Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Törőcsik Mari összehozta egy estére Alföldi Róbertet és Vidnyánszky Attilát

Törőcsik Mari máig velünk él, kedden például összehozta a Nemzeti Színház korábbi és mostani igazgatóját is egy estére. A közönség több percig állva, némán tisztelgett a Nemzet Színésze előtt. „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is. És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt. Az est Maár Gyul

„Ahogy végignézem az életem, nagyon szerencsés vagyok” - interjú Horváth Illéssel

Állandó gyerekszereplőként nőtt fel a filmek és színházak világában. Los Angeles és Cannes filmfesztiváljaira járt édesapjával és alig múlt kilenc, mikor Ruszt királydrámájában Gálffi László mellett állhatott a színpadon. Ezt több mint két évtizeddel később megismételték ők ketten, csak más helyszínen, más darabban. Horváth Illés ma már leginkább szinkronszerepeket vállal, a színjátszást menet közben rendezésre cserélte.

Merre dolgozol most?

A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője vagyok, egyébként pedig szabadúszó színházrendező. 2018 óta most éppen a nyolcadik bemutatómra készülök és idén még kettő vár rám, ha nem kell abbahagynunk a munkát egy második Covid-hullám miatt.

Milyen darabok várnak rád?

Édes Charity címen szeptemberben egy Broadway musicalt mutatunk be Nyíregyházán, amit a járvány miatt korábban már színpadra állítottunk, így valójában a Szaffi és a Boeing, Boeing című bohózat rendezése van most előttem.

Mesélsz kicsit az Édes Charityről? A neves Bob Fosse-táncjáték az első musicalrendezésed.

Az eredeti Sweet Charity musical a Cabiria éjszakái című Fellini-film alapján készült, ami az 50-es években az Oscar mellett számos egyéb díjat is besöpört. ’66-ban azután ebből született a Broadway musical, amelyet Bob Fosse rendezett.

Amikor én választhatok darabot, első olvasásra érzem, hogy van-e közöm a történethez érzelmileg, vagy nincs.

A Sweet Charitynél tudtam, hogy van, és ezután már maguktól jöttek a sorsszerű találkozások. Staub Viktória végzős hallgatót egy vizsgában láttam, amikor fiatalokat kerestem gyakorlatos színésznek a nyíregyházi színházhoz. Amikor képbe jött ez a darab, tudtam, hogy ezt a szerepet neki kell eljátszania. Volt bennem izgalom, hogy megfelelek-e egy ilyen darab színpadra állításához, nem bíztam el magam.

Jó tulajdonság, általában előrevisz.

Igen, én sem bánom ezt a vonásomat. Általában semmivel kapcsolatban sem vagyok elbizakodott. A Charity nagy kaland volt, szerettem az élő zenekarral való munkát, a nagy táncokat Molnár G. Nóra koreografálásában. Vele is először dolgoztam, és benne szintén klassz alkotótársat ismerhettem meg, akinek a munkája felbecsülhetetlen értékű ebben az előadásban.

Ez az időszak a magánéletben is mozgalmas volt, elvégre apuka lettél.

Igen, ennél jobban nem lehetett volna szerkesztve az időbeosztásom: lett 2 hónap szünetünk a karantén miatt. A feleségem (László Lili színésznő – a szerk.) szülés előtti heteiben, majd a gyermek első időszakában együtt lehettünk, elzárva a világtól. Ez az időszak egyszer adódik egy család életében, pótolhatatlan. Egyébként Kaposváron rendeztem volna, és ki tudja, mennyi időt tölthettem volna velük. Bravúrosan időzített a Jóisten! A karanténra életem nagy élményeként fogok visszaemlékezni. Természetesen részvéttel gondolok azokra, akiknek a vírus ártott.

Mikor cserélted a színjátszást rendezésre?

A Zsámbéki Színházi Bázis egy szupertitkos katonai rakétakilövő állomás volt a szocializmusban, elképesztő hangárokkal az erdő közepén. Izgalmas helyszín. A rendszerváltás után elkezdte a természet visszavenni fölötte az uralmat, kissé stalkeri, posztapokaliptikus miliő lett belőle: hatalmas rozsdás vaskapuk fűvel, fával, mohával benőve, gyönyörű kilátással. Itt lett egy alternatív színházi közeg, ami kezdetben nagyon futott, majd kicsit alábbhagyott. Beleszerettem egy darabba, Szálinger Balázs Köztársaság című művébe, ami arról szól, hogy az akkor még fiatal Julius Caesart elrabolják és elhurcolják a kalózok egy bunkerbe egy lakatlan szigetre. Úgy éreztem, a zsámbéki helyszín remek illúzió lenne egy túsz rejtegetéséhez. Összeálltunk a barátaimmal és megcsináltuk az előadást. A bázis minden adottságát belerendeztem. Álmomban sem gondoltam volna azt az őrületes sikert, amit alkotótársaimmal arattunk. Mindig hálás leszek nekik! Elképesztő megtisztelő kritikákat kaptunk, és nem tudtuk, honnan kerítsünk plusz székeket, mert buszokkal jöttek nézők százai. Álomszerű, mámorító érzés volt, még a bázis illatára is emlékszem. Azt hiszem, azért kezdett a rendezés gondolata foglalkoztatni, mert a színészet elkezdett kimenni alólam.

Jó indulás!

Sokat számított, önbizalmat adott, hogy az első munka így sikerült. Nem azonnal váltottam egyébként, sokáig úgy nézett ki, hogy a Köztársaság csupán egy nagy kaland marad a pályafutásomban. De a következő években azt kezdtem érezni, hogy már nem okoz akkora örömöt a színjátszás.

Sokkal jobban ki tudtam teljesedni és jóval inkább kezdtem önazonosnak érezni magam rendezőként, mint színészként.

Amikor ezt megértettem és elfogadtam, akkor érkeztek felkérések. A Pesti Magyar Színházban kezdtem rendezni, ahol addig színészként dolgoztam. Utána Nyíregyházára hívott Kirják Róbert színházigazgató, és olyan jól sikerült a nekik készített Macbeth-em, hogy művészeti tanácsadó lettem. Innen vezetett az út a művészeti vezetői poszthoz, amelyet Göttinger Páltól örököltem, akinek hathatós közbenjárása fontos volt a nyíregyházi pályafutásomban. Hálás vagyok neki, nagyon jó a viszonyunk a mai napig. Egyedül a szinkron az, ami a rendezés mellett jóleső játék és kiruccanás. Korábban rengeteget dolgoztam a hangommal, többek között Adrian Brodyt, Ewan McGregort is szinkronizáltam. Ma már kevés időm adódik a stúdiókba járni.

Melyek a közelebbi terveid?

Szakmai vágyam, hogy rendezőként stabil pozíciót tudjak magamnak szerezni, hiszen nem régóta kapok ilyen felkéréseket és sokat kell még letennem az asztalra. Minél többféle műfajban szeretném magam kipróbálni, hogy bebizonyítsam, bármit rám lehet bízni. Persze mindenhez kell egy alkotói plusz, amit személyesen bele tudok tenni egy-egy előadásba. Ilyen szempontból is jó volt a Charity, hogy állandó csapatommal, alkotótársaimmal nekimentünk egy musicalnek és sikerült. Jogosítványt szereztünk erre a műfajra.

Mi lennél, ha nem mész színésznek?

Az volt a B tervem, hogy történelemtanár leszek. Tinédzserként szenvedélyesen érdekelt a történelem, de sajnos mára elkopott a tudásom, pedig jó voltam benne. A tanítás is vonzó volt akkor számomra.

Hogy indult a pályád?

9 évesen álltam színpadon először Gálffi László mellett, aki Ruszt József II. Edvárd című előadásában a címszerepet játszotta.

Milyen volt Gálffi Lászlóval majdnem 30 év után ismét együtt játszani egy királydrámában? Az Orlai Produkció Az oroszlán télen című darabjában ő most is királyt alakít, te pedig ezúttal az idegen herceg szerepét öltötted magadra.

Sokat gondoltam erre a próbaidőszak alatt, főleg, hogy utolsó szerepeim egyike, amit még most is játszom. 36 vagyok, de több mint 25 évet töltöttem színpadon. Általános iskola első osztályában a szüleim beírattak Földessy Margit színitanodájába, mert kicsit zárkózott, szorongó kisgyerek voltam. Rengeteget nyitott rajtam, bár még mindig van bennem zárkózottság. Oda jártak a színháziak és a filmesek válogatni, amikor gyerekszereplőket kerestek, így kerültem ebbe a világba. Deák Krisztina egyik filmjébe is beválogattak. Sokat köszönhetek ennek a tanodának és Margitnak, aki kiváló pedagógus! A gimnáziumi éveim is csodásak voltak, a Vörösmartyba jártam, utána pedig a kaposvári színművészetin végeztem, az ott induló első osztályban. Még fel sem épült rendesen az iskola, amikor odakerültünk, kosárpalánkok és bordásfalak között kezdtük elsajátítani a mesterséget.

Ahogy végiggondolom az életem, nagyon szerencsés vagyok.

Fantasztikus évek voltak a kaposváriak is, életre szóló barátságokat kötöttem. Többnyire pestiek voltunk, akik elmentek egy másik városba tanulni, ami romantikus, különleges helyzetet teremtett, és nagyon összetartó osztály lettünk. Babarczy László volt az osztályfőnököm, sokat tanultam tőle.

Vonz még valami a színházon kívül?

Életem minden szakaszában rengeteget utaztam: felnőttként nyaranta, gyerekként a színházzal és a gimivel. Édesapám filmforgalmazással foglalkozott, sokszor magával vitt Cannes-ba a filmfesztiválokra, filmvásárokra. Maradandó élmény volt szupersztárokat látni az utcán. Az utazás szenvedélye, a külföld iránti kíváncsiság felnőttként is megmaradt, és nagy utakat tettem meg. Lilivel tavaly nagy utat tettünk meg a Szentföldön, de Mexikót, Olaszországot és még sok országot is bejártam korábban. Most új fejezet kezdődik, hiszen egy kisbabával nem lesz annyira egyszerű, de meg fogjuk próbálni a vele való utazást. Sok mindent szeretnénk megélni úgy, hogy az jó legyen a kicsinek is.

Mit kívánsz neki?

Mivel nekem hosszan megadatott, azt, hogy egy életen át jól érezze magát abban, amit mesterségének, hivatásának választ és igazi lelki örömöket éljen át.