Trokán Nóra és Zsótér Sándor vehették át a Magyar Színházakért Díjat

Kedden adták át első alkalommal a Magyar Színházakért Díjat, amelyet az Alapítvány a Magyar Színházakért alapított, az exkluzív gálának a Radnóti Színház adott otthont. A kuratórium döntése értelmében Trokán Nóra és Zsótér Sándor együtt vehették át a díjat, az indoklás szerint azért, mert „A kecskeméti Katona József Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban létrehozott előadásaik szakmai elismerések sorát eredményezték, és nézők ezreit vonzották be a színházakba. Az amerikai színművek (T.Williams, E.O’Neill), a Brecht-, és Ibsen-darabok mindegyike megismételhetetlen színháztörténeti pillanattá vált attól az inspiráló, harmonikus, egyazon irányba tartó alkotófolyamattól, melyet kettejük példás összmunkája hívott életre.” 

Az esten szervezett pódiumbeszélgetésen, és improvizációs játékokon részt vett Mácsai Pál, Máté Gábor, Jordán Tamás, Fesztbaum Béla, Oberfrank Pál, Cseke Péter, illetve közreműködtek a Radnóti Színház színészei is. A rendezvény háziasszonya Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója, műsorvezetője pedig Göttinger Pál, a Nyíregyházi Móricz Színház főrendezője volt.

FIRKIN az ELLÁTÓházban - képek

FIRKIN az ELLÁTÓházban - képek

FIRKIN - ELLÁTÓház - 2019

Díjátadás az Alapítvány a Magyar Színházakért Estjén

Tegnap első alkalommal rendezte meg exkluzív estjét, és első ízben ítélte oda a Magyar Színházakért Díjat az Alapítvány a Magyar Színházakért. Az eseménynek a Radnóti Színház adott otthont.

Az Alapítvány a Magyar Színházakért Estjén legendás színházi történeteket, pódiumbeszélgetéseket, improvizációs játékot is láthatott a közönség neves előadók – Mácsai Pál, Máté Gábor, Jordán Tamás, Fesztbaum Béla, Oberfrank Pál, Cseke Péter és a Radnóti Színház színészei – közreműködésével, az Est háziasszonya Kováts Adél, a Radnóti Miklós Színház színész-igazgatója, a műsorvezetője Göttinger Pál színész, a Nyíregyházi Móricz Színház főrendezője volt.

Az alapítvány vállalásairól és célkitűzéseiről Máté Gábor színész, rendező, a Katona József Színház igazgatója, az Alapítvány kuratóriumának elnöke tájékoztatta a közönséget. Mint elmondta, a 3 éve működő Alapítvány nyitott minden magyar kőszínház vagy független társulat számára, amelyek fókusza a prózai előadások létrehozásán van. Az Alapítvány alulról építkezik, és hagyja, hogy azok döntsenek, akik a színházban élnek. Az Alapítvány politikamentesen és az állami mecenatúrától függetlenül működik és dolgozik, az alapítók bíznak abban, hogy létezik Magyarországon az a réteg, léteznek azok az emberek, akik szeretik a kultúrát és szívesen áldoznak is azért, hogy egy ilyen kezdeményezés megvalósíthassa céljait. Az Alapítvány a Magyar Színházakért vállalása a magyar színházi kultúra és tradíció megőrzése, fejlesztése, és jelentős előadások megörökítése. Az első években arra törekedtek, hogy minél több kiemelkedő színvonalú színházi produkciót rögzítsenek HD minőségben és tévéjátékszerűen. Eddig hét előadást vettek fel – Budapesten és vidéken -, és további 3 produkció rögzítésének szervezése folyik. A szervezet további kiemelt célja, hogy támogassa a fiatal színészek és rendezők munkáját, törekszik arra, hogy részt vegyen a színházi hiányszakmák képzésének elindításában, és szeretné támogatni egyes produkciók, előadások létrejöttét a jövőben.

A kuratórium így indokolta a díjjal kapcsolatos döntését: „A színháztörténet számos olyan mester-tanítvány kapcsolatról őriz emlékeket, amelyben egy színész és egy rendező egymásra találásából csodálatos előadások születtek. Egyes alkotók úgy képesek hatni egymásra, hogy a darab kiválasztásától az utolsó előadás végéig jelen van az a fajta együttállás, amitől az a bizonyos csoda megszülethetett. Zsótér Sándor és Trokán Nóra évek óta tartó közös munkája a mai magyar színháztörténet egyik legerőteljesebb jelenségévé nőtte ki magát. A kecskeméti Katona József Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban létrehozott előadásaik szakmai elismerések sorát eredményezték, és nézők ezreit vonzották be a színházakba. Az amerikai színművek (T.Williams, E.O’Neill), a Brecht-, és Ibsen-darabok mindegyike megismételhetetlen színháztörténeti pillanattá vált attól az inspiráló, harmonikus, egyazon irányba tartó alkotófolyamattól, melyet kettejük példás összmunkája hívott életre.”

Momentán: Rendezők viadala - Oscar-különkiadás - képek

Momentán: Rendezők viadala - Oscar-különkiadás - képek

Momentán - Rendezők viadala - Oscar-különkiadás

Juhász Éva képei.

JÓ KÉRDÉS: AZ A TE SZERENCSÉD, HOGY JÓ A TÁRSULATOD

A Színház folyóirat és a Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozata. Második évad / 6. rész

Mitől jó egy társulat? Mennyi idő alatt érik össze, és mitől bomolhat meg az egység? Ki tud társulatot vezetni? Hogyan válnak csapattá az egyetlen produkcióra szövetkezők? Kötöttség-e a társulati lét, és szabadság-e a szabadúszás? Van-e hátránya a társulatnak és előnye a szabadcsapatoknak? Felbomolhat-e rövid vagy középtávon a magyar színházra jellemző társulati rendszer? A gazdasági környezet milyen hatással van a társulatokra és a szabadúszókra? Hogyan vállal közéleti szerepet egy művész, ha társulati tag, és hogyan, ha szabadúszó? Milyen ügyekben áll(hat) ki egy társulat vagy egy színház kollektíven, és kinek a nevében nyilatkozhat meg egy független alkotó?

2019. február 12-én a Katona József Színházban Veiszer Alinda beszélgetett Göttinger Pállal, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezőjével, Kováts Adél színművésszel, a Radnóti Színház igazgatójával és Molnár Áron színművésszel.

Veiszer Alinda: Mai témánk, a társulati lét, örök kérdés. Vendégeinket is úgy válogattuk, hogy sokféle szempont megjelenhessen, bár nem vegytisztán, mert nekik is sokféle tapasztalatuk van. Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatójaként a vezetői szempontokat tudja behozni, Göttinger Pál rendezőként, illetve a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezőjeként a rendezői, főrendezői szempontokat, Molnár Áron pedig a színész szempontjait. Sok kérdés felmerül a társulati léttel kapcsolatban, de talán érdemes definiálni a társulat szót. Az Előadó-művészeti törvény a jog nyelvén így írja körül: „művészek olyan csoportja, akik munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony, vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján egy vagy több évadon keresztül folyamatosan kapcsolódnak egy előadó-művészeti szervezethez”. Ez elég száraz vagy fapados megfogalmazás. Nem vonjuk kétségbe, hogy jogilag ezek a követelmények, de mi az, ami számotokra hangsúlyos, és nem a jognak kell szabályoznia?

Göttinger Pál: Az én fejemben kétféle dolog létezik, és egyikre sincs külön név vagy kategória. Én a társulat szót jobban szeretem arra használni, amikor színházi alkotók szövetkeznek valamire, és ugyanazt akarják. Ez vagy egy többé-kevésbé demokratikus, de közös akarás mentén, vagy egy nagyon erős vezéregyéniség szellemének a fényében sütkérezve teszik. Ennek a közös színházi nyelv vagy a közös világlátás a motorja. Szerintem ez a társulat.

Ugyanakkor a magyarországi gyakorlatban – és ezt nem kell elszemérmeskedni – az a társulat, akiknek ugyanaz a munkahelye. Ezer oka lehet ennek: ottragadtak, ottmaradtak, nem tudtak vagy nem akartak továbbmenni, az igazgatók vagy a vendégrendezők túl gyorsan jöttek-mentek, és mindenki kicsit elvesztette a fonalat. Amikor egybeesik, hogy akik ugyanott vannak, nagyon ugyanazt akarják, plusz sikerült ehhez anyagi, egzisztenciális biztonságot teremteni az évek során, az annyira ritka, hogy évtizedekig emlékezünk rá és beszélünk róla, mindenkinek feltűnnek.

Veiszer Alinda: Annyira ritkán történik ez, hogy feltűnnek? Szerinted egy társulatot úgy is definiálhatunk, hogy projektalapon, azaz egyetlen előadására jön létre, mert egy szándék mentén, egy irányba haladó emberek közössége, és az időfaktor nem fontos? Azt mondod, hogy nem ismersz ma olyan társulatot, amely megfelelne annak, hogy egy munkahelyen dolgoznak, ráadásul művészileg is egy irányba haladnak?

Göttinger Pál: Ez utóbbit nem mondtam. Azt viszont nem tartom fontos distinkciónak, hogy hosszú vagy rövid távú-e. Valahogy az a nedvesség, akarás vagy szívügy, amiből összeáll, tarthat egy hónapig, amiből létrejön egy produkció, lehet belőle egy év, és nem is a klasszikus értelemben vett színházi előadás jön létre, hanem valami szétágazóbb, komplikáltabb művészi produktum. Az én definícióm szerint az, hogy valakik úgy döntenek, mást nem csinálnak, hanem csak ezt, és ezzel pénzről, karrierről vagy bármilyen előmenetelről lemondanak, mert ott egy ügy van, amihez tartozni akarnak, megállja a helyét mint társulat.

Veiszer Alinda: Adél, te is így gondolod?

Kováts Adél: Amiről Pali mint ideális esetről beszélt, az főleg a függetleneknél működik, mert bár mindenki szabad akaratából van ott, náluk az anyagi vagy egzisztenciális motiváció nem koszol bele a képbe. A kőszínházak esetében ez egy picit más. Itt ülünk egy nagy múltú művészszínház előterében. Mindannyiunk életében – és most itt hazai vizekre evezek –, a Radnóti életében is voltak ilyen időszakok, és ezek iszonyú erős kohézióval tartottak egy ideig. Van, amikor van egy bizonyos flow, és van, amikor az elfárad, mert elfáradnak az emberek. De az nagyon lényeges, hogy ízlésbeli, világnézeti, szellemi közösség mentén legyen együtt egy csapat. Ha ebben nagyon nagyok a távolságok, nem tudjuk összetartó társulatnak nevezni.

Veiszer Alinda: Hangsúlyos lehet a hosszú közös munka, vagy azt gondolod te is, mint Pali, hogy az idő nem annyira lényeges?

Kováts Adél: Egy összecsattanás az egy projekt, ha az nagyon jó, csinálunk még egyet, és az már egy társulat… Szerintem a hosszabb táv, az egy, két, három év mindenképpen szükséges, hogy a ráfutás után az emberek megtanulják egymást, hogy csapattá, társulattá váljanak.

Veiszer Alinda: Pali, szerinted erre a tanulási időre nincs szükség?

Göttinger Pál: Nem recept, hanem definíciós értelemben mondtam, mert előfordulhat, hogy csoda történik, és túllépnek ezen, vagy rögtön összeáll valami kémia. Picit a párkapcsolati természetű leírásokat hoznám analógiaként: létezik, hogy két embernek nagyon össze kell csiszolódni, és csattanásokra van szükség, hogy fejből tudják a másikat, és láttunk már olyat is, hogy hirtelen szárba szökkennek, és úgy maradnak.

Veiszer Alinda: Áron, te hosszú ideig voltál a Vígszínház tagja, aztán egyszer csak elmentél onnan.. Ez is egy döntés, egy állásfoglalás, vagy így hozta az élet, vagy így tartod szerencsésebbnek?

Molnár Áron: Ez egy kardinális döntés volt. Hat-hét éven keresztül voltam a Vígszínház tagja a gyakorlati éveimet is beleszámítva. Amiről most beszélgetünk, az a társulati lét általánosságban. Én inkább felhívnám a figyelmet a társulati lét csapdájára. Amikor benne voltam a társulatban, nagyon jól éreztem magam egy ideig, és kényelmes is volt. Aztán nem éreztem jól magam, de még mindig kényelmes volt. A kényelem, ami áthatja a társulatokat, nagy jelentőségűHa nem átgondolt színházvezetésről beszélünk, óhatatlanul belecsúsznak abba, hogy a társulat tagjai, akik már régóta vannak ott – és közülük van, aki alkoholista, van, aki furábban néz ki, van, aki kövér, van, aki vékony –, mindig ugyanazokat a szerepeket kapják. Ezek veszélyes dolgok.

Miután felmondtam a Vígszínházban, hihetetlenül izgalmas volt belelátni azokba a projektekbe, ahol nem volt idő arra, hogy megsértődjünk. Állandóan megsértődnek a színészek, a rendezők, az alkotók, mert egy társulatban van idő megsértődni, hepciáskodni, inni, beszélgetni nagyokat. Amikor benne vagy egy projektben, egy olyan pillanat részese vagy, amit vagy elcseszel, vagy megcsinálod jól, és a felelősség a tied. A felelősség ma szerintem hiányzik a színházi szakmából. Egy független alkotó – ahogy mondtad, Adél, egzisztenciálisan bizonytalanul, és ez is érdekes kérdés – sokkal komolyabban viszi a bőrét a vásárra. Belemenni projektekbe úgy, hogy nem lehet tudni, mi lesz a vége, hogy fog elsülni, sokkal bátrabb döntés, mint azokat az archetípusokat felvonultatni előadásról előadásra, amiket a nézők megszoktak. Amikor egy társulatban találkozik két színész a színpadon, abban benne van nagyon sok feszültség, ki nem mondott dolog, jelen, jövő, amiket brutálisan bele lehetne vágni egymás arcába, és attól valami igazi dolog jönne létre. Nem egy, kettő húsz, harminc évre visszamenőleg kellene társulatról gondolkozni, hanem éles, brutális társulatokról. Most ez nincs.

Veiszer Alinda: Konfliktust vársz el a kőszínházi társulatokon belül?

Molnár Áron: Maximálisan. Ha egy valódi alkotófolyamatban tudunk részt venni, annak az egyik alapvető kulcsa a felvállalt konfliktus. Hiszek abban, hogy a konfliktus visz előre, ha a színészek konfrontálódnak egymással a szerep tükrén keresztül. Nem azt várom el, hogy a civil életben ezt megtegyék.

Kováts Adél: Úgy érzed, hogy egy projektalapú munkában sokkal jobban oda tudod tenni a saját személyiségedet, vagy nyitottabban tudsz konfrontálódni egy kollégával, mint egy társulatban, ahol félsz, mert a következő nap is együtt játszotok egy másik darabban, és tartasz attól, hogy megharagszik, hogy megsérted, ahol van egy olyan emberi viszony, amit óvsz, vigyázol, mert olyan jó az akolmelegben együtt lenni; míg a projektalapú dologban az a cél, hogy te a legjobbat hozd ki magadból, ami úgy fog megtörténni, ha élesebbek, ha sarkítva vannak a helyzetek?

Molnár Áron: Nagyon jót kérdezel. Mi a cél? Miért csináljuk a színházat? Azért, hogy jóban legyünk, hogy szeressük egymást, vagy miért? Ez a valódi kérdés. Pengeélesen kiemelni azokat a problémákat, amelyekről egy előadáson keresztül beszélünk, vagy egy kicsit mindig óvatosabban közelíteni egymáshoz, és kerülni a konfliktusokat?

Kováts Adél: Ezt nem lehet általánosan kijelenteni. Nagyon sok mindent felvetettél egy szuszra. Például azt, hogy egy társulaton belül hogyan lehet fenntartani azt az igényt, hogy valaki mindig a maximumot hozza ki magából, vagy mit tehetünk akkor, ha valaki azt hiszi, hogy a maximumot hozza ki magából, miközben mindenki más látja, hogy ugyanazokat a köröket futja. Egy művészben vagy van igény arra, hogy mélyre leásson, vagy nincs, ez nem társulatiság kérdése.

A társulat szociometriájának a kérdését is érintetted. Egy társulatban különféle emberek vannak különféle életutakkal. Szintén a társulat vezetőjét illető kihívás, hogy ő hogyan motiválja az embereket. Akkor jön létre az az optimum, amiről Pali beszélt, ha hirtelen valahol nagyon egyfelé megyünk, nagyon egyet akarunk, ami még egy évadon belül, egyes produkciók esetében is eltérhet. Vannak produkciók, amik összehozzák a társulatot, vagy azért, mert egy olyan rendező jön, vagy azért, mert olyan erős az anyag, és jól sikerül kiosztani a szerepeket. Erre is nagyon kell figyelni egy vezetőnek.

Engem komolyan foglalkoztat, hogy lehet az, hogy egy színészre ráosztasz teljesen különböző szerepeket, és mégis mindenben teljesen ugyanolyan. Nekem azért is nehéz a helyzetem, mert nem vagyok rendező. A Radnótiban csak főrendező van, Valló Péter. A vendégrendezők jönnek-mennek, akik között vannak, akik épp emiatt jobban elfogadják a konfrontálódást, vagy kevésbé vállalják fel, mert jobban „megtapadnak” a társulathoz.

Veiszer Alinda: Áron is utalt arra, hogy egy közösségen belül általában is óvatosabban fogalmazunk azokkal, akikkel másnap is találkozunk. Vajon létezik-e ez az udvariasság, és ez befolyásolhatja-e rossz irányban a művészi munkát?

Göttinger Pál: Ez szerintem azzal függ össze, mennyi felelősséget visel el az egyes ember. Áron meglátása elég pontos. Függetlenként közvetlenül a bőrünkre játszunk, vagyis a felelősségünk is nagyobb, így a harmadik teljesen fölösleges próba után felordítunk, hogy itt most mi mivel is foglalkozunk, és kapjuk össze magunkat. A kőszínházasdiban ennek az ellenkezője kétségtelen betegségtünet. Minél nagyobb a színházi üzem, annál kisebb az egyénnek az egészre vonatkozó felelőssége, ráadásul a tehetetlenség érzésével frusztrálják magukat, hogy annyira kicsik az egészben, hogy ők úgyse tudnának az egészen változtatni. Évtizedeket el lehet tölteni azzal a pályán, hogy „csak a második felvonásban jövök be, és 16 mondatom van, egyébként mondtam már neki, hogy legyen másképp, szóval én a magam részéről mindent megtettem.” Szeretném én is használni azt a fogalmat, amit Áron, csak nem konfliktusnak, hanem immunrendszernek nevezem, és pártolom. Mert létezik az a mondat, amit a mellettem állónak mondok, hogy „légy szíves, tanuld meg a szöveged, különben én se tudok próbálni”. Ha ez van, akkor egészséges társulatról beszélünk – még akkor is, ha egy kívülálló számára úgy tűnik, állandóan összecsattannak.

Veiszer Alinda: Igazgatóként cél az, hogy konfliktus legyen, mert ahogy Áron fogalmazott, az viszi előre a folyamatokat?

Molnár Áron: Nem azt mondtam, hogy konfliktus legyen egy társulatban – mert mindenhol vannak konfliktusok, egy családban is –, hanem azt, hogy beszéljünk a konfliktusokról, mondjuk ki a problémákat. Ez nagyon nagy különbség. Hihetetlen ereje lehet egy mondatnak, megtörténhet egy pillanat a színpadon. Minden társulatnál, ahol függetlenként dolgoztam, azt láttam, hogy van egy csurig tele bili, amire vigyázunk, hogy ki ne löttyenjen a benne levő. Ha ezt ürítenénk, egy sokkal izgalmasabb, őszintébb alapokra épülő közös munkafolyamatról beszélhetnénk.

Veiszer Alinda: Érdekem lenne-e vezetőként, hogy állandóan kiboruljon a bili? Lehet, hogy időnként jobb, ha nem, mert akkor legalább közös munka folyik.

Göttinger Pál: Világos, csak a színházasdi annyiban más egy vállalati kultúrához képest, mivel az idegrendszerünkkel dolgozó emberekből áll, hogy egészséges körülmények között evidencia, hogy a csukott próbatermi ajtó biztonságot jelent. Tehát akit az anyjába küldenek, az nem konkrétan azt jelenti, hanem épp akkor épp oda csatolt egy idegem, hogy ez a mondat hagyta el a számat, de ha a megfelelő értékén kezeljük, a próbateremből kijőve ez elveszti a jelentést. Aki a próbatermi sértettséget kiviszi onnan, az nagyon nagy baj.

Veiszer Alinda: Nem is fordul elő?

Göttinger Pál: De, előfordul, de attól ezt még én nagy bajnak találom.

Kováts Adél: Nem nagyon értem, mit jelent a konfliktus. Én nem szeretlek téged, de nem mondom meg neked? A színpadi konfliktus kezelésének egyetlen módja az, hogy nem rólad és rólam, hanem egy bizonyos dologról van szó, ebben az esetben már nem úgy jelent konfliktust. Egy projekt alapú munkában önszerveződő folyamat következménye az, hogy együtt vannak az emberek. Akkor tud jól működni egy társulat, ha azonos szakmai kvalitású emberekből áll – az egyáltalán nem probléma, sőt direkt jó, ha másféle személyiségű karakterek –, mert akkor tudod tisztelni a másikat. Nincs mese, mindenki jobb akar lenni.

Az a szőnyeg alá söprés, amiről Áron beszél, akkor jön létre, ha tudom, hogy a másik valamit meg tud csinálni, de nem csinálja. Bár az is egy érdekes kérdés színészek között, mi számít egymás instruálásának, a másik karakterébe való belenyúlásnak, mert hiszen azért van ott a rendező, de ez valószínűleg a nagyobb kőszínházi társulatok esetében másképp működik, mint a kisebbeknél vagy a függetleneknél. Én azt gondolom, alapvetés, hogy azon a zongorán mindenki le tudja játszani azt a zeneművet. Ha nem, elakadunk. Mivel mindenki szereti a másikat, belső konfliktust okoz, hogy hogyan mondjuk meg neki. Jól mondom én ezt?

Molnár Áron: Szerintem nem szeretjük a másikat. Nem szeretünk mindenkit.

Kováts Adél: Nem szeretünk mindenkit, de én alapvetően szeretek olyan emberekkel dolgozni, akiket szeretek, de nem az a cél, hogy szeressem.

Molnár Áron: Ez a független lét lehetősége. Egy társulat esetében nem válogathatod meg a barátaidat, vagy jönnek ezek a furcsa, ki nem mondott konfliktusszerű dolgok, amikről sokszor félünk beszélni. Nektek ez óriási felelősség.

Kováts Adél: 2016 óta vezetem a színházat. Akkor is 14-en voltunk a társulatban, és most is ennyien vagyunk, de a társulat körülbelül egyharmada megváltozott. Ha belegondolsz, ez egy bombatámadás.

Molnár Áron: Vagy vérfrissítés – attól függ, honnan nézzük.

Kováts Adél: Most érezzük azt, hogy beállt a dolog. Már az első két előadás is hozott sikert, és furcsa mód, a külső pozitív megítélés hamarabb jött, mint a társulat belső nyugalma. Először mindenki elkezdte keresni az új identitását az új helyzetben, ami természetes. Most tartunk ott, hogy szeretjük és ismerjük egymást, és elkezdhetjük önmagunkat meghaladni. Huszonvalahány éve vagyok a Radnótiban. Megéltem két aranykort, és volt még egy azelőtt, hogy odaszerződtem. Nagyon remélem, hogy ez a negyedik.

Veiszer Alinda: Amikor társulatot építesz, számít a szimpátia?

Kováts Adél: Igen, szempont. A színház kémia, zsigeri dolog.

Veiszer Alinda: Neked miből lett eleged tulajdonképpen?

Molnár Áron: Ahány helyen voltam a vígszínházas éveim után – ez a negyedik évem, hogy eljöttem, és másfél éve nem próbálok új előadást, így két évről beszélünk –, mindenhol, a Radnótiban – bocsáss meg –, az Örkényben, a Játékszínben, mindig ugyanazok a problémák merültek fel, mint amiből a Vígszínházban elegem volt. A puffogásból lett elegem. Vannak problémák, amelyekről hihetetlen fontos lenne kerekasztalokon, társulati szinten kimondva, vállalva komoly veszekedéseket, éjszakába menő vitákat vállalva beszélni.

Veiszer Alinda: Mondj egy példát!

Molnár Áron: Van egy próbafolyamat, ami alatt a rendező mond valamit, és a színész folyamatosan hátrajön a takarásba azzal, hogy „ezt nem hiszem el”. Én 22 éves korom óta mindig azt tanácsolom, menjen oda, és mondja el neki. Nem túl komplikált dologról beszélünk, de hihetetlen, mennyire nem vállalják fel az emberek a konfliktust.

Kováts Adél: Ezzel egyetértek. Áron két darabban játszott nálunk, és láttam, mennyire megoldó ember. Iszonyatosan nagy energiával vett részt mindkét próbafolyamatban. Rengeteg esetben lehet, hogy azért nem lett konfliktus, mert Áron beleállt ebbe, vagy azért, mert annyit mondott, hogy „csináljuk”. Ami nem tudom, azért volt-e, mert vendég volt – egyébként nem hiszem –, ugyanis az igényszint vagy létezik, vagy nem.

Veiszer Alinda: A konfliktusvállalás, amiről Áron beszél, emberi tulajdonság, ettől a színészek nem többek vagy kevesebbek. Igazából te, Áron, valami olyasmit kérsz számon, amit a társadalomtól is számon kérsz.

Molnár Áron: Igen, igen. A vígszínházi éveim során és később is, ahol vendégként voltam, azt láttam, hogy a társulat nagyjából úgy működik, mint Magyarország kicsiben. Elhallgatott konfliktusok, manipuláció, egzisztenciaféltés ahelyett, hogy odaállnánk és kimondanánk. Volt egy konfliktusom a Vígszínházban egy rendezővel. Odaléptem hozzá, és annyit mondott, gomboljam be a zakómat. Rendben, begomboltam. „Utoljára mondom el!” – tette hozzá. Fél tíz volt, főpróbahét volt, nem értettem, miről beszélt. „De hát most mondtad el először!” „Utoljára mondom el, hogy gombold be!” – mondta, és kiabált. „Ne kiabálj – kértem –, te mindenkivel kiabálsz! Ide az emberek azért jönnek be, mert féltik az egzisztenciájukat, és félnek tőled. Ez nem normális, hogy ide, a színházba sokszor viselkedni jövünk be, nem pedig alkotni. Ez nagyon nagy különbség.” Hátat fordított, kirúgta az ajtót, az nem nyílt ki, ami roppant kellemetlen volt, és kirohant. Mi pedig elkezdtük a próbát.

Értsd meg, hogy azért kérem ezt számon, mert van ellenpéldám. Amikor elhagytam a Vígszínházat, csináltunk egy előadást, az Amphytriont két hét alatt Aquincumban. Fantasztikus próbafolyamat volt. Mindenki konfrontálódott mindenkivel, létrejött egy marha jó előadás, és imádtuk egymást. Ezután csináltunk egy hét alatt egy előadást Tasnádi Istvánnal, amiben még több ilyen helyzet volt, de létrehoztunk egy előadást, amit egy éve játszunk az Átriumban. Rövid idő alatt, sok konfliktussal is létre lehet hozni egy érvényes előadást.

Kováts Adél: Egyébként hosszú idő alatt kevéssel is. Ez nem mérvadó.

Molnár Áron: Ha van másfél hónapod, van időd megsértődni. Ha van egy társulati léted, abban neked egy helyed, van idő, hogy elhalasszuk a konfliktus megbeszélését. Ez volt az első bemutató, majd a negyediknél kibékülünk. Ezek megnehezítik azt a valódi, pengeszerű, igaz mondatokat, amikre a színpadon igazi szükség van.

Göttinger Pál: Mindenkinek más a tapasztalata. Ez ugyanaz, mintha belemennénk egy olyan vitába, hogy a színháznak mi a dolga, mert a színháznak nincs dolga, ez egy öncélú dolog. Dolga az egyes alkotóknak van. Ha nekem személyesen van egy nagy dolgom, amit a színházon keresztül el akarok mondani, azon a vállalásom keresztül mérhető, hogy végre tudtam-e hajtani, amit elterveztem.

Veiszer Alinda: Dolgoztál kőszínházakban, alternatív színházakban, alkalmi társulásokkal, mindenbe belekóstoltál. Az, amit Áron mond különbségként, és ahogyan ő mondja, elvágólagos. És ha őt hallgatja valaki, azt gondolhatja, társulatban lenni hülyeség, mert annyira meggyőzően mondja. Ehhez képest érdekel, te mit gondolsz.

Göttinger Pál: Nekem itt ezen a dobogón a vidéki színházasdit van módom képviselni annak ellenére, hogy sokat szabadúsztam előtte, és volt alkalmam vendégeskedni többek között a Radnótiban, de ebben a házban is jártam. A mostani helyzetemben eléggé szemet szúr, hogy a „csak bajom ne legyen belőle” nem gyávaságból van: az egzisztenciális kérdések vidéken nagyon keményen merülnek fel. Ott eltöltött évtizedekről vagy helyben világhírű színészekről van szó, akiket az egész város ismer és szeret, akik nélkül elképzelhetetlen a színház, de mondanék egy nevet, és nem tudnátok, hogy kiről van szó. Ha ő abban az évadban összeveszik minden rendezővel, vagy nem működött jól, és őt onnan elküldik, akkor az ő színészi pályájának vége. Ez napi probléma, nem játék. Kétségbeesés van mögötte, frusztráció, a sors számonkérése, tájékozatlanság ráadásul, mert egy vidéki színházi színész nem keres annyit, hogy hétvégenként feljöjjön, és gyorsan megnézzen valamit. Mi Nyíregyházán kicsit tudjuk erőltetni a Vidor Fesztivált vagy évad közben a Táncfarsangot, ami tizenöt-húsz előadás egy évadban, ami négyszáz előadásból áll. És a színészeink járnak is, nézik is. De gyakran évtizedek telnek el úgy, hogy nem kapnak új impulzust, nem tudják, mi van máshol. Ezt tudják, nyomasztja őket ennek a hiánya. Személyiségüktől függően vagy felelőssé teszik a sorsot vagy a színház vezetését, vagy beletörődnek. Egy ilyen apatikus helyzetben levő színészen nincs fogás, és ez nagyon rémisztő helyzet. Ez a társulatosdinak egy olyan lepedéke, ami minden szereplőt megaláz, a színházat is, a színészt is. Ha kidobod, tönkretetted az életét három gyerekkel, mi lesz vele. Ha megtartod, próbálod neki adni azokat a szerepeket, amikről a fantáziád azt gondolja, őt majd inspirálja, de ő már rég rosszkedvű volt, azelőtt, hogy te odajöttél. A vidéki színházi gyakorlatban nagyon ritka az állandó rendezőgárda, vendégrendezők vannak, nálunk például 14 egy évadban. Jönnek-mennek egyfolytában. Egy olyan társulati konfliktuskerülő helyzetben, amit Áron olyan utálatosnak írt le – olyannyira az, hogy én is így gondolom –, a legkönnyebb a vendégrendezőre csapni az egészet, aki a premier estéjén elmegy, nem jön többet, mi pedig ott maradunk egy előadással. Ettől a társulatban elkezd kialakulni a vendégek vizsgáztatása, hogy ő való-e nekünk, és ha igen, akkor szeretettel fogadjuk, ha nem, akkor véleményezgetjük a háta mögött.

Ezt azért mondtam el ilyen hosszan és sötéten, hogy demonstráljam, amikor a társulat jól működik, felismeri a konfliktust, tudja kezelni, beleáll. Ehhez kell például bizalom egymás iránt, idő, amit Adél mondott. A vidéki színházi színészek reggel kilenctől éjfélig minden nap, egész nap, évtizedekig együtt vannak. Ott a család nem valami romantikus képzet, hanem egy iszonyatos ár, amit az ember fizet ezért a pályáért, hogy lesz huszonvalahány nem kívánt nagynénije, aki belelát életének minden részletébe. Együtt laknak a színészházban, ahol papírból vannak a falak, mindenkiről tudjuk, mit csinált előző este. Nem játék ez. De ha ügyesen csinálják, vigyázni tudnak egymásra, és egy beborulásnál – ami mind fővárosban, mind vidéken elő tud fordulni, hogy egy színész vagy egy rendező elveszti a fonalat – megmentik egymást. Van, aki odaüljön mellé, és az egy évekkel korábbi tapasztalatból mond valami olyat neki, amit a felettesétől, a rendezőjétől, a színpadi partnerétől nem fogadna el, de ez a mondat kihúzza őt a helyzetből. Van önvédelmi hatása is az együtt töltött éveknek – ami biztosan más munkahelyen is van –, de ez a színészeknél, pláne a vidéki színészeknél szerintem ez százszoros.

Kováts Adél: Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

Veiszer Alinda: Tehát egy olyan problémára keressük a választ, amit maga a rendszer hoz létre. Felmerül bennem a kérdés: van-e jobb ennél a rendszernél, ami nem hozza létre a problémákat?

Göttinger Pál: Gyorsan rávághatjuk erre is, mint bármilyen más problémánál, hogy több pénz a megoldás. Ha a színésznek van módja kicsit kevesebbet játszani, ha több estét más színházban tud tölteni. Egy Budapest–Nyíregyháza út 15 ezer forintba kerül. Ez nem játék. Ha például lenne egy ösztöndíjprogram kimondottan társulatok számára, ami egy évadon belül harminc vadonatúj előadás megnézését teszi kötelezővé és finanszírozza – ilyen persze nincs, és gazdaságilag semmi értelme, csak kamuzok, inkább azt szeretném mutatni, hogy a több pénz demagóg válasz lenne.

Valójában azok a megoldásfajták vannak, amikkel most is kísérletezünk, hogy az ország élvonalából hívunk vendégrendezőket egy relatíve kicsi színházba. A nyíregyházi nagyszínpad 350 férőhelyes, tehát duplaannyit kell játszanunk valamiből, hogy ugyanakkora nézőszámot produkáljunk, mint a 60 kilométerrel arrébb levő Debrecen. Jó kicsi ház, hét és fél méter a portál szélessége, akkora a nagyszínpad szélessége, mint itt, ahol most ülünk. De nem baj, jöjjön csak a Mohácsi meg a Zsótér meg a Szikszai Rémusz. Megpróbáljuk az ő gondolkodásmódjukat hozni házhoz, és hátha valaki csapódni tud hozzá, és lesz pár olyan hónapjuk abban az évben, amikor valami máson gondolkozik, mint tavaly ilyenkor.

Veiszer Alinda: Nem számítottam arra, hogy ilyen sötét bugyrait fogom megismerni a társulati létnek, de pont ezért teszem föl ezt a kérdést. Angliában nincs a társulatnak olyan hagyománya, mint Nyugat-Európában például Németországban, de van olyan, talán orosz szakember, aki úgy érkezett egy neves angol színház vezetői székébe, hogy csak úgy vállalja a feladatot, ha társulatot építhet. Ha csak a negatív oldalát nézzük a történetnek, nem értem ezt a kérést. Miért kell mégis a társulat? Mi az az öröm, haszon, pozitívum benne, ami miatt Magyarországon vagy Kelet-Európában társulatban gondolkodunk, de ha a németekről beszélünk, akkor is társulatokkal példálózunk?

Göttinger Pál: Ha jó egy társulat, akkor az nagyon jó. Akkor többet tud, mint az egyéni nagy teljesítmények. Egyébként érdemes kettébontani színészre és rendezőre a szempontot. Ahogy a fantáziám diktálja, rendezőként álomszerű a castingrendszer, mert az azt jelenti, hogy akik az olvasópróbán ülnek, ők a legalkalmasabbak, akik mind nagyon akarták, és hajlandók voltak próbatételeken átmenni érte. Ez egészen más munkaalapot és munkamorált jelent. Az egyéni felelősségvállalás részint igaz, de egy egészségtelen rendszerben hamar önzéssé változik, és egyszer csak mindenki kiragyogni akar, hiszen hosszú távon nem akarnak különösebben felelősséget vállalni, mert lemegy a széria, és vége a közös munkának. Ebből előállhat egy nem segítőkész helyzet is. Ez rettenetesen komplikált, mert emberekről, egyéniségekről van szó, erényekkel és hibákkal, de amikor egy társulat nagyon jó, akkor az hatványozza azt az energiát, szellemi közeget, amit beletettek, és akkor áll elő az álom- vagy ideális helyzet, hogy a társulat maga számít nívónak. Hogy nem a Gazsóért megyek oda, hanem a Radnótiért. A Katonának van valami fogalom jellege Európában is. Ezt a fogalom jelleget keresi mindenki, a példádban említett orosz rendező is.

Kováts Adél: Nem vagyunk egyformák, van, akinek elviselhetetlen egy szabadúszó létbizonytalansága. Van, akit kézről kézre adnak, de nem mindenki olyan középen álló színész, hogy ezzel ne legyen gondja, de nem is kell ehhez középen állónak lenni. Szerintem egy társulatban valósítható meg valamiféle nevelés, gondoskodás – és ilyen értelemben véve mindegy, hogy kőszínházi vagy független társulatról beszélünk. Én végtelenül hiszek a társulati létben, és fontosnak tartom, hogy fennmaradjon. Örökség, de jó dolog.

Veiszer Alinda: ’92 vagy ’93 óta vagy a Radnóti tagja…

Kováts Adél: Előtte kilenc évig voltam a Nemzetiben, és másfél évig szabadúszó.

Veiszer Alinda: Érdekes a másfél év, de eltörpül amellett, amennyit társulatban töltöttél. Most is elmondtad, mennyire fontosnak tartod a társulatiságot. Sosem kérdeztem meg tőled, hívtak-e téged és hányszor más társulatokhoz, de szerintem hívtak. Rossz időszakban dönthettél volna úgy, hogy más társulathoz szerződj, szabadúszó legyél, és mégis több mint húsz éve a Radnótiban vagy. Ez mi: hűség, biztonság, hit?

Kováts Adél: Egyrészt én a Radnótiban találtam egy szellemi közösséget, másrészt pedig alapmondás, hogy ez egy hosszú távú pálya, ezért megpróbáltam soha nem évadokban gondolkodni. Ha nem is voltam magammal megelégedve, ez mindig fölülírta azt a döntésemet, hogy elmenjek. Furcsa módon a magánéletem hullámzása is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon nagy megtartó erő legyen a Radnóti Színház. Az is fontos, hogy nem volt klausztrofóbiám, mert engem mindig hívtak máshova, minden évben legalább két helyen voltam vendég, ezzel pedig azt éreztem, kellek máshol is. Hogy bármikor elmehetnék, és ezért nem mentem el. Szerettem azokkal az emberekkel együtt lenni, akik ott voltak színész kollégaként, és jó rendezőkkel lehetett dolgozni. Vagy pusztán azt is jelentheti, hogy szeretek társulatban lenni, nem vonzott el más.

Göttinger Pál: Ez egy nagyon jó mondás, hogy elmehettem volna, tehát nem mentem el. Folytatva a gondolatot magamra vonatkoztatva: abban a pillanatban, ha azt érzed, nincs hova menned, menj onnan.

Kováts Adél: Még egy dolgot elmondanék, ami talán ide vág. Vannak elkényeztetett helyzetek, és mi itt, Budapesten abban élünk. Ami egy budapesti színháznál megadatik, hogy ötvenes, hatvanas, százas, régen a Radnótiban kétszázas szériát játsszunk – ami talán már sok is, az ezresek a Vígben borzasztóan sok –, az vidéken egész más, ott gyakorlatilag többet próbálnak, mint amennyit játszanak. Egy jó rendezővel, egy jó próbafolyamat után játszani húsz előadást nagyszínpadon, csodálatos, a harminc már egekbe megy.

Néhány évvel ezelőtt Tatabányán egy nagyszerű előadásnál megkérdeztem, mennyit megy, és azt válaszolták, kilencet. Elsírtam magam. Hogy lehet azt kibírni? Egy színész egy nagy szerepben kilenc előadásnál még csak kapizsgál, próbálkozik. Annak az öröme, fejlődési folyamata csak egy bizonyos széria fölött élhető meg. Ezért nagyon fontos, milyen rendezőkkel dolgozhatnak, mert egy idő után megviselődhet a tehetség, az igény, a hozzáállás. És arról ne is beszéljünk, hogy vidéken van jó pár színház, ahol megszűntek a színészházak, és órákat töltenek a színészek az autóban, hogy lejárjanak próbálni, játszani. Ez csak a kollégák elhivatottságát mutatja, mert a színház nem egy jó egzisztenciális helyzetet jelent.

Veiszer Alinda: Az körvonalazódik, hogy habitus kérdése is, hogy valaki meg tudja vagy akarja találni a helyét a társulatban. Nyilván ez a színészethez való viszonyodtól is függ, de Áron, te el tudod-e még magad képzelni valaha társulatban? És mivel bizonyos kompromisszumokat követel egy közösségben levés, a te közéleti szerepvállalásod beleférne-e egy társulatba vagy társulatnak?

Molnár Áron: Épp az elmondottak miatt egyelőre nem tudok olyan társulatot mondani, ahol el tudnám képzelni a létezésem. Az óvatosság miatt. Az én szememben egy társulatvezető anya, szerető, szakmai társ, segítség, pedagógus, nagyon sok minden kell, hogy legyen. Mellesleg egy társulati vezető, aki gazdasági ügyekhez ért, átlátja azokat…

Kováts Adél: Pont most nézel rám?

Molnár Áron: … nagyon sok dolgot kell kézben tartania. Egy jó társulat szerintem akkor ér össze, ha a vezető ezeket a kerekasztal-beszélgetéseket akár havonta összehozza a társulatában a közös ügyekről, munkafolyamatokról, arról, mi sikerült, mi nem sikerült. Nagyon hiszek abban, hogy az emberek szakmai életén lendítene, ha ezek a kerekasztal-beszélgetések minden társulatnál létrejönnének.

A közéleti szerepvállalás. Nem szeretnék konfliktust gerjeszteni, de elég sokszor csinálom ezt. Itt van a tao kérdése, ami ma a színházi létet bizonytalanságban tartja. Mi ez az ordító csönd a színházvezetők részéről? Miért a megúszással próbálunk megoldani egy dolgot, vigyázva egy picit a társulatunkra, a tagok egzisztenciájára? Ezt azért tartom veszélyesnek, mert ideig-óráig működik, aztán egyszer csak valami mást nyomnak le a torkunkon. Vagy hozunk egy döntést, hogy kiállunk ezekért az ügyekért. Szerintem színész és közéleti szereplő nem szabad, hogy különváljon, és nem értem, hol különül el ma Magyarországon. Ha én egy plakátom azt látom, szilveszterkor kik azok a nemes művészek, akik együtt énekelnek egy hegedűművésszel, elvárom, hogy ugyanígy plakátokon vagy interjúkban mondják el a véleményüket, azt, hogy mit gondolnak ezekről az ügyekről. Elnézést, hogy ilyen sarkosan fogalmazok, de szeretném számonkérni a színházvezetőkön is, hogy mondják ki, ők mit gondolnak erről. Álljanak össze. Tökéletesen megértem azt, hogy egyedül nem szabad kiállni, mert óriási felelősség. Én tudom. Azért kapom a pofonokat egyelőre, mert sok helyzetben egyedül állok ki, és azt mondják, hogy Molnár Áron noÁr. A noÁr nem én vagyok, a noÁr sok mindenki, aki ugyanezt a szellemiséget képviseli. De ha ezek a társulatvezetők vidékről, Budapestről összeállva megkérdezik, miért tartják őket létbizonytalanságban, és szeretnék tudni, hogy áll a kultúra ügye, akkor ők együtt nem lesznek sebezhetőek. Ez szerintem most egy kardinális kérdés.

Veiszer Alinda: Arra nem válaszoltál, ez vállalható-e egy társulatnak.

Molnár Áron: Ha egy színházi vezető, egy társulatvezető ezt vállalja, akkor példát mutat azzal, hogy kiáll és vállalja a konfliktust. Ott áll egy társulat mögötte, akik hisznek benne, mert egy jó társulatvezetőben szerintem hinni kell. Persze úgy, hogy a kognitív disszonancia terén mindig működjön az, hogy megkérdőjelezem, amit csinál, de akkor is hinni kell benne, mert utat mutat. Adél, nektek minden évadban le kell írnotok, hogy képzelitek az évadot. Van egy cél, van egy szellemiség. Ezt szerintem a közügyek területén is hihetetlen módon képviselni kell a társulatvezetőknek.

Veiszer Alinda: Ez izgalmas kérdés, hogy valóban társulatvezetői feladat-e. Számtalan szempont mozog most a fejemben, és nyilván pro és kontra is tudnék példát hozni, de Adél, te vagy az, aki ebben benne van. Ez dolgod? Közben az is a fejemben van, hogy persze, hogy vigyáz az ember a társulatára, és Áron ezt kérdőjelezi meg, hogyan teszi ezt, mennyire markáns kiállással, vagy úgy vigyáz rá, hogy visszafogja magát. Ez a dilemma most tényleg foglalkoztatja a színházigazgatókat.

Kováts Adél: Röviden úgy tudom összefoglalni, hogy én sokkal szabadabb voltam, amikor nem voltam intézményvezető. Természetesen elsősorban az intézményemért vagyok felelős, de ez most úgy tűnik, mintha ez különválna. Annyira nem tartom szerencsésnek, ha egy színész, aki más színészekkel szerepel, nagyon erősen olyan arc lesz, akihez hozzáragad egy megosztó dolog. Abban a pillanatban ugyanis az emberek nem tudnak rá másképp tekinteni.

Molnár Áron: Bocsáss meg, szerinted Leonardo di Caprio jó színész?

Kováts Adél: Abszolút, de az egy másik szituáció.

Molnár Áron: De miért? Ő az egész életét feltette a klímavédelemre.

Kováts Adél: A klímavédelem szerintem nem annyira megosztó.

Molnár Áron: Nem megosztó? Ismered Donald Trumpot?

Veiszer Alinda: Nem Trump véleménye érdekes a klímavédelemben. Ebben a kérdésben nagyjából tájékozottság és nem tájékozottság közt van a határvonal, a politikában pedig vélemény és vélemény közt, és ez óriási különbség.

Molnár Áron: A politika és a közügy nem ugyanaz szerintem. Én nem jobb- és baloldalt választottam.

Veiszer Alinda: A tao közügy vagy politika?

Molnár Áron: A tao szerintem kifejezetten közügy, amit befolyásol a politika.

Veiszer Alinda: Kultúrpolitika.

Kováts Adél: A tao kifejezetten kultúrpolitikai ügy.

Veiszer Alinda: Kormányzati döntésről beszélünk, innentől kezdve ez politikai döntés.

Molnár Áron: De a hatást te tudod civil emberként, jobb- és baloldaltól függetlenül is képviselni, nem?

Veiszer Alinda: Az mindegy, a lényeg az, hogy te egy döntés ellen foglalsz állást, amely döntés egy nagyon is meghatározható politikai párthoz kötődik, és innentől fogva akkor is, ha azt mondod, közügy, te politizálsz.

Molnár Áron: Tisztázzuk: a társulati vezetőknek és a színházigazgatóknak rendben van most a taohelyzet?

Kováts Adél: Azt gondolom, hogy most nincs taohelyzet, mert nincs tao. A taokérdés egy kultúrpolitikai kérdés. Évekkel ezelőtt kellett volna a szakmának résen lenni, és akkor visszakérdezni olyan dolgokra, amik idáig vezettek. Én a magam részéről nem vagyok közgazdász, hanem színházvezető, és nagyon sok dologba nem látok bele olyan mélységig, hogy én saját magam nagyon erős mondatokat és állításokat tudjak megfogalmazni. Nagyon sokszor volt, hogy erős mondatokat és állításokat fogalmaztam meg közügyben vagy szakmai kérdésben is, tehát ez egyáltalán nem félelem vagy gyávaság vagy bátortalanság.

Közben viszont azt gondolom, hogy mivel ez kultúrpolitikai dolog, és nekem intézményvezetőként van egy fenntartóm, innentől kezdve nekem vele van kapcsolatom, hiszen ha a tao kiesik, a működésünk ellehetetlenül, azt pedig neki kell megoldani. Fölöttem tehát van valaki, akinek politikai szinten kell állást foglalni. Ezt meg is tette Tarlós István. A szakmában nagyon sok egyeztetés volt ez ügyben, én magam is ott voltam több ilyen alkalmon, azaz a szakma is próbált konszenzusra jutni; készültek tervezetek, amik bár lassan, de átmentek.

Biztosan lehetett volna tüntetni kézen fogva, kőszínházak és mindenki más együtt. Szolidaritás is lehetett volna. Talán erre nem jött kezdeményezés a szakmában. De nem tudom, ha jön, akkor mi történt volna, mert más, hasonló volumenű esetekben sem történt semmi. Tudomásul kell vennünk, ha valami más hadszíntéren folyik. Nem akarok olyan kifejezéseket használni, amik talán nem fedik a valóságot, de ez kultúrpolitika.

Veiszer Alinda: A színházak létéről van szó ebben a kultúrpolitikai döntésben, és ha valakik tehetnek ellene, akkor azok éppen a színházak.

Kováts Adél: Az jó lenne, ha elvárnánk, hogy a visszaélésekkel kapcsolatban történjen valami. Eltörlődött a tao, de a visszaélések is mintha eliminálódtak volna. A színházi évadnyitón elhangzott, hogy azért, mert nem lehet megfogni, mert jogszerű. Nehéz ügy. Volt egy egyeztetés, ahol felmerült, mit lehetne még csinálni. Pofázni kell. Az kevés, abban csak azt lehet elmondani, hogy ha nekem nem, akkor neki se. De mennek előre ezek a tárgyalások, és lesznek erre megoldások. Azért nincs ebben egység, mert senki nem meri felvállalni, ha szakmai szintű döntést kell hozni, hogy neki igen, neki nem.

Molnár Áron: Önök hallottak erről a szakmai egyeztetésről?

Közönség: Nem.

Molnár Áron: Ez az. Erről az egyeztetésről másodjára hallok, mert már beszéltem Mácsai Pállal is erről egy vehemens vitában, és ugyanezt mondta. De ez miért nem nyilvános? A nyilvánosság lehetősége az, amit nem használtok ki. Egy Facebook live, egy tévécsatorna, egy internetes csatorna, egy rádiócsatorna – nagyon sok lehetőség van felállítani a kamerákat, meghívni azokat az újságírókat, hogy négy, öt, tíz színházvezető elmondja, közösen mit gondolnak. Ha ez megtörténik, együtt sokkal érvényesebben tudják elmondani, hogy ha taovisszaélési problémák vannak, nem a taót kell elvenni, hanem fel kell állítani egy bizottságot, ami kivizsgálja a visszaéléseket. Ezzel szemben mindenki óvatosan billeg, és arra vár, hogy a fejünk fölött megtörténik a dolog.

Veiszer Alinda: Érdekes, amit mondasz, mert itt van az Akadémia ügye, és az akadémikusok egy radikális formáját választották a tiltakozásnak? ellenállásnak? szolidaritásnak?, nem tudom, mi a megfelelő szó rá, de érdekes lenne leültetni a budapesti színházigazgatókat, és megkérdezni, hogy nem így kellett volna-e, mert vannak helyzetek, amikor politizálni kell. Izgalmas kérdés, mert lehet, hogy nincs igazunk, és egy társulat vezetésébe nem fér bele, mert ők felelősek azokért az emberekért. Lehet, hogy vannak olyan pillanatok, amikor ebből ki kell lépni, és lehet, hogy ebből sose szabad kilépni.

Molnár Áron: Egyszerűen nincs már tovább idő, hogy érleljük magunkban a véleményünket. Nem Adélt ekézem, és nem tudom, csak gondolom, milyen nehéz egy társulatot vezetni. Három interjú óta mondom, álljanak össze a színházi vezetők, legyen egy platform, ahol elmondják, ezek a kérdések, problémák foglalkoztatnak bennünket. A létbizonytalanság senkinek nem jó, se társulatnak, se függetlennek. És még valami. Ha a taopénzeket megkapják, mert elképzelhető, hogy a kőszínházak megkapják, vajon a függetlenek megkapják? Mert ha nem kapják meg, ki fog értük kiállni? Akik eddig nem álltak ki saját magukért? Ezek óriási kérdések, és ha most nincs egy óriási közös kiállás ezekért a témákért, senki nem fogja megvédeni a független társulatokat, és brutális leaprózódás lesz.

Veiszer Alinda: Élesben látjuk a vehemens attitűdöt, a forradalmárt, és egy másik szempontot, az igazgatóit. Pali, nem szólaltál meg ebben a vitában.

Göttinger Pál: Szívesen megszólalok, mert véleményem is van. A társulat versus nem társulat vitánál legföljebb annyit tudok lábjegyzetelni, hogy én egy meggyőződéses demokrata vagyok, és ennek az is az ára, hogy eldöntöm, milyen diskurzusokban veszek részt, és milyenekben nem, miben tekintem magam elég felkészültnek, és miben nem. Egyáltalán nem hiszem azt, hogy a demokráciának az lenne a szelleme, hogy hallatom a hangom, ugyanis szabad vagyok így gondolni, és egyszerűen a tetteimmel vagy más döntéseimmel veszek részt ezekben az ügyekben.

A taoügyről is van véleményem, de leginkább azért nem szívesen fogalmazom meg explicite, mert tudtommal nincs vége, egyáltalán nem tudjuk, hova tart. Nem olvastam sehol arról, hogy az egyeztetéssorozatnak – amelynek a létéről nagyon is tudok, november óta nem volt nap, hogy ne telefonáltam volna valakivel erről fél-egy órát – vége van. Nem tudjuk, mi fog történni. Az, hogy ez a függetlenek sárba tiprásával járna, egy vélemény, aminek momentán még nincsen adata.

Veiszer Alinda: Momentán az ellenkezőjének sincs.

Göttinger Pál: Ez így van, tehát egyelőre csak nem tudunk semmit. Abban biztos vagyok, hogy az elintézésmódja példátlanul cinikus, ennek hangot is adtam, ahol csak lehetett.

Veiszer Alinda: Politikailag cinikus?

Göttinger Pál: A lebonyolításmódja cinikus. A menetből lövéssel „jó lesz az, eddig is megoldottátok, ezután is meg fogjátok oldani” jellegű dolog. Ugyanakkor nem tudom, mi akar lenni ez az egész, ezért nem szívesen csapok oda.

Veiszer Alinda: Hadd kérdezzek valamit. Az, hogy ti tudtok ezekről az egyeztetésekről, felelősség-e a közönséggel, a társadalommal szemben, hogy ők is tudjanak arról, hogy kiálltok, vagy ez nem fontos?

Kováts Adél: Azért ne felejtsük el, hogy a szakmai oldalról voltak próbálkozások az egyeztetésre, kerültek kidolgozásra javaslatok a tao megreformálására, aztán egyik pillanatról a másikra eltörölték a taót, és hirtelen arról lett szó, mi lesz helyette. Ebben vannak olyan pontok, amelyek teljesen átláthatók, és vannak, amelyek képlékenyek. Erről plénum előtt beszélni…

Egyetlen, nagyon sarkos dolog van: az eddigi demokratikus rendszert egy központi rendszer váltja fel. Ez ellen lehetett volna a szakmának egyértelműen állást foglalni azzal, hogy kérjük szépen a demokratikus rendszer megtartását. Ez általános szakmai vélemény. De ha egy ilyen kormányzati döntés megszületett, az ellen nincs mit tenni. Egy kormányt megválasztott egy ország, ők vezetik, ez az ő felelősségük. Mi csinálhatunk bármit… Érthető, amit mondok?

Molnár Áron: Az otthonápolás tekintetében a kormányzat álláspontja változatlan, ezért ne írjunk nyílt levelet, ne menjünk ki tüntetni, ne beszéljünk róla minden fórumon, ne harcoljunk, ne legyenek civil szervezetek, amelyek küzdenek értük? A presszió következtében sikerült megemelni százezer forintra az otthonápolás díját, amiből egyébként kihagyták az autistákat. Most akkor ne menjünk tovább? Azoknak a dolgoknak, amikről ti beszéltek, nyilvánosnak kellene lenni. Azért fontos, hogy nyilvános legyen, hogy tudjunk róla, hogy probléma van. És ami nagyon fontos, és ez már a noÁr szellemisége: mi a megoldás? Mert van megoldás. Egy szakmai grémium felállítása, amely kivizsgálja a visszaéléseket, és azokat bünteti, akik visszaéltek.

Veiszer Alinda: Ennek tegyünk pontot a végére, mert nem a taóról szólt a kérdés, hanem a politikai szerepvállalásról, ami társulati kérdés is lehet.

(A beszélgetés e pontján Molnár Áronnak távoznia kellett, mert aznap este előadása volt.)

Göttinger Pál: Eléggé elítélhető módon én az autonóm művészegyéniségben hiszek. Soha nem akadályoznám egy színész szerepvállalását a színházamban.

Kováts Adél: Én sem mondtam.

Göttinger Pál: Mint ahogy én sem tűrném, ha engem akadályoznának. Felmondanék, ha egy igazgató rám kényszerítené, mit nem mondhatok, mert ezért elsősorban én magam vagyok felelős. Ugyanakkor csak látszólag vagyok döntési helyzetben, valójában nem vagyok úgy munkáltató a színházamban, mint Adél a Radnótiban, tehát tanácsadói szerepem van, és a szereposztások kialakításában veszek részt. A pályák kialakításában van hatásom, de az egzisztenciákkal kapcsolatban nincs. Azok a mondatok, amiket Áron erősen mond, rezonálnak, gondolok róluk valamit, sőt egyetértés is van bennem, de addig, amíg nem felelős, valóságos döntési helyzetben levő embertől hallom őket, nagyon nehéz a végére járnom, hogy nekem mi a teendőm. Amikor kiállok azzal, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, egyben hülye is vagyok, hiszen már megcsinálták. Mindezt csak a magam nevében tudom elképzelni. Amikor Áront hallgatom a tüntetésen, ahol azért kiabál, mert nem működik a hangosítás – ez nemrég volt a Moszkva téren –, akkor én állok ott és nem a színház. Ez valószínűleg támadási felület a színház felé, de ez inkább kommunikációs, mint elvi ügy. Aki be akarja sarazni a színházat, az be tudja.

Kováts Adél: Nekünk van egy lehetőségünk, hogy az előadásainkon keresztül üzenjünk, képviseljünk ügyeket. Ettől függetlenül fontos morális vagy közügyekben érdemes és kell megszólalni. Ezt én ritkán teszem, mert az én esetemben intézményvezetőként a megnyilvánulást nehéz elválasztani az intézménytől. Nem tartom szerencsésnek azt sem, ha egy színész arcához ilyen dolog kötődik. A hitelesség fontos.

Veiszer Alinda: Innentől megint egy másik beszélgetés indul, hogy kinek mi a hitelesség. Nekem azért volt érdekes a beszélgetés vége, akármennyire is vehemens volt, mert különböző álláspontokat mutatott meg: ki vehemensebb, ki visszafogottabb, és ki miért teszi ezt. Egy politikai példán keresztül sikerült bemutatni, ki mit miért tehet és tesz, ami igenis kapcsolódik a társulati léthez.

Göttinger Pál: A társulatnál van egy demokratikus gondolat, még akkor is, ha az teljesen evidens, amit közhelyként pufogtatnak, hogy a színház nem demokratikus intézmény, mert a rendező és a társulatvezető személyisége áthatja a helyet. De mégis, magában az eszmében van valami, hogy mi szövetkeztünk valamire, és azért választottuk azt az igazgatót, vezetőt, mert közösen hiszünk valamiben. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy ez a gondolat vagy összeáll, vagy nem. Ebben az értelemben mondom azt mint meggyőződéses demokrata, hogy az én demokráciafelfogásomban – az Áronéval szemben – soha, soha nem jutna eszembe, hogy megmondjam, másnak hogyan kellene csinálni. „Neki az a kötelessége, hogy” kezdetű mondatot én nyilvánosan biztosan nem fogok soha kimondani. Ilyeneket én csak magamra mondok, de azt is inkább csinálom.

Lejegyezte: Papp Tímea

A Susotázs a mozikban is látható lesz!

Tóth Barnabás az Oscar-díj rövidített listáján szereplő kisjátékfilmje, a Susotázs a mozikban is látható lesz. A világ számos fesztiválját megjárt és több díjat elnyert rövidfilmje Gaspar Noé Eksztázis című francia cannes-i díjazott alkotásának kísérőfilmje lesz. A Susotázs országos mozibemutatója április 11.

A két magyar szinkrontolmács napja úgy indul a prágai nemzetközi hűtőgépgyártó konferencián, mint bármelyik másik munkanap. Mikor azonban megtudják, hogy mindössze egy személy hallgatja őket, és az egy csinos nő, az események több, nem várt fordulatot vesznek. 

Tóth Barnabás rövidfilmje a 91. Oscar-díj rövidfilmes kategóriájának tíz filmes rövidített listáján szerepelt, s esélye volt az Oscar-jelölésre. A Susotázs Magyarországon először a 6. Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon volt látható. A kisjátékfilm ezt követően bejárta a világ filmfesztiváljait, többek között díjazták az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon, a Manhattan-i Rövidfilmfesztiválon, a Rhode Island Nemzetközi Filmfesztiválon és az Innsbruck-i Természetfilm Fesztiválon, de szerepelt Palm Springsben, Moszkvában és a miskolci CineFesten is. Tóth Barnabás korábban olyan sikeres kisjátékfilmeket rendezett, mint az Újratervezés, a Van egy határ, a (Terep)szemle, és a Vonaton. Első játékfilmjét Rózsaszín sajt címmel 2009-ben készítette. 

A Susotázs a Vertigo Média közreműködésében a mozikban is látható lesz: az Eksztáziscímű Gaspar Noé-film kísérőfilmjeként április 11-től kerül moziforgalmazásba. Az Eksztázis világpremierje a világ legrangosabb filmfesztiválján, Cannes-ban volt, ahol az alkotás az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége CICA-díját nyerte el. Noé az egyik legismertebb és legprogresszívebb francia filmrendező, aki olyan alkotásokat jegyez, mint a Szerelem, a Visszafordíthatatlan, a Lépj az ürességbe, vagy az Egy mindenki ellen.

A Susotázs a Csokonai Kulturális Központ és a Laokoon Filmgroup támogatásával, és gyártásában készült, producerei Tóth Lajos, Kuczkó Andrea, Rajna Gábor, Sipos Gábor, Stalter Judit és Tóth Barnabás.

A premier hetében több mint 15 moziban tekinthető meg a Susotázs, s a budapesti mozik mellett többek között a pécsi Apolló mozi, a szeged Belvárosi Mozi, a szentendrei P’Art mozi, a szolnoki TISZApART mozi, a jászberényi Lehel mozi, és a szombathelyi Savaria artmozi is játssza premierben vidéken.

A rövidfilm mozibemutatója alkalmából április 9-én, kedden 18 órakor az Art+ Cinemában (Budapest, Erzsébet krt. 39.) egy stábvetítés lesz a Susotázsból, amely nyilvános a sajtó és a közönség számára, s ingyen lehet megtekinteni a kisjátékfilmet, s találkozni az alkotókkal.


SUSOTÁZS
Színes magyar kisjátékfilm
Írta és rendezte: Tóth Barnabás
Producer: Tóth Lajos, Kuczkó Andrea, Rajna Gábor, Sipos Gábor, Stalter Judit, Tóth Barnabás
Fényképezte: Másik Szőke András
Zene: Pirisi László
Vágó: Hegedűs Gyula László
Szereplők: Göttinger Pál, Takács Géza, Osvárt Andrea, Szirmai Márton, Boldoghy Borbála, Valiszka László, Paolo Falcioni, Korrina Hegarty
A két magyar szinkrontolmács napja úgy indul a prágai nemzetközi hűtőgépgyártó konferencián, mint bármelyik másik munkanap. Mikor azonban megtudják, hogy mindössze egy személy hallgatja őket, és az egy csinos nő, az események több, nem várt fordulatot vesznek.
Tóth Barnabás rövidfilmje a 91. Oscar-díj rövidfilmes kategóriájának tíz filmes rövidített listáján szerepelt, s esélye volt az Oscar-jelölésre. A Susotázs Magyarországon először a 6. Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon volt látható. A kisjátékfilm ezt követően bejárta a világ filmfesztiváljait, többek között díjazták az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon, a Manhattan-i Rövidfilmfesztiválon, a Rhode Island Nemzetközi Filmfesztiválon és az Innsbruck-i Természetfilm Fesztiválon, de szerepelt Palm Springsben, Moszkvában és a miskolci CineFesten is. Tóth Barnabás korábban olyan sikeres kisjátékfilmeket rendezett, mint az Újratervezés, a Van egy határ, a (Terep)szemle, és a Vonaton. Első játékfilmjét Rózsaszín sajt címmel 2009-ben készítette.
A Susotázs a mozikban is látható lesz: az Eksztázis című Gaspar Noé-film kísérőfilmjeként április 11-től kerül országos moziforgalmazásba.
Eredeti cím: Susotázs
Hossz: 17 perc
Hang: Dolby Digital
Vetítési mód: DCP
Országos bemutató: 2019. április 11.
Forgalmazó: Vertigo Média
Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott (III.)
IMDB: https://www.imdb.com/title/tt8089288/

Forrás: Vertigo Média / http://artnews.hu
Zeneileg és érzelmekben is gazdag új előadásra készülnek a Móricz Zsigmond Színházban!

Zeneileg és érzelmekben is gazdag új előadásra készülnek a Móricz Zsigmond Színházban!

 

Huszka-dallamok, kiváló színészek, magasztos pillanatok és négy monumentális helyszín-díszlet – röviden ez lesz a Bob herceg Nyíregyházán. A darab olvasópróbája hétfő délelőtt kezdődött el. A próba elején Kirják Róbert ügyvezető igazgató is szólt: Gigaprodukciónak tervezzük minden szempontból! A Bob Herceg egy csábító címlapsztori, színpadra álmodott romantikus kalandfilm formában. A darabot a teátrum főrendezője, Göttinger Pál viszi színre. A történet szerint az angol királynő fia, György, álnevén Bob Herceg beleszeret egy elbűvölő lányba, akivel van egy kis baj. Származását tekintve ugyanis ő egyszerű polgári sarj, ráadásul apja egyik hitelezőjéhez kellene feleségül mennie, akit persze egyáltalán nem szeret. Bonyolítja a helyzetet, hogy a királyfinak is van már kiszemelt jegyese, egy rangban hozzá illő hercegnő, akinek minden álma és vágya ez a házasság, igaz, csak féktelen ambíciója parancsára, hiszen az ő szíve is másért dobog. A néző a darab végéig azért szoríthat, hogy a két szerelmes legyőzze az előttük tornyosuló akadályokat, a merev angol udvari etikettet és egy igazi álomesküvő révébe evezzen. Ismerős, hiszen ezeket a történeteket követjük az elmúlt években a bulvárlapok hasábjain, valamint az interneten is – mondja a darab rendezője, aki már közel egy éve vár arra, hogy a Bob Herceget színre vihessék. Nagyoperettről van szó, négy hatalmas helyszín van benne, ötször öltözik szinte mindenki, tehát annak a huszonvalahány szereplőnek, aki benne van, öt ruha kell fejenként. Nagy vállalkozás, tehát kalandos hetek várnak ránk, de arra számítok, hogy minden ízében élvezetes lesz. A zeneileg és érzelmekben is gazdag új darabban többek között Horváth Margit, Gulácsi Tamás, Nyomtató Enikő, Kosik Anita és Rák Zoltán is játszik majd. Operett a Nagyszínpadon! A Bob herceget április 20-án mutatják majd be a Móricz Zsigmond Színházban!

A Telefondoktor Stockholmban

A Telefondoktor Stockholmban

Játssza: Göttinger Pál
Írta: Szabó Borbála
Rendezte: Orosz Dénes

Jegyár:250 kr (nézőinket vendégül látjuk egy kis süteményre és italra)


Jegyeket csak elővételben és a következő módon vehettek:
Küldjétek el a jegyrendeléseteket a következő címre: magyarszinhazstockholm.2016@gmail.com címre. 
A jegyek árát csakis a visszaigazolásunk után fizessétek be vagy SWISH-en a 0736500165 számra, vagy utaljátok át a következő számlára a Handelsbanken-be: 6118-444117091. A befizető nevét feltétlenül tüntessétek fel. A jegyeket a megrendelő mail címére küldjük ki.

A Telefondoktor főszereplője Békés Dénes, a harmincas éveiben járó sikeres nőgyógyász. Az alaphelyzet roppant egyszerű: a nőgyógyász az előző héten beletörte a kulcsot a rendelője zárjába. Ugyanez megismétlődik vele most is. Ezt már fél bevallani, így hazugságokba keveredik, mindenkinek azt mondja, amit az hallani szeretne. Miközben a rendelőből próbálja telefonon megoldani ezt az aprónak tűnő kellemetlenséget, kis hazugságai önálló életre kelnek odakinn, ő pedig egyre elkeseredettebben próbálja helyrehozni a lassan helyrehozhatatlant.

Az előadást különösen felpezsdiíti, hogy a beszélgetések során látszik ahogy a közönség hozzáképzeli a nem hallott mondatokat a telefon másik végén. Göttinger pedig szuggesztíven jeleníti meg a szenvedőt, aki azért annyi önismerettel rendelkezik, hogy a darab végén összegezze, hogy gyávasága a hibás mindenért... Hát igen, jól jöhet mindannyiunknak, hogy futólag magunkba nézzünk és végiggondoljuk, hogy nem túlságosan hasonló-e a mi életmódunk is e doktoréhoz.

A MaNNa produkciós iroda előadása. A vendégjáték a Magyar színhaz - Stockholm szervezése Magyarország stockholmi Nagykövetsége támogatásával.

Egy Ördögkatlan-ismertető füzet

Chuchotage on demand!

Great news for people who missed Chuchotage ! We have a VOD (video on demand) link now for the movie which is available worldwide, except (for TV and other exclusivity rules) for the moment France, Germany, Belgium, Finland, Hungary (yes, sad!) and the neighboring countries.


Derűs, mély és legószerű

Szerző: Markos Mária

MIKÖZBEN EGYKOR AZ OPERA a plebsz műfajának számított, mára egyre inkább rétegzene. Mégis évek óta töretlen sikerrel fut egy előadás-sorozat, melynek akár az lehetne a mottója: A zene mindenkié. Dinyés Dániel zeneszerző Operabeavató című előadásain látni és hallani tanít, felemel és megnevettet. Amit – kis túlzással – a fizikában Öveges professzor, hasonlót nyújt az opera közönségének Dinyés Dániel. Idén Mozart Figaro házasságának a Hatszín Teátrum ad otthont.

– Tannhauser vagy Billy Eliot? 

– Ez nehéz kérdés! A Billy Eliot londoni, westendes előadását nagyon szeretem, kétszer is megnéztem. Az első előadás szünetében azon sírtunk a feleségemmel, hogyan lehet ilyen jó előadást csinálni. Azért volt döbbenetes felismerés, mert zeneileg egyetlen hangjával sem tudok egyetérteni. Zenedramaturgiailag viszont elementáris, és az előadók zseniálisak voltak mindkét alkalommal. Tulajdonképp a színház varázsát tanultam ott újra: úgy tud megadni dolgokat, hogy miközben nem szeretem, letaglóz. Wagner Tannhauserét nem igazán kedvelem. Bár fantasztikus részletek vannak benne, nekem még nagyon nehézkes. Olyan, mint egy nagyon furcsa, gyönyörű végtagokkal megáldott ember, aki valahogy mégsem áll össze egy egésszé. De majd még öregszem, és megérek ehhez a darabhoz is, ígérem. Fontos: az egyikről mint előadásról, a másikról meg mint darabról beszélek! Nem összehasonlítható számomra. 

– Wagnerről és a német néplélekről nem kevés iróniával beszélt az Operabeavató idei első előadásán. A közönsége ne is álmodjon Wotanról vagy Lohengrinről? 

– Egy latin mondás szerint „A tanítás a tanulás legjobb formája” – ugyanis akkor derül ki igazán, mennyi mindent nem tud az ember egy adott darabról. Operabeavatót csak olyan operából tartok, amit én magam is jól ismerek, tehát vezényeltem vagy betanítottam. A Wagnerek közül eddig csak a Siegfriedet, a Walkürt, a Trisztánt és A Rajna kincsét tanítottam be, ám a darabok léptékei nem igazán alkalmasak a beavatónk jelenlegi formájára. Egyébként a német romantika nagy csodálója vagyok, de a német néplélekben azért van valami tagadhatatlanul fura. Nincs ezzel semmi baj, csak jól kell tudni froclizni. 

– Ez általában sikerül is. A legdrámaibb epizódokban is képes zenésztársaival megnevettetni a közönséget. Miközben rendkívül szórakoztató módon elemez mind zenét, mind librettót, s érteti meg közönségével néhány énekes és a rendező segítségével, hangról hangra, minden díszlet és sallang nélkül, mitől fantasztikus Mozart vagy korábbi sorozataiban Verdi, Puccini zenéje, addig az európai kortárs operajátszásban épp az ellenkezőjét látjuk. A zenei megvalósítást alárendelik a rendező elképzeléseinek – akár a közönség egy részének elriasztása árán is. Hogyan jutottak idáig a kortárs rendezők? 

– A hős időkben az opera mindig is up to date műfaj volt: Donizetti, Verdi, Wagner, Mozart az akkori idők akkori kérdéseire reflektáltak, amit – ha ügyesek voltak – meg tudtak válaszolni. A plebsz műfajának számított, imádtak az emberek operába járni, s ha nem volt új darab egy hónapon belül, a régit kifütyülték, hogy ezt már láttuk. A II. világháború után változott nagyot az operajátszás, s a jelenlegi rendezők többsége megpróbálja ismét elit műfajjá tenni. Az emberek zömét azonban mivel lehet megfogni? A színpadi képzőművészettel, szép ruhákkal, gyönyörű jelmezekkel. Láttam Zeffirelli Carmenjét New Yorkban, ahol az utolsó kis poharat is úgy állították színpadra, ahogy az eredeti előadásban szerepelt. Ültem az ötezer fős nézőtéren, távol a színpadtól, s miközben dögunalmas lett maga az előadás, mégis lenyűgöző volt a zene, a képzőművészet, a néhány jó énekes és a zenekar. Pontosan ezt a középosztálybeli nyugalmat akarják felkavarni a németek, azt az első löketet keresik, ami rögtön mellbe vág. És ez támogatandó is lenne, ha ennek nem lenne szinte egyenes ági következménye, hogy a zenei megvalósítás huszadrangú kérdés, és a zene lesz a rendezésért, és nem fordítva. 

– És nem lehetne ezen valahogy változtatni?

– Álmaimban ez úgy szerepel, hogy a szerzők olyan operákat íratnának, amikben a saját gondolataikat – a bevándorlásról, történelemről, bármiről – megfogalmazhatnák. Ez nem pénzkérdés, hiszen amennyi pénzt beleölnek manapság egy-egy kortárs rendezői vízió színpadra állításába, abba bőven beleférne egy zeneszerző megfizetése is. Ezek a rendezők valójában – s nagyon tévesen – nem hisznek abban, hogy ha Mozarttal „csak” leülnének beszélgetni, még ma is primér, lényeges dolgokat tudnának közösen mondani. Azt hiszik, akkor lesz egy opera elsődleges, ha ő egyedül felmutat benne valami XXI. századi jelentést – ettől persze az egész túlfilozofálttá válik. Egyre inkább elveszítjük a lényegi koncentrálás képességét mind alkotói, mind közönségi szempontból. Régen, ha valamit nem értettek, az azonnal megbukott, és borzalmasan nehezen élte túl a darab a zenetörténetet, már ha egyáltalán. Amikor Wagner operáit bemutatták Németországban, a német lélek felujjongott: itt az operánk! Az első siker nagyon fontos, hogy túlélje a későbbi kudarcokat – s persze ettől az utókor még lazán elfelejtheti, nincs garancia. 

– Az opera régen a köz műfaja volt, mára már inkább rétegzene. Ugyanakkor egy-egy világsztár vagy sikeres előadás tömegeket vonz idehaza is a Müpába. Trendi műfaj az opera, a klasszikus zene? 

– A „tömegek” egész pontosan 1656 fő, aki befér egy estére. Budapest lakossága 2 millió… Amikor azt mondom: a német lélek felujjongott, akkor mind a 410-re gondolok, aki a Wagner-bemutatón jelen volt… A trendi szerintem nem azt jelenti, hogy közértékű, sem azt, hogy nagy tömegeket mozgat meg, inkább a sikkhez áll közel, a sznobériához köthető. Picasso méltán híres mondása – „A sznobokat nem lenézni, hanem használni kell” – kristálytiszta megfogalmazás egy művész szempontjából, aki tovább akar élni. Ha a Müpában megjelenik egy sztár, és sokan kíváncsiak rá, az nagyon szuper, de ez azzal a nézői hozzáállással viszont már hátulütővé tud válni, hogy „Ez igen, de hát sajnos a hazaiak...” Így ugyanis szépen lassan megszűnik idehaza a látogatott zenei élet, bár a külföldi sztárnak éppenséggel felfelé kellene húznia az itthoniakat. Ha csak a zenetörténetet nézzük, nagyon sok kis, sok közepes és pár majdnem jó zeneszerző volt a feltétele annak, hogy szülessen egyetlen zseniális, aki a saját zsenialitásával összegyúr az elődök munkásságából egy kiemelkedőt. Mozart nem születik meg Dittersdorf nélkül, mint ahogy Bach sem lett volna soha az, aki a raklapnyi barokk kismester nélkül. Olyan nem létezik, hogy egy pangó időszak után berobban egy zseni. A nagybetűs zenei élet a feltétele annak, hogy valaki aztán megérkezzen az egész tetejére. Ha nincs út, ahol végig lehet menni, akkor megérkezni sem lehet sehova. 

– A „Mit akart üzenni a rendező” vagy a kevés látogató problematikája mellett gyakran hallani az elöregedő közönségről szóló sirámot is. Kétségtelen, hogy a látogatók nagyobbik része ötven feletti. 

– Mi ezzel a baj? Az opera soha nem volt a fiatalok műfaja. Fiatalon az ember ne operába járjon, és ne félszemű dárdás német hősökkel töltse az idejét. Kodálynak van egy nagyon fontos mondása: sokkal lényegesebb kérdés, hogy Nagyszalontán ki az ének-zene tanár, mint hogy ki az operaház igazgatója. Mert az igazgató, ha jó, ha rossz, megbukik öt éven belül. Viszont a nagyszalontai ének-zene tanár 3 generációból tudja kiölni a zene szeretetét. Semmi egyéb tennivalónk nincs a fiatalokkal, mint hogy a zenét tartsák meg úgy az emlékezetükben, hogy ez egy kellemes, derűsen mély, legószerű dolog, amivel jó játszani. Aztán menjenek, és hajtsák a csajokat, örüljenek az életnek, csináljanak őrültségeket, másszák meg az összes hegyet. Amikor pedig berobbannak a felnőttéletbe, úgyis szembe fog jönni velük egy rakás dolog, ami kérdéseket fog generálni, aminek hatására – ha jól végeztük a dolgunkat – előbb-utóbb be fognak jönni. Én az Ördögkatlan Fesztiválon, ahonnan elstartolt az Operabeavató, kizárólag nálam fiatalabbakkal találkozom. Máshol meg az idősebbeknek örvendhetek. De mi van, ha velük van dolgom? Vagy ha éppen általuk tudom elérni a fiatalokat? Amikor az apa szól a fiának vagy a nagymama elhozza az unokát: na, akkor kell ügyesnek lennem előadóként.

ŐSBEMUTATÓ SZIKSZAI RÉMUSZ RENDEZÉSÉBEN

Dragomán György Kalucsni című művének rendezésével debütál a Móricz Zsigmond Színházban a színészként is ismert Szikszai Rémusz március 2-án a nagyszínpadon. (Megjelent a Nyíregyházi Napló 2019.02.22-i számában).

A nyíregyházi színházkedvelők vendégelőadásokban többször találkoztak már munkáival, hiszen a 2017-es VIDOR Fesztiválon a Kutyaharapás című darab rendezéséért megkapta a Capitano-díjat, az előadást pedig a zsűri a legjobbnak ítélte. Az elmúlt évi seregszemlén sokunk egyes számú favoritja volt az általa színre vitt Ádám almái a Radnóti Színház előadásában, de láthattuk Orlai Produkcióban az ugyancsak remek Az oroszlán télent avagy a Családi játszmákat. Hogy került a Kalucsni az asztalra? – kérdeztem tőle.

– Göttinger Pál, a Móricz Zsigmond Színház főrendezője ajánlotta ezt a művet, amit elolvastam, és beleszerettem – nyilatkozta a Nyíregyházi Naplónak. – Ismertem már az íróját, Dragomán Györgyöt, akinek egy monológját, az Adrenalint 2014-ben előadtam a Szépművészeti Múzeumban, s több művét, így A fehér király című regényét is nagyra tartom. Mindkettőnknek vannak személyes élményeink a Ceausescu-korszak Romániájáról, hiszen õ 1988-ig, én 1997-ig éltem ott. Különösen a rendszerváltás előtti tíz év volt nagyon nyomasztó, amit remekül ad vissza az író ebben a darabjában. Egy Romániából kitelepülni akaró családról szól, amelyik ezért összeütközésbe kerül a hatalommal. Bonyolítja a helyzetet, hogy az apának korábban volt egy szeretője, aki a helyi securitaté főnökének a lánya. Egyrészt tehát egy családi bosszútörténet ez, másrészt az elnyomás mechanizmusát is láthatjuk, milyen az például, amikor az ember attól is fél, ha becsengetnek hozzá. Elhangzik a darabban: „Nem az a kérdés, mit keresnek, hanem az, mit találnak.” Nekem is volt olyan barátom, akinél nem találtak semmi büntetendőt, mert eltüntettem a lakásából, mielőtt megjött a szeku, viszont egy kis üvegben ráleltek utazásból megmaradt minimális összegű forintra, márkára és svéd koronára, ezért letartóztatták illegális valutatartásért.

Örömmel nézze a közönség!

Mint Szikszai Rémusz elmondta, az alapötlet Euripidész: Iphigénia Auliszban című drámájából származik, amelyik szerint ahhoz, hogy a görögök eljussanak Trójába, áldozatra van szükség, ez pedig a fővezér, Agamemnon lányának az élete. Dragomán művében a kislány lesz az, de hogy milyen módon történik ez meg, az maradjon titok az előadásig! A darab első fele tragikomikus, ahogyan véleménye szerint az életünk is többnyire ilyen, de aztán jön egy pont, amelytől kezdve már nyoma sem lesz a humornak. A művet a Kolozsvári Állami Magyar Színház vitte színre elsőként, Budapesten pedig színművészetisek vizsgaelőadása volt iskolai körülmények között. Nem bánja, hogy a darabot Magyarországon először ők mutatják be kőszínházban, mert így nem hasonlítják majd korábbi előadásokhoz az ittenit. Nagyon fontosnak tartja, hogy minden szereplőnek meglegyen a maga igazsága, még ha úgymond: negatív szereplőként ítéljük is meg az illetőt, hiszen igazságok ütközése az egész életünk. Olyan szép kivitelű előadást szeretne látni majd, amelyikben a színészek jól érzik magukat, az első perctől az utolsóig tudják, hogy mit miért csinálnak, s amelyet örömmel néz a közönség.

(Szerző: Sz. Kántor Éva)

Március a Momentánban

Március a Momentánban


Nem szeretem a semmitmondást, a köldöknézést, az üres pöffeszkedést

Sokan csak akkor ismerkedtek meg Tóth Barnabás nevével, amikor nemrég rövidfilmje, a Susotázs felbukkant az Oscar-jelöltek bővített listáján. De már korábban is tömegek találkozhattak munkáival: ő rendezte Kovács Zsolt és Pogány Judit szereplésével azt a szerethető nyugdíjastörténetet, ami pár éve robbantotta fel a közösségi médiát. Végül a Susotázsért sem izgulhatunk az Oscar-díjkiosztón, a rendező viszont egyre ismertebb, hamarosan pedig történelmi tévéfilmmel jelentkezik. A Jeanne Moreau-val való közös munkáról, a Vajna utáni Filmalapról és arról is kérdeztük, ő rendezne-e Wass Albert-filmet.

– Csalódott, hogy végül nem lett Oscar-jelölt a Susotázs?
– A csalódás kicsit erős szó, mert azt sejtetné, hogy számítottam rá, vagy mást vártam. Inkább viszont úgy fogtam fel, hogy lesz, ami lesz. Az megnyugtató volt, hogy a jelöltek bejelentése előtti hetek nagyon erősre sikerültek, akár sajtó, akár nézettség tekintetében. 212 ezren látták végül az interneten. Találtunk világforgalmazót, nyilván a shortlisten való szereplés következtében. Innentől kezdve minden isteni ráadás lett volna. Nem terveztem, így csalódnom nem kellett. Nyilván szomorú voltam, a bejelentéskor jobb lett volna ünnepelni, behűtöttük a pezsgőt is. Ott azért mindenki viszonylag gyorsan hazament.
– Hogyan látja egyébként a végleges listát? Sokan beszélnek mostanában az Oscar felhígulásáról, idén pedig a főbb kategóriákban már olyan filmeket találunk, mint a Bohém rapszódia, a Fekete párduc vagy a Csillag születik.
– Elképzelhető, valahogy nem követtem a nagyjátékfilmeket, inkább a rövidfilmekben voltam benne az utóbbi fél évben, részben a Susotázs miatt. Ott viszont pont az ellenkezőjét látom: én lettem volna úgymond a kommersz a jelöltek között. Csak abból a szempontból, hogy könnyed, viszonylag jól befogadható komédiáról van szó. A jelöltek közül négy valamilyen szinten a gyerekhalállal foglalkozik, szóval ott mintha ellentétes lenne a nagy hollywoodi filmekhez képest a tendencia.
– Általában is könnyedebb darabokként vannak elkönyvelve a kisfilmjei mondjuk a magyar átlaghoz képest?
– Magyarországon szerintem igen, de Európában is elég sok fesztiválon járok lassan húsz éve, és valahogy mindig az van, hogyha rövidfilm és fesztivál és nemzetközi, akkor nagyon súlyos mondanivaló és komótos tempó a jellemző, illetve hosszabb filmidő, mint amennyit a történet vagy a téma igényelne. Inkább unatkozom, feszengek vagy bosszankodom egy filmfesztiválon. A közízléshez valószínűleg közelebb áll az enyém, de lehet, hogy mások pedig az én munkáimat ítélik túl könnyűnek. Ízlések és pofonok.
– Ha már pofonok és filmfesztiválok, ott volt a második részt is megért rövidfilmje, a (Terep)Szemle, amivel ezt a nagyon súlyos, komótos közeget parodizálta. Nem vették magukra és sértődtek meg?
– Kicsit benne voltak ezek a filmek, vagy olyan alkotók, akikkel esetenként dolgoztam is. Amellett konkrétan Tarr Bélának nagyon szeretem bizonyos filmjeit, és én sem vagyok abszolút olyan, hogy minden rossz, ami picit is mély vagy nehéz. Inkább az üres pöffeszkedést nem szeretem, a semmitmondást, a köldöknézést, a direkt lilaságot. De a határ teljesen szubjektív és vékony. A művészet pedig nem sport, minden az egyéni befogadástól függ.
– Önnél hol van ez a határ?
– Hanekét például nagyon szeretem, ő hihetetlen életszagú filmeket csinál. Ha nem keresem az értelmét, mit akart vele mondani, hanem azt nézem, hogy egy rendező, aki színészt vezet, a kamerát lerakja, történetet írom, úgy mesteri! Eközben a feleségem viszont gyűlöli, üresnek tartja és pöffeszkedőnek. Sok esetben érzek egyébként olyat, hogy van egy fesztiválkedvenc film díjakkal elhalmozva, közben hamis, rossz, hazug, díjvadász.
– A Susotázs a szinkrontolmácsok világába kalauzol el, komédia és dráma határvonalán egyensúlyozva. A konferenciaközönség soraiban egyetlen magyar foglal helyet, a tolmácsok pedig elkezdik találgatni, ki lehet az. Önnel is megesett ilyen, hogy egy nemzetközi közegben azonnal felismerte, ki érkezhetett ugyanonnan?
– Reptereken előfordul, hogy ha van egy nemzetközi csoport, könnyebb megállapítani, ki jöhetett Kelet-Európából. Persze, ez nem mindig működik kinézet, öltözködés vagy viselkedés alapján, de belátom, magam sem nézek ki úgy, mint egy dán egyetemista. A magyarokat már nehezebb felismerni, hiszen egy nagyon kevert népség vagyunk, akad skandináv és balkáni kinézetű is.
– A megértés nehézségei, a közös nyelv hiányának problémája megjelenik több filmjében is, a Susotázs mellett például az egészestés Rózsaszín sajtban, vagy az Autogram című rövidfilmben. Azt gondolhatnánk pedig, hogy aki ennyire nemzetközi közegben mozog, annak ez könnyebb, nem? Mondjuk egy szinkrontolmácsnak.
– Ez is lehet a csavar az egészben. Jól tudnak működni a hasonló váratlan fordulatok, miközben lehet, a valóságban könnyebben megy az egész. Amúgy nem nyelvhez, hanem régióhoz kötném a közös megértést. Dolgoztam lengyel operatőrrel, akivel teljesen jól megértettük egymást, miközben egy franciával, hollanddal vagy amerikaival nem feltétlenül ment volna ilyen jól. Látni ezeket a kulturális különbségeket azért, nem áll meg annyinál az egész, mint Robin Williams mondja a Jó reggelt, Vietnamban: „én azt mondom, paradicsom, maga azt, xioh phoung.” Látok egy visegrádi közösséget, de például Szerbia nagyon más, Ausztria nyilván nagyon más, Románia már más. De valahogy a cseh és lengyel vonalat nagyon szeretem, filmek és irodalom esetében is. Velük ilyen sors- vagy kulturális közösséget szívesen vállalok.
– A cseh abszurd fogta meg inkább?
– A filmjeiket nagyon szeretem, igen. De olyan észttel vagy litvánnal sem találkoztam még, aki csak kicsit is ellenszenves lett volna. Hiszen már az Ivan Gyenyiszovics egy napjában megírta Szolzsenyicin: „Lám, azt mondják, a nemzetiség nem jelent semmit, és mindenfajta nemzetiségben akadnak rossz emberek. Ahány észtet eddig ismert Suhov, egyetlen gonosz embert sem talált köztük.” Jó, persze megint ezek a sztereotípiák, amik veszélyesek tudnak lenni, hiszen egy pozitívra jut kettő negatív. Ne is a migránsokat említsük, vegyük csak a románokat és a velük szembeni előítéleteket.
– Litvánokról ugyanakkor kevesebbet is tudunk, nem?
– Nagyon keveset mind nyelvileg, mind történelmileg vagy kulturálisan. Ráadásul nem is finnugorok, mint az észtek, így ezt a közös pontot sem találhatjuk. Pedig mikor keresztülautóztam arra pár éve, nekem Litvánia tetszett a legjobban. Golfpályaszerű gyep, lovak, ranchok, mintha valahol Amerikában járnék. Több dokumentum- és rövidfilmest is ismerek onnan.
– Azt gondoltam volna egyébként, hogy kicsit olyan, mint a Rózsaszín sajt főhőse, aki önhöz hasonlóan Franciaországban született, és jól mozog felnőttkorában is abban a közegben.
– Sokáig valóban a francia kultúra erős befolyása alatt álltam, akár mint filmes is. A Sajttal nagyjából lezárult ez. Ebben van kicsi kiábrándultság, csalódottság is. Úgy érzem, tetszeni is akartam nekik, a kultúrájukat magasztaltam, mindent megtettem, mégis mennyi hálátlanságba ütköztem. Krzysztof Zanussi mondta nekem, akinél egy filmes kurzuson tanulhattam, hogy vigyázzak a franciákkal, mert olyanok, mint a macskák: engedik magukat szeretni, de nem adnak semmit cserébe. Valahogy az ízlésem filmnézőként is eltolódott angolszász irányba. Az Újratervezés észak-amerikai fogadtatása is nagyon jó volt. Azóta a munkáim nyelvét közelebb érzem az amerikai vonalhoz. Beszéljünk a Susotázsról vagy a következő tévéfilmről, az Akik maradtakról. A frankofónia belőlem kicsit kiveszőben van.
– Lehet így önzetlen vagy őszinte szeretetről beszélni? Macskák esetében is furcsa lehet az az elvárás, hogy ha már mi megsimogatjuk, akkor ő igenis legyen hálás és éljen azért, hogy bennünk jó érzéseket keltsen.
– Sokat azért nem vártam. De furcsa volt, hogy mondjuk van egy angers-i fesztivál, aminek a nyári kurzusára bekerült a Sajt, ott Jeanne Moreau-val fejleszthettem azt, de a fesztivál végül meg sem hívta a produkciót. Reisz Gábor ugyanezt elmondhatja a Rossz versekről, amit Cannes-ba nem hívtak.
– Komolyan tervezte egyébként, hogy Jeanne Moreau-t, akivel az Automata című rövidfilmjét készítette, meghívja egy ebédre az újpesti otthonába?
– Nem sokon múlott, anyám már szerintem meg is főzte az ebédet. Mi tényleg jóban voltunk, és ha három napot eljön, nem lett volna nagy extra taxiba ülni és beugrani. Kicsit sajnálkozva is mondta, hogy „átgondoltam, Barna, de egyszerűen nem fér bele.” Biztos nagy flash lett volna. Apám nagydumás franciatanár, biztosan imponáltak volna egymásnak. De hát sajnos nem jött össze, már nem is fog.
– Milyen volt ő személyesen?
– Magára vonta a figyelmet, bárhol is megjelent. Érdekes módon Amerikában viszont nem nagyon ismerik, és Magyarországon is kevésbé. Hangulatember volt érces, kemény hanggal, nagyon közvetlen, vagány, energikus. Kiszámíthatatlan is sokszor: egyik nap mondta nekem, hogy „holnap kettőtől hatig ott leszek, Barna, forgatunk végig, feltétlen számíts rám”, aztán megjelent, hogy „hú, gyerekek, húsz percünk van, aztán el kell rohannom.”
– A Rózsaszín sajton utólag nem érezte, hogy könnyedebb is lett, mint elképzelte? A későbbi rövidfilmek azért nem olyan tinivígjáték-szerűek.
– Szándékosan akartam olyat, amit egyfelől lehet tinikomédiának is venni, míg a második részére kicsit európaibb, franciásabb lesz. Ez talán hiba is volt. A kritika elutasította, mert tinivígjáték, a közönség viszont úgy érezte, a közepén leült az egész. Fura elegy volt, amit nagyon szeretek és vállalok, de sok mindent másként csinálnék már. A főszerepet és rendezést nem biztos, hogy vállalnám már egyszerre, emberpróbáló feladat, és a körülmények is spártaiak voltak, amennyiből és ahogy azt a filmet meg kellett csinálni. De én azt fiataloknak szántam, plázákba. Ehhez képest landolt a Művészben és a Cirkóban. Illetve játszották a Corvinban is, elmentem a bemutató után egy-két nappal. A pénztárnál fiatalok kérdezték, mit játszanak ma. Jött a válasz, hogy van egy új magyar film, mire rögtön, hogy „ja, akkor az nem, köszi.” Érdekes élmény volt, hogy ha magyar, akkor nincs is több kérdése. Mintha vega lenne, és hús ajánlanának neki. Persze, azóta már eltelt tíz év, ez változhatott.
– Nyilatkozta pár éve, hogy a rövidfilm kicsit olyan, mint a novella a regényhez képest: kevesebbekhez jut el, nem is nagyon fogyasztjuk. Pedig ön még nem is panaszkodhat. A közösségi médiában hatalmas siker volt az Újratervezés, rengetegen osztották tovább. De akadnak még ilyenek, vegyük mondjuk Vácz Pétertől a Nyuszi és az őzt.
– Ennek a másik oldala, hogy ingyen van a tartalom, otthon és azonnal nézhető is. Ha felraknám iTunes-ra, vagy a Vimeón fizetni kellene egy dollárt, akkor senki nem nézné. Az eredmények pedig továbbra sem összemérhetőek a nagyjátékfilmes nézettségekkel.
– Miből fakadhatott az Újratervezés sikere?
– Jó film, lássuk be, különben nem nézték volna meg ennyien. Szeretett magyar sztárok játszottak benne, Pogány Judit és Kovács Zsolt. És olyan sztori, amivel könnyen lehet azonosulni. Mindenkinek van belepofázós sofőrtársa, ilyen szomszédja, nagyszülője, mindenki vesztett már el közeli hozzátartozót. És olyan fesztiválon jött ki, ahol számított, hányan kattintanak, a magyar összefogás pedig megvolt akkor is.
– Nem jellemző egyébként, hogy sokszor romantizáljuk a hasonló perlekedő viszonyokat, miközben a benne lévő felek egyike kevésbé tartja vidámnak, hogy mindennap veszekedni kell?
– Hallottam ilyeneket, de az én filmemben ez nem volt lelki terror. Sokszor később jövünk rá, valakit mennyire szerettünk és mennyire fontos volt. Persze biztosan bosszantotta a férjet, hát én is mondtam Kovács Zsoltnak, hogy robbanjon szét, idegesítse halálra. De ugyanakkor annyira szerették, függtek egymástól, ez már látszott az elején. És a szeretet akkor a legerősebb, amikor már nincs a másik. Kicsit olyan ez, mint a Susotázsnál a szexuális zaklatás vádja, kapom ezt netes trolloktól, amiért az egyik szinkrontolmács pikáns megjegyzéseket tesz. „Vicces szerinted a zaklatás?” Hát, ha neked ez a zaklatás, akkor egy nagyon jó világban élhetsz.
– A #metoo utáni időszakban mondjuk számítani is lehet az ilyenre, nem?
– Biztos, persze. Volt is egy ilyen neccesebb rész, mikor mondja az egyik tolmács, hogy „aki megnevetteti, az viheti a nőt.” Ezt angolra úgy fordítottuk, hogy „the one who makes her laugh can have her.” Lehet, hogy úgy már kicsit túllőtt a célon, Amerikában főleg. Persze, a komoly ügyekkel foglalkozni kell, de ennél a rövidfilmnél nincs szó erről.
– A könnyedebb darabok mellett akadtak olyan komorabb sztorijai is, mint a Van egy határ, és az Akik maradtak is történelmi dráma lesz. A Van egy határ hangulatára számíthatunk?
– Más azért egy csattanós rövidfilm, mint egy hosszabb történet. A Férfiidők lányregénye című könyvből készült, és sokkal érzelmesebb, melegebb, emberibb történet lesz. Abból a szempontból rám jellemző, hogy inkább szív-, mint agyfilm. Ugyanabban az évben játszódik viszont mindkettő, 1949-ben. De ennyi csak az átfedés. A Médiatanács támogatásával készült az Akik maradtak, és úgy tudom, júliusban lesz a tévében. Ez abból a szempontból kétségbeejtő, hogy úgy fesztiválokra kevésbé tudna menni.
– Mire számít, Vajna halála után hogyan alakul majd a magyar filmfinanszírozás rendszere?
– Derűs kívülállással nézek az egészre. Persze, átérzem, hogy a szakma legnagyobb része most pánikol, és rosszabbat vizionál, mint ami volt. Ez benne is van a pakliban. Nekem az elmúlt években sem jutott el egyetlen pályázatom sem megvalósítás közelébe, így számomra rosszabb periódus már nem jöhet. Személyesen kívülállással figyelem tehát, de az iparág egészét nézve némi aggodalommal.
– Be is indult nemrég a kultúrharc, kormányközeli fórumokon pedig összegyűjtögették, az elmúlt évek termése szerintük ideológiailag miért nem eléggé megfelelő. Erről mit gondol?
– Sajnos az utóbbi pár évben rosszabbra fordult a helyzet, és csodálkoznék, ha az egyik utolsó épségben maradt kulturális bástyát nem próbálná a NER maga alá gyűrni. Nyilván nem örülnék, ha felülről erőltetve akarnák a történelmi témát sulykolni, ráadásul kötelező pozitív előjellel mindent. A történelem maga persze fontos nekem, az utolsó három filmemből kettő történelmi. Én megtettem a magamét! A kedvenc filmtervem pedig Könyves Kálmán idejében játszódik. Elkezdtük fejleszteni is, aztán leállították.
– Pálfi György nyilatkozta nemrég, hogy ő akár Wass Albert-filmet is forgatna, még egy tervet is beadott. A Filmvilágnak megjegyezve azt is, hogy egy alkotó életművét nem ítélhetjük meg az író politikai elköteleződése alapján.
– Én is szívesen csinálnék. A funtineli boszorkányt bármikor, boldogan. Függetlenül Wass Albert személyiségétől, történelmi tetteitől vagy nem-tetteitől, az a világirodalom egyik kimagasló alkotása. A jelenlegi kormányzathoz képest abszolút ellenzékben érzem magam, de az ugyanúgy zavar, mikor az úgymond ellenzéki oldal tesz skatulyába dolgokat, ugyanolyan szemellenzővel tekint a világra. De említhetném Gion Nándort is, aki a legnagyobb magyar írók között van, mégis politikai alapon tekintenek rá sokan. Ez ugyanúgy zavar, mint bármilyen közmédiás sajtóközlemény.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/7. számában jelent meg, 2019. február 15-én.