Orlai Tibor: Csak abban bízhatunk, hogy ezt a háborút megnyerjük

Együtt kell élnünk azzal a veszéllyel, hogy bármikor ismét megtörténhet a jelenlegi járványhoz hasonló krízis. Ennek fényében kell újrapozicionálni a magánszínházakat – véli Orlai Tibor színházi szakember. Az Orlai Produkciós Iroda ügyvezető igazgatójával a pandémia hatásairól, a kulturális élet megosztottságáról, az óbudai nyugalomról és nyüzsgésről, valamint az állattartás felelősségéről beszélgettünk.

– Több mint húsz éve lakik Óbudán, és itt működik az Orlai Produkciós Iroda is.
– A kötődésem a kerülethez azonban ennél régebbre nyúlik vissza. Gyerekkoromban édesanyámmal sokszor jártunk ki ide hétvégente: sétáltunk a régi városrészen, múzeumba mentünk, ebédeltünk a Vasmacskában. Akkor szerettem meg Óbudát, és talán ez is az oka, hogy felnőttként végül itt találtam otthonra. A járvány alatt nagyon sokat számított, hogy itt lakom. Ki tudtam mozdulni, hosszú sétákat tenni. De el kell árulnom, hogy szívemnek szintén nagyon fontos Tahitótfalu, ahova sokszor vonulok el a kutyámmal és a macskáimmal, ha még nagyobb nyugalomra vágyom.

– Az állatok jelentik a teljes nyugalmat?
– Nem is tudom elképzelni az életem nélkülük. Aki nem élt még kutyával, nem tudja, mit hagy ki. Csodálatos érzés megosztani az életünket egy ilyen ragaszkodó lénnyel, figyelni a fejlődését, megtapasztalni, hogy miként látja a világot. Bár mindenkit csak biztatni tudok a kutyatartásra, felelősen azonban úgy lehet vállalni ezt a szerepet, ha meg tudjuk adni az állatnak, amire szüksége van, és ebből a szempontból Óbuda ideális helyszín. Ott a Tábor-hegy, de említhetem a Hármashatár-hegyet vagy a Hajógyári-szigetet, ahol nyugodtan szaladgálhatnak az ebek. De minden másban is a felelősségre kell törekedni: azzal a kutyás közösséggel, ahova mi is járunk a vizslámmal, minden tavasszal és ősszel tartunk szemétszedési akciót az önkormányzattal együttműködve. Ezek a gesztusok szükségesek ahhoz, hogy a kutyások és az állatot nem tartók békében éljenek egymás mellett.

– Szűkebb pátriája mennyire változott meg az évek alatt?
– Rengeteget változott, de igazi arculatát nem vesztette el. Zöldövezeti részei miatt Óbuda már a város nyugalmasabb feléhez tartozik, mégis nagyon nyüzsgő kerület. Mindig fontos szerepet kapott a kultúra, és nemcsak Krúdy miatt. Számos múzeum található itt, ahogy minden generáció megleli a neki szóló színházi vagy zenei élményt is. Az Óbudai Társaskör a Liszt Ferenc Kamarazenekar révén a hazai zenei élet meghatározó helyszínévé vált, de az itt zajló szabadtéri színházi előadások is elmaradhatatlan programjai a nyárnak, és ott van a Kaszásdűlői Kulturális Központ (3K) is, amely a lakótelepi területen nyújt izgalmas és széles körű kulturális kínálatot. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba pedig azért szeretek időnként ellátogatni, hogy felidézzem a gyerekkorom. És épp ez az izgalmas Óbudában is: múltja is van, jelene is, és ez jelenti a jövő biztosítékát. Természetesen minden kerületnek megvan a saját történelme, egyedi hangulata és kulináris kínálata. Fontos, hogy megtalálják a saját közönségüket, de ugyanilyen lényeges, hogy legyen átjárás a különböző városrészek között, hogy a kerületek valamilyen módon összefonódjanak és egymást erősítsék, mert ez is segíthet kimozdítani az embereket a megszokott környezetükből.

– Szeptember végén a 3K-ban mutatták be, majd október 24-től a II. kerületi Jurányi Házban látható Bodor Johanna táncművész-koreográfus 2014-ben megjelent önéletrajzi írásából készült Nem baj, majd megértem című darab, amely a nyolcvanas évek Romániájába repít vissza. Hogyan jött az ötlet, hogy színpadra állítsák a művet?

– A színpadi változat egyik készítője és egyben az előadás rendezője, Szikszai Rémusz keresett meg az ötlettel, amely rögtön felkeltette érdeklődésemet, mivel engem is nagyon megérintett a regény. Ezt követően Horváth Piroskával, a 3K vezetőjével kutyasétáltatás közben találtuk ki, hogy náluk próbáljuk és mutassuk be az Ari-Nagy Barbara és Szikszai Rémusz által készített színpadi változatot Bánfalvi Eszter, Kerekes Éva, Gyabronka József és Ötvös András szereplésével. Bodor Johanna szabad kezet adott nekünk mindenben, azt mondta, nem akar olyan író lenni, aki mindenbe beleszól. Az olvasópróbára ellátogatott, ott találkozott a szövegkönyvvel, de a próbafolyamatot már nem követte végig. Fontos is volt, hogy ne csak az ő szemével lássuk ezt a sorsot és társadalmi környezetet. Szikszai Rémusz, például maga is megtapasztalta a Ceausescu-rendszer működését. Ez a produkció nem csak azért érdekes, mert egy cudar világot, egy ellentmondásokkal teli, szörnyű rendszer működését és egy szívhez szóló emberi történetet mutat be, de a rendszerváltás fontos lenyomata is. Az előadással sikerült túllépni az egyéni sorsábrázoláson, és megfogalmazni egy egyetemes üzenetet.

– A járványhelyzet a színházak működését is drasztikusan érintette, Az elmúlt időszak mennyire viselte meg az Orlai Produkciós Irodát?
– Ugyanannyira megterhelt minket ez az időszak, mint a kőszínházakat, bizonyos szempontból talán jobban is, hisz ők állami vagy önkormányzati forrásból működnek, míg mi kizárólag a jegybevételből élünk. Ennek a kiesésével szinte semmilyen bevételünk nem volt, ami a mai napig nagyon fájdalmasan érinti a színházunkat. 2020-ban háromszázmillió forinttal volt kevesebb a jegybevételünk, mint egy évvel korábban, ezzel együtt 70 millió forint körüli veszteséget könyveltünk el. Nem beszélve arról, hogy már korábban sújtotta a színházat a taotámogatás (társaságiadó-felajánlás – a szerk.) megvonása: míg az utolsó évben, amikor még volt rá lehetőség, 390 millió forint taót számolhattunk el, addig erre az évre ötmillió forint kompenzációt kaptunk. Mindez számunkra azt jelzi, hogy a kulturális kormányzat semmilyen formában nem támogatja a magánszínházi próbálkozásokat. A mostani helyzetben ez még fájdalmasabb, hisz ahogy említettem, a koronavírus-járvány amúgy is rendkívüli veszteségeket okozott. Nem tudjuk ott folytatni a munkát, ahol abba kellett hagynunk, át kell gondolnunk, hogy hány bemutatót tartunk, milyen előadásokat tűzünk műsorra, mert nagy befektetésekre most nincs lehetőségünk. Csak abban bízhatunk, hogy ezt a háborút megnyerjük, és előbb-utóbb véget ér a járvány. De a jövőben így is együtt kell élnünk azzal a veszéllyel, hogy bármikor ismét megtörténhet egy hasonló krízis. Ennek fényében kell újrapozicionálni a magánszínházakat, az aktuális állapothoz igazítani a működésüket.

– A nem teljesen egyértelmű korlátozások is megnehezítik a színházak életét.
– Azon túl, hogy a járvány megint felfutóban van, az is látszik, hogy a színházba járó közönség hozzáállása is megváltozott. Nyáron a szabadtéri produkciókra bátran eljöttek, most viszont már, hogy zárt térben futnak az előadások, sokkal óvatosabbak, ami a járványadatok ismeretében teljesen érthető. Úgy érzem, megint szükség lenne központi intézkedésekre, mert jelenleg egyáltalán nem tiszta a helyzet. Ráadásul azzal is meg kell küzdenünk, hogy egyes előadások, amiket még a járvány kirobbanása előtt mutattunk be, vagy akkor állítottunk színpadra, amikor épp lehetett játszani, nem kerültek be a köztudatba. Tulajdonképpen újra meg kell ismertetünk a nézőket a produkciókkal, emiatt az évad mostani, első felében már csak a Hárman a padon című darabot mutatjuk be, amit tavaly többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült. Aldo Nicolaj művét, amely három idős ember történetét meséli el, Göttinger Pál viszi színre Egri Márta, Benedek Miklós és Gálvölgyi János szereplésével. A „vasnemzedék” utolsó néhány élő képviselőjének nyugdíjas napjairól szól a darab. Humorral, iróniával mesél mindarról, amikor emelt fővel, olykor fájdalmasan vagy kacagva próbálja az ember elfogadni, hogy már nem fiatal, és készülnie kell az elmúlásra.

– Tavaly más színházakhoz hasonlóan önök is több előadást közvetítettek online formában. Milyen tapasztalataik vannak ezzel kapcsolatban? A közönség mennyire lett nyitott erre a műfajra?
– Tizennégy előadásunkat rögzítettük, mások mellett az Egy őrült naplóját Keresztes Tamással, az Egy asszonyt Tenki Rékával, illetve Hernádi Judit és Csákányi Eszter zenés estjét. Az évad második felében minimum hatvan százalék volt a vidéki nézők aránya. Ez mindenképp azt mutatja, hogy van igény a közvetítésekre, hiszen számos olyan település van, ahová máskülönben nem jutnánk el. Számukra megnyílt egy csatorna, és ugyanez igaz a külföldön élő magyarokra és magyar ajkúakra. Kulcskérdés viszont, hogy meg tudjuk-e találni a stream és az élő színházi közvetítés online megjelenítésének optimális formáját. Meglátásom szerint a kevés szereplős, statikusabb előadások azok, amelyek működnek, de a jelenidejűséget így sem lehet a kamerákon keresztül visszaadni. Nem feltétlenül az elkészült színházi produkciók rögzítésében látom a jövőt, hanem a kimondottan online felvételre készülő előadásokban. Mi is ilyen irányban gondolkodunk, és ebben partnerünk a Radnai Márk által létrehozott Színház Tv.

– A Színház-, és Filmművészeti Egyetem körüli történések a most színházakba kerülő művészeket is érinti. Milyen hatással lehet színházi, kulturális életre a jelenlegi helyzet?
– Ez az egész ügy csak még jobban megosztotta az amúgy is szétszakadt színházi szakmát. Bármilyen szervezet működésében lehet hibákat találni, de a javítás szándéka és a totális rombolás között nagyon nagy különbség van. Eleve azt gondolom, hogy nem lehet alapjaiban megkérdőjelezni valamit, ami évtizedeken át jól működött. A hazai színházakban rengeteg olyan színész dolgozik, aki azon az egyetemen szerezte meg a diplomáját, és soha senki nem kételkedett a tehetségükben. Ha valaki tehetséges, akkor helye van a színpadon, a magyar kulturális életben. Színházvezetőként soha nem különböztettem meg a színészeket azért, mert az egyik vagy a másik intézményben végeztek.

– A homofóbiával vádolt pedofiltörvénynek milyen hatása van az önök előadásaira? Van olyan, ahol ki kellett tenni a tizennyolcas karikát?
– Tíz előadásunkat kellett korhatárossá tennünk, pedig ezeket mi nem tartjuk annak. De az is nagy problémát okoz, hogy van olyan, amit korábban tantermi előadásként is játszottunk iskolákban, mert olyan témákat boncolgattak, amelyekről fontos, hogy beszéljenek a fiatalok. Erre mostantól már nincs lehetőségünk. A jövőben nem fogunk csak azért kevesebb meleg- vagy rasszistakérdéssel foglalkozó darabot bemutatni, mert ez a törvény életbe lépett. Természetesen a jelenlegi szabályozás adta feltételek mellett, de beszélni fogunk ezekről a társadalmi jelenségekről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/42. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg október 15-én.

Black Friday színházjegyekre is!



Beszélő levelek a Mozsárban: Csonka András, Grisnik Petra, Göttinger Pál, Nyitrai László

Beszélő levelek

A Mozsár Műhelyben kéthavonta egy házigazda és öt előadóművész hívja különleges utazásra a nézőket: híres emberek, történelmi személyek, ismert művészek életébe pillanthatunk bele legizgalmasabb, legviccesebb, legtragikusabb leveleiken keresztül. Minden alkalom különleges és megismételhetetlen lesz, hiszen minden este más előadók olvassák fel más-más hírességek leveleit, és nem hiányozhat az adott esthez illő zenei kíséret sem.

Tartson velünk, amikor kinyílik a hírességek postaládája!

Házigazda: Csonka András

Zene: Nyitrai László
Szerkesztő, produkciós vezető: Megyeri Léna
Munkatársak: Guld Ádám, Kapusi Éva, Klopfer Alexandra, Nagy Viktória
Rendező: Böhm György

A Független Színművészetért Alapítvány produkciója.


„Megtaláltam a helyem” - BESZÉLGETÉS HORÁK RENÁTA OPERAÉNEKESSEL

Musetta a Bohéméletben, Belinda a Dido és Aeneas, valamint a Szoprán a Négyhangú opera előadásain – Horák Renátát három teljesen különböző stílusú szerepben is hallgatja mostanában a közönség a Szegedi Nemzeti Színház friss opera-produkcióiban. A Vajdaságból indult kétgyermekes anyuka közben aerobik edző is, valamint híresen jól süt és főz.

– Egymás után jöttek az operapremierek, három szerepet is énekel, hogy bírta ezt a tempót?

– Csak Bohémélet volt a teljesen új produkció, a Dido és Aeneast és a Négyhangú operát már az előző évadban próbáltuk, de a pandémia miatt végül nem tudtuk már megtartani a premiert. Musetta szerepének először nagyon örültem, majd amikor kicsit elbizonytalanodtam a próbaidőszakban amiatt, hogy hogyan lehet jól megoldani ezt az összetett figurát, akkor már egy ideig kevésbé lelkesedtem. Magabiztos legyen, de ne tűnjön kényesnek, beképzeltnek. Legyen kacér, de ne legyen közönséges. A jelmeztervező eléggé feltűnő, szexi ruhát talált ki a figurának. A gesztusokkal és a játékkal igyekeztem nem rátenni még egy lapáttal. Szerettem volna, ha nem csak a végén, hanem már a második felvonásban is kiderül, hogy Musetta igazából egy jószívű, jóakaratú nő, még akkor is, ha közben Marcellnek leordítja a fejét és állandóan veszekednek. Ezek a kettős játékok mindig nehezek. Rendszerint bele is bonyolódok. Mindig szeretnék jobban is megismerni egy-egy szerepet, mint amennyi a szövegkönyvből kiderül róla.

– A nagy elődök közül ki a kedvence Musetta szerepében?

– Sok jó hangfelvételt meghallgattam, de videókat direkt nem néztem. Musetta szerepében szerintem nem szépnek kell lenni elsősorban, sokkal fontosabb a nőiesség, a kisugárzás. Az egyik próba előtt felhívtam Vajda Júliát, aki korábban sikerrel játszotta a szerepet, hogy segítsen Musetta cipőjének útját kideríteni, mert nekem nem sikerült. A második felvonásban elviszi ugyanis az öreg hódolója. De akkor ez azt jelenti, hogy nagykabátban és mezítláb kellene tovább játszanom? Régen a megmaradt cipővel egy lábon „bicegve” játszották tovább. Különben az utolsó felvonásból kiindulva én jóindulatú és érzékeny nőként szeretem életre kelteni, nem gondolom, hogy attól lesz hiteles a figura, ha pirosra festem a körmöm és a szám.

– Barokk operát nemigen játszik a társulat, mi volt a legnagyobb kihívás a Dido és Aeneas Belindájaként?

– Az egyetemen énekeltem utoljára barokk operát, de ott is csak áriákat, ezért nagyon örültem a Purcell-darabnak. Szeretem a barokk zenekari hangzást és az éneklés díszítettségét, könnyedségét is. Nem biztos, hogy mindenki mindent tökéletesen el tud énekelni, mert hiszek abban, hogy nem véletlenül vannak kifejezetten barokk énekesek. Mindenesetre jó, hogy elővettük, bemutattuk és megpróbáltunk felnőni a feladathoz. Szerencsés választás volt épp a kortárs Négyhangú operát választani mellé.

– A komponista, Tom Johnson egyszer azt nyilatkozta, eredetileg nem is operaparódiának szánta, világszerte mégis úgy vált sikerré a darabja.

– Még a főpróbahéten sem állt be teljesen, hogy a Szoprán szerepében pontosan mit lenne érdemes játszanom. Egyik nap a hisztis, másnap a cserfes, vidám, de nem túl okos, majd a nagyon visszafogott, sértődött, nagy terheket cipelő Szopránt igyekeztem eljátszani. Még a gonoszt is kipróbáltam. Nagy élmény volt. Azt hiszem, ebben a modern operában találtam meg eddig legjobban önmagam, mert sokkal nagyobb szabadságot kaptam ebben a szerepben, mint a korábbiakban. Annak ellenére, hogy négy hangból áll, nagyon nehéz volt a zenei anyagot memorizálni, mert nincsenek széles, nagy dallamok, amik segítenének. Számolni kellett a szüneteket, tiszta matematika az egész, agy kell hozzá!

– Milyen feladatok várják még ebben az évadban?

– Büchner drámájából, a Leonce és Lénából készült új musicalben megkaptam Rosetta szerepét. Kicsit dzsesszes zene, prózát is kell majd mondanom, amire az operettekben is volt már példa. Utána a Don Giovanni bemutatójára készülünk, amiben Donna Elvira szerepét éneklem majd.

– Korábban sikert aratott egy másik Mozart-produkcióban is: Fiordiligi szerepét énekelte a kisszínházi Cosi fan tutte-előadásokon.

– Régóta szerettem volna a nevezetes Come scoglio-áriát elénekelni. A mesterem, Bátori Éva, aki Fiordiligi és Donna Elvira szerepét is alakította korábban, sokat segített a felkészülésben.

– Gyakorló művészként is fontos, hogy énektanárhoz járjon?

– Nem úgy fontos, mint a konziban, hogy hetente háromszor legyen énekórám. Annak, aki már a pályán van, fut egy sínen, kialakult már egyfajta művészi ízlése, amit szeretne megvalósítani, az is elég, ha van valaki, aki külső fülként kéthetente meghallgatja, és korrigálja, ha picit letér az útról. Emberileg is közel kell, hogy álljon hozzám, mert maximálisan bíznom kell abban, amit mond. Bátori Éva semmit sem akar az énekesre ráerőszakolni, mindenkinek igyekszik megtalálni a személyre szabott megoldásokat. Sokszor kipróbálunk öt-tízfélét is, mert alkattól, arcberendezéstől is függ, kinek melyik válik be végül. Éva a lelkem is simogatja, amire szükségem is van, mert sokan határozott, erős nőnek tartanak, akinek nem is kell foglalkozni a lelkével. Legalább egy valaki foglalkozzon azzal is!

– A színházi feladatok mellett marad ideje a családjára is?

– Az a szerencse, hogy egyre könnyebb a dolgom, mert a tizenegy éves lányom, Luca az idősebb, és manapság már sokszor ő gardírozza Botondot, a kilencéves öccsét. Luca nagyon szófogadó, szabálykövető kislány, százszázalékosan meg lehet bízni benne, segít nevelgetni az öccsét. Úgy nőttek fel, hogy esténként, hétvégenként, néha még ünnepnapokon is apa és anya a színházban dolgozott, nénik, barátnők vigyáztak rájuk. A szüleim a Vajdaságban élnek, ők nem tudtak ebben segíteni. Mindig a főpróbahét a legnehezebb, amikor készülök egy szerepre, mert olyankor teljesen elmerülök a figurában. Szólnak a gyerekek hozzám, én pedig épp azon gondolkodom, hogy mi történt az előző próbán, Musetta kacagását aznap honnan indítsam majd.

– Miben segít, hogy aerobikozik?

– Az állóképesség erősítése révén a színpadi munkában is segít, de azért vigyáznom is kell, mert ha az aerobik órán túl hangosan buzdítom a vendégeket, akkor utána kicsit nehezebb énekelni. A színházi stresszt viszont könnyebb levezetni ütésekkel, rúgásokkal az aerobik órán. Nyolc éve kezdtem aerobikozni, három éve dolgozom edzőként is. A Figaro házassága veszekedős duettje után vettem észre, hogy milyen sokat jelent állóképesség tekintetében, hogy a veszekedés után vettem egy nagy levegőt, gyorsan rendeződött a pulzusom, és könnyedén énekeltem tovább, miközben fiú kollégáim sokáig csak levegő után kapkodtak. Kicsit hiú is vagyok, és úgy gondolom, ma már az operaénekeseknél is fontos elvárás a színészi játék és a megfelelő színpadi megjelenés. Ebben is segít az aerobik.

– Maradt olyan szerepálma, amit még nem volt lehetősége elénekelni?

– Igen, és sajnos soha nem is lesz rá lehetőségem: ez Amneris szerepe az Aidából. Olyan erő lakozik abban a nőben, amit jó lett volna egyszer megmutatni. Ehhez azonban mezzoszopránnak kellene lennem. Különben nem vagyok szerepálmokon gondolkodó céltudatos énekes. Nekem az éneklésem kívül is annyi minden fontos még az életben. A családom, az aerobik, imádok sütni-főzni, barátokkal jókat beszélgetni, ezekre rengeteg idő kell. Amit hoz az élet, azt örömmel elfogadom. A kis szerepeknek is tudok örülni, de ha a karban kell énekelnem, akkor beállok a csapatba, és csinálom. Megtaláltam a helyem a szegedi színházban.

– Mennyire nehezítette meg a családja életét, hogy a férje, Toronykőy Attila rendező az Operaházhoz szerződött, és így már Budapesten dolgozik?

– A gyerekek szempontjából a sok különóra és a sport miatt nehéz, mert elég sokat kell hozni-vinni őket, de besegítenek a barátnőim is. Ugyanakkor örülök is neki, mert Attila az Operaházban szakmai szempontból jobban kiteljesedhet, ezért ezt az áldozatot vállalnia kellett a családnak. Persze mindig akkor romlik el az autó, a mosógép, és akkor van csőtörés, amikor elmegy.

– A gyerekek meg szokták nézni a színházban?

– Igen, rendszeresen! A Bohéméletben is láttak. Már meg sem kottyan nekik egy egész estés opera, mert kicsi koruk óta járnak színházba. Otthon is hallják, amikor gyakorolok. Attila is sokat hallgat operát, különösen amikor felkészül egy-egy előadásra. A fiamnak nemrég énekórára gyerekdalokat kellett vinnie, és elkezdett otthon operaénekes módjára gyakorolni.

– Lehet, hogy követi majd a pályán?

– Nem tudom, még az is lehet. Tiltani biztosan nem fogom. Bár semmi közük nem volt a színházhoz, az operához, a szüleim annak idején mégis rögtön mellém álltak, támogattak, amikor eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Hollósi Zsolt

Virtuális térbe költözik a „vasnemzedék” – online mutatják be az Orlai Produkció új előadását

Aldo Nicolaj darabja, a Hárman a padon három idős emberen keresztül beszél a feleslegességről, szeretetnélküliségről, céltalanságról és a reményről.

Először a SzínházTV felületén ismerheti meg a közönség az Orlai Produkciós Iroda új előadását, amely „vasnemzedék” utolsó élő képviselőinek életét mutatja be. Göttinger Pál rendezése egy zsúfolt lakótelepre kalauzolja a nézőket, ahol három nyugdíjas, Ambra, Luigi Lapaglia és Bocca Libero élik eseménytelen hétköznapjaikat.

A felszín alatt azonban ott rejtőznek a 20. század fordulatos évtizedeiben átélt traumák, melyek mindegyikükre másképp hatottak.

A nő – Ambra – szelíd és jókedvű maradt, míg a férfiakat megtörte az élet. A hajdan erős, öntudatos fiúk, akik katonákból munkásemberek, majd családapák lettek, mostanra mogorva vénemberré változtak.

Egyetlen dolog köti őket össze: a magány. Egyiküket épphogy csak megtűri a családja, míg a másikuk magányosan, egyedül éli mindennapjait. Az idősek egyetlen szórakozása, hogy lejárnak a ház előtti térre, és cél nélkül várakoznak egy padon ülve.

Néha véletlenül találkoznak, a bizalmatlanságból egy idő után barátság lesz, magányukat pedig felváltja a valahová tartozás biztonsága, valamint az életszeretet.

Új szokásaik lesznek, és úgy érzik, megint van értelme az életüknek. A megtalált biztonságból terv születik, és a három idős ember elhatározza, hogy még egyszer, utoljára belevágnak egy kalandba.


Szereplők:

Ambra: Egri Márta
Luigi Lapaglia: Benedek Miklós
Bocca Libero: Gálvölgyi János

Rendező: Göttinger Pál

A Hárman a padon premierjére november 25-én kerül sor a SzínházTV-n, majd december 16-tól a 6SZÍN-ben lesz látható.


EGY IGAZI SZÍNÉSZDARAB NAGYSZERŰ MŰVÉSZEKKEL

A Hárman a padon rég várt bemutatójára készülünk. Aldo Nicolaj darabja három idős ember történetét meséli el, a „vasnemzedék” képviselőinek idős napjait. A leélt és végigküzdött 20. század vége egy zsúfolt lakótelepen éri őket. A hajdan erős fiúk, akik valaha bátor katonák, aztán szorgos munkásemberek, derék családapák, büszke, öntudatos férfiak voltak mára emlékeken merengő nyugdíjasok. Magányosan éldegélnek, és lejárnak egy kis térre, hogy a padon üldögélve várakozzanak és szót váltsanak azzal, aki hasonlóan járt. Az urakat, Bocca Liberót és Luigi Lapagliát Gálvölgyi János és Benedek Miklós alakítja, akik fanyar humorral válaszoltak kérdéseinkre.

A darab magyarországi bemutatója 1974-ben volt a Pesti Színházban Bilicsi Tivadarral, Páger Antallal, Bulla Elmával. Látták esetleg Önök azt az előadást?

Benedek Miklós: Én láttam. Pontosan nem emlékszem már rá, de nagyon szerettük benne a színészeket, nagyon szépen játszottak. Élmény volt nézni Bilicsit, Págert, Bullát.

Gálvölgyi János: Ezek színészdarabok, és ha megtalálja a megfelelő színészt, akkor működik az előadás.

Benedek Miklós: Olyankor szokták ezeket elővenni a színigazgatók, amikor van megfelelő korú színész. Ha a magunkfajta színész rákérdez, hogy vajon elég öregek vagyunk-e – feltételezve, hogy tiltakoznak, és azt mondják, még nem, ragasszál bajuszt –, kínos, amikor azt mondják, igen.

Gálvölgyi János: És ugye, az is nagyon fontos, hogy nem egy drága darab.

Benedek Miklós: Elég hozzá egy pad és egy körfüggöny, ennyi díszletben eljátszható. Szeretik is általában a színigazgatók.

Gálvölgyi János: A sütemény egy kicsit megdrágítja.

Az olvasópróba online történt – ezt a közönség is láthatta –, és a bemutatóra is először online kerül sor. Hogyan zajlott volt a próbaidőszak?

Benedek Miklós: Elég viszontagságosan, mondhatni, kálváriát járt ez a próbarend. Ez egy olyan darab, amiben precízen kell tudni a szöveget, és pontosan kell ismerni a szituációt. Máskor van idő, hogy mindez megérjen a bemutatóra. Nekem mindig kell idő, míg leülepszik a szöveg. Most elkészült a felvétel, de kíváncsi vagyok, hogy amikor először játsszuk nézők előtt, mi magunk hogyan tudjuk belekoncentrálni magunkat a helyzetbe, hogyan tudjuk megteremteni azokat az erős hangulatokat, amitől igaz és a közönség számára is élvezhető lesz az előadás.

Elhangzik a padon egy különös mondat Luigitől, valami olyasmi, hogy Bocca, hát te szeretsz engem. Miért csodálkozik rá erre az érzésre?

Benedek Miklós: Valamikor nagyon régen biztosan volt barátjuk, akivel minden nap elbeszélgettek, aztán egyedül maradtak. Ez a két, illetve három magányos ember egészen a szeretetig barátkozik össze, addig a pontig, amikor hiányzik a másik jelenléte. És az már egy komoly barátság.

Gálvölgyi János: Én erre azt válaszolom, hogy muszáj. Ami egy fura szó, mert a muszáj itt azt jelenti: hát kit szeressek, ha nem téged? Téged muszáj szeretnem, mert nincs más, akibe kapaszkodhatok. Ez a három ember belekapaszkodik egymásba. Az emberi magányosság – akár családon belül is – általános érzés, ezért játszódhat a történet ma is ugyanúgy, mint ötven évvel korábban, de félek, hogy 100 év múlva is ugyanilyen érvényes lesz.

Benedek Miklós: És mennél mélyebbre megyünk a társadalomban, annál aktuálisabb.

Hárman a padon: online premierrel debütál Gálvölgyi Jánosék különleges darabja - RTL Klub



Egy egészen különleges darab fog debütálni holnap, még a premier is rendhagyó lesz, hiszen online történik. A Hárman a padon című alkotást nézhetik meg, most pedig a három főszereplő közül kettő a vendégünk is, itt van Benedek Miklós és Gálvölgyi János!

forrás: https://rtl.hu/

Benedek Miklós újra színpadon, itt a rendhagyó új bemutató. Tisztán látszik, hogy érez most 75 éves művész

A Reggeli vendége volt Benedek Miklós és Gálvölgyi János a Hárman a padon férfi főszereplői beszéltek arról, hogy online térben lesz a bemutató. Még a pandémia elején kezdték a próbákat, aztán leálltak és most összeállt a mű. A darab női szereplője Egri Márta.

Benedek Miklósék elmondták online előadás lesz, és csütörtökön van a bemutató. Maga a felvétel pár napja készült. Benedek elmondta akad munkája, a Vígszínházban játszik a Játék a Kastélyban műben, amely bőven túl van a századik előadáson. Most egy új darabot is próbál, az Imposztor főszerepét alakítja majd a József Attila Színházban a 75 éves színész. Miklós elmondta fel is pezsdíti az embert, de feladatot is ad nem kicsit egy-egy új szerep megtanulása, próbálása.

Egy részlet a Hárman a padon online változatából


A Hárman a padon c. előadást az orlai Produkciós Iroda felkérésére készítettük, és 2021. decemberében mutatjuk be a 6színben, Budapesten.
Azonban előtte online bemutatót is tartunk belőle, a SzínházTV felületén. 
A felvételt Radnai Márk készítette.

Jegyvásárlás a budapesti színházi bemutatóra itt: https://6szin.jegy.hu/
Jegyvásárlás az online bemiutatóra itt: https://szinhaztv.com


Summa summárum

2021. november 20-án tartottuk a Telefondoktor 200. előadását, egy nappal később pedig a kerek 100. premierünket, a Hárman a padon bemutatóját. A kettős jubileum alkalmából (és mert nagyon szeretek számítógépezni) készítettem az alábbi, mostantól folyamatosan frissülő statisztikát. Bár ezek mind hozzám kötődnek, azért használok végig többesszámot, mert ez mind csapatmunka természetesen. Színészek, drámaírók, tervezők, zeneszerzők, produkciós vezetők, színházigazgatók, zenészek, táncosok, háttérdolgozók - és még felsorolhatatlanul sok más ember közös teljesítménye.
Göttinger Pali










KÁLID ARTÚR: “EGYSZERŰEN EGY LEVEGŐT KELL SZÍVNI A KÖZÖNSÉGGEL”

Van átjárás a magasművészet és a szórakoztatás között? Vagy ezek a műfajok már rég érvényüket vesztették, mint a habos-babos Shakespeare-előadások? Erre kereste a választ Lami Juli és Kálid Artúr a Nők Lapja Pszichológia kiadásában.

Arról szólva, hogy van most, a covid idején, Kálid Artúr kifejtette: “Sokan elmondják, mennyire fantasztikus dolgokat éltek át ebben az időszakban, és az első zárlatkor ennek még mi is láttuk a szépségeit. Együtt volt a család, minden este társasoztunk, voltak nagyon jó pillanatok. De egy idő után az ember nem tud hazudni magának, és ha felteszi azt a kérdést, miért élünk a világon, nem feltétlen az a válasz, azért, hogy valahol otthon legyünk benne. Ha az embert kiszakítják a megszokott életéből, azt eleve nehéz elviselni, a mi szakmánkban pedig különösen igaz, hogy lehetetlen helyettesíteni mindazt, amit ad. Lehet kertet művelni, bármit csinálni, de azt a fajta adrenalint, azt a másállapotot, amit a színpad ad, nem lehet mással pótolni. Megélni, hogy ez nullára redukálódott, gyilkos volt. Dolgoztam ugyan a zárás alatt is, de másfél hónapig próbálni egy darabot, hogy aztán zárt körben négy embernek előadjuk, tényleg gyilkos. Az sem mellékes, hogy a feleségemmel (Murányi Tünde színésznő – a szerk.) mind a ketten szabadúszók vagyunk, és egyik napról a másikra gyakorlatilag megszűnt a kenyérkeresetünk is, a mindennapi megélhetésünk került veszélybe. Szerencsére mindig jött valami mentőöv, ami nem feltétlen volt méltó, vagy olyan, amire vágytunk volna, de még életben vagyunk és nem adósodtunk el. Ám bennünk van most is, ha jön még egy távolságtartós szigorítás, akkor azok a típusú színházak, amelyekben dolgozom, nem fognak tudni működni”.

A kérdésre, azt a bizonyos adrenalint, azt a színpad adta másállapotot, amit említesz, hogy írná le a saját szavaival a színész úgy fogalmazott: “Tudom, elsőre talán furcsán hangzik, de azt a fajta “hatalmat”, ami azzal jár, hogy az ember színész, már 10-12 éves korom körül megéreztem, ugyanis nagyon korán elkezdtem versmondó versenyekre járni. Van az a zsizsegés, amit a függöny mögül hallok, és elképzelem, milyen a közönség összetétele. Azt mindig lehet érzékelni, mennyire nyitottak az emberek akkor és ott. És amikor felmegy a függöny, varázsütésre ez a 100-200 vagy akár 1000 ember egy közös ügy miatt fogja magát, és csendben marad. Ennek az erejét már gyerekkoromban érzékeltem, és ez valami olyan fajta elmondhatatlan adomány, ami másnak nincs. Ha ezzel jól sáfárkodik az ember, akkor az nagyon nagy ajándék az életben. Én valahogy az egész pályám során olyan helyzetekbe kerültem és olyan helyzeteket választottam, hogy ezt a hatalmat jó célokra tudom és tudtam használni. De ennek feltétele, hogy legyen élő közönség, ez streamelve nem működik. Egyszerűen egy levegőt kell szívni a közönséggel, érezned kell, ahogy facsarodik a szív vagy épp nem lehet abbahagyni a nevetést. Ennyit az adrenalinról. Ezen kívül ez a pálya rengeteg idegbajt ad, sok-sok megaláztatást, kiszolgáltatottságot, lábfájást, hangszalaggyulladást, a kiégés veszélyét, és még sorolhatnám. Viszont ezt az adrenalint nem tudja elvenni. Sokan vannak színészek, akik a hivatásnak azt a részét szeretik a legjobban, amikor a próbák folynak, az alkotók magukkal, egymás közt vannak összezárva. Én ezt is nagyon szeretem, de ebben ritkábban találtam meg azt a fajta örömöt, amiért ezt a pályát érdemes lenne csinálni. Nekem fontos az a visszajelzés, ami csak a közönség jelenlétével képzelhető el” – számolt be Kálid Artúr.

Azt is elárulta: “Színházi értelemben mindenevő vagyok, nézni és csinálni is szeretek mindenféle műfajt. Nincs bennem olyan sznobság, hogy azt mondjam, csak magas művészet létezik, és minden más lenézendő. Ha egy alkotásban munka és gondolat van, és ez látszik rajta, akkor az bármilyen műfajban működhet. De a választásaim és a helyzetek, amelyekbe kerültem, tulajdonképpen predesztináltak. Az elmúlt évtizedekben olyan csapatokban volt lehetőségem játszani, mint a Maladype, a Bárka, a Duda Éva Társulat, a Gólem Színház vagy mostanában a Veres 1 Színház, ahol szintén nagyon igényes munka folyik. És most is jönnek megkeresések olyan helyekről, ahol nem a kommersz és nem a kőszínházi, hanem a független irányzat érvényesül, amely pimaszabb, merészebb, szókimondóbb, és egy az egyben a jelenről beszél.”

Hamarosan “Dzson Meklén vagyok” címmel mutat be darabot, amelyről úgy nyilatkozott: “(…) Cziczó Attila felhívott, és elmondta, lenne egy darab, és Lengyel Tomi is benne lenne, akit különben régóta ismerek és jó színésznek tartok. A darab azzal kezdődik, hogy egy nagy művészszínházban dolgozó színművésznek lehetősége adódik, hogy bekerüljön egy A kategóriás hollywoodi filmbe, amit ő zsigerből elutasítana, de aztán az ügynöke nyomására elfogadja a lehetőséget. Az én karakterem egy olyan valaki, aki egykor szintén nagy művésznek számított, de aztán elment valami filmbe Amerikába, de ha erről a filmről többet elárulok, akkor lelövök néhány poént. Az általam alakított “nagy öreg” feladata, hogy felkészítse ezt az új reménységet a filmre. De aztán persze semmi nem úgy sikerül, ahogy tervezték. Csak ajánlani tudom.”

A teljes interjú a Nők Lapja Pszichológia különszámban olvasható.
2021.09.23 – 66,67,68,69,70. oldal.

Két egyfelvonásos – 3 ülésben

BAROKK ALKOTÁS ÉS KORTÁRS OPERATRÉFA A SZEGEDI KISSZÍNHÁZBAN

Két hét telt csak el a Szegedi Nemzeti Színház két operabemutatója között, a maszkviselés a nézők körében azonban duplájára nőtt. A Dido és Aeneas és a Négyhangú opera premierjén a közönség többsége fontosnak tartotta a vírus elleni védekezést. Jelképes az is, hogy az egyik közreműködő közvetlenül a bemutató előtt betegedett meg, ezért aztán a premier veszélybe is került. Göttinger Pál rendező személyesen tájékoztatta a publikumot a nemvárt nehézségekről, bár a vírust konkrétan nem említette. Ezért meg is kellett cserélni a két egyfelvonásost, pedig a sorrend nem volt véletlen.

Henry Purcell emelkedett barokk alkotását követte volna a XXI. századi fricska, a műfaj színe és visszája. Ám a kritikust ezt kevéssé befolyásolja. Már tavaly decemberben végignéztem az főpróbát, a Didót most is a próbán láttam, a Négyhangút a premieren.

A Didó korhű, ám kissé stilizált ruhái pontosan idézik meg a kort. Az anyagok nemessége, a formák letisztultsága jól illenek a történethez és a zenéhez is. A forgószínpadon fehér antik oszlopok, lépcsők, emelvények. Amikor pedig fordul az egész, a másik oldalon a varázsló barlangját látjuk sötét tónusban. A látvány artisztikusan keretezi a történet vonalvezetését. Göttinger Pál világosan bontja ki a cselekményt, énekeseinek játéka egyszerű pátoszt hordoz, de mentes minden túlzástól vagy fellengzősségtől. A kórus és a táncosok egységet alkotnak, harmonikusan idézik meg a királynői palota pompás életét. Dido búcsúja és halála nem csak a műnek, a rendezésnek is csúcspontja, egyszerre szívbemarkoló és emelkedett. Máthé Beáta hangfajáról az utóbbi időben vita alakult ki. Bármit is hoz a jövő, ez tragikus sors, a hősnő nagyszabású bukása mind hangszínéhez, mind lelkületéhez nagyszerűen illik. Nem elsősorban az arany korona és palást, hanem az éneklés nemessége teszi őt páratlan Didóvá. „Páratlan”, írtam, s mintha a színház is ezt érzékelte volna, amikor nem is adott mellé váltótársat. Aeneast tenorok és baritonok is énekelhetik. Szélpál Szilveszter jól megfelel ennek a kettősségnek. Érdekes, hogy Purcell milyen kevés igazi szólót, és mennyi kifejező recitativót írt neki, amelyeket erős kifejezéssel énekel. Ráadásul alkatilag is éppen az a délceg ifjú hős, akit várunk. Horák Renáta karcsú szopránja megfelelő ellenpont Máthé királynője mellett. Réti Attila bozontos baritonja első megszólalásra is pontosan idézi föl a varázsló alakját. Kónya Krisztina és Vajda Júlia elkötelezetten éneklik asszisztenseit. Az általam látott főpróbán Hermann Szabolcs magabiztosan, fölényesen irányította a zenekart és énekeseit. Ezeket a műveket szerte a világban a korszak specialistái adják elő. A szegedi operatársulat nagyon régen játszott barokk darabot, de stílusos, méltó előadás született.

A társulat erejét mutatja, hogy egy merőben más zenei világban is szinte lubickoltak. Ráadásul több énekes mindkét darabban föllépett. A Négyhangú opera a nyílt színen játszódik, díszlet szinte nincs is, csak egy kis emelvény, mely hol paddá, hol ággyá változik, jelmez is alig, a négy énekes pólóban és farmerban, a rendezői balon egy szál zongora kíséri őket. Mintha próbán lennénk, vagy Dinyés Dániel népszerű operabeavató előadásainak egyikén. Csak ezúttal nem egy alkotás, hanem a műfaj műhelytitkaiba nyerünk bepillantást. Az énekesek rivalizálnak, pózolnak, ami utcai ruhában még mulatságosabb. A tenor kevesli a neki írt egyetlen áriát, a mezzo hosszan, kenetteljesen konferálja föl saját szólóját. A bariton énekli el, mekkora gondot jelent időnként a pontos belépés, vagy egy hang eltalálása. Miközben rendre jó helyen lépnek be és precízen eltalálják a hangokat. A közönség remekül szórakozik, minden vesz, fölnevet a poénok után. „Én egy igazi mezzoszoprán vagyok” – duruzsolja Dobrotka Szilvia, és senkit nem zavar, hogy igazából sötétebb tónusú szopránt hallunk. Többek között azért sem, mert Horák Renáta mellett megvan a két énekesnő között a szükséges hangszínbeli különbség. Bagdi Zoltán nem tipikus tenor-alkat: magas és szakállas. Hangszíne és temperamentuma alapján egyelőre inkább buffo-karriert jósolunk neki. Szélpál Szilveszter jól hozza egy bariton féktelen öntudatát. De nem saját Aeneasát figurázza ki, énekes magatartásokat karikíroz. Dinyés Dániel a zongorával nem annyira kíséri őket, mint inkább játékos társuk a mókában.

A két darab szinte összes szerepét ketten éneklik fölváltva. Ez járványidőben jelentősen növeli az előadásbiztonságot. Ráadásul – különösen, hogy a szólamok nem hosszúak és megerőltetőek – több fiatal énekes próbálhatja ki magát, szerezhet színpadi rutint és megmutathatja oroszlánkörmeit, ha vannak.

A bemutató közönsége remekül vette a poénokat, bár ott alighanem sokan voltak a műfaj rajongói és értői közül. Ám sejtésem szerint a mókák többségéhez nem is kell különösebb szaktudás, ezért akár arra is alkalmas lehet, hogy olyanok is kíváncsiak legyenek az operára, akik eddig idegenkedtek a műfajtól.

Márok Tamás

OPERATANDEM A CSIRKEKELTETŐBEN

A megszületésük között eltelt három évszázad és a stílus is élesen elválasztja egymástól Henry Purcell barokk operáját, a Dido és Aeneast és Tom Johnson minimalista Négyhangú operáját, amit Göttinger Pál rendezésében párban mutattak be Szegeden. HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA.

Új tandem, Dinyés Dániel zenei vezető és Göttinger Pál rendező határozza meg másfél éve a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának irányvonalát, de a pandémia miatt mostanáig csak egyetlen közös produkciót láthatott tőlük a közönség. A rendszerváltás óta színpadra állított három korábbi rendezéshez képest inkább visszalépésnek tűnő nagyszínházi Bohémélet után november első hétvégéjén kettős premiert tartott az operatársulat a Kisszínházban. Mindkét darab új a szegedi repertoáron, ezért nagy várakozás övezte a több poszton is kettős szereposztásban színre vitt dupla produkciót.

A barokk operák elmúlt évtizedekben tapasztalható újjászületése szinte érintetlenül hagyta Szegedet, a tavaly nyári Händel-produkció, az Agrippina kivételével legfeljebb koncerteken csendült fel elvétve egy-egy barokk ária. Henry Purcell 1689-ben bemutatott operájából, a Nahum Tate Aeneis nyomán írt librettójára komponált Dido és Aeneasból is csak Dido slágerré vált lamentóját lehetett néha hallani. Jó döntésnek tűnt végre a teljes darabot műsorra tűzni.

Meglepett, amikor néhány hete a legnívósabb üzleti magazinban Dinyés Dániel, „a komolyzene Luke Skywalkere” arról elmélkedett, hogy a vidéki operajátszásnak szerinte „az lenne a lényege, hogy afféle csirkekeltető legyen kezdő vagy kevésbé tapasztalt énekeseknek, megadja nekik azt a kilométert, amivel ki tudják próbálni magukat, hogy később komoly helyeken tudjanak helytállni, ahol a stressz is nagyobb”. Dinyés még meg sem született, amikor Szegedet Vaszy Viktor tevékenysége nyomán már operafellegvárként emlegették, és lehet, hogy abban igaza van, hogy ahol „vár állott, most kőhalom”, de talán a csirkekeltető nem elég vonzó perspektíva egy olyan közönség számára, mely az elmúlt évtizedekben Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, Kovalik Balázs, Zsótér Sándor, Alföldi Róbert és Juronics Tamás emlékezetes produkcióin nevelődött.

Úgy tűnik, Göttinger Pálnak nem volt a Dido és Aeneas színpadra állításához 21. században is érvényes víziója. Rendezéséről a kilencvenes évekből Moldován Domokos jó szándékú, de erőltetett, fantáziátlan próbálkozásai jutottak eszembe a barokk operák meghonosítására, melyek többnyire már akkor is kínosnak tűntek.

A Kisszínház színpadán Varsányi Anna fehér oszlopokból, lépcsőkből álló kolonnád díszlete idézi meg Karthágót. Bujdosó Nóra nehezen értelmezhető jelmezei a napszemüvegekkel, piros napernyővel és az antik viseletet imitáló barna és fehér kosztümökkel, a trójai katonák farmerből készített harci sisakjaival azonban inkább megkérdőjelezik a teret és az időt. Aeneas vadászzsákmányát, a fehér vászonzsákba csomagolt, vértől csöpögő vadkant laza mozdulattal abba a medencébe dobják, amiből nem sokkal korábban a fürdőző Dido lépett ki. A királynő „máglyája” pedig suta módon rongyokból, a többi szereplő értelmetlen vállszalagjából emelkedik. Hajdu Anita ötlettelen koreográfiáját nagy lelkesedéssel adja elő a színház tánckara, de a táncok inkább iskolás stílusgyakorlatok, nemigen kapcsolódnak a történethez.

Miközben ma már a legtöbb helyen az autentikusabb barokk hangzást preferálják, erre a kihívásra a premieren Dinyés Dániel, másnap este Hermann Szabolcs dirigálásával közreműködő Szegedi Szimfonikus Zenekar, az énekkar és különösen a magánénekes gárda nincs igazán felkészülve. Máthé Beáta Dido szerepében királynői jelenség, szép és nagy vivőerejű hanggal rendelkezik, de a magyar szövegét alig érteni. Talán a kissé gyors tempó és a még fejlesztendő légzéstechnika miatt a lamentót nem sikerült olyan drámai erővel, megrázóan énekelnie, mint amilyen hőfokon a legnagyobbak katartikus felvételeiről ismerhetjük. Az Aeneast meggyőzően alakító Szélpál Szilveszter szövegét jól lehet ugyan érteni, de a barokk énekstílust még neki is tanulnia kell. Belindát a premieren Ferenczy Orsolya, másnap Horák Renáta, a két boszorkányt mindkétszer Kónya Krisztina és Dobrotka Szilvia, a Varázslót Réti Attila énekelte. Aki szereti a barokk operát, annak rögtön megüti a fülét hangadásuk élessége, a díszítések erőltetettsége, a könnyed futamok nehézkessége.

Az est másik egyfelvonásosa, az 1972-ben írt Négyhangú opera szerzője, az amerikai Tom Johnson a végsőkig leegyszerűsítve úgy fogalmazta meg a minimalizmus esztétikáját: a kevesebb több. Kevés eszközzel és hangszerrel egyetlen zenei ötletre, gondolatra koncentrál, ugyanakkor a repetíciót – amit gyakran tévesen azonosítanak ezzel a zenei irányzattal – csak a minimalizmus egyik alapelemének tartja. A Négyhangú operát metaoperának is minősítik, mert magáról az opera műfajáról szól, 18. századi mintára áriákból, recitativókból, duettekből, tercettből, kvartettből és fináléból áll. Négyhangú, mert a komponista híven a minimalista alapelvekhez csak négy abszolút hangmagasságot (D, E, A és H hangot) használ, és a recitativók is csak egyetlen hangon szólnak. A szerző a szereplőket is egyszerűen csak hangfajuk szerint nevezte el.

Johnson furcsállotta, hogy fergeteges humorú operaparódiaként aratott világsikert a darabja, holott szerinte, ha egy trió azt énekli, hogy „Ez a trió…”, az nem humoros, hanem igaz. Göttinger Pál szegedi rendezése nem az elméleti kérdésekre összpontosít, hanem a szeretetteljes paródiára. Az énekesek sárga figyelmeztető háromszöges fehér pólóban, farmerben, piros tornacipőben lépnek színpadra, a díszlet is csupán egy kis fekete pódium, egy pianínó, néhány tonettszék és kottaállvány.

A szereplők viccesen karikírozzák az opera sztereotipikus figuráit. Az önimádó Tenor – Bagdi Zoltán – színpadra lépés előtt látványosan szájszag ellenőrzést tart, majd azon kesereg, hogy neki csak egyetlen ária jutott. A Szoprán örökösen verseng az Alttal, kalcium infúzióval turbózza magát a kvartettre, a reflektor fénykörét keresi, mint egy ösztönlény pillangó. Horák Renáta a premieren a Szoprán fullánkosabb, karcosabb oldalát domborította ki, másnap este Kónya Krisztina inkább lágyabbnak, nevetségesen finomkodónak mutatta. Dobrotka Szilvia rafinált humorral keltette életre a magát arisztokratikusabb mezzónak gondoló Altot, aki kíséret nélkül énekelve kiereszti ugyan a hangját, de rögtön el is bizonytalanodik. Remek geg, hogy közben a színpad szélén a pianínónál ülő karmester – a premieren Dinyés Dániel, másnap Hermann Szabolcs – unottan napilapot olvas. Az operák sztárja a nagyképű Bariton – a premieren Szélpál Szilveszter, másnap Cseh Antal játszotta roppant szellemesen –, neki bezzeg három áriát is komponált a szerző. Judik Patrik keltette életre az epizodistaként csak néhány percre feltűnő Basszust, aki már a közjáték alatt számlatömböt bélyegez, a fellépő ruhája pedig már rég a vállfán lóg elcsomagolva.

Tom Johnson kortársból lassan klasszikussá érő operája ma is tanulságos. Szegeden rokonszenvesen önironikus, szórakoztató előadás született belőle, énekes és néző számára egyaránt elgondolkodtató.

A Dido és Aeneas adatlapja itt, a Négyhangú opera adatlapja itt található.

FIRKIN - 13. születésnap az A38 hajón - képek

FIRKIN - 13. születésnap - A38

Hegyi Júlia képei.

EGRI MÁRTA: „AMBRA SZERETNÉ MÁSOKKAL IS MEGISMERTETNI AZ ÉLET ÖRÖMEIT”

A Hárman a padon rég várt bemutatójára készülünk. Aldo Nicolaj darabjából kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetségeskeresés szívmelengető, ezerszínű, derűs palettája. Ebből a megtalált biztonságból pedig új kalandvágy születik – így hőseink elhatározzák, hogy még egyszer, utoljára, belevágnak egy kalandba. A történet női szerepében Egri Mártát láthatja a közönség.

Ambra – igazán különleges hangzása, dallama van ennek a névnek. Van olyan, hogy csak a név láttán, a karaktert nem ismerve elindulnak az asszociációk?

A név mágia, minden névhez megjelenik egy kép az ember előtt, és sosem véletlen, hogy egy író hogyan nevezi el a szereplőit, de csak ennyiből még nem tudom, hogy milyen lesz a karakter.

Az első, a hangzásbeli benyomás után milyen ez az Ambra?

Ahogyan a két férfi, Luigi és Bocca, ő is magányos, de képes arra, hogy az életben megtalálja az örömöket, és azokat nem sajnálja magától. A derű mögött azonban más is lappang, ott van mélyen a keserűség amiatt, hogy nem volt teljes az élete, hiszen nem talált magának párt és nem lett gyereke.

Ezért lett belőle óvónő, a pályaválasztásával ezt kompenzálta?

Valószínűleg igen, így a mások gyerekeivel próbálta ezt az űrt betölteni. Hatalmas bátorságra vall, nagyon nagy erőt mutat, ahogy szembenézett a helyzetével, vagy ahogy később is ki merte magának mondani, hogy ez a vonat elment. És mivel egy egészséges gondolkodású nőről beszélünk, úgy döntött, hogy kiveszi az életből azt, ami szép és jó. Persze, más az élethelyzete, mint a két férfinak, neki abból a szempontból könnyebb vagy egyszerűbb, hogy egyedül él. Ambrának nem kell megfelelni senkinek, nincs úgy kiszolgáltatva, mint Luigi és Bocca, akik a gyerekeikkel élnek.

Az eltérő helyzet miatt vagy annak ellenére tudja kibillenteni őket az apátiából, a keserűségből?

Amikor Ambrát megismerjük, épp az eltűnt cicáját keresi. Vagy lehet, hogy nem is a cicáját keresi? Esetleg inkább a két férfivel szeretne szóba elegyedni? Ambra is társaságra vágyik, de náluk jóval közvetlenebb ember, könnyebben kommunikál, szinte dől belőle a szó. Ebben viszont az is benne van, hogy szeretné megismertetni másokkal is az élet örömeit. Aztán kialakul közöttük egy szoros kapcsolat.

És egy különleges kémia.

Valószínűleg nem véletlen, hogy ez a darab háromszemélyes, és a harmadik személy egy nő. Aki minden finom nőiességével és életszeretetével együtt, de mégiscsak ugyanolyan magányos, mint a másik kettő. Emiatt találják meg egymással a hangot, és alakulhat ki közöttük barátság vagy összetartozás-érzet.

A darab a 70-es években íródott, de mintha rímelne arra, amit manapság tapasztalunk. Mennyire tart tükröt a történet a 21. századnak?

A fiatalok viszonya az öregekhez és az öregek viszonya a fiatalokhoz örök probléma, de ez a darab talán egy kicsit keserűbb ennél. Nemcsak arról szól, hogy mi, akik már leéltük az életünket, hogyan éljük ezt az utolsó szakaszt, és próbáljuk meg megtalálni benne a magunk örömét, hanem arról is, hogy mintha nem lenne szükség az öregek tapasztalatára, élettudására, azok átadására, mert a fiatalok nagyon másként gondolkoznak.

Van egy pad, azon három ember ül, beszélgetnek az életről, és ezt a három embert három nagyon tapasztalt színész játssza. Nagyon profánul: mit kell ezen a klasszikus színészdarabon rendezni?

Régen ezt a fajta darabot úgy hívtuk: spílparti. Itt mi, hárman egymásból és egymással játszunk. Azonos korosztály vagyunk, abszolút értjük egymást, Jánossal például egy évben végeztünk a Színművészeti Főiskolán, de azóta se játszottunk együtt, Miklóssal pedig jó néhány tévéjátékban voltunk egymás partnerei. A rendező pedig mindig kell. Ő a külső szem, aki irányít bennünket, segít a gondolkodásban, és munkatársunk az előadás létrejöttében.

Az előadás rendezőjével, Göttinger Pállal is beszélgettünk. Olvassák el azt az interjút is!
Online bemutató: 2021. november 25., SzínházTV
Színházi premier: 2021. december 16., 6szín

„A NYITOTTSÁGOM HASONLÓ” - Beszélgetés Egri Mártával

Egri Márta alakítja a magányos nőt Benedek Miklós és Gálvölgyi János partnereként Aldo Nicolaj Hárman a padon című darabjában, melynek online premierjét Göttinger Pál rendezésében november 25-én tartja az Orlai Produkciós Iroda a szinhaztv.com-on. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.

Revizor: A buchenwaldi lágert megjárt Aldo Nicolaj groteszk hangvétele miatt is népszerű, sikeres szerzőnek számít nemcsak hazájában, Olaszországban, hanem egész Európában. Nálunk is több darabját játszották, mégis kevésbé ismert. Mitől izgalmas a Hárman a padon?

Egri Márta: Három magányos ember találkozik egymással a parkban egy padon. A két férfi, akit Benedek Miklós és Gálvölgyi János játszik, nem ismeri egymást. Ott találkoznak életükben először, és lassan barátság szövődik közöttük. Szívmelengető, hogy a szerző behoz a történetbe egy magányos nőt is, mert bizonyára úgy gondolja, nő nélkül nem teljes az élet. Hármasban eltöltik egymással az idejüket. A két férfit a gyermekeik vették magukhoz, és cudarul bánnak velük. Azért szeretnek délutánonként a parkban sétálgatni, hogy minél kevesebbet legyenek otthon. Eltervezik, hogy együtt megszöknek majd valahova, nagyon messzire, hogy ne találják meg őket a gyerekeik.

R: Milyen közös pontokat talált a színpadi figurájával?

EM: A nyitottságom hasonló. Milyen érdekes, hogy fiatal koromban zárkózottabb voltam, most pedig, mondjuk, ha kutyát sétáltatok, szívesen szóba elegyedek bárkivel a parkban, vagy az üzletben is örömmel beszélgetni kezdek azzal, aki megszólít.

R: Gyakran találkoztak a színpadon Benedek Miklóssal és Gálvölgyi Jánossal?

EM: Gálvölgyi Jánossal évfolyamtársak voltunk a főiskolán, ott is nagyon jóban voltunk, de soha nem játszottunk együtt. Valahogy sohasem kerültünk össze, ezért is öröm számomra, hogy ebben a produkcióban végre találkoztunk. Benedek Miklóssal több tévéjátékban voltunk egymás partnerei. Ugyanaz a korosztály vagyunk, ugyanazokon a szórakozóhelyeken fordultunk meg esténként. A Magyar Rádió Pagodájában, a televízióban is gyakran összefutottunk, de egyikükkel sem voltam ugyanannál a színháznál szerződésben.

R: Mennyire zavarta meg a járvány a produkció próbáit?

EM: A pandémia miatt nem tudtuk megtartani az eredetileg tervezett időpontban az online premiert, mert előtte egy héttel kellett leállnunk, azaz épp a főpróbahetünk maradt el. Az Orlai Produkció úgy döntött, csináljuk most egy stream felvételt. A november 25-i országos online premier után először Vácott, majd Orosházán játsszuk közönség előtt a darabot. December 16-ától pedig a Hatszín Teátrumban látható a produkció. Olyan amerikai szisztémának tűnik ez, mintha az Off-Broadwayről indulnánk.

R: Hogy élte meg a lezárások időszakát, mennyire tart a járványtól?

EM: Amikor először le kellett állnunk – kérem, hogy senki se értse félre –, nagyon élveztem. Jól esett sokáig aludni, nagyokat sétálni a kutyámmal, kicsit biciklizni is. Tudtam magammal és a dolgaimmal foglalkozni. Rendbe raktam a fotóimat. Olyan volt, mint egy nagy szabadság. Ugyanakkor boldog voltam, amikor el tudtam kezdeni végre játszani. Nem volt könnyű, mert a hosszú kihagyás megviseli az embert, kiesik a gyakorlatból. Furcsa volt újra színpadra lépni. Máig tartok a nyomasztó járványtól, óvatos vagyok, nem szeretném elkapni a vírust. Már háromszor beoltattam magam. Sohasem voltam oltásellenes, világjárvány idején pedig ez a legjobb, amit tehetünk. Nem is tudom elképzelni, hogyan járnék enélkül próbálni, játszani.

R: A Tatabányai Jászai Mari Színház tagjaként mennyire nehéz a kétlaki élet?

EM: Nagyon szeretem a fiatal tatabányai társulatot, amely csak hat éve vált állandóvá. Olyan erős, tehetséges, szeretni való emberekből áll, hogy öröm velük dolgozni. Azért sem nehéz a kétlaki élet, mert jó velük létrehozni előadásokat. Ráadásul Pesttől Tatabánya nincs messze, az ötven kilométert autóval harmincöt-negyven perc alatt megteszem. Előfordul, hogy Pestről Budára tovább tart eljutni.

R: Főiskolai osztályfőnökétől, Vámos Lászlótól Ruszt Józsefen át Ács Jánosig különböző karakterű színházi alkotókkal dolgozott együtt. Milyen az ideális rendező?

EM: Ács Janival egy gimnáziumba jártunk, és egészen a haláláig jó barátságban voltunk. Ruszt Józseffel pedig hat éven keresztül dolgoztam együtt a Budapesti Kamaraszínházban, őt a mesteremnek tekintem. Számomra a nyugodt, okos, nem hisztérikus rendező az ideális, aki szereti a színészt és bízik is benne. Ezek olyan szakmai kívánalmak, amelyek egyszerre kellene hogy meglegyenek egy rendezőben. A közös alkotómunka a legfontosabb, hogy ne egy idomítás végeredménye legyen a produkció.

R: Ha nem ilyen volt a rendező, inkább továbbállt?

EM: Igen, de nemcsak akkor, hanem akkor is, ha úgy éreztem, az adott társulatban már nincs rám szükség. Maradhattam volna akár a Vígszínházban is, de egy idő után nem elégedtem meg azzal, amilyen szerepeket kaptam.

R: Tizenhárom évet töltött pályája elején a Vígben. Milyen volt fiatalon olyan legendákkal játszani, mint például Ruttkai Éva vagy Sulyok Mária?

EM: Csodálatos! Rengeteget tanultam tőlük. Már abból is, hogy kiültem a nézőtérre és figyeltem, hogyan próbálnak. Szerettem azt is, amikor behívtak az öltözőjükbe beszélgetni. Színészcsaládból származom, a fantasztikus, nagy művészeket, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Tomanek Nándor, gyerekkorom óta jól ismertem. Inkább az volt furcsa, hogy amikor főiskolásként a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, ahova később le is szerződtetett Várkonyi Zoltán, hirtelen egy színpadon álltam Darvas Iván bácsival és Ruttkai Éva nénivel. Ebből a helyzetből ők oldottak fel, hogy ne feszengjek: „Már kollégák vagyunk, tegeződjünk!”

R: Húgával, Egri Katival sok hasonlóságot lehet felfedezni a pályájukon.

EM: Sokáig kifejezetten arra törekedtünk, hogy ne játsszunk együtt, mert nem akartunk „Kessler nővérek” lenni. Mindketten a saját pályánkat szerettük volna befutni anélkül, hogy Egri lányoknak tituláltak volna bennünket. Ahogy elmentek az évek, ma már kicsit mást gondolunk erről, mert mögöttünk van az életünk, a pályánk nagy része, és jól esik együtt játszani, együtt lenni.

R: Több sikeres monodrámát is játszott. A Karády-est és a gyerekeknek szóló Sötétben látó tündér mellett különleges volt az 1950-es éveket megidéző, groteszk humorú Kalauz Jutka.

EM: Nagyon szerettem, nemcsak Tatabányán játszottam, jártam vele az országot is. Sok szempontból tanulságos az a korszak ma is. Akinek van füle hozzá, direkt utalások nélkül is felfedezhette benne az áthallásos mondatokat. A Budapesti Kamaraszínházban Ruszt József idején kerültem először egészen közel a közönséghez, mert ott egy stúdiószínpadon játszottunk. Annyira megszerettem ezt az intim helyzetet, hogy elmúlt a félelmem a közönségtől. A monodrámához persze az is kell, hogy legyen egy jó ötlete az embernek, összegyűjtsön egy előadásnyi anyagot, és csapatot szervezzen maga köré. Ez csak néhány alkalommal jön össze az életben.

R: Régebben azt nyilatkozta, szívesen tanítana. Azóta megadatott?

EM: Egyelőre még nem. Fiatal kollégáknak szívesen adok tanácsokat, ha kérnek. Általában szoktak kérni. Magamtól nem vagyok észosztó vagy megmondóember, csak ha kérdeznek. Vagy amikor már nem bírom megállni, hogy ne szóljak: „Figyelj, ezt nem így kéne csinálnod!”

R: A Hárman a padon premierje után mire készül még a szezonban?

EM: Csodálatos évadom van. Dicső Dániel rendezésében nemrég mutattuk be a Miss Daisy sofőrjét a Veres 1 Színházban Kálid Artúrral és Pál Tamással. Az a produkció is egy igazi színészi jutalomjáték. A Hárman a padon után áprilisban a Rózsavölgyi Szalonban készülünk egy bemutatóra.


A Szentendrei Teátrum nyári összefoglalója

 

FIRKIN - 13. születésnap az A38 hajón - telefonos képek Pavletits Bécitől

 

Kattintásra galéria nyílik.

CSODÁLATOS SZEREPEK A KÖZELLENSÉGBEN

Drámában, vígjátékban, musicalben és krimiben is színpadra lép István István

Közellenség, Bogáncsvirág, Legénybúcsú, Idétlen időkig. A Móricz Zsigmond Színház említett előadásaiban nemcsak az közös, hogy sikerdarabok, illetve várományosok, hanem az is, hogy mindegyikben színpadra lép István István. A színművésszel érzelmekről, hangulatokról, várakozásokról beszélgettünk.

Amikor a szerződtetési tárgyaláson Horváth Illés művészeti vezető a Közellenséget is említette, számomra akkor derült ki, hogy egy Kleist novella az alap, amelyből sokan írtak színdarabot. Erdélyi színészként már találkoztam vele, ugyanis Sütő András nagysikerű drámát írt Kohlhaas Mihály történetéből Egy lócsiszár virágvasárnapja címmel. Csodálatos mű! Mi Tasnádi István 1999-ben írt művét mutatjuk be, akivel a premier után beszéltük arról is, hogy már az ötödik darabjában játszom, és a legnagyobb szeretettel. Fantasztikus drámaírónak tartom! Míg Sütő alkotásának központjában a címszereplő mellett Nagelschmidt alakja áll, addig a Közellenség tipikus „tasnádis”, ő ugyanis a lovak szemszögéből meséli el Kohlhaas Mihály történetét.

Ők a narrátorok?

Igen. A két lónak, a Kancának és a Csődörnek óriási, drámai szerepe van, nagyon sok mindent meg kell élniük, s rendszerint nem értenek egyet. Nem egyszerűen elmesélik a történetet, hanem kommentálják is: az egyik rosszallja Kohlhaas tetteit, a másik megérti. A darabnak az a lényege, hogy el tudjuk-e fogadni, hogy valaki az igazságtalanság ellen küzdve meddig mehet el. A két ló közötti vita végigvonul a történeten, ettől is fantasztikus ez az előadás. Csodálatos szerepek vannak benne. Az enyém nem nagy, viszont színészileg egy újabb szelete a szakmának, s persze lehetőség is. Szeretem Hersét játszani, aki az eredeti műben Kohlhaas szolgája, itt viszont ettől több, mert családtagnak és segítőnek számít, aki a gyerekekre is vigyáz. Megverik, kutyákat eresztenek rá – ez is egyik oka a címszereplő lázadásának.

Eddigi ismereteim szerint a Közellenség érzékeny, érzelmekre ható előadás. Megerősíted?

A darab, s a rendezés is az érzelmekre hat, megtámogatva sok ötlettel, zenével, látvánnyal. Olyan múltbeli témát dolgoz fel modern eszközökkel, ami ma is érvényes, hiszen korunkban is jelen van az igazságtalanság, a túlkapás, a hatalmi erő alkalmazása.

December 11-én lesz az Idétlen időkig bemutatója, elkezdődtek a próbák. Mesélj első benyomásaidról!

Egy zseniális film az alapja, ebből készült a különleges hatású musical, melyben - a hagyományostól eltérően - a dalok nem csupán zenei betétek, hanem a cselekmény részei. Egy nagyképű televíziós sztármeteorológus története, akit kedve ellenére küldenek el a távoli vidékre a mormota napra, hogy közvetítse, a mormota meglátja-e az árnyékát, folytatódik-e a tél. Furcsa módon a főhős folyton ugyanarra a napra ébred… Az előadás különlegessége, hogy a londoni premiert követően a Broadwayen játsszák, most pedig Európában az angolok után mi, a Móricz Zsigmond Színház állíthatjuk színpadra! Nagy kihívás, ugyanakkor nem könnyű feladat, igazi csapatmunkát igényel.

A Legénybúcsút is láthatja még a közönség, melyben emlékezetes a táncos jeleneted, amit végig tapsviharban adsz elő.

Kell a vígjáték a nézők szívének, lelkének, az pedig mindig szívet melengető, ha vastapsot kap a színész. A Játékszín elődásában Csonka András egyik slágere is beépült a jelenetbe. Mi a „személyes” elemét kihagytuk, a dal és a jelenet többi része ugyanaz. Lévén, hogy Andris remek táncos, ő erről az oldaláról fogta meg, én pedig a színészi oldaláról.

A Bogáncsvirágot a Rózsakert Szabadtéri Színpadon néhányszor már játszottátok. Jómagam nagyon várom az újabb előadásokat, hogy végre megnézhessem a Göttinger Pál által írt és rendezett színdarabot!

Nagyon remélem, hogy minél hamarabb játszani fogjuk! A teljes próbafolyamat és maga az előadás is kiemelkedően jó munka volt, izgalmasságát, témáját és hangulatát tekintve is. Pali személy szerint ránk, a színészekre írta a szerepeket. Kitűnőek benne a kollégáim! Az Asszony asszonynak farkasa c. előadás Leontinoja igazán kedvemre való, ráadásul főszerep volt számomra, bár sajnos kevésszer játszhattuk. És nagyon nagy élmény volt az Illatszertár Sipos ura is, de ha most visszagondolok az itteni összes szerepemre, határozottan kijelentem, a Bogáncsvirág Angusa mindent visz, ajándék számomra!

Forrás: Nyíregyházi Napló, Kováts Dénes, https://www.moriczszinhaz.hu

ALDO NICOLAJ: HÁRMAN A PADON


Aldo Nicolaj darabja három idős ember történetét meséli el, a „vasnemzedék” utolsó néhány élő képviselőjének nyugdíjas napjait. A leélt és végigküzdött XX. század vége egy zsúfolt lakótelepen éri őket. A nő szelíd és jókedvű maradt – de a hajdan erős fiúk, akik valaha bátor katonák, aztán szorgos munkásemberek, derék családapák, büszke, öntudatos férfiak voltak – most már emlékeken merengő, rozoga, mogorva úriemberek. Ki egyedül, ki a családjától éppen csak megtűrten, de mindenképpen magányosan éldegél... lejár erre a kis térre, hogy a padon üldögélve várakozzon cél nélkül – és szót váltson azzal, aki hasonlóan járt.
Nem ismerik egymást, de lassacskán, ahogy rendre összefutnak a padnál... barátok lesznek. A barátságuk pedig fokozatosan feltölti őket, a kiürültség érzetét felváltja a valahová tartozás biztonsága, az újonnan felvett szokások megnyugtató rutinja.
A feleslegesség, a szeretetnélküliség, a céltalanság szürkesége alól kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetségeskeresés szívmelengető, ezerszínű, derűs palettája. Ebből a megtalált biztonságból pedig új kalandvágy születik – így elhatározzák, hogy még egyszer, utoljára, belevágnak egy kalandba.

Fordító: Sz. Nagy Magda


JÁTSSZÁK:
Benedek Miklós
Gálvölgyi János
Egri Márta

Díszlettervező: Ondraschek Péter
Jelmeztervező: Cselényi Nóra
Plakáttervező: Csáfordi László
A rendező munkatársa: Skrabán Judit
Rendező: Göttinger Pál
Producer: Orlai Tibor





Hárman a padon - olvasópróba - Papp Tímea telefonos képeiHárman a padon - Takács Attila képei az olvasópróbárólHárman a padon - telefonos próbaképek
Hárman a padon - az online bemutató képei

Hárman a padon - tapsrend a Váci Dunakanyar Színházban



Benedek Miklós beszél Csernus műsorában

Hárman a padon - az online bemutató képei

Hárman a padon - az online bemutató képei

Ezek a képek a Hárman a padon című előadásunk felvételéből valók. 
A SzínházTV előadásközvetítését Radnai Márk rendezte.

Bővebb információ és jegyvásárlás:

Téma és variáció

Két egyfelvonásos operát illesztett egymás mellé a Szegedi Nemzeti Színház novemberi bemutatóján. Purcell Dido és Aeneas című darabja a műfaj hajnalát idézte meg, míg Tom Johnson Négyhangú operája önreflektív módon kérdőjelezte meg a dalművek jellemzőit. A november 6-i előadáson jártunk a Kisszínházban.
Az operaműfaj kapcsán elsőként nem az angolszász világ darabjaira szoktunk gondolni, Purcell Dido és Aeneasa után csak a 20. században született újra szélesebb körben számontartott alkotás, melyet angol anyanyelvű szerző komponált. Ebből a kultúrkörből választani két művet, egyetlen estére, akár a hiányra is felhívhatná a figyelmet,

ám a Szegedi Nemzeti Színház előadása éppen a teljességre, a kezdetre és a végpontra fókuszált – végpont alatt nem időbeli véget értve, hanem azt, hogy meddig lehet még elmenni az opera története során.

Tom Johnson műve, a Négyhangú opera magának a műfajnak a mibenlétét veszi górcső alá, a szereplőknek minden megszólalása a zenei és színpadi történéseket ismerteti, értelmezi, kommentálja.

Göttinger Pál rendezése erősen kiemelte ezt a kettősséget, a Dido és Aeneas életképszerű nyitójelenete, a hagyományos operajátszás kellékei, a vizuális élményre való törekvés is az operajátszás megelőző korszakait idézte. Kérdés persze, hogy a mai, a virtualitás által erősen uralt világban mennyire működhetnek még a hajdani illúziókeltő eszközök, miközben Dido és kíséretének ruhái (jelmeztervező: Bujdosó Nóra) közelről nézve is szemet gyönyörködtetőek, és a hófehér oszlopok is jól idézik az antik hangulatot (díszlettervező: Varsányi Anna), a rómaiak vagy a boszorkányok esetében a korhű ábrázolás a szándékoltnál valószínűleg kevésbé komoly hatást keltett.

Máthé Beátát érzékeny muzikalitása ideális Didóvá tette, még akkor is, ha a szólamot inkább mezzoszopránok szokták megszólaltatni, csupán néhány mély hang fogott ki rajta, az alsó lágé szopránjának kiegyenlített, természetes sötétségét emelte ki.

A fiatal énekesnő olyan kifinomult, nem túl kirívó, de visszafogottságában is értékes eszköztárral rendelkezik, ami mindenképpen érdemessé teszi a figyelemre.

Remekeltek a további szopránok is, Horák Renáta a barokkhoz tökéletesen illő könnyedséggel énekelt, Kónya Krisztina pedig rövid szerepében is igen értékes hanganyagot mutatott meg. Izgalmas karakterrel színesítette az előadást Fáy Luca Boróka, a kicsit pesszimista, de éleslátó második udvarhölgy a naivan vidám társaságnak egyfajta állandó ellenpontját képviselte. Ki kell még emelni Szélpál Szilveszter Aeneasát, úgy tűnik, a barokk zene a fiatal bariton hangjának legjobb oldalát hozta ki.

A régizene felfutása óta végsőkig csiszolt barokk játékmód jelentős kihívás elé állíthatja a nem elsősorban erre a korszakra specializálódott intézményeket, nagy öröm, hogy a Szegedi Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Flórián Gergely) megfelelt az elvárásoknak. Játékmódjuk és énekük áttetsző, könnyed, a stílusnak megfelelő volt. Hermann Szabolcs karmester (és második rész zongoristája) biztos kézzel, kellő precizitással tartotta kézben az előadást.

Tom Johnson darabja, a Négyhangú opera egyszerre szórakoztató paródia, és mégis több annál, a műfaj természetesnek gondolt jellemzőire irányítja a figyelmet, és végső soron azt kérdezi, mi az opera lényege? A darab szereplői állandóan reflektálnak arra, amit csinálnak: most egy ária következik, kétszer fogom ezt elénekelni, a kvartettben mindenkinek van egy témája stb.

A mű a karikatúra lényegkiemelő képességével tárja fel magának az operaműfajnak a mibenlétét,

túl jól ismerjük ezeket a jellemzőket, az általánosítás egyfajta sablonosságra is rámutat. Mivel a darabnak ezeken az önreflexív közléseken kívül nincs cselekménye, az egyes számokat szinte bármilyen keretbe lehet foglalni, ennek köszönhetően pedig a színpadra állítás lehetőségei is jóformán korlátlanok.

Göttinger Pál rendező kiemelte az egyes hangfajokhoz köthető sztereotip személyiségjegyeket:

a szoprán meghatódik a saját nagyszerűségétől, az alt folyamatosan a szoprán babérjaira tör, a tenor mindig elégedetlen a maga szerepével, a bariton pedig csak jól szeretné érezni magát, bár ebben a zene támasztotta kihívások időnként megakadályozzák.

És akkor ott van még a basszus, aki csak mellékszereplő, a többiek még rég a színpadon vannak, amikor ő már leadta a számlát, és becsomagolt öltönyét a vállára vetve távozott – láthattuk az egyik legkacagtatóbb jelenetben. Konkrét operákra történő utalások is megjelentek a színpadon, a szoprán-tenor duett tíz variációja a női főszereplő halálára mutatott tíz lehetőséget, a rövid némajátékok felidézték a Rigolettót, a Toscát, a Traviatát, a Bohéméletet és így tovább.

A darab abszurditása elsősorban abból fakad, hogy a szokásostól eltérően

a nézőhöz való kiszólás nem plusz adalék a többi történéshez, hanem az opera lényegi vázát adja.

A klisék már az eredeti műben is az operakedvelők számára felismerhető, szórakoztató és elgondolkodtató módon jelentek meg, miközben a darab nem viszonyul destruktív módon a műfajhoz. Ezt a vonalat emelte ki a rendezés is, és a nézők láthatóan (illetve hallhatóan, nevetve) értékelték a kedvenc műfajuknak tartott görbe tükröt. Ebben természetesen nagy szerep jutott a felszabadultan komédiázó, saját művészi eszköztárukat is kifigurázó énekeseknek, Kónya Krisztinának, Dobrotka Szilviának, Bagdi Zoltánnak és Cseh Antalnak, valamint a basszus rövidke szerepében Judik Patriknak. Kis gesztusokkal a karmester-zongorista, Hermann Szabolcs is részt vett a játékban.

A Szegedi Nemzeti Színház alaprepertoáron túlmutató bemutatója egyszerre tett fel kérdéseket az operaműfaj mibenlétével, történetével kapcsolatban, miközben magával ragadó, könnyen befogadható módon gondolkodtatott el. A barokkba visszanyúló, fájdalmas tárgyú első rész és a közelmúltban íródott, kacagtató második elidegenítő hatásai ellenére is azt mutatta, hogy az opera minden kor emberéhez szól.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed