"KEDVENCEK" - bérlet az Orlai Produkciónál

A tárgymutatóban: , ,
Margitai Ági emlékére

2 előadásból álló szabad bérletet ajánlunk, amely 2017. június 20 és 2017. december 23. között váltható be az Orlai Produkciós Iroda Belvárosi Színházban, ebben az időszakban játszott alábbi előadásaira 1-10 sorokba.



2 előadás az alábbi 17 előadás közül

  • Ladislav Fuks: Hullaégető (ÚJ) 
    • Főszereplők: Gálvölgyi János, Schruff Milán 
    • Rendező: Pelsőczy Réka 
  • Sam Holcroft: Családi játszmák (ÚJ)
    • Főszereplők: Ötvös András, Járó Zsuzsa, Szikszai Rémusz, Kútvölgyi Erzsébet, Réti Adrienn, Papp János
    • Rendező: Göttinger Pál
  • Szép Ernő: Vőlegény (ÚJ)
    • Főszereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Tóth Ildikó, Takács Katalin, Tóth Ildikó
    • Rendező: Novák Eszter
  • John Patrick Shanley: A kétely (ÚJ) 
    • Főszereplők:Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Simkó Katalin, Kéri Kitty 
    • Rendező: Pelsőczy Réka 
  • Richard Bean: Egy fenékkel két lovat 
    • Főszereplők:Nagy Dániel Viktor, Lovas Rozi, Friedenthal Zoltán , Lukáts Andor
    • Rendező: Pelsőczy Réka 
  • Billy van Zandt – Jane Milmore: Bocs, félrement! 
    • Főszereplők: Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Mészáros Máté, Schruff Milán
    • Rendező: Paczolay Béla
  • Dés Mihály: Pesti Barokk 
    • Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kern András, Mészáros Máté, Bánfalvi Eszter / Grisnik Petra, Schruff Milán
    • Rendező: Göttinger Pál 
  • Daniel Glattauer: Párterápia 
    • Szereplők: Balla Eszter, Mészáros Máté, Debreczeny Csaba
    • Rendező: Znamenák István
  • FREDERICK KNOTT: Várj, míg sötét lesz 
    • Szereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla, Horváth Virgil, Ács Berta / Fekete Kepes Hanna / Medgyessy Lili
    • Rendező: Novák Eszter
  • HERNÁDI PONT – Hernádi Judit zenés estje
    • Szereplők: Hernádi Judit, Heilig Gábor és zenekara
    • Rendező: Pelsőczy Réka 
  • Mary Orr: Mindent Éváról?
    • Szereplők: Hernádi Judit, Kovács Patrícia, Egri Márta, Jordán Tamás, Szikszai Rémusz, Mészáros Máté,Bercsényi Péter, Márton András, Rujder Vivienn
    • Rendező: Pelsőczy Réka 
  • Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére 
    • Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás, Péterfy Bori, Kocsis Pál, Makranczi Zalán, Nagy Dániel Viktor, és még sokan mások
    • Rendező: Znamenák István
  • Joe Dipietro: A folyón túl Itália
    • Szereplők: Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva, Szabó Kimmel Tamás, Cseh Judit
    • Rendező: Znamenák István
  • Bill Manhoff: BAGOLY ÉS CICA
    • Szereplők: Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás
    • Rendező: Pelsőczy Réka
  • Richard Baer: Hitted volna?
    • Szereplők: Hernádi Judit, Kern András, Ficzere Béla, Jeges Krisztián
    • Rendező: Verebes István
  • Robert James Waller : A szív hídjai
    • Szereplők: Udvaros Dorottya,László Zsolt, Szamosi Zsófia, Chován Gábor/Horváth Virgil, Vázsonyi János
  • Rendező: Novák Eszter

A két előadásos bérlet ára: 7. 000,- Ft . érvényes 1-10. sorba

Bérletek beváltása konkrét előadásokra, jegyekre

A bérlet automatikus belépésre nem jogosít, ezért kérjük, időben foglalják le és vegyék át a kiválasztott előadásokra szóló jegyeiket! 

Minden hónap elején meghirdetjük az azt követő havi előadásokat.

Az előadás időpontokról a www.orlaiprodukcio.hu, a www.jegy.hu, valamint a www.port.hu oldalakon, illetve a havi program magazinokban és a Belvárosi Színház szervezésén szerezhet tudomást. 

Amennyiben valamelyik előadás időpont megfelel Önnek, akkor a bérletével együtt a Belvárosi Színház szervezésén (1075 Bp., Dohány u. 1/a, tel.: 266-7130, nyitva: H-P 10-18 óráig)) tudja a bérletet konkrét előadásra szóló jegyre beváltani. 

A bérlet felmutatása nélkül a jegy nem váltható ki, mert a bérleten lévő vonalkód az azonosítás alapja és ez alapján történik a felhasználás nyilvántartása is.

Felhívjuk a figyelmüket a bérletek csak 2017. december 23-ig válthatók be az addig az időpontig játszott előadásokra! 

A fel nem használt vagy csak részben felhasznált bérletet nem áll módunkban visszaváltani, sem későbbi előadásra érvényesíteni!


Sajátos száműzetés - A csemegepultos naplója című előadásról

A tárgymutatóban: , , ,
Az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából a debreceni közönség ismét minden vonatkozásban magas színvonalú előadást láthatott a Kölcsey Központban március 21-én. Gerlóczy Márton nagysikerű regényéből, A csemegepultos naplójából készült színpadi változat az alkotóknak és Ötvös Andrásnak, azaz a regény hősét, Márczy Lajost másfél órában megtestesítő színművésznek köszönhetően a prózai mű különleges dimenzióit tárja elénk.

Olyan aspektusokra világít rá, amelyeket a regényt olvasva nem, vagy nem így képzelünk magunk elé. A főhős, a szépírásban épp megfeneklett, a párkapcsolataiból kiábrándult fiatalember elhatározza: „száműzi” magát a társadalomba, azaz fél évre beáll a Nagyvásárcsarnokba csemegepultosnak, hogy felfedezze az élet mindeddig számára ismeretlen szegmenseit. „Egyedülálló leszek és csemegepultos leszek” – határozza tehát el, s innentől kezdve a piacon töltött munkaórái alatt az oda járó társadalommal, esténként egy kocsmában a legkülönfélébb lányokkal ismerkedik, hogy aztán a csehóból hazaérve a társasház lakóinak életével is mindinkább tisztában legyen. Ám amíg a társadalomrajznak is felfogható regényt olvasva a Lajost körülvevő alakokat hús-vér emberekként képzeljük magunk elé, addig a Lőkös Ildikó dramaturgnak és Göttinger Pál rendezőnek köszönhető, regényből kivonatolt színpadi szövegnek, az egyszemélyes produkciónak, valamint az előadás során használt díszletnek és tárgyaknak köszönhetően mindez sajátos transzformáción megy keresztül bennünk.

A csemegepulthoz érkező vásárlókat, a csemegepultban dolgozó Joli nevű munkatársat, a különböző lányokat és a Lajos lakhelyén élőket itt – Schneider Jankó debreceni bábművész ötleteinek és munkájának köszönhetően – egy-egy tárgy testesíti meg. Így fogja a Lajos felett lakó idős asszonyt, akit a fiatalember csak Köntösnek hív, egy rongy szimbolizálni, Jolit egy papírból megformált arc, az egyik potenciális partnerjelöltet, Hannát pedig egy fehér kapucnis felső. A csemegepultba érkező német vásárlókat két konzerv jelzi, a törzsvásárlót egy üveg ketchup, míg az egész nap „toppon lévő” topmenedzsert a mobiltelefonja.

Ráadásul a Lajost játszó Ötvös András első munkanapjai egyikén közli velünk: „minden tárgyat megszólítok: sonkát, kolbászt, kést, villát, hurkát” – vagyis amíg az őket körülvevő embereket a tárgyak segítségével elszemélyteleníti, az élettelen környezettel épp az ellenkezőjét teszi: megszemélyesíti, antropomorfizálja azt.

A személyek eltárgyiasítása, élettelenné tétele pedig azt eredményezi, hogy – szemben a sokszereplős Gerlóczy-regénnyel – a monodráma formájú előadás sokkal erősebb társadalomkritikát fogalmaz meg. Pontosabban: ez az eljárás felerősíti a regény szociológiai aspektusait. Az elszemélytelenedést a kapcsolataink működésképtelenségének okaként láttatja.
A komoly és korántsem szívderítő mondanivaló – és ebben azonos a regény és a színdarab – mégis humoros formában tárul elénk. Ötvös András ugyanis nemcsak arra képes, hogy az embereket jelölő tárgyakkal játsszék, hanem arra is, hogy mindegyiknek ő maga adjon hangot. Minden egyes tárgyat más, a tárgyba beleképzelt személy hangján szólaltat meg, ha kell, németül beszél, ha kell, hadar, ha kell, egy, a villamoson vele utazó sznob értelmiségi affektáló hangját érzékelteti. Mondhatnánk: a hangokkal lehel mégis némi életet az őt körülvevőkbe, ám a hangok, azáltal, hogy mindegyik egy-egy paródiával ér fel, azaz kifigurázza a „hordozóját”, megint nem a normális emberi kommunikációra, hanem annak hiányára utalnak.

A társadalom minden egyes szegmensére jellemző elszemélytelenedést a díszlet, annak változásai és változatai is remekül alátámasztják: egy forgatható, állványokkal körülhatárolt „kalitkát” látunk magunk előtt, amelynek különböző, másképp berendezett oldalai – legalábbis kezdetben – Lajos életének különböző helyszíneit tükrözik: az egyik oldal a csemegepultot, a másik Lajos lakását, a harmadik pedig a kocsma belsejét szimbolizálja. Lajos „terepeit” szintén Ötvös András változtatja: ő forgatja el a nézők felé a „kalitkát” az épp aktuális működési terület irányába. Csakhogy az előadásnak körülbelül a felétől, ahogy az emberek, úgy a helyszínek is kezdenek összemosódni: például a budai lakásnak, ahová Lajos egy Kinga nevű lányhoz elvileg hegedűórát venni érkezik, már a csemegepult ad helyszínt, ahol Kingát egy kolbász, a szüleit pedig egy-egy szalámi jelképezi. Illetve, a mindenkit bedaráló, elvileg a szeretet jegyében zajló karácsonyi vásár idején már a „kalitkának” egyik oldala sincs egyértelműen felénk forgatva, hanem annak csak az egyik sarkát látjuk.

Az emberek elszemélytelenedése, a helyszínek összemosódása és Lajos társadalomba való, önkéntes száműzetésének egyre inkább ámokfutásra hasonlító jellege – amit Ötvös András egész előadás alatti hihetetlen fizikai erőbedobása, állandó mozgásban levése is érzékeltet – az egyre gyorsuló, sokakat, szinte mindenkit „bedaráló” életünkre utal. S hogy mennyire nincs ebből az életmódból kiszállás, azt az utolsó jelenetek tükrözik: a forgatható, s addig Ötvös András „kezelte” és „irányította” díszlet már nem forog, hanem „pörög”, s pörgeti magával a rajta ülő hőst is. A csemegepultost, aki nagyon be akart ebbe a ringlispílbe szállni, s aki még magányosabbnak érzi magát a társadalomba való „alászállása”, önkéntes „száműzetése” következtében. Mindaddig, amíg be nem csönget hozzá az alatta lakó Hanna…

Gyürky Katalin


Most is szeretek csatázni

A tárgymutatóban: , , ,
Írt már mesejátékot és operát, fergeteges egyszereplős vígjátékot és önéletrajzi ihletésű regényt, novellákat és tévésorozatot. Dramaturgként dolgozott Esterházy Péterrel, van, aki észt versek műfordítójaként, más színpadi művek szerzőjeként ismeri, de az ő nevéhez fűződik a Bánk bán szövegének díjnyertes átdolgozása – egyes megfogalmazások szerint magyarról magyarra fordítása – is. Mondhatnánk, hogy Szabó Borbála az Origónak őszintén beszélt a pályakezdése nehézségeiről és az őt gyakran utolérő konfliktushelyzetekről is – de fölösleges volna hangsúlyozni az őszinteséget, hiszen ez az író-dramaturg számára magától értetődő, alapvető lételem. Ezzel az őszinteséggel és bátorsággal áll a feladataihoz, legyen szó bármilyen kockázatos vállalkozásról. A Nincsenapám seanyám szerzőjével beszélgettünk. 


Bár tudjuk, hogy nem azonos a Nincsenapám seanyám szerzője és főszereplője, bizonyos elemekről gyaníthatjuk, hogy mégis egy az egyben az ön kamaszkorára utalnak. Az irodalom, a színház, mindaz, ami most meghatározó az életében, már gimnazista korában jelen volt? Valóban már akkor megírta és megrendezte az Anti-Antigoné-t, ahogy a regénye bevezetőjéből következtethetünk rá? 


Nagyon rossz tanuló voltam az iskolában. Ebben hasonlítok a könyv hőséhez, aki tényleg nem én vagyok, bár a bevezetőben még van egy kis játék ezzel az „én-vagyok-nem-én-vagyok” dologgal. Az Anti-Antigoné megírása csak egy véletlen siker volt, amin én is meglepődtem. Egyszerűen csak rossznak és unalmasnak találtam az Antigoné-t, ezért átírtam viccesre. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy az osztályfőnökömmel az élen mindenki fellelkesült, mennyire jól megy ez nekem. De ettől függetlenül akkor még magyarból is csak ketteseim voltak, más tárgyakból pedig rendszeresen megbuktam, többször pótvizsgáztam. Az iskola és a tanulás mint olyan számomra annyira nem működött, hogy nehéz is most mit mondanom erről a gyerekeknek. Író sem akartam lenni: leginkább úgy álltam ehhez, mint a könyvemben a főszereplő lány, aki nem szereti az irodalmat, azt mondja, az sz*r és unalmas.

Viszont aztán elkezdtem többet olvasni, harmadik gimnáziumban pedig már színjátszó körbe is jártam. Nagyon sokat lógtam a suliból, és leginkább azért nem rúgtak ki, mert a színjátszókkal rengeteget szerepeltünk, és különböző díjakat nyertünk. Negyedikben az OKTV-n is elindultam, és majdnem megnyertem: ötödik lettem, így jutottam be az egyetemre. Egy irodalmi pályázatnak köszönhetően pedig megismerkedtem Varró Danival: ő vers kategóriában nyert, én pedig prózában, és ekkor elkezdődött közöttünk egy irodalmi barátság. Sokat műfordítottunk együtt, rengeteget beszéltünk irodalomról, költészetről. Az érettségi környékén tudatosult bennem, hogy ezzel akarok foglalkozni. De akkoriban még színésznő is ugyanannyira szerettem volna lenni, tehát még nem volt biztos, hogy az írás vagy a színház mellett döntök. Elég nehezen fedeztem fel, hogy valamiben jó vagyok egyáltalán, hiszen az iskola mindig azt a visszajelzést adta, hogy mindenben rossz vagyok. Nehéz a mai iskolarendszerben fölfedezni, hogy vannak az embernek erősségei, csak olyasmiben, amit pont nem osztályoznak. 



Ehhez képest hogyan lett önből észt szakos az egyetemen?


Magyar szakosként, éppen Varró Danival együtt, sok műfordítást készítettem. Volt finnugoróránk, és ennek köszönhetően elkezdtem finnugor verseket is fordítani. Erre aztán az észt szakosok lecsaptak, mondván, hogy akkor foglalkozzak észt versekkel is. Ez olyannyira így lett, hogy van egy olyan huszadik századi észt költészeti antológia, amelynek egy fontos részét én fordítottam. Elismerték, dicsérték a fordításaimat, még díjat is kaptam rájuk. Ettől kezdve a folytatásba már belesodródtam. „Tanulj már meg észtül, ha ennyi mindent lefordítottál!” – mondták. Odavetődtem, nagyon megszerettem, és elég jól meg is tanultam a nyelvet. De aztán férjhez mentem, megszülettek a gyerekek, közben pedig a Színművészetire is felvettek, így végül nem mentem ki Észtországba lektornak, ami szintén szóba került. Egyébként az észt irodalmat és magát az országot is nagyon érdekesnek látom, de úgy alakult, hogy az egész életemet mégsem erre a területre tettem föl. 


Idáig úgy tűnik, az életében, a pályáján egyik dolog hozta magával a következőt. 


Vagy egy véletlenszerű sodródásnak is tűnhet az életem! (nevet) 


Ezek szerint a színháznak időről időre fel kellett bukkannia ahhoz, hogy ne a műfordítások legyenek az első vonalban, hanem az irodalom a színházzal kapcsolódjon össze. 


Igen, mert az észt szakosok ugyan nagyon jó műfordítónak tartottak, de én úgy éreztem, hogy nem vagyok ebben elég ügyes. Néhány darabot is fordítottam, németből, de ha valamit már más megírt előttem, akkor én azt nehezen tolmácsolom. A színészettel is az volt a helyzet, hogy nagyon szerettem szerepelni, sokat is játszottam, de ott is azt éreztem, hogy nem vagyok igazán jó. Amit elképzeltem, azt nem tudtam megvalósítani – nem voltak meg hozzá a képességeim. Rettentően zavart, hogy olyan pályán mozgok, ahol soha nem lehetek tényleg jó, még ha sokan el is hitték volna, hogy igen. 

A drámaírás viszont valójában „belső színészet”. Amikor itthon dolgozom, általában hangosan beszélek, eljátszom az összes szereplőt. A gyerekek csodálkoznak is, hogy milyen fura munka ez... Ebben a műfajban nem érzem a határokat: lehet terjeszkedni, és eljutni valami olyanig, amit még én sem tudtam magamról. Ráéreztem ugyan, hogy ez az, ami megy nekem, de közben el is szomorodtam: én ugyanis emberek között szeretnék forgolódni, csillogni, erre abban vagyok tehetséges, hogy otthon üljek, és írjak egész nap, egyedül. Ez valójában sem lelkileg, sem fizikailag nem való nekem, de úgy látszik, ez a végzetem: ezt kell csinálni. 


Előreugrom időben, mert ide kívánkozik a téma: mégis előfordult, hogy játszott a saját darabjában... 


Igen, most is fut az az előadás. Szerettem volna ezt a szerepkört kipróbálni, aztán egy vis maior miatt alakult így. Azt szerettük volna Végh Zsolt barátommal, aki rendezője is a darabnak, hogy Gubás Gabi játssza az egyik szerepet a Szülői értekezlet című darabomban, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy más előadást kell próbálnia, így kerültem bele az előadásba. De nem bántam meg, jó volt együtt lenni a színészekkel. És sokat is tanultam belőle: megértettem, milyen, amikor egy színész azt érzi, hogy „ezt így nem lehet elmondani”, „nem jó ez a mondat”. Gondoltam, most végre kipróbálom, mit nyafognak annyit? És tényleg – igazuk van! A próbaidőszak alatt színészként több mondatnál éreztem, hogy nem jó, vagy nem illik a figurához. „Ki írta ezt?” – kérdeztem saját magamtól, és természetesen azt feleltem saját magamnak, hogy én. 
Nagyon érdekes helyzet, amikor ott áll „közöttünk” a rendező, én pedig a két végén is jelen vagyok a folyamatnak: íróként és színészként. Színészi minőségemben a próbán rosszalkodó gyerekké válok: viccelődünk a többiekkel, ránk kell szólni – olyankor egyáltalán nem vagyok író. Sőt, az előadáson sem hallom úgy a szöveget, mint máskor. Íróként általában figyelem a közönség reakcióit, de ezúttal csak az érdekel, hogy én mikor következem, teljesen átkerülök egy másik sínre. Viszont nagyon izgulok: már két nappal az előadás előtt totál ki vagyok készülve. Lehet, hogy jó, hogy nem lettem színész, és nem folyamatos szívinfarktusban élek, de a feszültség ellenére mégis mindig jó színpadon állni. 


Ha elég sokan mondják, hogy mégiscsak igazán jó a színészetben is, akkor elképzelhető, hogy ez nem egyszeri próbálkozás lesz? 


A művészeti szakmák olyanok, mint a versenysport: ha az ember nem kezdi elég korán, és nem edz rengeteget, akkor nem lesz igazán jó. A színészetben ilyen értelemben már lemaradtam, ugyanúgy, ahogy nem lehetek már úszóbajnok sem. Én az írásban vagyok olyan gyakorlott, hogy profinak számítsak. Ha színészi feladatom van, kicsit csalok: magamat játszom, természetesen beszélek, mint civilben, tehát a Szülői értekezlet-ben sem egy figurát építek fel, mint egy igazi jó színész. Ez hihető, mert szülőket játszunk, de ez azért egy kicsit megúszós színészet. Ettől függetlenül szívesen olvasok föl vagy szerepelek, de a családom miatt sem bánom, hogy nem színész lettem, mert anyaként elképesztően nehéz lehet, örök elégedetlenség önmagukkal – csodálom is a színész kolléganőimet, akik a kettőt együtt csinálják. 


Visszakanyarodva a tanulmányokhoz, a drámaírást a Bárka drámaíró-stúdiójában is tanulta. Mi zajlik egy olyan képzésen, ahol kifejezetten drámaírókat oktatnak? 


Ennek valójában nincs semmiféle metódusa. A Színművészetin én is tanítottam néhány évvel ezelőtt drámaírást, és ott sem volt előírt tananyag. A művészeti oktatásban szerintem eleve minden oktató annak alapján építi fel a kurzusát, ahogyan személy szerint ő jónak látja. A Bárkában tartott képzést Kiss Csaba vezette. Úgy alakult, hogy kezdetben tízen voltunk, aztán engem mindenki megutált, és a végén egyedül maradtam a csoportban (nagyot nevet). Én ugyanis úgy álltam ehhez, hogy ez olyan műhelymunka, ahol keményen kritizáljuk egymást. A vége az lett, hogy én könyörtelenül kritizáltam a többieket, ők pedig egymásnak kedveseket mondtak. Előállt egy patthelyzet: felmerült, hogy vagy én ne járjak, vagy ők ne, és Csaba valamilyen módon úgy döntött, hogy én maradjak. Megrázó élmény volt, hogy sokan ennyire utálhatnak, de az is, hogy elég fontos lehetek ehhez. Bár biztos igazuk lehetett, mégis volt ebben egyfajta jó érzés is. 

Ezután Csabával még dolgoztunk együtt, de én általában fellázadtam a tanáraim ellen. Az volt a jellemző, hogy velük szemben fogalmaztam meg magam: soha nem hittem el, amit mondtak, inkább az ellenkezőjét csináltam, és állandóan huzakodtam velük. Például Kárpáti Péter drámaíró is tanított a Színművészetin, akiről szintén azt gondoltam, hogy úgy biztosan nem fogok írni, ahogy ő! Ezzel együtt az egyik legnagyobb hatású tanárom volt Karsai György és Kerényi Ferenc mellett – akikkel szintén egy pillanatig sem értettem egyet. Szerettem csatázni, és most is szeretek, nem csak a tanáraimmal. Ebből jövök rá, hogy ki vagyok én. A saját diákjaimnak is mindig engedtem, hogy harcoljanak velem: beleálltam ebbe, küzdöttem velük, mert tudom, mennyit tanulhat abból egy bizonyos típusú ember, hogy megharcol saját magáért, nem pedig csak meghallgatja és megfogadja a tanácsokat. 


De a Színművészetin ezek szerint nem voltak olyan radikális konfliktusai, hogy eltűnt volna ön körül az évfolyam?


A Színművészetire Osztovits Levente utolsó végzett osztályába jártam, méghozzá az első babával terhesen: így kicsit kívülálló voltam. Lehetett tudni, hogy majd úgyis kiesem az osztályból, nem kell kiutálni (nevet). Valójában ott semmiféle konfliktusom nem volt, jóban voltam mindenkivel, nagyon szerettem a társaságot.


Azután is hozta magával egyik dolog a másikat? A dramaturgmunkái listáján ugyanis az ország legkülönfélébb pontjai szerepelnek. Gyakorlatban hogyan találták meg ezek a lehetőségek? 


Az igazat megvallva nagyon nehezen indult a pályám. Amikor megszületett az első babám, 22 éves voltam, és Pannonhalmán éltünk. Ott egy kulturális értelemben meglehetősen nyitott ágát ismertük meg a katolikus egyháznak, mégis messze éltünk Budapesttől. Próbáltam darabokat írni, megszerezni a drámaíróknak kiírt Örkény-ösztöndíjat, illetve valamiképpen bekerülni a szakmába, de iszonyatos fal volt előttem. Azóta sem tudom pontosan, miért, de nehezen fogadott be a szakma, és máig igaz, hogy a dramaturgok vagy a színház világának hivatalos vonala engem valamilyen módon elutasít. Pannonhalmán született a három gyerekünk közül kettő, és hét évet töltöttem ott gyerekneveléssel, súlyos kételyek között. Többen próbáltak komolyan lebeszélni a pályáról. Kicsivel később, amikor megírtam a Telefondoktor című darabomat, arra is azt mondták komoly szakemberek, dramaturgok, hogy sajnos nem jó, és nem fog működni színpadon. Utólag nehéz a véleményüket komolyan venni, mert a darab a 130. előadásánál tart a Thália Színházban... Most már látom ezt, de akkor nagyon rosszkor jött nekem, és rosszul esett az elutasítás. Később sem halmoztak el díjakkal, ösztöndíjakkal. Ebből egy elég fontos és egyszerű igazságot tanultam meg: nekem magamnak kell tudnom, hogy mit akarok, és mit tudok. 

Akkor indult el a pályám, amikor felköltöztünk Budapestre, és az ÉVA magazinba kezdtem írni egy cikksorozatot, még Nényei néven. Rengetegen megszerettek, sok olvasói levelet kaptam, és rájöttem, hogy van élet a színházi szakmán kívül is. A Telefondoktor-t is játszó Göttinger Pál rendező barátom volt az első, aki igazán megbízott bennem. Ő kért föl a Bárka Színházban dramaturgi munkákra, és később ugyanott Dinyés Dániel zeneszerző bizalmának köszönhetően egy opera szövegkönyvét is megírtam, lett egy saját darabom, sőt, a Telefondoktor-t is ott mutattuk be. Ott volt részem először abban az élményben, hogy megvan a helyem valahol, és az igazgatótól kezdve a színészekig – nem beszélve az ügyelőről – mindenki hisz bennem. 

Biztosan az én személyiségemben van valami irritáló (nevet), de úgy látszik, nekem az az utam, hogy bizonyos dolgokat egyedül kelljen kiharcolnom. Volt, hogy keserű voltam emiatt, de szerencsére nem vagyok elég kitartó ahhoz, hogy sokáig haragudjak. 


A kezdeti elutasításhoz képest nem volt feldolgozhatatlanul nagy ugrás, hogy az egyik felkérésnek köszönhetően rögtön Esterházy Péterrel dolgozott együtt dramaturgként? 


Annak idején már az OKTV-dolgozatomat is Esterházy Péter műveiből írtam, íróként olvastam Esterházyt, és már akkor úgy gondoltam, hogy amit ő képvisel, az egy tévút. A posztmodernt folytathatatlannak láttam, olyan szinten kifinomult elefántcsonttorony-irodalomnak, amit én biztosan nem szeretnék művelni. Természetesen örültem annak, hogy Esterházyval fogok dolgozni, de tudtam, hogy rajta is ki akarom próbálni az oroszlánkörmeimet, és kerek perec megmondom neki, hogy szerintem rossz, amit csinál. 


Ez elég izgalmas alapállás...


Igen, kemény helyzet, de amikor Esterházy Péterrel találkoztam, nagyon jóban lettünk. Maga a lénye, a kisugárzása volt nagyon jó. Ettől függetlenül vitatkoztunk eleget, hiszen én elmondtam neki a véleményemet, ő pedig ezen remekül szórakozott. Az pedig különösen szimpatikus volt nekem, hogy a drámaírásban ő maga is bizonytalan volt. Kis kockás füzetekbe írta a műveit, és amikor Göttinger Palival és vele hármasban összegyűltünk a Bárkában, egy ilyenből olvasta fel a Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabot. Nagyon aranyos volt, mert adódott egy pillanat, amikor azt mondta: „Na, ezt a mondatot átugrom!” Maga Esterházy Péter szégyellte magát előttünk, hogy egy kínos mondatot talált a szövegében! Óriási volt benne az elvárás saját magával szemben, és nagyon szerény is volt. 

A feladatban az volt a legnagyobb kihívás, hogy ő maga nem gondolkodott drámaíróként: alkotott egy szövegzuhatagot, és nem jelölte, melyik megszólalás kié. Talán éppen ezért, mint dramaturgnak, megfogadta a tanácsaimat. Sőt, volt egy fontos jelenet, amiről azt javasoltam, hogy írja meg, ő viszont engem kért meg ugyanerre. Meg is írtam, ő pedig fogta, és egy kicsit „esterházyasította”. Annyira büszke voltam arra, hogy ennek a jelenetnek valójában én vagyok az írója, hogy mindig piszkáltam is Pétert azzal, hogy egyszer elmondom ezt egy közönségtalálkozón. A jó kapcsolatunk később is megmaradt: sokszor segített különböző terveimben, leveleztünk. Mindig csodáltam, hogy elviselte, hogy egyszer csak jön egy kiscsaj, és megmondja neki, hogy értse meg, hogy ő egy rossz író, aki el fog avulni. (nevet) 


Már többször került szóba a Telefondoktor című egyszereplős darabja. Nekem meghatározó élményem az előadással kapcsolatban, hogy a mai napig olyan élénken látom magam előtt az összes figurát, hogy alig hiszem el: valójában egyetlen színész állt a színpadon, minden további alak az általa folytatott telefonbeszélgetésekből rajzolódott ki. Ez íróként bizonyos szempontból halálugrás, nem? 


Szerintem azok a művészek, akik már úgy érzik, hogy birtokolják a szakmai tudást, szívesen teszik próbára magukat. Úgy írni meg egy drámát, hogy a szereplők közül csak egy van jelen, olyan volt, mint gúzsba kötve táncolni. Nem látjuk a többieket, de az volt a feladat, hogy a velük való beszélgetést hallva ők is úgy kidomborodjanak, mintha a negatívját látnánk a képnek, egyfajta inverzét a valóságnak. Ez egy magamnak feladott lecke volt, amiről úgy gondoltam, hogy ha fel tudok építeni egy zűrzavaros, félreértéses vígjátékot, amelyet egy pasi egyedül játszik el, akkor elég jó író vagyok. Végül ezt, így, meg tudtam csinálni. 

Utána meg is nyugodtam: úgy éreztem, kísérletezhetek, sokkal bizonytalanabb területekre merészkedhetek az írásban. Egyszemélyes darabot írni egyébként nagyon szórakoztató: most megint készülök hasonlóra. 


Még csak a szándék van meg, vagy már körvonalazódik is a terv?


Körvonalazódik. A Telefondoktor-ban annak idején nem bízott senki, csak Göttinger Pali. Miután valamiért nem találtunk rá színészt, felajánlotta, hogy megcsinálja ő. Először csak egy felolvasószínház keretében, aztán további kérlelésemre „rendesen” is eljátszotta a szerepet. A kezdeti nehézségekből kiindulva úgy mentem a Tháliába Kálomista Gáborral beszélni az új darabról, hogy meg kell majd győznöm. Faltörő kosként mentem, de nyitott kapunak szaladtam neki. Kellemes meglepetés volt. 


Ahogy saját darabjai közül a Telefondoktor, dramaturgmunkái közül a Bánk bán-átirat az egyik legkiemelkedőbb: szakmai díjak és a közönség elismerése jelzik a sikerét. Ennek ellenére tudjuk, hogy máig vannak olyan irodalmárok, akik szerint Shakespeare-t szentségtörés Arany János után újrafordítani, és a középiskolákban is vitatéma a tanárok között, hogy szabad-e a diákokkal aktualizált nyelven olvastatni a klasszikusokat. Ennek tudatában mekkora kockázatot vállal, aki a Bánk bánmagyarról magyarra fordítására vállalkozik? 


Nyilván nem véletlen, hogy ezt én csináltam, megint egy provokatív helyzet! Szeretem, ha nagy a tét, akkor is, ha veszélyes, konfliktusos a dolog. Előre sejtettem, hogy istenkísértés hozzányúlni a Bánk bán-hoz, mert a konzervatívok majd azért fognak haragudni, hogy ki ez a kis nő – ráadásul nő! –, aki hozzányúl ehhez a szent drámához, a baloldali értelmiség pedig azért fog neheztelni, hogy mindezt épp ott és akkor teszem, ahol. Az olvasópróbán még néhány színész valóban ráncolta a homlokát, de végül ők lettek a legnagyobb hívei az előadásnak. Védtek a színészek mindenhol, közönségtalálkozókon érveltek, hogy igenis így értik meg a drámát a fiatalok. Az is igaz, hogy én tényleg tisztelettel, irodalmi és egyben színházi szemlélettel nyúltam a darabhoz, nem pedig összevissza kaszaboltam. Így a POSZT-on meglepő módon egy nagy összeborulásra került sor a Bánk bánt illetően: a jobb- és a baloldal is szerette, díjat is kaptam. 

Szakmai értelemben tudtam, hogy meg tudom majd csinálni, de nagyon jó érzés volt, hogy ekkora a siker. Gyakran hallom, hogy mindenki unja a Bánk bán-t, Kecskeméten pedig nézték a diákok, és hallgattam a női WC-ben, ahogy arról beszélnek a lányok, hogy „ez nem is olyan sz*r!”. A rendezés is nagyszerű volt: Bagó Bertalan kitalált egy kitűnően értelmezhető, babaházszerű díszletet, ahol a szöveghez illően gyorsak voltak a jelenetváltások. (Most is játszanak egy előadást az átiratom alapján, a József Attila Színházban, a rendezője Quintus Konrád.) Megvolt a kritikai siker, tetszett a szakmának is, és szerette a közönség. Büszke voltam. De nem kellett ehhez a feladathoz több bátorság, mint egyébként: általában bízom magamban, és ezért mindig ilyen nagyképű dolgokat csinálok. 


Nem ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy valaki önéletrajzi jellegű regényt írjon? Egy ilyenfajta kitárulkozás teljesen más műfaj, mint különféle egyéb figurákat megalkotni. 


Az ember mindig önmagából alkotja a figurákat, de az azért igaz, hogy nagyon önéletrajzi jellegű volt a Nincsenapám, seanyám című darabom. Abból született aztán a regény. A regényírásnál már nem is volt probléma, de jóval korábban, amikor a darabot írtam, az tényleg szörnyű volt. Hallottam azoknak az embereknek a hangját, akikről már azt hittem, hogy elfelejtettem őket, és nem voltak kellemes szereplői az életemnek. Egy ponton fel is hívtam a színházat azzal, hogy nem tudom megírni a darabot, mert annyira rosszul vagyok. 

Nehéz volt ez a folyamat, de valójában csak arra jöttem rá, hogy nem feldolgozhatóak a rossz élmények. Nem az a helyzet, hogy sokat foglalkoztam velük, és elmúlt a hatásuk, hanem egyszerűen csak tudok úgy élni, hogy ezek megtörténtek. A tapasztalatot pedig arra használom, hogy másoknak elmondjam, én hogyan jutottam túl a nehézségeken. Mert tudom, hogyha én kamaszként láttam volna egy ehhez hasonló darabot, akkor valószínűleg óriási élmény lett volna, hogy nem vagyok egyedül. Sokszor az a legnehezebb, hogy az ember azt hiszi, csak ő lehet ilyen szörnyű helyzetben. Látom a drámafoglalkozásokon, hogy felszabadító hatással van a diákokra az előadás, és olyasmit is elmondanak, amit a drámapedagógusnak nehéz kezelni. A Nincsenapám, seanyám volt tehát az egyetlen kifejezetten önéletrajzi, terapikus jellegű írásom, amelyet segíteni akarás is motivált. 

Ami pedig a bátorságot illeti: az írók mániákusan vájkálnak magukban, arra edzenek, hogy kitárják magukat, és őszinték legyenek. Ennek eredményeképp viszont állandóan, még a leghétköznapibb helyzetekben, a közértben vagy a saját házasságukban is őszinték lesznek. Ez nem mindig kellemes. Gyakran kell figyelmeztetnem magam, hogy felnőtt ember vagyok, vannak bizonyos viselkedési normák, és muszáj eljátszani az életben néhány szerepet. Viszont egy közönségtalálkozón jól tud elsülni, hogy látják a diákok: én felnőtt létemre valóban azt mondom ki, ami van. 


Lehet, hogy éppen azért testhezálló feladat gyerekeknek írnia, mert azt mondják, hogy ők veszik észre leghamarabb, ha valaki nem őszinte, és feltehetően vonzódnak ahhoz, aki az?


A felnőtteken már sokkal vastagabb a burok: mindenki elkezdi kialakítani a kis szerepeit és hazugságait, ezért nehezebb kommunikálni velük. Pedig én nem akarok kifejezetten gyerekeknek írni. Ráadásul nem is hiszek az úgynevezett ifjúsági irodalomban. Egy 16 éves fiatal az iskolában már a Bűn és bűnhődés-t olvassa. Ezért nem is tudom értelmezni azt a különbségtételt, hogy az ifjaknak másképp kell írni, mint a felnőtteknek. Viszont szerintem azért a kamaszok a legjobb olvasók, mert közelebb tudunk hozzájuk kerülni: még nem rakódtak rájuk azok a kérgek, amelyek lassan megkeményítik, szinte szoborrá változtatják az emberek személyiségét. A művészek ilyen szempontból olyanok, mint a gyerekek: állandóan a valódi személyiségükkel dolgoznak, nem nagyon használnak szerepeket. Ezért örülök különösen, hogy a Nincsenapám, seanyám sok, a szerepeibe már jobban felöltözött felnőttnek is tetszik. A moly.hu nevű oldalon szoktam leselkedni, hogy mit írnak a könyvről. Sokan érzik úgy, hogy visszaviszi őket a kamaszkorukba, amikor még őszintébben tudtak végiggondolni dolgokat. 


Az irodalomhoz való újszerű hozzáállásból kiindulva feltételezem, hogy nem teljesen elválasztható egymástól a munkásságuk a férjével, Nényei Pállal, Az irodalom visszavág-sorozat szerzőjével, ugye? 


Mindig mondom a férjemnek, hogy ha vele készül interjú, akkor szinte soha nem kérdezik meg őt rólam, nálam pedig általában szóba kerül a férjem. Ez nem baj, csak megjegyzem, hogy milyen érdekes... 

Persze, mi 20 éves korunk óta együtt vagyunk, és rengeteg mindent közösen építettünk föl. Szoktam is viccesen vádolni, hogy valamit tőlem vett a könyvéhez, és ez fordítva is így van. Íróként nyilván külön személyiségek vagyunk, de közös, amit az irodalomról gondolunk. Nehéz is lenne ilyen szorosan együtt élni, ha másként vélekednénk alapvető dolgokról. Családon belül annyit beszélgetünk irodalomról, hogy nem lehet az életünket és a munkánkat szétválasztani. Egyfajta szerves együttélés ez, ahol véletlenszerűen szinte ugyanazokat mondjuk, például, interjúkban, pedig nem egyeztettük az álláspontokat. A hasonló célokon pedig anélkül dolgozunk, hogy ezt megbeszélnénk, vagy szisztematikus stratégiát alakítanánk ki. Úgy látjuk, hogy a művészeti gondolkodás kezd kiveszni a világból – ami szomorú, ugyanis ez valaha anyanyelve volt az emberiségnek –, és valahogy föl kellene éleszteni. Ezért is foglalkozunk irodalmi művekkel, a férjem pedig ezért kezdte el írni a köteteit. Az irodalom visszavág úgy született, hogy biztattam őt: olyan sok jót mondott már a tanítás során, hogy ideje lenne le is írni! 


Ilyesfajta alkotóközösséget feltételeztem... 


Igen, éppen mondtam is a férjemnek, milyen érdekes, hogy mintha egy művet építgetnénk, csak más irányokból. De ez jó, hiszen így tudunk segíteni egymásnak. Furcsa módon viszont más alkotótársaimmal gyakran jobban tudok együtt dolgozni, mint vele, mert abból ugyebár nem lesz házastársi veszekedés... Nyilván jobban tisztelek egy idegen embert, udvariasabb és elfogadóbb vagyok mással, mint a saját férjemmel! (Nyilván igen... de vajon miért?) De egyébként az ő véleménye a legfontosabb nekem, ha írok valamit. 


Az interjú egyeztetésekor említette, hogy éppen egy nagy leadási határidőn van túl.


Igen, most ugyanis két filmsorozatot írok az MTVA-nak. Az egyik a Tóth János című sorozat, amelyben Mucsi Zoltán a főszereplő. Elég nehéz helyzet, hogy a feléig más írók írták a sorozatot – történetesen az egyikük éppen egy jó barátom, Litkai Gergő –, de változás történt, új írókat vettek fel a csapatba, Kormos Anettet és engem. (Lehet hogy rájött a csatorna: nem írhatják az egész évadot kopasz férfiak? Kell a haj?) Az alkotótársak miatt nagyon kellemes volt a munka. A másik sorozat pedig az Egynyári kaland című ifjúsági sorozat harmadik évada: ezt Zomborácz Virág rendezi, és ő a vezető írója is. A szakmának ezen a területén iszonyatos a munkatempó: szabad művészként fél napokat csak merengek a kanapén, úszni járok és sorozatot nézek. Itt viszont határidőre kell írni az epizódokat. Ráadásul úgy, hogy nem én vagyok az alkotó, akitől a gondolat ered – ilyen szempontból ez hasonló a műfordításhoz. Alkalmazkodni kell, ez a fajta szakmai munka teljesen más rétegeket mozgat meg, mint amikor én találok ki valamit, és azt szabadon végigviszem. Sokkal fegyelmezettebbnek kell lenni. És sokkal kevesebb örömet szerez. 


Van létjogosultsága annak a feltételezésnek, hogy más lesz a sorozat, ha nők írják?


Persze. Szerintem nagyon más szempontok szerint gondolkoznak a nők. A Tóth János egy vicces sitcom, de a fiúk ezt úgy írták viccesre, hogy mi elégedetlenek voltunk a női karakterek kidolgozottságával. Anett és én olyan helyzeteket találtunk ki, ahol megnőtt a női hősök szerepe, talán árnyaltabbak is lettek. De én például kifejezetten szeretek szerelmes jeleneteket is írni. Szerintem én írtam az első csókot a sorozatba. Az pedig önmagában sem árt meg egy sorozatnak, ha több író is van: a sok szempont jó értelemben összeadódhat. 


Mesekönyvtől a színpadi átiratokon és a saját regényen át a filmsorozatig nagyon széles az a paletta, amelyen mozog a szakmán belül. Van még e mellett a műfaji sokszínűség mellett olyasmi, ami eddig nem adatott meg, és vágyna rá? 


Minden életszakaszban más. Egy ideig az volt a legnagyobb vágyam, hogy színházat csináljak, saját társulattal, saját darabokkal. Nagyon szeretem Pintér Béla darabjait – mindig tetszett annak a szabadsága, hogy mennyire kézben tarthat egy egész munkafolyamatot. Ő nemcsak nagyszerű író, de jó rendező is és szuper színész. A színházi író általában csak a futószalag egyetlen szakaszánál álldogál, és aggódva lesi, mi történik a többi részeken. Hogy mi a fenét csinál a művével a rendező meg a színész? Béla az egész futószalagot uralja, ez elképesztő! Aztán amikor az élet olyan helyzeteket hozott, hogy összejöhetett volna egy saját társulat, vagy akár színház, már arra vágytam, hogy regényeket írhassak, félrevonulva a hátsó szobába. Most is van három-négy regényötlet a fejemben. A Nők Lapjá-ba szoktam novellákat írni, ahol ráéreztem a prózaírásra. Úgy érzem, most erre vezet az utam: hogy egyedül maradjak a szavakkal, a saját műveimet írjam, és ne kelljen más alkotótársakat elviselnem! (nevet) Olyan korszakom is volt, amikor úgy gondoltam: jó lenne híres írónak lenni. De amint adok néhány interjút, vagy elmegyek egy műsorba, rájövök, hogy jaaaj, nem akarom ezt, az annyira fárasztó, amikor egy óráig sminkelnek egy tévéfelvétel előtt! Nincs is itthon sminklemosóm, és reggel összeragadt szemmel ébredek, csukott szemmel csinálom az uzsit a gyerekeknek... Az ismertségre nem elég vágyni, tenni is kellene érte. Van, aki szívesen csinálja, de nekem nem megy. 


Korábban úgy fogalmazott, hogy a művészeti életben az ember „sokszor csak mereng a kanapén”. Ehhez képest már most több életre elegendő tevékenységet soroltunk fel, három gyerek nevelése közben. 


Sőt, az a legkeményebb, hogy a 90 éves nagymamám is itt lakik velünk. Őt is kell nevelni! Ez az egyik legkalandosabb része a jelenlegi életemnek. 


Hogyan lehetséges mindezt összehangolni? 


Nem tudom, mert egyébként elég lusta vagyok. Fél napon át általában lelkiismeret-furdalásom van, hogy már megint úszni voltam, barátnőztem, sétálgattam ahelyett, hogy dolgoztam volna. De magas fordulatszámon pörgök, és ügyes vagyok abban, hogy kiszervezzem a munkát. Viszont sosem vagyok elégedett. Mindig elkések, lekések mindent. Miközben most még tanítok is, drámaíró-hallgatókat, amit nagyon szeretek. Egyrészt pozitív kényszert jelent, hogy az órám meghatározza az időbeosztásomat, másrészt izgalmas valakit elvezetni saját magához. Nem azt tanítom meg valakinek, hogy én hogyan írnám meg az ő témáját, hanem, hogy rájöjjön: ő valójában mit akar megírni. Néha szinte sebészként kell a felszín alá jutni. Lesz majd a hallgatóimnak drámaíróvizsgájuk, ahol felolvasószínház formájában bemutatjuk a műveiket, és végre ők is találkoznak a színészekkel, akik majd jól tönkreteszik a remekművüket... (nevet) vagy éppen fordítva, kihoznak belőle olyasmit, amit nem is sejtett az író. 

Egyébként a tanítás éppen a Kárpát-medencei Tehetséggondozó égisze alatt zajlik, ami körül nemrég botrány tört ki. Részben ez is rajtam csattant, hiszen én – ezúttal is – a lövészárkok között futkosó köztes figura vagyok: sok szeretett művészbarátom van, akik számára bizonyos okokból elfogadhatatlan ez a szervezet, miközben a KMTG-ben is csomó helyes, tehetséges ember van, akiket megszerettem. Még ha el is ismerem, hogy mindkét félnek van igazsága, ez a kultúrharc nem az én harcom, és úgy döntöttem, hogy nem is fogom megvívni. Nagyon szívesen tanítok és írok, és ezért elfogadok fizetést. De soha nem írok vagy mondok olyasmit, amit nem gondolok, nem hagyom, hogy bárki bármire kényszerítsen, fenyegessen – akár kiközösítéssel, akár bármi mással. Se ebből, se abból az irányból. Egyszerűen nem ijedek meg, csak dühös leszek. Elegem van a mesterséges megosztottságból, meg hogy mindent csak a politika koordináta-rendszerében kéne értelmeznem. Az a helyzet, hogy unom a politikát, művészietlen dolog. 


Akkor mi az, ami még inspirációt adhat?


Engem már csak az érdekel, hogyan tudom a saját ötletemet kibontani. Szerintem minden embernek van egy olyan időszaka, amikor a fejébe bekattannak a saját problémái, amelyek igazán érdeklik az életből, és ezeket próbálja később mániákusan megírni. Nekem is megvannak azok a dolgaim, amelyek állandóan foglalkoztatnak, és sürgető az érzés, hogy azokat meg kell írnom! 18 éves koromban egy vastag ötletfüzetbe kezdtem felírni a témákat, és még mindig nem telt be a füzet. Egyszer átlapoztam az elejétől, és ijesztő volt látni, hogy húsz év alatt újra és újra ugyanazokat az ötleteket írtam fel, anélkül, hogy tudtam volna... Majd akkor halhatok meg nyugodtan, ha ezt az adagot megírtam. Néhány címet kipipáltam már. 


Ezek szerint néhányat viszont érdemes 90 éves kor környékére hagyni... A gyerekeinél egyébként lát arra utaló jelet, hogy ők is a szüleikéhez hasonló úton indulnának el? 


Szerencsére én saját magamban szeretném önmagamat megvalósítani, nem a gyerekeimben. Náluk az a célom, akárcsak a tanításban, hogy magukhoz juttassam őket közelebb, ne pedig valamilyen eszményhez, amit esetleg mi találtunk ki. Itthon sokat beszélünk művészetről: a középső gyerekünk, Klári a legfogékonyabb erre. Vele már gyakran megbeszélem a terveimet, és ő dramaturgszemmel jó tanácsokat ad. A nagyfiunkat, Zoárdot a közlekedés érdekli leginkább. Ha egy kiállításon kicsit komoran megkérdezi, nem baj-e, hogy ő nem látja a kiállított modern festményeket szépnek, akkor azt mondom: nem baj, mert mindenkinek teljesen más ehhez a viszonyulása. Viszont vele járunk a Dumaszínházba, jó humoristákat nézni. A legkisebb fiunk, Balázs most éppen karatézik. Nem erőltetünk semmit, de mivel itthon folyamatosan színházazunk, filmeket nézünk és olvasunk, előttük is nyitva vannak ezek a kapuk. 


Egy korábbi interjúban olvastam azt a hasonlatot, hogy olyan, mintha rajtuk keresztül ön is még több síkon élhetné az életét. Az ő történeteikből is merít néha ihletet? 


Három gyerekkel és egy férjjel érzelmileg sosem vagyok egyedül. Folyamatosan érzékelnem kell, ki hogy van, és ha valakivel kiemelten foglalkozni kell, ott megszólal egy vészcsengő. Valóban rengeteg fájdalmat és örömöt érzek rajtuk keresztül, többek között azt is, ha valami jó történik velük. Nálunk az a szabály, hogy vacsoránál mindenkinek kell mondania aznapról egy történetet. Az nem olyan fontos, hogy igaz legyen, a lényeg, hogy jó legyen a történet! A gyerekeink ezért meg is tanultak jól és érdekesen mesélni. (Szigorúan tilos például a látott filmek elmesélése! Ennél nincs borzasztóbb szokás. Ha valaki nálunk megpróbálja, a többiek már ordítanak: „Állj, filmmesélés! Filmmesélés!”) Egy dolog van ugyanis – már-már bűnnek nevezném –, amitől a színházban meg az életben is halálosan fel tudok háborodni: az unalom! Az az ember vagy művész, aki untatja embertársait, korlátolt, önző és figyelmetlen! Ez tehát az aranyszabály, a családban és a szakmában is: untatni tilos! És akkor jóban leszünk.


Tóth Barnabás: Van egy határ

A tárgymutatóban: ,
- kisfilm - 

1949. Egy apa a kisfiával próbál Nyugatra szökni a Vasfüggönyön át. Valós események alapján.

Apa: Hajdu Szabolcs
Kísérő: Páll Zsolt
Stevenson: Kovács Tamás
Jegyző: Bencze Sándor
Morris: Baronits Gábor
Hivatalonoknő: Polyák Ildikó
Tolmács: Göttinger Pál
Fiú: Tóth Mátyás

RENDEZŐ: Tóth Barnabás
FORGATÓKÖNYVÍRÓ: Tóth Barnabás
OPERATŐR: Marosi Gábor
JELMEZTERVEZŐ: Sinkovics Judit
PRODUCER: Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, Muhi András
LÁTVÁNYTERVEZŐ: Nyitrai Anna
HANGMÉRNÖK: Zándoki Bálint
VÁGÓ: Tóth Barnabás

Bemutató a Friss Hús fesztiválon, 2017. április 1-én.




SAM HOLCROFT: CSALÁDI JÁTSZMÁK

A tárgymutatóban: , ,
az Orlai Produkció előadása



Sam Holcroft komédiája 2015-ben a londoni Nemzeti Színház nagy sikere volt. Alaphelyzete egyszerű: családi ünnepre gyűlik össze a família, hazajön a két fiútestvér a szülőkhöz, s hozzák magukkal saját családjukat. Ahogy ez lenni szokott: frusztrációk, kényszerképzetek, rokonszenvek és ellenszenvek kerülnek felszínre, ahogy a különböző életformák és gondolkodásmódok egy asztalhoz kényszerülnek. A darab azonban több ennél: közös komédia és cinkos játék is a közönséggel. A szereplők viselkedésének egyszerűnek tűnő, de szigorú szabályait ugyanis a nézőtéren tudni lehet majd előre, így a nézők végig beavatottként láthatják lelepleződni azokat a titkokat és hazugságokat, amelyeket a szereplők egymás elől eltakarni igyekeznek. Ezen keresztül pedig mindenki kacagtató és önironikus szabályszerűségeket olvashat le önmagáról is: mi, emberek hogyan tesszük élhetővé és elviselhetővé a társas érintkezést, s ezáltal magát az életet.

MATTHEW harmincas Ötvös András
CARRIE harmincas Réti Adrienn
SHEENA negyvenes Járó Zsuzsa
ADAM negyvenes Szikszai Rémusz
EDITH hatvanas Kútvölgyi Erzsébet
FRANCIS hetvenes Papp János
EMMA tizennégy éves Csikász Ágnes

Dramaturg Zöldi Gergely
Jelmez Cselényi Nóra
Díszlet Ondraschek Péter
Rendező munkatársa Jánoska Zsuzsa
Grafika Csáfordi László
Világítási terv Szondi György
Rendező Göttinger Pál

Producer Orlai Tibor


“A színész egy szerepen keresztül megpróbál formát adni az emberek félelmeinek vagy épp vágyainak”

A tárgymutatóban: , ,
Debrecen – Interjú Ötvös András színművésszel.

A csemegepultos naplója adaptációjakor – amely előadásodat a napokban a debreceni közönség is megtekintheti – Göttinger Pál rendezővel nem először dolgoztatok együtt. S nem is az első kortárs darabban. Készülvén a Veled való interjúra, feltűnt, hogy a szintén Göttinger rendezte Hamvai Kornél-mű, a Pokol – amelyben Ericet, az épp válófélben lévő, a nőkből kiábrándult, s szintén írói vénával rendelkező hőst játszottad – szüzsé szempontjából mintha megelőlegezné a mostani monodrámádat. Hiszen a Gerlóczy Márton regényéből készült adaptációban Márczy Lajos mintha Eric életútját folytatná: az életből és főleg a nőkből kiábrándulva, íróként munkát vállal a budapesti Nagyvásárcsarnokban, hogy ihletet merítsen következő alkotásához, s hogy megismerje a hús-vér valóságot. Van-e a két karakter között hasonlóság, s ha igen, segítségedre volt-e ez Lajos megformálásakor?

Ötvös András: Soha nem jutott ez az eszembe, de szerintem, aki kultúrafogyasztó, annál egy könyv vagy egy színdarab kapcsán ilyesfajta, mások által soha végig nem gondolt asszociációk szerencsére létrejöhetnek. Most, ahogy ezt felvetetted, tetszik a párhuzam, de mivel én ezt nem fedeztem fel, ezért nem tudtam „hasznosítani” Eric alakját Lajosban.

Úgy tudom, hogy minden egyes hős, szereplő megformálásakor számodra az identifikáció a fontos: az, hogy megnézd, mi miatt tudsz azonosulni az adott karakterrel, mi az erőssége, a gyengéje, amivel együtt vagy ami ellenére szerethetőnek gondolod a karaktert. Lajos kapcsán melyek voltak ezek?

Ötvös András: Ebben az esetben az identifikáció csak az utolsó fázisa volt a munkának. Ebből a regényből ugyanis először íródott egy színdarab, amely sokszereplős volt, de aztán Göttinger úgy döntött, hogy ez az adaptáció csak egyetlen ember monológjaként élhet meg. Amikor ez eldőlt, Debrecenből megérkezett hozzánk Schneider Jankó, aki bábszínészként, bábrendezőként kitalálta, hogy bizonyos tárgyak milyen szereplőket és hogyan jelenítenek meg az előadás során. Ezért ez nem egy szokványos szerepépítési folyamat volt nálam, hanem azt kellett begyakorolnom az időnk első nagy részben, hogy ez a tárgyanimáció hogyan működik együtt a hangommal, a beszédemmel. Ami a karaktermegformálást illeti, az látszólag itt egyszerű: a szerep lecsupaszítva azt üzeni, hogy elmegyek, megpróbálok minél több nőt felszedni, minél több kolbászt eladni, és kész. Persze más dolgok is történnek Lajossal – megszeret egy nénit, találkozik egy lánnyal, aki nagy hatással van rá –, de a lényege nagyjából ennyi. A regény üzenetéhez képest ezért nekem a színpadon az volt a nehezebb, hogy hogyan dolgozzak ezekkel a tárgyakkal. Aztán a próbafolyamat utolsó részében már persze azon is gondolkodtam, hogy hányféleképp lehet Márczy Lajoshoz hozzáállni: lehet utálni, a cinizmusáért szidni, a nők kihasználása miatt megvetni. De lehet szeretni is, azért, mert el mert menni egy olyan közegbe, ami számára teljesen idegen, ki merte próbálni magát valami számára új, ismeretlen dologban.

Tehát a bátorságát szeretted meg?

Ötvös András: Igen. Illetve a játékossága volt nagyon fontos, amit a regényhez képest Márczy alakjában jobban ki akartunk domborítani a színpadon: olyan szituációt kreáltunk, hogy az, aki áll a pult mögött, s néha unatkozik, a közönség számára „elbábozza” azokat az embereket, akik odamennek hozzá a piacon. Egy sapkával például érzékelteti, hogy épp egy középkorú úr érkezik hozzá. Ahogyan a nőkkel kapcsolatban is ez a játékossága érvényesül: az egyiket így akarja felszedni, a másikat úgy, az egyiknél séfnek állítja be magát, a másiknál úgy öltözik fel, mintha hegedűórára menne.

A regényt olvasva én is azt éreztem, hogy Márczy Lajos minden nővel kapcsolatban szerepet játszik.

Ötvös András: Így van, de nagyon fontos, hogy az is megképződik a közönség előtt, amikor nincs többé játék, nincs többé szerep, hanem önmagát kell adnia, önmagával kell szembenéznie. Ez a pont akkor jön el, amikor kiderül számára, hogy lehet ugyan így élni, mindenkit kihasználni, felszedni és eldobni, csakhogy ennek a vége a teljes egyedüllét. A magány.

A forrásregény szerzőjével, Gerlóczy Mártonnal jó viszonyban vagytok. A beszélgetéseitek során ő hozott-e be olyan új szempontot ennek a karakternek a megformálásába, ami neked nem jutott eszedbe?

Ötvös András: Nem, mert erről mi nem beszélgetünk. Marcira nagyon jellemző, hogy nem szeret arról diskurálni, amit leírt. Ő az a figura, aki nemhogy nem ünnepelteti magát, de még azt sem szereti, ha róla van szó. Annyit árult el egy-egy epizód kapcsán, hogy az tényleg úgy történt-e vagy sem. Viszont Göttinger Pállal Gerlóczy megfigyelő álláspontját utólag, mintegy száz előadás után mégiscsak „visszacsempésztük” a darabba: ezért az ő alteregójaként is értelmezhető Lajos a darab elején még nem „pörög”, még nem jön mozgásba, csak megfigyel, fölméri, hogy kikkel fog dolgozni, s hogy például milyen a párizsi. Furcsa értelmiségi csávóként érkezik a 13. kerületből, és ez a távol- vagy kívülállása sokat segít az előadás elkezdésében.

Egy helyütt azt olvastam, még az is szóba került, hogy előadjátok a darabot a Nagyvásárcsarnokban, ahol a regény játszódik.

Ötvös András: Igen, egyfelől egy fotózás kapcsán én már voltam abban a csemegepultban, ahol Gerlóczy dolgozott, majd pedig a darab premierjére eljött Marci egykori munkáltatója, a csemegepult tulajdonosa, s ő mondta, hogy esetleg nála is előadhatnánk a produkciót. Ez végül nem jött össze, de egyébként nagyon élvezném.

Főleg úgy lenne nagyon izgalmas, ha spontán történne: nem meghirdetett előadásként játszanátok ott, hanem, amikor a legnagyobb a forgalom a Nagyvásárcsarnokban, egyszer csak elkezdenétek az előadást.

Ötvös András: Ezt én is nagyon pártolnám, mert imádom ezt a piaci közeget, ezt a közösséget. Volt már rá példa, hogy épp ez a réteg ült be ezt az előadást nézni, ami azért nehezebb volt, mert érezték, hogy róluk van szó. De volt már olyan is, amikor csemegepultosok ültek az első sorban, s egyébként, ha ilyen van, mindig ők élvezik a legjobban az előadást.

Jó, ha élvezik, mert akkor értik a „tükörjellegét” a produkciónak.

Ötvös András: Értik, sőt, visszakapjuk, hogy ez tényleg ilyen, s ezek tényleg ők. Reakcióként nagyon szép csöndek is vannak ilyenkor az előadásban, mert ők tudják, milyen az, amikor a nyugdíjasnak még plusz öt forintja sincs arra, hogy pár dekával „hosszabb” parizert vásároljon.

Göttinger Pál Lőkös Ildikó dramaturgot kérte fel, s együtt készítettek el egy negyven-ötven oldalas „kivonatot” Gerlóczy regényéből, ami az előadásod szövegkönyvét képezi. Volt-e bármilyen beleszólásod a szöveg kialakításába?

Ötvös András: Nem, de nem is volt rá igényem, maximálisan megbíztam Palinak és Ildinek az ízlésében. Csak annyit kértem: a próbafolyamat megkezdése előtt adják ide a szöveget, hogy a stílusával, műfajával megismerkedhessek. Nagyon tetszett a „kivonat”.

Gerlóczynak is kikérték a véleményét a „kivonatról”, és ő is nagyon jónak találta, ő sem akart rajta változtatni.

Övös András: Ha már a szövegeknél tartunk, az például nagyon jellemző Gerlóczyra, hogy amikor megszületett az előadás, s újra kiadták a regényét, ennek fülszövegét nem ő írta meg, hanem megkereste „Jolit”, akivel együtt dolgozott a csemegepultban (akit persze az életben nem Jolinak hívnak), s őt kérte meg ennek a pár sornak a megfogalmazására. „Joli” a következőt írta a könyvhöz: „Nagyon szerettem Marcit. Életemben először munkaidőben vele ittam sört.” S ez például nagyon „Marcis” eljárás volt.

A csemegepultostól más színházi munkáid felé fordulok: repertoárodban nagyon szép egyensúlyban vannak a kortárs és klasszikus szerepek. A 21. századi nézőnek mit lehet egy kortárs, és mit egy klasszikus darabbal üzenni?

Övös András: Nem választanám el így a kettőt, mert mindig a szerepet nézem, amit meg kell formálni, függetlenül attól, hogy az kortárs vagy klasszikus. A feladat mindig ugyanaz: a színész egy szerepen keresztül megpróbál formát adni az emberek félelmeinek vagy épp vágyainak, lett légyen az egy görög dráma vagy egy posztmodern alkotás nyújtotta szerep. Meg kell mutatni, hogy mi a sebe valakinek, milyen érdekek mozgatják, vagy hogyan megy tönkre. S a néző megtapasztalja, hogy nemcsak őneki vannak meg ezek a problémái, aznapra talán kicsit könnyíthet a lelkén. Csehov Trepljovjának megformálásakor elsősorban az érdekel, hogy mennyire bonyolult dolog az, ha az embert nem szereti az anyja. Hogy ez mennyire ellentmondásos tud lenni: Trepljov egyszerre fölnéz az anyjára, s egyszerre utálja, mert elnyomja őt. Hamvas Béla is azt fogalmazta meg a Karneválban, hogy ha nem szeretnek, őrjöngeni kell. Nem lehet mást csinálni, s Trepljovnak sincs túl sok választása. Vagy például egy kortárs mű, jelen esetben a Gerlóczy-regény se született volna meg, vagy nem úgy, ha Marci akkor boldog párkapcsolatban él. Ennek az élethelyzetnek az egész elfuseráltsága ott van a hősében, Lajosban, akivel ma, a 21. században, amikor borzasztóan kaotikusak az emberi kapcsolatok, ezen belül még inkább a nő és férfi közötti viszonyok, lehet nézőként azonosulni. Az azonosulás már valamennyire felszabadulás is. Ottlik Géza fogalmazta azt meg, hogy a létezés szakma. Ha erről szól egy darab, magáról a létezésünkről, annak minden problémájáról, akkor mindegy, hogy az mikor született, most, vagy pár száz éve.

Hogy áll mostanában a filmes karriered? Az Isteni műszak című film főszerepe után azt nyilatkoztad, hogy soha többet nem lesz filmes főszereped. Mi volt ennek a kijelentésednek a hátterében? Ez az álláspontod azóta változott? Láthatunk mostanában filmben?

Ötvös András: Azért mondtam, mert az Isteni műszak, miközben minden benne játszó színész és a teljes stáb számára szerelem volt, s csodálatos munka, a mozikban megbukott. Aztán persze rengetegen letöltötték a filmet, de a mozis karrierje nem volt túl sikeres. Mostanában apróbb filmszerepeim azért voltak: például a Sohavégetnemérős című film első epizódjára kértek fel. A jelenetet elolvasva Gothár Péter mondatai jutottak eszembe, s rögtön nagy kedvem lett hozzá. Gothár negyedikben, amikor a Háztűznézőt próbáltuk, felszólt az osztálytársamnak a színpadra, hogy „figyelj, te azt hiszed, hogy egy nő az elálló füleidbe szeret bele? Nem, abba szeret bele, ahogy beszélsz a dolgokról.” S amikor a Sohavégetnemérős epizódjában egy pocakos, strandpapucsos gyereket látok magam előtt, aki elkezd egy budapesti lánynak udvarolni, az azért jó, mert a karakterével egy csomó pocakos tininek adunk reményt, hogy „fitneszparaméterek” nélkül, humorral, „jó dumával” igenis lehet udvarolni.

Vágynál egy újabb filmfőszerepre?

Ötvös András: Persze, jó lenne, mert ha jó egy filmes csapat, az nagyon felemelő munka. De nincs bennem hiányérzet, mert nagyon szeretem a színházi teendőimet, s ezek boldoggá tesznek.

Az Isteni műszakban délszláv háborús menekültet játszva mennyire kívántál azonosulni ezzel a karakterrel? Például beleástad-e magad a délszláv háború történetébe? Mennyire érdekelt ennek a hősnek a háttere, az az élethelyzet, amin keresztülment?

Ötvös András: Nagyon. Rengeteg dokumentumfilmet néztem, sőt, egy éjszaka egy összekötőn keresztül találkoztam is egy menekült katonával, aki átszökött, s egyik reggel itt találta magát, egy szál papucsban, a Váci úton. Kortárs délszláv novellákat, verseket, illetve Kőbányai János Szarajevói jelentés című könyvét is elolvastam. Szóval, nagyon belekerültem ebbe a történetbe. Olyannyira, hogy amikor a Sirállyal voltunk vendégszerepelni Szarajevóban, eljutottam a film eseményeinek helyszínére is, a Kosevo kórházhoz. S ez az igazán nagy dolog ebben a munkában, hogy ha van rá idő, s utána olvashatunk a történteknek, vagy megnézhetjük a helyszíneket, az a részünkké válik. Oscar Wild mondja a De Profundisban, hogy „bárkivel bármi történik, az velem történik”. A színháznak, a filmnek is ez a lényege, hogy amikor színészként megformálunk egy karaktert, az már velünk történik. Ezt a néző felől is megközelíthetjük: ha megnéz valaki egy darabot, s megvan hozzá a kellő fantáziája, hogy azonosuljon egy abban látott karakterrel, a hőssel történtek igazából már vele történnek.



Vonszoljuk a sorsunkat

A tárgymutatóban: , ,
A Castel Felice valamennyiünk érdeklődésére számot tarthat.

NYÍREGYHÁZA. Amikor a hajó végre megérkezik az ausztrál kikötőbe és az együtt töltött hetek után partra száll a hét magyar, nem érzünk megkönnyebbülést. Miként ők sem. Előttük a titokzatos kontinens, mögöttük a háborúval, diktatúrával, forradalommal terhelt múlt. Hogyan tovább? Hamvai Kornél nem ad rá választ. Az írónak ugyanis nem az a célja, hogy azt mutassa meg, miképpen kezdenek új életet 1958-ban a kivándorlók. Sokkal inkább az foglalkoztatja, hogyan vonszolják az emberek magukkal a sorsukat; képesek-e megszabadulni a történelmi tehertételektől ott és akkor, ahol és amikor már nincs történelmük. Fel tudják-e számolni a múltat annak érdekében, hogy elkezdhessék a jövőt?

Torokszorító pillanatok

A Castel Felice olyan dráma, amely valamennyiünk érdeklődésére számot tarthat. Igaz, a játszhatóság érdekében az író krimisíti a történetet. A szerző az (egyébként hajdan a valóságban is létező) óceánjáró fedélzetére úgy sodor össze négy férfit és négy nőt, hogy – miközben kényszerű egymásra utaltságukban feltárulnak személyiségük mélyebb rétegei, aközben – a lényeg ne derülhessen ki. A tét nem kisebb, mint annak kinyomozása, hogy a Hölgy (Széles Zita) férjét egykor ávósként a Férfi (Illyés Ákos) ölte-e meg. A gyilkos keresése közben a színdarab bővelkedik torokszorító pillanatokban. A névvel nem rendelkező alakok közül mindegyiknek „megvan a maga keresztje”: Göttinger Pál színpadán valamennyi szereplő egyaránt fontos.

Nem tudni, ki ő

Göttinger nem ítélkezik. Megérti a túlélésre játszókat. Mértéktartó rendezésének sajátos dimenziót kölcsönöz a Pilinyi Márta komponálta látvány: rozsdásodó hajófedélzetet imitáló díszletei között bolyonganak az új hazát választó boldogtalanok. Merthogy mindannyian azok. Az a titokzatos körülmények között a hullámokba vesző Szemüveges (Vicei Zsolt), a kezdetben szerelemre lobbanó, majd a Férfit eltaszító Nő (Jenei Judit), az Ausztráliában magát végképp elveszettnek vélő Öregember (Dengyel Iván) és a vele folyton perlekedő Öregasszony (Pregitzer Fruzsina), a férje holttestét kiásó, a Férfiban a gyilkost felismerni vélő Hölgy (Széles Zita), a férfivadász Szépség (Kosik Anita), s a bűnös, azonban valószínűleg nem gyilkoló Férfi (Illyés Ákos) is. A legtalányosabb hősről, a Vándorról (Tóth Károly) viszont nem tudni, ki ő valójában. Amikor a hajó végre kiköt, s az ábrázolt figurák megérkeznek az új világba, nem érzünk katarzist. Illyés jut eszünkbe: „Nem menekülhetsz – bárhová kerülj…!” 

Karádi Zsolt


Csak a színház — beszélgetés Lengyel János ügyelővel

A tárgymutatóban: ,

A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.
Úgy sejtettem, az ügyelő szervez, felvigyáz, figyel mindenre, szó szerint ügyel: a rendre, a részletekre és a színészekre. Azért, hogy minden és mindenki jókor legyen jó helyen. Nevezhetjük stage managernek is.
A nem titkolt kíváncsiság is motivált arra, hogy megkérjem Lengyel Jánost, a rangidős ügyelőt, hadd nézzek meg egy előadást az ő helyéről, a színpad széléről, így kísérném figyelemmel munkáját. Rögtön ráállt, egy szerda délelőttöt beszéltünk meg.
Bátran kijelenthető: Lengyel János – akit pödrött, kackiás szőrzete okán Bajszinak, Bajszi bácsinak becéznek – kultikus figura a színházban. A büfépultnál saját, jelzett törzshelye van. Beszélgettünk konyáriságról, színészi alakításairól és kirándulásokról is. A sztorizás sem maradhatott el.
Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Lengyel János!

A Castel Felice próbája kezdődik hamarosan, három nappal a bemutató előtt. A rendező, a szereplők és a stáb többi tagjai is készülődnek. Bajszi bá’ körbevezet a színpadon, így bejárom az óceánjáró hajót: férfi és női hálókabin a színpad két oldalán, a nézőtérhez legközelebb, az alsó fedélzetet két korlát jelzi, középen a bár, előtte székek és asztalok, a fejem fölött a felső fedélzet magasodik. A díszletek mögött már oda készítve a ruhák és a kellékek, Illyés Ákos éppen egy törött szemüveget keres (aminek fontos szerepe van a darabban, és persze hamar előkerül).

Az ügyelő állás (ülés) a színpad szélén, takarásban. Monitorral, mikrofonnal, és jó néhány kezelőgombbal. A monitoron a színpad totálképe, de kísérőm megmutatja: akár egyszerre is követhető, mi történik a színpadon, a folyosón, a társalgóban, a nézőtéren… Az asztalon a szövegkönyv, benne bejegyzésekkel. Olyasmikkel, hogy mikor van szükség a kellék cigire, mikor megy le a függöny, mikor kell bemenni a hamuzóért, vagy éppen melyik színész kellékeit kell ellenőrizni szünetben, hogy minden a helyén van-e.

Lengyel János a mikrofonhoz lép, s bemondja: öt perc múlva kezdődik a próba.

Egyszer úgy fogalmaztál arra a kérdésre, hogy mit csinál az ügyelő: idegbajt kap a fegyelmezetlen színészek koordinálásától.

Van benne igazság – feleli mosolyogva. – Az ügyelő feladata a színházi előadás levezetése, összefogja az előadásban dolgozó emberek tevékenységét a műszaktól a színészekig. A próbákon is ott vagyok, hogy megismerjem az előadás menetét és a rendező elgondolásait: mit és hogyan szeretne látni a színpadon. A bútorosok, zsinórosok, díszítők, hangosítók, világosítók, kellékesek és öltöztetők munkáját koordinálom, hogy az előadás zökkenőmentes legyen. Este fél héttől az előadás végéig én felelek a technikától az emberekig mindenért, ami a színpadon és mögötte történik. Hatalmas felelősség ez, itt mindig helyén kell, hogy legyen az ember szíve és esze. Olykor nem könnyű, de már semmi mást nem tudnék csinálni, csak ezt.

Ismét a mikrofonhoz lép: Kezdéshez kérem a szereplőket, kezdjük a próbát! Mivel kissé lassan gyülekeznek a színészek, újra a mikrofonba szól: Lehet menni kifelé, gyerekek!

Most nincs túl sok dolgom, mert az első felvonásban mindenki végig a színpadon van, csak az átöltözésekre mennek ki a színről – mondja. – A Helló, Dolly nagyon más lesz, az sokkal összetettebb feladat.

Hogyan indult a színházi pályád?

Hajdú-Bihar megyében, Konyáron születtem, az egy szent hely. A „konyáriság” nagyon fontos dolog: őszinteség, pontosság, barátság jellemzi az igazi konyári embert. Apám klarinétozott, az ötvenes években műkedvelő színészként is gyakorta fellépett, gyermekként én is rendszeresen ott voltam a Kurucz Albert tanár úr vezette próbákon. Fiatalon sok mindenbe belefogtam, de sehol sem találtam a helyem.

1970-ben egy barátom ajánlása révén kerültem be az Állami Operaházba, ez volt az első színházi munkahelyem. Négy hónapig bírtam. Maga az Operaház egy igencsak elgondolkoztató világ, hatalmas üzem. Rá kellett jönnöm, nem nekem, kis vidéki fiúnak való az a hatalmas, idegen város. Olyan voltam, mint Louis de Funes A csendőr New Yorkban c. filmben: csak bámultam ki a fejemből. Budapest túl nagy volt nekem, napjainkban így érzem Debrecennel kapcsolatosan is.

Debrecenben kellékes voltam a színháznál, sok emlékem fűződik hozzá. Elmondok egy történetet, ami hasonló Hauzer Jóska kisvárdai esetéhez. (Lásd:http://www.avorospostakocsi.hu/2017/02/08/35-ev-a-szinhazban-beszelgetes-hauzer-jozsef-hangtarvezetovel/ K.D.) Szolnokra mentünk a Traviata előadással, ott derült ki, hogy a Pilllangókisasszony kottáit tettem be. Fejvakarás, töprengés, majd az ottani igazgató sofőrjének szóltam – aki régi ismerősöm – hogy el kéne ugrani Debrecenbe. Akkor még több időbe telt megjárni a Szolnok-Debrecen-Szolnok utat, de nekivágtunk. Az eredeti kezdéshez képest fél órát késtem a kottákkal, mindenki ránk várt. Majd’ háromhavi fizetésemnek megfelelő büntetést kaptam, drága lecke volt…

Az ügyelő a szünetben sem pihenhet, figyelnie kell, hogy minden rendben menjen. Ezúttal a takarítónőket figyelmezteti, hogy igyekezzenek felsöpörni a színpadot. Közben szóba kerül németországi „kiruccanása” – akkor disszidálásnak hívták.

Kétszer akadtam meg a pályán, mindkétszer volt, aki segítsen – utal a visszatérés nehézségeire. – Állást nem kaptam sehol, így felhívtam a kecskeméti színház igazgatóját, Lendvay Feri bácsit, hogy mennénk oda a feleségemmel, aki balett táncos. Feri bácsit gyerekkorom óta ismertem, szinte a szeme előtt nőttem fel, nem mondott nemet. A kecskeméti időszakra esett a válásom, így megint útnak indultam, szintén ismerősi segédlettel. Csikos Sándort még Debrecenből ismertem, hozzá fordultam, és átvettek a nyíregyházi színház állományába. 1989-tól vagyok tagja a Móricz Zsigmond Színház csapatának. Itt is kellékes munkakörben dolgoztam, majd – mondván, könnyebb munkát kapok – ügyelő lettem. (Nevet, hogy ez nem így van, majd elnézést kérve távozik, hogy megnézze, felsöpörték-e a színpadot.)

Csak a színház! Sehol máshol nem találtam meg a helyem – folytatja, miután visszatért. – Ha „civil” társaságban mesélem a színházi sztorikat olyanoknak, akik nem ismerik ezt a világot, nem nagyon értik a poént. Persze a másik oldal is igaz: számomra sem érthető mindig a „civilek” vicces története.

Nem vagyok nagy tekergő – feleli a szabadidő eltöltését firtató kérdésemre – nyáron besegítek Hauzinak, (a már említett Hauzer József), aki olykor vállal szerelést, megyek hozzá segédmunkásnak. Fizikailag is megmozgat, hiszen itt csak terpeszti az ember a seggét. Olykor pecázunk, időnként kirándulok, például a túristvándi vízimalomhoz, de a szatmárcsekei csónak fejfákat is megnéztem, a Hortobágyi Lovasnapokat pedig már meg sem rendeznék nélkülem.

Kitől kaptad a Bajszi nevet? A miértet sejtem…

Még új voltam Kecskeméten, sokan nem tudták a nevem, csak úgy emlegettek: az a bajuszos…

Az ügyelői munkának milyen szépségei és árnyoldalai vannak?

Mik a szépségei? Teremtő jó Isten! Talán az, hogy egy jól sikerült előadásnak én is részese vagyok, így az én hiúságomat is legyezi, ha pozitív a fogadtatása. De ez mégiscsak olyan munka, amit nem lehet ahhoz hasonlítani, mint amikor az asztalos elkészít egy szép komódot, vagy a színész gyönyörűen elszaval egy verset. Ha nem késik el senki, ha nem szakad le semmi, azaz zökkenőmentesen zajlik le egy előadás, ha csend, rend, fegyelem van, az megnyugtató. Az árnyoldala, hogy rengeteget kell konfrontálódni, ezt pedig már a koromnál fogva sem szeretem. Bosszantó és bánt, ha annak ellenére, hogy mindent elkövetek, mégis sor kerül konfliktusra. Akad egy-két kolléga – nem színész – aki addig feszíti a húrt, míg el nem fogy a türelmem. Ha megértenék, hogy ez engem mennyire zavar, talán nem csinálnák. Persze a színészek között is van, aki rendszeresen eljátssza, hogy a színpadra hívó szóra nem mozdul, majd a késve érkezés után azt mondja, őt nem szólítottam név szerint… Én amúgy magamat is kigúnyolom, ha kell. Nagyhangú pasas vagyok, aki elviccelődik, de nem szeretem a konfrontációt. A munkában azonban szükséges a fegyelem. A focista, ha sorra elblicceli az edzéseket, a mérkőzésen 10 perc után kiköpi a tüdejét, s messzire pattan tőle a labda. Nálunk a rendelkező próbákon kell begyakorolni mindent, hogy jól működjön majd az előadás, itt sem lehet elbliccelni a dolgokat. Sértődékeny, ideges ember nem való a színházba, ha frusztrált, vegyen erőt magán, ne mutassa ki, mert az régen rossz.

A műszakis srácok jó képességű gyerekek, nem nagyon igénylik, hogy kézen fogva vezessék őket, mint az óvodásokat, de figyelniük kell a végszavakra. A rendezők már hozzá vannak szokva – olykor talán vissza is élnek vele –, hogy ha egyszer elmondanak, megmutatnak valamit, az már egyenlő a tudással. Többnyire így is van, de ha becsúszik egy baki, már kérdezik is: hát mi történt, fiúk? Pedig óhatatlan, hogy mi is bakizzunk. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a köreinkben szinte nincs fluktuáció, úgy érzem magam, mint fiatal koromban: aki megmaradt, a színházból ment nyugdíjba. Most is hasonló a helyzet, jó szakembereink vannak.

Az én helyzetem olyan itt, mint a háborúban az első vonalban lévő hadnagyé, ő van elöl, tehát ő tudja, mit kell tenni, nem a jóval hátrább tanyázó őrnagy. A színházi előadáson én vagyok a frontvonalban.

2012-ben Te kaptad az Arany Kalapács Díjat.

Jó érzés volt, különösen annak fényében, hogy pályám során nem kényeztettek el a kitüntetésekkel.

Én a kollégákat egyenrangú partnereknek tekintem, nem csatázom velük, de amit meg kell csinálni, azt elvárom tőlük. Moldova Györgyöt idézve: a beosztottaktól szellemileg kikapni szégyen, legyőzni őket méltatlan. Van benne igazság. Én csak a főnökeimmel csatáztam, velük állandó harcban álltam. Ők osztják a sarzsit, gondolom, lehúztak, mint nagypofájút a listáról. Igazából számomra az a fontos – minden nagyképűség nélkül –, hogy engem a környezetemben lévők túlnyomó többsége megsüvegel, értékeli a „bajszibácsiságomat”. Kicsit udvari bohóc státusz ez, mert bár nem akarok én szerepelni, de ha látom, hogy valaki ül, punnyad, eszembe jut valami marhaság, igyekszem felvidítani. 

Megyeri Zoli és Horváth Lackó például komoly próbasorozatban voltak, úgy gondoltam, rájuk fér némi vidámság. Az egyik szünetben odamentem hozzájuk, hogy mondják el A cinege cipője című verset. Elkezdték, de az utolsó versszak nem jutott eszükbe. Kinevettem őket, hogy még ezt sem tudják. Mikor a következő szünetben kijöttek a próbáról, szóltak, megvan a vége! Kitaláltak egy záró versszakot, amivel jól kicsúfoltak… 

Azt mondják ­– s látom, igaz –, sztorikból kifogyhatatlan vagy. Folytasd, kérlek!

A Castel Felice próbája kezdődött, mondtam Totyának (Tóth Károly), látom, jó szerepet kaptál, mert a Castel Felice egy jó szerep. Visszaszólt: te hülye, az egy hajó!

Egyszer az egyik iskolából két bordásfalat kértem kölcsön, de jó ideig nem vittem vissza. Kornis Mihály Hallelúja című darabjában én is szerepet kaptam, egy „fekete vonatos” cigányembert játszottam. Az volt a szerepem, hogy mialatt a közönség érkezik az eladásra, vágjak bele egy kést a falba, majd vegyem ki, és kérjek bocsánatot a gyülekezőktől a rémisztgetés miatt. Nem nagyon figyeltem, éppen ki elé térdelek le bocsánatért esedezni, egyszer csak megszólal egy hang: megbocsátok, Bajszi, csak hozd vissza a bordásfalakat!…

Te színészkedsz is?

Bizony, többször is kaptam szerepet. Legutóbb szegény Józsa Imrével volt közös jelenetem a Dollárpapában, Szalavecet, a rendőrkapitányt alakítottam. Az Aranycsapatban a csapost, tíz éve a Csárdáskirálynőben Lazarovics Ödön földbirtokost. De voltam már a színpadon katona, pap és hóhérsegéd is. Ruszt József és Verebes István sokat foglalkoztatott.

Debrecenben például én voltam a sárkány, akit egy zongora mozgatására használatos kis kocsin belöktek a színpadra, számban 3-4 füstölő cigarettával. Egy madzaggal húztak vissza a jelenet végén. Egyszer – valószínűleg elszakadt a madzag –, a sárkányfarkamnál fogva akartak kirántani, s leszakadt rólam a jelmez. Egy trikóban maradtam ott. Felkeltem, hónom alá csaptam a kocsit, és kisétáltam a színpadról.

Meddig még?

Az igazgató, Kirják Róbert azt mondta legutóbb: amíg egészséggel bírom, számít a munkámra. Ez csak jelent valami garanciát…

Az egészségem amúgy stagnál, rendben van, bár korábban két infarktusom is volt. Júniusban lesz majd jelenésem a kardiológusnál, addig biztos bírom, különben nem hívott volna vissza. Az első infarktus a Színészház előtt ért, s amikor beértem, mondtam Horváth László Attilának: te Lackó, három perce a Színészház előtt megállt a szívem. Nyilván azt hitte, viccelek, mert azt felelte: akkor menjél el gyöngyhalásznak. Három nappal később szemvizsgálatra mentem Debrecenbe, a főorvos asszony azt mondta: nekem a napokban infarktusom volt. Át is küldött a kardiológiára, ott bebizonyosodott, tényleg. Ami rá két hónapra történt, már nem gyerekjáték: éppen otthon voltam Konyáron, nem sok híja volt, hogy találkozzak Szent Péterrel. Rosszul lettem, édesanyám rögtön hívta a mentőt, a műtőasztalon zajlott le az infarktus. Azt éreztem, a bal karomról szinte leszakad a hús. Kőszegi doktor azt mondta, nézzem a monitort, s ha az a mozgó valami odaér, megszűnik a fájdalom. Igaza lett.

Azóta stagnálok, évente kétszer megyek kontrollra. Amíg azt nem mondja a doktor úr, hogy már ne vegyek télikabátot, nincs gond. Ha úgy lesz, nem szomorkodom, tudomásul veszem. 



Névjegy:

Lengyel János, Bajszi

ügyelő

Konyár, 1953. február 16.



Díja:

Arany Kalapács Díj (2012)





Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks