IZGALMAS KOR

Beszélgetés Szabó Kimmel Tamással

Néhány éve jelent meg DÉS MIHÁLY regénye a remek PESTI BAROKK címmel. Már akkor találgatások kezdődtek, ki kicsoda a regényben – mert valójában a nyolcvanas évek fiatal pesti értelmiségiekről szóló kulcsregény ez – fölismerhető helyszínekkel, történetekkel – megváltoztatott nevekkel. Nem csoda – és ezt már SZABÓ KIMMEL TAMÁS, a Pesti barokk előadás egyik főszereplője meséli –, hogy KERN ANDRÁS is, miután elolvasta, beleszeretett, fölhívta az addig általa személyesen nem ismert Dés Mihályt, elhívta kávézni, és azt mondta neki: „Csináljunk ebből színdarabot! És én játszom a nagymamát!” 

– Azért szeretem a Pesti barokk előadásunkat – folytatja Szabó Kimmel Tamás –, mert számomra izgalmas korban játszódik. Abban az évben, 1984-ben, amikor születtem, bár nem emlékszem semmire – neveti el magát. – De varázslatos Kern Andrással újraélni az ő élményeit. Az ő ötlete volt a színpadra állítás is, gyakorlatilag az ő fiatalságáról szól, neki erős köze van ehhez a világhoz, ahhoz, amiről ez szól. Én nagy élvezettel hallgattam, mi volt körülöttem akkor, mikor ekkora voltam (mutatja), na jó, ennél azért nagyobb… De komolyra fordítva, azért is szeretem, mert a szerepemben sok a közös pont a mostani énemmel, nem esett nehezemre beleilleszkednem. Van közöm hozzá.

– Vagyis milyen ez a figura?

– Nem egy szerethető alak. De izgalmas és bonyolult. Sokan mondták nekem a próbafolyamat elején, hogy a kezdő monológban legyek szimpatikusabb. De én nem akarok rögtön az elején szimpatikus lenni. És azt sem éreztem, hogy mindenáron szimpatikusnak kéne lennem. Majd a történet során eldől. Nem kell föltétlenül jópofáskodni. Sokat bolondozik, csajozik, az éjszaka császára, miközben a nagymamájával boldogan élnek, akivel nagyon szeretik egymást. Igazi pesti svihák. Ír, forgatókönyveket ír, a barátjával disszidálni is akarnak – de azt sem igazán. Ezért is, hogy nem igazán szerethető alak – hiszen a darab elejétől nyafog, végig nyafog… Mindene megvan, mégsem jó neki semmi. Aztán a végére minden szétbomlik körülötte. De közben meg nagyon sok izgalmas dolog is történik vele. Például megpróbálják beszervezni, elveszíti a barátnőit, meghal a nagymamája... Meg lehet szeretni. Úgy éreztem, hogy ő olyan valaki, aki nem az A-ból B-be tart, hanem az A-ban folydogál… Aztán azt is megéreztem, hol vannak azok a pontok, ahol kicsit szimpatikusabbá lehetne tenni. Rájöttem, hogy nagyon sok mindenben közöm van ehhez a figurához.

– A történet megértéséhez mennyire kell ismerni a közelmultunk, a nyolcvanas évek történelmét?

– Mivel nagyon Pestre orientálódik, az elején féltem, hogy ki fogja tudni pl. Debrecenben, hogy mi az a Fészek vagy FMK… Vagy a mai fiatalok hogy tudnak ezzel azonosulni. Aztán az előadások egyikére eljött Ragályi Elemér és Marci, a fia, aki szintén kiváló operatőr, mindketten megnézték, és mindkettejüknek más tetszett. Elemér könnyes szemmel mondta: „Nahát, ez a mi fiatalságunk, mennyire jó volt…” S aztán nosztalgiázott. Marci mondta, fogalma sem volt ezekről a helyekről, nem nagyon ismerte, viszont a fiúnak az íve, ahogy egyedül busongott, ahogy szétesik minden körülötte, azt abszolút értette, azzal abszolút tudott azonosulni, s ezáltal az összes dolog nagyon érdekessé vált. Sokaktól hallottam, hogy az időseknek egyfajta találkozás a fiatalságukkal, a fiatalabbaknak pedig érdekes visszanézés a szüleik világára. A felmutatott személyes kapcsolatokkal pedig mindenki tud azonosulni.

– Ma vannak ilyen kultikus helyek, mint a Fészek, az FMK – vagyis a legendás Fiatal Művészek Klubja? Vannak átadható történetek?

– Bízom benne, hogy igen. Hogy az én gyerekem felnőtt korában nyitott, érdeklődő lesz, s érdekelni fogja, hogy a szüleivel hogy volt. Hogy meglesznek ezek a beszélgetéseink. A mi életünknek is megvannak a bulihelyei, például épp itt, a Dohány utca környékén van a híres bulinegyed. Majd mi ezt emlegetjük, hogy „tudod, fiam…” Úgyhogy szerintem a dolgok állandóak.

– Az alkotócsapat elég vegyes korosztály. Vannak, akik akkor éltek, nemcsak a főzereplő Kern András, hanem a jelmeztervező Cselényi Nóra is – és vannak, akik akkor születtek, mint épp Szabó Kimmel Tamás, vagy a rendező, Göttinger Pál. Jellemző volt a próbák közben a sok anekdotázás?

– Igen, egyfelől valóban volt sok anekdotázás, másfelől pedig ugyanolyan próbafolyamat volt, mint bármelyik más. A rendező, Göttinger Pali – aki az én korosztályomhoz tartozik, eléggé beeleásta magát ebbe a korba. Egyszer le is játszotta nekünk a nagymamájának egy hangfevételét, aki Kanadába üzent a rokonoknak… Ez régen, ugye, úgy volt, hogy kivitték a kazettát a rokonoknak, és azok ott meghallgatták, hogy a 90 éves nagyi Budapestről ezt üzeni, hogy mi történik, meg hogy legyetek jók… Kern is rengeteget mesélt erről a korról. Nem volt unalmas. Ez egy színésznek nagyon jó. Minden egyes anekdota földúsított minket, többek lettünk ezáltal.

– li –

forrás: http://muza.hu/

Páros bérlet az Orlai Produkciónál


“A NAGYSZÍNHÁZ NEMCSAK OPERAHÁZ” – MI VÁRJA A NÉZŐKET A SZEGEDI NEMZETIBEN?

Novemberben és decemberben egyetlen operaprodukciót se tűztek műsorra, januárban pedig egyetlen előadása lesz a Slynak. Gyüdi Sándor igazgatót a Délmagyarország faggatta.

“Alapvetően egyetértek azokkal, akik hiányolják az operát. Számszerűen ráadásul eggyel több premierünk és néggyel több itthoni előadásunk van tavalyhoz képest ebből a műfajból. Azt azonban nem tudjuk garantálni, hogy egyenletesen osztjuk el az évadban” – mondta Gyüdi Sándor a Délmagyarországnak, hozzátéve: a nagyszínház nemcsak operaház, hanem könnyűzenés és gyerekdarabok, balettprodukciók játszóhelye is, valamint próbaszínpad és koncertterem. A helyszín kérdése mellett a vendégművészekkel is folyamatosan egyeztetni kell, mikor tudnak a szegedi teátrumban fellépni.

Február elején bemutatják Donizettitől a Don Pasqualét, majd a tagozat gyerekdarabját, a Parázsfuvolácskát. A Bánk bánból március közepére terveznek előadást. “Nem tehetjük meg, hogy a délutáni gyerekprodukció után este 7-kor már Bánk bánt játsszunk. A színpadépítéshez, rakodáshoz, szereléshez több idő kell, főleg mivel Dorozsmán van a raktárunk. Az anyagi lehetőségeink is szűkösek, hiszen egyetlen előadás költségeit sem fedezik a jegybevételek; az áremelést viszont nem tartom reálisnak. Nem az Andrássy úton vagyunk, ahol húszezerért is elviszik a jegyeket” – fogalmazott a direktor, aki a tervek szerint kérdőívet készít a Szegedi Operbarátok Egyesületének, hogy felmérje, milyen produkciókat szeretnének látni, és mennyit hajlandók rá áldozni.

A 2017-es évet a Sly című operával, újévi operettgálával és Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével kezdi a Szegedi Nemzeti Színház. Wolf-Ferrari Sly című operáját – amely librettójához A makrancos hölgy előjátéka szolgált inspirációul – a Shakespeare halálának 400 évfordulója alkalmából Budapesten szervezett fesztiválon állította színpadra Göttinger Pál rendezésében a szegedi operatársulat májusban. A címszerepet László Boldizsár énekli, Dolly szerelmét Kónya Krisztina alakítja. A szegedi bemutatót január 11-én láthatja a közönség, ezt követően január 13-án és 15-én Budapesten, az Erkel Színházban is játsszák a darabot.

Január 14-én hagyományos Újévi operettgálát tartanak a Nagyszínházban. A produkció sztárvendége Koós János lesz. A színész-énekes évekig játszott A víg özvegyben, így felcsendülnek majd részletek a Lehár-operettből, de különleges új számok is várják majd a nézőket.

Főrendezőként Keszég László Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével debütál Szegeden 2017. január 27-én. Spiró Görgy, a teátrum művészeti vezetője úgy fogalmazott, a darab a Magyarországra és az egész világra ma is jellemző agresszív közöny nagyszerű bemutatása. Keszég Lászlóelmondta, a színművet egy bő évtizede játszották Szegeden. A Mészöly Dezső fordításában színpadra kerülő tragikomédia egyértelműen olyan archetípusokról szól, akik közöttünk rohangálnak, így tökéletesen alkalmas arra, hogy szembesüljünk önmagunk gyengeségeivel és erényeivel.

Operával, operettel és színművel kezdődik az év a Szegedi Nemzeti Színházban

A Sly című operával, újévi operettgálával és Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével kezdi a 2017-es évet a Szegedi Nemzeti Színház.

Gyüdi Sándor főigazgató a januári műsort bemutató csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta, hogy Ermanno Wolf-Ferrari Sly című operája - amely librettójához A makrancos hölgy előjátéka szolgált inspirációul - nem tartozik az ismert művek közé. A szegedi operatársulat a művet Shakespeare halálának 400 évfordulója alkalmából Budapesten szervezett fesztiválon állította színpadra Göttinger Pál rendezésében májusban.

Az opera címszerepét László Boldizsár énekli, Dolly szerelmét Kónya Krisztina alakítja. A szegedi bemutatót január 11-én láthatja a közönség, ezt követően január 13-án és 15-én Budapesten, az Erkel Színházban is játsszák a darabot.

Január 14-én hagyományos Újévi operettgálát tartanak a Nagyszínházban. A produkció sztárvendége Koós János lesz. A színész-énekes évekig játszott A víg özvegyben, így felcsendülnek majd részletek a Lehár-operettből, de különleges új számok is várják majd a nézőket - közölte Kollár Péter Erik művészeti vezető.

Főrendezőként Keszég László Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével debütál a Tisza-parti város teátrumában 2017. január 27-én. Spiró Görgy, a teátrum művészeti vezetője úgy fogalmazott, a darab a Magyarországra és az egész világra ma is jellemző agresszív közöny nagyszerű bemutatása.

Keszég László elmondta, a színművet egy bő évtizede játszották Szegeden. A Mészöly Dezső fordításában színpadra kerülő tragikomédia egyértelműen olyan archetípusokról szól, akik közöttünk rohangálnak, így tökéletesen alkalmas arra, hogy szembesüljünk önmagunk gyengeségeivel és erényeivel.

forrás: http://hirek.ma

Milyen jó ezeknek együtt - Halas Dóra karnagy, Soharóza

A Zeneakadémia doktora, aki más művészetek felé nyitó, éneklő társulatot vezet. Adtak már gasztrokoncertet, játszottak operát barlangban és részt vettek több színházi előadásban is.

Magyar Narancs: Kezdjük röviden előző kórusoddal, a Halastóval, amely amatőr, énekelni szerető emberekből állt. A neve a te és alapító társad, Tóth Árpád nevéből jött létre. (Vele következő, januári számunkban közlünk beszélgetést – a szerk.) Mi volt a szándékotok? Csak szerettetek énekelni? Vagy az egyébként méltán híres magyar kóruskultúra kritikájaként jött létre?

Halas Dóra: Akkor voltunk másodéves karvezetés szakosok a Zeneakadémián, és kritikusan álltunk a mai magyar karvezetés-oktatáshoz, ami ott tartott, ahol ötven évvel ezelőtt. A Kodály-korszak igazi aranykor volt, és a tanárok, akik abban nevelkedtek, csak ezt adják tovább. A Kodály-módszer mint pedagógiai elv és gyakorlat fantasztikus persze, de a legtöbb magyar kórus ma is elég merev és konzervatív; a zenei ízlés és a kóruséneklés műfaja itthon nem fejlődött tovább, nem nyit a világ történései, változásai felé. Pedig az embereknek ma már sokkal inkább van egyéni gondolata, de a kóruséneklésben ma is csak a karnagy véleménye számít.

MN: Ezután szétváltatok, Soharózára és Csíkszerdára. Miért?

HD: A legfontosabb ok az volt, hogy két különböző zenei irányt képviseltünk. Én kísérletezőbb akartam lenni, olyan fiatal zeneszerzőkkel dolgoztam, akik feszegették a kórus­éneklés határait, mint például Rubik Ernő Zoltán vagy Sztojanov Georgi. Az improvizációban is úgy alakult, hogy ami nekem iszonyú izgalmas volt, például az énekhangon túli effektekkel, torzításokkal, zajokkal való kísérletezés, az Árpi számára sokszor már nem minősült zenének. Én azóta is azt vallom, hogy minden lehet zene, ez csak a hallgató hozzáállásán múlik. A szétválás fájdalmas volt, de szükséges és jó. A Soharóza úgy alakult meg, hogy Bodó Viktor egy kórusimprovizációs workshop-bemutatónk után felkért minket egy színházi együttműködésre, de kisebb csoporttal. Ez hozzám állt közelebb.

MN: Mi az, ami markánsan megkülönböztet titeket? A zenei felfogás, a zene kezelése vagy a megjelenéshez, kifejezésmódhoz való hozzáállás, netán a mondanivaló?

HD: Mi a 25 kórustag aktív beleszólásával folyamatosan új és friss dolgokat keresünk, mind műfajban, mind hangban. Egyre inkább az összművészet-jellegű előadások felé megyünk. Eredeti produkciókat igyekszünk létrehozni, másokkal társulva, például csináltunk Mautner Zsófival gasztrokoncertet, illetve operát barlangban egy szlengblog alapján, Göttinger Pál rendezővel. Vagy most Nagy Fruzsina jelmeztervezővel a Tabu kollekció című előadást (újra látható a Trafóban december 21–22-én – szerk.), amiben az extrém jelmezek, az elektronika és a látvány elegyéből egy minden eddiginél izgalmasabb végeredmény született. A visszajelzések szerint is „szintet léptünk”. Most már sokszor nem is kórusként, hanem társulatként hivatkoznak ránk, és ez talán jobb is.

MN: Kikből áll a Soharóza és mennyire állandó a tagsága? Mik a részvétel/tagság feltételei?

HD: Sokak számára meglepő, de echte civilekből áll: többen dolgoznak például multinak vagy a médiában, akad pszichiáter, ingatlanos és informatikus, és olyanok is vannak páran, akik hivatásszerűen foglalkoznak a zenével. Két feltétel van: az, hogy tisztán és magabiztosan tudjanak énekelni, és hogy a kísérletező működésünkhöz szükséges nyitottsággal, elszántsággal rendelkezzenek. Kottát nem kell feltétlenül tudni olvasni, de a színpadon erős, egyedi jelenlétre van szükség minden egyes tagtól.

MN: Vannak egyrészt rövid, tipikus repertoár-számaitok, másrészt egybefüggő előadásaitok.

HD: A rövidek arra valók, hogy ha felkérnek egy szereplésre, összerakjunk belőlük egy műsort. Az egybefüggő előadásokat pedig mi találjuk ki, valamilyen témára. Ritkábban, de szoktunk workshopot is tartani, ahol a játékos, improvizációs éneklést próbáljuk átadni, mert ilyen nincs a hagyományos énekoktatásban. Számomra a kórusimprovizáció nem esztétikum, hanem a közösségi kísérletezés, az újszerű élményteremtés eszköze.

MN: Miért fontos neked az improvizáció?

HD: Nekem nem is annyira az improvizáció a fontos, hanem az, hogy hogyan lehet bevonni az alkotásba a kórustagokat. Amikor teljesen hagyományos kórust vezettem, akkor sem használtam önmagában zenei instrukciókat – például sosem kérem, hogy ez „halk” vagy „forte” legyen –, inkább hasonlatokat, életszerű képeket, érzelmeket vagy fizikai tapasztalatokat használok, megmozdítom az énekeseket. Szerintem ezért is voltunk sikeresek versenyeken, mert emiatt frissebbnek hangzott az együttes. De az improvizáció már kicsit kihalóban van nálunk, inkább közösen agyalunk: csoportmunka, kutatás, zenegyűjtés folyik – ezért kezdtem már úgy hívni az egészet, hogy kollektív zeneszerzés vagy zeneszerkesztés.

MN: Fontos-e az improvizációhoz a zenei képzettség? Aki zeneileg képzett, annak talán nagyobb az eszköztára, amit felhasználhat az improvizációban. Anélkül nem marad az egész egy – ezúttal rossz értelemben vett – amatőr szinten, ami elsősorban a résztvevőknek élvezetes, de hallgatni nem feltétlenül?

HD: De, megmaradhat annak, ezért én ma már másképp nyúlok az improvizációhoz, inkább előkészítésnek használom vagy játékos bemutatóként. Minden attól függ, milyen játékszabályokat határoz meg az ember. Gunnar Erikssontól (svéd karvezető, a kórusimprovizáció mestere – a szerk.) számos jó alaptechnikát tanultam. De mi aztán elkezdtük jobban szétcincálni a játékokat, és tény, hogy ez tud amatőr hatást is kelteni, nem mindig sikerül jól, de a rizikó része a kísérletezésnek. Az amatőrök szerintem gyakran ötletesebbek, mint a zenészek. A Zeneakadémián képzetteknél én inkább beszűkülést tapasztaltam. Technikailag persze nagyon kiképeztek minket, de gondolkodásban nem. Az egyediségnek, a fantáziánk használatának nem volt helye.

MN: Ha változtatnál valamit a zeneakadémiai képzésen, mi lenne az?

HD: Zeneakadémista korunkban önszorgalomból írtunk egy tizenkét oldalas javaslatot erről… Megtisztítani például a szakot egy csomó fölösleges tárgytól. Nyitni más művészetek felé, kötelezővé tenni a tapasztalatgyűjtést máshonnan.

MN: Mi volt az első olyan siker, amitől kezdve nem ti mentetek fellépőhelyek után, hanem titeket kezdtek hívni?

HD: Az a szerencsénk, hogy az első felkérésünk Bodó Viktortól jött, még a Szputnyik-időszakban – ez volt a Bérháztörténetek nyolc évvel ezelőtt –, és bár csak egy finálét kellett énekelnünk, de az már megalapozta a folytatást. És mivel a színháznak nagyobb a közönsége, mint az eléggé zárt kórusvilágnak, ezért szerintem kellett ez a színházi irány, hogy kinyíljon a világ. A Tabu után Ascher Tamás ezt írta nekünk: „A csapat nagyszerű társaság, olyasféle vonzerővel hat az emberre, mint némelyik színtársulat; így éreztem Brook vagy Strehler színészei iránt, de leginkább Marthaler zseniális, ám habókos alakokból álló társulatai láttán támadt bennem hasonló gyöngéd szeretet, elismerés, meg még valami irigység is: milyen jó ezeknek együtt” – ez nagyon jólesett. Én nem szeretem magunkat elnevezéssel lehatárolni, pont az tetszik, hogy műfajok közt lebegünk.

MN: Ilyen műfaj persze van, csak itthon nincs. Mennyire ismered az európai szcénát?

HD: Azt hiszem, elég jól. Sok külföldi kórusfesztiválon, kórusolimpián dolgoztam, Dél-Koreától kezdve Brémáig, zsűrititkárként – ezeken felvonult a kórusvilág minden létező formája. Az Ohridi Nemzetközi Kórusversenyen zsűritagként voltam jelen, a tavaly Pécsett rendezett Europa Cantat fesztiválon pedig, ami Európa legszélesebb kórusrendezvénye, a zenei iroda vezetője voltam.

MN: És találkoztál olyanokkal, akik téged inspirálnak?

HD: Persze. Például a spanyol karnagy, Josep Vila Jover gyerekkara, ahol a gyerekek maguk találnak ki az énekléshez koreográfiát. Nekem is ez az elvem, hogy az nem jó, ha megmondja valaki, hogy mit csinálj – az a jó, ha te is benne vagy a kitalálásban. A koreografált kóruskoncertek műfajában a leghíresebb Karmina Šilec, aki a Carmina Slovenica nevű teátrális kórusával járja a világot, ő izgalmasan, szépen és roppant magas színvonalon rakja fel az előadásait. De annyiban mások vagyunk, hogy mi beletesszük ezt a bizonyos kollektív zeneszerzést, mi a saját közös koncepcióinkat mutatjuk be. A kórus hetekig, hónapokig ötletel egy témán, és aztán ezekből gyártjuk a zenét, saját dallamokra, effektekre vagy létező zeneműrészletek felhasználásával. A Tabuban, a haláljelenetben például egy Bach-korál, egy brazil temetési zene, egy angol limerick, egy magyar népdal és egy Requiem-részlet került egymásra, az egyes tabu témákat pedig a kórustagok választották, kutatták.

MN: Amikor témát választotok, reagáltok az aktualitásokra?

HD: Egyelőre az volt a tapasztalat, hogy jobb nem konkrétan hozzányúlni aktuális témákhoz: egyrészt a zene absztraktabb közeg, másrészt sokan vagyunk a kórusban, szerte­ágazó véleményekkel. Arról készítünk előadást, ami mindannyiunkat izgat. Vannak persze az előadásokban pici utalások, amik éppen aktuálisnak hangzanak – mindenki mást lát beléjük. A társa­da­lom­kritika nem cél, de azért a rengeteg háttérmunkában benne van, és van, hogy ez átsüt.

MN: Egy hagyományos értelemben vett kórusmű megél a látvány nélkül. Ti mennyire?

HD: Engem a hagyományos „kórus” műfaj már nem érdekel. Néhány előadásunk valóban nem élne meg a látvány nélkül, de nem mindig a vizuális művészetekkel társulunk. Volt olyan kísérletünk is a Király fürdőben, hogy szagokat próbáltunk a zenéhez társítani, csukott szemű közönségnek. Azért van egy improvizációs lemezünk is, azt elég csak hallgatni.

MN: A Tabu valójában kinek a műve?

HD: A Tabuban 50-50 százalékban fontos a látvány és a zene. A látványért Nagy Fruzsina felelt, a zenéért pedig én, és maximálisan együtt rendeztük az előadást. De a kreatív háttérben ott van a kórustagok fél éven át tartó kutatómunkája, a zene pedig nem lenne olyan, amilyen Bartha Márk elektronikája nélkül, akivel szintén hónapokon keresztül csiszolgattuk a hangzást.

MN: Mik a terveitek?

HD: Fruzsival már ötletelünk a következő közös projekten, de azt még nem árulom el. Februárban készülünk egy előadásra a Zeneakadémián, ahol Kassák feleségének, Simon Jolánnak a szavalókórusa a kiindulópont. Májusban Rubik Ernő Zoltán zeneszerzői diplomakoncertjén lépünk fel, illetve jön egy belga művész, akivel a Trafó rendezésében fogunk együtt dolgozni. Emellett tervben van, hogy külföldön is előadjuk a Tabut, de ez nagyban függ az anyagiaktól és a lehetőségektől.
szerző

Rácz Judit

OPERA ÉS ADOMÁNYOZÁS

CSÍKSZERDA – TÓBIÁS ÉS AZ ANGYAL

A Csíkszerda egy olyan kórus, amelynek tagjai csíkos ruhában lépnek fel. Rendhagyó előadásaiknak rendhagyó díszletéből így karácsony táján nagyon is hagyományos kezdeményezés született: az adományozás. Kórusvezető: Borbás Réka

Az idén november végén mutatták be a Tóbiás és az angyal című közösségi operaelőadásukat, ami azért is különleges, mert a művészi tevékenység minden elemét (díszlet, jelmez, ének,) és a szervezés teljes egészét, beleértve a helyszínkereséstől a jegyárusításig mindent, a kórus amatőr tagjai vállalták magukra.
Így lehetett a kórusmű díszlete mintegy 450 kg használt ruha, amelyet a tagok gyűjtöttek össze és az utolsó előadásuk után 2016. december 4-én karitatív célokra ajánlották fel.

A Csíkszerda operakórus előadás közben

A ruhaadomány különböző civil szervezeteken keresztül került az ország három különböző régiójába a rászoruló mélyszegény családokhoz.
– A Fúzió Katolikus Diákközösségen keresztül Nagykanizsa mellé egy zsákfalukba,
– Borsod megyébe, az Albertfalvi Don Bosco Katolikus Általános Iskolába,
– És a Twickel Zichy Mária Terézia Alapítvány segítségével (http://twickel-zichy.hu) a Magyarországi és kárpátaljai nagycsaládokhoz.

A DARABRÓL:
A Tóbiás és az angyal bibliai történet, igaz csak a katolikus Szentírásban szerepel, a kanonizált protestáns változatból kihagyták többek közt mesés, sámánisztikus részletei miatt. Dove és Lan (írók) lényegében hűek maradtak az eredeti történethez, csak néhány elemén változtattak. Az opera, vagy még inkább: zenedráma jelenetei egyetlen ívet alkotnak: nincsenek benne zárt számok, kiállások, a zenekar mindig azonnal átvezet a következő jelenetbe.

Tóbit feleségével, Annával és fiukkal, Tóbiással Ninivében él, ahol nap mint nap gyilkolják a zsidókat, és eltemetni sem engedik őket. Tóbit azonban a Tóra parancsa szerint eltemeti az áldozatokat. Egy nap, mikor fáradtan a szabad ég alatt alszik el, arra ébred, hogy a rápiszkító verebek miatt elvesztette szeme világát. A család kétségbeejtő helyzetében némi reményt nyújtana, ha Tóbiás visszakérné azt az óriási kölcsönt, amit Tóbit egykor rokonuknak, az Ekbatanában élő Raguelnek adott. A fiút útján egy titokzatos, új ismerős, Rafael kíséri el. Ekbatanában Raguel és Edna lánya, Sára már a hetedik nászéjszakája után ébred egyedül, mert férjeit megöli a Sárába szerelmes démon, Ashmodeus. Ehhez a gyönyörű, de életveszélyes lányhoz indul Tóbiás, és természetesen első látásra bele is szeret. Ahhoz azonban, hogy az eleinte kissé kamaszos, szertelen Tóbiás apja igazi megmentője és a szépséges Sárához méltó férfi legyen, útja során fontos kérdésekre kell válaszokat találnia.
infó: http://csikszerda.hu/

A Csíkszerda az ötletével két fontos területet kapcsolt össze: a művészetet és a szociális szférát. Remélhetőleg ez a kezdeményezésük másoknak is inspirációként szolgál nemcsak karácsony táján!

Az operakórus facebook-oldala: 
https://www.facebook.com/csikszerda/

MEGÉRKEZETT A 100. A CSEMEGEPULTOS NAPLÓJA

2016. december 14-én 100. alkalommal látható a Thealter díjas, Gerlóczy Márton nagysikerű regényének színpadi átirata, A csemegpultos naplója a Jurányi Inkubátorházban Ötvös András főszereplésével és Göttinger Pál rendezésében.

Gerlóczy Márton személyes ihletésű történetét Göttinger Pál monodráma formájában álmodta színpadra, amelyet az Örödögkatlan Fesztivál két előadásán ovációval és tapsviharral hálált meg a közönség. “Ötvös önfeledten pultos; kezében életre kelnek a kolbászok, párizsik és szalámik, de még a csomagolópapír is: ők a vevők, a főnökség, a borgőzös magánélet. Karakterek jönnek és mennek a színpadon, a pultos srác egyre nehezebben bírja, majd teljesen elszabadul a pokol és az indokoltnál előbb (vagy később?) belefásul az egészbe.” – dívány.hu

Az előadás folyamatosan látható a Jurányi Inkubátorházban.
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Producer: Orlai Tibor
Rendező: Göttinger Pál
Főszereplő: Ötvös András
Szerző: Gerlóczy Márton

forrás: http://artiq.hu/

Milyen egy amatőr opera, és miért játszottak folyamatosan telt ház előtt?

A kelenföldi Bikás park melletti randa üzletközpontban kialakított előadóterembe, a Montázs Központba szólt a jegyem. Nem vettem frakkot, meg ilyenek, nem tűnt olyannak az esemény. Laza, közvetlen kommunikáció, meg egyébként is: közösségi opera. Ez a kifejezés állt a Facebook esemény leírásában, vagyis arra gondoltam, hogy itt valami alternatív, vidám, könnyed dolog van készülőben. 

A közösségi opera egy brit találmány, legalábbis ott része a modern zenei kínálatnak. Arról szól, hogy a kórusszólamokat amatőrök éneklik (olykor a nézőket is bevonva), és csak a szólókat adják elő a profi operaénekesek. A hangszerelés is eltér a megszokottól, egyáltalán, az ilyen darabokra nem vonatkoznak a konvenciók, lehet szabadon alakítani őket. Angliában Benjamin Britten tekinthető előképnek, aki a Noé Bárkája opera előadásához alkalmazott amatőr és profi zenészeket egyaránt, valamint a közönséggel is énekeltetett. 

Képzelhetitek, micsoda kíváncsisággal mentem: elképzeltem, ahogy kiosztják a népnek a kottákat, hogy Marinéni, tessékezténekelni, de csak ha in-tek! Ez is megmutatja, hogy Nagy-Britanniában a modern zenét egészen máshogy értelmezték a huszadik században, mint általában a nyugati világban máshol. Itt nem volt annyi könyökkel-a-zongorára csapkodós önmegvalósítás, az alkotói szabadság miatti hallgathatatlan zene, ezáltal a nagyközönségtől való eltávolodás. A zeneszerzők továbbra is az átlagos emberre és annak szórakoztatására gondoltak akkor, amikor a bunkócskákból rajzolták a vesszőket.

Persze tudom, a művészet nem mindig a szórakoztatásról szól, de a közösségi opera mindenképp. Összehozza az énekelni vágyókat: próbák, beszélgetések, a darab értelmezése, profi énekesekkel együtt dolgozás, tök jó móka. Azoknak is, akiknek nem volt alkalma zenészi pályán elindulni, hiszen ők így kerülhetnek mégis közel ehhez a világhoz.

Aztán kiderült, hogy Budapesten ez egy picit máshogy megy. Itt a közönség, köztük én, továbbra is passzív figyelő maradt. Viszont a nézők között egy rakás énekes sorakozott fel, különféle meghökkentő ruhákban. Ők voltak a Csíkszerda: a Tóth Árpád művészeti vezető, karnagy, zeneszerző és tanár által életre keltett amatőr kórus, akik Budapesten már egy rakás alkalommal álltak ki közönség elé. Aztán ez annyira népszerű lett, hogy azóta indult csíkhétfő meg csíkkedd is és így tovább. Közösségi kórus, lelkesedésből, támogatások nélkül, önerőből.

Ez a kezdeményezés nőtt aztán idáig, hogy az amatőr kórus operát adjon elő 2016 novemberében és decemberében, Kelenföldön, Göttinger Pál rendezésében. Sőt, olyan operát, amit meg is látogatott a darab szerzője, Jonathan Dove. Az Egyesült Királyságból csak ezért ellátogatott Budapestre. 

A Tóbiás és az Angyal bibliai történet, csak a katolikus Szentírásban szerepel. A sztori:
Tóbit feleségével, Annával és fiukkal, Tóbiással Ninivében él, ahol nap mint nap gyilkolják a zsidókat, és eltemetni sem engedik őket. Tóbit azonban a Tóra parancsa szerint eltemeti az áldozatokat. Egy nap, mikor fáradtan a szabad ég alatt alszik el, arra ébred, hogy a rápiszkító verebek miatt elvesztette szeme világát. A család kétségbeejtő helyzetében némi reményt nyújtana, ha Tóbiás visszakérné azt az óriási kölcsönt, amit Tóbit egykor rokonuknak, az Ekbatanában élő Raguelnek adott. 

Ebben az előadásban tehát egy profi operaénekes sem akadt. Teszem hozzá gyorsan: szerencsémre. Az operaéneklési technikát nem kedvelem, a beszéd hanglejtésére megszerkesztett szólókat pedig a mai napig nem tudtam magamévá tenni. Oké, vannak A Nagy Áriák, amiket iszonyú tehetséges operaénekesek adnak elő, és azokat hallgatva nem tud nem felállni a szőr a tarkódon. De egyébként, ezeket a ritka eseteket leszámítva az opera kicsit sem vonz. 

Na, itt nem volt ezzel problémám. Persze, az énekesek szólamai a szokásos módon voltak szerkesztve, ami időnként rögtönzésnek is tűnhetett (nem volt az), de ami tetszett, hogy az énekesek nem próbálták meg operaénekesek módjára képezni a hangokat. Olyan volt egy kicsit, mintha egy komolyzenei musicalt hallgatnék.

Rengetegen énekeltek a teremben tehát, a néhány főszereplő mellett a kórus minden irányból zengett, volt, hogy ők játszották a tengert, vagy az erdőt. Miközben a zenekar tökéletesen vitte magával az egész csapatot, Tóth Árpád egyszerre vagy száz embernek lengetett fentről, a karmesterre pedig nagyobb szükség volt ennél a darabnál, mint bármikor máskor. A szereplők pedig éppolyan természetességgel viselkedtek a színpadon, mintha egy könnyed darabot adnának elő. Még viccelődésre is volt alkalmuk, az opera pátoszából, fejünk felett lebegéséből, szentségéből semmi nem maradt. Könnyű volt követni, átélni, figyelni.

Több mint egy évig tartottak a próbák, a kórus tagjai és a zenészek is minden héten a szabadidejük nagy részét - volt, aki mindet - ebbe az előadásba fektettete. És igazi közösségi erő valósult meg: a műsorfüzetben olvasható, hogy minden egyes feladatra tíz-húsz jelentkező akadt. Még az egyébként hihetetlenül ötletes és könnyed szövegkönyvet is tizenegyen valósították meg. A darabot huszonhatan fordították, a kottát tizenhatan szerkesztették. 

A színpadi díszletek mindössze ruhákból álltak. Több mázsányi, amiket az utolsó előadás után szétosztottak a rászorulók között. Igen, az utolsó előadás már le is ment, nem sokkal az első után, csináltak hat darab telt házat, aztán elengedték. Madaras Sándor, a zenei vezető munkatársa, és a darab korrepetítora így beszélt nekem erről:

Teljesen eltemettük - szétszedtük, a ruhákat eladományoztuk, és nem nézünk vissza, ez mindig is így volt nálunk. Ez olyan mandala vízbeszórás-dolog, nagyon jó érzés. Mert mindig jön valami új, amibe így száz százalékosan bele lehet állni, az ember nem ragad fél lábbal a múltban. És attól lesz az új száz százalékos megint.

Micsoda új szemlélet ez. Megérezte ebben az izgalmat a darab szerzője, korunk egyik legjelentősebb operaszerzője is, amikor itt járt. Ezt mondta a karvezetőnek adott interjújában:

Valami, amit a Csíkszerdáról mondtál nekem, elültetett bennem egy gondolatot. Mégpedig az, hogy a Csíkszerda leginkább acappella énekel. És nem tudom kiverni a fejemből, milyen hatása lehetne egy acapella operának. Hallván, hogyan használtok improvizációs eszközöket nagy zenei felületek megfestéséhez és atmoszférateremtéshez, el tudnám képzelni a közös munkát a Csíkszerdával, ahol lehetne némi szabadságot is adni a kórusnak a zenei anyag létrehozásában. (...) Ezt a közös munkát nagyon el tudom képzelni…

forrás: http://varosban.blog.hu

Közösségi, opera

Vidám bérlet Nyíregyházán

Mától online is megvásárolható Vidám bérletünk!
Így kényelmesen, otthonról is válthat bérletet.
http://moriczszinhaz.jegy.hu/seasonticket.php


MIT CSINÁL A FILMRENDEZŐ, HA ÉPP NEM TÁMOGATJA A FILMALAP

Semmit, vagy épp sok mindent. Ami Tóth Barnabást illeti: rövidfilmet készít, akár saját pénzből is, színészkedik s tanít a Momentán Társulatban, és továbbra is rendületlenül adja be filmterveit a Filmalaphoz. INTERJÚ

Apropó így nem is igazán van az interjúra, hacsak épp az nem, hogy miért nem forgathat és kaphat lehetőséget egy olyan filmrendező, aki már bizonyított mind nézettség, mind szakmai téren: Újratervezés című kisfilmjével elnyerte a filmkritikusok díját, és röpke néhány nap alatt milliós nézettséget hozott. Korábbi, Terepszemle rövidfilmje (a hirtelen felindulásból elkövetett dacfilm) szintén díjat nyert. És még Jeanne Moreau sem tudott nemet mondani neki.

Igaz, Tóth Barna rögtön felajánlotta, hogy teremt konkrétabb apropót is, és szívesen elbotlik az Uránia kávézójához vezető lépcsőn, hogy legyen mit írni róla… Szerencsére azonban e nélkül is akadt miről beszélni.

Tóth Barnabás 2003-ban végzett producer és filmrendező szakon, az előbbin többek között Kende Zsófiával és Petrányi Viktóriával, utóbbin Kenyeres Bálinttal és Mundruczó Kornéllal. Azóta tizenöt rövidfilmet és egy nagyjátékfilmet készített. Édesapja pedig szinte valamennyi filmjében feltűnik.

Nemrég arról nyilatkoztál, téged egyik filmfinanszírozási rendszer sem támogatott. Lám, most meg hirtelenjében két terved is elfogadták.

Igaz, de MTVA-pályázat volt mindkettő. Az pedig nem mozi, hanem televízió. És a tévé pedig csak rövidfilmet, animációt és doksit támogat. Marad ebből számomra a rövid, bár producerként készítettem már animációt is, Szirmai Marci Grimm Café-ját. Tehát a tévénél nem rossz az arányom, ott nem panaszkodhatom. Persze nagy pénzt eddig még ott sem kaptam. Ez egy 70 perces tévéfilm lesz, F. Várkonyi Zsuzsa fikciós könyvéből, a Férfiidők lányregényéből, ami egy nevelőapa-lánya kapcsolatot jár körül az ötvenes évek Magyarországán. Rövidfilmgyártásra pedig 7 milliót nyertem, ez meg egy megtörtént eseten alapuló közép-európai történetet mesél majd el, ami szintén az 50-es évek elején játszódik, és egy menekülő, nyugatra szökő család története. Van egy határ a címe. Ezek azonban csak kisebb projektek, és nem is mozik, nagyon örülök és nagyon fontosak persze, ám sajnos még nem nevezhetők áttörésnek. És Vajnáéknak semmi köze hozzá. Közvetlen, automatikus, gyártási pénzt soha semmire nem kaptam semmilyen rendszertől. (Az MMK egyszer, második körben adott egy apró koprodukciós morzsát, 30 milliót, és egyszer 250 ezer forint utómunkára.)

A Filmalap hány tervedet utasította eddig vissza?

Négyet adtam már be Vajnáékhoz teljesen szabályosan, további hatot ötletbörzékre, négy pedig olyan volt, amiben én mint rendező voltam érdekelt. Összesen tehát tizennégy terv volt az Alapnál, amiben én így vagy úgy, de benne voltam, ám semelyik nem kapott támogatást.

Mi lehet ennek az oka? Ennyi év alatt azért már le lehetett tapogatni, mire harapnak rá?

Igen, de mégsem tudom, mert volt köztük olyan, ami az ízlésüknek megfelelő volt, és volt, ami bár nem feltétlen, de támogathatónak éreztem. Így hát nem tudom igazából. Ezek bonyolult dolgok, ám azt azért nem hiszem, hogy bárkinek bármi gondja lenne velem. Nem vagyok én akkora hal. Így politikailag is bárhova állnék, bármit mondanék, nem számítana. Egyébiránt ismerem a vezetőséget, ismerek mindenkit benne, van, akiket hosszú évek óta, kedélyes a viszony. Sokan értetlenkednek is, belülről, hogy miért nem támogatnak már végre valamiben. Talán nem is tudják, hogy beadtam pályázatokat. Nem tudom, ki olvassa őket, és átmennek-e minden kézen. Persze biztos, hogy a kapcsolatrendszeren is múlik, mind a mai napig. Ilyen szempontból nagy változás nem történt az előző évekhez képest.

Azért is meglepő, hogy nem jársz sikerrel, mivel most elsősorban a közönségfilmeknek áll a zászló, te pedig markánsan vállalod, hogy közönségfilmpártinak tartod magad…

Igen, a frusztrációm ezért hatványozott. Most is épp hat ilyen tervet dédelgetek, amiket a közeljövőben sorra készülök majd beadni. Mind a hat kőkemény zsáner, méghozzá high-concept, azaz két mondatban összefoglalható. Szerencsére az ötletgyáram, az nem huny.

El tudod engedni azt az ötletet, ami mégsem jön össze?

Nem nagyon, épp ezért bármikor elő tudom venni őket, ha úgy alakulna. De azért nagyon veszélyes állandóan tűzbe menni tervekért. Az elsőnél még biztosra vettem, hogy két éven belül Vajna kedvenc filmje lesz, a másodiknál már óvatosabb voltam, a tizennegyediknél, képzelheted, mekkora reményeket fűztem hozzá. Beadom, aztán majd lesz valami. Ám nincs más választásom, továbbra is adom be szép sorban a terveimet. Egy külföldi koproducerrel a hátam mögött nyilván más lenne a helyzet.

Annak ellenére, hogy azt vallod, nézőközpontú vagy, úgy érzem, inkább jársz félúton, és nem egyértelműen közönségfilmeket készítesz.

Ezt bóknak veszem.

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Isteni műszak, Saul fia, amiket kedvenceidnek tartasz, sem vagy legalábbis nem tipikusan közönségfilmek.

Ezért nem szeretem ezeket a kategóriákat. Közönség – művész tényleg két erőltetett pólus, értelmetlen is. Forman, Fincher, Mike Leigh – melyikbe sorolod? A közönség csomó művészfilmet szeret. Zsáner – szerzői kategória picit jobb már, de csak picit.

Te azonban erősen elhatárolódsz a művészfilm/szerzői film besorolástól.

Nem, én a fesztiváloktól határolódom csak el. Jobban mondva azt nem szeretem, amikor valaki ezen a címen üres dolgot csinál vagy hamisat, unalmast. Egyébként nagyon szeretem a művészfilmeket, ezeken inspirálódom, ezeken nyáladzom. Hanekét is imádom például.

Az, hogy rendre egy kézben tartod a filmjeidet, vagyis nemcsak rendezed őket, hanem írod, vágod, producereled is, sőt sokszor főszereplője is vagy – inkább a szerzői filmes vonalat erősíti.

Igaz, ám mindez sokszor inkább csak praktikumból van így, vagyis kényszerből. Mert az, hogy én vágok, nem feltétlen egy szerzői döntés, hanem sokkal inkább anyagi. Nagyobb örömmel választanám, hogy rendezek csak. Persze ami létező filmem eddig van, és nem tévésorozat, az valóban kizárólag saját írás, saját ötlet. Ám voltam már szerelmes más anyagába, forgatókönyvébe. Lényeg a szerelem. Igaz, nálam azért mindig elsőbbséget élvez az írás-rendezés. De olyan is volt már többször, hogy mások filmjén dolgoztam, például Gigor Attilának is gondoztam egy filmjét, még a főiskolán producerként. Nagyon csínján bánok már a játékkal is, régen szerepeltem már filmben, utoljára négy-öt éve. Azt se nagyon akarom már erőltetni.

A szereplés is inkább csupán praktikum volt ezek szerint, nem pedig azért történt, mert úgy érezted, így válik igazán hitelessé, személyessé a történeted? Mint például a Rózsaszín sajtnál.)

Mindkettő: praktikum is volt, meg a legideálisabbnak is tűnt akkor a számomra. Most viszont már annyi jó színészt látok magam körül, saját korombelit, a saját típusomban, például Kovács Lehelt, hogyha felmerülne megint egy ilyen szerep, akkor azt biztos, hogy a Lehelnek ajánlanám fel először. Hacsak nem nulla forintom van, mert hát olyan szörnyű negyven felé közeledve még mindig szívességeket kérni.

Azonban nemcsak a támogatottságban van mostoha sorsod, de a szakma és a kritika is elég mostohán bánik veled. Például a Vonaton rövidfilmed míg Cannes-ban ott volt, itt be sem válogatták a Filmszemlére, első nagyjátékfilmedet is lehúzták.

Az a fajta film, amit én csinálok olyan határterületet képvisel, ami Európa más pontjain sem lenne sokkal sikeresebb, legalábbis a fesztiválokon. A fesztiválválogatók nem az ilyen típusú filmeket keresik, vagy új formát keresnek, vagy valamilyen frusztrációjukat akarják kiélni, és én ezt nem tudom megadni.

A szakma elfogadta mára a váltást, hogy a kis Tóth Barna gyerekszínészből rendező lett? Hiszen sok olyan filmed volt már rendezőként is, amivel azért letetted a névjegyed, benne volt a levegőben, ilyen többek között a Terepszemle, Autogram, Újratervezés.

Valahogy ez a sok kis pukkanás, jelenleg úgy tűnik, mégsem forr össze egy egész naggyá, hogy elismerjenek és bízzanak bennem annyira, hogy ha már egyszer ennyiszer sikerült valami, akkor adjanak nekem fejlesztésre másfél milliót. Ezt sajnos még nem sikerült elérnem. Azt nem hiszem, hogy a színész múltam lenne az ok. Engem nem ismernek fel, nem tudják, hogy én vagyok az unoka az Eldorádó-ból, a fiú a Gyerekgyilkosságok-ból vagy a Legényanyá-ból. Nem hagytam akkora lenyomatot gyerekszínészként a köztudatban, hogy ez előny vagy hátrány lenne.

A rózsaszín sajt kritikai sikertelensége és mérsékelt közönségfogadtatása hozzájárulhatott mindehhez?

Igen, lehet, ám azóta megcsináltam az Újratervezést, ami egy egészséges országban minimum egy forgatókönyvtervfejlesztési támogatást hozott volna. Hogyha valaki egy ilyent lerak az asztalra, és közel másfél millióan megnézik, elhoz tíz fesztiváldíjat a világból, azt mondanák, hogy Barnuskám, kezdjünk valamin együtt dolgozni, mindegy mi az. Azóta azonban hiába adtam be már négy tervet is.

Indokolják az elutasítást?

Persze, mindig jön egy levél. De igazándiból, mondom, nem tudom, miért alakul így. Pedig most már nemcsak közönségfilmesek, zsánerfilmesek és kormányközeliek kaphatnak pénzt. Kapnak szerzői filmtervekre is, baloldaliak is, liberálisok is. Azt nem hiszem, hogy velem valakinek baja lenne. Persze ki tudja. Csak Magyarországon baj, ha az ember több dolgot csinál egyszerre. Amerikában ez egy erő.

Megfelelési kényszer nem alakult ki benned?

A szakma felé semmiképpen, azt teljesen kizárom. A közönségnek viszont mindig meg akarok felelni. A kritikusoknak is csak mint nézőknek akarok megfelelni.

Dacból fordultál a közönség felé?

Senki nem a szakmának akar megfelelni, mindenki a közönségnek szeretne filmet készíteni, azt szeretné, hogy nézzék a filmjét.

Ha már a színészkedésnél tartottunk, 6 éves korodtól játszottál rendszeresen filmekben, méghozzá úgy, hogy el is ismerték teljesítményed. 18 évesen a Vígszínházban öt darabban is benne voltál. Azok a tanárok felvételiztettek, akikkel együtt játszottál. A Főiskolára mégsem kerültél be. Ma már tudod, vajon miért?

A második sikertelenség sokkolt. ’95-ben és ’97-ben próbálkoztam, mindkettő vígszínházas osztály lett volna. ’95-ben, 17 évesen (merthogy 5 évesen kezdtem az iskolát) nem rázott meg, nem akartam valószínűleg akkor annyira. 17 évesen érettségiztem, és kinéztem 13-nak. Képzelj el egy 13 évesnek kinéző embert, aki felvételizik a Színműre. Se lelkileg, se testileg nem voltam érett. Másodszorra viszont tisztességesen felkészültem, és úgy érzem, nem is voltam annyira rossz, ezért akkor eléggé kiborultam. De így utólag visszagondolva, valószínűleg inkompatibilis lettem volna ezzel az oktatási intézménnyel. Ráadásul lehet, hogy nem vagyok rossz színész, de nem vagyok kimagasló sem. És most már cseppet sem bánom, hogy így alakult, hisz nem lettem volna rendező, ha akkor véletlenül valaki felvesz. Egyébként soha nem felejtem, hogy a kollégák közül sokan, akik szerettek, nagyon óvtak a színészi pályától, sőt, Tordy Géza egyenesen megtiltotta, hogy meglásson a főiskolán. Mert színésznek lenni ebben a pici országban életveszélyes.

De valószínűleg a rendezésre is ezt mondta volna, pláne a rövidfilmrendezésre…

Lehet, ámde a rövidfilm nem az én választásom volt. Én nem rövidfilmrendező akarok lenni, és remélem, nem állok itt meg. Most jelenleg ugyan azt csinálom, de az álmaim továbbvezetnek.

A rövidfilm ezek szerint csupán jobb híján van, amíg az ember nem jut nagyjátékfilm megvalósításhoz? Vagy tekinthető jó ujjgyakorlatnak is, netán alkotói stílushoz/habitushoz megtalált műfajnak, ami a leginkább fekszik a rendezőnek?

Mindhárom. Legalábbis nálam. Kényszer, amíg nem tudok nagyfilmet csinálni. Állandóan tanulok is valamit belőle, tehát jó gyakorlat. De van történet, amihez nem is kell nagyobb hossz, nem is szabad hosszabban elmesélni. Egyébként találkoztam olyan francia rendezővel, aki ötven körül volt már, és egész életében csak rövidfilmeket csinált úgy, hogy soha nem is vágyott nagyfilmre. Ezen azért ledöbbentem. Persze remekműveket láttam már 3 perben is, svéd, angol kisfilmeket, amik ugyanúgy benned maradnak, mint például egy Forrest Gump. Egyszóval a hossz valójában mindegy. És mégis.

Az igazi sikert mégiscsak egy rövidfilm hozta meg neked. Az Újratervezés című kisfilmed olyan elképesztő nézettséget hozott, amit szerintem senki nem gondolt, még te magad sem. Próbáltad elemezgetni, már csak producerként is, hogy ez minek lehetett köszönhető?

Rengeteget elemezgettem, miért és hogyan történhetett ez, és főleg, hogyan lehet ezt majd egyszer reprodukálni egy másik filmmel. Nagyon sok apró összetevője van, de a lényeg szerintem továbbra is az, hogy ez tulajdonképpen egy jó film.

Vannak azért még jó kisfilmek, ismert színészekkel, amik nem képesek ezt a nézőszámot bevonzani. Ráadásul nálad is a robbanásszerű nézettséget a második online feltétel hozta, az elsőre rá egy évvel. (Néhány nap alatt egymillió nézőt hozott.)

Megvallom, igazán továbbra sem tudom, és kisebb csodának tartom. Talán ennyire megfogta az embereket, hogy ilyen egyszerű film, ülnek csak egy autóban, az eleje meg szórakoztató, ami már csak azért is fontos, mert ez képes ott tartani a nézőt. Mindemellett két ismert, kedvelt arcot mutat (Pogány Juditét és Kovács Zsoltét), aztán beszippant a történet, és végül meghat. Ráadásul nagyon ismerős a sztori, mindenki magára vagy a hozzátartozójára ismerhet benne, ezért meg akarod mutatni az ismerőseidnek is. Tehát nagyon olyan, ami mindenkit megfog, megérint, és amiről mindenki tud beszélni. A statisztikai mágikus faktor pedig, hogy épp halottak napján tettem fel, ám ez teljesen véletlen volt. Nagyon sokat számított az is, hogy két nagy portál is felkarolta: a szeretlekmagyarország és a pozitívnap. Ám még ez sem lehet a valódi ok, mert a következő kisfilmemmel, az Elmenetel-lel ugyanezt a stratégiát követtem, mégis csupán töredéke lett a nézőszám. Igaz, teljesen más típusú film volt, más céllal, más célközönséggel.

Tény, hogy ahány filmed, annyiféle. Szembeötlő, hogy mindegyik teljesen más, cseppet sem hasonlítanak egymásra.

Nem törekszem rá, de sok minden érdekel, sokféle történet megfog. Látok, olvasok valamit, megfog benne néhány mondat vagy képkocka, és elindít bennem valamit. Először van meg egyébként a történet, mert számomra az a legfontosabb, és ehhez keresek formát. Újra és újra rájövök ugyanis, hogy számomra a filmnél a sztori a legfontosabb, és a forgatókönyv fejlesztése.

A sokféleséggel együtt azonban elég hullámzó is a filmjeid színvonala.

Nyilván. Nem lehet mindig ugyanazt a szintet megugrani.

Szerintem épp azok a filmjeid a sikerültebben, amelyek karcosabbak, nyersebbek, nem annyira kidolgozottak és patikamérlegen kimértek (mint például a Rózsaszín sajtnál). Amikor vagányabban tudod kezelni a témád, zsigerből jön, és meg tudod őrizni szenvedélyed, az visz téged, akkor lesz svungja és működik igazán.

Én nem így érzem. A Szerelem meg hal – patikamérleg, mégis sikeres lett, fesztiválokon is. Az Újratervezés is patikamérleg, az írása, forgatása, vágása, minden. És van, ami meg karcos, dühből készült, aztán mégsem olyan jó. Nem hiszek abban, hogy feltétlen jobb a spontán, a dühből azonnali, és feltétlen gyengébb a tudatos, még nálam sem. A Mi autónk patika. A Terepszemle, a Kiállítás – egy nap forgatással ment, egy hét írással. Az ember, akit kihagytak is düh. Szóval nincs objektív igazság filmnél, nincs objektív mérce. Ez a szépsége, és ez a tragédiája is.

A Rózsaszín sajtot így távlatból hogyan értékeled?

Moziban tízezer alatt van kicsivel a nézőszáma, ami nem egy jó eredmény, de nem is abszolút bukás. Ám nagyon sok portálon fenn van, és sokan letöltik azóta is. Ezeken a portálokon jó visszajelzéseket kap egyébként, és általában szeretik. A kritika nem szerette, és a fesztiválok is mérsékelten. Én büszke vagyok rá, és egészében elégedett vagyok vele. Nyilván nem hibátlan, és nem mondom, hogy nem csinálnék sok dolgot másképp. De filmet rendezni annyira összetett, költséges és körülményes dolog, hogyha az ember hallgatna arra a rengeteg huhogóra, aki már az ötlet pillanatától ott van körülötte, akkor sosem jutna el a film végéig. Ezért kell igazából erő a filmkészítéshez, végtelen akaraterő. Soderbergh mondja, hogy nem a tehetség számít igazán, hanem a tehetség, amelyik kitart. Ennyi. És én remélem, hogy nekem olyan tehetségem van, amelyik kitart. De hát a 15 év talán bizonyította.

Mégis kicsit kacskaringós volt az utad. Először producer szakot végeztél.

Párhuzamosan végeztem a kettőt, de igaz, hogy időben előbb produceri szakra vettek fel, másodiktól hallgathattam csak át rendezőire, Zsombolyai János engedélye alapján, aki anno már átengedte Antal Nimródot is operatőrről rendezőre.

Miért nem rendező szakra jelentkeztél eredendően is?

Nem merült fel bennem, mert nem hittem benne, hogy sikerülhet. Úgy éreztem, producerre több esélyem van, és akkoriban érdekelt is, hittem benne, hogy akár tudnék jó producer is lenni.

Most már nem hiszel?

Jobban érdekel a rendezés, és sajnálnám az időt a producerkedésre. Jó producernek lenni rengeteg idő, pénz és energia. Nagyon nehéz és összetett feladat, és nagyon kevesen csinálják is jól. Körülbelül öt ember csinálja igazán jól Magyarországon. És olyan nem akarnék lenni, mint a többi harminc. Lehet persze, hogy tudnám csinálni, ám ahhoz kellene egy olyan könyv, amibe beleszeretek, amiben 100 százalékosan hinni tudok. Ha kapnék egy ilyent, amire a következő 3-5-10 évet képes lennék rááldozni, és ami miatt képes lennék félrerakni a rendezői-írói-színészi stb. munkáimat, akkor teljes erőbedobással csinálnám, nem kamuból. De még nem talált rám az a könyv, igaz, én sem nagyon kerestem. Így viszont nem akarok kamuproducer lenni.

Ennek ellenére van egy producerirodád. Akkor azt hova is tegyük?

Itt jelenleg Szirmai Marci filmjeit gyártjuk. Vagyis ez inkább egy gyártó cég, így például nem is képviselem fesztiválokon ezeket a filmeket, nem szólok bele a forgatókönyvbe, egyszóval nem kreatív producerség zajlik itt. Animációt is csináltunk már, tévésorozatot, dokumentumfilmet, kisfilmet. Nagyon gyümölcsöző, gazdag kapcsolat. Ám itt nem vagyok klasszikus értelemben vett producer, inkább csak papíron, mint majdnem mindenki Magyarországon.

De téged producerként is kezelnek a szakmán belül?

Szakmában nem, de pályakezdőktől kapok néha könyveket. Ezeket elolvasom, és részletesen értékelem, ha kérik. Saját filmjeimben persze majdnem mindig producer is vagyok, vagy legalábbis társproducer. Az Elmenetelt például teljes mértékig én producerkedtem, vagyis a Tadam.

Hogy tudod magadban szétválasztani a két szerepet, hiszen a kettő teljesen más szemléletet követel?

Rövidfilmnél nem igazán zavar be ez a kettő, vagyis nem jellemző, mivel itt nincs klasszikus értelemben vett producer, és nincsenek igazán befektetők sem, hiszen nem tud pénzt hozni. Így itt hasadt agyúnak sem kell emiatt lenni.

Rózsaszín sajt? Az nem rövidfilm…

Ott csak azért voltam coproducer, mert én voltam, aki a francia partnert behozta, így én lettem a francia gyártó cég magyarországi képviselője. Illetve az utómunkában, kópiagyártásban, fesztiválstratégiában is sok mindent csináltam. És itt már valóban nem is tudtam kikapcsolni a gyártásvezetői vagy asszisztensi agyamat. Ám az picit más, mint a producerség. Ahelyett, hogy arra figyeltem volna a forgatáson, amire a rendezőnek kell: élesség, színész, díszlet, jelmez, kép, arra figyelek, mi van még hátra, mennyi időm van, mikor jön, mikor megy el stb., pedig az nem az én dolgom. Ám ha adott esetben nincs jó gyártás vagy nincs jó asszisztencia, akkor sajnos azt is át kell venni. Persze ilyen alkat is vagyok, sajnos szeretek mindent kézben tartani. És ezt utálják is a közvetlen munkatársaim, legalább is bosszantónak találják, így ezt még meg kell tanulnom kikapcsolni.

Új utak indultak a filmforgalmazásban, ez a rövidfilmeknél érzékelhető a legjobban. Hogy látod ezt az irányt?

Igazából a forgalmazás iránya (az internet) már eldőlt, az visszafordíthatatlan. A kérdés már csak az, hogy lesz ebből pénz, az alkotó meg a producer hogyan kapja vissza legalább a töredékrészét annak, amit belefektetett. Erre több módozat van, és van, ami már működik is, nyilván nyugaton jobban, mint itthon: apró összegeket kell tudni fizetni, nagyon könnyen. 100 forintokat filmenként, és nem bankkártyával, hanem egyetlen gombnyomásra. Ha az emberek rászoknának arra, hogy fizessenek csupán 100 forintot egy filmért egy ellenőrizhető és más költséggel nem járó gombnyomással, akkor szerintem azért a nézőknek egy nagyobb hányada fizetne.

Ezek szerint az az egymillió nézettség sem hozott semmit a konyhára?

Nem. Olyan gyorsan és váratlanul nézték meg millióan (három nap alatt történt), hogy igazán reagálni sem tudtunk rá ilyen szempontból. Az meg teljesen kiszámíthatatlan előre, hogy mennyien fognak megnézni egy kisfilmet, utólag lehet csak látni, így igencsak rizikós lenne reklámfelületként. Egy sorozatnál, blognál nyilván más a helyzet, mert ott valószínűsíthetőleg egyre bővül a követők száma. Persze lehet, hogy még most sem lenne késő lépni, mert egész elképesztő módon napi száz körül van még mindig a nézettsége, két-három havonta százezerrel ugrik, így most már 1,4 milliónál tart. De hát azt sem tudom, hol kéne kezdeni.

Ki tudja, ha nem egy producer?

Nem hiszem, hogy én leszek az, aki feltalálja, hogyan lehet meggazdagodni egy kisfilmmel az interneten…

Külföldön milyen a kisfilmek megítélése? Mennyire számít lenézett műfajnak?

Országonként változó. A franciák például nagyon rövidfilmbarát kultúra, minden szempontból, ezt nagyon sokszor érzékeltem. Nem tudom, hogy ott van-e benne piaci potenciál, de nem hiszem, hogy bárhol lenne. Ám még ott sem tudnak annyi rövidfilmet felsorolni, mint amennyi nagyjátékfilmet, éppúgy, mint a regény és novella viszonylatában. Amit nem igazán értek, hiszen annyira jók is vannak.

Nem gondolkodtál azon producerként vagy akár rendezőként, hogyan lehetne jobban eljuttatni a közönséghez és népszerűsíteni e műfajt?

Azt tudom, hogy igencsak becsülni kell azokat a rövidfilmfesztivál szervezőket és a rövidfilmharcosokat, akik nem csak a pénzek lenyúlása miatt foglalkoznak rövidfilmekkel. Akik elhivatottságból csinálják, hősök. A Clermont-Ferrandon, ami a világ talán legfontosabb nemzetközi rövidfilmfesztiválja, egy 1600 fős terem délelőtt tele van, a semmi közepén. Magyarországon itt a Friss Hús, tömve, itt a Busho – valami azért van, ez azonban mégis csupán egy igen kis réteg.

Ha már rövidfilm és producerség – reklámfilmeket vállalsz, csinálsz? Hiszen annyira adná magát.

Nagyon keveset, és azt is inkább internetre, és inkább promófilmet, imázsfilmet. Klasszikus tévéspotot még nem csináltam, de ha nem vállalhatatlan, ezer örömmel csinálnám, igaz, ahogy nézem a tévében ezeket, egyre kevésbé képzelem is el bármelyik spot mögött magamat, ha csak nem nagyon-nagyon sok pénzért. Azonban most már az sincs, de öt éve még mesés gázsik voltak. Persze kreatív szempontból is nagyon vonzott hosszú ideig, hiszen reklám szakot végeztem a Külkeren. Közel 100 órányi nemzetközi reklámfilm gyűjteményem van otthon 1995-2005 közötti időszakból. Egyszóval nagyon érdekel a reklám, ám nem kopogtattam, nem kuncsorogtam, és nem is kerültem be ebbe a véráramba.

És miből tartod akkor fenn magad, ha a filmezés, producerkedés takarékon, és még csak reklámokat sem csinálsz?

Sokféle forrásból. Van például a Momentán Társulat, aminek alapító tagja és résztulajdonosa is vagyok. Van egy színházunk, repertoárunk, ami nagyon beindult. Itt oktatunk is, és üzleti szférában is mozgunk vele.

Jómagam bár jópofa dolognak tartom ezt az impovizációs műfajt, egy jó játéknak, ámde tét nélkülinek, ráadásul akkor inkább már otthon játszom barátokkal, családdal. Győzz meg, hogy érdemes elmenni hozzátok!

Mi ezt nagyon szórakoztatón és profin tudjuk csinálni. És egyébként egy nagyon nehéz műfaj. A rövid változata valóban csak szórakoztató, a hosszú forma viszont nemcsak az, és ebben szerintem benne van az a fajta tét és mélység, amiről beszélsz, mindamellett, hogy spontán tud maradni. Amerikában ez utóbbit például művészetnek tekintik. És ez valóban egy csoda: áll két-három ember a színpadon kellék, díszlet nélkül, és a semmiből megteremt valamit. Megcsinálnak egy Csehovot vagy egy Szürkületi zóná-t, Agatha Christie-t. Minden ott születik, csupán abból a három közönség által felvetett szóból. És képesek megteremteni az illúziót. A színészet nekem most csak ez. Persze ha hívnának, mennék máshova is játszani, de nem keresem a lehetőségeket, castingra sem járok. A filmszínészkedés persze azért hiányzik, de nem nagyon. Ha egyszerre jönne egy jó szerep és egy jó rendezés, biztos, hogy a rendezést választanám, még ha kevesebb pénzzel is járna.

És mit gondolsz, miért maradtak el a felkérések miközben sikereid voltak főszereplőként is?

Azért mert Kovács Lehel sokkal jobb, és hasonlóan néz ki. A viccet félretéve, nem vagyok olyan jó színész, nem ez a szakmám. De például felkértek már játszani amerikai független filmbe is. Egy itt élő amerikai rendező látta a Terepszemlé-t, és ez alapján hívott a főszerepre a The boy on the train című nagyjátékfilmjébe. Amerikában már volt fesztiválon, és most volt nemrég Miskolcon a magyar bemutatója is. Ez egy road movie, ketten vagyunk egy fantasztikus amerikai színésszel, James Eckhouse-zal. De hát ez extrém eset, és ebből nagyon kevés van.

Ha már újra a színészkedésnél lyukadtunk ki, szerintem a te gyenge pontod rendezőként, meglepő módon, épp a színészvezetés. Például Rózsaszín sajt esetében.

Azt valóban vallom, hogy a casting az igazán fontos, minden ott dől el, utána már – ideális esetben, ha jó volt a casting – nemigen kell ezzel foglalkozni, és nem sokat tesz hozzá a rendező, hagyni kell csak, hagy csinálja a színész a dolgát. Én általában a minimalizmust szeretem a vásznon, meg a természetességet, és arra azért nem sokan képesek Magyarországon. Persze nyilván bezavar, amikor nemcsak rendezem, hanem még játszom is a filmben.

Nyilatkoztad, hogy nem érezted jól magad a főiskolán. Rosszkor voltál rossz helyen?

Nem hiszem. De tény, a közösség sem volt olyan jó, sem amiket letettünk évenként az asztalra. Szerintem senki sem szerette azt, amit csinált, legalábbis a rendezők közül. A tanárok részéről sem éreztem azt a bizalmat és kíváncsiságot, tisztelet a kivételnek. Persze rengeteget köszönhetek nekik, de jól valóban nem éreztem magam.

Simó Sándor öröksége, hogy nagyjátékfilmként így jöttem filmmel indítottál?

Igen, de hát annyi ember választja ezt a témát tőle függetlenül is. Mindemellett Simó szerintem nem csinálta rosszul, hogy ezt adta vizsgafilmnek. Ám a Rózsaszín sajt-ot nem „így jöttem” filmnek szántam és tekintem.

Ha nem is „így jöttem” film, de azért egy igencsak személyes történet. Ráadásul a főszereplője is vagy, fontos a személyes jelenléted, a nagy őt pedig feleséged, Lisztes Linda játssza.

Valóban forgatás előtt pár hónappal vettem el, és rákövetkező évben született az első gyerekünk. És biztos volt bennem egy lenyomati vágy, hogy hasonlítsanak a dolgok a filmemben az élethez. És ha már a feleségem, és alkalmasnak találom a szerepre, miért ne lehetne ő a nagy ő a vásznon is. Ez se példa nélküli a filmtörténetben, ez a fajta kikacsintás.

Hangoskönyveket is készítettél…

Igen, vakoknak olvastam fel 70 regényt. Ez 700 óra felvételt és 1000-1200 stúdióban töltött órát jelent. Beleszerettem ebbe a műfajba, ezért önként és dalolva csináltam. Én választhattam, így a kedvenc könyveimet olvastam fel. Jól blattolok, viszonylag kevés hibával olvasok. És itt csupán fel kell olvasni, nem előadni, hiszen nem szereti a hallgató, ha megmondják neki, hogyan értelmezze a művet. E feladatnak köszönhetően van, hogy a városban átkísérek egy vakot, és felismeri a hangom. Lehet, jobban ismernek, mint a mozinézők – én vagyok az a filmrendező, akit a vakok ismernek a legjobban.


A "mezei néző" c. blog a Pesti barokkról

Kortárs magyar regényből írt színdarabot előadatni merészségre vall, illetve azt is mutatja, hogy az adott színház ez esetben nem kifejezetten bevétel-centrikusan gondolkodik. Mivel az Orlai Produkció magánszínházi vállalkozás, a saját forrásaira támaszkodik csupán, sejthetjük, hogy az előadás létrehozóinak szívügye volt a regény, és hittek abban, hogy a témája sokakat érdekelni fog.

Megkockáztatom, hogy az előadás létrehozása leginkább az egyik főszereplő, Kern András számára lehetett fontos, hiszen az ő neve áll a színlapon színpadra alkalmazóként is, akit munkájában dramaturgként Upor László támogatott.

Én ugyan - tapasztalatból - nem szoktam nagyon bízni a regények színpadi átdolgozásában, ráadásul ez esetben ennél is súlyosabb a helyzet: ahogy megjelent, azonnal belefogtam ebbe a jó vaskos regénybe, de szokásomtól eltérően nem olvastam végig, mert kifejezetten untam. ( "Túl van írva"- mondanám, ha hitelesen leírhatnék egy ilyen mondatot én, akinek szinte minden posztja lehetne fele olyan hosszú is...) Mit tehetek, nem hozott lázba 1984 Pestjének világa, sem a bulik, sem az emlegetett berugások, sem a markánsan megjelenő pesti miliő. Nem lett úrrá rajtam a nosztalgia, nem győzött meg, hogy bármilyen mértékben is közöm lenne ehhez a világhoz. Engem ekkoriban az foglalkoztatott legjobban, hogy Miskolcról a lehető legtöbbször "fel" tudjak utazni Pestre, színházat nézni.

Ezek után logikusan következhetne a kérdés, hogy akkor miért nem blicceltem el ezt az előadást, hiszen annyi mindent kihagytam mostanában...

Biztos vagyok abban, hogy a Belvárosi Színház törzsnézői számára a legnagyobb vonzerőt Kern András és Szabó Kimmel Tamásszemélye jelentette, rájuk épül az előadás egyébként is, így aki miattuk megy nagyot nem csalódhat, mert a két és fél órányi idő nagy részében valóban őket is láthatja a színpadon.

Én viszont leginkább a rendező, Göttinger Pál munkájára voltam kíváncsi. Valamelyest ismerve a regényt, kíváncsi voltam, hogy mit tud ebből az anyagból kihozni, és reméltem, hogy a végeredmény számomra is élvezhető lesz.

Két nap távlatából is elmondható, hogy igen, a rendező most is jó munkát végzett, csak azt sajnáltam, hogy egyes szövegeket nem tudott megrövidíttetni, amelyek kicsit öncélúan a pesti miliő leírását célozták és leállították a történet bonyolódását. Helyenként megszaladt, máskor kicsit döcögött az előadás, és én ugyan nem bánom, ha lassú színházat nézek, de azok a nézők, akikkel beszélgettem az előadásról, szintén unatkoztak itt-ott. Ezek a leginkább Kern András által elmondott szövegek helyenként kabarétréfákra is hasonlítottak, sokan nevettek, tehát nyilván szerették is ezeket, de érezhető volt, hogy némiképpen kilógnak az előadásból. 

Ennek ellenére vagy ezzel együtt Kern András nagymama alakítása jól sikerült és el lehetett fogadni, sőt szeretni lehetett. Aki megakad azon, hogy egy férfi nőt játszik, annak mondanám, hogy igazából önmagában is furcsa, ha ülünk a színházban és valakiről elhisszük, hogy most éppen egy király. Ehhez képest nem akkora különbség, ha ráadásul ellenkező nemű is a szerep. Kern Andrásnak jól áll a nagymama és Szabó Kimmel Tamással igazán bensőséges kapcsolatot sikerül létesíteniük. És ez fontos, mert ez az egyetlen valódi szeretetkapcsolat, amit látunk az előadásban, az egyetlen érték.

Ugyan az előadás óriási erőkkel törekszik a nyolcvanas évek hangulatának felidézésére, amelyben a praktikus díszlet (Szalai József) és jelmez (Cselényi Nóra) mellett korabeli slágerek megszólalása (részben az egészen nagyszerű Mészáros Máté által) is sokat segít, mégis ez csak a felület, a lényeg egyetlen középpontba állított emberi sors részletes bemutatása, mégpedig a Szabó Kimmel Tamás által játszott Koszta Jánosé.

Szabó Kimmel Tamás más előadásban is brillírozik unokaként (lsd. A folyón túl Itália), és jelen esetben egyedül ebben a minőségében érezheti magát otthon. Egy fiatal kora ellenére már életunt, cél nélkül kallódó nőcsábász, aki a nagyanyján kívül valóban nem képes senkihez kötődni, kapcsolatait csak ideig-óráig tudja működtetni. Ez a nagy unatkozás más szerzőktől is ismerős már, eszünkbe juthatna Sarkadi Imre jónéhány alakja is, de hozzájuk képest ez a férfi sokkal "puhább" és kisebb kaliberű. Egy egészen kiskaliberű átlagember nyavalygását látjuk, aki nem emelkedik ki egy fél fejjel sem közülünk.

A színésznek ahogy máskor is, most is van elég energiája, hogy vigye az előadást, fenntartsa a lehetőséghez képest érdeklődésünket, bár tudjuk, hogy ha rá emlékezni is fogunk, ez nem az a színházi este, amelyik hosszú évekre mély nyomot fog bennünk hagyni.

Ugyan az előadást nézve sem lett rajtam úrrá a nosztalgia, örülni tudtam az egyes színészeknek, a már említett két főszereplőn túl elsősorban a kisebb karaktereket megszemélyesítő Mészáros Máténak és Grisnik Petrának, akik mindketten elérik, hogy élesen elváljanak egymástól szerepeik.

Mészáros Máté két másként kellemetlen karaktert is kapott, hősünk pénzéhes és szószátyár nagybátyját, aki kényszeresen énekelgeti a kor slágereit, másfelől ő az a tisztviselő, aki a besúgók beszervezésével is foglalkozik. Mindkét szerep hálás, amikor a színen van nem érezzük, hogy döcögne a történet. (János barátjának apja is, de ez kevésbé lesz nyomatékos.)

Grisnik Petra egy jelenet erejéig ugyanennek a barátnak az anyja, de elsősorban mégis Mariként, a korábbi barátnőként emlékszünk vissza rá, aki mindent megtesz, hogy meggyőzze magát arról, hogy minden rendben és nem csalják meg, másfelől neki is jutott egy hivatalnok-szerep, amelyben egész más színészi eszközökkel élhet - kicsit szintén a kabaré felé közelítve.

Az újabb barátnőt, Évát László Lili kapta, aki sikeresen érzékelteti a lány felszínessége mellett azt, hogy szerethető és szeretni tudna ő is - a nagymamához neki is sikerül kötődnie, bármilyen valószínűtlen is. Ez a feladat kevésbé hálás, ennél egyedül csak Schruff Miláné feledhetőbb, akinek leginkább csak az a feladata, hogy alkalmanként megjelenve hősünket kapacitálja a kivándorlásra, amelyhez Jánosunknak hol van kedve, hol meg nincs, attól függően, hogy éppen mivel foglalkozik, álmokat kerget vagy bele van ragadva a valóságba, a "létező szocializmus világába", amely leginkább a szomszéddal összekötött WC emlegetése által válik nyugtalanítóvá.

Az előadás szövegének összeállításakor az alkotók törekedtek arra, hogy művelődéstörténeti adalékokat is felelevenítsenek a nézőkben a nyolcvanas évek Pestjéről és a jelenlévők jelentős része valószínűleg még emlékezett is a megemlített régi utcanevekre, helyszínekre, nem kizárt, hogy sokan szívesen nosztalgiáztak.

Összességében az előadás megtekintése azoknak ajánlható, akik a felsorolt színészek iránt érdeklődnek, vagy különösen kötődnek a nyolcvanas évekhez, netán olvasták és szerették Dés Mihály regényét. Lehet, hogy az ilyen nézők nincsenek is kevesen...


Szirmai Marci: Remény - teljes film!





zenés filmszatíra, 16 perc

Szereplők: Bezerédi Zoltán, Gyabronka József, Friedenthal Zoltán, Vasvári Emese és sokan mások
Rendező: Szirmai Márton, Operatőr, konzultáns: Pálos György, Zeneszerző: Pirisi László, Jelmez: Szakos Kriszta, Látvány: Nyitrai Anna, Hangmérnök: Várhegyi Rudolf, Gyártásvezető: Naszódi Katalin, Vágó: Szirmai Márton, Producer: Tóth Lajos, Kuczkó Andrea, Társproducer: Rajna Gábor, Sipos Gábor

A miniszterelnök szomorú, mert a kutatások szerint az országa a legboldogtalanabb Európában. De semmi vész!
A kormány a helyén, stábunk pedig a nyomában van. Mi így búcsúztatjuk el ezt az izgalmas évet.

Színházi kínálat az adventi időszakban

Az ünnepvárás időszakában is szép számmal válogathatunk a színvonalas produkciók közül. Adunk néhány tippet, hova érdemes ellátogatni decemberben.

My fair lady


Centrál Színház, december 6., 7., 8. 19:00, 19., 20., 31. 14:30, 19:30, 27. 14:30

Tompos Kátya és Alföldi Róbert főszereplésével látható George Bernard Shaw fanyar-szellemes példázata férfi és nő örök párviadaláról, amely Alan Jay Lerner és Frederick Loewe csodálatos dalaival az egyik legszebb és legnépszerűbb musical. A Puskás Tamás által színpadra álmodott előadás friss és szenvedélyes hangnemben meséli el újra az ősi mesét a szerelemről. Eliza Doolittle, a szegény, rongyos virágáruslány egy este belebotlik a különc nyelvészbe, Higgins professzorba, aki könnyelműen fogadást köt: a lányból hat hónap alatt hercegnőt farag. A csodálatos átváltozás kemény munka mindkettejük számára, ám végül lehet, hogy a tanítvány felülmúlja mesterét. Az előadásról szóló kritikánkat itt olvashatja.

A Pál utcai fiúk


Vígszínház, december 1., 8., 10., 16., 21., 22., 23. 19:00, 17. 15:00, 19:00, 31. 16:30, 20:30

A magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotását, Molnár Ferenc ifjúsági regényét rendezte meg Marton László zenés játék formájában a Vígszínházban. A grund közös gondolkodásunk része lett, de ugyanígy mindnyájan emlékezünk az einstandolásra, a gittegyletre, a füvészkertre, a nagy csatára és persze Nemecsekre, aki feláldozta magát a grundért és a társaiért. Költészettel és emlékekkel teli hívószavak ezek, amelyeket minden generáció újra-és újra felfedez magának. Az előadáshoz most Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián írt fülbemászó, csupa érzelem, csupa dallam betétdalokat, amelyeket minden bizonnyal még évek múltán is dúdolni fogunk!

A Meztelen Bohóc


Müpa, december 14., 15., 16. 19:00, 17. 15:00, 19:00

Itthon és külföldön egyaránt sikert sikerre halmoz a Recirquel Újcirkusz Társulat, amely A Meztelen Bohóccímű előadásában Magyarországon korábban még sosem látott trükkökkel kápráztatja el rajongóit. Mindannyiunkban számos kép él a bohócokról, amelybe a csetlő-botló figurától a dörzsölt tréfamesterig sokféle karakter belefér. Vági Bence rendező-koreográfust és a legkiválóbb fiatal artistákból álló csapatát elsősorban az érdekelte, mi van a bohóc örökké mosolygós, festett maszkja mögött. Az előadásban átvitt értelemben és szó szerint is lehull az álarc. A lélegzetelállítóan látványos produkcióban Sárik Péter közreműködik zongorán.

Karácsonyi kínálat a Belvárosi Színházban


További információkért kattintson!

A színházat szerető közönség számára talán már ismerős lehet, hogy Karácsonyhoz közeledve az Orlai Produkciós Iroda különleges bérletakciót kínál nézőinek népszerű előadásaira. Az idei kínálatban tizenhat produkció szerepel, köztük a Benedek Miklós és Vári Éva főszereplésével látható Aranytó, Hernádi Judit önálló estje, a Hernádi PONT, az öt éve töretlen sikerrel futó Gyógyír északi szélre, vagy a legutóbbi bemutató, a Bocs, félrement. A három előadásból álló szabad bérlet 2016. november 1. és december 24. valamint 2017. január 8. és május 31. között váltható be a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda ebben az időszakban játszott előadásaira.

Pesti Barokk – Négykezes kritikánk

Pest ’80


szerző: Pál Zsófia

A Belvárosi Színház idei első bemutatójában a nyolcvanas évek Pestje elevenedik meg. Igazi időutazás ez, amely során elgondolkodtató látleletet kaphatunk arról, milyen volt a kor hangulata, hogyan éltek elődeink, milyen gondolatok foglalkoztatták őket és milyen problémákkal küszködtek. Az igazi meglepetés akkor történik, amikor rádöbbenünk, hogy a világ talán nem is változott annyit azóta.

A Pesti Barokkot Kern András jelenléte határozza meg, aki nem csupán a főszereplő nagymamát alakítja, de Dés Mihály regényéből ő készítette el a színpadi változatot is. A történet középpontjában a Kern alakította nagymama harminc év körüli fia, Koszta János áll, akinek életét nagy mértékben befolyásolja a nyolcvanas évek közhangulata. Az instabilitás pedig nem csupán az országra, de hamarosan rá is jellemző lesz. Nemcsak rapszodikus nőügyeivel és országa helyzetével kell egyenesbe kerülnie, de azzal a ténnyel is, hogy ebben a káoszban csupán nagyanyjára hagyatkozhat.

Az előadásban Szabó Kimmel Tamás játssza ezt a fiatalembert, akinek a világhoz, önmagához és a helyzetekhez való hozzáállása nagyban változik a történet folyamán. Súlyos döntéseket kell hoznia, amelyek érdekes ábrázolási lehetőségeket kínálnak az őt játszó színésznek. Szabó Kimmel azonban korántsem válik olyan meghatározóvá, amennyire a karaktere engedné. Koszta János érdekfeszítő változáson megy keresztül, ám hiányzott számomra mindezek hatványozott érzékeltetése. Jeleneteiben és megnyilatkozásaiban a színész nem olyan hangsúlyos, mint amennyire tehetségéhez és szerepéhez mérten elvárnánk tőle. Ennek ellenére számos olyan monológot kap, amelyben magára talál a darab során, és elkezdi megfejteni karaktere lényegét.

A fiatal színész által játszott János nagyanyja az, aki körül az események zajlanak. Kern elhivatottsága dicséretre méltó a mű iránt, ám puszta jelenléte nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész előadást. Erős kisugárzású és egyedülálló színművész, ám hiába vannak jelen kiválóan eltalált poénok és helyzetkomikumok, nem erősítik meg őt teljesen a szerepében. Nem ismerjük meg annyira az asszonyt, hogy kellőképpen megrázzon bennünket a története. Végső konklúziója elgondolkodtató, ám sokkal erősebben zárta volna a darabot, ha Kern jelenléte is legalább ennyire erős és meghatározó lett volna. Jóval nagyobb hatást gyakoroltak rám az előadás mellékszereplői. Mészáros Máté brillírozik saját szerepeiben: elsősorban a szórakozott, ám kihívást kereső nagybácsi szerepében, akiként minden színpadon töltött pillanatában hiteles és meggyőző. Bánfalvi Eszter szintén több szerepben jelenik meg, és mindegyiket más oldalról megközelítve, hitelesen alakítja. Emberi közelségbe hozza a fiatalember párját, Marit, és a gépleolvasó hölgyet is. László Lili egyetemista hallgató először lép a Belvárosi Színház színpadára, János kissé naiv, ám fontos szerepet játszó szerelmeként. Ő az, aki álomszerű megjelenéseivel keretbe zárja az előadást is.

Az, hogy a színdarab témája különleges helyet foglal el az alkotók szívében, egyáltalán nem vitás. Ez a fajta tiszteletadás és fejhajtás végig érezhető az előadás során, amely végül Kern András karakterének végső anekdotájában csúcsosodik ki. Ilyen helyzetben azonban nehéz elkerülni azt, hogy az ember ne misztifikálja túl a saját gyermekét. Hiába ugyanis a nagy mértékű tiszteletadás, ha a dramaturgia már nem képes megtartani a színdarab súlyát. Ennek következtében sok jelenet után megakad a lendület, nem történik következetes építkezés, ez pedig számos üresjárathoz vezet.

Bár ez a vonal sok esetben megbicsaklik, az a cél, hogy bemutassák és érzékeltessék a kor esszenciáját, nem vall teljesen kudarcot. A korra jellemző helyzetek kiválóan kerülnek kifejezésre a szereplőkkel történő eseményekben. Nagy teret kap a disszidálás gondolata, a megfigyelések, a Kádár-kor eszméje, a fiatalság hektikus érzelmi világa, az emlékezés humoros bája. A karakterek is ezen vonal mentén fejlődnek, próbálják megtalálni helyüket a káoszban és meghozni a leghelyesebb döntéseket.

Az esetek többségében egy színdarabban ilyenkor erősen előtérbe kerül az a tüköreffektus, amikor elődeink problémáival fordítanak szembe bennünket, és meglepődünk, mennyire hasonlítanak saját gondjainkra. A Pesti Barokk esetében mégsem ezt érzem a fő célkitűzésnek, Göttinger Pálrendezésében ugyanis sokkal erősebben van jelen a megemlékezés ereje. A reflektálás abban az esetben van jelen, ha az ember személyesen megszólítva érzi magát, felismer egy helyzetet, problémát, amellyel ő is küzdött vagy éppen küzd, ezt pedig visszavezeti a színpadon látottakra. Nem mindegy az sem, hány évesen és milyen történetekkel a háta mögött ül be az ember erre az előadásra. Valószínűleg többet fog jelenteni az idősebb korosztály számára, azokra, akik nem csupán történelemkönyvekből értesültek a Kádár-kor eseményeiről, hanem át is élték és kellően meg is szenvedték azt az időszakot.

Az előadásban ugyanis prioritást élvez a cél, hogy pontosan és a kort igazán jellemző helyzetekkel, megjelenő problémákkal nagyítsák fel és mutassák be a pesti nyolcvanas éveket. Kár, hogy ez hátrányára válik az előadás dramaturgiájának, valamint egy olyan mondanivaló felépítésének is, amely által akár érzelmi katarzissal is végződhetett volna a színdarab.

Amerika!


szerző: Bereczki Ágota

Pesti és barokk, a ’80-as évek barokkja. A Dés Mihály regényéből Kern András által komponált, Göttinger Pál rendezte színpadi változatot október 6-án mutatta be a Belvárosi Színház. A Kádár rezsim alatt formálódó kisrealista világot, annak eszméit és túlélési lehetőségeit egy oldottabb világra vetíti rá a darab, ahol minden ideológiai rendszert felülírnak a felnőtté válás általános kérdései, a szerelmek, a barátok, a törődés, egyszóval az emberi kapcsolatok. A rendezés térkialakításának egyszerűségébe oltja hangulati elemeit, könnyed zene és fény használat, a kommunizmusból születő játék, valamint erős humorizálás jellemzi az előadást.

A Koszta János köré csoportosuló körülmények egy felhígult kommunista korszak mindennapi nosztalgiáját mintázzák, annak minden savanyú élvezetével és számító fullasztásával együtt. Koszta János, mint a korszak fiataljának metaforája, kényelmesen elveszett egyede az édes-fanyar Kádár világnak: egymásba ömlő nőügyei, kavargó barátságai, állandó készséges segítsége egyetlen nagyanyja oldalán, mind kiegészítői a felnőtté válás viharának. A felelősségvállalás kérdése még égetőbb egy olyan korszak derekán, amelyik sem morális, sem pedig konkrét fizikai támaszt nem nyújt a fiatalok kibontakozásához, így újabb reális hozadék lép elő: a gyerekvállalás, már ötlet szinten meddő vállalkozásnak bizonyul. Sokuk számára egyetlen megoldásként a kivándorlás ígérkezik, így válik minden probléma placebójává Amerika…

A kisméretűre szabott díszlet segítségével tűntek még nagyobbnak maguk a karakterek, ezáltal a minimalitás kiemelő funkciót kapott, így a könnyed humorral körbefont játékban befogadhatóbbakká váltak a falak felett néhol eltűnő, majd ismét előbukkanó szereplők. Ennek ellenére, néhol mégis azt lehetett érezni, hogy a szűkre szabott térben nem mindig születik meg a hitelesség képzete. A sokszor keserűségben gomolygó alakok ütköztetése gyakran elhalványult, majd a végső jelenetben felmerülő igencsak komoly témának, az abortusznak jelenléte, összeegyeztethetetlen kontrasztban állt az eddig kiépített hatáselvvel.

A zárójelenet szolgál ellenpontként Szabó Kimmel Tamás könnyed hétköznapisággal megrajzolt Koszta Jánosának, és annak egysíkú hanyagsággal meghozott döntéseinek. A végig nemtörődöm figura életének egyetlen biztos pontjába, a nagyanyjába kapaszkodik, aki nyílt érzelmeinek egyetlen birtokosa. Elvesztése után a magába fordulás természetes következményként hat, ellenben a taszító-laza magatartás nem változik. Az utolsó jelenetben megjelenő embriót ábrázoló alakzatból áradó füstben, nemcsak Koszta János életreflexiói, de az előadás egésze vesz nem várt váltást. Talán ez a hangsúly áthelyeződés az, ami megtöri az addig kiélezett koncepciót.

Az ügyetlenül szeretetreméltó nagyi játékában Kern Andrást láthatjuk, aki természetesnek ható humorával élettelivé alakítja a figurát, a nemi eltérés nyomai szinte észrevehetetlenek. A humor kirobbanó, a kapcsolati szálak elmélyítése viszont hiányos. A női alakok, Bánfalvi Eszter és László Lili, színen tartózkodásának ideje nem képes kifejteni egyéniségük meghatározó elemeit, nehézkessé válik kiismerésük, így a hozzájuk fűződő viszonyok is. Mészáros Máté, mint hebehurgya, de körmönfont testvér, a kizsákmányoló rendszer szépen kivitelezett allegóriájaként jelenik meg, míg a Schruff Milán alakításában egy barátot látunk és egy barátság látszólag őszinte tartópillérét. Az előadásban létrejövő viszonyhálózat így leginkább haszonélvező érdekszövődményekkel kapcsolódik egymáshoz, nyílt vagy elhomályosított megnyilvánulásokban. 

A karakterek jellemvonásai és a színpadkép kialakítása mindezek ellenére képes megteremteni azt a felszabadult légkört, amelyet egy komédia elvár. A Pesti Barokk című előadás pedig, tematikai súlyossága tükrében is, minden ízben könnyed kikapcsolódást ígér.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed