4+1 KONCERT MÁS-MÁS HELYSZÍNEN ÉS HANGULATTAL

Írta: Havasi Tímea 
2018. február 20.

Több mint koncert! mottóval, harmadik alkalommal, megújult formában indítja útjára a Somorjai Ferenc kamarazenekari hangversenysorozatot az Alba Regia Szimfonikus Zenekar. Négy különleges koncertet hallhat, láthat a közönség négy különféle helyszínen, sőt, idén először lesz egy bevezető, nulladik hangverseny is. Újdonságként a koncertekhez izgalmas beszélgetések kapcsolódnak ismert személyiségekkel, áttörve a zene megszokott kereteit.

Somorjai Ferenc zenetanár, karnagy 1963-tól 2009-ben bekövetkezett haláláig Székesfehérvár zenei életének meghatározó egyénisége volt. Sok évtizedes, kiemelkedő zeneszervezői, szakmai és közéleti életútját a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével ismerték el, és elsőként kapta meg Székesfehérvár zenei elismerését, a Fricsay Richárd Zenei Díjat.

Somorjai Ferenc előtt tisztelegve az Alba Regia Szimfonikus Zenekar 2016-ban kamarazenekari koncertsorozatot indított. A siker tavaly és idén is folytatásra ösztönözte a fehérvári muzsikusokat. A 2018-as, négy alkalomból álló, megújult sorozatot Több mint koncert! mottóval indítják útjára március 22-én. Ezt megelőzően lesz egy nulladik koncert is, március 19-én Bősze Ádám önálló zenei stand up estjére várják a közönséget a Vörösmarty Színházban. A különféle helyszíneken zajló hangversenyeken egy-egy közéleti személyiséget, saját szakterületén elismert képviselőt látnak vendégül, akivel Vakler Lajos, a Fehérvár Televízió riportere folytat izgalmas beszélgetést a muzsikához fűződő kapcsolatáról, a felcsendülő darabokhoz való személyes viszonyáról.

Nagyon más lesz az idei sorozat az előzőekhez képest. Ifj. Major István igazgató és a zenekar ismét feszegeti a komolyzene határait, és újszerű utakat keres. – hangsúlyozta a sajtótájékoztatón Brájer Éva alpolgármester. Arról is szólt, hogy Somorjai Ferenc Székesfehérvár ikonikus énektanára, karnagya volt, aki nem csak az iskolai, hanem a teljes városi komolyzenei életet kézben tartotta. Lehetőségünk, sőt kötelességünk ezt minden évben elmondani, hogy a mai hangversenyek soraiban ülő ifjú közönség megismerje az ő alakját, és továbbvigye emlékét.

Ifj. Major István, a zenekar igazgatója a program ismertetése előtt kitért Székesfehérvár „Európa Kulturális Fővárosa 2023” pályázatának elbírálására. Mint mondta, a város egyik kulturális intézményeként mély megdöbbenéssel fogadták a pályázati eljárás során történteket és annak módját. A zenekar a továbbiakban is a hagyományos értelemben vett, ezeréves európai kultúra mellett teszi le a voksát, ezt tekinti fő értékének. Úgy fogalmazott: „Természetesen tisztelünk minden más értéket, de mi a klasszikus értékeket kívánjuk terjeszteni és szolgálni a jövőben is.”

Az új Somorjai sorozatról elmondta: a korábban megszokott könnyed, elegáns tartalmat meghagyják, azonban a zene és egy mély tartalmú beszélgetés összekovácsolásával az eddigieknél különlegesebb élményt kínálnak. A zenekar célja, hogy folyamatosan haladjon, fejlődjön, ezt fejezi ki az újszerű kezdeményezésük.

Szeptember 20-án A Bűnbánat és megváltás című koncert lesz a Ciszterci templomban, Dinyés Soma vezényletével. A barokk hangulatú esten a korábban tervezett Maróth Miklós helyett Göttinger Pál Junior Prima-díjas színházi rendező lesz a vendég, aki fiatal kora ellenére minden színpadi zenei műfajjal dolgozott már.

Október 25-én a Szent István teremben kerül sor az Evilág és túlvilág című estre, melyet Selmeczi Gábor hangversenymester vezet, aki egyben a koncert hegedűszólistája is lesz. Zenekari változatban hallhatjuk többek között Beethoven F-dúr vonósnégyesét. Az este meghívott vendége Brájer Éva alpolgármester lesz.

Vakler Lajos televíziós riporter megtiszteltetésnek nevezte a felkérést és új feladatát, melyre érdeklődéssel, várakozással tekint. A beszélgetésekkel igyekeznek a beszélgetőtársakban rejlő mélységeket, a muzsikához való viszonyukat feltárni. Mint mondta, a Fehérvár Médiacentrum az utóbbi néhány esztendőben igen nagy figyelmet fordított az egyre sikeresebb Alba Regia Szimfonikus Zenekarra, amely fontos szerepet tölt be a komoly és klasszikus zene városában, Székesfehérváron.

Dubóczky Gergely, a zenekar vezető karmestere fantasztikus lehetőségnek nevezte, hogy a zenekari tagok szóló fellépési lehetőséget kapnak a sorozatban, és megmutathatják magukat. Selmeczi Gábor koncertmester hazai és külföldi tapasztalatai várhatóan nagy sikerrel kamatoztathatóak Székesfehérváron, és izgalmas nyitásra készülnek a Mesés kezdés című első programon Hirtling Istvánnal is.

Ács János magyar származású, világhírű karmester vezényli a második, Mozart in the castle című koncertet május 31-én, a Bory-várban. A sajtótájékoztatón kiemelte: az est zenei összeállításban szerepel többek között Mozart Sinfonia concertante című műve, amely a szólisták és a zenekar különleges összjátékára, párbeszédére épít. Bemutatkozik szólistaként a zenekar oboistája, klarinétosa, első kürtöse és fagottosa. A legszebb fúvóskoncerteket rendszerint Mozart komponálta, erre számíthat ez esetben is a fehérvári hallgatóság. 

A Somorjai bérleteket a Vörösmarty Színházban, a zenekar jegypénztárában lehet megvásárolni 6.000 forint ellenében, március 19-ig 25 százalék kedvezménnyel. Aki bérletet vált, ugyancsak 25 százalékkal olcsóban juthat hozzá a Bősze Ádám estjére szóló jegyhez. Az egyes koncertekre szóló jegyek értékesítésére később nyílik lehetőség már az http://www.arso.hu/ portálon és az ismert jegyirodákban is. 

A sajtótájékoztató zárásaként Brájer Éva alpolgármester a városvezetés nevében arról szólt, hogy nem tekinti elbukottnak a város EKF-pályázatát. Székesfehérvár városa történelmi múltjára és az elmúlt évek művészi munkájára építve, komoly szakmai háttérrel nyújtotta be jelentkezését. „A pályázatban lévő munka a mi értékünk! Határozottan azt gondolom, hogy mi már most is Európa egyik kulturális fővárosa vagyunk!” 


MACSKADÉMON – KARAFIÁTH ORSOLYA ÉS BELLA MÁTÉ HORROR VÍGMUSICALJE AZ OPERETTSZÍNHÁZBAN

Karafiáth Orsolya és Bella Máté horror vígmusicaljét Göttinger Pál állítja színpadra, a címszerepben Homonnay Zsolt és Szemenyei János váltja egymást. A bemutatót március 16-án tartják.

Megkezdődtek A Macskadémon próbái a Budapesti Operettszínház új játszóhelyén, a Kálmán Imre Teátrumban, ahol az 1990-es évek kultmusicalje, a Dorian Gray után március 16-án egy fergetegesen mulatságos történetet láthatnak.

A készülő előadás a sokat sejtető műfaji meghatározása mellett is tartogat meglepetéseket, már csak azért is, mert az alkotó csapatból többeknek is ez az első operettszínházi munkájuk.

Az előadás rendezője, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője, Göttinger Pál is első ízben dolgozik a Budapesti Operettszínházban. Mint mondja, kíváncsian és izgatottan készült a próbaidőszakra, bár a társulatot természetesen ismeri, sőt: Peller Annával, és a címszereplő Szemenyei Jánossal egy időben járt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.

Nem ismeretlen számára a zenés színházi terep sem, a diploma megszerzése után rendezett Mágnás Miskát, de operát, musicalt is állított már színpadra Kolozsvárott, Budapesten és több vidéki helyszínen. “Voltak kirándulásaim ezen a területen, de nem tartom magam par excellence zenés rendezőnek” – mondta szerényen, mielőtt kitért volna arra, hogy milyennek képzeli a Macskadémont 2018-ban.

“Az előadás játékos lesz, tele humorral. Egy harminc év körüli, szingli lányról szól, aki új albérletbe költözik, és próbálja megérteni, miért nem halad úgy az élete, ahogy szeretné. Sok bosszantó dologgal kell megbirkóznia a sikertelen párkapcsolattól az összerakhatatlan IKEA szekrényig – mindezektől persze könnyű azonosulni vele, és egy rendkívül szerethető karakterré válik. Akinek volt már olyan napja, amely során reggeltől estig egymásra potyogtak a katasztrófák a beázástól a lekésett találkozón át a durrdefektig, az tudja, hogy egy idő után ilyenkor arra gondolunk, hogy valami ártó, de tudatos szellem szándékosan ki akar velünk tolni. Itt lép be a képbe az a bizonyos Macskadémon.”

A darab íróját, Karafiáth Orsolyát régóta foglalkoztatja a mondák, mítoszok és mesék világa, a Macskadémon történetére egy tibeti legendagyűjteményben talált rá. A témát először meseregény formájában akarta feldolgozni, ám végül úgy hozta az élet, hogy musical született belőle. És hogy a fentieken kívül mi inspirálta? A történet főhősét, Orsit részben magáról mintázta: “Nekem is volt egy Rigó nevű kiscicám, a darab karaktereit pedig a környezetemből loptam.” – felelte arra a kérdésre, hogy a kis budai villában élő furcsa karakterek megalkotásához honnan merített ihletet.

A Macskadémon figurája pedig – bár eredetileg nincs neme – jelen esetben egy férfi, aki meglehetősen sok bajt okoz, ezzel nehezítve Orsi boldogulását. A több sikeres prózai- és verseskötetet jegyző író- és költőnő pályafutása során ez lesz az első alkalom, hogy klasszikus színházi körülmények között kerül színre egy alkotása, eddig ugyanis Karafiáth-színművel csak felolvasószínházi keretek közt találkozhatott a közönség.

Az egyebek mellett Junior Prima Díjjal is kitüntetett Bella Máté rendkívül változatos, sokszínű zenét komponált a szellemes történethez: “Az előadásban sok műfaj találkozik: megjelenik benne például a hungarikumként jegyzett magyar operett, de felidézzük az angolszász musicalek stílusát is. A darab zenei anyaga attól különleges, hogy minden szereplőnek saját zenei világa van: akad, aki magyar nótázva, míg más egy Sondheim musical stílusában szólal meg.”

A Budapesti Operettszínház márciusi bemutatójának címszerepében Homonnay Zsolt mellett Szemenyei János m. v. mutatkozik be, a főhősnőt, Orsit Peller Anna kelti életre, a rozzant alkoholista Máté bácsi Faragó András, a felcicomázott, zsugori Bori néni pedig Oszvald Marika lesz, az örökké depressziós író, András szerepében pedig Bálint Ádámot láthatják. A dramaturg Lőkös Ildikó, díszlettervező Csanádi Judit és Kiss Gabriella, jelmeztervező Kovács Andrea, Zenei vezető: Mihalics János és Furák Péter, a koreográfus Gulyás Anna, a rendező Göttinger Pál.

A Macskadémon - Karafiáth Orsolya horror vígmusicaljét mutatja be az Operettszínház

Karafiáth Orsolya és Bella Máté horror vígmusicaljét, A Macskadémont mutatja be az Operettszínház 2018. március 16-án Göttinger Pál rendezésében. A címszerepben Homonnay Zsoltot és Szemenyei Jánost láthatják majd a nézők.

A Kálmán Imre Teátrumban bemutatásra kerülő musical több alkotója is először mutatkozik be az Operettszínházban. 
Karafiáth Orsolya több sikeres prózai- és verseskötetet jegyző író- és költőnő pályafutása során ez lesz az első alkalom, hogy klasszikus színházi körülmények között kerül színre egy alkotása, eddig ugyanis Karafiáth-színművel csak felolvasószínházi keretek közt találkozhatott a közönség.

A Junior Prima Díjjal kitüntetett zeneszerző, Bella Máté fiatal kora ellenére már szép sikereket tudhat magáénak, a Macskadémon szellemes történetéhez pedig rendkívül változatos, sokszínű zenét komponált. 

Az előadás rendezője Göttinger Pál, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője, aki bár még nem dolgozott a teátrumban, a társulatot természetesen ismeri, sőt: Peller Annával, és a címszereplő Szemenyei Jánossal egy időben járt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. 

A horror vígmusical története szerint a főhősnő Orsi új albérletbe költözik, és próbálja megérteni, miért nem halad úgy az élete, ahogy szeretné. Sok bosszantó dologgal kell megbirkóznia a sikertelen párkapcsolattól az összerakhatatlan IKEA szekrényig. A különös házban lakik még Máté bácsi, egy rozzant, öreg alkoholista, Bori néni, a szerelemre éhes, mindig felcicomázott idős hölgy, valamint András, az örökké depressziós újságíró. Ráadásul ide fészkelte be magát a macskadémon is, aki a legváltozatosabb alakokat öltve igyekszik pokollá tenni a lakótársak életét...

Orsit, a duci szingli lányt Peller Anna alakítja, a felcicomázott főbérlőt, Bori nénit Oszvald Marika kelti életre, az iszákos Máté bácsit Faragó András játssza, a totál depressziós András szerepében Bálint Ádámotláthatják a nézők. Macskadémonként a szálakat Homonnay Zsoltkavarja majd össze váltott szereposztásban az Operettszínházban újra fellépő Szemenyei Jánossal. 

SOMORJAI FERENC KAMARAZENEKARI HANGVERSENYSOROZAT

Johann Schelle: Erkenne deine Missetat – kantáta
Jan Dismas Zelenka: Barbara dira effera - alt szólókantáta ZWV 164
Georg Friedrich Händel: F-dúr Concerto grosso Op. 6 No. 2
J. S. Bach: Herr, gehe nicht ins Gericht – kantáta BWV 105

Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar az utóbbi időben kiemelten nagy súlyt fektet a régizene előadására: munkáját e speciális területen a stílus egyik legkiválóbb hazai szakértője, Dinyés Soma segíti és irányítja. A bérleti sorozat harmadik koncertjén is ő dirigálja az együttest, német nyelvterületen működő barokk mesterek műveiből összeállított programot szólaltatva meg a pompás akusztikájú Ciszterci templomban. A nyitó- és a zárószám ugyanahhoz a zenetörténeti jelentőségű épülethez, a lipcsei Tamás-templomhoz kötődik: itt dolgozott az 1701-ben elhunyt Johann Schelle, akinek műve a 17. századi lutheránus egyházzenei gyakorlat szép példája. Ezt a tradíciót a két évtizeddel később Lipcsében letelepedő Johann Sebastian Bach folytatta és emelte a legmagasabb művészi színvonalra: a hangversenyt az 1723-ban komponált 105. kantáta zárja. A kiváló Bach-kutató, Alfred Dürr szavait idézve: „Ezt a darabot bízvást számíthatjuk a barokk és a keresztyén művészet legnagyszerűbb lélekábrázolásai közé”. A két kantáta között először a Lipcsével szomszédos Drezda udvari karmesterének drámai szólókantátája csendül fel, melyet a nemzetközi szinten is elismert Alexander Schneider kontratenor fog tolmácsolni. Ezt követően Händel 1739-ben olasz mintára (elsősorban Corelli híres, szintén op. 6 sorszámot viselő sorozata nyomán) komponált F-dúr concerto grossója csendül fel. A közreműködő kiváló énekes szólisták és a Kodály Zoltán Kórusiskola Exsultate fiúvegyeskara (karnagy: Tóth Márton) mellett az est vendége Göttinger Pál lesz, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője, számos hazai és kárpát-medencei színház díjnyertes produkcióinak rendezője, akinek a zene szerepe különösen fontos minden munkájában.
A Móricz Zsigmond Színház márciusi kínálata

A Móricz Zsigmond Színház márciusi kínálata


a tanítás lehetett volna a szakmám, de nem a hivatásom, mert az a színház lett

Interjú Gáspár Annával


Az idén tíz esztendős a Manna Produkció. Az alapítóval és megálmodóval, Gáspár Annával beszélgettünk a tűpontos szinopszisokról, az Új Színházbeli kezdetekről, a színházi szakmenedzseléséről és a testet-lelket tápláló, feltöltő pillanatokról…


Mi az, ami lázba tud hozni, ami leginkább képes motiválni?
Ha arra gondolok, hogy egy olyan színházi vállalkozásban dolgozom – pont az idén tízéves a Manna – ahol emberek jönnek hozzám ötletekkel, tervekkel, akkor a művészek elkötelezettsége és hite az, ami lázba tud hozni. Sokkal inkább motivál egy művész, aki vakon, elkötelezetten, de alázatosan hisz abban, amit csinálni szeretne, mint egy profin, tűpontosan kiszámított, megírt, patikamérlegen mérhető szinopszis!

Az elmúlt időszakban melyikből volt több: a tűpontos szinopszisból vagy a vak hittel, elkötelezettséggel áthevült alkotóból?
Az utóbbiból! (nagyot nevet) Kevesen tudnak mindent előre tűpontosan kiszámolni.
Az én életemnek biztosan meghatározó része a tudás átadása, nagyon élvezem a tanítást – nem véletlenül dolgozom a mentorprogramokban évek óta, és hívnak óraadónak az SZFE-re, a MOME-re, a Werk Akadémiára. Azt szoktam mondani, hogy a pedagógusi diplomámmal a tanítás lehetett volna a szakmám. De nem a hivatásom. Mert az a színház.

Hasznos lenne az, ha ebben a szakmában a szinopszis készítés “tűnél pontosabb” lenne egyébként?
Alapvető lenne, hogy az, aki elképzeli azt az adott produkciót, tudja, hogy kinek és miért is készíti konkrétan azt az előadást. Ha ezekre a kérdésekre a null-ponton választ tudna adni, az hatalmas előnyt jelentene. Ezeket a kérdéseket nem mindig gondolják végig, és ha közösen visszafejtjük a szinopszist a gyökerekig, akkor ők maguk is meglepődnek: “ kinek is szeretném ezt tulajdonképpen?” Ha megpróbáljuk definiálni azokat, akikhez szólni akarunk, akkor ilyen válaszokat szoktam kapni: huszonöt és hatvan év közötti mindenki, aki él és mozog. Ám az nem elég, ha valaki megcélozza az egész magyar lakosságot!(jóízűen nevet) Mert azért jó lenne tudni, hogy valójában kinek is?

…a kézzelfoghatóságig visszabontva, nem?
…mindenesetre ennél jóval konkrétabban kellene tudnia ezt annak, aki színházzal foglalkozik…. Úgy tudom a legjobban elmagyarázni, hogy van egy adó, és egy vevő készülék. Ha nekem csak az adóm van meg, akkor az csupán pusztába kiáltott szó. Ha csak odáig jutok el, hogy megvan az adó, és nekem ez a készülék elég, és nem gondolok arra, hogy ennek kell, hogy legyen egy párja is, amelyik veszi az én adásomat, és vissza is hat rám – mert hogy ez egy interakció! – akkor a kutya vigye el ezt az egészet! Muszáj tehát, hogy a rendező fejében benne legyen, mikor szinopszist ír, hogy ez egy kétszereplős játék.

Producerként hogy látod, mi lehet ennek a “csak az adó oldalát gondoljuk végig, dolgozzuk ki”-nek az oka?
Ez ennek a kornak a kihívása szerintem, bár lehet, hogy nem jól látom. Húsz-harminc évvel ezelőtt adott volt egy színházigazgató, egy művészeti vezető, aki adta a feladatokat, és a rendezőnek nem volt igazán dolga azzal, hogy a közönséget be kell vonzani. Majd elindult a piaci alapú verseny, amikor már nem tíz helyre lehet menni egy este színházba a városban, hanem teszem azt nyolcvan különböző produkcióra tud az ember jegyet váltani. Annyiféle helyre lehet ma már elmenni színházat nézni – vannak magánszínházak, teljesen független produkciók, az egyik egy zsinagógában, a másik egy barlangban, a harmadik meg épp egy loft lakásban – nem csupán az államilag finanszírozott kőszínházba és még egy-két másik alternatív helyre, hanem akár száz színházi térbe. Ez iszonyatosan széles palettát és versenyhelyzetet eredményez. Erre az új helyzetre viszont át kellene állnia a gondolkodásnak is: hiszen ugyanazért a közönségért, mely régen bement egy adott nézőtérre, most meg kell küzdenie tízszer-hússzor-harmincszor több előadóművésznek és előadásnak. Ehhez pedig olyan dolgot kell kitalálni, ami vonzza az embereket, amiről tudom, hogy kinek is csinálom!
A stúdió elvégzése után egy színészügynökségnél kezdtem dolgozni – merthogy az ember pályája ezen szakaszában még nem tud megélni abból, hogy színész, sőt még ő fizeti be a pénzt, hogy stúdiós lehessen. Ennél az ügynökségnél – amely képviselte a művészeket – egyszer csak kiderült, hogy a művészeknek vannak önálló estjeik, olyan darabjaik, amikkel nem igazán foglalkozik senki. Ekkorra már többet asszisztenseskedtem, és azt gondoltam, hogy nincs rendjén, hogy a művésznek kell megkérdeznie, hogy az önálló estjéhez Kiskunlacházán van-e monitorláda. Ha már itt az ügynökség, akkor ne csak őket magukat, hanem az előadásaikat is képviseljük.

…illetve a gondolkodás változása mellett jó, ha a képzés is úgy struktúrálódik át, hogy ennek a fajta kihívásnak is meg tudjon felelni, nem?
Jó lenne erre a versenyhelyzetre felkészíteni a művészeket már az egyetem évei alatt. De sok gyakorlati kérdéssel nem tudnak foglalkozni a képzés során. A Mannának két mentorprogramja is van, amiknek az a célja, hogy a kezdeti lépésekben segítsen a hallgatóknak és a pályakezdő művészeknek. Hiszek abban, hogy ahhoz a steril környezethez, amit az egyetem tud adni, hozzá tudunk tenni egy teljesen másik látásmódot. A gyakorlati műhelymunka során a pályakezdő művésznek olyan, mintha már kint lenne a valódi terepen, ám közben mégis védőszárnyaink alatt van, még ott vagyunk vele minden lépésnél. Azt próbálom a mentorprogramban megteremteni, hogy mindenki kipróbálhassa magát éles helyzetekben, “farkasok közt”, de azért még az intézményi, egyetemi háttér segítő közege is körülvegye.

A mentorprogram ideje és az egyetemi képzés időben egybeesik, át szokta fedni egymást?
Nem, nem feltétlen. A Mannában már négy-öt éve az éppen kikerülő, végzős rendező szakos hallgatóknak írunk ki meghívásos pályázatot, hogy az adott osztályban legalább egynek tudjunk segíteni a pályán való elindulásban. Az első, intézményen kívüli munkájához kapjon egy független terepet: álljon a rendelkezésére pénz, paripa, fegyver – és nézzük meg, hogy mire képes.

Hogy látod gyakorlott szemmel: nem lenne jó, ha ez a mentorprogram már eleve a képzés része lenne?
Jó lenne, ha az intézményi kereteken belül a képzés ilyen felvértezettséget is adna. Azt érzem azonban, hogy ez az intézményi struktúra nem ad erre terepet. Nagyon nehéz helyzet, hogy amíg külföldön azt mondják a hallgatóknak: menjél el, három hétig ne is lássalak, szedjél össze karaktereket! Nézzél, figyeljél, tapasztaljál – majd gyere vissza! Addig itt három évig szinte ki sem mozdulhatsz az épületből. Külsős munkát sem vállalhatsz. Van olyan, aki úgy kerül be rendező szakra, hogy már van saját társulata. Onnantól fogva az ő kiépített kis rendszerét, mivel tehetséges és felvették, jegelni kénytelen három évig. Az egyetemen egy kidolgozott tanrend szerint, gyakorlatilag szinte sterilen csinálnak velük színházat az első három évben.

…ha viszont egy effajta “elzárás” nélkül, az esetleg már meglévő kapcsolati hálójukkal egyben saját maguk mentoráltjai is lennének – nem kellene mesterségesen, akár a Manna által, újragenerálni ezt a folyamatot, nem?
Ha kiengednék őket, akkor ezeket a pofonokat előbb megkapnák – ez az, amire te is utalsz a kérdéseddel. Nem tudom, hogy mennyire menne ez nekik maguktól, ha lenne lehetőség hamarabb kilépni az SZFE védőburkából. Szerintem a menedzsmentet, az önmenedzselést mindenképpen kellene tanulni már az egyetemen, minden szakon, legyen az színész, filmrendező, dramaturg, bármelyik. Színházi produkciós menedzsmentképzés sajnos nincs az egyetemen. Jó lenne ezt beépíteni a rendszerbe, de abban a szemléletben, hogy megpróbálunk sterilen körberajzolni neked egy teret, ahol te működhetsz évekig – és csak utána mehetsz ki a friss levegőre… nehéz egy ilyen aktualitásokon, gyakorlatiasságon, kapcsolatteremtésen alapuló szakma oktatásáról beszélni. A rendező hallgatóknak kitalált Ugródeszka program mellett van egy másik mentorprogramja is a Mannának a Bethlen Téri Színházzal közösen. Ez a Találkozások sorozat, amire bárki pályázhat, aki a feltételeknek megfelelően fel tud vázolni egy álmot arról, amit meg szeretne valósítani. Három évvel ezelőtt Szögi Csaba, a Bethlen Téri Színház vezetője keresett meg azzal, hogy hosszú táncszínházi funkciója után a klasszikus színházi mivoltát is szeretné visszanyerni az intézmény. Csodálatos dolog ezt együtt, közösen újra kitalálni – az egész Találkozások pályázat az ő ötlete volt: hogy olyan előadások szülessenek, amelyek a Bethlen Téri Színház terében tudnak megvalósulni, működni – ehhez kellett ez a mentor háttér, amit a Manna tud adni. Ezek a “találkozások”, amiket a pályázat generál, nagyon sokat adnak a művésznek, stábnak, nézőnek egyaránt, évek óta. A színművészetisek mentorprogramjában pedig többek között az motivált, hogy megtudjam, szabad kezet adva egy végzős rendező szakosnak, őt “mi felé viszi el az agya”, mi az, ami érdekli. Az, hogy őket mi foglalkoztatja, nagyon sokat elmond arról, hogy mi felé is tartunk ebben a világban, ami körülvesz.
Ma azonban nagyon kevés jó szakember van a porondon, akik igazán értik, hogy mit jelent független színházi menedzsernek lenni. Nem igazán látok olyanokat, akik sűrű, tömött sorban jelentkeznének erre. Persze, mondják, hogy ezt tanítani kellene. Mert szükség lenne egy helyre, ahol ezt meg lehet tanulni, az segítene. Én a bölcsészkar után posztgraduális képzésben elvégeztem a BKF Arts and business manager szakát, de az sem specifikusan a színházi szakterületre volt szűkítve. Talán az lesz a jövő útja, hogy a gyakorló színházmenedzserek kitalálják, hogy hogyan lehet a megszerzett tapasztalatokat átadni, tanítani.

Annak idején mi hívta életre, hogyan indult el a Manna?
Messziről indulok, bocsánat. Huszonegy éves voltam, mikor felvettek az Új Színház Stúdiójába. Az egyetemre, ami akkor még főiskola volt, sosem vettek fel. Márta István és Ács János vezették akkor a színházat, és az én évfolyamom előtti osztály volt az, amelyikből szinte mindenkit kivétel nélkül felvettek a Színműre – belőlük lett a legendás AlkalMáté-Trupp. Ezen a talajon indultam tehát színészként, és egészen tavaly májusig játszottam is folyamatosan, most már egyre ritkábban. Így aztán teljesen része az életemnek a színpad, pontosan értem, ismerem ennek a kémiáját. Tudom, milyen a felvettek, nem vettek fel lélekszakító dilemmája, milyen a vizsgadrukk, a „Bubik István mellett ülök csoportos szereplőként a színpadon“ érzésétől egészen odáig, hogy önálló, nagy szerepeket kell megformálni, és végigturnézni vele több nyári fesztivált. Nagyon sok mindent kaptam ettől a színháztól, többek között azt is, hogy elkezdhettem a színház “hátterében” is dolgozni, és még stúdiós koromban Alföldi Róbert mellé kerültem asszisztensnek. Vörös Róbert, aki akkor az Új Színház dramaturgja volt, és Alföldivel nagyon sokat dolgozott, csak annyit mondott: nektek találkoznotok kell! Ezt követően majdnem négy évig dolgoztam folyamatosan Robival, még a Bárka előtti időkben. Olyan emberekkel találkoztam ebben az időszakban, mint Ács János, Vörös Robi, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Cserhalmi György, Hernádi Judit, Bubik István, Bánsági Ildikó. Gosztonyi tanár úr vett fel és tanított a stúdióban, Nagy Zoltántól tanulhattam nagyon sokat, aki még mindig ott van az Új Színházban, és rengeteget kaptam, kapok a mai napig Tordai Teritől és Béres Ilonától. Olyan óriások között nőttem fel és bele ebbe a szakmába, hogy habár nem vettek fel az egyetemre, azt mondhatom, rengeteget tanultam: tiszteletet, alázatot, munkabírást, szakmaiságot, és azok a technikák, tanácsok, amiket őtőlük kaptam, a mai napig velem vannak és elkísérnek. A stúdió elvégzése után egy színészügynökségnél kezdtem dolgozni – merthogy az ember pályája ezen szakaszában még nem tud megélni abból, hogy színész, sőt még ő fizeti be a pénzt, hogy stúdiós lehessen. Ennél az ügynökségnél – amely képviselte a művészeket – egyszer csak kiderült, hogy a művészeknek vannak önálló estjeik, olyan darabjaik, amikkel nem igazán foglalkozik senki. Ekkorra már többet asszisztenseskedtem, és azt gondoltam, hogy nincs rendjén, hogy a művésznek kell megkérdeznie, hogy az önálló estjéhez Kiskunlacházán van-e monitorláda. Ha már itt az ügynökség, akkor ne csak őket magukat, hanem az előadásaikat is képviseljük. Így aztán ebből a helyzetből kialakult egy portfólió és egy kis produkciós iroda az ügynökségen belül. Egy idő után elkezdtek megkeresni az emberek – tudván, hogy ezzel foglalkozom, – hogy nem lehetne-e, hogy az ő előadásaikat is én szervezzem, vigyem az országban, utaztassam, nézzek rá. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megvan, létezik az alapja annak a fajta dolognak, amit elképzeltem! Ebben az évben született a második gyermekem, mert közben azért ilyen dolgok is történtek velem…(nevet) És szinte vele együtt, 2008-ban megszületett az elhatározás: színházi szakemberekkel összeállva, saját szervezeti kereteken belül segítsünk pályakezdő művészeket, képviseljünk produkciókat, támogassuk előadások létrehozását szakértelemmel. Így és ezért jött létre a Manna, az igény hívta életre, hogy legyen egy független színházi produkciós iroda, ami képviseli a területen születő előadásokat. Nyilván a saját korosztályom állt hozzám a legközelebb, így velük kezdtem el a közös gondolkozást, hogyan lehet a produkcióikat eljuttatni mindenfelé az országban. Azok a nagyok, akiknek a nevét az előbb felsoroltam, akiket a pályám első öt évében megismertem, szintén megkerestek – ezért mindjárt több generációban is mozogtam egyszerre ezzel a lendülettel és tudással. Innentől már csak egy lépés volt az – mivel pályázni is lehet arra, hogy előadásokat utaztassunk –, hogy pályázzunk. Elkezdtünk hát pályázni, és kiderült, hogy az is megy. Egy közgazdasági középiskolába jártam – külkereskedelmi és logisztikai szakmenedzser a végzettségem(nagyot nevet) – majd bölcsészként magyar-angol szakon folytattam. A külker iskolában elég erős vállalkozói alapokat kaptam, és valahogy az sem állt tőlem távol. Így lettem egy fura elegye ezeknek mind. Azt gondolom, hogy a szakmára jól rálátó színházi menedzser lett belőlem, miközben azt is pontosan tudom, hogy milyen színészként a színpadon állni, és mi szükséges ahhoz, hogy ott egy művész jól és biztonságban érezze magát. Fura, mert a színpadon is otthon éreztem magam, azt is nagyon szerettem, közben pedig, ha meg kellett írnom egy pályázatot, azt is tudtam, tudom élvezni – nagyon érdekesen vagyok összegyúrva, azt hiszem.(nevet) Aztán az elmúlt években az derült ki, hogy – sajnos – itt és most sokkal nagyobb szükség van arra az énemre, amelyik pályázatot tud írni, amelyik a dolgok összegrundolásával foglalkozik, mint arra, amelyik megformál egy karaktert, énekel egy dalt, vagy elmond egy monológot.

2028-ban milyennek szeretnéd látni magadat, a Mannát?
Ami most ebből az egészből a legkevésbé jut részemül: az a színházcsinálás. Amikor ott ülsz egy próbafolyamaton, és látod, hogyan születik meg egy előadás, hogyan formálódnak a gondolatok, honnan jönnek az ötletek. Milyen zseniális tud lenni egy gesztus, ami előrébb viszi, löki az egész alkotói folyamatot. Magadban érezni azt a sok-sok apró mozzanatot, ami aztán kiad egy egész produkciót – nagyon szerettem, szeretem ezeket. Most erre jut a legkevesebb idő, hisz onnantól kezdve, hogy mit nyomtassunk a jegyre, hány helyre rakjunk plakátot, mit írjunk a felületére, hogyan egyeztessük a művészeket, egészen odáig, hogy miként tárgyaljunk a játszóhellyel, milyen gazdasági döntéseket hozzunk, honnan szerezzünk forrásokat – a háttérmunka hosszú és időigényes folyamat. Ez az egész olyan sok időmet veszi el, hogy mára már csak az olvasópróbán tudok ott ülni, és legközelebb szinte csak a premieren. Abból a folyamatból, amiből a színházban nagyon sokat lehet tanulni, töltődni, építkezni – nekem legalábbis ez a része mindig erről szólt – már sajnos kimaradok. Végtelen boldog lennék, ha most asszisztálhatnék egy előadásban, vagy játszhatnék valamit, mert az egy teljesen másfajta kreativitást kíván. Ez nem jelenti azt, hogy most elégedetlen vagyok azzal, amit csinálok, mert ennek is sok jó energiája és kihívása van számomra, de amikor azt kérded, hogy szeretném látni magam tíz év múlva, akkor arra azt válaszolnám: szeretném, ha ezek a folyamatok kiegyensúlyoznák egymást a mindennapjaimban. Több részem legyen azokból a dolgokból, amelyek igazán táplálnak és gazdagítanak, és csinálja más azokat a száraz dolgokat, amikkel most kell foglalkoznom zömében.(hatalmasat fölnevet)

…azaz: fejlődjön a Manna annyira, hogy ezekre a feladatokra alkalmazni lehessen más embereket, nem?
(nevet)
Igen, fejlődjön annyira és úgy ez a szakma, hogy legyen elég színházi menedzser, akik boldogan átvesznek ilyen feladatokat, akár egy már működő – 30 különböző előadást repertoáron tartó – produkciós irodát is. Ma azonban nagyon kevés jó szakember van a porondon, akik igazán értik, hogy mit jelent független színházi menedzsernek lenni. Nem igazán látok olyanokat, akik sűrű, tömött sorban jelentkeznének erre. Persze, mondják, hogy ezt tanítani kellene. Mert szükség lenne egy helyre, ahol ezt meg lehet tanulni, az segítene. Én a bölcsészkar után posztgraduális képzésben elvégeztem a BKF Arts and business manager szakát, de az sem specifikusan a színházi szakterületre volt szűkítve. Talán az lesz a jövő útja, hogy a gyakorló színházmenedzserek kitalálják, hogy hogyan lehet a megszerzett tapasztalatokat átadni, tanítani. Az én életemnek biztosan meghatározó része a tudás átadása, nagyon élvezem a tanítást – nem véletlenül dolgozom a mentorprogramokban évek óta, és hívnak óraadónak az SZFE-re, a MOME-re, a Werk Akadémiára. Azt szoktam mondani, hogy a pedagógusi diplomámmal a tanítás lehetett volna a szakmám. De nem a hivatásom. Mert az a színház.

Csatádi Gábor

Páros bérlet az Orlai Produkciónál

Páros bérlet az Orlai Produkciónál


A Menház Színpad márciusi műsora

A Menház Színpad márciusi műsora



Egy videó a Macskadémon olvasópróbájáról

Egy videó a Macskadémon olvasópróbájáról

Megmérkőzik a Pappa Pia, a Kincsem és a Testről és lélekről

hvg.hu
18 nagyjátékfilmet és további több mint száz alkotást láthat a közönség a 4. Magyar Filmhéten. A helyszín ezúttal a Corvin lesz.

Február 7-én Szabó István Bizalom című filmjének (ez volt az első Szabó-film, melyet Oscar-díjra jelölt az Amerikai Filmakadémia) digitalizált és felújított változatának vetítésével nyílik hivatalosan a 11-éig tartó rendezvény. Rekordszámú nevezés érkezett, így öt kategóriában összesen 131 filmet nézhet majd meg a közönség, a program már nyilvános.

Mind a 18, a tavalyi évben bemutatott nagyjátékfilm lepereg majd, így a nézők újranézhetik többek között a Kincsemet, a Testről és lélekről című Arany Medve-díjas filmet, a Brazilokat, a Pappa Piát vagy az Aurora Borealist.

Az alkotók 76, a Mecenatúra program keretében támogatott filmet neveztek, összesen 59 dokumentumfilm, 4 tévéfilm, 21 kisjátékfilm, és 29 animáció szerepel az idei kínálatban. Köztük olyan különleges alkotásokat vetítenek majd, mint Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című megrázó erejű alkotása, az első magyar dokumentumfilm, mely a Sundance-fesztivál versenyprogramjában szerepel, vagy Mosonyi Szabolcs Tiltott zóna – Harctéren a vadvilág című természetfilmje és Vitézy László Csandra szekere című televíziós munkája, mely Lakatos Menyhért önéletrajzi ihletésű művei alapján készült és megtörtént eseményeket dolgoz fel a cigányság legszegényebb rétegének mindennapjaiból.

A kisjátékfilmek között szerepel Tóth Barnabás Van egy határ című alkotása, mely szintén igaz történet alapján készült és egy apa-fia vasfüggönyön keresztül való menekülését mutatja be, az animációk között pedig Gyulai Líviusz Egy komisz kislány naplója is versenyez.

A 3. Magyar Filmdíjak ünnepélyes díjátadóját a korábbi évekhez képest nem közvetlenül a Filmhét után, hanem később, március 11-én tartják. A Magyar Filmdíjakra nevezett alkotások közül a Filmakadémia tagjaitól legtöbb szavazatot kapott filmek és alkotók összesen 23 kategóriában versenyeznek majd.

forrás: http://hvg.hu/

BOHÓZAT ÉS DRÁMA, HUMOR ÉS VÉR

NYÍREGYHÁZI NAPLÓ
2018.01.20.

„Egyelőre úgy néz ki, tartani tudjuk azt, amit szerettünk volna – hogy az évad a legkülönfélébb színházi nyelvek és fogalmazásmódok, akár ízlések felvonulása legyen, és hogy megmutathassuk a közönségnek, társulatunk egymástól távol eső gondolkodásmódú színházi alkotók, rendezők nyelvét egyaránt magas színvonalon beszéli.

Képesek vagyunk a szakma élvonalából érkező rendezők elképzeléseit megvalósítani, és így a közönségnek is a lehető legszélesebb spektrumát mutatni annak, ami a hivatásunk.” Göttinger Pál, a Móricz Zsigmond Színház főrendezőjének sorait olvashatják:

A Sherlock egy precíziós gépezet, egy nagyon aprólékosan szerkesztett, óraműre járó színházi bűvészmutatvány, a történetmesélés mellett az átöltözések és helyszínváltások szinte átláthatatlanul bonyolult láncolata, amely leginkább a virtuozitásával hat. A Carmen egy elsősorban a szívre ható előadás lett: az egyszerű, visszafogott teatralitásból nagy egyéni teljesítmények ragyognak ki, íróilag, színészileg és énekesként is. A Diótörő egy gyerekdarabtól szokatlan zenei igényességű, nagyszabású élőzenés mesemusical, látomásos, vad és energikus. A Leenane szépe a történetmesélés felnőttesebb módja: kegyetlenség és szeretet, tragédia és humor, szellemesség és szívbemarkolás elegyedik benne. Az Illatszertár a nagyszínpadi színjátszás magasiskolája: egy finom, áttetsző történet, humorral, emberismerettel, és hatalmas társulati munkával elkészítve.

AZ UTOLSÓ „A HÜLYÉJE”

Rendezőink sorában Szente Vajk, Sediánszky Nóra, Tucker András, Olt Tamás, Puskás Tivadar, Mohácsi János, Halasi Dániel és jómagam után most Koltai M. Gábor és Szőcs Artur következik, majd Szabó Máté, Végh Zsolt, Urmai Gábor és Fehér Balázs Benő. Bemutattuk az Asszony asszonynak farkasa című darabot, ami egy elemi erejű és hátborzongatóan sötét, véres humorral átszőtt reneszánsz dráma a testiségről, vágyról és pusztításról. Utána a Chicago, a zenés műfaj egyik koronaékszere, nagyszabású és energikus, áradó és mulatságos – színházunkban az utóbbi évek zeneileg is legizgalmasabb vállalkozása. Ezután klasszikus dráma következik, a Don Carlos, gondolkodásra, elmélyülésre, saját magunk komolyan vételére hívó remekmű. Az évadot egy kamaravígjáték és egy nagyszínpadi bohózat zárja majd. A rózsák háborúja egy filmsikeren alapuló történet, egy válóper részletein keresztül mutatja be az egymásra utalt emberek játszmáit. Az utolsó bemutatónk A hülyéje lesz, Feydeau megunhatatlan bohózatának új változata – középpontjában, mint minden bohózatéban, a kis emberi hazugságokon át elszabaduló lavina, kacagtató fordulatokon át hullámzó félreértés-folyam.

ÉLETVESZÉLYES MUTATVÁNY

Felnőttelőadásaink idén az egymásra utaltságról, az emberek egymásba kapaszkodásáról szólnak – gyerekelőadásaink (A kék pék, Mirr-Murr kalandjai, A dzsungel könyve, Maszmók Afrikában) pedig a célok eléréséről, az otthon melegéről, a valahova tartozásról, a kíváncsiságról és a tanulásról. Mint látható: minden munkánkban magas minőséget várunk el magunktól, mégis azon fáradozunk, hogy színházi vállalkozásaink egymástól a lehető legjobban különbözzenek. Életveszélyes mutatvány, de eddig még nem estünk le. Drukkoljanak!

(Szerző: Göttinger Pál)

Aki hozzánk jön, minőségi szolgáltatást vár

Nyíregyháza – A léc magasra került, ami nagy öröm és komoly felelősség.

Gyönyörű ajándékok kerültek a Móricz Zsigmond Színház képzeletbeli karácsonyfája alá: tavaly a bérlettulajdonosok száma 2505-tel emelkedett az egy évvel korábbihoz képest, és ez nem csak a nyíregyházi teátrum életében kiemelkedő, de más hazai színházak sem tudnak hasonló eredményt felmutatni. A társulat 2016-ban 379 előadást játszott, ez a szám a magunk mögött hagyott esztendőben 450-re emelkedett. Mindez természetesen a nézőszám és a bevételek növekedését is magával hozta: a fizetőnézők száma húsz százalékkal, 84 ezerről 101 ezerre nőtt, a jegybevétel pedig 29 százalékkal emelkedett. A léc tehát magasra került, ami egyrészt nagy öröm és komoly felelősség, másrészt nehéz feladat elé állítja Kirják Róbert ügyvezető igazgatót, aki azt vallja: a kimagasló adatok a korábbi évek szisztematikus építkezésének eredményei.

Egyetlen előadás erejéig sem engedhetünk a színvonalból.” Kirják Róbert

– A húsz százalékos nézőszám-emelkedés a „lehetetlen küldetés” kategóriába tartozik, éppen ezért nem is tartom reális célnak a növelését, én abban bízom, hogy a tavalyi szintet az idén is el tudjuk érni. Ez sem könnyű, de azt gondolom, hogy új ötletekkel, a magas szakmai színvonal megtartásával ez megvalósítható.
Három fontos szempont

– Úgy gondolom, a sikeres produkció előkészítésénél három szempontból kell kiindulnunk. Egyrészt fontos tudnunk, hogy a darabot máshol játszották-e már, és ha igen, milyen volt a fogadtatása. Ez persze önmagában még nem döntő tényező, egyrészt újdonságot is időnként érdemes műsorra tűzni, másrészt nézők, színházak, előadások is különböznek – ami valahol kudarcba fullad, másutt lehet még sikeres. Számos olyan művet ismer a színháztörténet, amelyet akár évszázadokig játszanak, pedig megbukott mondjuk a bemutatón. Mégis: nagyon fontos támpont egy mű előélete, korábbi sikereinek vagy bukásainak tanulmányozása. Fontos a rendező személye is – én, mielőtt felkérnék valakit, mindig utána nézek, hogy az adott művész melyik műfajban alkotott leginkább maradandót, és olyan előadás készítésére kérem fel, amelyről azt képzelem, hogy örömmel és inspiráltan tudna dolgozni benne. A siker harmadik pillére pedig a jó szereposztás – amihez adott egy remek társulat, fantasztikus színészekkel. A tapasztalataim azt mutatják, hogy ha mind a három szempont érvényesül, nem lehet nagyon mellényúlni. Természetesen ezek a szempontok kiegészülnek a saját ízlésemmel. Az első szempontnak kicsit ellentmondva minden évadban választok egy kockázatos előadást is: ez most a Sherlock Holmes – A sátán kutyája volt, amiben láttam fantáziát. A kockázatvállalás kifizetődött: a produkció a közönség nagy kedvence lett – mondja az ügyvezető igazgató, aki közönségbarát szemlélettel tekint a színházra.
Minőségi szórakoztatás

– Minden döntésünket az motiválja, hogy a nézőinknek mire van szükségük, hogy ők mire vágynak. Egy dologban teljesen biztos vagyok – és az eredmények is ezt támasztják alá –: a gagyit nem lehet sokáig eladni, aki hozzánk jön, minőségi szórakoztatást vár. De nem csak a saját előadásaink népszerűek: kedveltek a vendégprodukciók is – olyannyira, hogy ezekre napok alatt elfogynak a jegyek. Járom a színházakat, nézem az előadásokat, a legszínvonalasabb darabokat pedig megpróbáljuk Nyíregyházára hozni. Olyan produkciók ezek, amelyekre Budapesten hónapokkal előre elkapkodják a jegyeket, és amelyeket a rendezés vagy a színészi teljesítmény miatt minden színházrajongónak látnia kell. Ez komoly szervezőmunkát igényel, de a visszajelzések alapján egyértelműen látszik: nagy erre az igény. A társulat tagjai is örülnek ezen bemutatóknak, hiszen inspirációt jelent számukra más társulatok jelenléte, mint ahogy azokat a művészeket is örömmel látják, akik a saját előadásainkban lépnek színre, és akik plusz energiákat hoznak egy-egy darabba.

Fontosnak tartom, hogy az itt dolgozók jól érezzék magukat! Igyekszünk egyre javuló körülményeket biztosítani nekik, és ez nemcsak az anyagi feltételekre vonatkozik: járhatnak jógára, pilatesre vagy akár masszőrhöz is – mondja Kirják Róbert, akinek a színház vezetésén túl a szabadtéri nyár programjai és a VIDOR Fesztivál szervezése is a feladata.

– Tart a szabadtéri színpad átépítése: a nyáron befejeződő munkálatok után a kert hangulata megmarad, ám a kiszolgáló helyiségek kibővülnek és megújulnak, akárcsak a hang- és fénytechnika, de kicserélik a székeket is. A tavaly nyárra nem lehet panaszunk, hiszen kiváló produkciókat láthatott a közönség, és szinte valamennyi előadást telt ház előtt mutathatták be a Nyíregyházára érkező társulatok. Kiválóan sikerült a VIDOR Fesztivál is: minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Ez többek között annak köszönhető, hogy bejáratott eseménysorozatról van szó, amelynek tizenhat éve alatt megtanultuk, mire kell figyelni, másrészt annyira aprólékosan megterveztük, hogy még kisebb fennakadások sem voltak. Az újítások pillanatok alatt beépültek a fesztivál mindennapjaiba, és nem csak a koncerteken voltak sokan, de a többi program is tömegeket vonzott. Már szervezzük az ideit, és úgy látom, minden adott ahhoz, hogy ebben az évben is a hagyományaihoz méltó, sikeres VIDOR-ral örvendeztessük meg az itt élőket és az ide érkezőket. – Természetesen ebben támogat bennünket a nyíregyházi önkormányzat, mint ahogy a színház működtetéséhez is minden segítséget megkapunk.

– KM-SZA –

Kiváló előadások kellenek
Számunkra nincs nagyobb elismerés annál, mint hogy ezeket az eredményeket egy olyan megyében sikerült elérnünk, ahol a kultúrára kevesebbet tudnak fordítani a családok, mint a fővárosban vagy az ország nyugati megyéiben. Nincs titok: olyan minőségű előadásokat kell kínálnunk, amelyekre szívesen áldoznak az emberek, és nem tehetjük meg, hogy akár csak egyetlen bemutató erejéig is engedjünk a színvonalból – mondja az igazgató.

forrás: http://www.szon.hu

Egy videó a FIRKIN-lemezfelvételről

A SZÍNHÁZNAK MINDIG A MÁRÓL KELL SZÓLNIA

BESZÉLGETÉS ORLAI TIBORRAL

Közgazdászként végzett, majd orvosiműszer-kereskedelemmel foglalkozott, a rendszerváltás után saját céget alapított. 2006-ban indította el önálló útján az Orlai Produkciós Irodát. A kezdetekről, színházi gondolkodásáról, alkotóközösségről beszélgettünk Orlai Tiborral.

Tudatosan készült arra, hogy valamiképpen bekapcsolódjon a színház világába, vagy véletlenül csöppent bele?

Olyan családban nőttem fel, ahol a kultúra hozzátartozott a mindennapokhoz, és ez felnőttkoromban is meghatározó maradt. Magánemberként a színház vonzott leginkább, amikor csak tehettem, előadásokat néztem szabadidőmben. A kilencvenes években egy társaságban találkoztam Eszenyi Enikővel, akitől nagyon sokat tanultam. Segítettem E-tangó című lemeze elkészítésében, amit további közös produkciók követtek. Mégsem jutott eszembe, hogy ez a tevékenység akár rendszeressé is válhat, mígnem jött egy fordulat, ami elindított ezen az úton.

Miért éppen akkor, 2006-ban nyílt arra lehetőség, hogy új, önálló útra lépjen a produkciós iroda?

A szerencsés véletlenek összjátékának köszönhető. Ilan Eldad látta az egyik Enikővel közös produkciónkat, és mivel új darabja bemutatásához a struktúrán kívülről keresett producert, hozzám fordult. Így jött létre első saját bemutatónk, a Hat hét, hat tánc, amit Vári Éva és Kulka János tett naggyá, majd adódtak egymás után az események. 2010-ben újabb fordulóponthoz érkeztünk, amikor a Belvárosi Színházban állandó játszóhelyet találtunk. A nagyszínpadi produkciók jelentős részét azóta is ott játsszuk, a művészszínházi, alternatív előadásokat a Jurányi Inkubátorházban mutatjuk be, és további két játszóhelyünk van még: a Hatszín Teátrum és a Mozsár Műhely.

Úgy látom, a Hat hét, hat tánc és az utána következő Csókol anyád!vagy az Esőember műsorra tűzésével alapvetően a biztonságra törekedett.

Való igaz, hogy az elején inkább a biztonságra törekedtünk, minden évadban létrehoztunk egy-két olyan produkciót, amelyek népszerű művészekre épültek, széles közönségréteget szólítottak meg, de már akkor fontosnak tartottam, hogy a kiválasztott daraboknak legyen mélysége, mondanivalója – nem csupán a szórakoztatás volt az elsődleges célkitűzésünk. A Hat hét, hat tánc annyiban mégis rizikós volt, hogy egy csomó kérdést felvetett a másság elfogadásáról, ami a magyar társadalom szempontjából mindig érzékeny terület. De abban az időszakban valósult meg a Férfi és nő című koncertturné is, ami komoly vállalás volt. Eredetileg úgy képzeltük, hogy öt-hat koncertet tartunk, végül hatvan alkalom lett belőle. Dés László és Bereményi Géza dalai Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György és Kulka János tolmácsolásában egy korosztály fiatalságát idézték meg.

Sokan legyintenek arra, ami vállaltan szórakoztat – hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a könnyedség és a szórakoztatás eleve kizárja az értékteremtést, illetve a problémafelvetést, gondolatébresztést. Mit gondol erről?

Én ezt tagadom. Abban hiszek – és eszerint próbáljuk alakítani a repertoárunkat –, hogy lehet tartalmasan, igényesen is szórakoztatni, de természetesen nagyon meg kell válogatni, hogy milyen darabokat mutatunk be. Elfogadom, hogy ezek az előadások nem feltétlenül ásnak mélyre, de felvetnek problémákat, ráébresztik a nézőket arra, hogy ők hogyan állnak bizonyos kérdésekhez, és magukkal vihetnek valamit, amit esetleg más élethelyzetben fel tudnak használni.

A nagyszínpadon mennyire lehet kockáztatni? Hol húzódik az a határ, amit a közönség még elfogad?

Alkotó emberekkel dolgozunk együtt, akik olyan előadást akarnak létrehozni, amit a közönség szeret és értékel. Mindig ennek reményében kezdünk próbálni, de olyan nincs, ami mindenkinek egyformán elnyeri a tetszését. Volt már olyan darabunk, amiben nagyon hittünk, mégsem lett sikeres. Bennünket ez erőteljesen érint, hiszen a saját pénzünket tesszük kockára. Ilyenkor le kell venni az előadást, mert nem rombolhatjuk egy sikertelen produkcióval azt a brand image-t, amit felépítettünk. Más esetekben viszont tudatosan felvállalunk olyan műveket, már-már rétegszínházi produkciókat a nagyszínpadon is, amelyekről előre tudjuk, hogy témájuk, feldolgozásmódjuk miatt nem lehetnek sikeresek.

Mondana erre példákat?

Ilyen volt A hullaégető, amely a rasszizmus születéséről szól: arról, hogy a populista ideológia hogyan tud egy átlagos, becsületes embert meghülyíteni, tévútra vinni, és akár tömeggyilkossá tenni. Másik példám, a Kétely olyan kérdéseket feszeget, amelyek egyrészt az egyházon belüli reform- és konzervatív irányzat problematikáját érintik, másfelől megjelenik a másság egyfajta feldolgozása, valamint az, hogy valakire hogyan tudunk ráfogni egy „kabátlopási” ügyet – mennyire hajlamosak vagyunk leegyszerűsítően gondolkodni, előre meghozzuk az ítéletet anélkül, hogy minden oldalról megvizsgálnánk a kérdést.

Hamar lépést tett az alternatív színházi törekvések irányába, ami egyáltalán nem bizonyult kitérőnek. Ezt miért tartotta fontosnak?

Jelentős alkotók tevékenykednek a független szférában, fontos gondolatokat fogalmaznak meg fiatalos lendülettel, alternatív megközelítésben, létük és működésük nélkülözhetetlen a színházművészet jövője szempontjából. Nem véletlen, hogy a kőszínházak egyre inkább igyekeznek beépíteni ezt a formanyelvet a saját világukba. Magam is ezért tartottam fontosnak, hogy az Orlai Produkció kínálatában jelen legyenek a független alkotók munkái. Először a KoMa Társulattal közösen hoztuk létre a Fédra fitness című darabot, majd néhány alkalommal dolgoztunk a HOPPart Társulattal, most pedig a k2 Színházzal van folyamatos együttműködésünk. Több projektünk valósult meg a Jurányi Inkubátorházzal közösen, ilyen volt az Egyasszony, az Egy őrült naplója vagy A csemegepultos naplója.

Mit tud a nézőkről, kiket vonzanak leginkább az Orlai-előadások? Kap visszajelzéseket arról, hogy van- e átjárás az elsősorban szórakoztatónak szánt és a kísérletező, alternatívabb produkciók között?

Főként a polgári középosztály érdeklődik a Belvárosi Színházban bemutatott előadások iránt, de egyértelműen van átjárás. Egyre inkább sikerül a nagyszínpad átlagközönségét átvinni a Jurányiba, és megismertetni az ottani produkciókkal, a független szcéna nyelvezetével, gondolkodásmódjával. Fontosnak tartom, hogy a fiatal színészekkel is találkozzanak, és ne kizárólag a régebbi, jól ismert művészekre számítsanak. Ugyanakkor arra vonatkozóan is vannak visszajelzések, hogy azok a nézők, akiket valamelyik ottani darabunkkal sikerült megragadni, nyitottak a Jurányiban játszott egyéb előadásokra is. Mindehhez hozzátenném, hogy nem szeretem az olyan kategóriákat, mint a bulvárszínház vagy a művészszínház. A színháznak műfajtól függetlenül jónak kell lennie, mindig a máról kell szólnia, hol mélyebben, hol kevésbé mélyen, és meg kell érintenie a közönséget.

Nevelnie is kell?

Feltétlenül. Az én fiatalkoromban a televízió valóban értékeket közvetített, kiváló művészek közreműködésével mutattak be színdarabokat, filmeket, tévéjátékokat. Azóta viszont nagymértékű felhígulás következett be, így a színházakra nagyobb feladat hárul ezen a téren. Éppen ezért sokat utazunk, hogy minél több előadásunkat eljuttassuk a vidéki közönséghez.

Milyen arányban játszanak a fővárosban és vidéken?

Ez mindig változik, de nagyjából az előadások hatvan százalékát Budapesten játsszuk, negyven százalék pedig vidéki bemutató.

Korábban elképzelhetőnek tartotta egy vidéki bázis létrejöttét bemutatókkal, bérletezéssel. Ez is megvalósult?

Vannak együttműködő partnereink, mint a győri Vaskakas Művészeti Központ, ahol márciusban mutatjuk be a Dühöngő ifjúságot Znamenák István rendezésében. Hasonló megállapodás körvonalazódik a gödöllői Művészetek Házával, és hosszú ideje szoros kapcsolatban vagyunk a Szentendrei Teátrummal, ahol rendszeresen tartunk bemutatókat, legutóbb például ott állítottuk színpadra Szép Ernő Vőlegényét.

A legtöbb színház kénytelen szembesülni közönségük öregedésével. Éppen ezért nagy felelősséget jelent, hogy kineveljék a jövő nézőit. Hogyan tudják ösztönözni a fiatalokat, hogy rendszeres színházlátogatók legyenek?

Ez valóban nagy felelősség, de úgy érzem, egyre több olyan bemutatónk van, amelyek leginkább a fiatalabb, húszas-harmincas korosztálynak szólnak. A nagyszínpadon ilyen volt mostanában a Bocs, félrement!, a Love Love Love, a Tagadj Tagadj Tagadj,és várhatóan ilyen lesz a Dühöngő ifjúság. Az említett független produkciók többségével elsősorban szintén a fiatalokra számítunk.

És a még fiatalabbak, a gyerekek megszólítására milyen eszközeik vannak?

Sajnos a Belvárosi Színház befogadó jellegéből adódóan nem tudunk gyerekdarabokat játszani, így ezen a területen kevésbé lehetünk aktívak. De már korábban is voltak tantermi előadásaink, mint például a Kisded játékok, amit legalább száz iskolába elvittünk országszerte. Ide sorolható az Igazgató úr, Szép Ernő drámája, amely ugyancsak a tizenévesek mindennapi problémáiról szól. A Leszámolás velem című darabot, amit Rába Roland és Zöldi Gergely adaptált színpadra Édouard Louis Leszámolás Eddyvel című könyve alapján, az előző évad legfontosabb bemutatójának tartom produkciós irodánk életében. Súlyos anyag, megkerülhetetlen kérdéseket vet föl az identitás, a másság, a családon belüli erőszak témakörében. Terveink szerint a közeljövőben megkeressük az iskolákat – szeretnénk, hogy minél több fiatalhoz eljusson ez az előadás, mert ahhoz, hogy a magyar társadalom hozzáállása, elfogadókészsége pozitív irányba mozduljon, a középiskolások körében is beszélni kell erről. Egy fiatal színész, Nagy Dániel Viktor erőteljes alakítása teszi még emlékezetesebbé a darabot, és nagy megtiszteltetés számunkra, hogy meghívták az idei Most Feszt-re. A közönség nevelése, látókörének szélesítése szempontjából ugyanakkor elengedhetetlen, hogy az előadások nagyobb része ne legyen korosztályfüggő, és mindenki megtalálja bennük azokat a rétegeket, amelyek megszólítják, elgondolkodtatják.

Általában miképpen rakja össze az évadot? A darabválasztással kezdi, vagy inkább színészt, rendezőt invitál először, s közösen találnak rá a megfelelő műre?

Mindegyikre volt már példa. Zöldi Gergely művészeti vezetővel rengeteget dolgozunk, és próbálunk koherens műsorpolitikát kialakítani. Miután a mostani évadtól egy újfajta, a mai korhoz idomuló alkotóközösség formálódik nálunk, amelybe tizenkét színész tartozik, nemcsak darabokban gondolkodunk, hanem azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a hozzánk kötődő művészeknek megfelelő súlyú és arányú feladatokat találjunk. Hiszek abban, hogy az alkotóknak szabadságot, függetlenséget, de biztonságot is kell adni – ekkor tud egy produkciós iroda jól működni. Ezt az összetartozást fémjelzi az „együtt, szabadon” szlogen.

Miért zárkózott el mindig az állandó társulat létrehozásától, most viszont miért tartotta fontosnak, hogy a produkciós irodához kötődő művészekkel ilyen formában megerősítse a szövetséget?

Közgazdász végzettségem van, nem vagyok művészember. Egy állandó társulat fenntartása olyan képességeket igényel, amelyekkel nem rendelkezem. A társulat egyfajta röghöz kötöttséget jelent, én pedig – ahogy eddigi tevékenységem is mutatja – mindig próbáltam önálló lenni és új utakat keresni, ezért sem gondolkodtam hagyományos társulati formában. Bár a színház alapvetően hierarchikus rendszer, ha nem szabad és demokratikus, akkor nem működhet megfelelően. Másrészt eljutottunk addig a pontig, amikor gondot okozott az egyeztetés, nehezen tudtunk eleget tenni a vidéki meghívásoknak, és kellő számú előadást játszani a Belvárosi Színházban. Az utóbbi években már jól látszott, kik azok a művészek, akikkel rendszeresen dolgozunk, hasonlóan gondolkodunk, hasonló értékeket vallunk, és adta magát a helyzet, hogy vonjuk szorosabbra ezt a közösséget.

Mit biztosít a színészeknek, és mit vár el tőlük?

Mindenkinek felajánlottam, hogy minden évadban két bemutatóban vehetnek részt. Így kellő előadásszámot tudok biztosítani a fővárosi és a vidéki produkciókkal együtt, ami bizonyos mértékű egzisztenciális biztonságot jelent a színészeknek. Ők pedig cserébe azt vállalják, hogy mindig hozzánk egyeztetnek. Nálunk azonban nem úgy van, hogy ha valakire kiírok egy szerepet, azt köteles eljátszani. Mindig megbeszélem a művészekkel, hogy érdekli-e, inspirálja-e az adott feladat, s ha esetleg nem, akkor keresünk másikat.

A Mozsár Műhelyben indították útjára az Élet.történetek.hu című sorozatot, a mely Lengyel Nagy Anna ismert rádiós újságíró történetein alapul. Hogyan találtak egymásra?

Lengyel Nagy Annának feltűnt, hogy rendszeresen játszunk monodrámákat, és megkeresett azzal az ötlettel, hogy akár az ő történetei között is találhatnánk olyat, amiből előadás születhet. Átküldte az anyagot, és miután elolvastam, arra jutottam, hogy lehetetlen közülük egyet kiválasztani, érdemes ebből sorozatot csinálni. Így indult az Élet.történetek.hu, amiből eddig három estet tartottunk Egri Kati és Egri Márta, Ullmann Mónika és Borbély Alexandra, Lázár Kati és Epres Attila tolmácsolásában, és várhatóan további előadások fognak születni. Kivétel nélkül hétköznapi emberek igaz történetei elevenednek meg a színpadon – olyan sorsok, amelyeket a történelem, adott esetben egy betegség vagy egy szerelem alakított.

Az évad második felében mire számíthat még a közönség?

Négy bemutató várható még ebben az évadban. Januárban Simon Stephens Heisenberg című darabját tűzzük műsorra Ullmann Mónika és Benedek Miklós főszereplésével, Szabó Máté rendezésében. Ezt követi a Dühöngő ifjúság Nádasdy Ádám fordításában Járó Zsuzsával, Kovács Patríciával, Szabó Kimmel Tamással, Ötvös Andrással és Papp Jánossal. Hernádi Judit és Kern András játssza a Valódi hamisítvány című darabot, ennek rendezője Valló Péter lesz. Az évadot Göttinger Pál rendezésében a Mojo zárja, egy vérbeli gengszterkomédia, amelyben az alkotóközösség férfiszínészei kapnak szerepet.

A Macskadémon - képek az olvasópróbáról

A Macskadémon - képek az olvasópróbáról

A macskadémon - képek az olvasópróbáról

Rekordszámú vetítés várható az idei Filmhéten

Szabó István Bizalom című filmjének vetítésével nyílik a 4. Magyar Filmhét


Február 7-én Szabó István Bizalom című filmjének felújított változatának vetítésével nyílik a 4. Magyar Filmhét, amelyet február 8–11. között új helyszínen, a Corvin moziban rendeznek a Magyar Filmakadémia Egyesület szervezésében, a Magyar Nemzeti Filmalap és az NMHH Médiatanácsa támogatásával. A szervezők szerint rekordszámú nevezés érkezett, így öt kategóriában összesen 131 filmet nézhet majd meg a közönség.

59 dokumentumfilm, 4 tévéfilm, 21 kisjátékfilm és 29 animáció is szerepel az idei kínálatban. Köztük olyanok is, mint Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című megrázó erejű alkotása, az első magyar dokumentumfilm, mely a Sundance-fesztivál versenyprogramjában szerepel, vagy Mosonyi Szabolcs Tiltott zóna – Harctéren a vadvilág című természetfilmje és Vitézy László Csandra szekere című televíziós munkája, mely Lakatos Menyhért önéletrajzi ihletésű művei alapján készült, és megtörtént eseményeket dolgoz fel a cigányság legszegényebb rétegének mindennapjaiból.

A kisjátékfilmek között szerepel Tóth Barnabás Van egy határ című alkotása, mely szintén igaz történet alapján készült, és egy apa meg a fia a vasfüggönyön keresztül való menekülését mutatja be, az animációk között pedig Gyulai Líviusz Egy komisz kislány naplója is versenyez. A részletes programot a Filmhét.hu honlapon lehet elérni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.24.


Az évad hátralévő bemutatóiról a Nyíregyházi TV-ben

Az évad hátralévő bemutatóiról a Nyíregyházi TV-ben

A határon élés termékeny helyzet

Beszélgetés Szabó Borbála írónővel

A Válás összehozta az embereket. Olyan heves érzelmeket váltott ki az olvasókból, amilyet irodalom csak ritkán tud. Több ezren ragadtak klaviatúrát, hogy kommentben álljanak ki az író és műve mellett – vagy éppen ellene. De mire is gondolhatott az alkotó? Ezt tőle kérdeztük meg.

Miután a Nők Lapjában megjelent az írása, a Facebookon is hatalmas karriert futott be. Számított ekkora hatásra?
– Meglepődtem a heves reakciókon. Egy nő például levélben rótta fel nekem, hogy női magazinban nincs helye olyan írásoknak, amelyek felidegesítik az olvasókat. Egy másik hölgy leszólított a színházban, mondván: a férjével épp romantikus hétvégére mentek, mikor a vonaton elolvasták a novellámat. Innentől végigveszekedték az utat. A férj ugyanis felháborodva kijelentette, hogy nem lehet párhuzamba állítani a nő és a gyermek elhagyását. Erre a feleség felcsattant: miért, egy nőt talán el lehet hagyni? Kész is volt a konfliktus. Egy elvált hölgy pedig a volt férjének küldte el a novellát, „hogy rájöjjön…”

A kommenteket olvasva is azt látni, hogy az olvasók vagy nagyon szerették, vagy ki nem állhatták a Válást.
– Magyarországon szinte csak a politika okoz ilyen szélsőséges érzelmeket. Ha kiállok az utcára, és azt mondom: erre vagy arra a pártra fogok szavazni, felnégyelnek. Valamiért a legmélyebb énjüket mozgatja meg a politika, ami teljesen abszurd. Most végre az irodalom kavarta fel az embereket.

De miért pont a Válás?
– Mert a válás olyan morális kérdés, amiben így vagy úgy, de mindannyian érintettek vagyunk. Vagy mi, vagy a szüleink váltak el, vagy ismerünk olyanokat, akik így döntöttek. Ráadásul – ha nem az egyházi közeget nézzük – létezik egy bevett társadalmi vélekedés is. Eszerint ha nem működik a házasságunk, elválhatunk. Ám abban, hogy meddig kell küzdenünk, hol szabad feladnunk, mikor számít önzőségnek, ha továbblépünk, már nincsenek éles határok. A novellában ezt a morális kérdést boncolgattam, ráadásul provokatívan, örkényi eszközzel, a groteszkkel. Az emberek pedig kellemetlenül érzik magukat ettől. Hozzászoktak, hogy az irodalom az, amikor homályos, költői dolgokat írunk kis példányszámú lapokba. Én most mondtam valami konkrétat. Ráadásul olyan kérdésről, ami mindenkit foglalkoztat.

„A novellában ezt a morális kérdést boncolgattam, ráadásul provokatívan, örkényi eszközzel, a groteszkkel. Az emberek pedig kellemetlenül érzik magukat ettől.”

Értelmezhető ez a válás elleni kiállásként?
– Sokan azt gondolták, én, Szabó Borbála leültem, majd azt mondtam: te és te bűnös vagy. Ha ez lett volna a célom, publicisztikát írok, amiben számonkérem az elváltaktól, miért teszik tönkre a gyerekeiket. Na, ez tényleg kiállás lett volna. Én inkább az olvasókkal együtt magamnak is feltettem a kérdést: hogyan is vagyunk ezzel a jelenséggel?
Miért gondoljuk szorosabbnak a vér szerinti köteléket, mint azt, ha örök hűséget fogadunk egymásnak? Miért tekintjük az egyiket eldobhatónak, míg a másikat nem?

Volt valami oka, hogy most vetette fel a kérdést?
– Nem szoktam a legmélyebb álmomból hirtelen felébredni azon gondolkodva, hogy hmm, ez a válás de szörnyű, ezt most meg kell írnom. Engem a határidők és megrendelések ihletnek meg – ha szabad így mondanom. Aki irodalomból él, így dolgozik, hiszen ez is munka. Kicsit olyan, mint a szerelem és a házasság. Továbbra is szerelmes vagyok az írásba, de már ez az életem.

Min múlik, hogy mit ír meg a kapott határidőre?
– Rengeteg minden van, amit ki kell adnom magamból. Ezek folyamatosan feszítenek belülről. A belső és a külső késztetést kötöm össze, amikor írok. A Válással is így voltam.

Ez a kérdés is feszítette?
– Gyerekként hasonlót éltem át, mint a novellabéli kisfiú. Mikor a szüleim elváltak, apukám azzal nyugtatott minket, gyerekeket, hogy ugyanúgy fog szeretni, mint régen. „És anyut?” – kérdeztem erre. „Hát őt már nem” – mondta. „De hiszen húsz évig szeretted! Ha beteg volt, rohantál hozzá, egy ágyban aludtatok!” – feszegettem. „Igen, de jött egy másik néni, aki csinosabb” – jött a válasz. Noha akkor nem merült fel bennem, most már evidensnek tűnik a kérdés: tehát ha van egy gyerek, aki aranyosabb, mint a sajátja, akkor az lesz a gyereke? Ez és az elhanyagoltság kérdése már régóta foglalkoztatnak. Keresem, mi alapján jelentek én bárkinek bármit is. Mi a kötelék valójában az emberek között? Engem szültek, én szülök, választottam. Meddig terjed a felelősségem a másikért?

Szülei negatív példája ellenére hamar megházasodott, és huszonkét évesen szülte meg első gyerekét.
– Mindenki lázad a szülei ellen, főleg az, akinél otthon rosszul működött valami. Nagyapám káder volt. Vezérigazgatóként dolgozott a tejiparban. A magánéletben nagyon becsületes, rendes ember volt, mert a dolgok nem feketék-fehérek. A szüleim baloldali értelmiségiekként határozták meg magukat. Folyton terveket szövögettek a jövő átépítéséről, ám a forradalmi lelkületük a rendszerváltás előtti közegben csak lefojtott feszültségként ölthetett testet. Ettől meghasonlottak. Szerintem a válásukban is szerepet játszhatott ez a frusztráció, és nagypapa helyzete, a vele való viszonyuk. Anyukám a válás után alkoholista lett, apukám pedig új családot alapított, de ott sem lett igazán boldog. Én azt láttam, hogy huhú, gyerekek, ez a gondolkodásmód nem vezet jóra. A baloldaliságot összekapcsoltam magamban a szétesettséggel, ez pedig kamaszként konzervatív fordulatot okozott bennem. Ekkor még nem lettem keresztény, de már sokkal komolyabb rendszerben képzeltem el az életemet.

„A kereszténység valójában forradalom, visszatérés a lényeghez – mint a művészet.”

Hogyan jutott innen a vallásig?
– Fiatalon sokat fiúztam. Ekkor ismerkedtem meg Pállal, aki egy hétgyermekes katolikus családból származik. Ilyen sráccal nem találkoztam addig, vonzott az újdonság, hát ráhajtottam. Talán én lepődtem meg a legjobban, hogy komolyan egymásba szerettünk. Hamar felvetette az esküvő ötletét, ám én azonnal lecsaptam még a gondolatát is. Azt hittem, tudom, mivel jár a házasság. Az emberek elválnak, majd alkoholisták, szerencsétlenek, magányosak lesznek. De ő állította, hogy a környezetében nem ez van. Emlékszem, bevitt egyszer egy templomba is. Itt annyit érzékeltem, hogy hosszú szoknyás fiúk fura hangon énekeltek. Hamar kifordultam az épületből, és kijelentettem: bármi is ez, nem akarok benne részt venni. Sokat harcoltunk, mire megtaláltuk a nagyon különböző gyökereink közös metszetét.

Mi győzte meg arról, hogy többről van szó, mint éneklő ministránsokról?
– Jegyesként Pannonhalmára kerültünk. A bencéseknél kezdtünk tanítani. Én ott összebarátkoztam a szerzetesekkel, én lettem a fodrászuk, sőt bekerültem a focicsapatukba is. Sokat beszélgettem velük, elkezdtem misére, szertartásokra járni. Noha bencések között éltünk, nem akarták rám erőltetni a hitüket. Senki sem helyezett rám nyomást, hogy meg kéne térnem. Mégis – vagy pont ezért – itt történt meg bennem a fordulat. Pannonhalmán megláttam a kereszténység lényegét.

Mi a lényege az ön számára?
– Alapvetően én mindig is szabadelvűen gondolkodtam – persze fontosak a hagyományok is, de nem köthetnek meg –, és bizony Jézus is nagyon szabadelvű volt. Bűnözőkkel, utcalányokkal vacsorázott. Nem merev rendszerekben gondolkodott, ahogy sokan a kereszténységet élik vagy látják.
A kereszténység nem kirekesztő, szigorú, életellenes közösség, hanem éppen az ellenkezője!

És nem is csak egy erkölcsi rendszer. A kereszténység valójában forradalom, visszatérés a lényeghez – mint a művészet.

Pannonhalma kezdő íróként nem zárta el ön elől a budapesti pezsgést, a színházi, kulturális világot?
– Nem, sőt a bencéseknél megvolt a frissesség, hatalmas kulturális élet folyik ott ma is: Schiff Andrást, Bogányi Gergelyt láttam zongorázni, Esterházy Péter olvasott fel. Ők tudják, hogy a hit és a művészet egyáltalán nem áll szemben egymással. Tévedés, hogy az egyház merev, s ezért nem egyeztethető össze a szabad művészi gondolkodással.

Sokan mégis kétkedve tekintenek például a színészek világára.
– A színészek olyanok, mint a gyerekek. Teljesen őszinték. Jézus pedig szerette a gyerekeket. Ez a magatartás veszélyesnek tűnhet, de semmivel sem rosszabb, mint azok a házas körök, ahol a kegyeskedő hozzáállás, a mintaházasság-kényszer ellehetetleníti a problémák megbeszélését. Nem mondom, hogy minden társaság ilyen, de van ilyen is.

Az őszinteséget hiányolja?
– Igen, gyakran. Persze az a szint, ahogy a művészek űzik ezt, tényleg furcsa. Nagyon pőrén állnak egymás előtt, mindent azonnal kimondanak, mint a gyerekek. Ha éppen nincsenek színpadon, nem barikádozzák magukat különböző szerepek mögé. Nekem ez nagyon tetszik. Nehezemre is esik a felnőttség, hogy felnőttködő emberekkel kell találkoznom. Olyan hosszadalmas kibányászni a rengeteg felvett réteg alól a valódi énjüket, pedig ilyenkor kezdődhet csak el az igazi beszélgetés. Persze a művészeknek sem könnyű. A túlzott őszinteség miatt könnyebben elvesznek, kiszolgáltatottak, nincs igazi kapaszkodójuk.

„Nehezemre is esik a felnőttség, hogy felnőttködő emberekkel kell találkoznom. Olyan hosszadalmas kibányászni a rengeteg felvett réteg alól a valódi énjüket, pedig ilyenkor kezdődhet csak el az igazi beszélgetés.”

Könnyen megtalálja a helyét a vallásos és a színészi közegben is?
– Nem teszek különbséget ember és ember között. Ám vicces, hogy mindig határon állok. A „művész”-színházaknak én bulvárt írok, a bulvár pedig megijed, mert van a műveimben valami más. A művészvilágban én vagyok a katolikus, minden valláshoz kötődő kérdéssel hozzám fordulnak, míg keresztény körökben én vagyok a bohém művésznő. Ebben a jelzőben sokszor van valami csípősség. De nem bánom. A határon élés termékeny helyzet.

Nem inkább magányos?
– Én akkor érzem jól magam, ha nem vagyok a tömeg közepében. Amint megérzem az akolmeleget, menekülök, mert attól tartok, elhülyülök. Ha túlságosan egyetértünk, akkor hirtelen elveszek. Nem engem löknek a szélre, magamtól megyek oda.

Ezzel a stratégiával hogyan tudta beverekedni magát a szakmába?
– Már nagyon régen tudtam, hogy író akarok lenni, de nehezen fogadott be a szakma. Hiába integettem Pannonhalmáról, két gyerek mellől, nem vettek észre. Eközben ráadásul bűntudatom is volt, amiért nem elégszem meg a gyönyörű gyerekeim nevelésével, mint a többi anyuka. Ám egyszerűen éreztem, hogy az írásban tényleg jó vagyok. Hiába utasították vissza például vagy hat helyről a Telefondoktor című darabomat, én egyszerűen tudtam, hogy ez jó. Azóta már a százötvenedik előadásnál járunk, szóval csak igazam lett. De kellett valami őrültség, mániákus elvakultság ahhoz, hogy minden negatív vélemény ellenére higgyek magamban. És bár mostanában sorra jönnek a sikerek, a szakma máig sem fogad be teljesen. De a közönség szeret.

Mindig ennyire a saját feje után megy, egyáltalán nem befolyásolja, amit mások gondolnak?
– A családomnak mindig megmutatom, amin éppen dolgozom. Ők határozottan el is mondják a véleményüket, amin sokszor megsértődöm, de sose hagyom figyelmen kívül. A színházban a nézőtéren és a mosdóban is mindig hallgatózom. Így azonnal szembesülök a reakciókkal. Örülök, ha azt hallom: megértik, mire gondoltam, ugyanakkor az is felháborít, ha egy szerintem rossz művemre a kritika azt mondja, jó. Hiszen ezek szerint nem tudják, mi a jó! Az is idegesít, ha valaki azelőtt leszólja az alkotásomat, mielőtt kicsit is elgondolkodna rajta. Érdekel tehát az utólagos visszajelzés is, csak nem befolyásol. Addigra én már rég tudom, milyet írtam. Magamhoz, a kitűzött célhoz, nem mások elvárásaihoz mérem a munkám. A negatív kommentek, sőt a személyeskedések sem zavarnak.
Csak a hozzászólás írója hiszi, hogy megbántódom, ha azt mondja, elmebeteg vagyok. Pedig hát miért lennék normális? Író vagyok!

Az olyan helyzetekben, mint az öné is, ahol a hit és az alkotás találkozik, létrejön valamiféle vallásos művészet?
– Ezzel nagyon kell vigyázni. Amint a tanítás válik a művészet céljává, az igazság azonnal megmerevedik, s már nem működik többé, sőt propagandaművészetté válik. Nincs rosszabb művészet (nem is az!), mint a „Szentek élete” típusú filmek. Én nem tudok, ezért nem is szoktam prédikálni. De abban, amit írok, ha jól sikerül, mindig benne van a hitem. Csak nem Istent, a szenteket vagy Jézust szerepeltetem szép arccal, finom kis szakállal, hófehér köntösben. Ha így írnék, azonnal kilógna a lóláb, hogy valójában tanítok. Nagyon ritkán szólok konkrétan a hitemről. De az igazán emberi történetekben mindig ott van az Isten. A Teremtés rajongója vagyok, Isten nagy művész: az Embert figyelem, róla próbálok írni.

Fotók: Földházi Árpád

Szabó Borbála író, drámaíró, dramaturg. 
Magyar-észt szakon végzett. Tanult a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol később tanított is, dramaturgiát.
Írt színdarabot, regényt. Dolgozott színházban dramaturgként és színészként.
Férje Nényei Pál író, drámaíró. Három gyermekük van. 
Legismertebb művei: Telefondoktor (bohózat) Bárka Színház, 2011., Szülői értekezlet (színmű) Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2015., Nincsenapám, seanyám (színmű) Kolibri Pince, 2016.

Hajdu Szabolcs nyugatra szökne

Tóth Barnabás Van egy határ című kisfilmje a tévében.

Tóth Barnabás, a legnézettebb magyar kisfilm, az Újratervezés rendezője ezúttal Hajdu Szabolcs főszereplésével forgatott a második világháborút követő időszakban játszódó rövidfilmet. A Nyugat és a Kelet között húzódó fiktív határon át menekülő apa és fiú viszontagságairól szóló Van egy határ vasárnap este mutatkozik be a tévében.


1949, Közép-Európa. Apa és kisfia menekülnek az erdőben, a vasfüggönyön át, Nyugatra. A határ túloldalán ideiglenes amerikai katonai bázis, ahol eligazítás és egy új élet vár rájuk.” A kisfilm cselekményét valós események ihlették, a második világháborút követően több ország területén keresztül (pl. az akkori Csehszlovákián át) is húzódtak fiktív, mégis katonailag ellenőrzött határvonalak a Nyugat és a Kelet között. A filmbéli apa és fia Magyarországról menekülve egy ilyen határátkelő ponton kísérel meg átjutni.

A fiával együtt disszidálni próbáló apa szerepében Hajdu Szabolcs filmrendezőt láthatjuk, a közös munkáról Tóth Barnabás lapunknak adott tavalyi interjújában mesélt: ,,Elsőre az embert vettem meg, arról csak az Ernelláék után győződtem meg, hogy milyen jó színész. (…) Kicsit tartottam tőle az elején, pláne mert teljesen mások a filmjeink, de egyértelmű volt, hogy neki kell eljátszania a Magyarországról menekülő, bátor, határozott apát."

Tóth Barnabás egy nagyjáték-, és számos rövidfilm rendezője, emellett gyermekkora óta színészkedik is – feltűnt az Eldorádóban, A legényanyában és a Gyerekgyilkosságok egyik főszerepében is. Első nagyjátékfilm rendezése a Rózsaszín sajt (2009), de legtöbben gazdag rövidfilmes munkásságáról ismerik – olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint a (terep)Szemle(2004), Egy szavazat (2006), az utóbbi évek egyik legnézettebb és legnépszerűbb rövidfilmje, az Újratervezés (2012). Szereplőként nemrég Roger Deutsch Fiú a vonaton (2017) című thrillerének egyik főszereplőjeként láthattuk a vásznon. 

Van egy határ

magyar kisjátékfilm, 14 perc, 2017

Rendező és forgatókönyvíró: Tóth Barnabás
Operatőr: Marosi Gábor
Vágó: Tóth Barnabás
Szereplők: Hajdu Szabolcs, Páll Zsolt, Kovács Tamás, Polyák Ildikó, Bencze Sándor, Göttinger Pál, Baronits Gábor, Tóth Mátyás

A Van egy határ a TADAM Film produkciójában, a Magyar Média Mecenatúra támogatásával készült. A kisfilmet január 21-én, 23:40-kor vetíti az m2/Petőfi TV.

A pozitív hős és egy aljas módszer

Interjú Tóth Barnabás rendezővel

Történelmi témájú filmmel rukkol elő Tóth Barnabás. A sokoldalú rendező legújabb kisjátékfilmje, a Van egy határ a második világháború utáni években játszódik valahol Közép-Európában. Apa és fia határátlépési kísérlete ugyan kitalált történet, de a becsapós végkifejlet számos konkrét esetben megtörtént a ’40-es, ’50-es években. A filmet január 21-én, vasárnap, 23 óra 40 perckor mutatja be az M2.

Az alkotóról dióhéjban
Tóth Barnabás rendező, forgatókönyvíró, producer, színész. 2003-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem film- és TV producer, majd rendező szakán. Számos kisfilmje közül a legismertebb Újratervezés című alkotása, amely a szakmai elismerések mellett – Magyar Filmkritikusok Díja – nagyon gyorsan vált ismerté és kedveltté a hazai közönség körében is. 2009-ben jelent meg nagyjátékfilmje, a Rózsaszín sajt, jelenleg a Médiatanács támogatásával készül egész estés tévéfilmje. Producerként többek között a Privát tanmenet című online dokumentum sorozat és A gondolkodás művészete című ismeretterjesztő széria köthető a nevéhez. A Momentán Társulat alapító tagja.

– Bevallom, a filmed kapcsán hallottam először a második világháború utáni fiktív határokról. Honnan tudsz ezekről?

– Magyarországon ilyen nem volt, hiszen a túloldalon nem amerikai, hanem szovjet táborok voltak. Én is véletlenül találtam rá erre a történetre, Gazdag József író-újságíró Egy futballfüggő naplójából című kötetében, ami lényegében egy cikksorozat, és az egyikben írja, hogy ül a vonaton, és arról olvas, hogy a cseheknél voltak ilyen fiktív határok a ’40-es években. Az erről szóló pár mondat nagyon megtetszett, mármint olyan értelemben, hogy hátborzongató, mikre képes az ember. Aztán elkezdtem utánajárni – tényszerűen fent van erről minden az interneten –, majd magyar történészekkel is beszélgettem. De Magyarországon nincs ez benne a köztudatban, még Rainer M. János is – aki az ’50-es évek specialistája – tőlem hallott erről. De nem árt, ha tudunk róla, hátha megpróbálná valaki újra ezt az aljas módszert a történelem folyamán. A filmben a karakterek magyarok, mert nem akartam idegen neveket használni, elidegenítőnek éreztem.

– Amikor erről olvastál, rögtön az ugrott be, hogy készítenél erről a témáról egy filmet?

– Igen. Van egy ötletgyűjteményem, ha bármi érdekeset olvasok, leírom pár sorban, ezt is rögtön leírtam. Amikor a rövidfilmes pályázatot meghirdették, akkor a jegyzeteimben nézelődve Mécs Mónika és Muhi András producerekkel e mellett döntöttünk. Azt vettem észre, hogy mostanában gyakran a ’40-es, ’50-es évekbeli témákat preferálják a zsűrik, és ebben a hullámban nyerhetett a terv.

– Hogyan született a cím? Nekem nagyon tetszik a kettőssége.

– Nem tudom, hogy ugrott be, de magyarul tényleg jól működik. Egyébként nem vagyok híve a szójátékoknak, de ez talán nem erőltetett. Más nyelven sajnos nem működik, a cseheknél ezt a jelenséget Operation Stone-nak, „határkő hadműveletnek” hívták, így lett ez az angol címe.

– Hogyan találtál rá a szereplőkre?

– Már ahogy elkezdtem foglalkozni a témával, úgy egyre inkább érdekelt a hős, a menekülő apa figurája. Alaposan körüljártuk Rainer M. Jánossal, hogy kik voltak azok, akik anno próbáltak disszidálni, milyen társadalmi kör és milyen okból. Ascher Irma volt a casting direktor és ő ajánlotta Hajdu Szabolcsot főszereplőnek. Szabolcs egyfajta lázadó figura, egy bátor ember a szememben az által, amit képvisel a kultúrában és a filmjeiben. Azt akartam, hogy a film a pozitív hősről szóljon, ne a gonoszság mechanizmusáról. Szabolcs nagyon sokat utazik az Ernelláék Farkaséknál miatt, és egyébként is rengeteget dolgozik színházban, de szerencsére le tudtuk egyeztetni, és volt is kedve megcsinálni a filmet. Szuper volt vele dolgozni, profi és alázatos színész. A többieket castingoltuk, de például a kihallgató nő, Polyák Ildikó a Külkereskedelmi Főiskolán volt az angol tanárnőm. Emlékeztem rá, hogy nagyon jó arca van, és persze perfekt angolból. Volt próbafelvétele, de rögtön láttuk, hogy nála jobbat úgysem találunk. A fiú pedig az én kisfiam volt.

– Mi volt a legnagyobb nehézség a forgatás alatt?

– Megtalálni a helyszínt, azzal nagyon sokat szenvedtünk. A helyszín szerintem egyre nagyobb probléma minden filmnél: fontos, hogy amellett, hogy illeszkedjen a film világába elérhető és olcsó is legyen. Végül megtaláltuk ezt a vadászházat a Börzsönyben, ami egy működő turistaház, és majdnem minden korabelinek tűnik rajta, csak a bútorokat kellett cserélni. Miután ez megvolt, nagyjából meg is nyugodtam. A határszakaszt Fóton vettük fel, általában nagyfilmekben az a díszlet adja koncentrációs táborok helyszínét. Éjszakai felvételek, külső helyszínek, ráadásul télen, mindez fárasztó volt, főleg a gyereknek, de profin viselkedett. Az mindig hálás, amikor egyetlen helyszínen pár ember egy kamaradrámát hoz össze, elég sok filmem ilyen. A legutóbbi egy tolmácsfülkében játszódik, egy másik egy vonaton, az Újratervezés egy autóban. Amellett, hogy egyszerűbb, mint több helyszínen forgatni, könnyebb a színészekre és az emberi viszonyokra fókuszálni. Az egy helyen–egy időben típusú történetek mindig hálásak.

– Mit üzen a film?

A cél az ismeretterjesztés, hiszen az emberek meglepődnek azon, hogy volt ilyen. Csehországban, Németországban és a Szovjetunióban több ezer ember esett áldozatul ennek az aljasságnak évtizedeken keresztül. A történelem rendszeresen ismétli magát, és sajnos most is sok jel mutat arra, hogy nem minden halad jól sem az országban, sem a világban. Szerintem alkotóként néha érdemes rámutatni ilyen szörnyű, megtörtént dolgokra.

– Nekem nagyon tetszett a film ritmusa, hogy nem a legvégén, hirtelen szembesíti a nézőt, hanem fokozatosan, egyre gyanúsabb lesz a szituáció.

– Ez a fokozatosság tudatos szándék volt. Létezett olyan verziója a könyvnek, ami a film végén szembesíti a nézőt. De féltem, hogy nem lesz érthető, és nem is a váratlan fordulat bemutatása volt a szándék, hanem hogy két-három lépcsőfokban jöjjön a felismerés.

– Te nagy pártolója vagy a kisjátékfilmeknek, és néhány éve készült nagyjátékfilmed is. Melyik műfajjal szeretnél a jövőben foglalkozni?

– Most már szép lassan inkább nagyjátékfilmeket szeretnék csinálni. A mecenatúraprogram támogatásával most készülő tévéfilmem, az Akik maradtak, lényegében nagyjátékfilm, a televíziós bemutatás után szeretnénk majd mozikban is forgalmazni, fesztiválokra vinni. A Filmalapnál is mindig van tőlem valami, most a Boszorkányok című filmtervem. Az elképzeléseimben is most már inkább nagyjátékfilmek vannak. A rövidfilm bármennyire is hálás műfaj abból a szempontból, hogy egy történetet el lehet mesélni negyedóra alatt – és bizonyos sztorik egyébként is csak erre alkalmasak –, nem biztos, hogy megéri az a több hónapnyi sőt, évnyi munka, amit ugyan úgy bele kell fektetni, mint egy mozifilm esetében. Az Újratervezés esetében egy egyszeri csoda volt, hogy egy ország megismerte, és bizonyos szempontból én is annak a híréből élek, de nem lehet mindig erre számítani. Sok száz rövidfilm készül évente, és eltűnnek, nem esik akkora figyelem rájuk, a fesztiválokon pedig csak ezek a beteg rövidfilmek népszerűek, amelyek az én stílusomhoz nem passzolnak. Én szórakoztatni szeretnék, és népszerű filmeket csinálni, amelyek meghatják, megérintik, megnevettetik és elgondolkodtatják az embereket, erre pedig a rövidfilm nem alkalmas, mert nehezen jut el a közönséghez. A nagyjátékfilm is egyre nehezebben, de ott még a szakma és a sajtó jobban odafigyel az alkotásokra, felhívja a figyelmet a jó filmekre.

– De azért a rövidfilmkészítés jó gyakorlás és felkészülés a nagyjátékfilmre.

– Én már túlgyakoroltam magam. (nevet) Az első egészestés filmem előtt tíz kisfilmet csináltam, azóta megint túl vagyok haton. Nem akarok minden nagyjátékfilm között ennyi rövidfilmet csinálni, mert az tíz évet jelent. Remélem, hogy most már egyre több lehetőségem lesz nagyjátékfilmeket készíteni.

– Mi a véleményed a mecenatúraprogramról?

– Mint alkotó és producer a Tadam Film Kft.-nél, nem panaszkodhatom. A nyerési találatom egész jó. Ismeretterjesztő sorozatot, dokumentum- , tévé- és rövidfilmet is csinálhatok Szirmai Márton rendezővel. Az is tetszik, hogy odafigyelnek arra, hogy bemutassák az alkotásokat a tévében, szorgalmazzák a fesztiválszerepléseket, népszerűsítik az alkotásokat. Emellett nem akarok panaszkodni, de az egy produkcióra fordítható támogatás nagysága elég kevés. Mi abból tudunk dolgozni, amit támogatásként kapunk, és 120 millió forintból leforgatni egy kosztümös filmet elég húzós lesz. De összességében pozitívan ítélem meg a programot.