Ha black out van a színpadon, akkor sincs katasztrófa


Aki látott már improvizációs előadást a Momentán Társulattól, biztos nehezen hitte el, hogy tényleg nem készültek semmit előtte. Pedig így van: minden ott születik meg az orrunk előtt a színpadon. Ezúttal kifejezetten zenés produkcióval lepik meg közönségüket. Hogy ez milyen lesz, és hogy az improvizáció mennyire felszabadító, arról Bódy Gergő alapító taggal és a csapat zeneszerzőjével, Pirisi Lászlóval beszélgettünk.

- Megfordult a fejemben, hogy szokásomtól eltérően nem készülök fel erre az interjúra, és akár improvizálhatnánk is, de aztán elvetettem. Improvizálni ugyanis nagyon nehéz, legalábbis az agyonkontrollált, túlszervezett hétköznapokban mindenképp. Sokan épp ezért csodálnak titeket szerintem.

Bódy Gergő: Mi az improvizáció színházi formáját űzzük, de ez alapvetően egy kreativitás-, személyiség- és kommunikációfejlesztő műfaj, amit a hétköznapokban is gyakorolni lehet. Reggeltől estig tulajdonképpen mást se csinálunk, de ha kimondjuk, hogy „improvizáció”, akkor lehet, hogy stresszesen hat.

Pirisi László: Az ember ragaszkodik a bejáratott útvonalaihoz és viselkedésformákhoz: reggel 7-kor fölkel, 7.10-kor megissza a kávéját, 7.35-kor elindul a munkába. De közben egy csomó befolyásoló tényező éri, amire reagálnia kell. Ha ezt felismerjük, és megtanulunk veleélni, egy idő után felszabadulunk. Egyszer csak átfordul a dolog, és már nem félünk tőle.

Bódy Gergő: Nem szól másról, mint hogy nyitott vagy, figyelsz a körülötted lévő dolgokra, hagyod, hogy hassanak rád, válaszolsz, és közben engeded működni a kreativitásod és a fantáziád. Színházi nyelven az improvizáció szintén a figyelemről és a kíváncsiságról szól, akár az alapelőadásunkról, a Rögvestről, akár a re:Verzéről, akár a Fiúk kettenről van szó. Ezek az tulajdonságok mindenkiben megvannak – bár lehet, hogy valakiknél ez el van nyomva.

- Eléggé sokan felnőtté válva tapasztalják meg, mennyire kontrollálttá, kiszámíthatóvá válik az életük, és már semmi spontaneitás nincs benne.

BG: Sok elfojtással élünk, ez tény, de nem olyan nehéz felszabadítani a nézőket. A mi előadásainkon eltelik 10-15 perc, és már érzik, miről van szó: hogy itt bármit mondhatnak, azt fogjuk csinálni. Ráadásul a legtöbb előadásunkon a nézők 30 százalékát a törzsközönség teszi ki, és ők nagyon beindítják a maradék 70-et. Havi 6-8 céges fellépésünk is van; a közép- és felsővezetők sokszor elmagyarázzák nekünk előtte, hogy a dolgozóik merevek, picit félősebbek, ezért fogjuk majd vissza magunkat. Elindul az előadás, és két perc múlva egy felszabadult, röhögős, nagyszájú csapattal találjuk magunkat szembe. Az intézményi keretek között, a céges policy szerint ezek az emberek úgy viselkednek, ahogy elvárják tőlük, de abban a pillanatban, hogy megnyitod a csapokat, kitör az egyéniségük.

- Aki színházba megy, általában irtózik attól, hogy interaktívan bevonják az előadásba. Mihez kezdtek a nézők fenntartásaival?

BG: Céges környezetben jobban meg kell ezzel küzdeni. De aki az Impró – kreatív töltőállomásra jön, a saját színházunkba, az nem véletlenül jön; nagyjából sejti, hogy mire számíthat.

PL: Nem az a cél, hogy rossz helyzetbe hozzunk bárkit is, hanem hogy együtt játszunk. Magam se szeretem, ha elmegyek egy színházi előadásra, és azzal az ígérettel ülök be, hogy néma szemlélő leszek, és egyszer csak oda jön valaki, hogy táncoljak vele. Már tapasztaltam ilyesmit. Nálunk az, aki be van szorulva a székébe, hogy „úristen, csak fel ne szólítsanak”, az első meghökkenés után már jelentkezik is, vagy bekiabál egy jó ötletet, mert látja, hogy semmi rossz nem történik; nem fogják kirángatni a színpadra és megalázni.

- Mennyiben kapnak ilyenkor a nézők „hagyományos” színházi élményt?

PL: A hagyományos színház hatásrendszere egészen más: ott az individuum, a saját érzékelés nagyobb szerepet kap, frontális a dolog. Nálunk az „itt és most”, a pillanat, a közösségi élmény mozgatja az előadást.

BG: Nem is színházi, hanem improvizációs társulatnak tartjuk magunkat. A nézőkkel játszótársak vagyunk. Semmi nincs megírva, megbeszélve, az ötleteik, fantáziáik alapján születik meg az előadás. Közösen vagyunk szerkesztők, dramaturgok, alakítók. A hagyományos színházban nem kell hozzátenni semmit, csak gondolkozni.

- De színházi kötődésű emberek dolgoznak itt, nem?

BG: Alapvetően igen. Viszont van közöttünk dramaturg, zeneszerző, látványtervező, nyelvtanár, filmrendező, fotóművész. Senki sem hivatásos színész, bár többen végeztünk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen: én műsorvezető-riporter szakon, Várady Zsuzsi dramaturg szakon, Tóth Barna filmrendező szakon. Szerintem nagy pozitívum, hogy a Momentánon kívül mindenkinek van legalább három élete, és azokból be tudja hozni a különböző ingereket a színpadra. Az interaktív műfajban folyamatosan reflektálni kell a nézőkre; van egy közös valóságunk, ebben játsszunk.

PL: A műfaj ezt generálja is. Minél többet csinálod, minél jobban kapcsolódsz a nézőkkel, annál jobban rányílsz a világra, annál kíváncsibb vagy, mi történik például a 4-es, 6-os villamoson.

- Kell-e ehhez extra lélekjelenlét, amivel a váratlan helyzetet kezelni lehet?

PL: Inkább az a fontos, hogy el tudd engedni a spontaneitástól való félelmedet, és felhagyj a kudarckerülő stratégiával. Ez levetkőzhető. Nem történik katasztrófa, ha a színpadon nem jut eszedbe semmi. Előbb-utóbb eszedbe fog. Nem szabad rágörcsölni.

BG: A szükséges készségek többsége, a ritmusérzék, az asszociációs képesség, az önismeret tanulható és fejleszthető. Minden héten csinálunk tréningeket, ahol ezeket gyakoroljuk, de drámacsoportjaink is vannak „civileknek”.

- Laci, te zeneszerzőként hogyan kapcsolódsz be a munkába?

PL: A feladatom lényegében az, hogy ülök a színpadon, és együtt gondolkodom a többiekkel. Hangokat és zenéket teszek a jelenetek alá, próbálom kitalálni a következő lélegzetvételt. A közönségtől rengeteg impulzust kapunk a játékra vonatkozóan a helyszíntől kezdve a karaktereken át a megjelenítendő érzelmekig, ezek alapján próbálok zeneileg „közlekedni”. Ha egy kávézót kérnek, akkor kávéházi atmoszférát teremtek, és megszólal a békebeli zongora az örökzöld slágerekkel, plusz a kávéházi zörejek. Ha tudományos-fantasztikus sztoriban vagyunk, akkor annak megfelelő zenei világot jelenítek meg.

- A te fejedben tehát van egy katalógus, aminek folyamatosan pörgeted a lapjait?

PL: Régen katalógusnak neveztem volna, de most már inkább felhőnek hívnám. 12 év alatt kialakult bennem az a mechanizmus, hogy ha nézek egy filmet, vagy látok egy jellemző szituációt, akkor azok szinte azonnal beépülő esettanulmányokként működnek a későbbi munkámra vonatkozólag. Zörejeket keresek, digitalizálom őket. Ez egy lavina, egyre jobban generálja magát. Előadás közben rettenetesen pörög az agyamban az információ, de már nem 68 klisé van jelen, hanem inkább milliónyi adattöredék. Alapvetően nem szólalok meg, bár mesés jelenetekben hoztak már be zenemanónak, vagy csárdajelenetben cigányzenésznek (nevet).

- A re:Verzében most meg fogsz szólalni.

PL: Ez inkább egy interaktív improvizációs koncert, elsősorban a dalokon van a hangsúly: minden a közönség által inspirált, javasolt szövegekből épül fel. Szőke Szandra jazzénekessel mindenfajta kötöttség nélkül csinálunk belőlük teljesen új dalokat. Alapvetően nem beszéljük meg a témákat, de most január végén nagyon szeretnék az újévi fogadalmakkal játszani. A karácsonyi előadásunkban például az volt a téma, hogy mit szeretsz és mit utálsz az ünnepben; megzenésítettük a halászlé receptjét is, vagy megkérdeztük, hová utaznának az ünnepek alatt. Ha Hajdúszoboszlóra, akkor a neten megnéztük az ottani szállodák értékeléseit, és azokból énekeltünk egy dalt. Egy ilyen előadáson a közösségi élmény hatásán keresztül nézőként is kieresztheted a gőzt, Előfordulhat például, hogy a közönség egy része egy emberként nevet fel az újra és újra ismétlődő tévés Love Actually-maratonok abszurdumán. Ez a fajta előadás is működik egyébként céges környezetben, mert ott rengeteg feszültség van, amit érdemes dalba önteni. Az ügyfélszolgálati szituációkban unalomig ismert mondatok megéneklésén nagyon nagyot szoktak nevetni az emberek.

BG: Én pont ezért szeretem a re:Verzét. Nekem arról szól, hogy a szürke mókuskerékben, még a villamos zakatolásában is meg lehet találni a ritmust, a metró zúgásának is van különlegessége. Az újságos bácsi is dúdol. Körülöttünk csomó szépség, izgalom, csoda, szín, zene van – csak a hozzáállásodon múlik, hogy észreveszed-e.

- Volt-e már black out-ok a színpadon?

BG: Hogyne!

PL: Folyamatosan. De nem történik semmi. Többnyire valaki észreveszi a csapatból, és ad egy ötletet, amivel menti a helyzetet. Igazából nincsen reménytelen szituáció, nincs kudarc – pont ez adja a szabadságát. Ha lefagytál, hát lefagytál; akkor ott a kolléga, aki hoz egy impulzust.

BG: Van, hogy nem megy át az infó, és a közönség ezt látja is. De ettől improvizáció az egész. Sőt, sokszor a közönség jobban szereti azokat a pillanatokat, amikor félreértünk valamit. A hiba a bizonyítéka annak, hogy tényleg nincs semmi megbeszélve.

PL: Cirkuszba sem csak azért megy az ember, hogy lássa az artistát átmenni a kötélen egyik oldalról a másikra, hanem egy kicsit azért is, hogy lássa leesni. Hogy bebizonyosodjon, hogy ő is halandó ember biztonsági zsinór nélkül, akivel lehet azonosulni. És mi történik ha leesik az artista? Semmi. Ha a zsinór nem is, elkapja a háló.

BG: Annyira erős szerintem az improvizációban az élmény, hogy itt, a szemem előtt történik minden, meg hogy nézőként bekiabálom, hogy „űrállomás”, és akkor a következő jelenet egy űrállomáson játszódik, hogy nem baj, ha nem tökéletes. Nem is teszünk ígéretet, hogy tökéletes lesz, de a nézők se várják el. Azt akarja látni, hogyan születik meg előtte a pillanat. Elmondja, mi a hobbija, és éneklünk róla egy dalt.

- És ha valaki közületek rossz passzban van aznap?

PL: Ha nem adsz infót, akkor is adsz infót, tehát fel tudod vinni a színpadra úgy, hogy szórakoztató legyen és működjön. Nem teszed tönkre vele az előadást, hanem a lélektani hozadékait alkalmazod. Más színt hozol be az előadásba, könnyebben kijön egy karikírozott negatív karakter. Zenei síkon a rossz passz, vagy a rossz kedv drámaibb zenéket, balladákat eredményez. Ha beépíted a játékba a negatív dolgokat is, sokkal könnyebben feldolgozod, kiröhögöd őket.

BG: A többiek ilyenkor segítenek, ezért is van öt játékos a színpadon. Én vagyok a műsorvezető, és mikor megérkeznek a többiek, már látom, hogy vannak, kinek volt fárasztó napja. Figyelek, hogy ilyenkor olyan infót kérjek neki a közönségtől, vagy olyan játékba hívjam ki, ami ilyenkor nem jön ki rosszul.

- Milyen az, ha rosszul sikerül az előadás?

PL: A körülmények tudják hátráltatni, tehát nem rosszabb, inkább nehezebb előadásaink vannak. Amikor nehezebben jutunk el a közönséghez, mert mondjuk olyan a tér: fönn vagyunk egy hatméteres színpadon, és a közönség első sora körasztaloknál ül, 22 méterre tőlünk.

BG: Vagy hat darab oszlop van a teremben, és a közönség fele nem lát minket. Nemrég volt egy céges karácsonyi bulink. Nem tudtuk előre, de volt előttünk egy egyórás prezentáció a jövő évi tervekről és büdzsékről. Ezután kaptuk meg a közönséget – tulajdonképpen zombikat. Na innen szép nyerni. A céges rendezvényeken mindig nehezebb, mert aki eljön az Impró Töltőállomásunkra, az Momentánt akar látni. A cégeseken 150-200 ember elénk van ültetve kötelező jelleggel. Őket 6-8 perc alatt, még mielőtt előveszik az okostelefonjukat, meg kell győzni, hogy elhiggyék, jó élményt fognak kapni. Az okostelefon az valóban elég durva: 2016-ben ez a mérője, hogy valami gond van, még nem kaptuk el a közönséget 100 százalékig.

- Mikor a Fiúk ketten-t láttam, rettenetesen izgultam, mielőtt megszólaltam. Ez az az előadás volt, amiben a meleg pár céges vacsorára ment volna, de előtte összevesztek.

BG: Az egy nagyon nehéz előadás volt, emlékszem... Azzal a problémával szembesültünk, hogy kioltotta egymást a nézőktől kért két titok: nekem azt a titkot dobták be a nézők, hogy szeretnék valakit behozni a szexuális életünkbe, Rada Bálintnak pedig azt, hogy félrelépett. Két perc után esett le, hogy kész a megoldás, mi lesz itt a konfliktus? Mesterségesen kellett generálnom egy sértődést, mert nem volt tétje az két ember problémájának. A végére összeállt, de az első húsz percben elképesztő pánikban voltam. Tanulságos volt; azóta el is mondjuk a közönségnek, hogy tökmindegy, milyen titkot adtak az egyik félnek, attól vonatkoztassanak el. De te miért féltél?

- Mert nem szeretek szerepelni, és szokatlan volt a helyzet.

PL: Ez annyira fel tud lazulni, hogy egy idő után néző és néző között alakul ki dialógus a nézőtéren.

BG: Ez alapvetően az iskolarendszer hibája szerintem. Ötéves koráig ahhoz szoktatják az embert, hogy szerepeljen, énekeljen, verset mondjon, menjen ki a Mikuláshoz, majd hatéves korától 45 percig kussolni kell. Ez tök durva váltás egy gyereknek. A tanár néni 80 évre beléd fojtja a kreativitást. Frontális tanítás van, ő előad, te csöndben írod, majd visszaböfögöd a következő órán. Az ember felnőve aztán beül ide, és nem mer megszólalni, mert azt gondolja, úgyis hülyeséget mond, úgyis kiröhögik, az ő ötlete úgyis szar...

- A teljesítménykényszer a kreativitást is blokkolja. Épp ezért van benne a nézőben értetlenség és bámulat, mikor titeket néz.

PL: Ha görcsölsz, akkor attól félsz, hogy butaságot mondasz, és kinevetnek. De ha ránézel a színpadra, és rájössz, hogy ott is fesztelenül beszélnek butaságokat, az sokat lazít a szorongáson.

BG: Ez csak annyi, amit a Laci mondott: minimális esélye van a kudarcnak. Belénk van ültetve az elképesztő félelem, mert mindig az van kipécézve, hogy mit nem tudsz, mi a gyenge pontod, miért kaphatsz egyest? Sose az, hogy mit tudsz, mire jöttél rá, mik az erősségeid. A civil ember el se kezd próbálkozni, mert úgyis hibázik. Itt meg az van, hogy próbálkozom, mert úgyse lehet hiba! Ezt kell megugrani. Ezért is mondom el mindig aRögvesten, hogy ez egy olyan este, ahol nincs rossz ötlet. Senki nem minősítheti rossznak az asszociációdat. Jogod van hozzá. Egyik se jobb, mint a másik. Az improvizáció is erre épül: ha valami a fejedben megjelenik, akkor az nem véletlen. Ebből következik a szabadság.

Dinyés Dániel: A komolyzene egy élő organizmus, amit nem komoly arccal, hanem mint a gyermekek, komoly játékossággal kell előadni

Dinyés Dániel évek óta töretlen sikerrel vezeti az Operabeavatókat - az Ördögkatlan Fesztiválon indult, jelenleg a Kamrában havonta futó előadások kezdeteiről, az előadói stílusáról, a Göttinger Pállal közös munkájáról és az idei Cosí fan tutte próbáiról kérdeztem őt.

Hogyan, mikor és hol kezdődött az Operabeavató?

A messzi múltban kezdődött, 2007 körül, a Pinceszínházban. Akkor Gárdos Péter volt ott a művészeti vezető, aki megkért arra, hogy tartsak komolyzenei délutánokat – ezek alkalmával esett egyszer a választásom a Figaro házasságára, amelyből részleteket elemeztem. Ekkor még nem volt rendező és azt hiszem, három hét alatt volt nagyjából négy alkalom ezekre a koncertekre, de itt nemcsak operákról, hanem pl. Schumann-dalokról is szó esett. Így lettek ezek az első alkalmak, amikor „beavatóként” beszéltem zeneművekről.

Könnyen ment a kezdetektől fogva?

Egyáltalán nem. Az a fajta előadói és beszédstílus, amit az Operabeavatókon használok, még a beavatók előtt alakultak ki a VI. kerületi zeneiskolában. Ugyanis azon ritka zenészek közé tartozom, akik szerettek zeneiskolában tanítani. De ezt én sem tudtam magamról addig, amíg Magyar Margit – a zeneiskola csodálatos igazgatónője – fel nem kért engem arra, hogy tartsak zeneszerző-előkészítőt és zenetörténet órát iskolásoknak. Ez a 8-tól 21 évesig tartó korosztály elég nagy kihívás elé állított engem, mert hogyan kötöm le a korban egyáltalán nem egyező gyerekek összességét. Ehhez egy olyan beszédmodort, mesélési módot kellett kitalálnom, ami lehetőleg a jelenlevő ifjúság legalább kétharmadát megfogja. Egy fontos problémára azonnal rá kellett jönnöm: a jelenlegi tanítási rendszer a fiataloknak egyáltalán nem köti össze időben és térben a történeti és történelmi pontokat. Tinódi Lantos Sebestyén, Shakespeare, hűbér rendszer, Claudio Monteverdi különálló pontok a fejükben, semmi közöset nem látnak bennük, így azt sem érthetik, hogy mindezekre micsoda hatást gyakorolt egy wittenbergi templomkapura kiszögezett 95 pont. Az sem esik le semelyiknek sem, hogy a barokk templom, ami mellett naponta elmennek, nagyrészt a színtere volt mindannak, amiről mint ködbe vesző messzi múltról tanultak. Ezt próbáltam meg legelőször orvosolni. A gyerekeket úgy kezdtem el tanítani, hogy az első órák teljes egészében művészettörténet órák voltak, kor- és korszak-áttekintések, melyeket nemcsak a teremben tartottam, hanem elvittem őket barokk templomba, a szecessziónál a Zeneakadémiára. Megtanultuk meglátni a közöst a barokk templom díszítő elemei és Bach szerkesztési módja között, a szecesszió ornamentikája és Mahler burjánzó szólamai között. Mindezt úgy, hogy érthető és élvezhető legyen: ez volt a legnehezebb. A taktika végül az lett, hogy a magasztosságot el kellett hagyni az órák/beszélgetések során, ugyanakkor megtartottam a komolyságot – a játékosságon keresztül. Érzékeltetni kell a mondanivalóját egy zeneműnek, de nem mindenáron elfogadtatni. És a legfontosabb: meghagyni nekik a szabad véleményalkotás jogát! Ha valamiről dönthetnek, akkor oda fognak figyelni, mert a valami felett döntés luxusa előhozza az emberből a figyelmet. A hatalmi pozíció, hogy dönthet egy korszakalkotó zseni műve felett, hogy jó-e, meglepően sok gyerekből hozza elő a kíméletlen ítészt és ezért magát komolyan véve meg is teszi azt a szívességet, hogy valóban odafigyel. És ezzel sokszor nyertem csatát, miközben ők készítették, hogy lefelé tartsák a hüvelykujjukat, az bizony sokszor kanyarodott váratlanul felfele. A komolyzene egy élő organizmus, amit nem komoly arccal, hanem mint a gyermekek, komoly játékossággal kell előadni. Ehhez sok zenei improvizációra volt szükségem, hogy meg tudjam mutatni a rossz és jó verzióját is az adott zenei helynek, hogy mitől lesz egy zene Fülesmackó- vagy Tom és Jerry-kísérőzene és mitől magas művészet. Ennek a zeneiskolai három évnek köszönhetem azt, ami az operabeavatói stílus lett. Én egy szerencsés családban nőttem fel, édesapám képzőművész lévén a bátyám és én olyan művészi közegben és művészettörténeti háttértudással kezdtük meg az iskolai tanulmányainkat, amelynek unikalitásáról fogalmunk sem volt. Édesapám megtanította, hogyan kell egy képet vagy egy reliefet úgy nézni, hogy azt, mint egy képregényt végig tudjam olvasni, hogy a szimbólumokat (pl. egy nő lábánál látható kutya vagy tükör) megértsem, mit is jelentenek művészettörténetileg. A szellemi része így alakult ki az Operabeavatónak, a gyakorlati megvalósulása Bérczes László megkeresésének köszönhető, amikor az első Ördögkatlan Fesztivál szervezése folyt. Három előadást tartottam, az első alkalommal 80-an, a második alkalommal 180-an voltak, a harmadikról pedig már el kellett küldeni embereket, mert nem fértek be. Ehhez a felfutáshoz elég volt egy nap! De hogy mi a titka ennek a sikernek, a mai napig nem tudom pontosan, de ezt majd az elemzők fogják megmondani, nem én.

Mikor és hogyan került az Operabeavató a Kamrába?

Három éve, az egyik Ördögkatlan után kerestek meg engem a Katonától, hogy csinálnék-e Operabeavatót náluk? Én megkérdeztem: miért csináljak Operabeavatót Budapest egyik vezető prózai színházában? Nagyon egyszerű – hangzott a válasz –, mert ha nem itt, akkor majd máshol fogod megcsinálni. Ez a faék egyszerű bizonyítási rendszer megnevettetett, úgyhogy igent mondtam.

Kaptál kritikát az előadásmódod miatt? Van, aki komolytalannak tart?

Biztosan van, aki így vélekedik erről, de ez hozzám még nem jutott el. 

Miért Ascher Tamással és Göttinger Pállal dolgozol együtt?

Ascher Tamást mindig nagyra tartottam, ám amikor személyesen megismerkedtünk, akkor nagyon megkedveltem, mind a munkamódszerét, mind az élethez való hozzáállását. A Vígszínházban találkoztunk, amikor a Hamvai-Darvas-Varró trió darabját, a Zöld kilencest készítettük együtt. Nagyon szórakoztatott engem az ő próbametódusa és őt is az enyém, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot és a mély tiszteletből táplálkozó kedves froclizást egymás iránt, ami minden jó közös munkának az alapja, hát még az Operabeavatóké. A katonás megkeresés idején azonnal ő jutott eszembe, hogy noha addig nem dolgoztam az Operabeavatókon rendezővel, de vele színesen és érdekesen tudnánk együtt ezt létrehozni. Akkor épp Ausztráliában rendezte a Ványa bácsit, amikor felhívtam, de két perc alatt dűlőre jutottunk és miután hazajött, belevágtunk. Majd Tamás egyre elfoglaltabb lett, és néha könnyebb volt kiderítenem, hol lakik az Úristen, mint őt utolérni telefonon (ne feledjük, akkoriban még rektor is volt a szokásos elfoglaltságai mellett), így aztán kellett hoznom egy érvényes döntést rendező ügyben, hiszen jól látható volt, hogy maga a formanyelv, amit közösen kitaláltunk, remekül működik. Így jutottam el először csak gondolatban Göttinger Palihoz, majd Tamást is megkérdeztem róla, aki nagy örömmel adta választásomra áldását, így felhívtam Palit, hogy elvállalna-e egy Operabeavató-rendezést. Tudtam, hogy ezzel bedobom a mélyvízbe (ő is tudta, hogyne tudta volna), hiszen a Katona színpadán Aschert helyettesíteni, senkinek sem egyszerű kihívás, de pontosan tudtam azt is, hogy Pali muzikalitása, hozzám közel álló közvetlen stílusa, momentános improvizációs múltja és nem utolsó sorban a rendezői tehetsége minden helyzetet meg fog oldani és nem lesz probléma. Ez így is lett, sőt! Az idei Cosí fan tuttét már egyedül Pali rendezi, tekintve, hogy egy operát veszünk végig és az évad végén egy teljes művet mutatunk be. Ezt a teljes évadon átívelő munkát Pali tudta magabiztosan bevállalni, bár így is egyeztetési zűrzavarok tucatjaiban vagyunk, de képzelheted, mi lett volna, ha ezt még egy-két kontinentális hívással is súlyosbítjuk Tamás kapcsán. Vérzett a szíve erősen, hogy nem tudja elvállalni, de biztosított minket érdeklődéséről, és ahogy ismerem, a kritikája elől sem menekülhetünk a bemutató után… Hál’ Istennek!

A korábbi évadokban mi alapján vettétek sorra a zeneműveket (pl. Rigoletto I-II.), s mitől függött, hogy egy vagy két estén át foglalkoztatok velük?

Volt egy Mozart-évadunk először, csak az ő operái voltak, mindegyikből kettő vagy három estét tartottunk. Hogy hány estét töltöttünk evvel, ez kizárólag az énekesektől függött, hogy mikor ki tud eljönni. Ugyanis esténként csak két énekessel lehetett dolgoznom, teljesen érthető financiális okok miatt, de két énekessel nem lehet egy egész operát végigvenni. Ezért nekem komoly logisztikázásba került, hogy amit megmutatunk az egyes művekből, az érdekes is legyen és csak két énekes kelljen hozzá. A rákövetkező évadban azokat az operákat vettük végig, amik ennek az egyszerű és szükségszerű szervezési elvnek eleget tudtak tenni. Plusz nagyon fontos feltétel önmagam számára, hogy csak olyan operáról tartok beavatót, amit minimum egyszer már betanítottam, tehát a tudásom evvel kapcsolatban önjáró legyen, se a hangokon, se a „miért”-eken ne kelljen gondolkoznom az opera kapcsán, miközben előadok. De ez a válogatásnak is csak jóindulattal nevezhető évad engem egy idő után nem inspirált eléggé, úgy éreztem, hogy nem tudok fejlődni, és nem láttam egy utat, amin tovább tudnék lépni. Mindez azért fontos, mert különben az ember könnyen önismétlővé, unalmassá válhat, és ezt minden erőmmel el akartam kerülni. Így azt gondoltam, hogy beszüntetem egy évre az előadásokat, amíg kitalálom, hogyan tovább. Ezekkel a problémáimmal szembesítettem a Katona vezetőségét is, meg a beavatókon résztvevőket, és bár mindenki nagyon megértette, hogy így nem akarom tovább folytatni, ugyanakkor afelől is biztosítottak, hogyha abbahagyom a sorozatot, akkor másnap a halakkal alszom, mint Luca Brasi… Így aztán Palinak vázoltam fel először, meglepően kevés gondolkodási idő után, azt a nagyívű tervet, hogy „egy évad-egy opera-egy teljes előadás”. Palinak tetszett és megpróbáltuk kitalálni, hogy hogyan is lehet végigvinni egy ilyen komplex munkát, és hogyan is lesz majd az évad végére ebből egy komplett előadás. Mivel ilyet még senki nem csinált előttünk, mindent az alapoktól kell kitalálnunk a színházzal karöltve és bár idáig jól vettük az akadályokat, még rengeteg mindent kell megoldanunk, amíg a végére érünk. De már hatalmas siker, hogy négy állandó és magasan kvalifikált operaénekes szereplőnk van: Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát és Cseh Antal és két csodásan éneklő színészünk: Pálmai Anna és Kulka János. Az alapkoncepciómhoz tartozott, hogy a két machiavellista szerepre két színészt találjunk a Katona nagyszerű gárdájából, akik cselekedtetik a dolgokat a négy énekessel. Hab a tortán, hogy nemrég szerződött Kulka János a Katonába, mert Don Alfonso szerepét egyszerűen rá találta ki Mozart és da Ponte. Pálmai Anna pedig hatalmas meglepetés, a natúr énekes tehetség, csodás hangi lehetőségekkel rendelkezik, és ami mindennél fontosabb: óriási szorgalom és lelkesedés van benne ez iránt. Szeptember óta hetente két korrepetíciót tartok mindkettőjüknek, óriási melót végeznek, és már a beavatókon is világosan látszik, hogy mindketten fényesen megállják hangilag a helyüket az énekesek mellett. Az énekeseknek meg színpadilag kell kapaszkodni utánuk. Szerintem évad végére a júniusi bemutatóra mindenki jól fog járni, hát még a közönség. 


Állítólag olyan képességed van, ami megsúgja, ha valakinek a beszédhangját hallod, egyből tudod, mekkora és milyen énekhangja van.

Ez nem képesség, hanem tapasztalat és mindenki rendelkezik vele, aki mint én, már 15 éves kora óta énekesekkel foglalkozik napi 8 órában. Biológiai és fiziológiai jelek árulkodnak erről nagyrészt, néha az sem kell, hogy megszólaljon az illető, a csontszerkezet, a homlok és sok minden alapján nyolcvan százalékosan meg lehet mondani, hogy milyen a hangja valakinek, ezek fiziológiai tények. Persze a legérdekesebb mindig az a húsz százalék, amit álmodban nem gondoltál volna, hogy olyan hang jön ki valakiből. De mindez még húsz százaléknyit sem számít, ha nincs kitartásod és szorgalmad, nem csak a hangod, hanem a pálya iránt is.

Elégedett vagy az idei Operabeavató haladásával?

Hogy hogyan „halad”, azt nem tudnám megmondani, de nagyon izgalmasnak találom. Azt azért elárulom, hogy nekem az izgalmat mindig Pali teszi bele, engem minden este ez érdekel a legjobban. Szépen, tisztán lát dolgokat és élményszerű minden megszólalása, amikor történéseket a színpadi lehetőségek fényében magyarázza. Régóta és elég pontosan ismerjük egymást, és jelenleg mindkettőnket olyan új utakra kényszerít a beavató általunk kitalált stílusa, hogy semelyikünk sincs biztonságban, ezért tudásunk teljes fegyverzetében kell mindig jelen lennünk. És ennél többet nem kívánhat senki munkától.

Miért ezzel a fix négy énekessel dolgozol együtt a Cosí fan tuttén?

Amikor végiggondoltam, kik jöjjenek, több dolgot kellett számításba vennem: alapvető volt a muzikalitás és fontos, hogy jól, inspirálóan tudjanak együtt dolgozni színészekkel. Szempont volt még az is, hogy olyan énekesek jöjjenek, akiket tökéletesen ismerek, de valami újabbat szeretnék belőlük kihozni, amiről maguk sem tudták, hogy bennük van. Engem az operajátszás attól a perctől vonz, amikor a kis vagy nagybetűs ember van a színpadon, amikor a szerzők által megteremtett világnak az élete kezd el pezsegni és nem a rendezői üzenni akarás. Nemrég itt volt Magyarországon Ervin Schrott Don Giovannit énekelni. És bár egy világsztárt mentem megnézni, amikor megjelent, én „csak” egy élő és forrón lüktető Don Giovannit láttam! Ez a férfi, egy nem jó rendezésben, de Don Giovanniként lélegezve megváltoztatta a színpadot, mert helyszín lett, az énekeseket, mert viszonyok lettek, és az operát, mert történet lett. Semmi másra nem törekszünk a Cosi kapcsán, mint hogy ez ott, a Kamra színpadán is, létrejöhessen. 


szöveg: Csikós Kornélia

Ezt nézd meg - Levélszerelmek

Ezen a héten két olyan előadást ajánlunk, amelyekben a szerelem nem első látásra, hanem sokadik olvasásra érkezik. Igaz, az egyikben a szerelmesek csak hiszik, hogy még sosem látták egymást.

Illatszertár (Centrál Színház, rendező: Puskás Tamás)
László Miklós darabja 1937-ben kezdte karrierjét a Pesti Színházban, ami akkor még a mai Centrál Színház épületében működött, így tulajdonképpen hazatalált. Előtte azonban még bejárta a világot, és több alkalommal meg is filmesítették. A legutóbbi változat - Meg Ryan és Tom Hanks főszereplésével - A szerelem hálójában volt, 1998-ban. De emlékezetes az a magyar tévéjáték is 1987-ből, amelynek egyik szereplője, az Asztalos urat játszó Kern András most a drogéria tulajdonosát alakítja.
A két világháború közötti Budapestet felidéző színdarab egy olyan békebeli világról szól, ami persze a valóságban egyáltalán nem volt olyan békebeli, mindenesetre a szebbik, nosztalgikusabb oldaláról. Egy olyan üzletről, ahol az üzlet mellett még az emberek - legyenek vevők vagy eladók - is számítottak. Örömeikről, reményeikről, csalódásaikról. És két emberről, akik egy távkapcsolatban, levélszerelemben keresik a boldogságot. A poént - ha valaki nem ismerné - nem szeretnénk lelőni, az viszont nem titok, hogy ez volt Bereczki Zoltán egyik első olyan szerepe, amellyel elindult a musical színjátszás felől a próza irányába, olyan játszótársakkal, mint Pokorny Lia, Simon Kornél vagy - a már említett Kern András mellett - Cserna Antal.
"Az előadás nagy erőssége, hogy a színészi játékok professzionalitása miatt nem ragad össze a szánk a márctól, hanem megbocsátható vacsi utáni nassolás lesz az estéből” - írta Hodászi Ádám a 7óra7-en. Nassolni meg, ugye, (majdnem) mindenki szeret.
Az előadás január 16-án, 19 órától látható a Centrál Színházban. Aki lemaradna róla, legközelebb február 4-én 19 órakor nézheti meg.


Gyógyír északi szélre (Belvárosi Színház, rendező: Göttinger Pál)

A levélszerelmek ahelyett, hogy kimentek volna a divatból, az e-mailek elterjedésével új erőre kaptak, velük együtt pedig a levélregények is. Az osztrák szerző, Daniel Glattauer regénye, amelyben egy félreütött e-mail cím miatt keveredik levelezésbe Emmi és Leo, hamar nemzetközi bestseller lett.
Egy levélregényt színpadra állítani? Nem könnyű feladat, hiszen nem túl mozgalmas alaphelyzet, hogy a színpad egyik felén egy színésznő, a másikon meg egy színész monologizál. Fullajtár Andrea és Őze Áron monológjaiból mégis valódi dialógus, valódi kapcsolat születik. Ahogy kritikájában Ugrai István írta: „éppen ez ragadja meg őket egymásban. Hogy nincs gát. Hogy nincs kell, hogy nincs muszáj. Csak lehetőség van. Csak szabadság van. A szabadság mámorító íze jön át a sorokon, és azt ragasztják a billentyűre. Kapcsolatuk a kapcsolatukról szól, a két emberről és a kapcsolat alakulásának a reflexiójáról.”
Hogy Emmi és Leo találkoznak-e, és hogy lehet-e jövője ennek a levélszerelemnek, azt persze nem áruljuk el, de aki kíváncsi rá, megnézheti január 16-án 19 órakor a Belvárosi Színházban, vagy február 4-én 20 órakor ugyanott.


Az előadásokat a 7óra7.hu ajánlja.

forrás: http://port.hu/

Most már aztán biztosan megújul a POSZT

Egyhangú döntéssel Magyar Attilát választotta a Pécsi Országos Színházi Találkozót (POSZT) szervező cég ügyvezetői posztjára a cég tulajdonosi taggyűlése.

Ahogy arról beszámoltunk, a Pécsi Országos Színházi Találkozó tulajdonosa, a POSZF Kft. ügyvezetői pályázatára hárman jelentkeztek. Közülük a szakmai bizottság Magyar Attilának szavazott bizalmat. A döntést most jóváhagyta a Kft. taggyűlése is.

Magyar Attila, a pécsi Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. gazdasági igazgatója – aki nem azonos az ismert színésszel – elmondta: minden erejével, tudásával azon lesz, hogya következő három év a sikerről és ne a botrányokról szóljon.

Úgy fogalmazott, hogy az elmúlt évek POSZT-tal kapcsolatosszomorú tapasztalataiból okulva pályázatában vállalta, hogy a legfontosobb színházszakmai kérdésekben a most felállítandó szakmai tanácsadó testületre támaszkodik. A testület feladata lesz a versenyprogram kiválasztásának, a zsűrizési tematika kialakításának, a díjazási koncepció lefektetésének írásbeli szabályozása, megteremtve a zavartalan működés lehetőségét.

Garanciát jelent

Őri László, Pécs alpolgármestere elmondta: az új ügyvezető egyhangú szakmai támogatása garanciát jelent a POSZT megújulására. Az alpolgármester sikernek nevezte, hogy „olyan egység jött létre, amelyről fél évvel ezelőtt még kevesen álmodtak”. A „nehezen megtalált egyensúly” megőrzése a továbbiakban a színházi szakmán múlik – tette hozzá.

Megjegyezte: céljuk, hogy a POSZT egyszerre legyen aszínházi szakma magas színvonalú, nemzeti jelentőségű seregszemléje és a közönségnek művészi élményeket nyújtó színházi fesztivál.Az alpolgármester szerint Magyar Attila pályázata ezt az irányt jelöli ki a POSZT számára.

Az ügyvezetői posztra Magyar Attila mellett Kiss László rendező, valamint Göttinger Pál rendezővel és Lévai Balázs televíziós szerkesztővel, rendezővel közösen Komáromi György, a fővárosi Radnóti Miklós Színház gazdasági igazgatója is pályázott. A bírálóbizottság január 4-én hallgatta meg a pályázókat. Akkor formai okokra hivatkozva egyhangúlag elutasították Kiss László pályázatát. Komáromi György pályázatát ugyancsak egyhangúlag nem támogatta a grémium.

A POSZT-ot szervező Pécsi Országos Színházi Fesztivál Közhasznú Nonprofit Kft. keddi tulajdonosi taggyűlésén a Magyar Színházi Társaságot Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaságot Vasvári Csaba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója, Pécs városát pedig Őri László képviselte.
Az új vezetők

A nyertes pályázatot hárman jegyzik: Magyar Attila mellett Szűcs Gábor és Kővári Zsuzsa is az aláírók között vannak. A pályázat ide kattintva érhető el.

Magyar Attila korábban a Pécsi Janus Pannonius Múzeum gazdasági és műszaki vezetője volt, 2015 óta a pécsi Zsolnay Örökségkezelő Kft. gazdasági igazgatója. Szűcs Gábor Jászai Mari-díjas rendező, a Mozaik Művészegyesület elnöke, az NKA Színház és Táncművészeti Kollégiuma, valamint a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács (NEÉT) tagja. Volt az Echo TV kreatív igazgatója és a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti igazgatója. Kővári Zsuzsa a Zöld Pardon Kft. ügyvezetője.

A POSZF Kft. korábban rendelt egy, a POSZT történetéről és lehetséges jövőjéről szóló tanulmányt a Mozaik Művészegyesülettől, amelynek elkészülését az NKA a miniszteri támogatás keretéből 5 millió forinttal támogatta. A tanulmány szerzője Szűcs Gábor volt.

A Magyar Narancs a POSZT-pályázatról

Jordán Tamás elárulta nekünk, ki lesz a színház új főrendezője, és miért adta el a szombathelyi lakását

Hogyan sikerül a POSzT-ot újraéleszteni? 2017-ben újra pályázik, vagy van már utódjelöltje? A szombathelyi színház Kossuth-díjas igazgatójával beszélgettünk.  
- A 7óra7 színházi oldal nemrég összegyűjtötte a tavalyi év legfontosabb negyven előadását. A szombathelyi színház is felkerült a toplistára, mindjárt két előadással: a Vitéz Mihállyal és a Makrancos Katával. Ennek fényében, bár évad közepén járunk, hogy érzi, milyen évet zártak?

- Ha tehetném, nemcsak a 2015-ről mondanék csupa jót, hanem az elmúlt két és fél évünkről, ami várakozáson felül jól sikerült. Díjak sora jelzi ezt: a POSzT-on, a Vidor fesztiválon, a Városmajori Színházi Szemlén kiemelkedően teljesítettek előadásaink, illetve a színikritikusok is több ízben díjazták produkcióink alkotóit. Díjakban és szakmai elismerésben tehát nincs hiány. Ha nem szezonban gondolkodom, akkor tényleg a tavalyi naptári évet tartom a legerősebbnek.

Nagyon jó mentális állapotban van a színház, alig van fluktuáció, együtt a csapat, ennek is köszönhető, hogy az előadásaink ilyen egyenletesen jó minőséget hoznak. A bemutatókon túl nagyon sikeresek az egyéb programjaink is, a gyerekeknek szóló Gubanc, vagy A kék pék című előadás, a Thea-tér programjai, például a Kötelező olvasmány, a Miért szép... és a Császárok napja, vagy a Bábelna.

- Így, a színházalapítás tizedik évfordulójához közelítve kezd beérni a munka, kiforrta magát a színház?

- Nagyon relatív, mikortól datáljuk a szombathelyi színházalapítást. Való igaz, 2007. októberében kezdtük el, de akkoriban mindössze hárman dolgoztunk itt. 2008-ban szerződtettük az első színészeket, akkor ősszel indult az első próbaidőszak, 2009. januárjában lett az első bemutatónk, a 9700. Utána, 2010. februárjában az épület felújítása miatt ki kellett költöznünk, és ideiglenesen az MMIK lett az otthonunk. Ezt az időszakot sem lehet teljes értékűnek tartani, mert rengeteg kompromisszumot kellett kötnünk. 2011. január 22-én aztán hivatalosan is átadták az új épületet, beköltözhettünk és bemutattuk „Az ember tragédiáját”. Ez az a dátum, amikor már ténylegesen színháza lett Szombathelynek. Teljes értékűen öt évről beszélhetünk tehát.

- Milyen most a viszonya a szombathelyi városvezetéssel?

- Korrekt és kiegyensúlyozott, tényleg.

- Volt idő, amikor színház környékére se jártak a helyi jobboldali politikusok.

A tapasztalatom az, hogy ebben az új kurzusban gyökeresen megváltozott a helyzet. Amikor a közgyűlésben vagy bizottsági üléseken a színház szóba kerül, rokonszenvvel viseltetnek irántunk. Figyelnek ránk, sok politikus eljár a bemutatóinkra is.

- Mennyire fogadják el vagy reklamálnak egy-egy szókimondóbb, nyersebb darabnál, gondolok például a Makrancos Katára? Nem kapott telefonokat utána?

- Nem jellemző, bár informális beszélgetések során, volt, aki kissé nyersnek találta. Ennyi. De hivatalosan nem koppintott a fejünkre még senki, és ez így van rendjén.

- Milyen darabok voltak leginkább a szombathelyiek körében megosztóak?

- Jeles András rendezései általában, mostanában viszont úgy tapasztaljuk, kezdik elfogadni, ha a színház merészebb eszközökkel él. Kíváncsian várom, hogyan fogadja majd a közönség a következő bemutatónkat, A mi osztályunkat, Tadeusz Slobodzianek kortárs darabját, ezt a rendkívüli és megrendítő holokauszttörténetet. Az izgatottságom és a kíváncsiságom a tetőfokára hág, ha erre az előadásra gondolok, teszteljük a közönséget és magunkat is. Lukáts Andor rendezése is nagyon erősnek ígérkezik, a szereposztás is kivételes.

- Mik voltak a legsikeresebb darabok?

- Szakmai értékelésben a Szentivánéji álom, a Parasztopera, a Vitéz Mihály és a Makrancos Kata mellett a Tizenkét dühös ember, illetve a Ványa bá is, nézik majd az idei POSzT válogatók ezt is. A nézők nagyon szeretik A dzsungel könyvét, de még nem előzte meg nézettségben az Anconai szerelmeseket. A padlás is nagy siker, de ez csak most kezdett.

- Béres Attila, a színház korábbi főrendezője a Miskolci Nemzeti igazgatója lett. Jön valaki a helyére?

- Már közölte az információt a közösségi oldalán, úgyhogy elmondhatom: Réthly Attila, aki több sikeres karneválszínházi produkciót illetve legutóbb a Ványa bát jegyezte nálunk, idén szeptembertől a színház főrendezőjeként folytatja tovább. Augusztusig viszont még a Thália Színháznál marad.

Béres Attilával ittléte alatt azonban hosszabb távra is együtt gondolkodtunk, most már körvonalazódik, hogy a következő évad is nagyon erős lesz, rangos rendezői névsorral: Zsótér Sándor, Horgas Ádám, Mohácsi János, Valló Péter illetve Réthly Attila és reményeink szerint Ascher Tamás. A szezont pedig Alföldi Róbert és Béres Attila egy-egy rendezése zárja.

- Szerzők? Milyen előadásokat láthatunk?

- Azt szeretem, és általában az is a gyakorlat, hogy a rendező javasol darabot a társulat ismeretében. Mindenkitől kérünk 2-3 ajánlatot, és utána elkezdjük rakosgatni az ajánlatokat, hogy a kínálat kiegyensúlyozott legyen, találjunk benne vígjátékot, és komolyabb mondanivalójú produkciókat is.

- Közben talán sikerül a POSzT-ot is megmentenie. Új vezetője lett, részt vett a pályázatok elbírásában. Most mi a helyzet?

- Nem volt nálam defibrillátor, de Szombathely ugye a segítés városa, én is úgy működtem, hogy talán sikerült ezt az egészet újraéleszteni.

A pályáztok elbírásánál én a Magyar Színházi Társaságot képviseltem. Az ügyvezetői posztra három pályázat érkezett. Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója Göttinger Pállal és Lévai Balázzsal közösen adta be szakmai anyagát. Magyar Attila, a Zsolnay Negyed gazdasági igazgatója (Az Echo TV korábbi kreatív igazgatója) pedig Szűcs Gáborral és Kővári Zsuzsával közösen pályázott. A harmadik aspiráns Kiss László rendező volt, de formailag érvénytelennek nyilvánították az ő anyagát.

A három kurátor közül ketten, Őri László, Pécs alpolgármestere mellett a Magyar Teátrumi Társaság delegáltja, Rázga Miklós pécsi színigazgató is Magyar Attila pályázatát szavazta meg. A Magyar Színházi Társaság azonban nem voksolt rá, mert nem tartotta kielégítőnek a pályázat szakmai részét. Nem láttuk biztosítva, hogy a válogatás és a zsűrizés szakmai alapon történik majd. Meggyőződésünk szerint akkor jó a POSzT, ha elfogadható a versenyprogram, és nem vált ki nagy vitákat.

Ezért volt egy javaslatom, amit épp ma tárgyalnak Pécsen, eszerint: jöjjön létre egy 12 tagú szakmai testület, amelyre az ügyvezető igazgató a szakmai kérdéseket, a válogatás és a zsűrizés mikéntjét bízhatja. Ez a 12 tagú testület felügyeli aztán az érdemi munkát.

- Egyik felét a Teátrumi Társaság, a másikat pedig a Színházi Társaság adja?

- Nem, sikerült egy ennél magasabb szintű, szakmaibb megoldást találni. Olyan művészek lesznek tagjai, mint Máté Gábor, Mácsai Pál, Hegedűs D. Géza (ő lesz az elnöke), és Rátóti Zoltán, de sorolhatnám a többieket is. Az ügyvezető pedig csak akkor bírálhatja felül a testület munkáját, ha gazdasági akadályok merülnek fel.

- Ön is tagja lesz?

- Nem, szándékosan nem akartam, de fel se merült. Nem szívesen lennék benne, mert azt remélem, hogy a szombathelyi társulat is rendkívül érdekelt lesz majd a POSzT-ban, nehogy az összeférhetetlenség gyanúja felmerüljön. 2016-ra még tavaly kijelölték a válogatókat, így az új testület a 2017-es POSzT kapcsán kezdi meg munkáját. Bízom abban, hogy a 2017-es POSzT már békességes lesz.

Mintha kevesebbet látnánk Szombathelyen, többet játszana budapesti színházakban, mint itt.

- Muszáj időnként megmutatnom magam Budapesten is, ha én évekre kiesnék a színészi vérkeringésből, akkor meggyengülne a szakmai tekintélyem. A neves, országos hírű rendezőkkel is itt nyílik mód egy esetleges jövőbeni szombathelyi tervekről beszélni, és a szakmai adminisztrációval is Pesten van lehetőségem kapcsolatot tartani, ami a szombathelyi színház szempontjából nem elhanyagolandó. A Rózsavölgyiben vannak szerepeim, játszom a Radnóti Színház Platonov című előadásában, amit Alföldi Róbert rendezett, és Az én és a kisöcsémben, az Operettszínházban.

Viszont minden évben legalább egy produkcióban játszom itt is, sőt, ebben a szezonban két szombathelyi szerep is vár rám, a Szent Mártonról szóló „Köpönyeg és palást” című darabban én alakítom majd az idős Szent Mártont. Izgalmasnak ígérkezik ez a munka, a mű remekül artikulálja, ahogyan az idős Márton következetesen élte és várta el másoktól is az alázatos szerénységet, mennyire nem értett egyet a rongyrázó, fényűző egyházi törekvésekkel. A darab terjedelmes része Szent Márton kiállásáról szól az állami beavatkozás ellen. Talán nem lesz érdektelen a téma. A másik produkció, amelyben Szombathelyen játszom, Machiavelli Mandragórája lesz, amit Valló Péter rendez, és amit nemsokára el is kezdünk próbálni.

- Úgy tudjuk, hogy itteni lakását is eladta. Már nem annyira tartja fontosnak, hogy szombathelyiként tekintsenek önre?

- Dehogynem, csak amikor 2007-ben lejöttünk, a fiam 10 éves volt. Ahhoz, hogy nyugodtak legyünk, le kellett költöztetni magunkhoz a párom édesanyját, hogy legyen, aki vigyáz rá, ha mi dolgozunk. Ezért kellett egy olyan házat vennünk, ahol kényelmesen elfértünk, ami egyébként tetemes hitelfelvétellel járt. Azóta Benedek 19 éves lett, és a nagymama visszaköltözhetett Budapestre, a Hadnagy utcai ház pedig már túl költségesnek bizonyult, ezért kerestünk egy kisebbet és olcsóbbat. Most a Rumi úton lakunk.

Lánya, veje is színész, fia színházi környezetben nőtt fel. Ő nem készül erre a pályára? Vagy inkább NB/I-es focista lesz?

Ott van az én két nagyfiam, akiknek eszük ágában sem volt soha színészi pályára lépni. Ami érdekes, hogy határozott, saját ízlése van, ki nem állhatja a zenés darabokat, viszont nagyon szerette például a Szabad ötletek jegyzékét, vagy a Vitéz Mihályt. A szakértők meg az edzői is azt mondták, képessége az NB/I-es szintet is elérné, de most az érettségi a legfontosabb. Egyébként Vépen, megyei első osztályban focizik, de elsődleges most a továbbtanulás. Nagyon komolyan veszi ezt, jól is tanul, a foci most csak hobbi. Itt a megyében azonban figyelemmel kísérik, volt már a forduló legjobbja, kétszer is.

-Jövőre lejár az öt éves igazgató kinevezése. Újra pályázik, vagy van már utódjelöltje?

- Pontosan jövő év szeptemberében. Sok minden történhet még ebben a másfél évben, de ha jó az egészségi állapotom, akkor én ezt a munkát szeretném még folytatni. Nem tartom befejezettnek, azt gondolom kiemelkedően sikeres évek vannak mögöttünk, a szombathelyi színház presztízse a szakmában is magas, a nézők is szeretnek minket, az erős jó munka gyümölcsét még szeretném egy kicsit nevelgetni, majszolgatni. 

A mezei néző blog az operabeavatóról


Kamra - Operabeavató - "Come scoglio" - Cosí fan tutte (4. próbarészlet) - 2016.01.11. | MakkZs | Szólj hozzá!

"Mint a szikla" áll a havi színházi programomban ez az operabeavató, más előadás nem tudja megingatni a pozícióját. Biztosan jól dönt mindenki, aki ezt választja, még akkor is, ha a korábbi nyílt próbákon nem járt. Ezen a januári estén egy sorral több hely volt, immár 110 ember fér be kényelmesen. De próbálkozhatott volna még tíz, mert a lépcső és a padka így üresen maradt. (Mindig van olyan, aki hiába veszi meg 2 hónappal korábban a jegyét, mégsem tud eljönni.) Persze a zsúfoltság nagy, de így is csodálkozom, hogy egyetlen operába járó ismerősömmel sem futottam még itt össze. Ha valaki azt hiszi, hogy eléggé ismeri a Cosí fan tutté-t és semmi újat nem tudhat már meg, az téved, még akkor is, ha netán szakmabeli és valamelyik szerepet akár el is tudná énekelni. Erre lenne akár fogadásom is, és ugyanolyan magabiztosan nyerném meg, mint Don Alfonso.

Ezen az estén mindössze három énekes volt jelen (Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát) és terítéken pedig három részlet, amelyek közvetlenül az előző alkalommal megbeszélt sextett után következtek. Az előadás-sorozat követi a darab kronológiáját, de értelemszerűen nincs mód arra, hogy minden egyes részlet végig sorra kerüljön, inkább egyes jelenségek, a darab csomópontjai kapnak kiemelt figyelmet. Egy biztos, miután időről időre meghallgatom az operát (pláne a beavató másnapján) mindig érzem, hogy a már átvett részek egészen kiszínesedtek, feltöltődtek többletjelentéssel.

Az első ária kivesézése zeneileg és színházilag nyolcvan percet kapott. Ez jelzi a súlyát is, hiszen a „Come scoglio”/”Mint a szikla” kezdetű Fiordiligi ária a mű legismertebb része és alkalmas nagyon arra, hogy szétszedve Dinyés Dániel megmutassa azt, hogy az árián belül milyen hangtávolságok vannak, megértsük, hogy mennyire összetett és nehéz feladat a mélységeit és magasságait néha egy soron belül kiénekelni, mennyire virtuóz Kolonits Klára, ahogy ezt az erőlködés jelei nélkül megteszi, lazán és könnyedén, ráadásul később eltűrve azt, hogy az előadó helyenként töredékmondatokat énekeltet vele, megszakítja lépten-nyomon. Kolonits Klára valóban úgy énekel, mintha Mozart épp rá gondolt volna, amikor az áriát megírta. Őt hallgatva nem jut eszünkbe, hogy NEKI ez probléma, de a bravúrt a magyarázatok nélkül is észleljük. Dinyés Dániel azt is kimutatja, hogy innen már csak egy lépés a Varázsfuvola Éj királynője és ezt remekül illusztrálja az, hogy hol a Cosíból, hol a Fuvolából énekel egy-egy motívumot az énekesnő, jellemzően kap is majdnem 3 másodpercet az átállásra. Ha magnóról játszaná be a részleteket, az sem lehetne ennyire gördülékeny, valószínűleg e módszerhez nem szokott énekes kikészülne ettől, hogy néha fél mondatot sem énekelhet végig, minduntalan megtörik a lendülete. Kolonits Klára nagyszerűen bírja a virtuóz játékot, ez sem zavarja, ahogy az sem, hogy az ária során - mint megtudjuk - többször is kirándul a tenor és a bariton lágéjába, a mélységeket is bírja. Miközben minden közreműködő remekül szórakozik, mi ülünk és igyekszünk lépést tartani a sebesen haladó eseményekkel, és nem lemaradni semmiről. Az elemzés közben szó van az ária előtti „recitativo accompagnato”-ról is, megvilágosodik az is, hogy a szerzői háttér-üzenet a zenei kíséretbe van elrejtve és abból az avatott füleknek kiderülhet, hogy Fiordiligi nagy fogadkozásába némi bizonytalanság is vegyül.

A 45 percnyi előkészítés után kap némi időt (kb 35 perc) Göttinger Pál is, hogy szituációt hozzon létre az ária körül. Nekem ezek a próbarészletek a legizgalmasabbak, ilyenkor lehet a valóságban átélni, hogy mit is jelent egy rendező, mennyit tud hozzáadni a zenéhez (az utóbbi időben az Operaházban többségében voltak azok az esetek, amikor inkább azt láttuk, hogy miként tud elvenni a mű értékéből). Göttinger Pál úgy néz ki, hogy kicsit sem fog finomkodni, a beállításában a lányok, de különösen a hűségesebbnek elkönyvelt Fiordiligi kedvezőtlenebb színeket is fog kapni: erőszakos, elviselhetetlen hárpia lesz belőle, semmi más. Olyan, aki a két férfi helyett egyedül színrelépő Varga Donátot terrorizálja, halálra rémíti, akitől a férfi legszívesebben menekülne. Az ária alatt Szolnoki Apollónia és Varga Donát is folyamatosan reagál a hallottakra (Dorabella bólogat, illetve lopva az „albán” udvarlót biztatja, hogy ne ijedjen meg a testvére kitörésétől). Az ária „mindkét statisztája” nagyon hálás helyzetben van, velük vagyunk, rajtuk nevetünk elsősorban, miközben minden nehézséggel egyedül Kolonits Klárának kell megküzdenie, aki az előadás egy pontján szintén annyira beleéli magát a jelenetbe, hogy nem gondolva a tenorhiányra még fojtogatja is a férfit, - olyan intenzíven, mintha egyszerre kettőt kapott volna el - akit ekkor már elkezdtem sajnálni. (De úgy kell neki, minek találták ki ezt a fogadást!) A játék intenzitását ez a jelenet feltétlenül jellemezte, a feszültség már erősebb nem is lehetett volna, ezért is örültem, amikor ezek után sorra kerülhetett Varga Donát énekesi minőségében is, életben maradt, sőt nagyon szépen el tudta azt a szerelmes áriát énekelni, amely Mozart praxisában egyedülállónak mondott Dinyés Dániel.

Ferrando áriája a derűs, bensőséges (nem túlzásba eső, nem romantikus) szerelemről szól, és mint megtudtuk, tenorok ilyet nem kaptak Mozarttól. Jelen esetben megnyugtathat minket az is, hogy ez az ária nem F-dúrban szól (akkor hazug lenne), hanem A-dúrban, amely a tiszta szerelem hangneme. Mire vége lesz a kurzusnak valószínűleg ezeket az ismételt állításokat tényleg fogjuk tudni mi, akik rendszeresen megyünk (kiderült, kb. tíz új néző volt jelen mindössze, a többség hónapról hónapra beül, mind pártolók, máshogy nem lenne jegyük), kár, hogy a hangnemet felismerni aztán biztosan nem leszünk képesek. Idő hiányában, illetve azért se, mert ezt az áriát egyedül énekli a szereplő, nincs más a színpadon, így a játéklehetőség jóval kisebb, most még nem rendezte meg Göttinger Pál, hanem szünet következett.

A harmadik részlet a darab második felvonásának elején van, a lányok kettőse az, amelyben döntenek az udvarlók elfogadása mellett, sőt választanak is közülük. (Milyen szerencse, hogy a döntéssel elégedettek és mindkettő a másik vőlegényét nézte ki magának, a mezzo a baritont, a szoprán a tenort, és ebből sejthetjük, hogy ez a jó párosítás.) Ennél a jelenetnél most aztán végleg elszabadulnak az énekesnők. Az instrukciókat követve sminkelés közben döntenek úgy, hogy az ártatlan, bevonódás nélküli szórakozást fogják választani, később pedig mindent letagadnak majd vőlegényeik előtt, ha pedig gond lesz, akkor meg Despinára fogják az egészet. A rendező kérésére visszaereszkednek egy hat éves gyermek szintjére, forgóznak (kocsiznak? – biztos minden generáció más szót használ erre, de mindegy), viháncolnak, tombolnak, majd aztán az ária végére egy csapásra hűvös vamppá változnak át.

Ez a jelenet első kipróbálásakor is óriási sikert aratott, éppen a lehengerlő lendület miatt. Szolnoki Apollónia és Kolonits Klára el is esett a viháncolás közben, de szerencsére nem gurultak le a színpadról. Fergeteges, felszabadító hangulata volt a gátlástalan játéknak, amelyben egy pillanatra levették álarcukat és előjött belőlük az a gyermeki izgalom, amellyel a készülő kalandot fogadták.

Göttinger Pál megjegyzéseiből mostanára világossá vált, hogy ugyan nagyon élő, de mégis kissé elrajzolt karikatúrához fognak hasonlítani a szereplők, akiknek „nincs másuk, csak ez a szerelem”, nem kell küzdeniük a megélhetésért, nem korlátozza őket semmilyen körülmény, ha nem jönne ez a kis bonyodalom naphosszat unatkoznának. Talán éppen ez a „levegőben lógó” helyzetük teszi őket valószínűtlenné, a mai világban különösen. A rendező néhány megjegyzése kicsit azt is elárulta, hogy a nőkkel kapcsolatos korábbi tapasztalatai nem voltak túl pozitívak, mintha nem lett volna szerencsés. (Pedig az összes közhely szerint a nőknek a humoros pasasok tetszenek igazán, emiatt meglehetősen nehéz hitelt adni ezeknek a mondatoknak, különösen akkor, ha valaki látta már a rendező igazán gyönyörű feleségét - csak azért sem fogjuk sajnálgatni.) Ez az előadás mindenesetre alkalmat ad arra, hogy mindezeket a rossz tapasztalatokat hasznosítsa, így dől le minden előítélet és lesz az eszményített, bájos és hűséges, nehezen megingatható Fiordiligiből is hárpia, nem is akármilyen. De ahogy az érvelést hallgatjuk, kevéssé tudunk tiltakozni az idol ledőlése ellen, jó lesz nekünk Fiordiligi eszményítés nélkül is.

Jelenleg nagyjából a felénél vagyunk a történetnek, várhatóan jön még négy alkalom. Mindenkinek tudom javasolni a próbálkozást, a júniusi hat előadás egyikén való részvételt pláne – „pompás móka lesz”.


forrás: http://mezeinezo.blog.hu

Mi készül a Nemzeti Színházban?

Január 17-én mutatják be a Nemzeti Színházban Conor McPherson A gát című darabját. McPherson 1997-es művéért megkapta az év legjobb drámája díjat, 2000-ben pedig a Royal National Theatre London listáján a 20. század legjobb drámái közé választották.

A történet egy világvégi ír kocsmában játszódik. „Ott találkozgat esténként három magányos férfi: Brendan, a fiatal kocsmatulaj, Jack, a »morgómedve« autószerelő és a magánakvaló, jámbor Jim, aki Jacknek segít a garázsban. Hírlik, hogy a régi ismerős, Finbar érkezik egy fiatal nővel, akinek állítólag eladta közelben lévő házát. Finbar is errefelé lakott valaha, de már rég beköltözött a közeli kisvárosba, panziója és családja van, mondhatni a három »ittmaradthoz« képest karriert csinált. Érkeznek is, és sörrel, whiskyvel, ír tündérmesékkel és rémtörténetekkel eltelik az este… Majd elköszönnek, minden megy tovább, ahogy eddig, és tudhatjuk, semmi nem megy már úgy tovább, mint korábban” – olvasható az elődadás beharangozójában. Szereplők: Szarvas József, Mészáros Sára, Sarkadi Kiss János, Váncsa Gábor, Kalmár Tamás. Az előadásról Bérczes László rendezőt kérdeztük:

Rendezte már Martin McDonagh a kortárs ír dráma fenegyerekének Vaknyugat című drámáját vagy az ő „köpönyegéből kibújó” Székely Csaba Bányavakságát. Mi alapján választotta most Conor McPherson A gát című művét?

Érdekes ez a párhuzam, annyira logikusnak látszik minden: megrendeztem a Vaknyugatot, a Cseresznyéskertet, és mikor Székely Csaba valóban McDonagh és Csehov hatására megírta a Bánya-trilógiát, egyértelműnek tűnhetett, hogy megrendezem azt is. De bármennyire logikusnak tűnik is, hogy ezen a kortárs ír vonalon vagyok, ez nem így van. McPherson darabját már nagyon régről ismertem. Göttinger Pali, jóbarátom még évekkel ezelőtt a Bárka Színházban vitte színre a Tengeren című drámáját, és utána árulta el, hogy van még egy dédelgetett darabja McPhersontól: A gát. Egy éve kérdeztem meg Palit, – miután mindeddig nem rendezte meg – hogy „nem adja-e oda nekem”? És szerencsémre „átengedte”. Az ír irodalom és szerzők iránti érdeklődésem pedig már Synge A nyugat hőse című darabjának megrendezéséhez is köthető.

A fenti kérdésben említett két szerző világa nagyon közel áll a magyar néplélekhez. Van olyan esetleg, amiben McPherson jobban láttat? Vagy ő is hasonlóan szellemes, esetenként trágár és mégis mélyen emberi?

A három szerző közül mindegyik a húszas évei végén robbant be a köztudatba. McPherson A gátat olyan bölcsességgel írta meg fiatalemberként, melyre sokan csak idősebb korukban képesek, szinte felfoghatatlan. Tim Carroll angol rendezőbarátommal viccelődtünk egyszer, hogy nem is értem, hogyan tudunk mi barátok lenni, hiszen az angolok, kimért, távolságtartó, az őszinteséget udvariassággal helyettesítő emberek. Erre azt válaszolta: azért, mert ő fele részben ír. És akkor megfogalmaztuk, hogy az írek sokkal szenvedélyesebbek, nagyobb érzelmekkel élik meg az életet, és ezt ki is mutatják. Végletesebben gondolkodnak, büszkék, álmodozóak és szegények is, már ami az anyagiakat illeti. A szenvedély, az álmodozás, a romantika és a szegénység szerintem minket – magyarokat és íreket – összeköt. McPherson azonban nagyon más, mint a két említett szerző. McDonagh sokkal durvábban fogalmazza meg a mondandóját, ő úgy mondanám, hogy dúrban, míg McPherson inkább mollban ír. Ma a legtöbben dúrban, azaz végletesen, szélsőségesen fogalmaznak, és ebben a világban A gát szerzőjének finom, csendes megszólalása hozzám közelebb áll. Nem részt venni a csetepatékban, hanem megbújni egy kis fészekben, a darab szerint egy kocsmában, és ott a világ dolgain elmerengeni. Ezt csinálja jóval korábban már Csehov is. És engem ez most nagyon vonz, mert nem akarok részt venni a csetepatékban.

Történetek a tűz körül, elég különleges műfaj meghatározás. Miért választotta ezt? Mit takar ez a kedves mégis picit elemelt gondolat?

Talán ez a meghatározás, az előző gondolatmenetet folytatva azt jelenti, hogy ha az emberek, – egymásnak akár idegenek is – képesek arra, hogy egy kocsmában a kandalló tüze köré gyűljenek, és ott sör és whiskey mellett őszintén beszélgessenek, akkor, egyszer csak, maguk sem veszik észre, de olyasmikről beszélnek, amik az életben a legfontosabbak. Mire vágyik az ember, mit szeretne, mi nem sikerült az életében, mi az, hogy születés, szerelem, halál. Az utóbbi időben azt is észrevettem, hogy újra egyre fontosabbá válik a mese, a történetmesélés. Ez a vágy gyerekkorunk óta megvan bennünk, és most újra erősödik az igény. McPherson mestere a monológoknak, melyekben legendákat, titokzatos álmokat mesél el, de ígérhetem, hogy senki nem fog aludni rajtuk. Az előadás egy szép, szeretettel teli este lesz a tűz körül.

Négy férfi és egy nő története ez, melyről úgy fogalmazott: Kívül: aligtörténés, belül: mindentörténés. Mire számítson a néző? Kiknek ajánlja a darabot?

Akit a bombasztikus hírek, a véres, nagyszabású, zajos események érdekelnek, annak nem ajánlom A gátat, de annak igen, aki rászánja a türelmet, hogy egy másik ember tekintetére rákapcsolódjon, illetve ezáltal önmagára is figyeljen két órán át, és észrevegye azt, amit az önmagunk köré épített bástyáink közt nem veszünk észre. Itt most rá lehet nézni a másik emberre. Gyönyörű sorsok bomlanak majd ki a szemünk előtt.

A kaposvári Csiky Gergely Színházzal közös bemutatót tartanak a Nemzeti Színházban

A kaposvári Csiky Gergely Színházzal közös produkciót, Conor McPherson ír kocsmában játszódó A gát című darabját mutatják be vasárnap a Nemzeti Színházban.

Bérczes László, a kaposvári színház rendező-dramaturgja az MTI-nek felidézte első találkozását a darabbal: a Bárka Színházban - ahol az alapítástól, 1996-tól 2011-ig dolgozott - Göttinger Pál állította színpadra a szerző Tengeren című művét és megmutatta neki Conor McPherson másik, A gát című darabját is. Ekkor fedezte fel magának az addig számára ismeretlen ír szerzőt.


A rendező elmondta: most, hogy már öt éve dolgozik Kaposváron és kezdi jobban megismerni a társulatot, úgy érezte, hogy eljött az ideje színpadra állítani a művet a Nemzeti Színházzal közös produkcióként. Már csak azért is, mert most tudta ideális szereposztásban megrendezni ezt a gyönyörű történetet.

Elmondta: amióta Kaposváron van, szorgalmazza az együttműködésben létrejövő produkciókat. A Nemzeti Színházzal tavaly mutatták be a jelenleg is műsoron lévő Árnyország című darabot és számos közös munka született más színházakkal is. Példaként említette, hogy a kaposvári színház A tél című produkcióját még Őze Áron vezetése alatt a Magyar Színházzal, a Vaknyugat című előadást a Thália Színházzal, a Bányavakság című produkciót pedig a pécsi Nemzeti Színházzal hozták létre közösen. Az utóbbi előadás a két színházban már három éve műsoron van, ez bizonyítja, hogy az ilyen együttműködések segítségével hosszabb ideig játszható egy-egy jól sikerült produkció - mondta.

Arról beszélt, hogy Kaposváron nagyon erős társulat van nagyszerű színészekkel, akikről kevesen tudnak. Egy budapesti színházzal való együttműködés arra is lehetőséget ad, hogy ezeket a művészeket a fővárosi közönség is megismerje. Az előadásban a Nemzeti társulatából érkező Szarvas József mellett Mészáros Sára, Sarkadi Kiss János, Kalmár Tamás és Váncsa Gábor 
játszik.

Bérczes László felidézte: amikor felkérte Szarvas Józsefet a főszerepre, egy óra múlva már vissza is hívta őt, azzal, hogy ez az egyik legszebb darab, amelyet valaha olvasott. "Számomra felfoghatatlan módon egy huszonéves fiatalember - Conor McPherson 26 éves volt, amikor 1997-ben A gátat írta - Csehovi szintű darabot írt" - mondta a rendező, kiemelve, hogy nem a látványos cselekmény, sokkal inkább a lélekben zajló események, a belső történések a fontosak a drámában.

"Hozzám az olyan színház áll közel, ahol látszólag semmi nem történik, de közben mindent leolvasunk a színész arcáról, tekintetéből" - mondta, hozzátéve, hogy a szerző rengeteg humorral meséli el a történetet.

A darab egy kis elhagyatott ír kocsmában játszódik, ahol mindennapos, szokásos üldögélés, jelentéktelen beszélgetések zajlanak férfiak között. Erre a helyszínre toppan be egy nő, aki a saját sorsa elől menekülve ezen a vidéken akar élni. Az idegen nő belép a négy férfi közé, és egyszerre csak szeretettel teli, meghitt hangulat alakul ki a kocsmában a kandalló körül. Elhangzanak mesék, titokzatos, kicsit rémisztő, a valóság és a képzelet határán tétovázó történetek, amelyek önmagukban is szépek, izgalmasak és közben mind az öt ember lelkébe bepillanthatunk - mondta a rendező.

"Azt a fajta együttlétet, egymásra figyelést mutatja fel a darab, ami nagyon ritka az életünkben. És a történet fontosságát" - mondta, kiemelve: úgy érzi, újra visszaköltözőbe van, akár a prózába, akár a színpadra, maga a történetmesélés.

A rendező arról beszélt, hogy az előadással radikálisan nem üzen semmit. Az embert a maga gazdagságában, nem feketén vagy fehéren szeretné megmutatni. Politikai üzengetés helyett a célja felmutatni, hogy az ember színes és megfejthetetlen.

Elmondta: A gát című darabot Székesfehérváron és Csíkszeredában játszották már korábban, de Conor McPherson egyelőre nem költözött be a magyar színpadokra, miközben az 1971-ben Dublinban született drámaíró és rendező számtalan díjat nyert, az egyik legjelentősebb kortárs drámaíró, sztárszerző.

A darabot októberben mutatták be Kaposváron, a budapesti premier előtt az új térben még próbálják. Hol Kaposváron, hol a Nemzetiben fogják játszani és akár évadokon át műsoron lehet.

A gát című darabot Upor László fordította, az előadás dramaturgja Kiss Mónika. A produkció díszletét Cziegler Balázs, a jelmezt Cselényi Nóra tervezte.

Kezdet vagy keserű vég?

Új ügyvezetése lesz a Pécsi Országos Színházi Találkozónak. A győztes team – Magyar Attila, Szűcs Gábor és Kővári Zsuzsa – elsősorban a város és a Magyar Teátrumi Társaság vezetésének a bizalmát élvezi. De mindent megtesz egy egyelőre nehezen elhihető, szakmai konszenzus kialakítására is. Lesz bőven feladata, hiszen a POSZT körül sok botrányos esemény történt az utóbbi időben. A holnapi tulajdonosi taggyűlésre a győztesek állítólag egy egyeztetett tanácsadói listával érkeznek, a grémium elnöke Hegedűs D. Géza lehet.

Sokan temetik a tizenöt éves Pécsi Országos Színházi Találkozót. Az egyre többet bírált fesztiválnak a tavalyi botrányok sem tettek jót. Emlékezetes, hogy nagy vihar kerekedett a zsűri összetétele és végül a díjazás körül is. Több társulat nem volt hajlandó részt venni a versenyben, sokan kiléptek a Magyar Színházi Társaságból. A találkozót, mint ahogy a hazai színházi életet is teljesen átszőtte, durvábban fogalmazva, megmérgezte a politika. A POSZT esetében Pécs és a Magyar Színházi Társaság mellé néhány éve belépett egy harmadik tulajdonos, a jobb oldalhoz közel álló Magyar Teátrumi Társaság, azóta állandó térnyerési tereppé vált a jobb napokat megért seregszemle. Ilyen előzmények után írtak ki tavaly december elején pályázatot a fesztivált működtető nonprofit kft. ügyvezetői posztjára. A törvények szerint nem lett volna kötelező a pályázat kiírása, de a tulajdonosok képviselői, beleértve Páva Zsolt pécsi polgármestert, mégis úgy látták jónak, hogy legyen pályázat, hiszen így a döntés kevésbé támadható. Más kérdés, hogy most is úgy látszik, hogy a pályázat igazából csupán formalitásnak tekinthető. Történt ugyanis, hogy a pályázatra hárman aspiráltak.

Magyar Attila, aki nem azonos az ismert színésszel, hanem jelenleg a pécsi Zsolnay Örökségkezelő Kft. gazdasági igazgatója, korábban pedig szintén a baranyai városban dolgozott, méghozzá a Pécsi Janus Pannonius Múzeum gazdasági és műszaki vezetőjeként. Állítólag őt a városvezetés kapacitálta, hogy induljon. Arról nem tudni, hogy lenne bármilyen színházi kötődése. Magyar Attila pályázatában helyet kapott Szűcs Gábor rendező, a Mozaik Művészegyesület elnöke, az NKA Színház és Táncművészeti Kollégiuma, valamint a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács (NEÉT) tagja. Előtte az Echo TV kreatív igazgatójaként is dolgozott és egy ideig a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti igazgatójaként is tevékenykedett. Harmadikként Kővári Zsuzsa, a Zöld Pardon Kft. ügyvezetője jegyzi Magyar Attila pályázatát. A POSZF Kft. korábban rendelt egy, a POSZT történetéről és lehetséges jövőjéről szóló tanulmányt a Mozaik Művészegyesülettől, amelynek elkészülését a Nemzeti Kulturális Alap a miniszteri keretéből 5 millió forinttal támogatta. A tanulmány szerzője, micsoda véletlen, éppen Szűcs Gábor volt, a tanulmány elkészítésében pedig mások mellett Kővári Zsuzsa is közreműködött.

A POSZT megreformálására vonatkozó tanulmányt, miközben közpénzt használtak fel az elkészítésére, eddig hivatalosan sehol nem publikálták. Tavaly volt a dokumentumnak egy nyilvános reprezentációja a fesztivál ideje alatt. Annyit láthattunk, hogy sok ábrából, táblázatból áll, az ottani benyomás szerint nélkülözi a konkrét megoldásokat, inkább az üzleti szakzsargon szellemét igyekszik követni, divatos kifejezésekkel tarkítva. A reprezentáción, amelyen nem derült ki miért éppen a Mozaik Művészegyesület kérték fel a tanulmány elkészítésére, többen vitába szálltak a bemutatót moderáló Gáspár Andrással, aki projektvezetőként Szűcs Gábor egyik jobb keze volt a tanulmánykészítésben. Többeknek nem tetszett a színész túlzott magabiztossága sem.

Magyar Attilával mit sem törődve pályázott egy másik csapat is, méghozzá egy szakmában ismert nevekből álló gárda. Az ügyvezetői posztot a csapatból Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója töltötte volna be, a művészeti igazgató Göttinger Pál rendező lett volna, a kommunikációs vezető pedig Lévai Balázs televíziós riporter, aki évek óta vezeti a POSZT szakmai beszélgetéseit. A harmadik pályázó Kiss László rendező volt, akinek a pályázatát a háromtagú szakmai kuratórium formai okok miatt egyhangúlag elutasította.

A bírálók összetétele egyébként pikánsnak is nevezhető, hiszen egy testületbe került Jordán Tamás, a szombathelyi teátrum igazgatója, a POSZT egyik elindítója, akit a Magyar Színházi Társaság delegált a testületbe, és két pécsi, a Magyar Teátrumi Társaság küldöttjeként a pécsi színház direktora, Rázga Miklós, valamint Pécs városának képviseletében Őri László alpolgármester. Kisebb meglepetésre Komáromi György pályázatát a színházi társaság sem támogatta, csak úgy, mint a másik két kurátor - ez utóbbi már egyáltalán nem meglepetés. Komáromiék szerint az lett volna az üdvös, ha nem lenne verseny a fesztiválon, bár a szakmai szervezetek oszthatnának díjakat. A versenyprogram válogatását pedig három konkrétan megnevezett kritikusra – Kovács Bálintra, Sándor L. Istvánra és Urbán Balázsra – bízták volna, mellettük egy-egy tagot küldhetett volna a válogatók közé a színházi és a teátrumi társaság is.

Jordán Tamás lapunknak elmondta, hogy ezek a megoldások a színházi társaság elnökségének, amely megvitatta a pályázatokat, egyáltalán nem tetszettek. Jordán szerint a válogatók személyének kiválasztását, ha már kritikusokról van szó, a Színházi Kritikusok Céhére kellett volna bízni. A direktor szerint az sem szerencsés, hogy bár nem lenne verseny, mégis osztanának díjakat. A zsűri Magyar Attila pályázatát végül kettő egy arányban támogatta. Jordán Tamás elmondta, ő a színházi társaság álláspontját képviselte és azért nem támogatta a pályázatot, mert szerinte nem adott egyértelmű választ a pályázat a versenyprogram válogatására és elbírálásának módjára.

Egyébként Szűcs Gáborék támogatóként több nevet is felsorolnak: például Máté Gábort és Mácsai Pált, de az aláírt támogatói nyilatkozatuk nem szerepel a pályázatban. Megemlítenek viszont egy tanácsadó testületet, de csak a grémium leendő vezetőjének, Lőrinczy Györgynek, a Budapesti Operettszínház igazgatójának a nevét olvashatjuk konkrétan. Úgy tudjuk, Magyar Attila és Szűcs Gábor a szakmai kuratórium intelmét betartva találkozót kértek a színházi és teátrumi társaság vezetőitől is, hogy tisztázzák a nyitott kérdéseket, tárgyaltak is az elmúlt hétvégén, és minden bizonnyal a holnapi tulajdonosi taggyűlésre, melyen gyakorlatilag végső döntés várható, a lehetséges tanácsadók neveivel is előállnak. Úgy értesültünk, elképzelhető egy konszenzusos lista, amely tartalmazza a tizenkét fős tanácsadó testület tagjait. Legutóbbi információ szerint a grémium elnöke végül Hegedűs D. Géza színész lehet, aki akárcsak Lőrinczy, a színházi társaság új elnökségében is benne van. Bekerülhet a tagok közé a már korábban említett Máté Gábor és Mácsai Pál is, várhatóan jelölhet delegáltat a kritikusok céhe, a Független Előadó-művészeti Szövetség és a Magyar Művészeti Akadémia is. Ez a testület tehetne javaslatot az új versenyszabályzatra.

Még az is elképzelhető, hogy a színházi társaság holnap a pályázattal ellentétben Magyar Attila kinevezését tulajdonosként elfogadná, amennyiben megszületne ez a bizonyos konszenzusos tanácsadói lista. Egyelőre kérdéses, hogy a mostani események egy új korszak kevésbé botrányos kezdetét, vagy egy tizenöt éves történet keserű végjátékát jelentik majd.

Balogh Gyula

A közönséget nem lehet becsapni

Ha a színházban nem vagyunk őszinték, akkor hol legyünk azok? – kérdezi az olyan sikerelőadások producere, mint az Esőember, a Száll a kakukk fészkére, a Római vakáció vagy az Amadeus. Orlai Tiborral arról is beszélgettünk, miért van szükség az operettekre és a csak pár tucat nézőt érdeklő előadások állami támogatására is.

  • Mindenképpen jó lenne megfogni a színháznak az Éjjel-nappal Budapest nézőit.
  • Folyamatos, tudatos ellehetetlenítés zajlik a színházban.
  • Jelen van a színházba járó közönségben az igény arra, hogy inkább ne drámai szituációkkal találkozzanak.
  • Van jó színház és rossz színház, és ennek nincs köze a politikához.
A szórakoztató színházat általában szembeállítják a komoly művészi értéket hordozó előadásokkal. Milyen az a szórakoztató színház, amelyiknek szintén komoly művészi értéke van?


Szerintem csak jó színház van, és rossz színház, azaz jó vagy rossz előadás. A színház akkor jó, ha hiteles, ha szól valamiről, ha megérinti és gondolkodásra serkenti a nézőt. Lehet alternatív, független, bulvár- vagy művészszínház: ami ezeknek a kritériumoknak megfelel, az jó előadás lesz.

Miért lehet az, hogy a közönség ezeket a kritériumokat inkább a művészszínház sajátjának tartja?

A közönség nem feltétlenül így gondolkodik, inkább a szakma próbál ennyire kategorizálni. A közönség nyitottabb: az a színház érdekli, ami reflektál az ő hétköznapjaira, legyen szó kosztümös vagy modern, szórakoztató vagy drámai előadásról.

És miért van az, hogy sok színház vagy rendező maga sem törekszik arra, hogy az előadásai szóljanak valamiről, hitelesek és elgondolkodtatóak legyenek?

Van, aki az olcsó szórakoztatásra törekszik. Én nem ilyen színházat szeretnék. Bár széles közönségréteghez szeretnénk szólni az előadásainkkal, soha nem hittem a gondolatmentes szórakoztatás létjogosultságában, különösen nem hosszú távon.
A közönséget nem lehet becsapni. Biztosan vannak nézők, akik nem a mélységeket keresik, de azt hiszem, a mérvadó színházi közönség azt szereti, ha valamiről szól az előadás, és ezzel azonosulni tud. A néző pontosan észreveszi, ha nem hiteles, amit lát.

Szerinted miért ódzkodik attól a nézők egy része, hogy hasson rá egy előadás? Miért félnek attól, hogy egy előadástól esetleg sírni fognak, hogy az felkavarja őket?

Vagy hogy arról szól, egyedül lehet maradni idős korban, vagy idősen is újra lehet kezdeni az életet. Ma egy olyan világban élünk Magyarországon, amikor rengeteg problémával, társadalmi tünettel kell szembenéznünk a mindennapokban, és tele vagyunk szorongással. Ettől valóban jelen van a színházba járó közönségben az igény arra, hogy inkább ne drámai szituációkkal találkozzanak.

Mondok egy másik példát: miért van az, hogy ha egy megállóban egy kétajtós szekrény a villamos alá rúg egy idős nénit, nem mozdulunk meg? Mindez összefügg. Az emberek befelé fordultak, nem akarnak a valósággal találkozni. De nekünk, akik színházat csinálunk, épp az a feladatunk, hogy ezt ne hagyjuk, és megtaláljuk azt a formát, azokat a darabokat, közlési módokat, amelyekkel mégiscsak fel lehet nyitni az emberek szemét.

Hogyan működik az ilyen, „szemfelnyitó” színház?

A színháznak mindenképpen provokatívnak kell lennie, akár témaválasztása, akár gondolatisága miatt. De fontos, hogy ne akarjon dönteni, feltétlenül véleményt nyilvánítani. Dobjon fel kérdéseket, hogy a nézőnek lehetősége legyen ezeket továbbgondolni, dönteni. Vagy akár ne is döntsön, de később, valamilyen élethelyzetben legyenek felhasználhatók számára a látottak.

Jobb a gondolatmentesen szórakoztató színház, mint egy tévés szappanopera vagy egy kibeszélőshow?

Ez nehéz kérdés. A színház talán még akkor is magvasabb, mélyrehatóbb lehet az elektronikus médiánál, ha nem felel meg azoknak a kritériumoknak, amikről eddig beszéltünk, hiszen ott mégiscsak a pillanat szüli a helyzeteket. Nem tudom, milyen produkcióval lehetne megfogni az Éjjel-nappal Budapest nézőit, de mindenképpen jó lenne megfogni őket.

Kell nevelni a nézőt?

Abszolút. Mi minden évben létrehozunk egy-két olyan előadást, amelyek pont ezt az ollót próbálják nyitni azzal, hogy még magvasabb, mélyebb kérdések felé mennek el. Próbáljuk erre terelgetni a bázisközönségünket.

Az elmúlt években kialakítottunk egy brandet, így a mi nézőink tudják: amit nálunk láthatnak, az fogyasztható lesz számukra még akkor is, ha esetleg kísérletezőbb előadásról van is szó. Sejtik, hogy nem olyan elvont történeteket láthatnak nálunk, amivel nem tudnak mit kezdeni.

Egy magánszínházban az a legfontosabb, hogy mindig pontosan meghatározzuk, ki lesz az adott előadás célközönsége. A közönséget nem szabad lehetetlen helyzetbe hozni. Ha valami olyat csinálunk, ami eltér a megszokott irányvonaltól, arra az első pillanattól kezdve felhívjuk a figyelmet.

Úgy gondolod, aki eleinte a musicalek és operettek mellett csak a legnépszerűbb Orlai-előadásokra ült be, aztán megnézte a stúdióban a Platonovot, az Egyasszonyt, az egy idő után jegyet vált majd a Katona József Színházba vagy a Trafóba is?

Biztos, hogy van ilyen átjárás, például olyan előadások után, amikben a Katona József Színház egy-egy színésze játszik, vagy amit a Jurányi Inkubátorházban tartunk. Tudom, hogy vannak színészek, akiket követnek a nézőink más színházakba is, és ez nagyon jó így.

Erre egy üzleti szemléletű menedzser biztos azt mondaná: Orlai megbolondult, hiszen a konkurenciához küldi a nézőit!

A színházi szakma egységes kell, hogy legyen. Persze, van egyfajta verseny a színházak között, hiszen a kereslet sajnos kisebb, mint a kínálat. De ha nem fogunk össze, nem törekszünk együtt arra, hogy a színháznak meglegyen a súlya a magyar kulturális életben, és ne csak az idősebb korosztály járjon színházba, azzal hosszú távon súlyos hibát követünk el: elvágjunk mindnyájunk közönségbázisát.

Ódzkodni kell attól, hogy a politika színpadra kerüljön?

Az előadásainkkal felvetünk kérdéseket, kibeszélünk témákat: ezzel bizonyos értelemben politikailag is színt vallunk, képviselünk egyfajta világnézetet. A napi politikával nem szeretnék foglalkozni a színpadon, de annak igenis vissza kell tükröződnie az előadásainkban, a darabválasztásainkban, hogy milyen a hozzáállásunk a társadalmi kérdésekhez.

Producerként mit szólsz ahhoz, ha Mohácsi János rendező beleírja a Hairbe, hogy „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok ülőhelyét”?

Ez semmiféle problémát nem jelentett számomra. Lehet mondani, hogy ez aktuálpolitikai kitekintés, de mégiscsak a Hairről van szó, ami maga a lázadás, és amiben nagyon erősen benne van a sokféleség, a különböző emberek együttélése. Miért vennénk elő 2015-ben a Hairt, ha meg akarnánk kerülni az ilyen kérdéseket?

Foglalkozol azzal, ha a produkcióid egy-egy színészét vagy rendezőjét valamilyen politikai oldalhoz kötik?

Engem ez egyáltalán nem érdekel. Ha egy színész hiteles egy adott szerepben, ha a rendezővel közösen úgy gondoljuk, ő a legmegfelelőbb arra a karakterre, akkor nem érdekel, hol lép fel, vagy milyen állásfoglalást tesz. Bár lenne olyan szélsőséges megnyilvánulás, amit kizáró oknak tartanék.

Miket tartasz az év legfontosabb színházi eseményeinek?

A magunk életéről szólva azt gondolom, talán még soha nem volt olyan erős évadunk, mint a mostani. Egyébként pedig azt tartom a legmeghatározóbb eseménynek, hogy megszülethetett Az olaszliszkai című előadás a Katona József Színházban.

Lényeges az is, hogy mind a szakma, mind a szélesebb közönség számára egyértelműen kiderült, a POSZT nem működőképes a jelenlegi formájában. Fontos, hogy ebben az évadban nagyon sok fiatal tehetség tűnt fel, talán ennyi még soha korábban.

A szakma megosztottsága pedig tovább mélyült, ami nagyon ártalmas. Szomorú, hogy nincsenek olyan nagy formátumú alkotók, akik rájönnének arra, meg kéne próbálni megálljt parancsolni ennek a folyamatnak.

Szerinted hogyan alakult ki ez a megosztottság?

Nyilvánvalóan a politikai erőviszonyok mentén. Súlyos probléma, ha a kultúra bármilyen ágazatába olyan mértékben teszi be a lábát a politika, ahogyan a színház területére tette. Ezzel összefüggő, súlyos probléma a függetlenek folyamatos ellehetetlenítése.

Nem kell ahhoz nagyon okosnak lenni, hogy lássuk, létfontosságú, hogy beépüljön a kőszínházakba is a független társulatok progresszivitása, modern, újszerű gondolkodása. A fiatalokat meg kell nyerni a színháznak, és meggyőződésem szerint ehhez a függetleneken keresztül vezet az út.

Mi az oka az ellehetetlenítésüknek?

Épp a progresszivitás. A függetlenek gondolkodásra serkentenek, kinyitják a szelepeket, és mindenféle gátlás nélkül tudnak beszélni. Ettől jók és izgalmasak, de ez nem mindig tetszik a színházi szakma egy részének.

Jogosan fél, aki úgy gondolja, veszélyes a színházban politizálni?

Hogy kinek mennyire van félelem a zsigereiben, az egyedi. De ha a színházban nem vagyunk őszinték, akkor hol legyünk azok?

Több bizottságnak, kuratóriumnak voltál már tagja. Mennyire szűrődik be ide a politika?

Látszanak partvonalak az ilyen helyzetekben, de a kérdés mindig az, sikerül-e tisztességesen olyan kompromisszumos helyzetet teremteni, amit mindenki el tud fogadni. Voltam már olyan kuratóriumban, ahol ez sikerült, és volt, ahol nem.

Mit lehet kompromisszumnak nevezni egy olyan esetben, ha egy kormányellenesnek bélyegzett előadás támogatásáról vagy díjazásáról a kormány megbízottjaival egy asztalnál ülve kell döntést hozni?

Ilyen esetben valószínűleg nincs kompromisszum. De ilyenkor is ki kell tartanod a saját álláspontod mellett, és ha többségi döntés születik, azt vagy el kell fogadnod, vagy jogodban áll visszaadni a kuratóriumi megbízatásodat. Más lehetőség nincs. Volt már, hogy azt mondtam, egy bizonyos döntés esetén visszaadom a megbízatásomat.

Ma evidensnek számít, hogy egy-egy előadást hasonló helyzetben politikai mondandó alapján is mérlegre tesznek. Szerinted befolyásolja az ilyesfajta állásfoglalás egy előadás minőségét?

Már mondtam: van jó színház és rossz színház, és ennek nincs köze a politikához, ahogyan nincs köze hozzá Michalengelo szobrainak vagy az expresszionisták festményeinek sem. A színház legyen szabad, és minden szempontból, minden oldalról beszélhessen ki mindent, a közönség pedig döntse el, mivel ért egyet, és mit visz magával. Ha ezt nem tesszük lehetővé, hanem csatornákba tereljük a kultúra ágazatait, azzal öngólt rúgunk.

Nemrég megszűnt a Budapesti Kamaraszínház, ebben az évben pedig feloszlott Bodó Viktor társulata, a Szputnyik, és végleg bezárt a Bárka Színház. Ez első hallásra tragikusnak tűnik – szerinted is az, vagy valójában minden ország színházi életének részei az ilyen események?

Bárhol, bármikor előfordulhat, hogy egy nagyon jó társulat egyszer csak megszűnik, vagy hogy komoly változások történnek. Inkább a tendenciákat kell nézni: miért történnek ilyesmik, és miért egyre többször? Azért, mert a társulatok rossz döntéseket hoztak, elszakadtak a közönségtől, rossz előadások születtek, vagy azért, mert folyamatos, tudatos ellehetetlenítés zajlik? Én azt gondolom, most inkább az utóbbiról van szó.

Ha nem csak a függetlenekről beszélünk, szerinted mennyire jól átgondolt, igazságos, vállalható a magyar színház állami dotációja?

A színháznak mindig is szükséges lesz dotációra azért, hogy megszülethessenek azok az előadások, amelyeket magánszínházi körülmények között nyilvánvalóan nem lehet megvalósítani, Shakespeare-től Csehovig. Hiszek abban, hogy a művészszínházaknak és a függetleneknek kell a legnagyobb támogatás, részben, mert akkora apparátussal dolgoznak, részben, mert nem közönségdarabokat mutatnak be, viszont létfontosságú a jelenlétük a kulturális térkép egészén.

Amelyik színház meg tud élni a közönségéből, az szerintem kevesebb dotációra szorulna rá, amelyik pedig témái vagy formanyelve miatt csak szűkebb közönséget szólít meg, annak nagyobb támogatásra van szüksége. Egy biztos: nem a középszert kell támogatni.

Az Origo minden olyan cikkéhez, amiben egyszerre szerepel a támogatás és a színház szó, azonnal érkezik pár hozzászólás arról, hogy csak olyan színházakra van szükség, amelyek kitermelik a saját költségeiket, hiszen semmi szükség olyan lila ködös előadásokra szórni az adófizetők pénzét, amik amúgy is csak pár tucat embert érdekelnek.

Szükség van olyan színházra is, ami valóban csak pár tucat embert érdekel, és szükség van musicalekre is. A közönségnek kell eldöntenie, hogy mit néz meg, és mit nem, szabályozással, politikai döntéssel ezt nem szabad befolyásolni. Ha a kevesekhez szóló társulatok kihalnának, az iszonyatos érvágást jelentene az egész színházi élet számára.

Egy radikálisabb színházi ember erre azt mondhatná: már miért lenne szükség mindenre a színházban, már miért lenne szükség az operettekre, az üres bohózatokra?

A közönségnek mindig meg kell adni a fejlődési lehetőséget. Ha beültetem egy független társulat előadásra egy tradicionális operett nézőjét, akkor ezzel őt örökre elveszítem. Lehet radikálisan gondolkodni, de tudomásul kell venni az oktatáspolitika állapotát, azt, hogy hol tart az átlagközönség, milyen alapokkal ül be egy előadásra.

Nem lehet olyan feladat elé állítani a közönséget, amit nem tud megugrani. Ezért van szükség az operettekre is. Az már más, nagyon lényeges kérdés, hogy milyen az az előadás: igenis mindent meg lehet csinálni nívósan is.

Milyen költségvetéssel dolgozik az Orlai Produkciós Iroda?

Évadonként öt-hat bemutatónk van, többségében nagyszínpadiak, 1-3 stúdióelőadás mellett. Mindig vannak kiemelt produkciók, amelyeknek 20-30 millió forintos költségvetése van, a kisebb projektek pedig 2-3 millió forintba kerülnek. Meg kell teremteni ezeknek az összhangját: nálunk folyamatosan működik a keresztfinanszírozás. Azaz vannak előadásaink, amelyekről pontosan tudom, önmagukban veszteségesek lennének, de fontos, hogy megszülessenek.

Mikor tud egy nagy költségvetésű előadás profitot termelni?

Általában hatvan-nyolcvan előadás kell ahhoz, hogy a befektetett pénz visszajöjjön. Amennyit ez után tudunk játszani, az már profitot termel: ebből lehet ellensúlyozni a stúdióelőadások veszteségességét, ebből lehet fejleszteni az infrastruktúrát vagy új darabokat bemutatni.

Szemben áll egymással ma a kőszínház és a független színház, vagy ma már harmonikus a viszony a két fél között?

Harmóniáról biztosan nincs szó: a kőszínházak egy részének nagy szerepe van a függetlenek ellehetetlenítésében. Tisztelet a kivételnek, például a Katonának vagy az Örkénynek, de lehetőségeinkhez mérten mi is együttműködünk a függetlenekkel: ugyan a társulat már megszűnt, de mégis létrehozunk a Szputnyikkal egy Őrült naplója-előadást a következő évben, Keresztes Tamással a főszerepben, Bodó Viktor rendezésében.

Ahhoz, hogy a kőszínházak telt házakkal működhessenek tíz-húsz-harminc év múlva is, és ennyi városnak lehessen saját színháza, létfontosságú, hogy a függetlenekre jellemző progresszív gondolkodásmód beépüljön a kőszínházakba is.

Milyennek látod ma a magyar közízlést?

A közízlés mindig változik, és mást tapasztal az ember minden közegben. Általában véve úgy gondolom, növekedett az igénytelenebb dolgok iránti kereslet, és ebben nagy szerepe van az elektronikus médiának. Pont az a színházi emberek dolga, hogy ezt megakadályozzák.

Tárgymutató.

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny a közös többszörös alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála állj bele aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája az öreghíd alatt baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bátorságpróba bencs villa beszélő levelek bisb bivaly-szuflé bob herceg bogáncsvirág bohémélet borral oltó fesztivál börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapest music center budapesti kamaraszínház budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház CAFe Budapest caminus castel felice castel felice vizsga centrál club70 cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debrecen debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál dido és aeneas díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó drámaíró verseny due duett dunapart dunaújváros e-színház egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email ének a három hollóhoz english erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom eucharisztikus kongresszus europa cantat ezek mennek fekete-fehér fellegek fesz segélyalap fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fishing on orfű fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge független előadóművészeti szövetség gianni schicchi gödöllő grecsó grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr győri tavaszi fesztivál gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló hárman a padon harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú irodalom éjszakája jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi k2 színház kalandra fül fesztivál kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kis suttogás kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium koronavírus kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg köszönet estéje-estélye kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok lakott sziget láthatatlan állomás latinovits diákszínpad leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe magdafeszt mágnás miska magvető magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság magyar zene háza manhattan short manna manőver margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő mintaapák miskolc miszépmiszépmiszép mojo momentán monodráma fesztivál móra kiadó most fesztivál motto mozart-kommandó mozgófénykép mozsár műhely mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé négyhangú opera nemzeti filharmonikusok nemzeti színház nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyinyernya nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör ómama online fordítónapok operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli örömimpró pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália páternoszter patreon pécs pécsi egyetem pesthidegkúti művészeti fesztivál pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum pim dia hangoskönyvek pinceszínház placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik rádió rádiójátékosok radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival sakknovella shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szerzői munkák szfe színház az egész város színház tv színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren 2008 tengeren 2019 térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal törőcsik-emlékest trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vaskakas veled kerek vera vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed