Tengeren - Nyíregyháza - leporelló

Tengeren - Nyíregyháza - leporelló



A kultúra nemzeti alap

A kultúra nemzeti alap

A csemegepultos naplója #a_kultua_nemzeti_alap

A nyíregyházi Tengeren műsorfüzete a fordítási nehézségekről

A magyar szöveg elkészítése rendkívül nehéz feladat az ír darabok esetében. Az új ír dráma kirobbanó népszerűségét elsősorban nyelvének köszönheti, amely ebben az esetben az ún. irodalmi angolnak egy roncsolt, de egyben nagyon népszerű és divatos változata. A magyar színpadokon bemutatott McDonagh-művek esetében is látszik, hogy a fordítónak a meseszerű, vagy valamiféle stilizált világot leíró nyelvhez gyakorlatilag új rendszert kellett feltalálnia, mint például A kripli esetében Varró Dánielnek. Egy olyan szisztémát, amit a magyar néző, noha hallja az olyan kifejezéseket, amelyek nem szerepelnek a magyar nyelvben, befogad és érvényesnek talál. 

Ebben az esetben inkább ráadásul az a nehéz, hogy a Seafarer nyelve városi ír-angol, nincs benne voltaképpeni stilizáció, sőt, pont az a természete, hogy az emelkedett vagy természetfeletti történéseket is közönséges (és egyébként az angolul értő fül számára könnyedén felismerhető), dublini urbánus közegbe helyezi, és annak kifejezéseivel írja le. 
Ehhez tehát nem lehet meseszerű új nyelvet kitalálni, hanem a lehető legpontosabban kell megkeresni a magyar városi nyelvben hasonló jelentésű-izű fordulatokat, miközben arra is vigyázni kell, hogy ha kikerül Dublinból a történet, értelmét veszti, hiszen közegéhez szervesen kötődik.

Meg kell tehát őrizni a brit angol fül számára humorosnak, karakteresnek és divatosnak érzékelt ír-angol nyelv hatását, az ebből adódó szüntelen humorforrást (a londoni bemutató közönsége gyakran nevetett fel pusztán egy-egy mondat hangzásán, jelentéstől függetlenül), valamint annak roncsolt, tehát hibás nyelvtannal és sok trágársággal teletűzdelt minőségét.

Néhány dolog természetesen nem menthető át, például a darabot teljesen átszövő dublini utalások, helyhivatkozások, és a néha, a szereplők vélt vagy valós szellemessége okán használt ír kifejezések. Pl. Nicky belépéskor „In mise le meas!” -kiáltással köszön, ami hagyományos, vagyis inkább régies ír (gael) nyelvű levélzáró formula.

Néhány kifejezés:

wino 
​Az általam fordított szövegben "csöves", Tamás Anna nyersfordításában "alkás", Upor László (előadásunkban használt) műfordításában "metiles".
Az utcán élő dublini alkoholisták neve, de nem lehet egyszerűen csövesnek vagy alkoholistának fordítani, hiszen a wino többet is jelent: a sok sör és a whiskey országában, ahol az éghajlat miatt csak silány borokat lehet termelni, a bor (wine) a legszánalmasabb, legolcsóbb ital, mi azt mondanánk rá: kannásbor. 

trouble in paradise
​szó szerint „zavar” vagy „baj a paradicsomban”. Tamás Annánál „oda a mennyei béke”, én „neki se fenékig tejfel”-nek fordítottam. Richard mondja, amikor Nickyt felhívja Eileen, hogy hol marad ilyen sokáig. A kifejezés a paradicsomi állapot megzavarására, azaz bibliai értelemben végsősoron magára a bűnre vonatkozik, és mint ilyen, igen szellemes és jellemző húzás Richardtól. Közkeletűen egyébként családi veszekedésekre használatos.

hole in the wall (lyuk a falon) 
A kifejezés rengetegszer szerepel a darabban, és minden alkalommal mást jelent, és ennek a sok jelentésnek az együttes jelenléte egyrészt humorforrás, másrészt a darab vége felé a szereplőknek életbevágó, a cselekménynek lényegi többletet adó félreértésekre ad okot.
A kifejezés eredetileg otthonos, kellemes helyet jelent (my new apartment is just a hole in the wall - az új lakásom inkább csak egy kis kuckó; believe it or not, that little hole in the wall is a great restaurant - akár hiszed, akár nem, az a kis kajálda voltaképp egy eléggé jó vendéglő), rendszerint olcsó vendéglőt/étkezdét vagy kocsmát jelent.
De ezzel a kifejezéssel szokás hivatkozni arra a lukra is, amelyen át Pyramus és Thisbe megbeszélték a tragikus végű szökésüket Ovidius Metamorphoses c. művében, amint ez a Szentivánéji álomból is ismerős.
Továbbá hole in the wall a neve annak a hírhedt búvóhelynek is Wyomingban, Amerikában, ahol a western-éra híres banditái rejtőzködtek: Jesse James, Butch Cassidy és a Sundance kölyök és mások. Tehát a számkivetettséggel, bűnösök rejtekhelyével vagy gyűjtőhelyével is kapcsolatban van.
Ebben a darabban, mindezeken a nyilván megszólaló jelentéseken felül egyrészt a pokolra érti Lockhart, pontosabban a pokol kapujára, az átjutásra, az „odaát” kevesek által ismert bejáratára, másrészt közönségesen bankautomatát is jelent, ahogy a végén így is értik Richardék.

Tengeren - Nyíregyháza - próbafotók

Tengeren - Nyíregyháza - próbafotók

Juhász Éva fotói. A képre kattintva galéria nyílik.
A nyíregyházi Tengeren műsorfüzete Conor McPhersonról

A nyíregyházi Tengeren műsorfüzete Conor McPhersonról

Conor McPherson 1971-ben született Dublinban. Tanulmányait a dublini University College-ban végezte, ahol az egyetem drámacsoportjának írta első darabjait. Mindössze 25 éves volt, amikor Olivier-díjat kapott a GÁT c. darabjáért, amelyet a londoni Royal Court mutatott be, és amely a közönség és a kritikusok körében is hatalmas sikert aratott. Méltatói el voltak bűvölve az elveszett lelkekről és bajba jutott életekről szóló meséitől - szinte valamennyi azóta megjelent és bemutatott darabja világsikernek számít, és nem csak angol nyelvterületen.
A darabokban lezajló tragédiák gyakran rímelnek a saját történeteire, noha saját állítása szerint soha nem akart önéletrajzi műveket írni. Művei és életútja összevetésekor nyomon követhető az eseményeknek az alkoholizmussal, halállal, darabokra hullott kapcsolatokkal és beteljesületlen reményekkel terhes sorozata.

Rendezőként is tevékenykedik, saját műveit rendszerint ő állítja színpadra.
Napjainkban a londoni Old Vic színház írócsapatának tagja, de darabjait világszerte játsszák.


A Seafarer két testvér története, az egyik jóvátehetetlenül részeges, a másik éppen a józanságot kísérli meg - mikor karácsonykor, magányos vagy családos, de elhagyatott (és alkoholista) férfivendégeik pókerpartijában az egyik, eddig ismeretlen vendégről kiderül, hogy maga az ördög. McPherson a bemutatókor a The Guardian újságban adott interjújában mondta el, hogy voltaképp a darab valamennyi szereplője ő maga, de talán legjobban a csalódott démon, Lockhart, aki irigyli az embereket, akik között jár, és akiknek a lelkére vadászik. A művet alig 8 hónap alatt írta, és alighanem ez eddigi legmegindítóbb és remekbeszabottabb műve.

Ambivalens érzések fűzik az íráshoz - azért ír, hogy kiűzze a fejében megállás nélkül beszélő hangokat, mondja ugyanebben az interjúban. „Mintha az aggodalmaskodás atomreaktora zakatolna állandóan odabenn” - mondja - „és ez vezet oda, hogy ezek a darabok ilyen gyakran előugranak bentről”. Nem választás kérdése nála az írás, ahogy fogalmaz. „Ha nem lennék megverve azzal, hogy szükségem legyen az írásra, az minden bizonnyal nagy áldás lenne.”

Tinédzserkorában kezdett írni, nem sokkal azután, hogy hátat fordított a vallásnak. A dublini középosztály-beli család egyetlen fiúgyermeke (2 lánytestvére, egy nővére és egy húga van) szigorú katolikus iskolába járt, ahol kilenc éves koráig gyakran kapott verést bűneiért. Nem meglepő, hogy eltűnődött: „Miért jó ez nekem?” Isten „valami rossz dolognak tűnt, aki megteremtette az ördögöt és a poklot és azt akarta, hogy oda emberek kerüljenek, aki úgy tűnt, mint aki minden tud, de mégsem ad neked egy esélyt. Egyszerűen csak értelmetlennek tűnt.” 15 éves korára elhatározta, hogy „még ha pokolra kerülök is, szabadon szeretnék élni.”

Noha novellákat kezdett írni, nem író, hanem zenész szeretett volna lenni, gitáros. Szülei azonban, aggódva amiatt, hogy a fiuk „teljesen céltalan” (ma is sebzettnek látszik, ha erről beszél), egyetemre küldik, a University College-ba, Dublinba, ahol filozófiát és angol irodalmat tanul. „Azt gondoltam, azok valószínűleg könnyűek.”

Az élete váratlanul nagyot változott ezeken a „könnyű” szakokon. A filozófia arra tanította, hogy „amit el kell fogadnod, az az, hogy semmit nem tudsz, hogy mellékes vagy, és hogy ez egy eléggé felszabadító helyzet.” Az angol szakon pedig megismerkedett David Mamet darabjaival. „Az a nap, amikor elolvastam a Glengarry Glenn Ross-t, az volt az. Pontosan tudtam, mit akarok csinálni.” Először Mamet-paródiákat gyártott, aztán elkezdte megírni és színre vinni saját darabjait, és ezt azóta sem hagyta abba. Némi egyetem alatti különóra-adástól és anyja melletti cipőbolti eladóskodástól eltekintve nem csinált semmi mást soha: írt és rendezett.

McPherson, keret nélküli szemüvegében, rövid vörös hajával, komoly viselkedésével valóban filozófus benyomását kelti - darabjai pedig a kik vagyunk és miért vagyunk problémájáról való alapos gondolkodásról tanúskodnak. Manapság, ahogy ő nyilatkozza ugyanott, abból a pontból indul ki íráskor, hogy „az emberek 90%-ban állatiak, és 10% csak bennünk az a bizonyos felszín, a racionális döntések látszata. A gondolataink csak az étvágyunk után rohannak, jóval lemaradva mögöttük, hogy aztán a nyelv segítségével később megítéljék őket: ez tragikus és nevetséges. Ez az a kép, amit a darabjaimban összerakok: állatok, akik tudnak beszélni, és ettől azt hiszik, mindentudók.”

Furcsa módon pont ez, hogy az emberi létet ilyen pontosan akarja leírni, az oka annak, hogy darabjaiban olyan kevés nő szerepel. A Seafarer tipikus példa: öt férfiszereplő darabja ez, akik számára a nők távoli és titokzatos teremtmények, épp annyira rettegettek mint tiszteletre méltóak. McPherson maga is kicsit szégyenkezve hivatkozik erre a mulasztására, de aztán: „Egy kicsit azért megbocsátottam magamnak” - mondja - "mert rájöttem, hogy ez nem döntés kérdése. Férfi vagyok, ezért a világot is férfiként élem meg, így a világ igazi, nyers igazsága számomra hímnemű.”

Arra is később kellett rájönnie, hogy ez az „igazi, nyers igazsága” az életnek mélyen ott van a darabokba ágyazva. „Nem vagyok túl jó sztorizó” - mondja magáról – „sokkal jobban szeretek bőbeszédű emberek társaságában lenni, akkor megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy hallgatok.” A történetek ehelyett a darabokba szivárognak be – és rengeteg gyötrődésről tudósítanak. A nagyapja, akinél sok időt töltött gyerekként, nemegyszer azért utazva le, hogy némán üldögéljen vele a szobában, meghalt a Gát írása közben - a darab így szinte lüktet a kérdésektől, hogy vajon megnyugvás várja-e az embert a halál után.

A Port Authority c. darab (2001), amelyben három férfi mereng a szerelem bonyolult természetén, évtizedes kapcsolatának végeszakadtakor íródott, és noha következő darabja bemutatása idején (Shining City, 2004) már nős volt, a mű szigorúan veszi górcső alá, hogyan mennek tönkre a kapcsolatok, és hogyan válik a szerelem bénító kötelességtudattá.

Mindegyik közül a legnyugtalanítóbb a Dublin Carol (1999), ez a - saját szavaival éve – „kellemetlen és nehéz” mű, amely az alkoholizmus nyomorát tárja fel. Keletkezésekor maga McPherson is alkoholista volt, mely függőségben 1997 óta szenvedett. „Ebben tudtam megízlelni a függetlenséget és a szabadságot, de felelőtlen voltam, és talán méltatlan is" - mondja – „függeni kezdtem az ivástól. Azt hiszi olyankor az ember, hogy jobban érzi magát, pedig csak elodázza a bajokat - voltaképpen halogatja saját magát.”

A baj szerinte egyébként a nem mellesleg kocsmáiról és italairól is világhírű ír kultúrában van: „mindenki iszik, mintha semmi sem történne nélküle. Udvarlás, esküvő, temetés, színház, minden... mindenütt az alkohol.” És ami még rosszabb: az egészben volt valami öröklött is, valami olyan erős kétség, hogy még az Olivier-díj átvételekor is (1999-ben kapta meg a Gátért) így nyilatkozott: „nem éreztem magam sikeresnek. Minden olyan véletlenszerűnek tűnt.” Ez tette szerinte elkerülhetetlenné az alkoholizmust. „Bennem volt, és mindenképp megtörtént volna velem, akármit is csinálok. Ha köztisztviselő vagyok, akkor is ez lett volna a sorsom.”

A whiskey nem akadályozta meg abban, hogy megírja a Dublin Carolt és a Port Authority-t, éppen csak feláztatta vele azokat az órákat, amikor nem írt. De ezt a tempót nem sokáig lehetett bírni - 2001 februárjában, a Port Authority west end-i bemutatójának estéjén összeesett. A kórházban kiderült, hogy megrepedt a hasnyálmirígye - élet és halál között lebegett két hónapig. „A testem feladta” - mondja egyszerűen – „ennyi történt.” Azóta absztinens.

Boldogabb is azóta: 2003-ban házasodott meg, felesége festő. „Egyfajta nyugalmat” hozott az életébe - a pár egy háromszintes házban lakik Dublinban, ahol a földszinten külön szobákban dolgoznak. 

„Aggódom a munkámért, a jövőért, barátaimért, régi kapcsolatokért... csak egy vagyok azok közül, akik, akármit is csinálnak, az voltaképpen egy nagy aggodalmaskodás.” Talán ennek az aggodalomnak az írásaiba csepegtetése érinti meg közönségét ennyire mélyen. De ez az oka annak is, hogy egyszer színpadra került műveivel kapcsolatban mossa kezeit: „ha megcsináltam egy darabot, soha nem rendezem meg mégegyszer. Más produkcióban sem nézem meg őket újra - túl közelinek találom. Mindig el akarok menekülni magamtól, de persze magamból kiindulva tudok csak írni – ördögi kör ez.”

A kapcsolatok, a kapcsolattartás sebezhetőségét, amely munkái legjavának a középpontjában áll, kisfiúként tanulta meg. Egy dublini lakótelepen nőtt fel, apja könyvelést tanított, anyja egy cipőboltban dolgozott. Vakációra és hétvégére nagyapjához ment, vonattal, egyedül, Leitrimbe, egy isten háta mögötti kis falucskába, amely később A gát helyszínéül szolgált. Úgy gondolja, ez a teljes elszigeteltség, mely mintha egy másik ország lenne, nagyon erős benyomást tett az írásaira. „Nagyapám egyedül élt ott. Én eléggé csöndes tinédzser voltam, ezért eléggé tetszett, hogy le lehet oda menni és ülni, ért engem, csak ülni és hallgatni, nem beszélni de tényleg, csak a tűzbe bámulni vele.” - mondja egy, az Observernek adott interjújában. „És aztán előfordult, hogy mondott valamit. De az is, hogy nem. Néha esetleg elmondott egy történetet. De az mindig ebből az teljes elszigeteltségből és csöndből fakadt, azt hiszem, ez az atmoszféra maradhatott meg bennem annyira erősen, hogy ma is azt gondoljam minderről, hogy fontos.” 

McPherson a színpadi tempó megszállottja, amikor instruál. Mondatait kisebb-nagyobb szünetek tördelik össze. Korai darabjai, melyeknek legtöbbje monológ, inkább költeményekként íródtak. Minden mondat egyetlen sor hosszúságú, kicsi, természetes szüneteket építve be ezzel a szövegbe. Persze nem csak a csöndeket kellett megtanulnia valahonnan, hanem a dialógusokat is: „Fiatalkoromban egyszerűen David Mametet olvastam és megpróbáltam utánozni. Nagyon nagy hatást tett rám a szöveg sebessége, tudja, mint a Glengarry Glen Ross-ban, vagy akárhol. Egyszerűen csak a sebessége. És amikor az ember 18 éves, az összes szitkozódás nagyon izgalmasnak tűnik, gondolom. Úgyhogy abból is szerettem volna megragadni valamennyit.”

A másik nagy hatású példakép természetesen Beckett. McPherson részt vett Michael Colgan gigászi küzdelmében, hogy filmre vegyék a szerző valamennyi darabját. McPherson az elsők között volt, akit Colgan megkeresett, és ő mohón vetette magát a Végjátékra. „Azt mondják, azért volt ez, mert túl fiatal voltam. A nálam tapasztaltabb rendezők közül sokan rövidebb műveket választottak. De mikor az ember 28 éves, csak azt mondja, ide nekem a Godot-t, ide nekem a Végjátékot.”

Michael Gambonra osztotta Hamm szerepét, élvezettel emlékszik vissza a tapasztalatra. „Az a legjobb a Gambonnal való munkában, hogy a fejében mondjuk 300 kitalált történet van, csupa elsőrangú sztori. Szóval ha egy pillanatnyi szünet van, és a filmezéskor állandóan adódik ilyesmi, csak úgy ott ülve ontani kezdi magából, és voltaképp átejt minket velük. Továbbá ragaszkodott hozzá, hogy engem Pinás McFaszfejnek hívjon, szóval remek volt az egész.”
A Beckett-örökség egyébként óvatosságra inti – őt is, ahogy Martin McDonaghot is, hamar a nagy ír drámaírók természetes utódjának kiáltották ki. Őt, mármint McPhersont egyébként nem zavarja a címke, ha azzal jegyeket tudnak eladni a színházak, de reméli, hogy ennél azért nem jelent többet. „Ha az emberek szívesen mondják, hogy ez meg az a mittudoménmi reneszánszát jelenti, az nagyon jó valószínűleg, mert segíti a színházakat, hogy piacra dobják a darabokat Londonban. De íróként az ember nem figyel ilyesmire, és enélkül is, legalábbis szeretném hinni, a darabjaim megtalálnák a maguk közönségét.”
Darabjai nagyjából mindenütt jó kritikákat kaptak és nagy közönségsikert arattak, filmes karrierje azonban jóval változóbb. Az első, I Went Down című forgatókönyvéből készült film jó kritikákat kapott és anyagilag igen nyereséges lett. Rendezőként a Saltwater című filmmel debütált, és a CICAE díját kapta a Berlini Filmfesztiválon, mint legjobb film. Második saját filmje, az Actors című, felemás fogadtatásban részesült.

Idézetek:

  • Férfi vagyok, ezért a világot is férfiként élem meg. A világ igazi, nyers igazsága számomra hímnemű.
  • Nem vagyok túl jó sztorizó. Sokkal jobban szeretek bőbeszédű emberek társaságában lenni, mert akkor megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy hallgatok.
  • Nagyapám egyedül élt. Én csöndes tinédzser voltam, ezért tetszett, hogy le lehet menni hozzá [az isten háta mögötti kis faluba]. Csak ülni és hallgatni, bámulni vele a tűzbe. Aztán előfordult, hogy mondott valamit. De az is, hogy nem. Néha esetleg elmesélt egy történetet, de az mindig ebből a teljes elszigeteltségből és csöndből fakadt. Azt hiszem, ez az atmoszféra maradhatott meg bennem annyira erősen, hogy ma is azt gondolom minderről, hogy fontos.
  • ​Művészként élek, ami megdöbbentő érzés, egyben tökéletes luxus. Ha az ember megkapta ezt a hihetetlen lehetőséget a szabadságra, determinálva van, és ennek meg is kell felelnie. Olyasmit szeretnék létrehozni, ami a közönségből érzéseket vált ki, ami elragadja őket valamerre – ám ezért keményen kell dolgozni.
  • Az alkoholizmusban tudtam megízlelni a függetlenség és a szabadság érzését, de felelőtlen voltam, és függeni kezdtem az ivástól. Ilyenkor azt hiszi az ember, hogy jobban érzi magát, pedig csak elodázza a bajokat – voltaképpen halogatja saját magát.
  • ​Ha megcsináltam egy darabot, soha nem rendezem meg mégegyszer. Más produkcióban sem nézem meg újra, mert túl közelinek találom. Mindig el akarok menekülni magamtól, de persze magamból kiindulva tudok csak írni – ördögi kör.
Mikulásnapi kedvezmények az Orlai Produkciónál

Mikulásnapi kedvezmények az Orlai Produkciónál



Prológus a Tengeren elé

Ez itt már a végnek vége. Véglények egy lepusztult házban, közel a tengerhez, csak egy rövid séta a kikötőhöz, ott a végtelen nagy víz – nincs tovább. Richard, a báty, nemrég megvakult, most whiskey-k és sörök közt esik-bukik, már amikor mozdulni bír, kifúrja magát saját ürülékéből, de azt is csak azért, hogy remegő kézzel kitapogassa a következő poharat. Eleget látott már, nincs mit nézni a világon, elég azt cinikus humorral és bölcsességnek tetsző, menthetetlen közönnyel elviselni, és óbégató Lear királyként, kicsinyes zsarnokként uralkodni tenyérnyi trágyadombján. Öccse, Sharky, végigjárta útját, hazatért, talán végleg. Túl családon, otthonon, szeretőn és pökhendin odavetett, alkalmi melókon, túl mindennapos, véres bunyókon, talán gyilkosságon is, túl az utolsó utáni, milliomodik újrakezdésen: és most némán, makacs, konok, kataton-tevékeny zártságban nem akar már semmit, csak nem inni végre – és perszehogy inni fog. És eljön érte az ördög. A titokzatos és hűvös humorú Mr Lockhart, aki maga sem veti meg az italt, emlékezteti Sharky-t: egy kártyajátszma még hátravan. Karácsony van máskülönben, és a kártyasztalnál ülőket elnézve lemondón legyintsünk hozzá: a szeretet ünnepe. A vaksi Richard és a teszetosza, jámborságban bűnös, pápaszemét nem lelő Ivan együtt csak-csak kitesznek egy kártyást. Utóbbi kapkodva próbál mindenkinek megfelelni: feleségnek, gyerekeknek, cimboráknak, egyszerre mond igent és nemet, hogy semmiből semmi ne következzék, folyvást csak menekül, „én nem vagyok itt”, tagadja le magát, hogy újra a pohár után nyúljon, mindezt egészen addig, talán épp mostanáig, amíg csak senki nem keresi. Nicky nem nagy játékos, inkább csak kisszerű szélhámos, jó lenne nyerni, de inkább csak nem veszíteni, átcsúszni mindenen és kis stiklikkel megúszni az életet. Járnak a lapok, hol itt, hol ott gyűlnek a pénzek, de Sharky tudja, nem ez a tét. Nem bírja tovább, felhajt egy pohárral, aztán többel. Tudja, hogy az ördög nyer. Nyernie kell, hisz Sharky bűnös. És kitől várhatna megbocsátást: a felesége ágyába járó, nyegle kis pöcstől, Nickytől?, a folyamatos önmentésben magát saját hajánál fogva rángató, kedves szerencsétlentől, Ivantől?, vagy tőle, a sötétség birodalmában trónoló, kíméletlenül önző Richardtól, a bátytól, aki érzéketlenül dirigál, és tör-zúz, hisz úgyis mindegy?! Már csak a lapjárás marad – és igen, az utolsó, döntő játszmában kezében egy négy nyolcasból álló póker...
Mr Lockhart lerakja négy tízesét. Sharky feláll, indulásra kész. Ez volt az otthona: lerohadt falakkal, szaros-huggyos szőnyeggel-padlóval, évszázadokon át koptatott, sánta asztallal, hektoliternyi Guinnessekkel és whiskey-kkel... Nicky üres zsebbel ingyen fuvarra pályázik, Mr. Lockhart még az ajtón innen, de gondolatban már kinn, a tengeren, Ivan boldogan kajabál, mert brunyálás közben meglelte pápaszemét. Richard megszólal.
Állnak, várnak, menthetetlen alakok. Embertársaink.
És újra megnézik a lapokat.

Karácsony van.

Bérczes László
(eredetileg megjelent a Hajónapló 2008/5. számában)
Tengeren - telefonos próbafotók

Tengeren - telefonos próbafotók

A képre kattintva galéria nyílik.

Nézői vélemények a Telefondoktorról

Nézői vélemények a Telefondoktorról


  • “Menjetek, szuper!”
  • “Ezt megnézném megint, annyira jó volt”
  • “Jó humorú, lendületes előadás volt, remek színészi alakítással.”
  • “Nagyon jól szórakoztam!”
  • “Nagyon jó darab! Nézze meg, aki teheti!”
  • “Nagyon tetszett! Nem csak jól megírt, szórakoztató darab volt, de fantasztikus színészi teljesítmény amit láthattam. Gratulálok, és köszönöm az élményt!”
  • “Göttinger Pál hatalmasat alakított, fantasztikus színész!”
  • “Nagyon jó darab és alakítás. Két alkalommal is láttam.”
  • “A Göttinger Pál fantasztikusat alakított. Komoly teljesítmény 1,5 órát úgy előadni, hogy észre sem vettem az idő múlását. A darab sem semmi - végül is az élet maga egy szeletben, sok fordulattal, humorral, kérdésekkel…”
  • “Fantasztikus előadás, Göttinger Pál alakítása egészen rendkívüli színészi teljesítmény! Gratulálok!”
  • “Fantasztikusan tehetséges művész, remek - humoros előadás !”
  • “Sokat nevettünk.”
  • “Féltem, hogy egy színész nem tudja végig fokozni a hangulatot, de igen! Szinte hallottam, láttam a vonal túlsó oldalán lévőket is.“
  • “Nagyon tetszett a darab, épp egy ilyen humoros előadást szerettünk volna szerda estére. Remek alakítás, amit a hangszínekkel és változatos mimikával tett Göttinger Pál színessé. Le a kalappal a 90 perces önálló esthez!”
  • “Remek kikapcsolódás, Jó humorú, pörgős,remek nagy színészi alakítás!”



ÖT FÉRFI A TENGEREN: DECEMBER 13-ÁN BEMUTATÓ HORVÁTH LÁSZLÓ ATTILÁVAL AZ EGYIK FŐSZEREPBEN

Ez itt már a végnek vége. Lepusztult ház, közel a tengerhez, csak egy rövid séta a kikötőhöz, ott a végtelen nagy víz – nincs tovább. Richard, a báty, nemrég megvakult, most whiskey-k és sörök közt esik-bukik, már amikor mozdulni bír. Richard szerepében Horváth László Attilát látjuk majd Conor McPherson Tengeren című színművében. Bemutató december 13-án a Krúdy Kamarában.

– Játszottál vak embert korábban?
– Nem.

– Jelent valami különlegességet a szerepformálásban?
– Óriási különbséget, hiszen csak elképzelni tudom, milyen egy nem látó ember, ha találkoztam is már élőben ilyennel. Tegnap a televízióban láttam egy filmet, az egyik szereplő vak – igen jó színész volt! –, ezért jobban figyeltem, mi az a lényeges, felismerhető attitűd, ahogyan látja a világot, mi az a viselkedés, ahogyan kezeli helyzetét. Más a mozgás, más hangon beszélnek. Hátulütője a szerepnek, hogy nem szabad kiesni belőle soha. Véletlenül sem bukhatok le, hogy én, a színész, igazából látok. Karácsonykor játszódik a történet. Az öcsémmel élek (Illyés Ákos játssza), aki hosszú idő után hazajött, hogy úgymond engem gondozzon, de a valódi ok az, hogy befuccsolt az élete. Éldegélünk szépen, gyermekkori barátommal (Tóth Károly) eliszogatunk, elkártyázgatunk.

– Ez egy alkoholista csapat?
– Mondhatni (szünet, aztán halvány mosoly az arcán). De nagyon kedélyesen éljük az életünket! Egyszer betoppan a barátunk (Nagyidai Gergő) és hoz magával egy idegent (Kálid Artúr), akit valamelyik kocsmában szedett fel. Elhozza pókerezni. Furcsa és pénzes, majd kiderül az illetőről, hogy maga az ördög, és az öcsémért jött, akinek van egy folt a múltjában, és most itt az ideje, hogy elvigye őt.

– Azért 16 éven felülieknek szól a darab, mert keményebb, vagy trágárabb a szöveg?
– Szókimondót mondanék, nem trágárt (elgondolkodik). Meglehetősen szókimondó, szabadszájú. Ahogyan öt férfi egymás között italosan, kártyaparti közben megnyilatkozik... Nagyon megkedveltem ezt a színdarabot. Azt a témát feszegeti, ami – többek között – kifejezetten érdekel. Már jó néhányszor elmondtam, hogy engem igazából már így, 56 évesen a nagy történetek vonzanak: becsület, vallás, haza, önfeláldozás stb. Ez a darab bizonyos tekintetben egy vallásos mű, nagyon egyszerűen, pontosan és lélekmelengetően (nem túlzás ez a szó!) beszél a kegyelemről, megváltásról. Sok humorral.

– Mikor megláttad a szövegkönyvet, elkezdtétek az olvasópróbát, te már érezted, hogy ebből nagy dolog kerekedhet ki?
– A színdarab hírét hallottam, már akkor nagyon elkezdett érdekelni. Évek óta beszélgetünk róla a rendezővel, Göttinger Pállal, és most eljött az ideje, hogy megcsináljuk. Ő rendezte már, 2008-ban, a Bárkában, az volt az első magyarországi bemutató. Úgy tudom, itthon mi visszük színre másodikként. Igaz, jelenleg a világban 46 helyen játsszák Londontól a Broadwayig. Pali és én hasonlóképpen gondolkozunk színházról, a világ megközelítéséről, előadásokról – olyanokról, amik az emberről és az életről mesélnek. Jómagam nagyon szeretem ezt a stílust és azokat a darabokat, amelyeket rendezőként választ.

A Tengeren előadás mellett Horváth László Attila látható még a Balfácánt vacsorára! és a Mesél a bécsi erdő című színdarabokban is.

Forrás: NYIREGYHAZA.HU, Szerző: Kováts Dénes


Bemutató: 2019. december 13. Krúdy Kamaraszínpad
Jegyek kaphatóak: ITT!

Karácsonyi bérlet az Orlainál

Szív és lelkesedés, üzleti érzékkel

Orlai Tibornak mindkét szülője kultúrakedvelő volt, mindenhova vitték magukkal a kis Tibort. Ő leginkább a színházlátogatásokat élvezte, mégis nagy véletlenek kellettek ahhoz, hogy a színház legyen a főállása. Ma viszont már több mint tízéves múltra tekint vissza az Orlai Produkciós Iroda, amely többek között Hernádi Juditnak, Kern Andrásnak és Kovács Patríciának ad munkát. Orlai bátorságát pedig mi sem jelzi jobban, mint hogy Gálvölgyi János nála játszhatta el a Hullaégetőt. Ez régi álma volt Gálvölgyinek, csak éppen egyetlen rendező sem merte színpadra állítani. Orlainak ezt is sikerült feloldania!Mint ahogy sikerült teljesítményalapú bérezést társítania a színházcsináláshoz, és az üzleti modell működik! Ez is kellett ahhoz, hogy az egyik legjelentősebb művészszínház húzóemberével erősíthesse meg alkotóközösségét. Vagy hogy Szabó Kimmel Tamás nemet mondjon egy filmes ajánlatra. De Orlai Tibor mesélt fájóbb történetekről is. Kadarkai Endre kérdésére felidézte, ő hogyan élte meg azt a próbafolyamatot, amelyről Verebes István keserűen írt a memoárjában, és ami odáig vezetett, hogy komoly válságba került Verebes és Kern András több évtizedes, mély barátsága.

Az adásban elhangzó hivatkozás:
  • Hat hét, hat tánc
  • Az adásban elhangzó Ötvös András-bejátszás a Presszó című podcastből való
  • Az adásban elhangzó Szabó Kimmel Tamás-bejátszás az Index Kultrovat című podcastjéből való

Mikulásnapi vásár az Orlainál

Mikulásnapi vásár az Orlainál


Black Friday az Ördögkatlanon!

Black Friday az Ördögkatlanon!

Ma (2019. november 29.)  nálunk is kitört a fekete péntek!

Vásárold meg kedvezménnyel a bérleted a 2020-as Ördögkatlanra,
Figyelem! A Szkénében csak készpénzt és papíralapú utalványt tudunk elfogadni!





Az ember tragédiája - V. szín

Az ember tragédiája - V. szín







A Színházak Éjszakája bemutatja: Madách Imre: Az ember tragédiája 2019. 

Több száz magyar színművész vállalta, hogy pársoros részleteket mondjon mobiltelefonja kamerájába Az ember tragédiájából. A monumentális kezdeményezés célja, hogy 2019 decemberére összeálljon Madách halhatatlan drámai költeménye - szinte a teljes hazai színházi szakma részvételével. A Tragédia ebben a formában való megörökítése az utókornak izgalmas, szép lenyomata korunk színházi életének. ////////////////// 

Együttműködő partner: MASZK Országos Színészegyesület 
Szakmai mentor: Hegedűs D. Géza, Majsai-Nyilas Tünde, Vecsei H. Miklós 
Projektmenedzser: Spilák Klára 
Vágó: Nagy Ilka Janka 
Hangmester: Seidl Domokos 
Ötlet, projektvezető: Komáromi György

Dinyés Dániel az Operabeavatóról és sok minden másról

Ördögkatlan videóajánló - after

Ördögkatlan videóajánló - after

A Tengerenről a nyíregyházi Szieszta c. műsorban

A Tengerenről a nyíregyházi Szieszta c. műsorban

Át a falon - beszélgetés a Tengeren fordításáról Upor Lászlóval​

Át a falon - beszélgetés a Tengeren fordításáról Upor Lászlóval​

Upor László dramaturg, műfordító (fotó: Szokodi Bea)
Hogyan találkoztál a drámával?

A szerzőt ismertem – fordítottam egy másik darabját, A gát címűt, amit Csíkszeredában játszottak is. McPhersonnak az volt az első ”drámaszerű” drámája, az tette őt igazán ismertté. Volt előtte több érvényes kísérlete, amelyek feltűnést keltettek a színházi világban, ám ezek csak monológ-sorozatok voltak színházi helyzetek nélkül. A gát után elolvastam még pár szövegét, és annyiban maradtam Conorral, hogy érdekes szerző, akit figyelni kell. Taps, függöny. Aztán egy rendező szakos fiatalember, aki részben az én közreműködésemmel hosszas hónapokat töltött Londonban, hazatérése után lelkesen közölte, hogy az út az egész életét megváltoztatta, és hogy van itt ez a bizonyos ír darab, amiről a szakdolgozatát írná. Kezembe nyomta a szöveget, és felkért, hogy legyek a konzulense. Így kezdtem el foglalkozni a jelen McPherson-opusszal. A hallgató egy koncepcióvázlatot dolgozott ki arról, mi is lenne, ha megrendezhetné a drámát Magyarországon. Sokat beszélgettünk róla, mígnem ott ültünk az államvizsgán nagy komolyan egy nagy komoly asztal két oldalán, és én nagy komolyan föltettem neki a kérdést – miután a dolgozata egy része arról szólt, hogyan tört bele a bicskája a fordításba –, vajon ha valóban színre vihetné a darabot, kivel fordíttatná le. Ő csuklóból azt felelte: „Hát kivel?! Veled.” Rettenetesen elvörösödtem, mert természetesen nem ezt akartam kiprovokálni, hanem hogy beszéljen a szöveg természetéről, és arról, hogy ez milyen kultúrájú fordítónak felelne meg. Akkor ennyiben maradtunk, majd a harmadik felvonás következett, amikoris ez az egykori hallgató (Göttinger Pál, persze) egyszercsak fölhívott, hogy lenne itt ez a dolog: a Bárkán rendezné a darabot, és tényleg fordítsam le. Azonnal beköltözött a szívembe a jeges rémület, hiszen második felvonásunk középső jeleneteiben – midőn az a bizonyos szakdolgozat íródott – arról próbáltam őt meggyőzni, hogy ezt a drámát lehetetlen magyarra átültetni.

Milyen aggályaid voltak?

Csak a szokásos. Ami ilyenkor szerintem minden fordítóban felmerül. Egyrészt, hogy ez ugye eleve lefordíthatatlan. Másrészt: ha lefordítható, akkor biztosan nem én leszek az, aki ezt meg tudja csinálni. Harmadrészt: ha mégis képes vagyok rá, mennyi minden marad, amit mégsem sikerül megoldanom. Az egyik legnagyobb nehézség a konkrét nyelvi probléma – hogy egy nagyon erősen helyhez kötött dialektust át lehet-e emelni bármilyen más nyelvbe. A másik az ezzel szorosan összefüggő kulturális kérdés, azaz hogy mindaz, ami a nyelv körül, illetve a nyelven túl van – a rengeteg kimondott és ki nem mondatott kulturális utalás –, mit jelenthet a magyar olvasó vagy néző számára.

Ez általános fordítói probléma, vagy ebből a szempontból a Tengeren speciális szöveg? 

Ez általában így van, de valószínűleg minden fordítónak más okoz nehézséget egy-egy szöveg kapcsán. Én azt gondolom – leszámítva az absztrakt, illetve a kizárólag univerzális nyelvi panelekből felépülő drámák szélsőséges eseteit –, hogy a fordítás mindig halálugrás. A legegyszerűbbnek tűnő szöveg harmadik mondatánál is hasra eshet az ember abban, hogy ezt vagy azt csak azon a nyelven, csak abban a nyelvi közegben és csak azon az absztrakciós szinten lehet úgy mondani: más nyelven, más emberek szájából, más absztrakciós szinten teljesen másképp működik.

Az nem könnyített a helyzeten, hogy kortárs szerzőről van szó?

Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Kortárs szerzőt, ha szerencsénk van, föl lehet hívni, le lehet vele ülni egy kávéra (vagy sok sörre), mélyen a szemébe nézni, és megérteni, hogyan gondolkodik. A második legszerencsésebb esetben ugyanezt meg lehet tenni valakivel, aki őt személyesen ismeri vagy ugyanabból a közegből származik. Ez hatalmas előny, és akkor még ott a lehetőség, hogy az ember közvetlenül is megismerheti magát a közeget. A mai Írországba, ha nem is könnyen, de eljuthat az ember, beülhet azokba a bizonyos kocsmákba, beszélhet azokkal az emberekkel, akikről a szereplőket mintázták – ilyen értelemben közelebb lehet kerülni a darabhoz. A klasszikusokkal ezt nem tudjuk megtenni, viszont annak megvan az a mérhetetlen előnye, hogy a szövegeket eltávolítottabb helyzetben olvassuk/halljuk. Mivel a klasszikus művektől nem várjuk el, hogy egy valóságos és ismerhető konkrét világból szólaljanak meg, a fordító is szabadabban bánhat a nyelvvel.

A Tengeren szereplői a mai ír köznyelvet beszélik?

Semmiképpen nem elemelt-stilizált nyelven beszélnek, noha van benne egyfajta sűrítettség – de ez színpadi szöveggel nem is lehet másképp. A moziban a vetítés és a képkivágás eltávolít, a real time illúziója a filmes műfajban mégis meg tud valósulni: elvileg elképzelhető, hogy leteszi az ember a kamerát egy pontra, ami előtte lejátszódik, az azonos önmagával, és „tiszta” valóságként fogadjuk el. A színházban ezzel szemben elképzelhetetlen a nem-sűrítés és a valóságtól való nem-eltávolodás: hogy valaki teljességgel és kizárólag „önmaga”. (Vannak persze kivételek, de ezeket soroljuk mondjuk a performansz műfajába.) A sűrítés a színpadi elemek mindegyikében megjelenik, így a nyelvben is. Amennyire ezen belül realistának nevezhetünk egy nyelvi közeget, úgy és annyira a Tengeren nyelve az. Minden szereplő a mai beszélt nyelven szólal meg, illetve vannak kisebb „poétikus” kitérők, de ezeket a vargabetűket is a Dublin mellett élő, valóságos figurák teszik, nem pedig kreált hősök.

Említetted a darab helyhez kötött dialektusát. Ez az ír nyelv egyik helyi változatát jelenti, vagy pedig azt, hogy maga az ír az angol egy speciális nyelvjárásaként jelenik meg?

Írországon belül is létezik több dialektus, de összességében véve „az” ír az angol egyik nagyon karakteres változata. A fordítók ezzel különféleképpen próbálnak megküzdeni. Ha az írt valamilyen „ízes” magyar nyelvjárásként fordítjuk, ingoványos talajra lépünk, mert olyan színt, olyan kulturális hátteret adunk hozzá a szöveghez (a darabhoz!), ami eredetileg nem sajátja. Van aki úgy dönt, hogy teremt a szereplőinek egy egészen új nyelvet. Én azt vallom, a fordító legyen a lehető legkevésbé feltűnő. Fontos, hogy ezek a szereplők a saját közegükben természetesen használják a saját dialektusukat, ami csak a kívülről jövő fülének idegen. Ha mi ezt nyelvi sziporkákkal elfurcsítjuk, kreálunk hozzá egy elképzelt nyelvet, az nem közelít ahhoz a világhoz, amelyben a darab játszódik, hanem eltávolít tőle. Olyan, mintha a szereplők nem is a maguk anyanyelvét beszélnék. Ilyenkor a szöveg elválik a figuráktól és a helyzettől, és nem azt a feladatát teljesíti be, amit kellene. Elvész belőle az, ami egy dialógust drámaivá tesz, és a mondatok nem a szituációt élik és mozgatják tovább, hanem magáról a nyelvről és a fordítói bravúrról kezdenek szólni. Arról, hogy a fordító milyen remek fordulatokkal tudja mulatságossá vagy szánandóvá tenni a figurákat.

Ezek szerint, ha valaki Angliában írül beszél, annak nincs negatív konnotációja.

Az angolszász nyelvi közeg sokféleségének köszönhetően nincs egyetlen „domináns” köznyelvi dialektus. De a saját(os) nyelvhasználat megkülönböztető funkciója sokkal erőteljesebb és differenciáltabb, mint nálunk – a beszédmód alapján pontosan ”belőhetjük”, ki kicsoda és honnan jött. Ha Angliában színpadra állítanak egy darabot, a jellemábrázolás nagy részét kapásból el lehet hagyni, mert ahogyan a szereplő megszólal, rögtön elárulja, milyen kulturális közegből származik, és ez nagyban meghatározza a cselekvés-módját is. Nem arról van tehát szó, hogy ha valaki ír (vagy bármilyen más azonosítható) dialektust beszél, akkor az különös, mulatságos vagy szánalmas, hanem arról, hogy pontosan tudhatjuk róla, kicsoda. Ez az ábrázolási szint magyar színpadon szinte biztosan elvész.

A darabbeli szereplők mindegyike egy nyelvjárást beszél?

A legtöbb szereplő ugyanazt a nyelvet használja – az egyik kicsit bátrabban, a másik kicsit bátortalanabbul. Van, aki pazarul variálja a szellemesebbnél szellemesebb fordulatokat, és élvezi, hogy milyen nagy hangon tud nagyokat mondani; úgy tekeri-facsarja a kifejezéseket, hogy látszik, mekkora örömet okoz neki a beszélés. A többi ebben gyávább, mégis nagyjából ugyanazon a nyelvi skálán mozognak. Van azonban egy szereplő, aki idegen ebben a közegben, de ide akar tartozni, illetve ide tartozónak akarja mutatni magát. Az ő beszédében van egy kis „csúszkálás”, ha úgy tetszik, egy költőibb, absztraktabb, elvontabb réteg keveredik a földhözragadtsággal. Bonyolítja a helyzetet, hogy az a figura, akinek a bőrébe belebújik, maga is kicsit a társai fölött áll.

Nyelvileg mi jellemző a szereplők beszédére?

„Hogyan beszéljünk kevés szóval gazdagon”.

A kacifántos káromkodásokra gondolsz?

Nem, a káromkodás csak ragasztója ennek a nyelvnek, vagy mondjuk a karton, amire rá vannak applikálva a szavak. Az érződik, hogy te élvezted ezeknek a fordítását. Ha az ember kicsit jobban figyel, észreveszi, hogy a káromkodásokban finoman el(r)ejtett szavak tulajdonképpen a titokzatos szereplőre mutatnak, és a nyelvi humor játékosságával felvezetik a darab misztikus, elvont, poétikus rétegét. Lehet, hogy egy egészen picit csaltam, és olyat csináltam, amit másnál én magam is elítélek. De talán mégsem feltűnő. Kicsit én is úgy voltam, mint a Richard nevű szereplő, aki halálosan élvezi, hogy ő még olyanabbat tud mondani, és a maga módján óriási verbális fölényre tesz szert. Pici jutalomjátékokat próbáltam minden szereplőnek adni, de egyáltalán nem a darab eredeti nyelvével és szellemiségével ellentétesen. Én is megtaláltam a magam élvezetét benne, és azt éreztem, a szereplők is élvezik, hogy így beszélhetnek. Ez jó érzés. Végül is lehet álszent mód tagadni, de mégiscsak én tanítottam meg őket magyarul.

A fordítás során adódott-e olyan probléma, aminek kapcsán megkerested a szerzőt?

Nem, McPhersont nem ismerem személyesen. Mázlista vagyok, mert egyébként sok szerzővel egészen jó a kapcsolatom, vele még nem találkoztam. Az eredeti produkció dramaturgja jó barátom, beszélgettünk is, de ettől függetlenül meglepő gyorsasággal szűkült az olyan problémák köre, amelyekhez külső segítségre lett volna szükség. És maradt a belső problémáknak az a szép nagy köre, ahol az ember pontosan tudja, mit kellene megoldania, csak nem találja a módját.

Mik voltak ezek? Én egy olyan változatot olvastam, amelynek a címlapján az szerepelt, hogy „Tengeren – még mindig munkacím”.

A címet sokáig kerestem. Az angol seafarer szó szerint tengerészt jelent, ám nem ez a lényeg, hanem hogy egy nagyon ismert óangol költemény címével azonos (a vers mellesleg – mint ez a darab – a dermesztő magányról is szól). Ha holnap összeütök egy drámát, és azt írom rá: Az apostol, teljesen mindegy, hogyan kötődik az elbeszélő költeményhez, a cím mindenkinek behoz valamilyen plusz jelentést, akár olvasta Petőfit, akár nem. Viszont ha magyarul azt mondom, hogy „tengerész”, akkor a csíkos pólóra és a matrózsapkára asszociálunk. Olyan címet kellett tehát találnunk, amiben benne van a tenger mérhetetlen távlata és szélessége, de eszünkbe juttatja a magányt, a számkivetettséget is. Ez az egyszerű szó: tengeren talán – remélem – elég sokat hordoz ebből.

Milyen verziók voltak még?

Volt egy időszak, amikor elkezdtem Ajvazovszkij- meg Turner-képekben gondolkodni, és hatalmas melodramatikus hullámokat, szeleket, tajtékot meg ködöket verbálisan belekeverni abba a bizonyos bödönbe – de sehogy se tudtam kibékülni ezekkel a bombasztikus címekkel. Viszonylag későn, majdnem a darab végén kapunk magyarázatot arra, miért ez a darab címe. A cím egyik funkciója mindig az, hogy az előadás egy bizonyos pontján a néző a homlokára csapjon, és összeálljon neki a kép. A másik funkciója pedig az, hogy még mielőtt bemenne a színházba, legyen valami fogalma arról, milyen világú darabot fog látni.

Volt-e más olyan kifejezés, amiről azt hitted, hogy nem lehet lefordítani? Vagy amiről utólag azt érezted, hogy nem sikerült maradéktalanul megoldanod?

​Rengeteg, mint mindig. De aztán valamire jutunk egymással, a szöveg meg én – általában. Az ember tudja és mérlegeli, hogy adott választással milyen jelentéseket, színeket veszít, ehhez képest próbálja megtalálni az optimális megoldást. Ha van. A darab egy döntő motívumához „sajnos” duplafenekű nyelvi játék kötődik. A titokzatos Mr Lockhart (aki maga az ördög) kerek perec közli Sharky nevű hősünkkel, hogy a lelkéért jött, és még ma este átviszi őt a falon – szó szerint „through the hole in the wall”, azaz „a falban lévő résen át”. Csakhogy amikor Sharky veszít a döntő pókerjátszmában (ami azt jelenti: bizony, itt a vége), azt mondja, elmegy pénzt kivenni „from the hole in the wall”, azaz a bankautomatából – az angol szlengben ugyanis ezt is így hívják. Lehetetlen feladatnak tűnt: azzal mégsem riogathat az ördög, hogy átviszi valakinek a lelkét a bankautomatán, csak azért, hogy fél órával később, amikor Sharky pénzért indulna, minden „a helyére kerüljön”. Erre azt a zseniális kényszermegoldást szültem, hogy kettéválasztom azt, ami egyben úgysem működik: egyrészt Lockhart továbbra is át akarja vinni Sharkyt „a falon”, másrészt a bankautomata legyen a helyiérdekű végállomásán. Így aztán rendkívül fenyegető kétértelműséggel előre lehet vetíteni: „Végállomás, kiszállás, nincs tovább” – ésatöbbi. Szépen kidolgoztam ezt a változatot, a rendező egy darabig örömmel elfogadta, aztán fanyalogni kezdett, mire én bosszús lettem, de kénytelen voltam más javaslattal előállni – ami végül sok gondunkat oldotta meg egycsapásra. Sok incifinci szálat jobban egybesodort. Azt hiszem. Mindenesetre az a fránya automata átköltözött a kikötőbe, ahonnan szépen, szomorúan, magányosan el lehet hajózni azon a bizonyos tengeren.

Miklós Melánia interjúja, amely a Hajónapló 2008/5. számában jelent meg
Operajátszóház kicsiknek - idei időpontok

Operajátszóház kicsiknek - idei időpontok


Egy segítségkérő hirdetmény az Operabeavató csapatától

FIRKIN feat. PALI AZ A38 HAJÓN!

FIRKIN feat. PALI AZ A38 HAJÓN!

2020. január 31.

További részletek hamarosan!

Vendégek:
  • Barcza Gergő (Besh o droM)
  • Pettik Ádám (Besh o droM)
  • Göttinger Pali (ex-Firkin)
JEGYEK
Early-bird: 2490.- (december 15-ig elérhető)
Elővét: 2890.-
Normál: 3890.-

Online: https://www.a38.hu/hu/program/firkin-hu-18108
Papírjegyek az A38 pénztárában!



Egy cikk a Tengeren-produkció honlapjáról

Egy cikk a Tengeren-produkció honlapjáról

Göttinger Pál


Amennyire most tudom, szívesen csinálnék olyan színházat, ahol az elmesélt történet tisztán és világosan áll, nem rakódik rá a „mit akar ezzel mondani” és a „hogy jön ez ide” tehertétele. Ahol a történetmesélés ugyanaz a gesztus, ahogy az az ebben a darabban bőven exponált ír kocsmakultúrában szokásos. Nem az írség vonz benne, hanem az a mentalitás, amit mondjuk az ír zene is képvisel (és tett világhírűvé). Az írek kocsmaasztalainál sokszázados és ma is élő hagyomány a történetek sokszori újramesélése - a mesélő ilyenkor estéről estére: magáról beszél. Ahogy a dalban is a saját fájdalmáról vagy öröméről énekel, szóljon bárakármiről, és ismerje a hallgatóságból akár mindenki, és mondjuk mindenki máshogy, és hallja mindegyikük századszorra. Hősei lehetnek tengerészek, katonák, vadorzók, kopók, elnyomottak, elnyomók, öntelt kisemberek, vén boszorkányok, utazók és otthagyottak, lányok, fiúk, szerelmesek és ősellenségek – mindegy, ismerősök. Megkapó öniróniával, humorral, és az ezek mögül előbújó fájdalommal és mérhetetlen közvetlenséggel beszélnek és kérdeznek arról, ami mindannyiunkat szíven üt, és még az se baj, ha főleg esténként, és főleg sör mellett. Hogy hogy is van ez a világ, a szerelemmel, a halállal, a ragaszkodással, meg a kiszolgáltatottsággal, meg a játékossággal, a rendezetlen meg az effélékkel. Barátságos, végtelenül egyszerű zene ez.

Nem tudhatok sokat arról, mi játszódik le egy egyedül maradt férfi fejében, ha ötven-hatvan éves, nem tudhatom, az ő halálfélelme hogyan munkál benne. Pedig, ha van visszatérő témája McPherson műveinek, akkor ezek egyike az a félelem, hogy az ember végül egyedül végzi. Ő azt mondja egy helyen: „Azt hiszem, vonz és taszít az elszigetelődés. Megrémiszt. Ezért írok inkább idősebb szereplőkről, mert számukra a tétek valahogy nagyobbak. Ha az ember 21 évesen azt mondja a másiknak, akivel együtt él, hogy baszódjon meg, nem nagyon törődik vele. De ha az ember ezt az élete vége felé mondja, és az illető, akinek mondta, kisétál és otthagyja - mi lesz akkor?”

De tudok a számonkérhetőségről, arról a félelemről, hogy az ember nem tudja úgy élni az életét, hogy ne lenne benne az a mindent átható érzés, hogy tartozásokat halmoz fel, hogy a jóért tartozik valakinek, de a rosszért is meg kell fizetnie. Nem tudom, mennyit érnek a kudarcaim, a kihagyott lehetőségeim, az elmismásolt feladataim és a restségből végbe nem vitt teendőim, hogy a nekem jutott, a körülöttem lévő embereknek mennyire lehettem vagy lehetek hasznára, és főleg hogy mindebből mennyi múlik tényleg rajtam. És kinek kell elszámolnom majd.

Conor McPherson darabjának legizgalmasabb kérdése a gondviselés, a kegyelem problémája. Annak a kijelentése, hogy a gondviselés az a másik ember. Anélkül, hogy tudnánk róla, esetleg anélkül, hogy akarnánk, tehát nem tudatosan, hanem egymásrautaltságunkban vagyunk egymás támaszai. Védhetetlen ócskaságunk elől egymásban találunk menedéket.


(...)


Végül a szöveget nem én, hanem a nagyszerű Upor László készítette el, mire oda jutottunk, hogy magyar színpadra állíthassuk ezt a művet, 2008-ban, az akkor még létező Bárka Színházban. A Bárka társulata remekelt, szaktudást, színészi alázatot és hitet, és mérhetetlen szeretetet öntött az anyag sorai közé. Az előadás a színház bezárásáig repertoáron maradt, 87 alkalommal játszottuk el.

Huszonöt éves voltam a bemutatókor.

Most, tizenegy évvel később, Horváth László Attila színészetének hallatlan kvalitásain felbátorodva összeszedtem a bátorságom, hogy újra ehhez a darabhoz nyúljak. Tizenegy ilyen év (25 és 36 között) rengeteg idő, a felnőtté válás leckéit, talán azt mondhatom, letudtam mostanra. Készen állok rá, hogy ugyanazzal a szeretettel, de összehasonlíthatatlanul nagyobb felkészültséggel újra nekifogjak elmesélni ezt a történetet.

Izgatott vagyok, mint karácsonykor. Nézem a színészeket (köztük külön büszkeséggel a Mr Lockhart szerepét őjra elvállaló Kálid Artúrt), hogy kibontogatják a szöveg mondatait, mint egy-egy kis karácsonyi ajándékot.

Dolgozunk. A próbateremben minden nap karácsony.

Conor McPherson drámaírói munkássága – ördögűzés.





16 éves a Momentán Társulat

Hétvégén ünnepelte születésnapját a Momentán Társulat, immáron 16 éve nyújtanak előadásaikkal valódi közösségi élményt a személyesség, a kapcsolódás és a humor révén. A 12 fős társulat számára az improvizáció nem csak egy színházi forma, világszemléletként tekintenek rá, amely figyelemre és a pillanat megélésére tanít, ezt közvetítik előadásaikkal is.

A hétvégi jeles alkalmat három vadonatúj bemutatóval ünnepelték. Pénteken mutatkozott be a Community című darab, amely igazi nemzetközi improélményt ígér: egy bolgár, egy dán, egy finn, egy litván és egy szlovén színész boncolgatja a közösség szó mai jelentését a társadalmi-kulturális-politikai előadás keretében. Szombaton este mutatták be a Gyilkosság az Ó utcában című misztikus improvizációs estet, ahol a nézők egy igazi gyilkossági nyomozásban vehetnek részt, és ebben maga az áldozat kéri a segítségüket. A vasárnap esti Dzsinn című darab pedig azt a kérdést járja körbe, hogy mi történik akkor, ha véletlenül valóra válnak az álmaink, vagy ha éppen nem…

A 2010 óta saját játszóhelyet fenntartó társulat új bemutatóin, illetve repertoáron lévő előadásain keresztül mindenki bepillanthat az igazi Momentán-életérzésbe, várnak mindenkit a Budapest szívében található Ó utcai teátrumba.

Már szorul a hurok

Rozgonyi - Kulcsár Viktória, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház ügyvezetője, a Füge Produkció elnöke

A kulturális tao megszűnésének nem egy vesztese van. Bár a Jurányi és a Füge pályázott, máig nem kapott kompenzációs támogatást, s ha kapnak, akkor is csak jóval kevesebb jut nekik, mint amennyi a 2018-as jegybevétel alapján járt volna. A hét­éves kortárs művház működéséről és jövőbeli kilátásairól beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az elmúlt fél év döntő kérdése volt a kulturális szférában a taotámogatás megszűnése, annak pótlása, hogy mely intézmény végül mennyi pénzt kapott, vagy mennyit nem a tao helyett. A Füge és a Jurányi eddig nem kapott semmit.

Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Való igaz, azon kevesek közé tartozunk, akik még mindig nem tudják, miből fognak gazdálkodni. Azt reméltem, hogy legkésőbb a nyáron kiderül, de sajnos máig sem tudtuk meg. Beadtuk a taokompenzációs pályázatot még áprilisban, több más szervezettel együtt kiválasztottak, és átfogó ellenőrzés alá vetettek bennünket. Ennek, úgy tudom, már megvan az eredménye, vagyis elvileg lezárult a vizsgálódás, ám egyelőre nem kaptunk tájékoztatást.

MN: Milyen ellenőrzés volt ez?

RKV: A minisztérium által elrendelt ellenőrzés, amely az elmúlt három év teljes jegybevétel-adatszolgáltatással kapcsolatos papírhalmait nézte át.

MN: Miért volt erre szükség?

RKV: Azt lehet tudni, hogy a szakmai döntés megszületéséhez kellett háttéranyagként. Úgy tudom, ennek alapján dönt az államtitkár. De kaptunk egy számvevőszéki ellenőrzést is. Azt is megcsináltuk, az még elvileg nem zárult le. Elég speciális struktúrájú szervezet vagyunk, mert a Füge mint produkciós ernyőszervezet jogosult a taóra. 2008 óta több mint 10 szervezet tartozik a Füge alá jegyértékesítés és előadás-forgalmazás szempontjából, kisebb-nagyobb független társulatok vagy akár egy nagyobb magánszínház, az Orlai Produkciós Iroda. Ezáltal magas a jegybevételünk. Maga az összeg is nagy, amit igényeltünk.

MN: Mekkora?

RKV: A taokompenzáció keretében a megelőző három év átlaga volt lehívható. 240 millióra pályázhattunk. De ez sokkal kevesebb, mint amennyit kaphattunk volna a 2018. évi jegybevétel alapján. Mindenképp vesztesek leszünk, ha egyszer valamit kapunk is, mert már eleve kevesebbet kértünk, kérhettünk.

MN: Mennyi taóra lett volna jogosult a Füge ebben az évben?

RKV: 330 millió forintnyi támogatást tudtunk volna lehívni.

MN: Mekkora része volt a taotámogatás a Füge és a Jurányi éves összköltségvetésének?

RKV: Ez összetett kérdés, mert attól, hogy a Füge ernyőszervezet, nagyon sok pénz csak átfolyik rajtunk. Az elmúlt évben is milliárdos nagyságrendű volt az éves bevétel és kiadás, mivel nonprofit szervezet vagyunk, jönnek-mennek a pénzek, a forgalom jó nagy. Nagyon sok olyan projekt van, amelyeket rajtunk keresztül fizetnek ki. Ilyen akár a Staféta pályázat is, vállaljuk, hogy lebonyolítjuk, 40 millió forintot fizetünk ki a társulatoknak; vagy a tantermi színházi projekt is hasonló, annak 25 milliós a költségvetése.

Maga a taotámogatás a Jurányi Ház költségvetésének 40 százaléka volt, ha a működési cash flow-t nézem, amiből fenntartottuk a házat meg a csapatot, létrehoztunk produkciókat. A tao jelentős része leginkább a produkciók forgalmazására, új bemutatók létrehozására ment el, ebben nem lesz játékterünk, ha nincs, ami pótolja. Ez nemcsak nekünk rossz, de a hozzánk tartozó csapatoknak is. Vannak azok a kisebb pályázatok, ahol 800 ezer – 1 millió forintot lehet pályázni, de egy előadás költségvetése 3–4 millió forint, még a legolcsóbb variációban is. Eddig tudtunk nagyvonalúak lenni, beszálltunk előadásokba, nem csak jurányisokba, ez mind-mind a taotámogatásból ment, az egy olyan előadó-művészeti támogatás volt, amelyet célzottan erre költöttünk. Az egész területnek nagy érvágás, ha nem lesz helyette semmi.

Nemcsak nálunk nem lesz, hanem más befogadóhelyeknél sem, mert, mondjuk, rezsire fog menni az a pénz, amit kapnak, nem művészetre. Egy ekkora épület karbantartása nagyon viszi a pénzt, és akkor fejlesztésre még nem is jut. Leginkább úgy fogjuk megérezni ennek a pénznek a kiesését, hogy a minőség romlik majd. Az a nagy kérdés, meddig tudjuk megőrizni azt a színvonalat, amiért ezt az egészet csináljuk, ami még jó, ami még komfortos, és hol van az a határ, ami már nem az.

MN: Kaptatok ígéretet arra, hogy biztosan lesz a tao helyett támogatás?

RKV: Nem, ebben az a legkétségbeejtőbb, hogy egyáltalán nem tudjuk, hogy 0 forintért dolgozunk, a kért 240 millióért vagy valamilyen köztes összegért. Most van az, hogy már szorul a hurok. Decemberig stabil lábakon áll a költségvetés. Eléggé tartalékolós vagyok, nem bízom a véletlenre, inkább másfél évekre tervezek. Egy évvel ezelőtt úgy gondoltam, minden rendben lesz, tudtam, hogy tavasszal pályázhatunk, úgy volt, hogy 30 napon belül kiderülnek a pályázati eredmények, és kb. 60 napon belül elkezdik utalni a pénzt. A legrosszabb forgatókönyv alapján is azt terveztem, ősszel már tudni fogjuk, mennyi pénz lesz a számlánkon. Ősz van, és még mindig nem tudjuk. A színházi tervezések meg annyira előre tartanak, hogy már most a decemberi műsort rakjuk össze, vagyis maholnap már tudnunk kellene, hogy januárban mi történik.

MN: Jó kapcsolatot ápoltok a fővárossal, közös projektjeitek is vannak. A főváros saját fenntartású, kiemelt színházai az elsők között kaptak taokompenzációt, méghozzá mindegyik többet, mint amennyit ebben az évben lehívhatott volna. Hogyhogy ebben a helyzetben magatokra maradtatok?

RKV: A kapcsolat valóban nagyon jó, abszolút pozitív az együttműködésünk a fővárossal, a Staféta például egy közös projektünk. Volt arra kísérlet, hogy azokat a színházakat is képviseli a főpolgármester, amelyek csak közszolgálati szerződésben állnak a fővárossal. Aztán kiderült, hogy olyan sok szervezetről és annyi pénzről van szó, amit már nem sikerült átvinni. Amúgy is sok színháza van a fővárosnak. Mi az épületet kaptuk úgymond ajándékba, ezzel a kedvezményes bérleti díjjal és a közszolgáltatási támogatással. De a megállapodás anno nem szólt arról, hogy képviselnek is minket. Megkerestem már a főváros vezetését, hogy ha lehet, próbáljanak meg segíteni abban, hogy egyáltalán kiderüljön, mi várható.

MN: L. Simon László azt nyilatkozta még a tao megszüntetése előtt, hogy a kormány ezzel az intézkedéssel akarja ösztönözni a gazdasági szereplők kulturális szerepvállalását. Mit gondolsz erről?

RKV: Érdekes kérdés, biztos, hogy a tao nagy hatással volt a szponzorációra, mecenatúrára, mert amikor megalapítottam a Fügét, még nem volt tao, és nagyon sokat kilincseltem azért, hogy legyen üzleti támogatónk. Lett is egy, a Mastercard, amely már 10 éve támogat minket, mondhatni, fehér hollóként. Korábban egy-egy produkcióra úgy tudtunk becserkészni szponzort, hogy ha, mondjuk, volt ásványvíz az előadásban, akkor lehetett keresni ahhoz illő partnert, de nagyon nem volt ennek Magyarországon sem kultúrája, sem hagyománya, sem motivációja.

Aztán amikor jött a tao, a cégek fejében úgy realizálódott, hogy ily módon támogatják a kultúrát, és ezzel ki volt pipálva a mecenatúra. A legtöbb nagyobb cégnél meg is szűntek azok a marketingbüdzsék, amelyekből korábban szponzoráltak kulturális projekteket. Ami tényleg nem jó irány. Mivel a taotámogatásért nem kaptak semmit cserébe a cégek, semmiképp nem minősült szponzorációnak, viszont mégis azt gondolták, hogy a Jurányit támogatják, ha adtak, mondjuk, 10 millió forintot az adójukból. Nem látom, hogy a tao hiánya belendítette volna az üzleti szférát. Inkább a magánemberek között van némi mocorgás, aki megteheti, ha szereti a színházat, főleg a független szcénát, jobban belenyúl a zsebébe, vagy olyan együttműködésben próbál segíteni, ami hasznunkra lehet.

MN: Mire lenne szükség állami szinten a tao pótlásaként, illetve azért, hogy az előadó-művészeti szervezetek támogatása biztosabb legyen?

RKV: Sosem voltam a tao ellen, bár tény, hogy ebben a formában nem volt működőképes sok tekintetben, de azt díjaztam benne, hogy teljesítményalapú volt, és ezáltal ösztönzőleg tudott hatni a színházakra. Amióta a területen dolgozom, ha kaptam egy állami forintot, szereztem mellé másik hármat. Hiszek abban, hogy valahol önfenntartóan, ha nem is for profit módon, de rentábilisan kell működni, nem csak abból a pénzből kell gazdálkodni, amit az államtól kapunk. Ebben szerintem elég jó irányt mutatunk, meg tudjuk sokszorozni az állami pénzeket.

De állami pénz nélkül nincs kultúra, az illúzió. Van ugye az előadó-művészeti törvény, amely még mindig elég sok gyerekbetegséggel bír, azon a három kategórián lehetne változtatni, hogy legyen valami az egyéb és a kiemelt kategória között. Az óriási költségvetéssel rendelkező, nagyon sok embert mozgató, 6700 négyzetméteres ingatlanú Jurányi és a Füge az egyéb kategóriába tartozik, de ide tartozik például egy kisebb független társulat is, amely, mondjuk, két alkotóval csinál évi egy előadást. Ami ugyanolyan fontos, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. Nekünk és a nagyobb társulatoknak is ki kellene már törni ebből a kategóriából, de nincs hova.

Kiemeltek sajnos nem lettünk, pedig már három éve próbáljuk elérni, de valamiért sikertelenül – abban a kategóriában zömében kőszínházak vannak, mi meg nem vagyunk az. Így viszont a működésünk nagyon instabil. Az egyetlen járható út az lenne, ha legalább három évre lehetne támogatásra pályázni, mert ezek az egy-egy évre kapott úgynevezett működési támogatások egyáltalán nem segítenek már egy ilyen méretű intézményt. Legalább középtávon kellene tudni kiosztani a támogatásokat, be kellene állítani több kategóriát. És valahol vissza kellene csempészni azt, hogy ne büntessük, hanem jutalmazzuk azokat, akik nézőket tudnak behívni egy-egy előadásra. Azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy ez mindig a színházi minőség rovására megy, és akkor az valamiféle bulvár, nem tetszetős, mert erre vannak elég jó ellenpéldák.

Támogatnám a szűkebb célcsoportot elérő, nehezebben befogadható kísérleti színházat is, mert nagyon fontos része a színházi kultúrának, és főleg nélkülözhetetlen a független területen, de nem büntetném azokat sem, akik estéről estére 600 embernek játszanak. Mindez azért nagyon nehéz, mert komoly szakmai kontrollra lenne szükség, ez a kulcsszó. Az egész támogatási rendszer csak akkor tudna működni, ha komoly szakmai alapokat fektetünk le, ki kap, miért kap, minek kell megfelelni szigorú ellenőrzés mellett. Vígan odaadok bárkinek bármilyen dokumentációt, nem zavarnak az ellenőrzések, noha rengeteg időmet elviszik, meg papírt és pénzt. De legyen erős monitoring, ha az összhangban van a szakmai döntéssel, és ha azon látszik, hogy következetes. Ehhez kell megtalálni a megfelelő szakembereket.

MN: Hétéves a Jurányi, milyen perspektívákat látsz, milyen terveid vannak?

RKV: Komplexen és hosszabb távon gondolkodom, mert 10 éves a bérleti szerződésünk a Jurányira, ami azt jelenti, hogy már csak két teljes évadunk van a mostanin kívül. Nem ártana tudni a kereteket, de ebben az évadban az lesz nagy lépés, hogy sok előadástól elköszönünk, részben a tao hiánya miatt, meg amúgy is azt éreztem már, hogy a hatá­raink végpontjait súroljuk. Rengeteg előadásunk volt, havi 60–63 az elmúlt két évben – több játszóhelyünk van, párhuzamosan is lehet játszani. De ez már eléggé futószalag üzemmód, gyárszagú, szeretném, ha visszavennénk a tempóból, mert látom, hogy a munkatársak is kevésbé bírják már, meg maga az intézményi struktúra sem erre lett kitalálva.

Kevesebb előadásunk lesz, koncentráltabb működést várok ebben az évadban. Az a terv, hogy a fix repertoár mellett – mert végül is repertoárjátszásra adtuk a fejünket, kevésbé vagyunk befogadószínház – a kevesebb produkciószám miatt akár egy-egy előadásból többet is tudunk majd játszani, és kicsit szellősebb marad a műsor, jobban nyitottak tudunk lenni egy-egy megkeresésre. Most például a dunaPart – Kortárs Előadóművészeti Platform hoz előadást, nagyon fontos, hogy szakmailag együtt tudjunk működni, de eddig egyszerűen annyira nem volt rés a pajzson, hogy ezekre a megkeresésekre nemet kellett mondani. Reméljük, ezzel is többet ad majd a ház. A következő két évben azt szeretném, hogy mi kérjünk fel rendezőket, és gyártsunk úgymond saját, jurányis, fügés előadásokat. Talán ez fogja meghatározni az utolsó két évünket, amire csak azért mondom, hogy utolsó, mert nem tudjuk, hogy aztán mi lesz. Valahogy mindenképp le kell zárni ezt a tíz évet, ez a jubileumi terv.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. október 3-i számában jelent meg a színházi mellékletben. Most újraközöljük online.)

TENGEREN – KÁLID ARTÚR NYÍREGYHÁZÁN PRÓBÁL

Göttinger Pál rendezésében december 13-án mutatják be Conor McPherson Tengeren című darabját a Krúdy Kamaraszínpadon.

Ajánló a darab elé:

Van Dublin fölött a hegyen egy erődszerű, lakatlan épület, kicsi ablakokkal, vaskos falakkal, templomra, várra egyaránt hasonlító ház. Az írek úgy tartják, hogy az ezerhétszázas években ide jártak kártyázni az elnyomó angol tisztek. Egyszer, egy viharos éjszakán a tivornyázó urak társaságába egy kicsit részeg, de elegáns, ismeretlen férfi érkezett, hogy melegedne meg egy kicsit, mielőtt továbbindul. Letelepedett, majd be is szállt a játékba, és csöndes, de magabiztos tehetséget árulva el, sorra nyerte a köröket. Egyre nagyobbak lettek a tétek. Mire az angolok észrevették, hogy vendégüknek patái vannak, már nem volt menekvés: az ördög kénköves bűzt hagyva maga után elragadta mindannyiukat, adósságaik fejében.

Jóval később, napjainkban, mit sem sejtve ezekről a dolgokról, összeverődik négy alkoholista férfi. Karácsony este van, és őket sehol nem látják ilyenkor szívesen. Úgyhogy szánalmasságuk, vesztességük, az életüket rajtuk állandóan számon kérő többi ember elől együtt zárkóznak be pókerezni és inni egy hegyoldalba épült öreg dublini házba, nem messze a régi klub romjaitól. Ezen a szentestén a kinti viharból egy idegen érkezik, hogy kicsit megmelegedjen…

Egy mocskos humorú és mégis csodaszép karácsonyi színdarab kegyelemről, gyötrelemről, családról és olyan adósságokról, amelyeket mindannyiunknak le kell rónunk végül.

Szereplők: Horváth László Attila, Illyés Ákos, Kálid Artúr m.v., Nagyidai Gergő, Tóth Károly.

Díszlettervező: Ondraschek Péter, jelmeztervező: Cselényi Nóra, dramaturg: Upor László, súgó: Kovács Katalin, ügyelő: Sárközi István, rendezőasszisztens: Demeter Anna, rendező: Göttinger Pál.



Bemutató: 2019. december 13., péntek 19:30
Krúdy Kamaraszínpad

Vajda Júlia jubileuma: negyven éve énekel a nemzet cselédasszonya a szegedi deszkákon

Negyven év alatt Szegeden végigénekelte az operairodalom szinte minden ráírt és nem ráírt szerepét, lehetett volna sportoló, de ma már csak a Tiszában úszik, és azon kevesek közé tartozik, akiknek nincs Facebook profilja. A Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja, a Liszt-díjas Vajda Júlia most nagymamaszerepre készül.

– A napokban köszöntötték kollégái és az operabarátok abból az alkalomból, hogy negyven éve énekel a szegedi színpadon. Számított rá vagy meglepődött?

– Azt tudtam, hogy az idei lesz a negyvenedik évadom, és ezt az operatársulat számon szokta tartani, de hogy pontosan mikor, hol és mi fog történni, az számomra is meglepetés volt.

– Készített valamilyen leltárt az elmúlt negyven évről?

– Puskáznom kell, hogy pontos számokat tudjak mondani: ötven operában sokféle szerepet énekeltem, 15 operettben, 11 zenés játékban, 6 musicalben és három prózai darabban – Az üvegcipőben, a Menekülésben és a Topmodellben – is szerepeltem, ezen kívül 15 kisoperát is bemutattunk Bárdi Sándorral, de rengeteg koncert és egyéb fellépés is volt, amit ma már lehetetlen lenne pontosan összeszámolni, és akkor a turnékról még nem is beszéltünk.

– Négy évtized alatt szinte az összes lírai szopránra szabott operaszerepet végigénekelte…

– … és a nem rám szabott szerepek egy jelentős részét is. Énekeltem egészen drámai szerepeket is, például az Aidát. Egy vidéki színházban mindent el kell tudni játszani: operát, operettet, prózát, musicalt.

– Mik a kedvencek? A darab a kedvesebb, vagy a műfaj?

– A szerep. Egy operát éppen úgy lehet szeretni, mint egy musicalt vagy operettet. Operaénekes vagyok és magamtól soha eszembe se jutott volna, hogy operettben énekeljek, de egy nemzeti színházban minden műfajt játszani kell, és ez nagyon jó, mert sokféle szerepben kipróbálhatja magát egy énekes. Nincs rangon aluli munka vagy szerep, kocsmában is énekeltem már nagyestélyiben operettet.

– Hogyan lehet negyven éven keresztül karban tartani egy hangot?

– Ez is olyan, mint a sport, minden nap edzeni kell. Biztosan a genetika is sokat segít, de először jól meg kell tanulni énekelni, azután pedig a legfontosabb a rendszeres gyakorlás, hogy jó karban tudjuk tartani a hangunkat.

– Egy hang is meg tud öregedni?

– Nagyon is, főleg, ha nem vigyáznak rá.

– Kétszer is próbálkozott a Zeneakadémián, de nem vették fel, végül magyar-ének szakon végzett 1979-ben a szegedi tanárképző főiskolán. Hogyan került végül a szegedi színházba?

– Egészen fiatalon, már általános iskolás koromban is énekeltem a gyermekkórusban. 1969-ben én is ott voltam a Dóm téren a Háry Jánosban, a színházban pedig a Carmenben, a Bohém életben és a Peer Gyntben énekeltünk. Nagyszerű volt például Dajka Margittal vagy Tompa Sándorral találkozni. Sok fantasztikus művésszel ismerkedhettem meg már olyan fiatalon is. Azután jött a főiskola, a magyar-ének szak, amit soha sem bántam meg. Szegeden akkoriban indult el a kisopera-játszás, ott is sokat tanultam. Ezután jött a színház…

– … ahol nem is olyan könnyen indult a pályája!

– Abban az időben Szegeden egy erősen hierarchikus, nagy létszámú, erős operatársulat működött. Nehéz volt szerephez jutni és bizonyítani, hogy alkalmas az ember a pályára. Én az énekkarból az első pillanattól kezdve kaptam szerepeket, sőt főszerepeket is. Végül hat év után végleg kiemeltek a kórusból: magánénekes lettem.
– Énekelt az Operaházban és a társulattal több külföldi színházban is fellépett. Soha nem akarták elcsábítani más társulathoz?

– Nem, mert én soha nem adtam a jelét annak, hogy szerettem volna elmenni Szegedről. Itt éreztem jól magam. A város, a társulat, a zenei színvonal, a színes paletta, a jó műsorpolitika – mind-mind maradásra bírtak. Az Operaházban például csak operát énekelhettem volna, de nekem Szegeden ez a sokszínűség sokkal jobban tetszett.

– Fontos Vajda Júliának Szeged?

– Igen, azért akartam mindig is maradni, mert itt éreztem igazán jól magamat.

– Ha negyven évből három szerepet ki kellene kiemelni, amire szívesen emlékszik vissza, melyik három lenne az?

– Sok szerephez fűznek jó emlékek, de ha mégis ki kell emelni valamit, akkor az Donizettitől a Don Pasquale, abban rengeteg előadásban énekeltem Norinát, a fiatal özvegyet, sok tenorista volt a partnerem, de sokszor szerepelt az előadásban Gregor József is. De ott van Szokolay Sándor Vérnásza, amit 1986-ban mutattuk be Szegeden, én voltam benne a cselédasszony. A mai napig, ha az Operaházban előveszik a darabot, akkor engem hívnak erre a szerepre, én lettem a nemzet cselédasszonya. De nagyon a szívemhez nőtt Az álarcos bál is, amiben Oscar szerepét legalább százszor énekeltem, voltunk vele nyugat-európai turnén, Angliában, Írországban is előadtuk, mindenütt nagy sikerrel. A darabot is és az apród szerepet is nagyon szerettem.

– Elolvassa a kritikákat?

– Sajnos igen. Régen nagynevű fővárosi operakritikusok is eljöttek Szegedre megnézni az előadásokat. Sokáig azt hittem, tanulhatok belőlük, mert szakemberek írják, de ez ma már nem mindig igaz. Sosem vártam el, hogy elnéző legyen egy kritikus, de azt igen, hogy ne legyen bántó!

– Bántó dolgokat is írtak?

– A kollégákat olykor teljesen kétségbe tudott ejteni egy-egy nyers vagy szélsőséges bírálat. Egy idő után ezért inkább túltettem magam ezeken, és azóta nem is olvasok kritikákat. Nekem az a szakmai bírálat, amit a karmester, a rendező, meg az énekmesterem mond, de a kollégák egymást nem kritizálják – ez alapszabály. Nem a mi dolgunk, hogy egymást megítéljük.

– Hogyan látja, Szegeden mennyire népszerű ma az opera?

– Szerintem szeretik a szegediek az operát. Szép házaknak játszunk, és sikeres előadásaink vannak: nagy tapsot kapunk, éltetik a művészeket, és a visszajelzések, amelyeket az utcán meg a boltban hallok, azok is biztatóak.

– Be lehet csábítani a fiatalokat egy-egy előadásra?

– Évek óta játszunk meseoperákat, és vannak beavató előadásaink is, hogy megkedveltessük a műfajt a fiatalokkal. Én is így nőttem fel, elmentem vasárnap délelőtt az aulába és a színház akkori sztárénekesei opera keresztmetszeteket adtak elő. Úgy látom, erre ma is szükség van: a személyes kontaktusra a művészekkel és egy közelebbi kapcsolatra a komolyzenével, hogy később, amikor már valaki beül egy előadásra, valóban át tudja adni magát a zenének.

– Rengeteg operában énekelt, van-e olyan, amire nagyon vágyott és eddig kimaradt az életéből?

– Nincs hiányérzetem. Amit szerettem volna, mindent sikerült elénekelnem, sőt még annál egy kicsivel többet is. Ahogy telnek az évek, bizonyos szerepekből kiöregszik az ember. Nekem szerencsém volt, a pályámon szinte mindenre időben sor került, nem érzem úgy, hogy hiányozna valami a palettáról.

– Kért magának valaha is szerepet?

– Soha, de nem is volt rá szükség. Minden ment a maga természetes útján.

– Sokan ismerik a városban, de magánéletéről elég keveset tudni. Ilyen visszahúzódó?

– Nem vagyok egy titkolózós típus, de az is igaz, hogy nem vagyok fenn a Facebookon. Mit csinálnék én ott? A színpadon negyven éve így is eléggé ki vagyok téve a közfigyelemnek. A magánéletben pedig nem vagyok egy kitárulkozó típus.

– Négy évtized alatt számtalan kitüntetést kapott, közöttük a Liszt-díjat is magánének tudhatja. Melyikre a legbüszkébb?

– Leginkább azokra, amelyeket a közönség szavazott meg. Nagyon megtisztelő egy állami kitüntetés, de amit az ember a saját hazájában, a maga közegében kap a közönségétől, az a legértékesebb. Hatszor kaptam meg a Dömötör-díjat, minden formájában megvan, csak egy hiányzik, mert azt odaadtam Kondé Lajos atyának, legyen neki is Dömötör-tornya, mielőtt leomlik, de közben hála Istennek rekonstruálták az eredetit.

– Abba lehet hagyni az éneklést?

– Abba is kell! Mielőtt még elkezd recsegni az ember hangja, tudni kell időben, szépen befejezni.

– Most éppen nagymamaszerepre készül. Szereti?

– Közel állnak hozzám a karakterszerepek, már huszonévesen is játszottam hasonlókat. Sajnos, ez a pályán sokszor nem is kor kérdése. Az lenne jó, ha mindenki a maga korában kapná meg azokat a szerepeket, amik neki valók és nem festenék harminc évesen öregre, vagy énekeltetnének vele ötven fölött is lányka szerepeket. Az a természetes, ha mindent a maga korában kap meg az ember.

– Most kezdődtek a Mágnás Miska próbái. Hogyan tetszik a darab?

– A szegedi színház már játszotta az operettet, igaz én nem voltam benne, most Oszvald Marikával kettős szereposztásban alakítjuk a nagymamát, jó érzés részese lenni a munkának.

– Ennyi év után tudnak még egymástól tanulni?

– Hogyne! Addig tanul az ember, míg színpadon van. Olyan ezen a pályán nincs, hogy valaki mindent tudjon.

– Úgy tudom, nemcsak tanul, tanít is!

– Néhány éve felkértek énekmesternek, én pedig nagyon szívesen elvállaltam. Azóta, aki a fiatalabb kollégák közül hozzám fordul, annak tanácsokat adok. Nagyszerű érzés, hogy valaki bízik bennem és elfogadja azt, amit mondok, de közben én is tanulok tőle, jobban odafigyelek magamra is.

– Fiatal korában sportolt, atletizált, kosarazott…

– … és úsztam, meg mindent csináltam, évekig még önvédelmet is tanultam.

– Ezek mára abbamaradtak?

– A rendszeres sportolás már alig fér bele a mindennapjaimba, de a mozgást azért nem hanyagolom teljesen el, mert a mi pályánkon az egyik legfontosabb az állóképesség. A Tiszában még októberben is úsztam, otthon pedig van egy erőpadom.

– Miben láthatják legközelebb a szegediek?

– December 13-án lesz a Mágnás Miska premierje, január 17-én pedig a Mozart opera, a Cosi fan tutte bemutatója, abban Kónya Krisztinával kettős szereposztásban Despina szerepét játszom.

Rafai Gábor


600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó az ember tragédiája baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bencs villa bisb bivaly-szuflé bob herceg börtönrádió bsi budaörs budapest improv show budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház caminus castel felice castel felice vizsga centrál cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debreceni tavaszi fesztivál delila deszka fesztivál díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó due dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email english erkel erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom europa cantat ezek mennek fellegek fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge gianni schicchi gödöllő grisnik petra gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hogy szeret a másik hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom komédium kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok láthatatlan állomás leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe mágnás miska magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság manhattan short manna margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő miskolc mojo momentán monodráma fesztivál most fesztivál mozart-kommandó mozgófénykép mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé nemzeti filharmonikusok nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália pécs pécsi egyetem pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik projekter rádió radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szfe színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren tengeren (nyíregyháza) térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed