KI A NORMÁLIS?

ÖRDÖGKATLAN FESZTIVÁL 2018

Mit lehet leírni az Ördögkatlan Fesztiválról, amit még nem írtak le soha az elmúlt tizenegy év alatt? A jelmondatként használt „Nem vagyunk normálisak!” felkiáltást, bármennyire találó, jókedvű és igaz is, talán kicsit már megtépázta a hosszú ideig tartó használat. 


A fesztivál jellege viszont nemigen változott az évek alatt.

A gyönyörű helyszínek; az elképesztően sokszínű, összművészeti programkínálat; a sorszámeufória (vagy a sorszámok hiánya fölötti keserűség); a várakozás a tűző napon, ami kivétel nélkül minden esetben megéri a kellemetlenségeket; az Ördögkatlan barátságos, családias atmoszférája; a kedves autósok, akik felveszik a stoppoló mezítlábas fesztiválozókat – ezek mind vannak és mind jók úgy, ahogy vannak.

Ugyanakkor mindig van valami újítás, ami miatt mégsem válik unalmassá a fesztivál egyik évben sem.

Ez pedig minden bizonnyal a programszervezők jó ízlésének köszönhető. Nincsenek fő- és kiegészítő programok, minden ugyanolyan fontos. (Nem tudom, hogy csinálják, de a két főszervező, Bérczes László és Kiss Mónika valahogy mindig mindenhol ott vannak, de tényleg, mindig, mindenhol.)

Az idei Ördögkatlan Fesztiválról le lehet írni például azt, hogy díszvendégei a Magvető Könyvkiadó mellett a K2 Színház, a Sztalker Csoport és Snétberger Ferenc voltak. Előbbi a festői Vylyan Teraszra szervezett minden nap beszélgetéseket és felolvasásokat szerzőivel; utóbbi egyedül és tanítványaival is koncertezett. A két független színtársulat pedig – ki tudja, honnan szerzett óriási állóképességüket bizonyítva – minden nap több előadást is bemutatott. Ha már a színházi felhozatalnál tartunk, mindenképpen ki kell emelni a Forte Társulatot is, akik Az öngyilkos és a Vaterland című előadásaikkal szerepeltek. De játszott a Kaposvári Csiky Gergely Színház, Kárpáti Péter Titkos Társulata, Philipp György és az Á la CARTe, a Nézőművészeti Kft., a Momentán Társulat, hogy csak néhányat említsek a sok közül, és olyanokat, akiket volt szerencsém megnézni.

Névsorolvasást tartani nem érdemes, ezért innentől a különleges csemegék listája következik.

Talán csak egyetlen újítást fontos kiemelni, amivel az eddigi években nem találkozhatott a közönség, ez pedig nem más, mint a sokszor és hirtelen leszakadó óriási záporeső. Ami a fesztivál előbb emlegetett pozitívumainak köszönhetően sosem vált kellemetlenné, sőt, általában inkább hozzáadott a produkciókhoz, mint elvett volna bármit. Például Beck Zoltán szoborparkbeli szerzői estje nem annyira egy zenész és a hangszer, hanem az időjárás és a dalok párbeszéde volt. Ahogy a beremendi kovácsműhelyben ért Philipp György-féle Don Giovanni katarzisa is – legalább kismértékben – a színészeknek a zuhogó esőt és a sarat kijátszó megoldásaira vezethető vissza.

Lehetne még írni a különböző foglalkozásokról és workshopokról is.

Kisharsányt tette meg például főhadiszállásának az a két brit fiatal, akik lakókocsijukkal körbejárják Európa minden országát, hogy mindenhol begyűjtsék a helyiek kedvenc szerelmes dalait. A „hagyományosabb” workshopok közül kiemelkedett a Polonyi Artemisz vezette Instant Opera, amelynek keretében a fesztiválozók közül jelentkezett résztvevők írtak meg és mutattak be a kisharsányi templomban egy egész (igaz, 15 perc hosszúságú) operát. Azt hiszem, az ilyenfajta frissesség, nyitottság, improvizációs készség mutatja meg leginkább, miben különbözik az Ördögkatlan bármelyik másik fesztiváltól: itt ha bárki bármit csinál, és komolyan csinálja, a legjobb dolgok születhetnek belőle.

Kellene írni a koncertekről, noha ez az a szegmense a fesztiválnak, ami talán a leginkább hasonlít bármelyik másikra, ha csak a programfüzetben nézzük meg a névsort. Lényeges apróságokat mégis érdemes kiemelni, hogy ennek az ellenkezőjét is bizonyíthassuk. A 30Y, noha szinte soha nem játssza koncerten a Néz című dalát, itt mégis évről évre előkerül; valószínűleg ennek a refrénben szereplő „fénylő ég van vagy az égő katlan” sor az oka. Ha egy söröspoharat vagy egy cipőt feldobnak a színpadra, azt vagy visszafejeli az énekes (Beck Zoli), vagy leállítja az egész zenekart és tanító bácsi módjára ingatja a fejét (Boban Marković). Ha másodszor is félreérthetetlenül visszatapsolják a zenészeket, akik már végigjátszották kipróbált repertoárjukat, improvizálnak valamit, ami az egész koncert egyik legjobb darabja lesz (Lajkó Félix–Alexander Bălănescu–Vołosi). És így tovább, az ehhez hasonló gesztusokat is nagyon sokáig lehetne még sorolni, amik mind-mind az Ördögkatlan bensőségességét és az egymásra való odafigyelést mutatják, és azt is, amit sokan sokféleképpen fejeznek ki: hogy mennyire szeretik maguk a fellépők is az Ördögkatlant.

Sőt, sokszor elmosódik a „fellépő” és a „közönség” kategória határa, ami szintén megragadó.

Folyton kétféle dolog történik az emberrel úton-útfélen: vagy régi ismerőseivel találkozik véletlenül, vagy új embereket ismer meg, akikről általában igen gyorsan kiderül, hogy akár régi ismerősök is lehetnének, hogy a fesztiválon kívül is milyen jó lenne velük találkozni, beszélgetni, esetleg együtt dolgozni. Emiatt tűnik a fesztivál jelmondata, a „nem vagyunk normálisak”, a lehető legtragikusabb kijelentésnek, hiszen épp ez a normális, vagy ez kellene, hogy legyen: nem csak öt nyári kánikulai napon, hanem az év minden napján a bezárkózás, a kirekesztés, az ignorancia, az unalom helyett berendezni magunknak egy saját, nyitott, kíváncsi, barátságos, sokszínű ördögkatlant.

11. Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány, 2018. július 31. – augusztus 4.

Nem kiradírozható szép példa

Szerzők: Balassa Tamás, Kuslits Szonja | Megjelent a 2018. augusztus 03.-i lapszámban


29. Művészetek Völgye, 2018. július 19–28.

Kapolcs még mindig elkényeztet és elbűvöl. Próbálod összefűzni a világ legjobb programsorozatát, ekkor elkényeztet, és belecsúszol a legváratlanabb élményekbe, ekkor elvarázsol. Az emberek is átlényegülnek ebben a környezetben. Néhány nap után már az ismeretlenek is ismerősként köszönnek egymásnak a csigabuszon, és itt szövődött, pillanatnyi vagy tartós szerelmekből sincs hiány.

Közhelyből hozzuk a legütősebbet: ahány ember, annyi Művészetek Völgye, és ez így van jól. Tízezrek az apró helyszíneken nem férnének el máshogy, csak ha jelentős a színpadok száma. Így viszont az a legbölcsebb, ha a völgyben csörgedező patak módjára hömpölyögsz a célok felé. Isten akkorát nem tévedhet, hogy egy patak ne jó felé törekedjen. A temetők, templomkertek amúgy is megkapóak, a torony pedig magas, kövér árnyékot vet a fűben heverészéshez, hogy aztán Podhorszky Gábor Bachtól Balkánig ívelő klasszikusgitár-virtuozitása legyen varázslat a gazdagon freskózott, és nem utolsósorban hűvös, 235 éves kapolcsi katolikus templomban. És lehet, hogy ez inkább éltet, mint az éjszakánként mesésen megfényfestett evangélikus templomból kiszüremlő édesbús zsoltárremény.

A színes hétköznapok az igazán nyerők Kapolcson, ilyenkor a hétvégi zsúfoltság helyett kellemes közegben dolgozhatnak a Nigun klezmerdzsesszistái a legfinomabb muzsikákkal kényeztető utcavégi Harcsa Veronika udvarban. Ez itt, ne fukarkodjak a lelkességgel, mennyei közeg, nem mellesleg viceházmesterre tervezett, praktikus újrapohárral. A völgy itt-ott megjelenő törekvése azonban kevés a fenntarthatósághoz, a műanyagfogyás drámai, tényleg érdemes volna névvel ellátott poharakkal próbálkozni, mintha egy időnként érthetetlenül nagyra nőtt család tagjai volnánk egy szülinapon. Útközben a legjobb kávét a Bookline zöld buszánál vételezhetjük, ahol ki-ki a vérmérsékletének megfelelően kultúrharcolhatna is a felhozatal miatt, ha ez nem Kapolcs volna, a béke szigete.

(Műsorfolyamba programozott politikus egyébként egy tette tiszteletét, Navracsics Tibor EU-biztos a magyar kreativitás kiadványaival érkezett a Folkudvarba.) A hardcore politikát még Dopeman fellépésén sem észlelhetted a völgyben, pedig a kormányfejmozgató rapművésztől ez sem lett volna furcsa: mindezt a zseniális Momentán Társulat bázisán láthattad, a méltán telt házas csapat projektjei közül a Rögvestek módfelett szórakoztatóak, a rendező Göttinger Pál showmannek sem utolsó.

A völgytrió szélső értékei, Vigántpetend és Taliándörögd közül az utóbbi a teátrumok otthona, ahol a művelődési házban kamara-sikerdarabok mennek. Az RS9 Folyóügye című groteszkje itt-ott túlontúl ismerős jelenetekkel idézi a völgybe érkezve magunk mögött hagyott kisszerű emberi játszmákat és behajtócéggel súlyosbított szorongásokat, a Füge–Orlai-koprodukció Mi és ők című kétszereplőse a beszláni túszdrámát jeleníti meg két gyerek (László Lili és Vilmányi Benett megdolgoznak a tapsért) elbeszélésében. Magyarország egyik legjobb helye az előadás utáni bejárat, ahol kamaszok teszik föl a kérdést: mi ad feloldozást-hitelességet 370 ember utolsó óráinak művészi bemutatásához. És van már olyan mondat is, hogy „Én nem tudom, hogy a holokauszt jó vagy rossz-e”. Durva mondat, de mert van, nem kiradírozható, a nagy magyar kollektív-tudattalanság, kataklizmafeldolgozatlanság szép példája. Egy előadás erről esetleg?

Legtöbbször a véletlen sodor a legjobb helyekre: ilyen lehet egy mezőségi-szatmári táncház a Fonóban, Szalóki Ági és többek között a Zagyva Banda muzsikája után, a 82 éves ördöngösfüzesi Hideg Anna mosolygós közreműködésével. Emitt az is kiderül, hogy az inkább
akciófilmbe illő törékeny hongkongi fiatalok ügyesen táncolják a kalotaszegit, egyikük Anna nénivel szólót énekel, és ez bizony nem a Balaton-felvidéki olaszrizlinghatás.

Tíz nap Kapolcson, Taliándörögdön és Vigántpetenden szinte átmossa az ember lelkét és feltölti valamivel, amiből még sokáig táplálkozhat. A vigántpetendi sátorban szó szerint tátva maradt a szája a közönségnek, olyan káprázatos mutatványokat adott elő a Recirquel Újcirkusz Társulat. A Párizs éjjel című előadásban a francia főváros harmincas évekbeli, erotikától fülledt varietévilágát idézték vissza. Méghozzá úgy, hogy néha levegőt venni is elfelejtettünk. Az egyik jelenetben magas sarkúban spárgáznak a színpadon, a másikban olyan kecsesen légtornáznak egy karikán, mintha nem létezne gravitáció, miközben folyamatos a flört, a kacérkodás. Általában három hónap a darab próbafolyamata, de ha valakinek új arcát kell megmutatnia egy másik eszközön, akkor hamarabb elkezdi a felkészülést – magyarázza Illés Renátó artista, és azt is hozzáteszi: ez akár egy év is lehet, vagyis jó előre ki van találva minden lépés. De hát szükséges is, mert folyamatosan feszegetik az emberi test terhelhetőségének határait.

Kapolcson kifejezetten kellemes minden délelőtt jógával kezdeni a napot az árnyas és gyönyörű Harcsa Veronika udvarban, ezt idén is sokan megtették. Idősek, fiatalok, pocakosok és nyurgák mind együtt hajlongtak a szőnyegen. Közülük aztán sokakkal találkozhattunk a Kaláka udvar versműhelyében is, ahol Lackfi Jánossal mindennap alkothattak azok, akik egy kis kreatív írásra vágytak. A megszületett költeményeket hallgatni is szórakoztató volt, olyan sorok születtek például, mint a „Ha szívemből stadion épülne, Minden magyar a lelátón ülne”.

Az udvarban esténként koncertekkel szórakoztatták azokat, akiknek nem kellett korán takarodót fújniuk a csemetéik miatt. Kapolcson ugyanis babákból és kisgyerekekből sincs hiány soha. Fellépett például Tompos Kátya és Hrutka Róbert is. Nem mindennapi élmény volt a koncert, Kátya ugyanis franciául és oroszul is kiválóan énekel, sőt mint elhangzott, lassan kikopott mögülük a zenekar is, olyan kreatívan használja a hangját. Megzenésített verseket és saját dalokat is hoztak a völgybe. Tompos Kátya korábban még sosem lépett fel a Művészetek völgyében, de a produkció után úgy nyilatkozott: „nagyon családias koncert volt, látszott, hogy akik ide eljöttek, azokat valóban az énekelt vers műfaja érdekli”.

A Kocsor-házban elcsípett Szokolay Dongó Balázs-Nagy János matiné, a Hangfoglalóban pimaszul fiatalon éneklő közönség a Szabó Benedek és a Galaxisokon, a dörögdi templom tövébe áthallatszó Hobo: a völgy kifogyhatatlan. Jövőre is jelen idő.

"Eleve az embereknek fogalma sincs, hogy a PRIDE miért van" - interjú Orlai Tiborral

1997-ben hozta létre magánproduceri irodáját, amely 2006-ban mutatta be első önálló előadását, a "Hat hét, hat táncot", Vári Éva és Kulka János több mint 250-szer állt színpadra Lily és Michael szerepében. 2010 óta a Belvárosi Színház az első számú játszóhelye, ám az évek alatt számos színházban megfordultak előadásai, sőt 2018-ra a Jurányi Ház és a Hatszín Teátrum is állandó bázisa a repertoáron lévő darabjainak. Évről évre fontosabbnak tartja, hogy a bemutatóin keresztül társadalmi párbeszédre serkentse nézőit az őt foglalkoztató kérdésekben, melyek közül a leglényegesebbnek az elfogadást tartja. A társadalmi felelősségvállalás fontosságáról, a PRIDE-ról, az Orlai Produkciós Iroda szerepéről a színház világában és a következő évad bemutatóiról beszélgettünk Orlai Tiborral. 

Azt látom, hogy egyre markánsabb szerepet vállaltok a repertoáron lévő darabokkal különböző kényes társadalmi kérdések boncolgatásában. Ez tudatos?

A színháznak szerintem küldetése és feladata is, hogy különböző történeteken keresztül képet mutasson a jelenről a társadalom számára, ami nem jelent közvetlen politizálást, de egyértelműen egyfajta állásfoglalás az előttünk álló legnagyobb kérdésekről, és a legfontosabbnak ítélt ügyekről. Minden évben olyan évados műsorpolitikát próbálunk kialakítani, amiben olyan kérdések, témák, darabok kapnak helyet, melyekkel igyekszünk ezt a tükröt szélesíteni, illetve határozottan kiállni egyfajta vélemény mellett. A társadalmi egyenlőség, a párbeszéd, a sokszínűség, az eltérő gondolkodású és véleményű emberek békés egymás mellett élését én a legfontosabb dolognak tartom.

Nagyon rossz, ami most sajnos körülöttünk zajlik, hogy például roma gyerekeket kizárnak táborokból, hogy kemoterápiára járó hölgyet az utcán szóban „sértegetnek” faji megkülönböztetés formájában, mert fejkendőt hord, hogy rendőrt hívnak egy papra, mert ételt oszt a szegényeknek, hogy meghalhat az utcán egy fiatalember fényes nappal epilepsziás rohamban, mert senki nem megy oda hozzá segíteni, de még mentőt sem hívnak közömbösségből, nemtörődömségből.

Ezek nagyon erős jelek, amely a társadalom moráljára és teljes értékvesztésére utalnak.

Az elmúlt évszázadok története pont azt bizonyítja, hogy amikor minimális volt a tolerancia, az elfogadás, akkor ordas eszmék felerősödtek, és bármilyen irányba mozdult is ki a mérleg, abban az időszakban mindig jöttek a világháborúk, a nagy égések. Emiatt tartom fontosnak, hogy mi ezekről a témákról beszéljünk. Az identitás kérdése – legyen az nemi, vallási vagy adott esetben eltérő típusú emberek gondolkodásával kapcsolatos – amióta az Orlai Produkció működik, mindig előkerült az előadásainkban, hol kevésbé mély formában, hol hangsúlyosabban. Ezek legfőképp a művészszínházi előadásainkban vannak jelen, melyeket a Jurányiban játszunk, de ott vannak a Belvárosi repertoárján is, lásd „Hullaégető”, „Kétely”. Fontosnak tartom, hogy elmondjuk, hogy mi erről mit gondolunk. Nem az a célunk, hogy igét hirdessünk, hanem az, hogy gondolkodásra serkentsünk, és az emberek megismerkedjenek egyfajta állásfoglalással, gondolatisággal, amit el lehet fogadni, el lehet utasítani, egyik se kötelező, de a lényeg és a legfontosabb az az, hogy ezekről beszéljünk.

Tehát kvázi társadalmi párbeszédet, kommunikációt szeretnél elindítani ezekkel.

Igen.

Miért tartottad fontosnak, hogy most a PRIDE kapcsán megjelenjen egy poszt az Orlai Produkció Facebook oldalán?

Úgy érzem, hogy mostanában itthon felerősödtek a mindenfajta eltéréssel kapcsolatos álláspontok, amelyek elutasítóak. Megjelennek felelős, magasszíntű állami vezetőktől olyan nyilatkozatok, amik úgy gondolom, nem feltétlenül egyeztethetők össze azzal a nemzetközi, európai elvárással, ami 2018-ban már fontos, hogy meglegyen. Nem lehet az idő kerekét 30-40-50 vagy némely esetben 100 évvel visszafordítani, más világban élünk. Mindenfajta régi, begyepesedett, becsontosodott vélemény felerősödése a társadalom fejlődése szempontjából kártékony.

Egyre szélsőségesebb megnyilvánulások jelennek meg, ami úgy gondolom, hogy részben tudatlanságon alapul, másrészt egyfajta torzított kommunikáción. Eleve az embereknek fogalma sincs, hogy a PRIDE miért van. Ez nem a meleg közösség ünnepe, hanem tiltakozás a hátrányos megkülönböztetés ellen. Tudomásul kell venni, hogy ez nem csak meleg-kérdés, hanem ebben minden benne van, amiben hátrányos megkülönböztetés éri a társadalom kisebb vagy nagyobb szeletét. Ezért is tartottam fontosnak, hogy a poszt megjelenjen, hogy ebben mi állást foglaljunk.

Azért ez ma nagy bátorság.

Nem tudom, hogy ez most bátorság-e vagy sem. Soha nem úgy szoktam gondolkodni, hogy esetleg hány nézőt szerzünk vagy vesztünk, vagy, hogy a szakma egy bizonyos rétege mit szól. Úgy éreztem, hogy nem mehetünk most úgy tovább, hogy erről valamilyen formában ne beszéljünk, hogy ne jelezzük, milyen platformon állunk ebben a kérdésben. Ennek az is része, hogy játsszuk a „Leszámolás velemet” és a „Pira/Bellát”, amivel kapcsolatban szintén teljes a tudatlanság és olyan véleményalkotás zajlik, hogy a mögöttes részt egyáltalán nem ismerik az emberek. Mi így tudunk véleményt formálni társadalmi kérdésekben. Még egyszer elmondom, ezzel nem azt kívánom elérni, hogy bárki elfogadja, hogy nekünk ez az álláspontunk. Aki hasonlóan gondolkodik, az elfogadja, aki nem, annál legalább azt elérjük, hogy valami mást lát, mást érez az adott témával kapcsolatban.

A jövőben is ez a műsorpolitika marad?

Az attól is függ, hogy mik jönnek velem szembe. A „Hullaégető” 6-7 éve merült fel először, akkor én még elutasítottam, aminek több oka is volt. Egyrészt úgy ítéltem meg, hogy nem vagyunk még elég erősek produkciós irodaként egy ilyen rizikósabb előadás bevállalására, ami nagyszínpadon nyilvánvalóan nem fog akkora közönségsikert aratni, másrészt pedig akkor még nem éreztem kiabálóan aktuálisnak. 1,5 éve viszont már az volt, ez a világ ma erről szól, itt zajlik körülöttünk, nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a hasonló gondolatokkal.

Hogy érted, hogy nem érezted elég erősnek az Orlai Produkciót?

Gazdaságilag. Magántőkéből dolgozunk, amit befektetünk, az fontos, hogy vissza is jöjjön, mert különben nem tudnak új produkciók készülni. Van olyan, hogy az ember elérkezik oda, hogy be tud vállalni egy-egy olyan előadást, amiről tudja, hogy soha nem fogja elérni a break-even pointot, viszont mégis azt éreztem, hogy ezeket a közönségnek akkor is látnia kell.

Mondhatjuk, hogy most már nem csak gazdaságilag vagytok erősek, hanem nagyon markáns szereplői letettek a színházi világnak.

Ezt nem az én tisztem megítélni, hogy mennyire erősen vagyunk jelen, de az tény és való, hogy ott vagyunk a színházi palettán, most már három játszóhelyen is. A Belvárosiban havi 20-25 előadásunk van, a Hatszínben 8-10, a Jurányiban, ahol a művészszínházi réteg darabjaink mennek, ott pedig havi 12-14 este játsszunk.

Itt lesz ősszel a „Mi és ők” bemutatója, amit az évad egyik legfontosabb premierjének tartok. Teljesen véletlenül találkoztam a darabbal, ami a terrorizmus kérdését dolgozza fel mindenféle előítélettől és prédikációtól mentesen. Arra keresi a választ, hogy két gyerek szemszögéből hogyan dolgozható fel egy ilyen esemény, sőt hogyan élhető túl, illetve hogy hogyan lehet erről a témáról előítéletmentesen beszélni. A felnőtt emberek 20-30-40-100 év ismeretanyagával, előítéletével, saját maguk felelősségének elhárításával közelítik meg ezeket a kérdéseket, szubjektív véleményt alkotnak, amit nyilvánvalóan a média is erősít. Ezért tartom nagyon fontosnak ezt az előadást, ami tulajdonképpen a Beszláni túszdrámát dolgozza fel két gyermek szemével, akiket László Lili és Vilmányi Benett játszanak, a rendező pedig Fehér Balázs Benő. A szeptemberi bemutatóra Carly Wijs is eljön, ami azért is különleges, mert ez lesz az első olyan feldolgozása az ő általa írt darabnak, amit nem ő rendez, nekünk adott erre először jogot. Hiszek abban, hogy széles közönséget fogunk tudni vele elérni, nem a meghökkentés a célunk, hanem az elgondolkodtatás és a tolerancia. Úgy érzem, hogy nekünk, európaiaknak is igenis megvan a felelősségünk a migráns- és terrorizmus-kérdésekben, de erről nagyon szeretünk elfeledkezni.

Nemrég volt Szentendrén a Nóra 2. bemutatója, ami egyértelműen pozitív visszajelzéseket kapott.

Lucas Hnath, aki egy harmincéves amerikai író, onnan indítja a történetet, hogy Nóra 15 évvel később bekopog azon a bizonyos ajtón, amelyen egykor távozott. Ne klasszikus Ibsent várjunk, gondolataiban annak a folytatása, de abszolút kortárs, mai darabról van szó. A férfi-nő viszony, az emancipáció, az önmegvalósítás és a gyerekvállalás felelősségének kérdéseit boncolgatja, igazi női témák. Nem ad megoldást, mindenkinek saját magában kell ezt érlelnie. Nagyon várom a pesti bemutatót, óriási világsiker ez most, 28 ország vette meg a darab jogait a tavaly márciusi bemutató óta, mi az elsők között voltunk.

Honnan jött az, hogy Kováts Adél játssza Nórát?

Amikor elolvastam a példányt, bennem rögtön az volt, hogy ez Adél szerepe. Amikor már beindult a szokásos folyamat, megszereztük a jogokat, elkészült a fordítás, akkor felkerestem őt azzal, hogy nem érdekli-e. Egy pillanatnyi zavart láttam az arcán, aminek az volt az oka, hogy akkoriban járt Adél asztalán is a darab, mint a Radnóti Színház igazgatójának, és ők is érdeklődtek iránta. Vicces és szürreális pillanat volt ez (nevet).

Ez egy nagyon összetett női szerep, sok mindent el lehet mondani vele, nagyon sok árnyalata és rétege van, olyan apró rezdüléseket lehet és kell megmutatni benne, ami széles színészi eszköztárat igényel. Adél ezért is vállalta örömmel a feladatot. Nagyon izgalmas, de nem könnyű próbafolyamaton vagyunk túl. Fontos volt, hogy mi ne foglaljunk állást egyik felmerülő kérdésben sem. El kellett mesélnünk egy történetet úgy, hogy az mindenki számára hagyjon nyitva kapukat, hogy mindenki maga gondolhassa tovább. Az előadást követően a párok, barátok, nézők vitatkozzanak, eltérő nézőpontot ütköztessenek. Azt hiszem, hogy ez sikerült is.

Múlt héten volt a „Varsói melódia” premierje Balatonföldváron. Ez ugye a Hatszínben lesz látható ősztől?

Igen. Ez egy nagy romantikus szerelmi történet, ami a 60-as éveben játszódik, amikor a nagy érzelmek sok esetben a politika hálójában nem tudtak kiteljesedni. Az teszi nagyon aktuálissá a darabot, hogy ma is számtalan példa van arra, hogy a politika nagymértékben beleszól a magánéletbe. Nem egy könnyed előadás, feltétlenül igazodik abba a műsorpolitikába, amit a kamaradarabokkal a Hatszín Teátrumban próbálunk követni.

Ezek szerint a Hatszínt nem csak befogadó színházként kezeled, hanem tudatosan építed is, mint az Orlai Produkció egyik „bázisát”.

Igen. Azt is tudjuk már, hogy a következő évadban mi fog ott menni. Be fogjuk mutatni a „Vénusz” című film adaptációját, ez a Budaörsi Latinovits Színházzal közös produkció lesz, amiben Bálint András, László Lili és Gyabronka József lesz a három főszereplő. Szabó Kimmel Tamás és Novák Eszter készülnek egy nagyon izgalmas estre, amit nem neveznék se önálló estnek, se zenés estnek, inkább egyfajta önvallomásnak gondolok. Tomi annyi színészi és emberi tapasztalat birtokában van, annyira sok mondanivalója van pont a mai fiatalok vonatkozásában, hogy azzal, hogy egy más világot reprezentál, remélem hatni is tud rájuk. Azokra, akik nem biztos, hogy mindig a jó utat választják a mai világban.

Mit várhatunk a Belvárosiban?

Négy bemutatónk lesz nagyszínpadon. Az első Greenberg „Három esős napja”, amelyet Novák Eszter rendez, utána egy Woody Allen darab következik, a „Férjek és feleségek”, ezt Szabó Máté viszi színre. Tavasszal jön Molnár Ferenc „Riviérája”, és az évad végén, ahogy most a „Mojo” volt, bemutatjuk Michael Frayn „Vadméz” című komédiáját.

A Jurányiba három előadással készülünk, a „Mi és ők-nek” szeptemberben lesz a bemutatója, utána Orton „Entertaining Mr. Sloane” című darabját mutatjuk be Parti Nagy Lajos új fordításával, Guelmino Sándor rendezi, Bíró Kriszta és Gazsó György játssza a főszerepeket. Az évad második felében Bagossy László Kerékgyártó István „Hurok” című darabját viszi színre. Ez nagy vállalás részünkről, hisz nagyon sok szereplős és borzasztóan fontos anyag korunkról.

Azt látom, hogy egyre erősebb ez a szabad szerveződés, ami nálatok van a megszokott társulati forma helyett.

Tulajdonképpen ahogy alakultak a munkák, egyre inkább azt éreztem, hogy szükség van egy olyan alkotóközösség kialakítására, amiben színészek rendezők együtt vannak, ami magánszínházi konstrukcióban egyfajta szoros együttlét, de mindenfajta röghöz kötés és kötelem nélkül. Ezért is ez a szlogenünk: Együtt szabadon. Ezt mi így is érezzük. Együtt gondolkodunk, együtt dolgozunk, közösen szeretnénk megvalósítani művészi projecteket, de mindenki megőrzi közben a saját szuverenitását, mindenkinek lehetősége van máshol dolgozni, amellett, hogy az itteni közösség elsőbbséget élvez. Függetlenek maradnak, mégis tartoznak valahová az alkotók, emellett pedig mi garantálunk mindenkinek minimum két bemutatót egy évben. Ez egyfajta kísérlet is, hogy hogy lehet egy újfajta társulati gondolkodást beindítani ma Magyarországon.

Egzisztenciális biztonságot nyújtasz számukra. Hová fog ez kifutni?

Úgy érzem igen, részben azt is. Az alapcsapat az a 12 ember, akik tavaly a plakátokra is felkerültek, de vannak a hozzánk csatlakozók, akik több előadásban is velünk vannak, mint mondjuk Ullmann Móni vagy Ficzere Béla. Kvázi szatellit tagjai az alkotó közösségnek.

Én nem úgy hozok döntéseket, hogy előre eltervezem, hogy most ide akarok eljutni, hanem elindul egy folyamat, érzem, hogy tovább kell lépni, ezt próbálom profin kigondolni és megszervezni. Nem abban gondolkodom, hogy mondjuk hat év múlva hová vezet ez, hanem építsük, és legyen benne annyi rugalmasság, hogy ha valami vakvágányra fut, azt azonnal le tudjuk nyesni, és tovább terelni egy előremutató útra. Szerintem így érdemes továbbmenni.

A pszichopaták kedves játékszere voltam - interjú Karafiáth Orsolyával

Karafiáth Orsolya nevével sűrűn találkozhatunk a sajtóban, hol egy megosztó tárca, egy elgondolkodtató publikáció, egy izgalmas lakásszínházi projekt, vagy egy megjelenő kötete miatt. Most az első musicaljének bemutatója kapcsán beszélgettünk, amely "A Macskadémon" címmel látható márciustól a Kálmán Imre Teátrumban, és persze szó esett a nemrég megjelent Szirénről is. 

A Macskadémont a Madách Színház korábbi pályázatára írtad, hogy került most mégis az Operettbe?

Az egész projekt arról szólt, hogy Bella Mátéval (A Macskadémon zeneszerzője – a szerk.) csináljunk valamit közösen, a helyszín nem volt lényeges. Annak idején ezt a darabot felolvasószínházi verzióban zongorakísérettel jópáran látták, és nagyon hízelgő módon, mindig akadt valaki, aki tovább akarta vinni. Többször, konkrétan kétszer is, egészen közel voltunk már a bemutatóhoz, de mindenféle okok miatt ezeket el kellett engedni. Aztán kiderült, hogy több szálról is bombázták az Operettet, egy ideje minden évben előkerült, hogy akkor legyen itt, és most végre eljött az ideje. Minket lepett meg a legjobban.

Egyébként felmerült benned az Operett játszóhelyként, amikor írtad?

Túl nagy falat lett volna nekem, nem gondolkodtam nagyszínpadban, kamaradarabot szerettem volna mindenképp, a Madáchban is a kisszínpadra írtam alapvetően. Volt egy olyan gondolatom is, hogy kevés szereplős, utaztatható produkciót csinálok, amit át tudnak venni több helyen, ami valahol meg is valósult, hiszen játszották a Gyulai Várszínházban és a Szentendrei Teátrumban is. Mindenhol szerették. Aztán amikor még csak szerveződésben volt a Kálmán Imre Teátrum, már akkor voltak olyan hangok, hogy ott esetleg… és így is lett. Úgy érzem, hogy nagyon jó kis zugot lelt, nagyon neki való.

Kellett alakítani még rajta?

Csak egy picit, a Macskadémon dalát áthoztuk az első felvonásba, illetve volt három jelenet, amiket egybevontunk, a jógi és a doktor például két külön jelenet volt.

Gyorsítani kellett?

Igen, én egy picit mindent túlírok, és akkor így nem fáj a szívem, ha húzni kell belőle, ha az segít az előadáson.

Más színpadra írni, mint prózát?

Igen, de ugye a Macskadémonnak megvan a könyvverziója is, ami 2013-ban jelent meg Házikedvenc címmel. Eleinte egy felnőtteknek szóló mesét kezdtem el írni, már megvolt a negyede és két dalszöveg is, amikor Máté megtalált, hogy csináljunk valamit. Én elég lassan dolgozom, egyszerre egyet tudok csinálni, ezért mondtam Máténak, hogy másra nincs kapacitásom, próbáljuk meg ezt áttenni színpadra.

Egyébként hogy kerültél kapcsolatba Mátéval?

Megkeresett teljesen ismeretlenül, hogy szeretne velem dolgozni. Az első találkozónk egy bevásárlóközpontban volt, amire vicces módon mindketten kicsit másképp emlékszünk. Ő egy picit megijedt tőlem, mert nagyon ridegnek tűntem neki, pedig én közben meg azt éreztem, hogy mennyire örülök, hogy megkeresett, hiszen nekem nagyon fontos a kortárs zene, nagyon szeretem a komoly zenét is. Szóval én ott lelkesedtem, ő meg biztatgatta magát, hogy biztos jó lesz ez. Aztán belevágtunk, és tényleg jó lett (nevet).

Valahogy így képzelted el írás közben is, mint amit most látni a színpadon?

Alapvetően igen, de nagyon sokat alakult bennem magának a Macskadémonnak a figurája. Annak idején a pályázatnak voltak lépcsőfokai, először három dalt kellett elkészíteni és megrendezni, amiben nagy segítségünkre volt Almási-Tóth András, ő segített nekem képzelni. Teljesen más volt a szereposztás, azt is nagyon szerettem, de akkor állt bennem helyre minden, amikor Szemenyei János képbe került. Már akkor ő volt a Macskadémon, sőt a könyvbemutatón is később, és mondtam is neki, hogy ez azért lehet, mert amikor én kitaláltam, hogy musicalt akarok írni, akkor ő lebegett a szemem előtt. Láttam a vizsgaelőadását, abban is Peller Annával szerepeltek, és János szerezte a zenéjét, ez volt a Kis Magyar Démonológia, tehát itt most kicsit lelepleztem magam (nevet). Ez azóta működött már bennem, hogy szeretnék egy hasonlót csinálni és a Szemenyeivel. Fantasztikusnak tartom őt, már a próbákra is úgy jött, hogy tudta a dalokat, pedig ezek nagyon nehezek, zseniális… Ezért volt nagyon fontos, hogy annak ellenére, hogy János nem az Operett művésze, mégis lehetett ő a Macskadémon Homonnay Zsolttal kettőzve, mert nekem ez egyértelműen az ő darabja. Homonnay egyébként szintén nagyon tetszett nekem, másképp fogja meg a szerepet, kicsit elegánsabb, macskásabb, nem annyira ördögien jeleníti meg.

Peller Anna meg szerintem olyan, mint én. Nagyon szeretem őt, a Démonológia hősnőjeként szerettem meg. El kell mondanom, hogy az operett, mint műfaj, nem áll annyira közel hozzám, de ő szerintem valami olyan minőséget tud belevinni, amit kevesen. Láttam a „Nők az idegösszeomlás szélén”-ben, brillírozik benne. Egyik barátnőm mondta is, hogy gesztusaiban és finomságaiban nagyon hasonlít rám, emiatt is érzem, hogy telitalálat volt Orsi szerepére. És persze a többieket is imádom! Oszvald Marika… arról álmodoztunk Mátéval, hogy ha egyszer ezt előadják, akkor majd Oszvald Marika fogja emelgetni benne a lábát, és ezen nagyon nevettünk, és most meg… voilá (nevet)!

Milyen volt a bemutatón egyben látni?

Elsőre sokkoló, a főpróbán konkrétan kicsit rosszul lettem. Nekem sok volt a tánc, a kar, én egy sokkal puritánabb dolgot képzeltem el, de aztán rájöttem, hogy én már kiengedtem a kezemből, és mindenkinek az volt a célja, hogy ez szuper dolog legyen. Más az atmoszférája, de megszerettem, szerintem jó lett.

Ezek szerint nem vettél részt a próbafolyamatban?

Nem, én mindig úgy dolgozom, hogy egy ponton túl meg kell bíznom a többiekben. Mindenben ezt csinálom egyébként. A sminkesek, vagy akik a ruháimat tervezik szokták kérdezni, hogy mit csináljanak, de én mindig mondom, hogy te vagy a profi, amit jónak látsz. Ilyesmikbe soha nem szólok bele, akkor sem, ha saját projektem van egy színésszel. Én csak a víziómat mondom el, ő meg csinálja csak a legjobbat, hiszek abban, hogy a kreatív energiákat szabadon kell hagyni. Mátéval is így dolgoztunk, maximális bizalommal, ha én szorongok vagy akadékoskodok, az mindenkit csak bemerevített volna… nem akartam ott paráztatni a Göttingert (Göttinger Pál, a darab rendezője – a szerk.), ő egy nagyon jó rendező, saját gondolatokkal, tudtam, hogy meg fogja tudni oldani.

Egy nagyon könnyed szórakoztató darabról van szó, de azért a végén elhangzik egy veretes mondat, János mondja, hogy rendben, én vagyok a rosszindulatú démon, aki összekuszált itt mindent, de ez nem ment volna nélkületek, hiszen ti is ugyanúgy benne voltatok…

Persze, én erre fűztem fel az egészet, sajnos ebben a rendezésben ez annyira nem jött át, de az egész Freud depresszió elméletére volt felépítve. Az alagsorban lakik az elfojtott szexualitás, ez András, aztán Orsinak egy manzárdszobája volt, ez a szuper ego, az emeleten található az alkoholizmus és a pénzsóvárság… tehát vettem azokat a tulajdonságokat, amik megalkotnak egy embert és szétosztottam karakterekre, amelyeket a démon irányít, gyakorlatilag befolyásol mindenkit, aki gyenge, sőt felerősíti a rossz tulajdonságaikat.

Alapvetően arról szól a darab, hogy folyamatosan áttoljuk a felelősséget magunkról másokra, hogy hagyjuk, hogy a körülmények befolyásoljanak minket, ez tesz tönkre mindent… pedig csak rajtunk áll, hogy kézben tartsuk az életünket.

Muszáj vagyok Pintér Tiborra is kitérni, tudtál róla, hogy őt „kapod” a premieren?

Dehogyis (nevet)! Korábban egy vacsoránál mondtam, hogy operett bemutatót tartani egyszerűen nem lehet Tenya nélkül, és hogy nekem az lenne a legnagyobb élmény, ha ő ott lehetne és beszélhetnék vele, akár csak egy percet is. Így került a képbe, de szeretném azt itt is hangsúlyozni, hogy kikérem magamnak, hogy őt emiatt bántsák, hiszen ő nagyon kedvesen részt vett egy tréfában, nem érdemli meg, hogy a sajtó kellemetlenkedjen vele emiatt. Ez egy nagyon jópofa dolog volt, örültem neki, ki is raktam mindenhova a közös képeket.

Nem olyan régen jelent meg a Szirén című könyved. Nagyon érdekes a szerkezete, miért döntöttél úgy, hogy két különböző pontból indítod a történetet?

A Szirénnel szerettem volna megmutatni, hogy egy alkohol által befolyásolt ember emlékei nem feltétlenül igazak, ehhez a fajta történetmeséléshez ez a keret illett. Ha úgy vesszük, akkor ez a széttöredezettsége ellenére is egy lineáris történet, egymásra lehet rakni a fejezeteket, olyan, mint egyfajta optika.

A könyv végén egy konfliktushelyzet után Kisanna és a húga elmennek egymás mellett. Te viszont nagyon szoros kapcsolatban vagy a húgoddal.

Persze, de ez nem teljesen az én történetem. Sok gyerekkori élményemet beleírtam, de a felnőtt rész már eléggé fiction.

Egyfajta terápia volt a megírása?

Nem gondolom, hogy az írás terápia. Én csak akkor látok neki valaminek, amikor már azt érzem, hogy feldolgoztam, egyszerűen csak akartam írni egy történetet a függésről. Erről szól a Kicsi Lili is, és erről fog a harmadik rész is, amiből már jó sok meg is van. A függés arcait akartam megmutatni. Ez nekem már-már misszióm, hogy valamit próbáljunk meg csinálni a függőségeinkkel, próbáljuk meg túlélni, lássuk meg az igazi arcát, szembesüljünk vele… én egy abszolút függő típus vagyok magánemberként, és ezt szörnyűnek tartom.

Gondolkodsz a színpadi változatában?

Nem tudom. Megkerestek filmesek, szeretném, ha lenne belőle film, de nem tudom elképzelni, hogy hogyan. Ha lesz színpadi változat, akkor azt én szeretném megírni. Úgy érzem, hogy a Szirént nagyon szeretik és sokan olvasták, én még semmire ennyi levelet, visszajelzést nem kaptam életemben, döbbenetes számomra, hogy mennyire megérintett valamit az emberekben. Ez nekem teljesen új, szokatlan.

Te írnád a filmhez a forgatókönyvet is?

Nem, én ezt négy évig írtam, számomra ez így kompakt egész, nem tudnék belenyúlni, a filmhez meg egy konkrét történetszálat kellene találni hozzá. Annyit kértem csak, hogy szupervizor lehessek, azaz vétójoggal rendelkezzek, hogy mindent ne lehessen azért benne.

Mondod, hogy négy év, az rettenetesen hosszú idő. Miért kellett ennyi hozzá?

Jött a Szépművészetitől egy felkérés, ez volt a Textúra, amiben választani kellett egy képet és írni hozzá egy szöveget. Én Rippl-Rónai Kalitkás nőjét választottam, aminek a reprodukciója egész gyerekkoromban ott lógott a lakásunk falán, sokáig azt hittem, hogy az az anyám. Az van rajta, ahogy a nő viszi az ablakhoz a kalitkát, ehhez írtam meg a könyv első fejezetének első verzióját, aminek hihetetlen sikere volt. Annyira szerették, hogy még az utcán is megállítottak, ezért úgy döntöttem, hogy félrerakom, amin akkor dolgoztam, mert abból az egy fejezetből ki lehet bontani egy egész történetet. A húgom teljesen kiakadt, mert fura volt két oldalban látni neki a családunk borzalmas történetét, vagy legalábbis egy, a miénkhez eléggé hasonló családét, az én amúgy sem egyszerű optikámban, erre én mondtam neki, hogy fogod látni hosszabban is, és nekiálltam vázlatolni.

Eredetileg 46 fejezet lett volna, ezt szedtem le végül 24-re. Amikor nekiülök valaminek, akkor én elutazom 2-3 hétre, egy hónapra, és olyankor reggel 8-tól éjfélig csak írok. Aztán hazajövök, 1-2 hónapot itthon vagyok, ami alatt finomítom a megírt részeket. Itt volt olyan, hogy fél évre teljesen félretettem, ezért is tartott ennyi ideig. Tavaly február 4-én fejeztem be a könyvet Thaiföldön, ahová levittem az összes addigi anyagot, ami már megvolt, ezeket újraolvastam friss szemmel, és végül nagyjából egy hónap alatt összeraktam az egészet.

Forgattatok a könyvhöz egy videóklipet is, ami kvázi a promoja lett a Szirénnek, ez az ötlet hogy jött?

A Szirénben nagyon sok alkoholista történet van, illetve az alkohol lehúzó erejéről is szól. A baráti körömben nagyon sokan meghaltak az elmúlt 5 évben alkoholbetegségekben, ki delirium tremensben, ki májproblémákban, ki szépen lassan leépülve. Én ezt a dalt, Faltay Csaba és Legát Tibor szerzeményét, nagyon szerettem, és amikor írtam a regényt, akkor beleírtam Kisanna szájába, hogy „elénekeltem a kedvenc dalomat, az ADJ INNI-t”. Aztán arra gondoltam, hogy ha ezt mondja ez a csaj, akkor ezt meg kellene csinálni rendesen. Nem volt egyszerű, tisztázni kellett a szerzői viszonyokat, illetve financiálisan is össze kellett hozni, de amikor én elkezdek valamit, akkor már megyek előre bulldogként.

Ott volt az agyamban, hogy ezt egy alt hangú nőnek kell énekelni, nem egy férfinek, ahogy az eredetiben, és akkor megkerestem Petrik Andit, és ő végül igent mondott. Ő egy nagyon mély érzésű, gondolkodó művész. Andi csinálta a hangoskönyvet is, előtte bekérte hozzá az anyagokat, tudni akart mindent, komolyan készült az egész projektre. Jó munka volt nagyon.

Mesélhetsz már a harmadik részről?

Persze. Engem évek óta izgat a másoktól való függés, ami eléggé a saját élményeimből táplálkozik. Onnan jött, hogy egész életemben voltak körülöttem rám akaszkodó emberek, konkrétan pszichopaták, akiknek én kiszolgáltattam magam, hagytam, hogy az ő kényük-kedvük szerint működjek. Ennek is ugyanaz az eredője, mint a Macskadémon Orsijának, bizonytalan és könnyen befolyásolható vagyok. Közben persze foggal-körömmel igyekszem magamhoz ragaszkodni… Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki betelepedett a hétköznapjaimba, érzelmileg sakkban tart, manipulál, és én az ő hangulatainak függvényében voltam jókedvű, de általában inkább rosszkedvű. Minden ilyen más módon vett el belőlem valamit, és én ezt hagytam. Nyilván van bennem valami olyan naivság, ami miatt ezek megtörténhettek velem. Mondhatjuk, hogy a pszichopaták kedves játékszere voltam. Ez nekem mindig arról szólt, hogy szeressenek, elfogadjanak, tetszeni akartam ezeknek az embereknek, akik egyébként látszatra nagyon klassz valakik, olyan akartam lenni, mint ők. Tehát ez ilyen kettős játék, ennek a kettős dolognak szeretnék utána járni most prózában.

Interjú Nagy Dániel Viktor színművésszel

Nagy Dániel Viktor a fiatal színészgeneráció egyik legsokoldalúbb alakja. Szabadúszóként nagyon változatos produkciókban és szerepekben láthatja őt a közönség. A színház mellett egyre többet foglalkozik zenével. Nemrég közös turnéra indult Hrutka Róberttel, akivel teljes zenekaros felállásban mutatják be saját dalaikat. Szerepelt már mozifilmben, mellette szinkronizál és Szilágyi Csengével a “100 szóban a Város” előadásukat viszik évről-évre a színpadra.

Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan merít ihletet mindehhez, hogyan fogalmazza meg magát ezekben a szerepekben és mit jelent neki az alkotás. Dani szavaiból valami hihetelen bölcsesség árad, inspiráló volt hallgatni. Olvassátok figyelemmel ebből a különleges és végtelenül őszinte beszélgetésből született interjút!

Pure Delicates: Kezdjük a beszélgetést a legaktuálisabbal! Június végén mutattátok be a Mojo című darabot a Belvárosi Színházban, amiben fantasztikusat alakítottatok mindannyian, miközben a háttérben több nehézséggel is szembe kellett néznetek. Hogy érezted magad az elmúlt hetekben?

Nagy Dániel Viktor: Próbára tett mindannyiónkat emberileg és szakmailag is a próbafolyamat. Belázasodtam a főpróbahét elején, és otthon feküdtem egy napot. Rá két napra Milán (szerk. Schruff Milán) esett össze a színpadon, majd egy napig kórházban volt. Aztán a bemutató után Tomi (szerk. Szabó Kimmel Tamás) kezdett rosszul lenni, de végül ő nem esett ki. Vártam ezt a szerepet és nagyon jól is érzem magam benne. Egészen más előadás ez, mint amilyenek eddig Tibor (szerk. Orlai Tibor) repertoárján szerepeltek. A vulgaritás sem megszokott az előadásaiban és maga a téma sem hétköznapi. A történet középpontjában gengszterek állnak és végignézhetjük, hogy hogyan reagálnak egy gyilkosságra drogmámoros állapotban.

PD: Egyébként hogyan indulsz el, amikor egy új szerepet kell megfogalmaznod? Ha már a Mojo-t említettük, Baby esetében például ki tudtál volna indulni abból, hogy hogyan játszották már mások?

NDV: Igazából teljesen mindegy, hogy minek állunk neki, én egyszerűen hiszek az ihletben, az ihletett állapotban és abban, hogy az emberek, akik együtt dolgoznak hatással vannak egymásra. Ez a hétköznapokban is így van. Vannak energiák, amiket nem látunk, de működnek. Egy alkotóközösségben is az a fontos, hogy mit hozunk ki egymásból. Ahhoz, hogy ezek a kreatív energiák fel tudjanak oldódni, szükséges bizonyos fokú szeretet és bizalom egymás iránt. Sok minden magától történik. Ha az emberben ott a tehetség – és nem csak a színészetre gondolok –, akkor oldott, kreatív állapotban formát tud adni a láthatatlannak. A próbafolyamat is ilyen. Van a jelenet, van a szöveg és egyszer csak ráengedjük az ösztöneinket. Létezel vele egy kicsit, születnek formák, majd ezekre folyamatosan reagálsz. De a zeneírás is ilyen. Írok valamit, majd egy hét múlva hozzányúlok és mintha valami fura, idegen dolog lenne. Kívülről figyelem, eszembejut róla valami és azt hozzáteszem. Folyamatosan reflektálok az általam létrehozott dologra. Ezért szerintem nem feltétlenül kell megnézni, hogy mások hogyan csinálták, úgyis adni fogja magát.

PD: És mi van akkor, ha van benned valami, amit ki szeretnél fejezni, de valamiért mégsem megy?

NDV: Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni egy szerepet. Akár egy gengszter karaktert is. Ha akarom komikus, ha akarom drámai. Ez az a finomhangolás, amit már az utolsó héten iszonyatosan élvezek. Amikor már megvan, hogy minek kell történnie a jelenetben, hová kell menni a színpadon, milyen interakciók történnek, de hogy annak drámai a hangolása vagy kikönnyített, az rajtam múlik. Ezek apró döntések. Sokféle megoldás van és nagyon sok lehetőség. Ez is egyfajta szabadság az alkotásban.

PD: Az jutott eszembe a színészettel kapcsolatban, hogy a pillanat művészete. Sosem lesz kétszer ugyanolyan. Az előadások után mindig emlékszel, hogy hogyan játszottál az adott estén? Vissza tudod idézni?

NDV: Az érzeteket igen. Van ilyenkor egyfajta kamera az emberben. Azon keresztül látom, hogy megcsináltam-e, amit akartam, de valójában azt gondolom, hogy a legtöbb kreatív munka és alkotás akkor igazán jó, ha jelen vagy. Nem azok a dolgok fontosak ilyenkor, amit gondolsz, amiket meg akarsz csinálni, hanem az, hogy mit érzel abban a pillanatban igaznak. A színészet ezeknek a pillanatoknak az egymásutánja. Nem utánozni akarok valakit, nem haragos akarok lenni mondjuk, hanem valami igazit hívok elő magamból, amikor a haragra gondolok. Adott a szöveg és, hogy mi történik a figurával, de a pillanatok intimek és a sajátjaim. A saját haragom, a saját szórakozottságom. Ezek azok a megszentelt pillanatok, amikor jelen vagy. Ezt nem igazán lehet pontosan leírni. Szerintem ez erős összekötettésben van a láthatatlan világgal, amit meditációval vagy lelki gyakorlatokkal könnyebben megtapasztalhatunk.

PD: Akkor mondhatjuk, hogy inspirációt nem másokból merítesz, hanem önmagadból?

NDV: Színészként igen. Egy alkotói folyamatban úgyis az a fontos, hogy egy adott pillanatban belőlem mit hoz elő a szerep. Persze lehet nézni másokat, de talán elbizonytalanítja az embert. Hiszen te is egy eredményt látsz, ami ugyanúgy bentről született.

PD: És, ha azt kellene megfogalmaznod, hogy mitől lesz valaki jó színész akkor azt mondanád, hogy ettől? Az őszinteségtől, az igazitól?

NDV: Azt gondolom, hogy a jó színészethez – mint általában bármilyen alkotómunkához – nagyon sok gyakorlás és alázat szükséges. A színészetben az önismeret nagyon fontos, hogy tudjam, hogy bizonyos dolgokra hogyan reagálok. Nem azért, hogy aztán azt reprodukálni tudjam a színpadon, hanem azért mert minél jobban megismeri az ember a saját lelkét, annál könnyebben tud megszabadulni a negatív dolgaitól. Én pedig arra törekszem, hogy minél inkább szabad, kreatív és pozitív állapotban legyek. Ez sok munka, sok odafigyelés. Számomra ez kell a színészethez. Lehet nélküle is, csak sokkal nehezebb. De egyébként nincsen erre recept, mert valaki szeret a szorongásaiból dolgozni és kifejezetten attól lesz jó, hogy csak azokra koncentrál.

PD: Valahogy én is ezt fogalmaztam meg Veled kapcsolatban. A szabadságot. Látszik rajtad, amikor a színpadon vagy, hogy benne vagy az adott pillanatban és nem görcsölsz rá. Ez valóban így van?

NDV: Érdekes ez. Ebben az évadban utoljára játszottam a Leszámolás velem monodrámát. Az eggyel korábbi előadás nagyon jól sikerült és most valamiért nem volt kedvem hozzá. Nagyon szerettem volna valahol máshol lenni. Mi Rolanddal (szerk. Rába Roland, a darab rendezője) azt gyakoroljuk folyamatosan, hogy amikor nem vagyok indíttatott arra, hogy ezt a történetet elmeséljem, akkor a világért ne próbáljak meg több érzelmet mutatni, mint amit kivált belőlem a történet. Egy ilyen intim műfajban azonnal lejön, ha az ember “színészkedik”. Egyedül vagyok a színpadon, sokszor nézek a nézők szemébe és egyszerűen érezhető a hamisságga annak, ha valamit “csinálok”, ahelyett, hogy élném azt a pillanatot. Tudom, hogy a darabban hol vannak olyan részek, ahol néha teljesen elszáll az agyam és síró- vagy nevetőgörcsöt kapok. Most, ezen az előadáson ezek sem kívánkoztak. Megcsináltam azt, amit Rolanddal beszéltünk, habár a színész énem bizonytalan volt és tiltatkozott, mert tulajdonképpen nem játszottam. Aztán az előadás végén olyan hosszú volt a taps, mint még soha. Zavarban is voltam. A szöveg ereje és a csupasz pillanatok megteremtették a hitelességet.

PD: Ez a monodráma az első az életedben. Ha jól tudom valamennyire megengedi az improvizációt is.

NDV: Megengedhetem magamnak, hogy – ha nincs kedvem hozzá – bizonyos dolgokat nem mondok el , de ilyen még nem fordult elő. Illetve bármennyi szünetet tarthatok, ahol akarok. A Rolanddal való munka iszonyatosan inspirál arra, hogy ne a megszokottat csináljam, hogy hozzam zavarba magamat és a nézőt is. Az, hogy egy lelkileg rosszul lévő fiú – akit játszom –, hallgat egy-két percig a színpadon az furcsa, de érthető. Ellenben azt is jelentheti, hogy a színész elfelejtette a szöveget, vagy rosszul van, vagy nem folytatja az előadást. Ez a gondolat aztán zavarba hozza a nézőt és kimozdítja a kényelmi helyzetéből, ami pedig az előadás célja.

PD: Az előbb már említetted a zenét. Azt gondolnám, hogy a zenében még inkább benne van Nagy Dani. Ott nem egy szerepet halászol elő magadból, hanem ott Te vagy jelen.

NDV: Amikor zenélek vagy énekelek a színpadon, valóban olyan részemet engedem szabadjára, amit máshol nem. A zenének sajátossága, hogy katartikus élményt képes okozi. Ez az, amit keresek. Semmi nem tud olyan lenni, mint egy jó dalban létezni. Megállított néhány napja egy kolléga, hogy a Karma dalt mennyire szereti és gratulál. Ettől elképesztően boldog vagyok, mert emlékszem azokra a percekre, amikor írtam. Emlékszem arra, hogy mit akartam kifejezni és nagy öröm látni, ahogy ez célba ér.

PD: El tudnád mesélni, hogy például a Karma dal hogyan született? Vagy, hogy alapvetően hogyan írod a dalaidat?

NDV: Emlékszem, hogy a Belvárosi Színházból mentem haza rollerral és a Ráday utcán bevillant egy dallam és egy furcsa, sötét hangulat. Elkezdtem dúdolni egy dallamot, megszületett két-három sor, hazamentem és a gitáron megkerestem az akkordokat. Egy héttel korábban írtam egy szöveget, ami máshoz nem volt jó és ide pont illett, úgyhogy azzal kiegészítettem. Aztán egy héttel később hozzátettem még valamit, aztán még egy hét és még valami és így tovább. Az egyébként úgy van, hogy amíg egy dal nem készül el, addig folyamatosan azzal kelek és fekszek. Amíg nincs meg, addig az megy a fejemben, mint egy verkli. Egy idő után egyébként nagyon idegesítő (szerk. nevet).

PD: De ha közben elengednéd, akkor nem az lenne, hogy az már sosem készül el? Nekem ez a saját tapasztalatom.

NDV: Nem lehet tudni, hogy viszatér-e egy-egy elhagyott mondat vagy dallam, ez egy kicsit rajtunk kívül álló dolog. Az viszont biztos, hogy ha valaminek meg kell születnie, mániákusan rajta vagyok. Ha valahonnan hiányzik egy oda illő szó, addig nem nyugszom, amíg az nincs meg. Innen kiindulva, felemelő érzés látni, ahogy Robi (szerk. Hrutka Róbert) is hozzáteszi a sajátját, és lassan megszületik egy dal. Ezért is jó az együtt alkotás. Hozzárakunk egymás művészetéhez. Azt gondolom egyébként, hogy az alkotás – függetlenül attól, hogy valaki művész-e vagy sem –, minden embernek meghatározza az életminőségét és ez dolgunk is a földön. Megtalálni saját magunkban a tehetséget, a kreativitást. Az élet az alkotásról szól és a saját alkotásainknak a megtapasztalásáról. Mindegy, hogy az egy család, egy ház vagy egy dal. Minden, amit csinálsz, az egy ok és annak van egy okozata. Ha a karma törvényét vesszük alapul, mindennek van jelentősége, amit csinálsz, a saját tetteid és gondolataid következményét tapasztalod. Amennyi pozitív energiát teszel bele a munkádba vagy az alkotásodba, annyi hat vissza az életedre.

PD: Mesélj még egy kicsit a Hrutka Róberttel való közös zenélésről, a Felhangolva turnétokról! Mennyire tekinthető ez a Te projektednek? Te mozdítod előre ezt az egészet?

NDV: Itt a művészet dominál. Robival nagyon sok mindenben hasonlóan gondolkozunk. Mindketten azt érezzük fontosnak, hogy művészileg és emberileg mit tudunk adni egymásnak, mit hozunk ki egymásból. Most beszélgettünk az első felveendő dal hangszereléséről. Szeretnénk, hogyha nem lenne popos, inkább az alternatív hangzást keressük majd. Abban is egyetértünk, hogy muszáj a művészi vonalat képviselnünk, mert abban leljük meg a szabadságunkat. Iszonyatosan boldogít az az alázat, amivel ő a munkához áll. Mindenben ezt érzem vele kapcsolatban. Az a célunk, hogy olyan legyen, amit még nem csináltunk, ami izgalmas és a sajátunk. A produktum az tulajdonképpen fölöttünk van és mi vagyunk érte és alatta. Szerintem ez egy áldásos állapot.

PD: Ha hosszabb távon nézel előre, akkor most azt látod, hogy a színház és a zene lesz az, ami kiteljesíti az életedet vagy van valami, ami még nagyon vonz? Például a rendezés?

NDV: Az életem mostani szakaszában nagyon-nagyon indíttatott vagyok, hogy a zenében meg tudjam magam fogalmazni. Nem tudom elmondani, hogy mennyi örömöt ad. Annyi mindent szeretnék mondani, adni. Akarok fölkészülni, fáradni azért, hogy ott állhassak a színpadon és nagyon sok embernek el tudjam énekelni ezeket a dalokat. Jelen pillanatban nagyon erősen látom ezt magam előtt. Hajt a kiváncsiság és szeretném majd kipróbálni magam a rendezésben, de ez majd kiadja magát. Csinálom a színházi munkáimat, építem a 100 szóban a Város projektet, zsűrizem a 100 szóban Budapest történeteket. Hozzáteszem, hogy át is emelek belőlük. A Felhangolva koncerteken ott vannak a dalok között ezek a budapesti történetek és iszonyatosan jót tesz a színházi véna a koncertanyagnak. Továbbra is mindent megteszek, hogy ezek a rövid, de annál értékesebb emberi történetek mindenkihez eljussanak. Én most nagyon jól vagyok ott, ahol vagyok és reményteli várakozással vagyok tele az elkövetkező időt illetően.

PD: Most folyamatosan írod a dalokat, dalszövegeket?

NDV: Teljesen változó. Amikor van szabad időm, és megadatik az ihlet, írok. Amikor munka van, akkor arra koncentrálok. Most épp munka van. A pályázás, a koncertek levezénylése, a hangszerelés, a dalok föléneklése. A Felhangolva koncertet első turnénkon összesen öt helyszínen játsszuk, de tervben van, hogy egy budapesti helyszín ősztől havonta műsorra veszi.

PD: Akkor most boldog vagy.

NDV: Igen. A dolgok, amiket csinálok, fejlesztenek is és örömöm lelem bennük. Támogatást kapok a céljaim megvalósításához és ennél több nem nagyon kell. A törekvéseimhez a megfelelő emberek társulnak és úgy érzem azt csinálhatom, amiért – többek között – itt vagyok a földön.

PD: Meg tudnál fogalmazni egy üzenetet az olvasóknak? Azoknak, akik kicsit benneragadtak a hétköznapi mókuskerékben, de vágynak az önkifejezésre, az alkotás szabadságára. Hogyan induljanak el?

NDV: Az igazság az, hogy én amikor az első dalszövegemet megírtam, borzasztó bizonytalan voltam. Nekiálltam és csak írtam, ami jött, bírálat nélkül, nem vizsgáltam felül magam. Rengeteg rossz sor született, de néhány jó is, amiből aztán építkeztem. Csináltam, ami jött. Valamit létre akartam hozni magamból. Neki kell állni és ki kell próbálni magad, mert különben nem fogod megismerni, hogy mi lakozik benned. Vagy a félelem vagy a lustaság tart minket vissza attól, hogy valami olyat csináljunk, amit szeretünk. Én is ugyanezekkel küzdök. De ha nem próbálom meg, nincs boldogság, nincs elégedettség. Csalódás és sikertelenség nélkül pedig nincs fejlődés. Lehet, hogy csalódni fog az ember saját magában, de a befektetett munka mindig megtérül. Bárki, aki szeretne alkotni valamit, én azt javasolom, hogy kezdje el, ne gondolkozzon rajta, ne tervezgesse. És van itt még valami, amit nem vehetnek el tőlünk: a belső világunk. Ha azzal is foglalkozunk kicsit, leülünk meditálni, vagy csak sétálunk egy nagyot, egyedül, teret engedve a nyugalomnak, az közelebb vezet a céljainkhoz. Nemcsak egy jobb állapotba kerülünk, hanem jobban meg is tudjuk fogalmazni saját magunkat. Azt gondolom, hogy ha az ember akár csak pillanatokra is felfedezi ezt, akkor nyert ügye van, mert ezeket az állapotokat aztán újra és újra keresni fogja.

Köszönöm szépen Daninak a beszélgetést! Nekem nagyon sokat adott, remélem Hozzátok is eljutott az az üzenet, ami hozzám.
Kövessétek Danit a Facebookon, és ha szeretnétek tudni, hogy hol láthatjátok, hallhatjátok őt legközelebb, kattintsatok!
Köszönöm Balogh Máténak (kortársPRos), hogy segített megszervezni a Danival való találkozást!

URBÁN BALÁZS: ISMERŐS GENGSZTEREK

Jez Butterworth: Mojo – Orlai Produkció

Nem úgy értem ezt, lehet-e újat mondani vele, hiszen nyilvánvalóan nem a „mondanivaló” kedvéért vesznek elő egy ilyen szöveget a színházak, hanem azt, meg lephet-e lepni vele a közönséget, lehet-e vele igazán nevettetni, esetleg alkalmas-e a kedélyek felkavarásra.

London, Soho, a múlt század ötvenes éveinek vége. Füstös kocsmák, kábítószer és egyéb tudatmódosítók, kisebb és nagyobb kaliberű gengszterek, rivalizálás és féltékenység, fegyverropogás. Jez Butterworth darabjának hajdani átütő sikerét talán e tematikai elemek, az abszurdba hajló humor, a krimiszerű fordulatok magyarázhatják.

Merthogy a színlap szerint a londoni Royal Court Színházban 1995-ben bemutatott dráma hatalmas közönség- és kritikai sikert is aratott, Hollywoodban meg is filmesítették, s a film egyik szereplője Harold Pinter volt. Mindez aligha független a kedvező trendtől: akkoriban kezdődött el a gengsztervilágot nem a maga naturális kegyetlenségében, hanem hol az abszurd, hol a blődli felé hajó humorral átitatva, eredeti történetszövéssel megmutató filmek és színdarabok divatja. A bemutatót közvetlenül megelőző években robbant be Quentin Tarantino (a Ponyvaregényt 1994-ben mutatták be); Guy Ritchie még első filmjét sem forgatta le, az epigonok hada pedig a küszöbön sem toporgott.

Bő húsz évvel később viszont ott tartunk, hogy ez az ábrázolásmód – amely a filmekből természetszerűleg szivárgott át a hasonló témájú színdarabokba – lett megszokottá, de úgy is fogalmazhatnék, hogy unalomig ismert és kiismert sztenderddé vált. Amiről Jez Butterworth persze aligha tehet; az ő drámája voltaképpen ma is megáll a lábán, csak originalitását kezdte ki az idő. Elég kusza a cselekményvezetés ahhoz, hogy ne legyen minden az első percben kiismerhető (bár egyes fordulatokat azért nem nehéz előre látni), és az első látásra tipizált gengsztersablonnak látszó figurák mindegyikét úgy tolja el az író az extrémitások felé, hogy ne csak nevetni lehessen rajtuk, de érdekesek is maradjanak. A karakterek érdekessége egy idő után fontosabbá válik a tisztességesen felskiccelt sztorinál, ami majd’ negyedszázaddal ezelőtt szintén nóvum értékű lehetett – és ma már szintén nem az. A szöveg precízen működtethető ugyan, de kérdés, lehet-e bármi újnak forrása a Mojo. Nem úgy értem ezt, lehet-e újat mondani vele, hiszen nyilvánvalóan nem a „mondanivaló” kedvéért vesznek elő egy ilyen szöveget a színházak, hanem azt, meg lephet-e lepni vele a közönséget, lehet-e vele igazán nevettetni, esetleg alkalmas-e a kedélyek felkavarásra.

A Belvárosi Színház Göttinger Pál rendezte kulturált, szakmailag színvonalas, igényes szereposztással megvalósított premierje láttán hajlamos vagyok egyértelmű nemmel felelni a kérdésre. Göttinger a lehető legkézenfekvőbb és leghelyénvalóbb módon közelít a darabhoz: annyira veszi komolyan, amennyire érdemes. Nem akar mély mondandót belelátni, nem próbálja ritkán látható kuriozitásként eladni, de gondosan ügyel arra, hogy semmi olcsó, övön aluli ötlet, poén stb. ne legyen az előadásban. És nagyon sokat bíz a színészekre. Mondhatnám, hogy túl sokat is, de nem vagyok biztos abban, hogy igazam lenne. Mert kétségkívül meg lehetne érzékletesebben is teremteni a sohói atmoszférát, lehetne kicsit rafináltabban változtatni a ritmust (hol erősebben lassítva, hol váratlanul felpörgetve az eseményeket), sőt, lehetne jobban megnyirbálni a dialógusokat, de az alapvető dilemmán mindez nem sokat változtatna. Az ugyanis, hogy a karakterek érdekesebbek a cselekménynél, a darabból következik, az pedig, hogy a karakterek ábrázolásmódja nagyon ismerős, következésképpen csak annyira lesznek izgalmasak, amennyire a színészek izgalmassá tudják tenni azokat, az eltelt évek alatt látott sok hasonló tematikájú és stílusú mű hozama. És így törvényszerű, hogy a színészeknek saját képükre kell formálniuk a szerepüket – amiben nincs is hiba.

Szabó Kimmel Tamás és Schruff Milán kisstílű gengszterei kitűnően egészítik ki, illetve ellenpontozzák egymást. Az alakításuk dinamikája precízen épül a színészi alkatuk közti különbségre; Szabó Kimmel Tamás lendületes, nagyszájú, ambiciózus, de mindig gyávának bizonyuló, Schruff Milán nehézkesebb, furcsább, az élesebb helyzetekbe ösztönösebben belemenő figurát hoz, akik a többiekkel való konfliktusuk közben hol tudatosan, hol tudat alatt egymással is dominanciaharcot folytatnak. Lestyán Attila a bizonytalan helyzetű, csupa ideg, mindig ugrásra kész outsidert, Csőre Gábor a szürke eminenciásnak látszó, csendben árulóvá váló, de vezéri szerepre alkalmatlan örök másodikat játssza színesen. A leghálásabb szerepben pedig Nagy Dániel Viktor remekül kivitelezett váltásokat alkalmazva mutatja meg, hogyan válik a mindenki által lenézett, együgyűnek tartott, elkényeztetett gengszterfiókából veszedelmes, gátlástalan ragadozó.

Ám az alakítások önmagukban mint színészi alakítások élvezetesek, a szerepet magát nem teszik eredetibbé, izgalmasabbá. Úgy is mondhatnám: a színészi játék „megcsináltsága” köt le, nem Sweets, Potts, Skinny, Baby és Mikey sorsa. Ha bármelyiküket lepuffantanák fél óra elteltével, az legfeljebb azért nem hagyna hidegen, mert sajnálnám, hogy a továbbiakban nem láthatom a szerepet megjelenítő színészt. Így viszont gyakorlatilag kivész a feszültség és azzal együtt a tét is a játékból, egy idő után pedig már a poénok is egyre ismerősebbnek és laposabbnak tűnnek. És bármennyire pontosan felépítettek, lendületesek és színesek is az alakítások, sok szakmai újdonsággal nem szolgálnak, ami nem véletlen: ha az a cél, hogy a színész a saját személyiségével töltse ki a figura körvonalait, nyilvánvalóan nem a még soha nem hallott hangján fog megszólalni, hanem bevált, jól működő eszközeihez nyúl. (Valószínűleg ebből is adódik az, hogy a legeredetibbnek, legérdekesebbnek a többieknél még kevesebbszer látott Lestyán Attila által teremtett karaktert éreztem.) Így aztán a biztos ízlés, a kétségtelen színészi-rendezői szaktudás ellenére is egyre vontatottabbá, kiismerhetőbbé, érdektelenebbé válik a játék. És ha őszinte akarok lenni, nem nagyon látom, hogyan lehet a Mojóból manapság lényegesen eredetibb, gazdagabb, szórakoztatóbb előadást készíteni.

Hol? Orlai Produkció, Belvárosi Színház
Mi? Jez Butterworth: Mojo
Ki? Szereplők: Csőre Gábor, Nagy Dániel Viktor, Szabó Kimmel Tamás, Lestyán Attila/Ötvös András, Schruff Milán, Hunyadi Máté
Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Cselényi Nóra. Rendező: Göttinger Pál.

Kávészünet Göttinger Pál rendezővel

A Magyar Rádió gyerekstúdiójától Kőszegig

A Kőszegi Várszínház idei saját produkciója Paul Portner Hajmeresztő című zenés bűnügyi vígjátéka, melynek Göttinger Pál a rendezője. Mire olvasóink e sorokat olvassák, - kegyes időjárás esetén - már három nem mindennapos, de remélhetőleg telt házas színházi előadáson is túl vannak.

Figyelemfelkeltő és sokat ígérő a műsorfüzetben megfogalmazott beharangozó, mely a művet a téma komolysága ellenére könnyed, a játékba a közönséget is bevonó darabnak határozza meg. A krimikben általában mindjárt az elején elhangzik a felügyelő szájából, hogy innen senki egy tapodtat sem mehet sehová, mert a gyilkos közöttünk van. A vaslogikájú vizsgálat aztán mindenkit górcső alá vesz, aki ott van a helyszínen. Keresztkérdések és felismerések, titkok és hazugságok, őszinteségi rohamok és indulatos dühkitörések váltogatják egymást, és nem hagyják a néző figyelmét lankadni. Annyira nem, hogy gyanúja lassan a legkevésbé gyanús szereplőre irányul. Mármint a krimikben általában. De nem ebben a darabban! Ugyanis ezúttal nem dőlhetünk nyugodtan hátra, hogy a felügyelő majd felgöngyölíti az ügyet, mi meg passzívan tudomásul vesszük a végeredményt. Nem, nem! Ugyanis a kalandos bizonyítást ezen az estén a nézőnek magának kell elvégeznie. Megfigyelnie, belekérdeznie, ellentmondásokra bukkannia, hazugságokat lelepleznie. Nyilván a színészek mindent megtesznek, hogy ártatlannak tűnjenek, a felügyelő mindent megtesz majd, hogy a néző figyelmét az apró részletekre irányítsa. Amikor kigyúlnak a fények a darab kezdetén, és elsötétül a nézőtér, még senki nem tudja, ki a gyilkos. Sem a színészek, sem a nézők. A darab tulajdonképpen nem is darab, hanem egy gondosan kidolgozott játékszabály-gyűjtemény. Improvizáció, emberismeret, empátia és oldott társasjáték nagyszerű színészekkel. Az előadásban Epres Attilát, Grisnik Petrát, Ullmann Mónikát, Kálid Artúrt, és magát a rendezőt, Göttinger Pált is láthatjuk. A zenét pedig most is Némedi Árpád és Sebesi Tamás biztosítja. A rendezővel beszélgettünk róla magáról, és a darabról.
-Budapesten nőttem fel, Budán. Ott jártam iskolába és gimnáziumba is. Tíz éves koromban kerültem a Magyar Rádió Gyermekstúdiójába, ahol az akkor már nem virágzó, de még létező hangjátékgyártáshoz képeztek gyerekszínészeket. Vadász Gyula, Papp János, Varsányi Anikó, Zoltán Gábor, Zsurzs Kati, Andai Kati voltak a tanárok. Volt szerencsém olyan nagyágyukkal a mikrofon előtt állni, mint Gábor Miklós vagy Tolnay Klári, és sokan mások. Az egész délután bent töltöttük a stúdióban, gyerekkoromban ezzel telt jónéhány év. Gondolom, a színházi fertőzés is innen eredhet. Sok színész- és rendezőkollégával, akik nálam pár évtizeddel idősebbek, és akikkel ma nap mint nap találkozom, már dolgoztam valójában, csak ők alig emlékezhetnek, mert kicsi voltam. 
-Gimnázium után rögtön felvételiztem a Színház– és Filmművészeti Egyetemre színész és rendező szakra is, végül utóbbira vettek fel, itt végeztem 2007-ben. 
-Főleg szabadúszóként dolgoztam eddig, bár hosszab-rövidebb időre kötődtem azért helyekhez, a Merlinhez, a Bárka Színházhoz, utóbbihoz le is szerződtem később. Utána Kaposvárra kerültem. Nagy próbatétel volt, mert ez volt az első tartós szerződésem az otthonomtól távol. Bár nagyon sok jó barátság köt oda, és a feleségemet, Grisnik Petrát is ott ismertem meg, mégis azt éreztem, hogy mennem kell tovább. Ezután a Pesti Magyar Színház következett, és vele párhuzamosan az Orlai Produkciós Iroda és a Momentán Társulat, mindkét csapattal a mai napig rendszeresen dolgozom. Most elsősorban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál vagyok főrendező, de a régebbi szövetségeimet is próbálom őrizni, nagyon sokat utazom, de egyáltalán nem bánom. Bár az is igaz, hogy most, 35 éves koromban érzem úgy, hogy ideje lenne kilépnem ebből a kollégista életformából, és elkezdenem családi otthonban gondolkozni. De ez a nyár sem erről szól még, most mutattuk be az Orlainál a Mojo című darabot, pár napra rá már kezdődött is Kőszeg. Amit rögtön a nyári fesztiválok követnek majd, szervezőként már tíz éve dolgozom az Ördögkatlan Fesztiválnak, illetve általában érintett vagyok a Vidor Fesztiválban is Nyíregyházán. Mire ezek lemennek, már kezdődik is a színházi évad, vagyis nincs szabadság idén se.
-A Hajmeresztőre rátérve, nagyon ravasz írásmű, olyan játékhagyományból keletkezett, mely nálunk nem annyira ismert, bár egyre népszerűbb. A stand up-nál kicsit följebb van, de a színházasdinál kicsit lejjebb. Egy comedy clubot kell elképzelni mondjuk egy kocsma különtermében, ahol játszani szokták az ilyesmit. A lényeg: a nézők inspirációja befolyásolja a történet kimenetelét. Ennél a játéknál nem kell attól félni, hogy a nézők tönkreteszik „beszólásaikkal”, kérdéseikkel, javaslataikkal az estet, mert a játszók boldogan reagálnak minden váratlan történésre. Maga a szerző is számos variációt és befejezést megírt, de ő maga sem ragaszkodik hozzájuk. Mindenképpen el fogunk érni valamilyen végkifejletet, de hogy melyik este melyik variáció lesz, azt mi sem tudjuk az előadás kezdetén. 
-A színészeknek minden pillanatban nagyon résen kell lenniük. Koncentrációs játék és improvizáció is csúszik bele. Nagyon fontos, hogy a szereplő a karakterből fogalmazzon, mondatokat, gesztusokat, mindent. Mindent fejben kell tartania, hogy a szereplője mit tudhat, mit láthatott. Ha ügyesen csináljuk, a közönség felpiszkálódik, elkezd figyelni, hogy téved-e valaki, hiszen van köztünk egy gyilkos, valaki hazudik. -Attól nem kell tartani, hogy „elmegy” a darab. Ki van az találva, hogy mire kérdezzen rá a nézőtéren ülő. A krakéler típus, aki úgy ül be a nézőtérre, hogy keresztbe tegyen nekünk, a valóságban nagyon ritka. Az emberek jól akarják érezni magukat, játszani akarnak, mintha katonásdit játszanánk a várudvaron. Kislétszámú szereplőgárdával csináljuk a darabot, de a lehetséges variációk és kombinációk miatt így is nagyon nehéz összetartani az egészet. A legfontosabb, hogy teljes bizalmunk legyen egymás iránt, hiszen az előadás igazi vakrepülés. Lehet hátat fordítani a másiknak, bízni kell abban, hogy jön a segítség, ha kell. 
- Hogy én hogyan válogatom össze a szereplőgárdát? Elsősorban a Pócza Zoliék ajánlanak részint azok közül, akik megfordultak itt korábban, részint akikre jobban kíváncsiak, s közülük válogatok, illetve azért én is javaslok. A nyári munkára a színészegyeztetés nagyon komplex feladat. Abból, hogy a színészek az anyaszínházukból elszabadulnak nyárra, nem következik az, hogy jobban ráérnek, ellenkezőleg. Forgatások, más szabadtéri előadások, fesztiválok esnek erre az időszakra, közben nem állnak le a szinkrontstúdiók sem. Szinte az összes szereplőnek utaznia kell a próbafolyamat közben egy-egy estére valahová, más helyszínre. 
- A műsorfüzetből ugyan nem derül ki, de enyém a felügyelő szerepe, én tartom a közönséggel a kapcsolatot, én moderálom az előadást. Ez olyan, mint egy színészi feladat, de igazából nem az. Van jó sok megírt mondatom is, de a dolgom mégis az, hogy mederben tartsam a nyomozást és vele az estét, a történetet teljesen át kell látnom. Az asztal melletti munka még ideérkezésünk előtt elkezdődött, a bemutatóig pedig húsz napnyi próbával készül el az előadás Kőszegen.
-Még pihenés nem nagyon volt, de ebben a képeslap szépségű városban felüdülés még így is a munka. Nem beszélve arról, hogy a feleségemmel együtt lehetünk itt, együtt csinálhatjuk, amit annyira szeretünk, ilyen barátságos, vendégszerető emberek társaságában – ez maga a nyaralás! 
Kiss János

Ábránd poros üvegen át – Véget ért a 28. Művészetek Völgye

Völgy: a szó jelentése is egy természet által határolt és némileg elzárt régióra utal, amely menedékként szolgálhat. Száműzetés valami jó helyre, ahol a száműzött nem is gondol a kinti világra. A magyar fesztiválvilág, mielőtt egyáltalán valóban létezett volna ilyesmi, már huszonnyolc évvel ezelőtt képes volt gondoskodni róla, hogy létrejöjjön egy ilyen, szellemi megújulásra is alkalmas hely. A Művészetek Völgye, túlélve viharokat és erős „vetélytársakat” (amelyeknek létezése szintén valami jót, reménykeltőt jelent), idén nyáron is képes volt két kézzel adni: egyes ízeiben ugyan tökéletlen, de itt éppen a karcosság szerelmesei találják meg leginkább számításaikat.
Végjáték

A karcosság, az aránytalanul burjánzó életerő az utolsó két nap jelmondata is lehetett volna: már szombat este, a kilencedik nap zárásaként a Hangfoglaló Színpad előtti szűk és a végül az elszabadult indulatokra felkészítetlen téren szabadult ki valami ismeretlen szellem a palackból: Csaknekedkislány és a Ricsárdgíradott páros koncertet. A két banda együttállása nem meglepő: a közelmúltban ismertebbé vált alternatív zenekarok talán legeredetibb titánjai, akiknek minden ízéből süt az esetlenségből fegyvert kovácsoló találékonyság és friss erő. Pillanataik őszinték, szövegeik ülnek, még távol állnak a fesztiválzenekarok gépiesen profi, de ennél tovább már nem merészkedő előadásmódjától, közönségük pedig elvárja az intim viszonyt: ha szükséges, akkor ennek érdekében még „kordont” is bontanak. A taliándörögdi kis udvaron szabadjára engedett energiák valószínűleg mindkét csapatot meglepték, aztán felocsúdva a legkéjencebb élvezettel lovagolták meg ezeket a megújuló erőforrásokat; hiszen ez a koncertélmény is értelmezhető vad, de érzéki aktusként (beáldozva olyan felesleges hagyományokat, mint a visszatapsolás időhúzó körei).

Taliándörögdnek a Völgyben egy másik kitüntetett szerepe is van: amikor már mindennek a végéhez közeledve, a hétvégi Kapolcson már elviselhetetlenné válik a tömeg, az átutazó nyaralósereg, a forróság, a por és a zaj, akkor érdemes és hűsítő átutazni a hegyháti falucskába; különösen, ha valaki már valamelyik kapolcsi véradóponton adott vért. Erre a nemes tettre fesztivál ideje alatt folyamatosan lehetőség is volt: cserébe ingyen napijegyet és az ilyenkor szokásos ajándékokat kapták az adakozók, nem elfeledve, hogy ez a gesztus egész évben életet menthet.

A tizedik, vasárnapi napon már minden a búcsúról szól: az árusok készletei kifogyóban, sok kirakat már össze is pakolt, egyedül az emberek nem akarnak fogyni; talán a legtöbben úgy vannak vele, hogy ki kell használni a legutolsó perceket is, hiszen egy éven keresztül ilyen formában nem lesz lehetőség élni. Ugyanakkor hiába pakolnak az árusok, hiába jár a mi fejünkben is az, hogy hétfőn reggel sátorbontás, érdemes utoljára szemlét tartani, és alkudva-figyelmesen végigjárni a vásárt: annak ellenére, hogy a többszáz kézműves között olykor igazi kacatok és a szó rossz értelmében vett „piaci portékák” is feltűnnek, nem nagyon fordul elő olyan, hogy valaki nem talál kedvére való vásárfiát; ugyanez a jelenség a Völgy ételeire is adaptálható, bár a kevés rossz élményt mindenképpen feledtetni tudja mondjuk egy faszénen sült pisztráng. Bár a fesztivál lázában égő Kapolcs az országban nem áll egyedül monumentális vásárutcáival és udvaraival, mindenképpen ez a másik „erős karja” a majdnem 1500 különböző kulturális program mellett (amelyek között az olyan önszervező társaságok kedves ötletei, mint a wannabe „lovagképzés” vagy utcazene felsorolva sincsen).

A Momentán Udvar utolsó előadásán is teltház volt: Göttinger Pál egyszemélyes hadseregként adta elő a népszerű Telefondoktor című bohózatot (írta: Szabó Borbála); ezen az egyfelvonásos vígjátékon (?) szinte tapinthatóan érezzük, hogy rólunk és nekünk szól: áthallásos, reflektív, olykor durva és sztereotip, de a poénjai ülnek, a játszó pedig patikamérlegen adagolja gesztusait. Az összekuszálódó telefonvonalak sűrűjébe gabalyodott szülész-nőgyógyász alakja a visszataszítóan emberiből vedlik át a szerethetően emberibe; talán ez az egyetlen említésre érdemes ív a szórakoztató bohózatban, nem elfeledkezve arról az érdekességről, hogy a vonalak túlsó végén lévők ezúttal tisztán láthatókká váltak, köszönhetően az életből építkező színészi erőfeszítéseknek is.

Az elkerülhetetlen zárás a maradék völgylakókat vasárnap estére a Panoráma Színpad elé terelte össze. A Quimby neve már fogalommá szelídült, ennek megfelelően közönsége a legsokszínűbb volt, amit a tíz nap alatt láthattunk; kétségkívül sikertörténet, ha egy alternatív előadó a mainstreamben kitörölhetetlen nyomot hagy, ugyanakkor pontosan ez a jelenség teremt paradox helyzetet azáltal, hogy az alternatív zene kifejezés egyre inkább egy sokszínű irányzat gyűjtőnevévé válik, mintsem a fősodortól jól elkülöníthető áramlattá (és fel sem vagyunk képesek mérni, hogy milyen szerencse ez a hazai zeneszeretőknek). A Quimby pedig könnyeden és ellentmondást nem tűrően kezelte a záróakkord-szerep felelősségét: lekerekített, telt koncertet adott, olyat, amit a rajongók rendszeresen elvárnak tőlük (a fesztiválzenekarok fentebb már idézett átka). Végül az utolsó elrugaszkodásnak is vége kellett, hogy legyen: hazafelé már nem várt bennünket filmvetítés a bolt falára a nagy gesztenyefa alatt, csak a kocsma előtt és a Folkudvarban szólt hajnalig a zene, míg haza nem csoszogott az utolsó Csigabusz is.

Tíz nap

Nem túl hálás feladat értékelni vagy összefoglalni a 28. vagy akármelyik Művészetek Völgyét, nem is vállalkozunk rá. Nehezen lehetne elkerülni a kellemkedő pátoszt, a rajongó és a menedéket kereső vándor túláradó szeretetét, amely nem nagyon illik egyetlen komoly tudósításhoz sem. Pedig sokat lehetne beszélni akár az egyre inkább kiépülő ökoszemléletről, és arról, hogy ennyi kutyát és kisgyereket egyetlen más rendezvény sem lenne képes ilyen barátságosan befogadni; hiába éri az elmúlt években sok kritika a professzionalizálódást, mégis képes maradt megőrizni emberarcát a Völgy, a völgylakók és szervezői egyaránt.

Van pár esszenciális Művészetek Völgye hozzávaló és jelenség, amelyek végre tudatosodtak annyira, hogy lejegyezhetővé váljanak. Az esetlegességről és metszetszerűségről is írtunk: a millió lehetőség áttekinthetetlenné teszi egyetlen ember számára a három falu kínálta élményeket; ennek folyományaként természetesen életbe lép a zsákbamacska effektus is: a sok gyöngyszem között olykor sikeresen mellé is nyúlhatunk a programválasztásban. A karcosság pedig a tudósítás másik kedvenc szava lett. Ez a kifejezés jelen esetben a tökéletlen szépséget jeleníti meg, az ábrándot a poros ablaküvegen át kinézve; ahogyan a Csaknekedkislány énekli a Momés lány című számában: „csodáljuk, ami szép, abba szeretünk, ami csorba”.

forrás: https://f21.hu

Göttinger Pál: „Egyszerűen nyugalom önti el az embert, hogy tudunk ilyet is”

A rendező az Ördögkatlanról, oldottságról, személyességről és egy vakmerő beugrásáról is mesélt a Deszkavíziónak.

Göttinger Pál idén tavasszal színpadra állította az Operettszínházban a Macskadémont, a Belvárosi Színházban a Mojót, majd a Kőszegi Várszínházban a Hajmeresztőt, miközben az évadbeli kötelezettségei Nyíregyházához kötik, mivel ő a Móricz Zsigmond Színház főrendezője. A Művészetek Völgyéből indul az Ördögkatlanba, ahol ő felel Kisharsányban a Kovács Udvarház programjáért.

A Mojóban volt egy emlékezetes beugrása is, a sajtóbemutatón Schruff Milán szerepét vette át úgy, hogy fülhallgatón keresztül súgták neki a szöveget. Mint kiderült, nem ez volt az első ilyen szaltó mortáléja, korábban a Családi játszmákban Ötvös András helyett ugrott be egy alkalommal hasonló módon.

„Akkor gyakoroltuk ki Jánoska Zsuzsa súgóval ezt a füleses súgási módszert, tulajdonképpen most már rutinból csináltuk (mosolyog). Azt meg, hogy hova kell menni, mit kell csinálni… hogy úgy mondjam, több próbán voltam ott, mint Milán” – mondja az interjúban, hozzátéve – „Nehéznek tűnik, de valójában ez egy szöveges darab, állnak-ülnek-jönnek-mennek, olyan nagyon bonyodalmas dolgokat nem kell benne csinálni, élvezetes volt, nem aggódtam. Utólag csak, hogy úristen, ez egy kicsit túl bátor volt, de addigra már lement (nevet)”.

Hogyan lehet összehozni ennyi munkát ennyi felé? „Nagyon sok kilométert autózom… Friss jogsis vagyok ráadásul, pusztítóan nagy rutinra tettem most már szert” – mondja a rendező. „Az évad közbeni életem egyszerűbb egy fokkal, ugyan abban is sok az utazás, de a nyarat a fesztiválosdi kavarja meg ennyire” – fűzi hozzá. 

Az Ördögkatlan a Bárka Színházból született meg. Kezdetben Pulán, a Művészetek Völgyében volt egy Bárka Kikötő nevű helyszín, majd amikor 2008-ban nem volt Völgy, átvitték a tervezett programot Dél-Baranyába. Göttinger Pál tízedik éve vesz részt a fesztiválon. „Mivel ez bárkás projekt volt, azzal a csapattal keveredtem oda, aztán benne ragadtam. Most már az a csapat sincs igazán meg, Bárka sincs már rég, de a Katlan megmaradt” – meséli.

Immár negyedik alkalommal csinálja a Kovács Udvarházat a csapatával Kisharsányban, a programsorozatuk neve Caminus, ami kéményt, kemencét, az otthon melegét jelenti. Hogyan áll össze a program? „A személyesség a kulcs. Az alany van nálunk előbb, mint a tárgy. Az egyes embereket hívjuk meg, és amivel egyébként is foglalkozunk, azt lapátoljuk össze egy udvaron belülre. Mi nem nagyon csinálunk olyasmit, ami az alkalomra készül, hanem valahogy az szervezi ezt az egészet, hogy a Caminus körül sündörgő 150-200 ember, színészek, zenészek, képzőművészek, civilek, ki-ki éppen hol tart azzal, amivel foglalkozik. Azt hozzák oda, és abba lehet becsatlakozni” – mondja.

„Pénzt persze nem tudunk ezzel keresni, de nem is az ennek a dinamikája. Egyszerűen nyugalom önti el az embert – mindenféle rátartiság nélkül –, hogy tudunk ilyet is. Ráadásul ez nem is egy kivagyi rendezvény, nem valami ellenében van, hogy majd mi megmutatjuk, nincs semmilyen protest jellege, én nem érzek ilyeneket. Nyugalmat érzek, hogy akikkel össze vagyunk ott zárva egy hétre, azokkal minden rendben lesz” – fűzi hozzá.

Szerinte az oldottság az Ördögkatlan egyik legnagyobb erénye. „A színházasdi, amit én csinálok év közben, az pláne olyan, hogy magukat gyötrő emberek vannak összezárva egy feketefalú helyiségbe, és ezt nyomjuk egész évben. Aztán úgy megyünk le az Ördögkatlanba, hogy azt is megállás nélkül végigmelózzuk, de az már mégsem hasonlít munkához valahogy, és nem is aggódunk miatta egyáltalán. Pedig biztos lehetne” – mondja.

„Sok munka, de közben meg mégis az hatja át az egészet, hogy jézusom, mi baj lehet… amikor elmaradt az egyik koncert tavaly, akkor körülnéztünk az udvaron, volt ott négy egymást alig ismerő zenész, akik aludtak, ettek, valamit csináltak éppen… mondtuk nekik, hogy elmarad a délutáni koncert, ti lesztek helyette, és akkor ők ott megalakultak és fél óra múlva adtak egy másfél órás koncertet. Az Ördögkatlan ezt valahogy nagyon tudja. Hogy: mi baj lehet?” – teszi hozzá.

Az eredeti interjúból az is kiderül, miért csodálatos élmény egy színész számára a beugrás, milyen programokkal készülnek idén az Ördögkatlanra, és hogyan nőtte ki magát az Ördögkatlanból az Operabeavató, amelyet immár szintén Göttinger Pál rendez.

A teljes interjú itt olvasható.

A Scyence Bob képei a kapolcsi Telefondoktorról

A Scyence Bob képei a kapolcsi Telefondoktorról

Telefondoktor - Kapolcs 2018