyos adrenalint, azt a színpad adta másállapotot, amit említesz, hogy írná le a saját szavaival a színész úgy fogalmazott: “Tudom, elsőre talán furcsán hangzik, de azt a fajta “hatalmat”, ami azzal jár, hogy az ember színész, már 10-12 éves korom körül megéreztem, ugyanis nagyon korán elkezdtem versmondó versenyekre járni. Van az a zsizsegés, amit a függöny mögül hallok, és elképzelem, milyen a közönség összetétele. Azt mindig lehet érzékelni, mennyire nyitottak az emberek akkor és ott. És amikor felmegy a függöny, varázsütésre ez a 100-200 vagy akár 1000 ember egy közös ügy miatt fogja magát, és csendben marad. Ennek az erejét már gyerekkoromban érzékeltem, és ez valami olyan fajta elmondhatatlan adomány, ami másnak nincs. Ha ezzel jól sáfárkodik az ember, akkor az nagyon nagy ajándék az életben. Én valahogy az egész pályám során olyan helyzetekbe kerültem és olyan helyzeteket választottam, hogy ezt a hatalmat jó célokra tudom és tudtam használni. De ennek feltétele, hogy legyen élő közönség, ez streamelve nem működik. Egyszerűen egy levegőt kell szívni a közönséggel, érezned kell, ahogy facsarodik a szív vagy épp nem lehet abbahagyni a nevetést. Ennyit az adrenalinról. Ezen kívül ez a pálya rengeteg idegbajt ad, sok-sok megaláztatást, kiszolgáltatottságot, lábfájást, hangszalaggyulladást, a kiégés veszélyét, és még sorolhatnám. Viszont ezt az adrenalint nem tudja elvenni. Sokan vannak színészek, akik a hivatásnak azt a részét szeretik a legjobban, amikor a próbák folynak, az alkotók magukkal, egymás közt vannak összezárva. Én ezt is nagyon szeretem, de ebben ritkábban találtam meg azt a fajta örömöt, amiért ezt a pályát érdemes lenne csinálni. Nekem fontos az a visszajelzés, ami csak a közönség jelenlétével képzelhető el” – számolt be Kálid Artúr.

Azt is elárulta: “Színházi értelemben mindenevő vagyok, nézni és csinálni is szeretek mindenféle műfajt. Nincs bennem olyan sznobság, hogy azt mondjam, csak magas művészet létezik, és minden más lenézendő. Ha egy alkotásban munka és gondolat van, és ez látszik rajta, akkor az bármilyen műfajban működhet. De a választásaim és a helyzetek, amelyekbe kerültem, tulajdonképpen predesztináltak. Az elmúlt évtizedekben olyan csapatokban volt lehetőségem játszani, mint a Maladype, a Bárka, a Duda Éva Társulat, a Gólem Színház vagy mostanában a Veres 1 Színház, ahol szintén nagyon igényes munka folyik. És most is jönnek megkeresések olyan helyekről, ahol nem a kommersz és nem a kőszínházi, hanem a független irányzat érvényesül, amely pimaszabb, merészebb, szókimondóbb, és egy az egyben a jelenről beszél.”

Hamarosan “Dzson Meklén vagyok” címmel mutat be darabot, amelyről úgy nyilatkozott: “(…) Cziczó Attila felhívott, és elmondta, lenne egy darab, és Lengyel Tomi is benne lenne, akit különben régóta ismerek és jó színésznek tartok. A darab azzal kezdődik, hogy egy nagy művészszínházban dolgozó színművésznek lehetősége adódik, hogy bekerüljön egy A kategóriás hollywoodi filmbe, amit ő zsigerből elutasítana, de aztán az ügynöke nyomására elfogadja a lehetőséget. Az én karakterem egy olyan valaki, aki egykor szintén nagy művésznek számított, de aztán elment valami filmbe Amerikába, de ha erről a filmről többet elárulok, akkor lelövök néhány poént. Az általam alakított “nagy öreg” feladata, hogy felkészítse ezt az új reménységet a filmre. De aztán persze semmi nem úgy sikerül, ahogy tervezték. Csak ajánlani tudom.”

A teljes interjú a Nők Lapja Pszichológia különszámban olvasható.
2021.09.23 – 66,67,68,69,70. oldal.

Két egyfelvonásos – 3 ülésben


BAROKK ALKOTÁS ÉS KORTÁRS OPERATRÉFA A SZEGEDI KISSZÍNHÁZBAN

Két hét telt csak el a Szegedi Nemzeti Színház két operabemutatója között, a maszkviselés a nézők körében azonban duplájára nőtt. A Dido és Aeneas és a Négyhangú opera premierjén a közönség többsége fontosnak tartotta a vírus elleni védekezést. Jelképes az is, hogy az egyik közreműködő közvetlenül a bemutató előtt betegedett meg, ezért aztán a premier veszélybe is került. Göttinger Pál rendező személyesen tájékoztatta a publikumot a nemvárt nehézségekről, bár a vírust konkrétan nem említette. Ezért meg is kellett cserélni a két egyfelvonásost, pedig a sorrend nem volt véletlen.

Henry Purcell emelkedett barokk alkotását követte volna a XXI. századi fricska, a műfaj színe és visszája. Ám a kritikust ezt kevéssé befolyásolja. Már tavaly decemberben végignéztem az főpróbát, a Didót most is a próbán láttam, a Négyhangút a premieren.

A Didó korhű, ám kissé stilizált ruhái pontosan idézik meg a kort. Az anyagok nemessége, a formák letisztultsága jól illenek a történethez és a zenéhez is. A forgószínpadon fehér antik oszlopok, lépcsők, emelvények. Amikor pedig fordul az egész, a másik oldalon a varázsló barlangját látjuk sötét tónusban. A látvány artisztikusan keretezi a történet vonalvezetését. Göttinger Pál világosan bontja ki a cselekményt, énekeseinek játéka egyszerű pátoszt hordoz, de mentes minden túlzástól vagy fellengzősségtől. A kórus és a táncosok egységet alkotnak, harmonikusan idézik meg a királynői palota pompás életét. Dido búcsúja és halála nem csak a műnek, a rendezésnek is csúcspontja, egyszerre szívbemarkoló és emelkedett. Máthé Beáta hangfajáról az utóbbi időben vita alakult ki. Bármit is hoz a jövő, ez tragikus sors, a hősnő nagyszabású bukása mind hangszínéhez, mind lelkületéhez nagyszerűen illik. Nem elsősorban az arany korona és palást, hanem az éneklés nemessége teszi őt páratlan Didóvá. „Páratlan”, írtam, s mintha a színház is ezt érzékelte volna, amikor nem is adott mellé váltótársat. Aeneast tenorok és baritonok is énekelhetik. Szélpál Szilveszter jól megfelel ennek a kettősségnek. Érdekes, hogy Purcell milyen kevés igazi szólót, és mennyi kifejező recitativót írt neki, amelyeket erős kifejezéssel énekel. Ráadásul alkatilag is éppen az a délceg ifjú hős, akit várunk. Horák Renáta karcsú szopránja megfelelő ellenpont Máthé királynője mellett. Réti Attila bozontos baritonja első megszólalásra is pontosan idézi föl a varázsló alakját. Kónya Krisztina és Vajda Júlia elkötelezetten éneklik asszisztenseit. Az általam látott főpróbán Hermann Szabolcs magabiztosan, fölényesen irányította a zenekart és énekeseit. Ezeket a műveket szerte a világban a korszak specialistái adják elő. A szegedi operatársulat nagyon régen játszott barokk darabot, de stílusos, méltó előadás született.

A társulat erejét mutatja, hogy egy merőben más zenei világban is szinte lubickoltak. Ráadásul több énekes mindkét darabban föllépett. A Négyhangú opera a nyílt színen játszódik, díszlet szinte nincs is, csak egy kis emelvény, mely hol paddá, hol ággyá változik, jelmez is alig, a négy énekes pólóban és farmerban, a rendezői balon egy szál zongora kíséri őket. Mintha próbán lennénk, vagy Dinyés Dániel népszerű operabeavató előadásainak egyikén. Csak ezúttal nem egy alkotás, hanem a műfaj műhelytitkaiba nyerünk bepillantást. Az énekesek rivalizálnak, pózolnak, ami utcai ruhában még mulatságosabb. A tenor kevesli a neki írt egyetlen áriát, a mezzo hosszan, kenetteljesen konferálja föl saját szólóját. A bariton énekli el, mekkora gondot jelent időnként a pontos belépés, vagy egy hang eltalálása. Miközben rendre jó helyen lépnek be és precízen eltalálják a hangokat. A közönség remekül szórakozik, minden vesz, fölnevet a poénok után. „Én egy igazi mezzoszoprán vagyok” – duruzsolja Dobrotka Szilvia, és senkit nem zavar, hogy igazából sötétebb tónusú szopránt hallunk. Többek között azért sem, mert Horák Renáta mellett megvan a két énekesnő között a szükséges hangszínbeli különbség. Bagdi Zoltán nem tipikus tenor-alkat: magas és szakállas. Hangszíne és temperamentuma alapján egyelőre inkább buffo-karriert jósolunk neki. Szélpál Szilveszter jól hozza egy bariton féktelen öntudatát. De nem saját Aeneasát figurázza ki, énekes magatartásokat karikíroz. Dinyés Dániel a zongorával nem annyira kíséri őket, mint inkább játékos társuk a mókában.

A két darab szinte összes szerepét ketten éneklik fölváltva. Ez járványidőben jelentősen növeli az előadásbiztonságot. Ráadásul – különösen, hogy a szólamok nem hosszúak és megerőltetőek – több fiatal énekes próbálhatja ki magát, szerezhet színpadi rutint és megmutathatja oroszlánkörmeit, ha vannak.

A bemutató közönsége remekül vette a poénokat, bár ott alighanem sokan voltak a műfaj rajongói és értői közül. Ám sejtésem szerint a mókák többségéhez nem is kell különösebb szaktudás, ezért akár arra is alkalmas lehet, hogy olyanok is kíváncsiak legyenek az operára, akik eddig idegenkedtek a műfajtól.

Márok Tamás

OPERATANDEM A CSIRKEKELTETŐBEN


A megszületésük között eltelt három évszázad és a stílus is élesen elválasztja egymástól Henry Purcell barokk operáját, a Dido és Aeneast és Tom Johnson minimalista Négyhangú operáját, amit Göttinger Pál rendezésében párban mutattak be Szegeden. HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA.

Új tandem, Dinyés Dániel zenei vezető és Göttinger Pál rendező határozza meg másfél éve a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának irányvonalát, de a pandémia miatt mostanáig csak egyetlen közös produkciót láthatott tőlük a közönség. A rendszerváltás óta színpadra állított három korábbi rendezéshez képest inkább visszalépésnek tűnő nagyszínházi Bohémélet után november első hétvégéjén kettős premiert tartott az operatársulat a Kisszínházban. Mindkét darab új a szegedi repertoáron, ezért nagy várakozás övezte a több poszton is kettős szereposztásban színre vitt dupla produkciót.

A barokk operák elmúlt évtizedekben tapasztalható újjászületése szinte érintetlenül hagyta Szegedet, a tavaly nyári Händel-produkció, az Agrippina kivételével legfeljebb koncerteken csendült fel elvétve egy-egy barokk ária. Henry Purcell 1689-ben bemutatott operájából, a Nahum Tate Aeneis nyomán írt librettójára komponált Dido és Aeneasból is csak Dido slágerré vált lamentóját lehetett néha hallani. Jó döntésnek tűnt végre a teljes darabot műsorra tűzni.

Meglepett, amikor néhány hete a legnívósabb üzleti magazinban Dinyés Dániel, „a komolyzene Luke Skywalkere” arról elmélkedett, hogy a vidéki operajátszásnak szerinte „az lenne a lényege, hogy afféle csirkekeltető legyen kezdő vagy kevésbé tapasztalt énekeseknek, megadja nekik azt a kilométert, amivel ki tudják próbálni magukat, hogy később komoly helyeken tudjanak helytállni, ahol a stressz is nagyobb”. Dinyés még meg sem született, amikor Szegedet Vaszy Viktor tevékenysége nyomán már operafellegvárként emlegették, és lehet, hogy abban igaza van, hogy ahol „vár állott, most kőhalom”, de talán a csirkekeltető nem elég vonzó perspektíva egy olyan közönség számára, mely az elmúlt évtizedekben Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, Kovalik Balázs, Zsótér Sándor, Alföldi Róbert és Juronics Tamás emlékezetes produkcióin nevelődött.

Úgy tűnik, Göttinger Pálnak nem volt a Dido és Aeneas színpadra állításához 21. században is érvényes víziója. Rendezéséről a kilencvenes évekből Moldován Domokos jó szándékú, de erőltetett, fantáziátlan próbálkozásai jutottak eszembe a barokk operák meghonosítására, melyek többnyire már akkor is kínosnak tűntek.

A Kisszínház színpadán Varsányi Anna fehér oszlopokból, lépcsőkből álló kolonnád díszlete idézi meg Karthágót. Bujdosó Nóra nehezen értelmezhető jelmezei a napszemüvegekkel, piros napernyővel és az antik viseletet imitáló barna és fehér kosztümökkel, a trójai katonák farmerből készített harci sisakjaival azonban inkább megkérdőjelezik a teret és az időt. Aeneas vadászzsákmányát, a fehér vászonzsákba csomagolt, vértől csöpögő vadkant laza mozdulattal abba a medencébe dobják, amiből nem sokkal korábban a fürdőző Dido lépett ki. A királynő „máglyája” pedig suta módon rongyokból, a többi szereplő értelmetlen vállszalagjából emelkedik. Hajdu Anita ötlettelen koreográfiáját nagy lelkesedéssel adja elő a színház tánckara, de a táncok inkább iskolás stílusgyakorlatok, nemigen kapcsolódnak a történethez.

Miközben ma már a legtöbb helyen az autentikusabb barokk hangzást preferálják, erre a kihívásra a premieren Dinyés Dániel, másnap este Hermann Szabolcs dirigálásával közreműködő Szegedi Szimfonikus Zenekar, az énekkar és különösen a magánénekes gárda nincs igazán felkészülve. Máthé Beáta Dido szerepében királynői jelenség, szép és nagy vivőerejű hanggal rendelkezik, de a magyar szövegét alig érteni. Talán a kissé gyors tempó és a még fejlesztendő légzéstechnika miatt a lamentót nem sikerült olyan drámai erővel, megrázóan énekelnie, mint amilyen hőfokon a legnagyobbak katartikus felvételeiről ismerhetjük. Az Aeneast meggyőzően alakító Szélpál Szilveszter szövegét jól lehet ugyan érteni, de a barokk énekstílust még neki is tanulnia kell. Belindát a premieren Ferenczy Orsolya, másnap Horák Renáta, a két boszorkányt mindkétszer Kónya Krisztina és Dobrotka Szilvia, a Varázslót Réti Attila énekelte. Aki szereti a barokk operát, annak rögtön megüti a fülét hangadásuk élessége, a díszítések erőltetettsége, a könnyed futamok nehézkessége.

Az est másik egyfelvonásosa, az 1972-ben írt Négyhangú opera szerzője, az amerikai Tom Johnson a végsőkig leegyszerűsítve úgy fogalmazta meg a minimalizmus esztétikáját: a kevesebb több. Kevés eszközzel és hangszerrel egyetlen zenei ötletre, gondolatra koncentrál, ugyanakkor a repetíciót – amit gyakran tévesen azonosítanak ezzel a zenei irányzattal – csak a minimalizmus egyik alapelemének tartja. A Négyhangú operát metaoperának is minősítik, mert magáról az opera műfajáról szól, 18. századi mintára áriákból, recitativókból, duettekből, tercettből, kvartettből és fináléból áll. Négyhangú, mert a komponista híven a minimalista alapelvekhez csak négy abszolút hangmagasságot (D, E, A és H hangot) használ, és a recitativók is csak egyetlen hangon szólnak. A szerző a szereplőket is egyszerűen csak hangfajuk szerint nevezte el.

Johnson furcsállotta, hogy fergeteges humorú operaparódiaként aratott világsikert a darabja, holott szerinte, ha egy trió azt énekli, hogy „Ez a trió…”, az nem humoros, hanem igaz. Göttinger Pál szegedi rendezése nem az elméleti kérdésekre összpontosít, hanem a szeretetteljes paródiára. Az énekesek sárga figyelmeztető háromszöges fehér pólóban, farmerben, piros tornacipőben lépnek színpadra, a díszlet is csupán egy kis fekete pódium, egy pianínó, néhány tonettszék és kottaállvány.

A szereplők viccesen karikírozzák az opera sztereotipikus figuráit. Az önimádó Tenor – Bagdi Zoltán – színpadra lépés előtt látványosan szájszag ellenőrzést tart, majd azon kesereg, hogy neki csak egyetlen ária jutott. A Szoprán örökösen verseng az Alttal, kalcium infúzióval turbózza magát a kvartettre, a reflektor fénykörét keresi, mint egy ösztönlény pillangó. Horák Renáta a premieren a Szoprán fullánkosabb, karcosabb oldalát domborította ki, másnap este Kónya Krisztina inkább lágyabbnak, nevetségesen finomkodónak mutatta. Dobrotka Szilvia rafinált humorral keltette életre a magát arisztokratikusabb mezzónak gondoló Altot, aki kíséret nélkül énekelve kiereszti ugyan a hangját, de rögtön el is bizonytalanodik. Remek geg, hogy közben a színpad szélén a pianínónál ülő karmester – a premieren Dinyés Dániel, másnap Hermann Szabolcs – unottan napilapot olvas. Az operák sztárja a nagyképű Bariton – a premieren Szélpál Szilveszter, másnap Cseh Antal játszotta roppant szellemesen –, neki bezzeg három áriát is komponált a szerző. Judik Patrik keltette életre az epizodistaként csak néhány percre feltűnő Basszust, aki már a közjáték alatt számlatömböt bélyegez, a fellépő ruhája pedig már rég a vállfán lóg elcsomagolva.

Tom Johnson kortársból lassan klasszikussá érő operája ma is tanulságos. Szegeden rokonszenvesen önironikus, szórakoztató előadás született belőle, énekes és néző számára egyaránt elgondolkodtató.

A Dido és Aeneas adatlapja itt, a Négyhangú opera adatlapja itt található.

EGRI MÁRTA: „AMBRA SZERETNÉ MÁSOKKAL IS MEGISMERTETNI AZ ÉLET ÖRÖMEIT”


A Hárman a padon rég várt bemutatójára készülünk. Aldo Nicolaj darabjából kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetségeskeresés szívmelengető, ezerszínű, derűs palettája. Ebből a megtalált biztonságból pedig új kalandvágy születik – így hőseink elhatározzák, hogy még egyszer, utoljára, belevágnak egy kalandba. A történet női szerepében Egri Mártát láthatja a közönség.

Ambra – igazán különleges hangzása, dallama van ennek a névnek. Van olyan, hogy csak a név láttán, a karaktert nem ismerve elindulnak az asszociációk?

A név mágia, minden névhez megjelenik egy kép az ember előtt, és sosem véletlen, hogy egy író hogyan nevezi el a szereplőit, de csak ennyiből még nem tudom, hogy milyen lesz a karakter.

Az első, a hangzásbeli benyomás után milyen ez az Ambra?

Ahogyan a két férfi, Luigi és Bocca, ő is magányos, de képes arra, hogy az életben megtalálja az örömöket, és azokat nem sajnálja magától. A derű mögött azonban más is lappang, ott van mélyen a keserűség amiatt, hogy nem volt teljes az élete, hiszen nem talált magának párt és nem lett gyereke.

Ezért lett belőle óvónő, a pályaválasztásával ezt kompenzálta?

Valószínűleg igen, így a mások gyerekeivel próbálta ezt az űrt betölteni. Hatalmas bátorságra vall, nagyon nagy erőt mutat, ahogy szembenézett a helyzetével, vagy ahogy később is ki merte magának mondani, hogy ez a vonat elment. És mivel egy egészséges gondolkodású nőről beszélünk, úgy döntött, hogy kiveszi az életből azt, ami szép és jó. Persze, más az élethelyzete, mint a két férfinak, neki abból a szempontból könnyebb vagy egyszerűbb, hogy egyedül él. Ambrának nem kell megfelelni senkinek, nincs úgy kiszolgáltatva, mint Luigi és Bocca, akik a gyerekeikkel élnek.

Az eltérő helyzet miatt vagy annak ellenére tudja kibillenteni őket az apátiából, a keserűségből?

Amikor Ambrát megismerjük, épp az eltűnt cicáját keresi. Vagy lehet, hogy nem is a cicáját keresi? Esetleg inkább a két férfivel szeretne szóba elegyedni? Ambra is társaságra vágyik, de náluk jóval közvetlenebb ember, könnyebben kommunikál, szinte dől belőle a szó. Ebben viszont az is benne van, hogy szeretné megismertetni másokkal is az élet örömeit. Aztán kialakul közöttük egy szoros kapcsolat.

És egy különleges kémia.

Valószínűleg nem véletlen, hogy ez a darab háromszemélyes, és a harmadik személy egy nő. Aki minden finom nőiességével és életszeretetével együtt, de mégiscsak ugyanolyan magányos, mint a másik kettő. Emiatt találják meg egymással a hangot, és alakulhat ki közöttük barátság vagy összetartozás-érzet.

A darab a 70-es években íródott, de mintha rímelne arra, amit manapság tapasztalunk. Mennyire tart tükröt a történet a 21. századnak?

A fiatalok viszonya az öregekhez és az öregek viszonya a fiatalokhoz örök probléma, de ez a darab talán egy kicsit keserűbb ennél. Nemcsak arról szól, hogy mi, akik már leéltük az életünket, hogyan éljük ezt az utolsó szakaszt, és próbáljuk meg megtalálni benne a magunk örömét, hanem arról is, hogy mintha nem lenne szükség az öregek tapasztalatára, élettudására, azok átadására, mert a fiatalok nagyon másként gondolkoznak.

Van egy pad, azon három ember ül, beszélgetnek az életről, és ezt a három embert három nagyon tapasztalt színész játssza. Nagyon profánul: mit kell ezen a klasszikus színészdarabon rendezni?

Régen ezt a fajta darabot úgy hívtuk: spílparti. Itt mi, hárman egymásból és egymással játszunk. Azonos korosztály vagyunk, abszolút értjük egymást, Jánossal például egy évben végeztünk a Színművészeti Főiskolán, de azóta se játszottunk együtt, Miklóssal pedig jó néhány tévéjátékban voltunk egymás partnerei. A rendező pedig mindig kell. Ő a külső szem, aki irányít bennünket, segít a gondolkodásban, és munkatársunk az előadás létrejöttében.

Az előadás rendezőjével, Göttinger Pállal is beszélgettünk. Olvassák el azt az interjút is!
Online bemutató: 2021. november 25., SzínházTV
Színházi premier: 2021. december 16., 6szín

„A NYITOTTSÁGOM HASONLÓ” - Beszélgetés Egri Mártával


Egri Márta alakítja a magányos nőt Benedek Miklós és Gálvölgyi János partnereként Aldo Nicolaj Hárman a padon című darabjában, melynek online premierjét Göttinger Pál rendezésében november 25-én tartja az Orlai Produkciós Iroda a szinhaztv.com-on. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: A buchenwaldi lágert megjárt Aldo Nicolaj groteszk hangvétele miatt is népszerű, sikeres szerzőnek számít nemcsak hazájában, Olaszországban, hanem egész Európában. Nálunk is több darabját játszották, mégis kevésbé ismert. Mitől izgalmas a Hárman a padon?

Egri Márta: Három magányos ember találkozik egymással a parkban egy padon. A két férfi, akit Benedek Miklós és Gálvölgyi János játszik, nem ismeri egymást. Ott találkoznak életükben először, és lassan barátság szövődik közöttük. Szívmelengető, hogy a szerző behoz a történetbe egy magányos nőt is, mert bizonyára úgy gondolja, nő nélkül nem teljes az élet. Hármasban eltöltik egymással az idejüket. A két férfit a gyermekeik vették magukhoz, és cudarul bánnak velük. Azért szeretnek délutánonként a parkban sétálgatni, hogy minél kevesebbet legyenek otthon. Eltervezik, hogy együtt megszöknek majd valahova, nagyon messzire, hogy ne találják meg őket a gyerekeik.

R: Milyen közös pontokat talált a színpadi figurájával?

EM: A nyitottságom hasonló. Milyen érdekes, hogy fiatal koromban zárkózottabb voltam, most pedig, mondjuk, ha kutyát sétáltatok, szívesen szóba elegyedek bárkivel a parkban, vagy az üzletben is örömmel beszélgetni kezdek azzal, aki megszólít.

R: Gyakran találkoztak a színpadon Benedek Miklóssal és Gálvölgyi Jánossal?

EM: Gálvölgyi Jánossal évfolyamtársak voltunk a főiskolán, ott is nagyon jóban voltunk, de soha nem játszottunk együtt. Valahogy sohasem kerültünk össze, ezért is öröm számomra, hogy ebben a produkcióban végre találkoztunk. Benedek Miklóssal több tévéjátékban voltunk egymás partnerei. Ugyanaz a korosztály vagyunk, ugyanazokon a szórakozóhelyeken fordultunk meg esténként. A Magyar Rádió Pagodájában, a televízióban is gyakran összefutottunk, de egyikükkel sem voltam ugyanannál a színháznál szerződésben.

R: Mennyire zavarta meg a járvány a produkció próbáit?

EM: A pandémia miatt nem tudtuk megtartani az eredetileg tervezett időpontban az online premiert, mert előtte egy héttel kellett leállnunk, azaz épp a főpróbahetünk maradt el. Az Orlai Produkció úgy döntött, csináljuk most egy stream felvételt. A november 25-i országos online premier után először Vácott, majd Orosházán játsszuk közönség előtt a darabot. December 16-ától pedig a Hatszín Teátrumban látható a produkció. Olyan amerikai szisztémának tűnik ez, mintha az Off-Broadwayről indulnánk.

R: Hogy élte meg a lezárások időszakát, mennyire tart a járványtól?

EM: Amikor először le kellett állnunk – kérem, hogy senki se értse félre –, nagyon élveztem. Jól esett sokáig aludni, nagyokat sétálni a kutyámmal, kicsit biciklizni is. Tudtam magammal és a dolgaimmal foglalkozni. Rendbe raktam a fotóimat. Olyan volt, mint egy nagy szabadság. Ugyanakkor boldog voltam, amikor el tudtam kezdeni végre játszani. Nem volt könnyű, mert a hosszú kihagyás megviseli az embert, kiesik a gyakorlatból. Furcsa volt újra színpadra lépni. Máig tartok a nyomasztó járványtól, óvatos vagyok, nem szeretném elkapni a vírust. Már háromszor beoltattam magam. Sohasem voltam oltásellenes, világjárvány idején pedig ez a legjobb, amit tehetünk. Nem is tudom elképzelni, hogyan járnék enélkül próbálni, játszani.

R: A Tatabányai Jászai Mari Színház tagjaként mennyire nehéz a kétlaki élet?

EM: Nagyon szeretem a fiatal tatabányai társulatot, amely csak hat éve vált állandóvá. Olyan erős, tehetséges, szeretni való emberekből áll, hogy öröm velük dolgozni. Azért sem nehéz a kétlaki élet, mert jó velük létrehozni előadásokat. Ráadásul Pesttől Tatabánya nincs messze, az ötven kilométert autóval harmincöt-negyven perc alatt megteszem. Előfordul, hogy Pestről Budára tovább tart eljutni.

R: Főiskolai osztályfőnökétől, Vámos Lászlótól Ruszt Józsefen át Ács Jánosig különböző karakterű színházi alkotókkal dolgozott együtt. Milyen az ideális rendező?

EM: Ács Janival egy gimnáziumba jártunk, és egészen a haláláig jó barátságban voltunk. Ruszt Józseffel pedig hat éven keresztül dolgoztam együtt a Budapesti Kamaraszínházban, őt a mesteremnek tekintem. Számomra a nyugodt, okos, nem hisztérikus rendező az ideális, aki szereti a színészt és bízik is benne. Ezek olyan szakmai kívánalmak, amelyek egyszerre kellene hogy meglegyenek egy rendezőben. A közös alkotómunka a legfontosabb, hogy ne egy idomítás végeredménye legyen a produkció.

R: Ha nem ilyen volt a rendező, inkább továbbállt?

EM: Igen, de nemcsak akkor, hanem akkor is, ha úgy éreztem, az adott társulatban már nincs rám szükség. Maradhattam volna akár a Vígszínházban is, de egy idő után nem elégedtem meg azzal, amilyen szerepeket kaptam.

R: Tizenhárom évet töltött pályája elején a Vígben. Milyen volt fiatalon olyan legendákkal játszani, mint például Ruttkai Éva vagy Sulyok Mária?

EM: Csodálatos! Rengeteget tanultam tőlük. Már abból is, hogy kiültem a nézőtérre és figyeltem, hogyan próbálnak. Szerettem azt is, amikor behívtak az öltözőjükbe beszélgetni. Színészcsaládból származom, a fantasztikus, nagy művészeket, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Tomanek Nándor, gyerekkorom óta jól ismertem. Inkább az volt furcsa, hogy amikor főiskolásként a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, ahova később le is szerződtetett Várkonyi Zoltán, hirtelen egy színpadon álltam Darvas Iván bácsival és Ruttkai Éva nénivel. Ebből a helyzetből ők oldottak fel, hogy ne feszengjek: „Már kollégák vagyunk, tegeződjünk!”

R: Húgával, Egri Katival sok hasonlóságot lehet felfedezni a pályájukon.

EM: Sokáig kifejezetten arra törekedtünk, hogy ne játsszunk együtt, mert nem akartunk „Kessler nővérek” lenni. Mindketten a saját pályánkat szerettük volna befutni anélkül, hogy Egri lányoknak tituláltak volna bennünket. Ahogy elmentek az évek, ma már kicsit mást gondolunk erről, mert mögöttünk van az életünk, a pályánk nagy része, és jól esik együtt játszani, együtt lenni.

R: Több sikeres monodrámát is játszott. A Karády-est és a gyerekeknek szóló Sötétben látó tündér mellett különleges volt az 1950-es éveket megidéző, groteszk humorú Kalauz Jutka.

EM: Nagyon szerettem, nemcsak Tatabányán játszottam, jártam vele az országot is. Sok szempontból tanulságos az a korszak ma is. Akinek van füle hozzá, direkt utalások nélkül is felfedezhette benne az áthallásos mondatokat. A Budapesti Kamaraszínházban Ruszt József idején kerültem először egészen közel a közönséghez, mert ott egy stúdiószínpadon játszottunk. Annyira megszerettem ezt az intim helyzetet, hogy elmúlt a félelmem a közönségtől. A monodrámához persze az is kell, hogy legyen egy jó ötlete az embernek, összegyűjtsön egy előadásnyi anyagot, és csapatot szervezzen maga köré. Ez csak néhány alkalommal jön össze az életben.

R: Régebben azt nyilatkozta, szívesen tanítana. Azóta megadatott?

EM: Egyelőre még nem. Fiatal kollégáknak szívesen adok tanácsokat, ha kérnek. Általában szoktak kérni. Magamtól nem vagyok észosztó vagy megmondóember, csak ha kérdeznek. Vagy amikor már nem bírom megállni, hogy ne szóljak: „Figyelj, ezt nem így kéne csinálnod!”

R: A Hárman a padon premierje után mire készül még a szezonban?

EM: Csodálatos évadom van. Dicső Dániel rendezésében nemrég mutattuk be a Miss Daisy sofőrjét a Veres 1 Színházban Kálid Artúrral és Pál Tamással. Az a produkció is egy igazi színészi jutalomjáték. A Hárman a padon után áprilisban a Rózsavölgyi Szalonban készülünk egy bemutatóra.




Tárgymutató.

13-as stúdió 3k színházi fesztivál 600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kalóz a kávé nekem is jár a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös a ludovika ablakai a mi osztályunk a nulladik perc a rádió ablakai a rendező közbeszól alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála alkalomadtán állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik anyóka emlékiratai apertúra aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt az úrhatnám szolgáló b32 baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bánk bán bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti tavaszi fesztivál budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 coming soon cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi játszmák 2023 családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila delta produkció deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy csók és más semmi egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok elveszett idők email ének a három hollóhoz english énis teis erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál eszínház eszínház fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek falstaff fekete-fehér fellegek fém színház fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fischer iván lakásszínháza fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gólem gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum haydn fesztivál hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál hyppolit így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek keszthely kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika lírástudók london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madam rekamié madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver maradunk margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló másik produkció mellékhatás menház színpad merlin mesterjátszma mikor mikro fesztivál milestone mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál monodrámák móra kiadó most fesztivál motto mozaik országos színházi találkozó mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operavita operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum petri versmaraton pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik pure voice akadémia ráday utcai színházi találkozó rádió rádiójátékosok radnóti régebbi havi műsorok remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron sorozat a vidéki operajátszásról stockholm summa summárum susotázs szabadesés szabadka szabadtéri színházak találkozója szeged székely-könyv szemes fesztivál szénakutyák szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház a város színház tv színházak éjszakája színházi törvény színlapok szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató társasjáték tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee the pocketstones thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál újpalotai nyári játékok váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló vízkereszti gritti volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsámbék zsolnay negyed


TALÁLT KÉPEK.