LEV&TE

LEV&TE


A színpadon egy profi színész és egy profi imprós. Nincs szöveg, nincs próba. Csak kockázat és bizalom. Molnár Levente merész impróelőadása ismert színészekkel.

Állítólag a színészek legnagyobb rémálma, hogy a színpadon állva elfelejtik a szövegüket. De mi van akkor, ha eleve nem is kapnak szöveget? Se karaktert? Se semmilyen fogódzót? Mi történik, ha adott egy színész és egy imprós, és két széken kívül semmilyen kellékük nincs?

Molnár Levente egy merész kísérletben próbálja ki, hogy milyen, amikor két ember csak egymásra számíthat. Nem tudják, mit tesznek 5 perc múlva. De még 5 tizedmásodpercük sincs rá felkészülni, mert a színházi és az imprós világ élesben feszül egymásnak és olvad össze egy hosszúformátumú impróban.

Itt nem a sztori a lényeg. Az a fontos, hogy a két ember hogy viszonyul egymáshoz, hogyan segíti-támogatja-emeli-tartja a másikat. Ez az előadás egy találkozás két ember, két műfaj, két világ között. Végtelen a szabadság, ezáltal végtelen a kockázat és a bizalom.

Következő vendég: Göttinger Pál

Eddigi vendégek voltak: Nagy Zsolt / Bozsó Péter / Elek Ferenc / Polgár Csaba / Kovács Patrícia
The Irish Coffee - képek a KASSA hajóról

The Irish Coffee - képek a KASSA hajóról

The Irish Coffee - KASSA Hajó - 2017 december

A SAJÁT KÍNJAIMON ÉS ÖRÖMEIMEN KERESZTÜL

Ötvös Andrással Gócza Anita beszélgetett


Ötvös András a független színházi szférában kezdte a pályáját, a Krétakörnél, majd az akkor induló KoMa Társulatnál. Ezt követően szerződött Egerbe, de vendégként játszott az Örkényben is. A budapesti Katona József Színház volt a következő állomás, 2017 májusától pedig az Orlai Produkciós Iroda által szervezett színházi alkotóközösség tagja.


– Elég sokkolóan hangzik az, hogy a budapesti Katona József Színház megbecsült színésze azért hagyta el a színházát, mert nem tud megélni a fizetéséből…

– Pedig igaz. Amikor megtudtam, hogy lesz egy második lányom, rögtön jeleztem Máté Gábornak, az igazgatómnak – akivel egyébként nagyon jó kapcsolatban vagyok –, hogy két gyerekkel már biztos nem tudok maradni, ha nem változik a fizetésem. Bármennyire sajnálta, nem tudott mit tenni. Ezért kerestem meg Orlai Tibort.

– Szakmaváltáson nem gondolkodott?

– Abszolút felmerült, és nem is tartom ezt tragikus dolognak, csak az a baj, hogy hiába érdekel sok minden, valójában nem értek semmihez. És sok mindenhez nem is akarok érteni, amihez manapság kellene. Gyűlölöm a számítógépet, nincs jogosítványom, kocsim sincs. Ez már eleve kizár számos területet. De például asztalos se lehetek kézügyesség híján.

– Ehhez képest évekig repülőgép-pilóta akart lenni, de sokáig vonzotta a tűzoltóság is. Nem az a típus, aki már gyerekkorától színésznek készült…

– Egy gyár mellett nőttem fel, egy székesfehérvári lakótelepen, amit egyébként nagyon szerettem. A főiskola előtt háromszor voltam színházban. A katonaiskolás kitérő után – ahova azért mentem, mert pilóta szerettem volna lenni – a ciszterci gimnáziumba jártam Székesfehérváron. A suliban iskolarádiót csináltam, és az egyik tanárunk szervezésében eljártunk egy szociális otthonba verseket olvasni a lakóknak. Mivel többen mondták – tanárok és a legkülönfélébb ismerősök egyaránt –, hogy miért nem jelentkezem színésznek érettségi után, beadtam a jelentkezési lapot, de emlékszem, a harmadik rostán azt se tudtam, mi az, hogy jelenet, pedig ez volt a feladat. Nem is vettek fel. A következő évben jártam újságíróiskolába, mert így kaptunk családi pótlékot, és mellette a fehérvári színházban dolgoztam díszítőként. És közben jártam hajléktalanszállóra egy irodalmi esttel, meg az esti tea-járatra szociális munkásokkal. Ez utóbbit annyira élveztem, hogy úgy éreztem, megtaláltam a hivatásom: el is döntöttem, hogy szociális munkás szakra felvételizek, be is adtam a jelentkezési lapot. A fehérvári Caritas női egylet jótékonysági összejövetelein rendszeresen mondtam akkoriban verseket, és ennek az egyletnek a tagjai annyira akarták, hogy elmenjek a színművészetis felvételire, hogy még a jelentkezési lapot is megvették helyettem, mert nekem nem volt pénzem kettőre. Máté Gábor pedig felvett az osztályába. Sorsszerű volt az egész, az Isten azt akarta, hogy odakerüljek.

– Nem érezte magát kívülállónak a főiskolán?

– Egyáltalán nem. Nagyon szeretek dolgozni, és úgy éreztem, hogy értem, amit Gábor mond az életről, meg arról, hogy a velünk történt borzalmakat jó elvinni arra a pontra, ahol közösen ki tudjuk nevetni őket. Nagyon élveztem azokat az éveket, beleszerettem a színészetbe, megtanultam, hogy ez is egy szakma, nemcsak a tűzoltó. Gábor nagyon jó embereket hívott, foglalkozott velünk Halász Péter, Schilling Árpád, tanított bennünket Kovalik Balázs: még most is kerülök olyan szituációkba a színpadon, amikor beugrik, hogy ja, erről is volt szó az órákon. Rengeteget improvizáltunk, a mai napig szeretem a váratlan helyzeteket a színpadon.

Én úgy vagyok kívülálló, hogy nem szeretek a művészvilágban lenni, nem ez a természetes közegem. És gyűlölöm a szakma felszínes, bulvár oldalát, hogy ki milyen diétát tart, ki mennyire szép, ezt az egész jelenséget, hogy a szépségipar benyomult a színházba, hogy azt nevezik színésznek, aki megfelel a fitness-ipar paramétereinek. Hát nem, ez egyáltalán nem így van: a színészek olyan emberek, akik a saját nyomorukon keresztül adnak formát a többiek félelmeinek, vágyainak és örömeinek. És ehhez semmi szükség kockahasra.

– A hit érzékelhetően fontos Önnek. Már kamaszkorában elkezdett „keresgélni”?

– Nem, inkább a húszas éveimben, főiskola után. De a kezdőpont talán mégis korábbra tehető: 17 évesen láttam a tévében Böjte Csabát, és az ő hatására pap akartam lenni akkoriban. Mivel azt mondták, hogy ehhez meg kell keresztelkednem, megtettem. Az Istennel való kapcsolatom mindig is egy dinamikus, szenvedélyes és állandóan változó keresést jelentett, néha csak Isten-remélést: hol közel jutottam, hol eltávolodtam, sose voltam biztos a dologban.

Már megszületett az első lányom, amikor a Pető Intézetben láttam bohócdoktorokat. Valahogy elkezdett érdekelni ez az egész, és elkísértem egy ilyen bohócdoktort a Tűzoltó utcai Gyermekklinika onkológiai osztályára. Eltöltesz ott egy délelőttöt, és utána nem élheted úgy az életedet, mint előtte. Az a néhány óra megkérdőjelezett mindent, az Isten-hitemet és a jóságba vetett hitemet is. Ott a kórházban darabjaira hullott az addigi világképem.

– Ez mikor történt?

– Három éve. Utána kezdődtek a pánik-rohamaim, sok volt az előadás, a pörgés, biztos sok volt az izgalom is a pénz miatt. Nem találtam a békémet sehogy se. A színpadon is volt, hogy rosszul lettem, meg éjszaka rám törtek különböző félelmek. Egyébként hálás is vagyok ezekért a tapasztalatokért, nagyon gazdag élményt jelentettek, több irodalmi szöveget másként értek azóta. Tudom, milyen az, amikor az ember annyira fél, hogy vacog a foga éjszaka a 24 fokos lakásban. Elhiszem, hogy vannak ilyen idegállapotok, létezik ilyen félelem. Mindenkinek az életében eljön az az időszak, amikor át kell gondolni a válaszokat a fontos kérdésekre.

– Mi segített kijutni ebből az állapotból?

– Több minden. Egy rövid ideig gyógyszert szedtem, azután elvégeztem egy autogén tréninget, ahol megtanultam ellazítani a végtagjaimat és az idegrendszeremet, áramtalanítani a testemet – ahogy a mentőtiszt öcsém mondja. Ezt a módszert egyébként már sok kollégámnak ajánlottam, sokkal jobb, mint az alkohol. De leginkább talán mégis az Istenkeresés segített.

– Úgy távolodott Istentől, hogy közben megpróbált még közelebb jutni?

– Így is mondhatjuk. Akkor kezdődött csak az igazi keresés. Elmentem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, de voltam mecsetben is, és Máté Gábor segítségével megismertem Mihálffy Balázst, aki a Magyar Iszlám Közösség alapítója, a Korán egyik fordítója.

– Sikerült közelebb kerülni? Megtalálta, amit keresett?

– Talán igen. Kimondhatom azt, hogy hiszek, de nem egy kaporszakállú, büntető macsó Istenben. Ez az istenkép meghalt bennem. Abban az Istenben hiszek, akiről Pál apostol azt írja, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk”, aki nem fent van, hanem lent, és egyre inkább nem csak odakint, hanem idebent is. Istené a tehetségem, a humorom, de ott táncol a nézők meg mi közöttünk esténként a színházban is, amikor valami váratlan új megoldás születik egy baki miatt két színész között. A félelmeim mélyén megtapasztalom mint egy anyaméhet, ami körbevesz, és a legfontosabb, hogy minden pillanatban párbeszédben lehetek vele. A szorongásaimhoz visszatérve, ez az, amit a beauty-kultúra próbál elfedni, pedig ugyanúgy meghalunk mindannyian, bármekkora napszemüveg is van rajtunk és bármi is van az ingünkre írva.

A saját kínjaimon és örömeimen keresztül próbálok formát adni a leírt szövegeknek, és ez – úgy érzem – megérinti az embereket. A csemegepultos naplójában is az a jó, hogy megfogalmazódnak a vágyak és a félelmek, a nézőkkel együtt tudunk nevetni rajtuk, és ha hazamegyünk, talán nem vagyunk annyira egyedül.

– Lehet, hogy ez a titka az előadás sikerének is? Már 130 feletti előadásszámnál jár a darab…

– Nem tudom, mi a siker titka, de már amikor elkezdtük a munkát, éreztem, hogy jó előadás lesz. Gerlóczy Márton szövegéhez rengeteget hozzátett Schneider Jankó az elképesztő fantáziájával mint bábos és Göttinger Pali rendezőként a humorával, nagyon inspiratív volt a közös munka. A szöveg öniróniája is abszolút nekem való, azt hiszem. És az a jó, hogy habár a mondatok ugyanazok, de állandóan új tartalommal töltődnek fel, dúsulnak az aktuális kínjaimmal, meg persze a vidám dolgokkal is. Ennél a darabnál tényleg nem tudnak kívül maradni a nézők, a játékos formája, a személyessége és a humora miatt sem. Nehéz nem találva éreznie magát az embernek.

– A személyisége, a gyermeki lénye, a játékossága is jól passzol az előadáshoz…

– Az igaz, hogy egyébként sem áll messze tőlem a gyerekszoba világa, bevallom, én a mai napig játszom a Matchbox repülőimmel. A báb-animációnak köszönhetően pedig tényleg visszarepülhetek az időben, és amikor a virslivel vagdalkozom, olyan az egész, mint a gyerekkori szerepjátékok. De ehhez kellett Jankó csodálatos világa, meg egyáltalán az, hogy Göttinger megálmodta a forgó alkotmányt díszletként.

– De a sikert azért Ön is élvezi, sztárallűrök ide vagy oda…

– Megmondom, minek tudok tényleg örülni: múltkoriban, amikor a gyerekemet vártam a cirkusz előtt, odajött hozzám egy hölgy, és sűrű bocsánatkérések között elmondta, hogy nagyon köszöni nekem a csemegepultost, mert van egy 18 éves gyereke, akivel rengeteget veszekszik, de ezen az előadáson mindketten maradéktalanul jól érezték magukat, és utána végre beszélgettek egy jót civakodás nélkül. Na, ezt nevezem én sikernek.

Meg amikor Budafokon, egy fesztiválon szabadtéri előadást csináltunk a piactéren, ahol a helyi hajléktalan emberek is összegyűltek. Lementek a zenekarok, jöttem én, és hát eleinte azért hallottam, ahogy káromkodva beszélgetnek, inkább zenére vágytak. Azután az egyikük, egy kerekesszékes odagurult közel a színpadhoz, én meg elkezdtem neki mondani a monológot. Először visszaszólt, azután a párja is odajött, egyre nagyobb hangzavar lett, a rendőrök is megjelentek, én meg csak mondtam tovább a szövegemet. Lassan csönd lett a „nézőtéren”, és amikor a végén lejöttem meghajolni, a kerekesszékes férfi odajött pacsizni, és még azt is hozzátette, hogy jó este volt. Ez az a fajta siker, amit tényleg szeretek.

A Leenane szépéről a Nyíregyházi Televízióban

A Leenane szépéről a Nyíregyházi Televízióban

A "mezei néző" az Operamaceráról





A Nemzeti Filharmonikusokkal tartott operabeavatót Göttinger Pál és Dinyés Dániel, akiktől az elmúlt két évadban egy egész sor hasonló előadást láttam, és egyszer sem mentem úgy haza – még a legutóbb, az apró gyermekek számára kitalált Bűvös vadász után sem -, amely ne adott volna valamit hozzá a műről való tudásomhoz, illetve amelyet ne szerettem volna nézni. Pontosan ezért, már évad végén beírtam az időpontokat fixre a naptáramba.

Mielőtt valaki megunja a mai délelőtt 80 percének hatoldalas leírását, amely mindössze három-négy órával tudta meghosszabbítani számomra az élményt, jelezném, hogy a további két alkalom január 14-én (A Figaro házassága), illetve május 13-án (Don Pasquale) lesz, 11h és 15h-kor. Várhatóan a délelőtti és a délutáni időpontokban is az opera más-más részleteivel foglalkoznak majd, így aki nagyon érdeklődik, akár mindkét alkalmat betervezheti magának.

A Kamra után tavaly az Üvegteremben láttam ilyen beavatót, ezekhez képest a Fesztiválszínház sokkal nagyobb tér, de mégis, a terem végébe is átjön a hatás, és visszamenőleg ez alapján megerősítette azt a gondolatomat, hogy a Katona nagyszínpadán is működött volna a beavató a Kamra helyett, van olyan érdekes az, ami elhangzik, hogy legyőzze a távolságot.

Most a délelőtt 11-es előadás krónikája következik, amely erősen hasonlított felépítésében az alkotók korábbi, felnőtteknek szánt sorozatára, azzal a különbséggel, hogy a felnőtteknek adtak szünetet, a gyerekeknek viszont nem. A fiamra nézve, aki egyébként élőben tavaly már látta a Müpában A sevillait, jól ismerte a történetet, nagyjából a hatvanadik perc után lett sok, de szerencsére pár perccel később egy nézőket is bevonó, interaktív akció felrázta, örömmel ment fel a színpadra, és az előadásról elégedetten távozott.

A magam részéről kétszer ötven percet tartanék ideálisnak, és a program reklámozásánál erősen felhívnám a figyelmet, hogy csak kivételesen érdeklődő, kvázi-csodagyerek óvodásoknak lehet jó választás, bölcsődés korúaknak pláne nem az. Hiheti valaki, hogy a 2 éves gyerekét majd leköti, de hagyták ott a programot még 5 év körüli gyerekkel is többen, és apró gyerekekből láttam bőven unatkozókat, akik nem tudták értékelni a helyhez kötöttséget ennyi időn át.

Alapvető, hogy minden előadás a célközönségének készült, és éppen ezért magával szúr ki, aki nem jól lövi be, hogy neki mi való. Talán Vilma, aki 4 évesen egyetlen egy kérdés nélkül végig tudott ülni esti előadáson egy Turandotot, alkalmas lehetett volna egy ilyen programra korábban is, de ez sem biztos. Ebben mégis túl kevés az éneklés, a „stand up comedy”-re emlékeztető magyarázatok benne a legérdekesebbek, így azt hiszem, hogy egészen addig őt sem vittem volna el rá, amíg el nem jutott oda, hogy maga akart az operarendezés kérdéseiről beszélgetni, és akkor már hét éves volt. Nem biztos, hogy jót tesz valaki egy szétszórt, netán csak túl fiatal gyereknek azzal, ha mindenáron be akarja avatni a műfajba idő előtt.

(Ehhez képest a délutáni koncerten, amelyről hamarosan bejegyzés következik, pontosan ugyanígy elszúrtam a dolgot szülőként, azt hittem, hogy 45 perc zene a XVII. századból nem sok Jánosnak, de az lett. A Figaro 2.0 három és fél órán át nem untatta, de két kantáta húsz perc alatt távozásra bírta.)

Az unatkozó közönség pedig zavaró egy előadáson, minél feltűnőbb helyen van, annál inkább.

Az előadás felét színpadon töltötte egy kisfiú, aki akár erősíthette volna a programot, ha megfeszített figyelemmel követi az eseményeket. Elfoglalta magát, játszogatott – és én hiába akartam a magyarázatokat figyelni, de a szemem sarkából csak kénytelen voltam követni, hogy mit művel. Ez a gyerek pontosan jelezte, hogy mikor történt valami számára is érdekes. Volt ilyen: amikor Göttinger Pál egy néző kislány bevonásával az Almaviva-szerenádot próbáltatta Horváth István tenorral. Ennek a kibontakozását ez a fiú is szerette, de a magyarázatok untatták.

Az esetet nem azért írtam le, mert azt javasolom, hogy máskor adjon valaki egy tabletet a gyereknek, és hagyják az öltözőben, vagy ültessék le a nézőtérre (amúgy igen, ebből a kettőből az egyik lett volna a megoldás), hogy ne vonja el a közönség energiáit, hanem azért, mert az, hogy ez megtörténhetett, önmagában jelzi az alkotók részéről felvállalt lazaságot, nem pusztán a hétköznapi ruha, amelyben színre léptek. Az opera nem csak ünnepnapra való, a hétköznapok része – és akárki élvezheti, nem csak a zeneértők, nem csak az operaház törzsnézői, és életkori határ sincs. Az opera nem a kevesek privilégiuma. EZ az üzenet is átjön ebből a színpadon üldögélő kisfiúból…

Én az alkotók helyében, akik elég színházi anekdotát meséltek el, akár fel is használtam volna a helyzetet arra, hogy felhívjam a figyelmet, hogy lám, így szokta egy mellékszereplő egy előadásban elvenni a figyelmet a lényeges történésekről. Nekem eszembe is jutott, hogy nem egy Figaro házasságában a kertész éppen így vált a legérdekesebbé az I. felvonás záróképében, amikor rajta kívül hat főszereplő egyszerre énekelt, de mi nem velük foglalkoztunk mégsem.

De további szöveget már nem szánok ennek a fiúnak, bár akár akarták, akár nem, az előadás szerves részévé vált, hanem áttérnék további történésekre, ami érdekesebb lehet.

Az előadásnak kétségtelenül megvolt a felépített váza, de az arányok némileg tolódtak, ahogy ez a sajátja minden hasonló improvizatív beavatónak, amely nem tucat esemény, mindig egyszeri történés. A beszélők számára ritka helyzet, hogy közönséghez szabadon beszélhetnek (egyikük karmester-zeneszerző, másikuk rendező alapállapotában), és szemmel láthatóan mindketten élvezik is, hogy sikerük van ezen a területen is, és még jóval hosszabban is csinálnák, ha a szervező helyszín nem szabna ehhez keretet. Érzem, hogy ha rajtuk múlna, akár öt teljes órán is beavatnának minket – ha netán valami hasonló maratonra készülnek, én előre szólok, hogy bármilyen hosszú beavatóra is vevő vagyok. Ha előre tudom, hogy más a programja a délutáninak, eleve úgy készülök, hogy mindkettőn ott lehessek, nekem nem lett volna túlzás az sem.

A beavató elején nagyon pontosan foglalta össze Dinyés Dániel azt, hogy mi a cél, amit azok, akik hasonló programján voltak már a Kamrában, nyilván tudtak. Az opera zenei titkait és a színházi próbafolyamat egyes részleteit akarják addig macerálni (innen is a cím – operamacera), amíg meg nem adják magukat.

A zene alkalmas arra, hogy egy szöveget másként mutasson be – mondja a karmester, és a közönségtől színdarabokból származó mondatot vár (ez lesz az „Országomat egy lóért”), amelyre aztán virtuóz módon sokféleképpen improvizál a zongorán, és ezzel azonnal megérdemelt sikert arat. (Jó lett volna, ha a fiamban felmerül, hogy így kellene zongorázni és esetleg ez gyakorlásra is ösztönözné, de aki ezt várná a programtól, lehet, hogy túl sokat akar a belépődíjért.)

Ami nagyon jó, a zenekar élvezettel figyelte, amíg Dinyés Dániel improvizál. – A kisfiúhoz hasonlóan a színpadra kiültetett zenekar is veszélyes lehet, mert amikor nem játszanak, akkor civilek – ha önmagában érdekes az, amiről beszélnek előttük, akkor jó, de ha nem, akkor ennyi zenész nem fog energiát tenni még abba is, hogy tettesse, hogy feszült figyelemmel hallgatja az előadókat. (Láttam egyszer egy Ármány és szerelmet a Nemzetiben, amely a színpadra ültetett zenészek között játszódott, és ezek a zenészek szétunták a produkciót, teljes sikerrel estem ki így a történetből. Ez a mozzanata maradt meg bennem a legélesebben, bár mintha benne lett volna Básti Juli is.)

Ami azt illeti, a szólisták is élvezik a hallottakat, ők mindig élénken figyelnek, bár nagyon tudják, hogy mire számíthatnak, bár nemigen ismétlődnek a bedobott poénok. Göttinger Pál rendezőn nehezebb volt az élvezet jeleit észrevenni, különösen amikor lassan fél óra eltelt már, és látta, hogy megint csak a papírforma érvényesül, azaz neki már kicsit jobban össze kell magát kapnia. De megoldja, mindig megoldotta – és örömmel töltheti el, hogy a közönség legalább annyira élvezi azt, amikor ő jön, és a szólistákat elkezdi majd instruálni.

A bevezető után a karmester halált megvető bátorsággal összefoglalja A sevillai borbélyon kívül az összes olasz opera történetét is egy mondatban. Ugyan ezt már nem először hallottam, de talán még sokszor nem írtam le, így megosztom azzal a pár emberrel, aki még olvassa a negyedik oldalt is:

„a tenor szerelmes a szopránba, de a bariton nem hagyja – vígopera esetén a baritonnak ez nem sikerül, ha igen, akkor van a tragédia.”

A három bemutatott részletből Almaviva szerenádja az első, a már említett Horváth Istvánnak van a legnagyobb tere, ennek a kibontására van is elég idő. Megnézünk egy részt zeneileg, mi van akkor, ha a klarinétot lecseréljük fuvolára, oboára vagy fagottra – ez az egy változás milyen hatást kelt. Jó ezt látni, hogy egy zenekarral mindez bemutatható, igazi luxus. Az ilyen kis mozzanatokért is érdemes eljönni az előadásra. Persze a gyerekeknek az tetszik igazán, amikor már nemcsak a tenor van a színpadon, hanem a már említett kislány lesz Rosina, és együtt alakul a jelenet. A gróf nehezen fog hozzá, fél, visszatorpan, leül a zongoraszékre, elbújik – ez a „bénázása” érdekes eléggé ahhoz, hogy mindenkit lekössön. Hatásosan csinálja Horváth István, még mielőtt énekelne, már akkor sikere van.

Egy fél mondatban elhangzik a rendezőtől, hogy „ha egyszer megrendezhetném A sevillait, akkor...” – de ha nem mondta volna, akkor is csak azt kívánnám magunknak, hogy ez legyen is így, mert minden korábbi operarendezése azt mutatja, hogy nemcsak az operabeavatókra gondolja át mélységében a szituációkat, de egész előadásban is képes végigvinni ezt a rendezői magatartást. Az biztos, hogy az Operaház vezetőiben van szándék egy új Borbélyra, ezt már kinyilvánították, de azt még nem, hogy kinek szánják. Göttinger Pál alkalmas pályázó lenne a feladatra, NEKÜNK tenne jót, ha ő kapná, hiszen az új koncepciót fogjuk évtizedeken át nézni majd, várhatóan.

Az más kérdés, hogy gondol-e a rendező arra, hogy ezzel a próbával ennek az önkéntesen szereplő kislánynak egy életre szóló feledhetetlen élményt adott, hiszen a tenor az áriáját végül csak neki énekelte, ott térdelt előtte. Annyira sok hasonló tenor nincs a környéken, lehet, hogy a fiatalabbak között sem lesz, hogy aztán juthatna egy neki is…

(Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy én is épp A sevillai borbély kapcsán jöttem rá 1986. július 17-én, hogy az opera VALÓBAN jó dolog, veszélyes ez a darab, utána nehéz szabadulni a hatástól. )

A szerenád után a második részlet talán csak valamivel bontódik ki kevésbé. Figaro belépőjét énekli többször is részleteiben Cseh Antal, aki leginkább a nézőtér mellvédjén mászkál, a közönség közvetlen közelről van kitéve hangjának. Meglehetősen nagy élmény egy nézőtéren hozzánk közel éneklő szólista, nehéz nem a hatása alá kerülni. Az első tíz sorban ülők mind felálltak, hátrafordultak – nagyszerű fotó-téma lehetett volna, de hát jól viselkedtem, tudom, hogy tilos fotózni előadás közben. (Azért elegen nem tudták magukat visszafogni, amikor a gyerekük felment a színpadra, az mobilért kiáltott. – Ha valakinek van ilyen fotója, aki ezt netán olvassa, azért elküldhetné, utólag betenném ide, jól mutatna …)

Cseh Antal jól bírja a civilek karnyújtásnyi közelségét, és könnyedén mászkált ide-oda a mellvéden, nem bánja, ha vele foglalkoznak – hálás lehet vele dolgozni, valami azt súgja. De azért nem tökéletes: a rendező ugyan elvárná, hogy kioktató tekintettel nézzen a közönségben ülő gyerekekre, szidja le őket, de ez nem megy neki. A tekintetéből megint csak a szokásos melegség árad, ez egy kedves Figaro, nem egy pökhendi. Figaro egyébként is a kevés „segítő bariton” egyike…

A rendező értelmezésével – ez egy önfényező belépő – egyet lehet érteni, a sikeres önmarketing darabja ez az ária , szerintem mindig minden nézőt meggyőz – de ez a Figaro alapvetően segítőkész, és csak megélhetési okokból kér pénzt. Nem válik ellenszenvessé, kicsit sem, egy pillanatra sem.

Figaro kapcsán kicsit hallunk a takarásban éneklésről is, illetve arról a reális problémáról, hogy valaki kint még civil, míg a színpadon már a szerepben él, és aztán még kicsit arról is, hogy ez a Figaro belépő is a sztárok fényezésére szolgáló ária volt – megáll a cselekmény, és csak az a fontos, hogy egy fontos énekest hallgathat a közönség.

Attól tartok, hogy még most is működik ez, én életem majdnem húsz évén át darabra mentem ugyan az operába, de az utóbbi 11 évben egyértelműen a szereposztásra megyek, koncertre is – és nem egyszer vettem rá magam, hogy megnézzek olyan darabot, amit nem sikerült megszeretnem, mert valakit/valakiket beletettek. Néha még jól is ki lehet ebből jönni, mert ha nagyon nem áll ellen az ember, szinte mindent meg lehet szeretni – csak az energiát kell betenni, ezzel is az a tanulság, mint annyi dologgal.

A harmadik részletre már csak kutyafuttában kerülhetett sor, talán 15 perc sem maradt az akcióra, de ettől még örültünk neki.

Kolonits Klára és Horváth István énekelte a szökni készülő szerelmeseket, míg a tercett harmadik tagja, Figaro – Cseh Antal ismét – sürgetni próbálta őket. Jól szólt a tercett, és jó megjegyzésekre is adott alkalmat – az operában amikor sietni kell és gyorsan túl lenni a helyzeten, akkor elkezdenek hosszan énekelni, és nem mennek sehova.

Kolonits Klárából ennyi nem volt sok (=piszok kevés volt) – majd egy hónap után, A hugenották egybefüggő 38 perces jelenete után pláne - , de állítólag a délutáni csapat épp belőle kapott majd többet. (ÉS ilyenkor örülnék, ha valaki más, szintén grafomán leírná részletesen, hogy ment a délután…)

A tercett közben a gyerekek is átvonulhattak a színpadon, mindenki nagyon igyekezett osonni, csak kár, hogy több gyerek volt, mint zene – így az utolsó ötvennek már nem settenkedni, hanem visszasietni kellett a helyére, de ez nem érintette őket rosszul.

A lezáráskor Dinyés Dániel meg is magyarázza, hogy ezek a jelenetek az operában a pillanat kitágítására, meghosszabbítására szolgálnak. Ami gyorsan történik, azt jó hosszan mutatják be. Hát igen, pontosan ez a lényege a blogírásnak is, az előadás idejének alapos meghosszabbítására, illetve részleges megőrzésére ad esélyt.

Legközelebb Dinyés Dániel – Göttinger Pál beavató január 14-én, ha minden jól megy, beszámoló erről is következik.

Egymást gyötrő nők az isten háta mögött

  • Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia kettőse olyan mélyen megélt művészi alakítás, amelyet látni ritkán adatik 
  • Göttinger Pál rendezése jelentős állomás az idei színházi évadban.

NYÍREGYHÁZA. Végre! Végre egy olyan előadás, amely igazi színház. Nyugtalanító, fölzaklató, megindító. S miközben legjobb jeleneteiben megrendít, felkavar és megdöbbent, aközben gyakran nevetünk. Máskor borzongunk.

Anyja hintaszékében

A kortárs angol drámairodalom Magyarországon is sikeres alakjának, Martrin McDonaghnak 1996-ban született első, nyers és szókimondó színdarabja Írországban, egy isten háta mögötti, hegyi településen játszódik.

Itt él összezárva a hetvenéves, zsémbes, zsarnok, s olykor szenilis Mag Folan (Pregitzer Fruzsina) és a lánya, a csaknem negyven esztendős, korábban Londonban lelkileg-szellemileg már egyszer összeomlott, anyjánál nem kevésbé kegyetlen Maureen (Kuthy Patrícia).

A két nő egymást vég nélkül gyötrő, marcangoló és reménytelen kapcsolatába a hirtelen megjelenő Pato (Nagyidai Gergő) hozhatna enyhülést, illetve Maureennek életforma váltást. Az öregasszony mesterkedései következtében az ígéretesnek induló kapcsolat csődbe jut: ennek felismerése idézi elő a tragédiát. Maureen végleg megtörik: anyja hintaszékébe ülve saját anyjává válik.




Kidolgozott játék

Göttinger Pál remek érzékkel ismerte fel a McDonagh-mű összetettségét, a melodráma, a tragédia, a horror és a komédia sajátos vegyülékét. Színészeit a realista, ellenben mégis jelzésszerű díszletek (Ondraschek Péter) és kellékek között mozgatta: minden gesztusuk kidolgozott játékot jelentett.

Göttinger hatásosan adagolta a gyöngédségre vágyó, azonban lelkük mélyén megkeseredett emberek jellemzésének eszközeit. Pregitzer Fruzsina élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. Egyszerre volt elviselhetetlen és szánandó, zsarnok és kiszolgáltatott, aljas és esendő. Kuthy Patrícia teljes embert állított elénk: sokoldalúan formálta meg a nagyrészt magatehetetlen anyját ápoló, ugyanakkor saját életét emiatt feláldozó, piszkavasat szorongató, magányában meghasonlott Maureent. Nagyidai Gergő kedves esetlenséggel jellemezte a sem ír földön, sem Londonban önmagát nem találó, jószívű Pato Dooleyt. Öccsét, Rayt Martinkovits Máté fiatalos humorral formálta meg.

Göttinger Pál jó ritmusú, feszes, a nyomasztó történet szörnyűségeit hangsúlyozó, ugyanakkor azokat időnként humorral enyhítő, zenei bejátszásokkal elválasztó rendezése jelentős állomás ebben a színházi évadban. Megmutatja, hogy a katartikus színházhoz nemcsak jó szöveg kell, hanem aprólékosan felépített színészi játék is. A Leenane szépe drámai csúcspontjai a remek színészi megoldásoknak köszönhetők. Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia kettőse olyan mélyen megélt művészi alakítás, amelyet látni ritkán adatik.

Karádi Zsolt

Interjú Orlai Tiborral

Orlai Tibort a monodrámákhoz fűződő kapcsolatáról, legújabb bemutatójáról, valamint a TITÁNium Színházi Projekt és a STAFÉTA Pályázat kapcsán szerzett tapasztalatairól faggattuk.

Miért tartod fontosnak, hogy időről időre monodrámákat állíts színpadra?

A monodráma nehéz műfaj, hiszen egyedül van a színész a színpadon, nincs semmilyen kapaszkodója, csak a szövegre és a saját színészi erejére támaszkodhat. Mégis sok színész számára remek lehetőséget nyújthat, amikor elérkezik az önkifejezésnek, az elmélyülésnek egy lényegi szintjére. Rengeteg mindent mondhat el általa magáról, és arról, mit gondol a világról, miben hisz igazán. Lényegesnek tartom, hogy mindig nagy formátumú színészek nyúljanak monodrámákhoz, és persze az sem mindegy, az életük melyik szakaszában teszik ezt.

Milyen szempontok alapján választottad ki azokat a monodrámákat, amelyek jelenleg is láthatóak a Jurányiban?

Minket a társadalmi kérdések, az igaz emberi sorsok izgatnak, az a fajta sokszínűség, amit egy monodrámában meg lehet mutatni. Persze benne van a folyamatban a tudatos gondolkodás, és sokszor közrejátszik a szerencse is egy-egy darabválasztásnál. Az Egy őrült naplója és a Leszámolás velem a jól átgondolt repertoárépítés részeként került műsorra, míg A csemegepultos naplóját Lőkös Ildikó dramaturg ajánlására olvastam el, az Egyasszonnyal pedig a darab rendezője, Paczolay Béla keresett meg, miután elolvasta a regényt. Lényeges, hogy ezek az előadások egyfajta arculatot képezzenek, és tudjuk, mit akarunk általuk kommunikálni, illetve miért gondoltuk, hogy közéleti értelemben fontosak lehetnek. Ezek a monodrámák a kisemberekről, a hatalomnak kiszolgáltatott személyek sorsáról szólnak. Fontos, hogy a színház beszéljen akár a másság bármilyen formájáról, akár a családon belül erőszak kérdéséről, mert egyiket sem szabad a szőnyeg alá söpörni. Idén útjára indítottunk egy sorozatot a Mozsár Műhelyben, az Élet.történetek.hu-t, ami többségében szintén monodrámákból áll. Köztünk élő átlagemberek igaz történeteit, döbbenetes, megható, szélsőséges, sokrétű sorsát beszélik el ezek az előadások. ,,A hétköznapiban a különlegességet, az extrémben a hétköznapit keresem” vallja ezekről Lengyel Nagy Anna, az estek szerzője. Eddig két részt mutattunk be, a következő bemutatót pedig december 8-án tartjuk. A mi Józsink és az Erzsike című epizódokban Epres Attilát és Lázár Katit láthatja a közönség, akiket Pelsőczy Réka és Keresztes Tamás rendeznek. Az Élet.történetek.hu-ban elhangzó történetek Lengyel Nagy Anna közel negyven éves gyűjtéséből származnak, aki azért keresett meg engem, mert tudta, hogy szeretünk monodrámákat színpadra állítani.

Mi alapján választasz helyszínt egy monodrámának?

A monodrámák tekintetében az Orlai Produkció legfontosabb partnere a Jurányi Ház, ez a fő bázisunk. Hosszú évek óta jól dolgozunk együtt, és két újabb produkció előkészítésén is munkálkodunk, amiket vagy még az idei vagy a következő évadban mutatunk be. A zsidó kutya Szikszai Rémusz tolmácsolásában szólal majd meg, míg Ingmar Bergmantól A sikoly Rudolf Péterében. Persze a Jurányi Háznak is véges a kapacitása. Az Élet.történetek.hu sorozatban szereplő anyagok sokkal inkább urbánus, polgári miliőt és helyszínt igényeltek, ezért a Mozsár Műhely optimális választásnak tűnt számunkra. Bár a közönség tart egy kicsit a monodrámáktól, de az Egyasszony és A csemegepultos naplója sikere bizonyítja, – az egyik a 140. előadásnál tart, a másik pedig nagyon közel van a századikhoz, – hogy a monodrámáknak igenis van közönsége, ha olyan dolgokról beszélnek, amikre a közönség is kíváncsi, illetve ha kiemelkedő színészek szólaltatják meg azokat.

A STAFÉTA Pályázat és a TITÁNium Színházi Projekt pályázataival évek óta foglalkozol konzulensként, kurátorként. Mi az összbenyomásod a pályaművekkel kapcsolatban?

A pályázatok minősége, megfogalmazása rengeteget javult a kezdetek óta. Gyakorlatilag az első időszakban ezek nem voltak pályázatnak nevezhetőek. Úgy gondolom, általában azok a pályázók nyertek, akiket többen is a legjobbnak tartottunk a döntéshozói testületből. Ennek ellenére előfordult, hogy a végeredmény csalódást okozott nekünk egy-egy előadás esetében, de a többség szerencsére megfelelt az előzetes várakozásoknak, és ez a legfontosabb. Minden alkotóval előfordul, a legnagyobb alkotókkal, a legismertebb rendezőkkel, a legnagyobb színészekkel is, hogy időnként hibáznak, és nem túl sikeres produkciókat hoznak létre. Pályakezdő fiatalok esetében ezt még inkább meg kell bocsátanunk.
Köztudomású rólunk, mennyire fontosnak tartjuk a független szférát, annak működését, és azt a fajta színházi progressziót, amit az ezen a területen dolgozók jelentenek ma Magyarországon. A színháznak folyamatosan meg kell újulnia, vonzónak kell lennie a ma fiataljai számára ugyanúgy, ahogyan az idősebb korosztály számára is. A jövőt, a jövő színházi nemzedékét a fiatalok jelentik. Úgy gondolom, ezt csak azzal a progresszív színházi működéssel lehet megteremteni, ami a STAFÉTA és a TITÁNium pályázatokban megjelenik. A TITÁNium kapcsán szárnypróbálgató, abszolút kezdő művészekkel találkozhatunk, akiket érdemes felkarolni, mert közülük többen mára már a STAFÉTÁn indulnak rendszeresen, vagy éppen a Szkéné Színházzal, a Miskolci Nemzeti Színházzal működnek együtt – gondolok itt a k2 Színházra, Hegymegi Mátéra. Kötelességünk támogatni ezeket a fiatalokat a saját lehetőségeinkhez mérten, szellemi értelemben, a tapasztalataink átadása révén is, de legalább ennyire fontos, hogy anyagilag is segítsük őket.

Melyik monodrámát miért ajánlanád azoknak a nézőknek, akik még nem látták ezeket az előadásokat?

Az Egy őrült naplójával kapcsán úgy érzem, a színházi alkotópályáján, legyen az producer, színész, rendező, ilyen rendkívüli előadás 20-30 évente egyszer adatik meg. Ez egy csodálatos csillagzat alatt született produkció, amely egy rendkívül nagyformátumú színész-rendező páros – Keresztes Tamás és Bodó Viktor – munkájának az eredménye, egy fantasztikus alapanyagból. Ráadásul nem csupán itthon aratunk vele sikert, hanem nemzetközi fesztiválokon is, és egyre több országba jutunk el vele, ami egy ennyire szövegcentrikus monodráma esetében nagyon nagy szó. A csemegepultos naplója fantasztikus, virtuóz színészi alakítás Ötvös Andrástól, amely úgy monodráma, hogy András közben kb. 20-30 különböző karaktert személyesít meg a színpadon, és el is feledkezünk arról, hogy egyetlen egy embert látunk. Az Egyasszony egy igen drámai anyag arról, mit jelent a kitartás, a hit, hogyan lehet legyőzni a nehézségeket, és emelt fővel tovább lépni. E mellett megdöbbentő életigenlés és életszeretet árad ebből az előadásból, amelyet Tenki Réka elementáris erővel szólaltat meg. Rendkívüli alakítás, nem véletlen, hogy az előző évadban elnyerte A legjobb női főszereplő díját a Színikritikusoktól. Fontos megemlíteni, hogy az Egyasszony és A csemegepultos naplója kortárs írók alkotása, és mindkettő igaz történetet dolgoz fel. Az étkezés ártalmasságáról egy rendkívüli monológ Mészáros Máté előadásában a magányról, a magánytól való félelemről és arról, hogyan menekülünk a saját problémáink elől, hogyan menekülünk bele különféle helyzetekbe, legyen az evési, ivási kényszer vagy éppen droghasználat. Miközben rendkívül szórakoztató, időnként mégis nagyon erősen csap arcul minket. A Leszámolás velem Nagy Dániel Viktor alakításában számomra az egyik legfontosabb monodráma, amit az előző évadban létrehoztunk. Egyrészt mert olyan kérdéseket feszeget, mint a családon belüli erőszak, ami több előadásunkban is visszaköszön, vagy az identitáskeresés, a l’art pour l’art idegengyűlölet és a homofóbia, amik mind megjelennek az előadásban. Ma Magyarországon, amikor egy egymásra oda nem figyelő világban élünk, fontos, hogy ezt minél többen lássák, hogy a tévhiteket, a populista propagandában szereplő fals információkat a színház eszközeivel próbáljuk meg megváltoztatni.

Véleményed szerint mennyit változott az utóbbi bő egy évtizedben a hazai közönség ízlése?

Általában elmondható a közönségigényről, hogy egyre jobban érződik, a színházban szórakozni szeretnek az emberek, vagyis nem feltétlenül ugyanazokkal a problémákkal akarnak szembesülni esténként, amikkel az életük minden percében találkoznak. Látni a színházak műsorpolitikáján, hogy érvényesül ez a fajta tendencia, mindenki igyekszik több szórakoztató előadást, vígjátékot műsorra tűzni. Azonban van egy jelentős közönségréteg, akik igenis kíváncsiak a mély gondolatokat tartalmazó előadásokra is. A színházak és a színházi alkotók arra törekszenek, hogy hangsúlyt fektessenek a közönség nevelésére. Úgyis jól érezhetem magamat, ha az előadás után elviszek magammal valamit, amin gondolkodhatok. A mi feladatunk, hogy a szórakozni vágyó nézőközönséget is fontos üzenetekkel szembesítsük.

Milyennek látod a magánszínházak, az Orlai Produkciós Iroda jelenlegi helyzetét?

Az Orlai Produkciós Iroda kifejezetten magánszínházként működik. Természetesen ez hátrányokkal is együtt jár. Akkor tudunk új előadásokat létrehozni, ha a korábbi előadások jegybevételeiből ezt kitermeljük. Nincsenek állami forrásaink, pénzügyi szponzoraink, pályázatokon pedig nem indulunk. Ezért olyan fontos, hogy minőségi anyagok szülessenek, amelyekre a közönség kíváncsi, és jegyet is vesz rájuk. A magánszínház egyik nagy előnye, hogy valóban független lehet, és bevallom, ez az, amit soha nem adnék fel.

Dorogman Hédi

Nagy jövőt jósolnak a fiatal színésznek

A Főfőnökben nyújtott alakítása láttán Gabnai Katalin színikritikus azt nyilatkozta Martinkovics Mátéról, hogy érezhetően jelentős jövő előtt áll, az elmúlt hét végétől pedig újabb előadásban bizonyíthatja tehetségét a Móricz Zsigmond Színház közönsége előtt, a Leenane szépében. A premier előtti napon beszélgettünk a színésszel.

– Izgalommal, ugyanakkor a korábbinál kissé nyugodtabban várom a holnapot, ugyanis tegnap diákok egy csoportja már megtekintette az előadást a Krúdy Kamarában, s nagyon jól fogadták: élvezték és egyben meg is rázta őket – nyilatkozta a Lokál Extrának. – Remekül tudunk együtt dolgozni a kollégáimmal: Pregitzer Fruzsinával, Kuthy Patríciával és Nagyidai Gergővel, akik hatalmas energiákat megmozgatva próbáltak. A Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödévese vagyok, így az évad jó része a Budapest és Nyíregyháza közötti ingázással telik, de ez örömteli is számomra, hiszen így sokféle előadásban, sokféle emberrel játszhatok.

A fiatal színész elmondta, hogy Göttinger Pál, a Móricz Zsigmond Színház főrendezője hívta fel tavaly, hogy elvállalná-e A Főfőnök című komédia egyik szerepét, amire örömmel mondott igent. Nem csalódott, mert nagyon szerette azt a munkát, és ráadásul az idei évadban két előadásban is lehetőséget kapott a bizonyításra: a Göttinger Pál által rendezett Leenane szépében és az Asszony asszonynak farkasa című Thomas Middleton-darabban, amelyet Koltai M. Gábor visz színre, s a mostani bemutató után nem sokkal kezdik próbálni. A Leenane szépe Írország egy eldugott településén játszódik, ahonnan szinte mindenki elmegy Londonba dolgozni, jószerével csak az általa alakított kamasz, Ray Dooley nem. A fiú ingerszegény környezetben él, ahogyan a többiek is, ezért roppant komikus, hogy milyen jelentéktelen dolgokat tart élete fontos eseményeinek, például a tévésorozatok történéseit.

– Az ír–angol szerző, Martin McDonagh hihetetlenül jól ismeri az ilyen elzárt tájakon élő emberek mindennapjait – folytatta Máté. – Bár csodálatos vidéken laknak, mégis kénytelenek azt elhagyni, mert ott szinte lehetetlen megélni. Aki marad, nagyon keménnyé, már-már kegyetlenné válik, mind verbálisan, mind a tettek szintjén. A darab központi szereplője egy anya és a lánya, akik vérre menő harcot folytatnak egymással. Az általam játszott Ray sokat viccel, de neki is megvan a maga tragédiája, fájdalma. Üzeneteket visz a bátyjától a negyvenhez közeledő lánynak: talán még boldogok lehetnek valahol… A személyiségemtől távol áll Dooley, ahogyan A Főfőnökben játszott informatikus is, úgyhogy nehéz, de roppant izgalmas feladat „megjeleníteni” őket a színpadon, igazi kihívás.

A KULT50 bemutatja: Kolonits Klára

Nem csupán a régen-most szembeállítás miatt kell őt újra és újra megnézni, hanem amiatt a kíváncsiság és elsöprő játékszenvedély miatt is, ami nála estéről estére tapasztalható. Kolonits Klára portréja a Fidelio gondozásában megjelent KULT50 kiadványból.

A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

A drámai koloratúrszopránt nem csupán vokális képességek, de kisugárzás, színpadi jelenlét és azonosulási képesség tekintetében is a legnagyobbak között kell emlegetnünk.
Ha valaki a női lélek sokféleségét akarja megismerni, nézze, hallgassa Kolonits Klárát.

Megannyi nemzetközi énekversenyen ért el kiváló eredményt az Operaház Liszt- és Artisjus-díjas kamaraénekesnője. Az elmúlt év elismerések tekintetében különlegesnek bizonyult számára. 2016-ban megkapta az Opera egyik fontos kitüntetését, a Székely Mihány-emlékplakettet – annak kiírása szerint – tehetsége, fejlődése, művészi teljesítménye, emberi magatartása és színházszeretete miatt, Debrecen városa Violetta-alakításáért nívódíjjal tüntette ki, míg a Katona József Színház Kamrájában játszott, az alapvetően prózai színházi művészeknek és férjének, Dinyés Dánielnek a közreműködésével készített egyedülálló operabeavató sorozatban alakított Fiordiligiért Vastaps-különdíjjal ismerte el a teátrum.

Liszt-dalokból és a bel canto szólóária-gyöngyszemeiből összeállított lemezei komoly szakmai visszhangot váltottak ki. Hangverseny-repertoárja a klasszikusoktól, Mozarttól, Händeltől, Verditől egészen a kortárs zenéig ível. Ha csak dalokat énekel – amelyek iránti érdeklődését még a zeneművészeti főiskoláról hozza magával –, azt is színházként éli meg, csak épp rendkívüli koncentrációt igénylő egyszemélyes fellépésként, díszlet- és jelmeztelenül, amikor a néhány perces műbe egy világot, egy teljes emberi sorsot kell belesűrítenie.

Kolonits Klára ebben az intim műfajban tökéletesen személyeset, lelkileg lemeztelenítőt tud nyújtani.

Az operaszínpadokon ugyanez a hitelesség és megnyílás jellemzi: „Úgy érzem, hogy mára sok mindent meg tudok jeleníteni, mert olyan életem van és volt, hogy majd minden helyzetben van közlendőm.” (Opera-Világ, 2009) Az, ahogyan egy operaénekesnő a privát életében is érik, tapasztalatokkal gazdagodik, változik, jó esetben fellelhető abban is, ahogyan szerepei változnak, árnyalódnak. A művésznő pályáját mintegy másfél évtizede nyomon követő nézők számára evidencia ez a kijelentés, és jelenlegi repertoárjában leginkább Violettájának hangsúly-eltolódásaiban figyelhető meg, amihez az énekesnő az összhang érdekében keresi a vokális megjelenítés módjait is. Ám nem csupán a régen-most szembeállítás miatt kell őt újra és újra megnézni, hanem amiatt a kíváncsiság és elsöprő játékszenvedély miatt is, ami nála estéről estére tapasztalható. A különböző műfajok iránti nyitottságát és kísérletező kedvét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Gergye Krisztián zenés-táncos-bábos összművészeti alkotásában, a Lautrec táncolni fogban is lelkesedéssel vett részt.

Hogyan is lehetne közös nevezőre hozni a repertoárján szereplő nőalakokat? A lélek lírai rezdüléseit tökéletesen tolmácsoló, nemesen drámai hősnő? Sorsát még bukásában is az adott határok között minden esetben kezébe vevő, tragédiájában, halálában szabadságát őrző, erős asszony? Szerepköre a szinte mindent éneklő útkeresés során módosult. „Ez az egész útkeresés arról szól mind a mai napig, hogy

a bennem lévő adottságokat kiműveljem a legjobb tudásom szerint, a határaimat mindig kijjebb és kijjebb toljam

– nyilatkozta a Café Momusnak, amihez a bel canto megtalálásának kapcsán hozzátette: „Ez a repertoár számomra olyan, mint egy tökéletesen szabott ruha, a legelőnyösebben tudok benne megjelenni. Ezek a szerepek a lírai, drámai és koloratúr kihívásokat egyfajta egyensúlyban tartalmazzák.” Mindezek értek egybe a Lammermoori Lucia címszerepében, abban az alakításban, amely a Tiszatáj kritikája szerint „beiratkozott a magyar operatörténet kitörölhetetlen alakításai közé”.

Az énekesnő a jövő évadban tovább bővíti repertoárját Valois Margittal, Boleyn Annával, láthatja a budapesti közönség Luciaként, Fiordiligi és Az Éj királynője szerepében, de énekel A vámpír koncertszerű előadásában is. Sokakkal együtt várjuk, hogy egyszer Normaként vagy Leonoraként is kiteljesedjen.

A királynőt sosem a királynő játssza el - interjú Kútvölgyi Erzsébettel

November 29-én először lép a Vaskakas színpadára a Kossuth-díjas Kútvölgyi Erzsébet, aki az Orlai Produkciós Iroda Családi játszmák című előadásában egy nehezen szerethető anyát játszik. Kirándulásokról, fiatalokról és a szerepéről kérdeztük.

- 1971 óta a Vígszínház hűséges tagja, olykor mégis fellép a Rózsavölgyi Szalonban, a Maladypénél, és most először Orlai Tibornál is. Szeret kiruccanni?

- Ó, nekem minden kirándulás boldogság! Ritkán hívnak, mert a Vígben, ami a Pesti Színházzal és a Házi Színpaddal együtt valójában három játszóhellyel rendelkezik, sokat játszom. Több előadást láttam Orlainál, és gyakran irigykedve néztem a kollégáimat, akik mulattató, de közben tragédiákat is tartalmazó, társadalmi problémákhoz bátran közelítő darabokban lépnek fel nála. A Családi játszmák egy kicsit más: imádni való bestseller, nem több annál, de nem is kevesebb. Nagyon jó játszani, remek a szöveg és szituációban gazdag. És örülök, hogy összetalálkoztam olyan kollégákkal, akikkel amúgy nem hozna össze a sors.

- A pályáján a bulvár nem meghatározó, inkább klasszikus szerzők ismert műveinek nagyobb vagy kisebb szerepeit játssza.

- Akadt azért bőven bulvár, de persze a Víg hatalmas színpada sok dolgot eleve eldönt. Meg mondok gyorsan magának egy kiváló minőségű bulvárszerzőt: Molnár Ferencnek hívják. A testőr, a Játék a kastélyban a legjobbak a műfajból, és a nézők boldogan jönnek rájuk, imádják őket.

- Térjünk vissza a Víghez: ennyi év után meg lehet még itt lepni?

- Hát persze! Várom is, hogy meglepjenek, és ez néha megtörténik. A Vígszínház őszi bemutatójában, a Hamletben együtt játszhatok ifj. Vidnyánszky Attilával, akit elképesztő tehetségnek tartok. Előadás közben állok a takarásban, és nézem, micsoda ésszel, energiával, intelligenciával bírja és csinálja ezt a nem mindennapos feladatot. Egyébként általában a fiatalok lepnek meg, a munkatempójukkal, a gondolkodásukkal. Talán azért, mert én is ilyen voltam. Tudtam napi húsz órákat dolgozni, az albérletben a küszöbön aludtam irhabundában, vekkerrel a fejemnél. És amikor az óra csörgött, tíz percet adtam magamnak arra, hogy kibújjak, tusoljak, ruhát húzzak és induljak. Lehet, hogy most is bírnám ezt a tempót, de szerencsére már tisztelik a koromat annyira, hogy ne terheljenek túl. (nevet)

- Nem csak nézi a fiatalokat, de dolgozik is velük: Göttinger Pál, a Családi játszmák rendezője is más generáció, Balázs Zoltánnál meg egyenesen Lenint játssza egy tolószékben. Milyen az ő színházuk?

- Ha a fiatalok bennem gondolkodnak, engem kérnek fel, az már eleve jólesik. Balázs Zoli felhívott, találkoztunk, elkezdett mesélni a Dada Cabaret című darabról, és csak mondta és mondta. Én pedig úgy éreztem, hogy ha a végén nem Lenin szerepét kínálja fel, akkor felállok és otthagyom. De hát azt ajánlotta, és ez mámorító érzés volt! Nézem is a független színházak előadásait, sokat tanulok belőlük: a munkához való komoly viszonyulást, az együtt gondolkodást nagyon szeretem. Erre egyébként is szükségem van. Ha a színpadon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, annál rettenetesebb érzés nincs. Ne értsen félre, én boldogan bólintok a rendezőnek, ha annyira visz a dolog, ha annyira egyetértek vele. Ha meg nem értek egyet valamivel, ennyi év alatt megtanultam, hogyan lehet becsempészni a véleményemet úgy, hogy a rendező végül azt higgye, ő kérte ezt tőlem. (nevet)

- Úgy érzem, markáns véleménye van a színházról, a kollégákról, a munkáról. Ezt megtartja magának, vagy szembesíti vele a munkatársakat?

- Ez a munkafolyamattól és a kollégák lelkiállapotától függ. Szerencsés vagyok, mert alig fordult elő a pályámon, hogy le kellett nyelnem a véleményemet, és végrehajtanom, amit kértek. Jó munkák találtak meg, és ha beléphetek a folyamatba mint készítő, mint alkotó ember, az csodás érzés. Soha nem ágálok, nem toporzékolok, megpróbálom a magam eszközeivel elhitetni az igazamat.

- Nem titok, hogy két alkalommal is abba akarta hagyni a színészi pályát. Az nem fordult meg a fejében, hogy a Vígszínházat hagyja el?

- Nem, soha: ha én elmegyek, akkor a szakmát hagyom abba. Amikor ilyen gondolataim voltak, rengeteget játszottam, havi 30-36 előadást, fáradt voltam. Az évek alatt megtanultam, hogy színésznek lenni: szakma. Csak míg egy ács vagy egy gázszerelő rosszul elvégzett munkája életveszélyt okozhat, nálunk ez nem fenyeget. Én nem vagyok egy átlényegülős típus, nem ütlegelem magamat, hogy állapotba kerüljek. Látja, itt van nálam a példány, de a táskámban ott a könyv, amit éppen olvasok. Ki tudok teljesen kapcsolni, és amikor kell, belépek a színpadra, ahol a napi maximumot nyújtom. Semmiképpen ne értsen félre, nem becsülöm le a szakmánkat! Én bemegyek és boldog vagyok, ha ott vagyok. Játékkedv nélkül a legnagyobb tragédiát sem lehetne eljátszani. Camus Félreértésében egy gyerekgyilkos anyát játszottam, de ahhoz is kellett játékkedv. Nem kedvesség, hanem kedv, hogy adhatok, hogy ott vagyok, hogy az agyam friss, hogy beszélek, hogy lekötöm a figyelmet. És ebben nincs különbség bulvár és „komoly” műfaj között.

- A Családi játszmákban Edithet alakítja. Egy olyan tyúkanyót, aki a védőszárnyaival még a gondokat is eltakarja ebben a furcsa családban.

- Egy közös, veszekedésbe forduló karácsonyi ebéd adja a keretet. A mi családunkban soha nem fordult elő ilyen, de tudom, hogy sokaknál ez valóság. Edith otthonában vagyunk, aki a mániákus precizitásával őrjítő tud lenni. Nem igazán szerethető, egy olyan karakter, akivel én nagyon nem értek egyet. De mégis csak anya, akinek az egyik fiával, Matthew-val más, színesebb, tartalmasabb a viszonya, mint a másikkal, Adammel. A színházban a királynőt sosem a királynő játssza el, hanem az, aki meghajol előtte. A királynő bárhogyan viselkedhet, de ahogy a többiek viszonyulnak hozzá, abból kiderül, hogy ő kicsoda. Ez ebben a darabban is pontosan így működik. Edith, pont úgy, mint mi mindannyian, hamis várakat épít. Az anya által épített hamis várba pedig boldogan besétál a gyereke. Ez nem hazugság: egyszerűen így vagyunk összerakva, mi, emberek. És ez a felismerés teszi ezt az előadást sikeressé.

Jászay Tamás

Vidor plusz a színházban

Thália kedvelői aligha kaphatnak szebb karácsonyi ajándékot, mint jegyet a Vidor Fesztiválokon díjazott valamelyik előadásra, amelyet a két ünnep között tekinthetnek meg a Móricz Zsigmond Színházban.

Remek újítás ez, hiszen az év legvidámabb hetét követően e produkciók híre sokak érdeklődését felkeltette, ahhoz azonban, hogy láthassák ezeket, többnapos fővárosi kiruccanásra lenne szükség. Ráadásul a karácsony és szilveszter közötti hangulathoz kimondottan illik a színházba járás.

– A két ünnep közötti időszakra egy Vidor pluszt gondoltam ki, amikor a fesztiválon díjazott előadások közül nézhetnek meg néhányat a nézők – nyilatkozta a Lokál Extrának Kirják Róbert, a teátrum ügyvezető igazgatója. – A Kutyaharapás – Mucsi Zoltánnal a főszerepben – a legjobb nagyszínpadi előadás és rendezés díját kapta az idei seregszemlén. A Telefondoktort Göttinger Pál, színházunk főrendezője adja elő, aki alakításáért 2014-ben a legjobb terapeutának járó Pulcinella-díjat vehette át. Székhelyi József Trokán Péterrel megosztva kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat az idei Vidoron a Halpern és Johnson című vígjátékban nyújtott teljesítményéért. Szerettem volna, ha csak a fesztiválon bemutatott előadásokat láthatták volna a nézők, de a Játékszín a Kölcsönlakás című produkciót nem tudja elhozni egyeztetési gondok miatt, viszont felajánlotta a Nyolc nő című bűnügyi komédiát, amelyben olyan neves művészek lépnek színre, mint Hernádi Judit, Dobó Kata és Pásztor Erzsi. Ez sem nélkülözi majd a humoros jeleneteket, kiváló szórakozást nyújt, akárcsak a többi előadás. Hamarosan kezdjük árusítani a Vidám bérletet, amiben ugyanúgy három plusz egy előadás tekinthető majd meg, mint az elmúlt évben: három nagyszínpadi és egy kamara. A karácsonyi időszaknak ez lesz a másik kiemelt akciója.

Mint Kirják Róbert elmondta, nagy erőkkel folynak a színházban a próbák ezekben a napokban is. A Leenane szépe című tragikomédiának november 17-én a Krúdy Kamarában lesz a premierje. A Göttinger Pál által rendezett előadás kimondottan a színházi „ínyenceknek” készül. Az Illatszertár című vígjátékot november 25-én a nagyszínpadon láthatják először a nézők Mohácsi János rendezésében. Ő több mint tíz éve dolgozott utoljára a nyíregyházi társulattal, s nagyszerű dolog, hogy el tudta fogadni a felkérést. Hamarosan kezdődnek a Chicago című musical próbái is, amelynek premierje január 20-án lesz a nagyszínpadon. A Sherlock Holmes című krimikomédia iránt óriási a nézők érdeklődése. Ugyanez mondható el az előző évad végén, szintén Szente Vajk rendezésében bemutatott Hello, Dolly! című musicalről is, ami december 16-án bérletszünetben lesz látható.

Garantált libabőr a színház új darabja

Thriller a világ végén, avagy anya és lánya sorstragédiája a vidéki Írországban. Martin McDonagh Leenane szépe című darabját mutatja be pénteken a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. A sírva nevetős történetet Göttinger Pál rendezésében láthatják a nézők a Krúdy Kamarában, a két főszerepet Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia alakítja.

Valahol a vidéki Írországban, mindentől távol csupa egymásra utalt, nehéz sorsú ember él. Férfi alig akad, aki csak tehetett rég elvándorolt innen. Aki maradt annak a tv-sorozatok mellett nem maradt más, mint az egymással folytatott állandó cívódás. Az ír vidéki életet, az egyik legismertebb és legnevesebb ír szerző, Martin McDonagh egy anya és lánya kapcsolatán keresztül mutatja be a Leenane szépében. Az anya kegyetlen és erős akaratú, a lánya pedig megzavarodott, de örökölte anyja tulajdonságait. A világtól elzárva magukra maradnak, ám álmaik egyfolytában kísértik őket. Kettejük kapcsolata ettől lesz egyszerre mulatságos és mélyen megrázó, groteszk haláltánc. – Martin McDonagh kilenc nap alatt írta meg ezt a darabot és mégis olyan, mintha mindent tudna az ilyen mennyei, pokoli kapcsolatrendszerről. Ezekről a játszmákról, hogy hol van egy játszmának nyugta, hol kezdődik egy újabb, és hol merészelik feloldani ezt a dolgot… – mondja Pregitzer Fruzsina.

Tragikomédia katarzissal…

Leenane szépének különlegessége, hogy a legjobb jelenetek alatt egyszerűen nem lehet eldönteni sírjunk, nevessünk, vagy elborzadjunk. – McDonagh nagyon technikás szerző. Igazi színpadra író, csupa jó szerep, csupa jó mondat. A jelenetek hossza nagyon aprólékosan be van állítva, a fordulatok üteme nagyon szabályozott, nagyon sodrós, történetmesélős, pedig nincs vad cselekménye – fogalmazott a rendező, Göttinger Pál.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban november 17-én, pénteken mutatják be első alkalommal a Leenane szépét.

Mikulás-napi vásár az Orlai Produkciónál

Mikulás-napi vásár az Orlai Produkciónál


VIDOR extra az ünnepekre

Nyíregyháza – Karácsony és szilveszter között különleges élmények várják a színházszeretőket.

Közel egy hónappal hamarabb indult az évad Nyíregyházán mint a korábbi esztendőkben: szeptember első hetében már bemutatónak tapsolhatott a közönség és azóta sincs megállás a Móricz Zsigmond Színházban.

Egymást követik a premierek és ahogy azt a nézők az elmúlt két évadban megszokhatták, vendégelőadások is színesítik a repertoárt. Egyaránt hatalmas siker volt az Egyasszony Tenki Réka előadásában, Mácsai Pál Örkény-estje, A csemegepultos naplója Eötvös Andrással, és a legfrissebb élmény, a Száll a kakukk fészkére, amelyben Péterfy Bori és Szabó Kimmel Tamás is fantasztikus alakítással nyűgözte le a közönséget.
Mindenkinek látnia kell

– Folyamatosan járom a színházakat és nézem az előadásokat, a legszínvonalasabb produkciókat pedig megpróbáljuk Nyíregyházára hozni – mondja Kirják Róbert, a színház ügyvezető igazgatója. – Olyan előadások ezek, amelyekre Budapesten hónapokkal előre elfogynak a jegyek, és amelyeket művészi színvonaluk, a rendezés, a színészi teljesítmény miatt mindenkinek látnia kell, aki szereti a színházat. Ez komoly szervezőmunkát igényel, de a visszajelzések alapján egyértelműen látszik, hogy nagy erre az igény. Éppen ezért bár a társulat pihenhet majd a két ünnep között, mégsem áll meg az élet a színházban: négy kitűnő produkció érkezik hozzánk. Noha a korábbi években a színházunkban szünet volt ebben az időszakban, én úgy gondolom, hogy karácsony után, amikor egy kicsit mindenki visszavesz a napi pörgésből, az emberek szívesen kerekednek fel a bejgli mellől és néznek meg egy-egy kiváló előadást. Az idei kínálat valójában „VIDOR extra”, hiszen a Kutyaharapás, illetve a Halpern és Johnson az idei fesztiválon szerepelt, és kapott elismerést, a Telefondoktort pedig, amelyet a főrendezőnk, Göttinger Pál játszik, egy korábbi VIDOR-on díjazták. A negyedik produkció a Nyolc nő, amiben olyan nagyszerű művészeket láthatunk, mint amilyen Hernádi Judit, Dobó Kata, Pásztor Erzsi vagy Horváth Lili. A vendégelőadások népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy csak néhány napja került fel a decemberi műsorterv a honlapunkra, máris elkezdték elkapkodni a belépőket, így aki szeretné ezeket megnézni vagy karácsonyi ajándékként venne jegyeket, annak igyekeznie kell – mondja az ügyvezető igazgató.
Garancia a sikerre

– A nézőink és a szakma is szereti az előadásainkat, a minőségre a társulat mellett a kiváló rendezők jelentenek garanciát. Említhetném Szente Vajkot, akinek a Sherlock Holmes – A sátán kutyája rendezése új színt hozott a színházi életbe, a kritikák áradoztak róla. Izgalmas és különleges élményt ígér a legújabb bemutatónk, Martin McDonagh darabja, a Leenane szépe, amelyben végig fokozódik a feszültség, a befejezése odaragasztja a nézőket a székükbe, Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia pedig egészen elképesztő alakítást nyújtanak.

Ezen a héten jön az Illatszertár premierje – a rendező, Mohácsi János az egyik legjobb hazai szakember, akinek a neve egyet jelent a minőséggel. Amikor a darabban szereplő színészek meghallották, hogy vele dolgozhatnak, majd’ kiugrottak a bőrükből, a lelkesedésük pedig az egész próbafolyamat alatt megmaradt, ami az előadásra is nagyon jó hatással van. Grandiózus dísz- lettel állítjuk színpadra, és biztos vagyok benne, hogy aki megnézi majd, azt fogja érezni: éppen ilyennek képzelte az Illatszertárt.

KM-SZA

1111. RögvEst - egy kép

1111. RögvEst - egy kép


Egy cikk a Momentán új honlapjáról

Göttinger Pál

A Momentán vendég-műsorvezetője civilben színházrendező. Imádja az operát, tanulja a programozást, ha teheti, biciklivel jár, bár a kutyáját Taxinak hívják. Rendszeres szereplése a Momentánnál mindig öröm, keveredik benne egy kisgyermek derűje egy öregember nyugodt bölcsességével.

Gyerekkora óta kapcsolódik a színházhoz és a zenéhez. Volt gyerekstúdiós a Magyar Rádiónál (itt ismerte meg Bódy Gergőt, akivel sokáig egy társulatban is játszottak), szinkronizált (helyenként Molnár Leventével együtt), aztán elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakát (ahol meg Várady Zsuzsival keveredtek baráti és munkakapcsolatba).

Pali színházi rendező, prózai és zenés színházi előadásokon egyaránt dolgozik. Nagy szerelme és mániája az opera, bár ahhoz sajnos csak ritkábban jut hozzá.

Az elmúlt tíz évben számos határon túli, vidéki és fővárosi színházban fordult meg, rendezett már kortárs magyar drámát, rádiós hangjátékot és barokk operát is, és sokfelé dolgozott az Operaháztól kezdve kisebb független színházi társulatokon és kórusokon át az Orlai Produkciós Irodáig. 2017. január 1-től ő a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője.

A RögvEstet látva azonnal az improvizáció rajongója lett.

Ahogy ő írja: “lenyűgözött a választott szakmámhoz ezer szálon kapcsolódó, attól mégis gyökeresen különböző munkamódszer – a könnyedség, a játékosság, a színpadi ajánlatok kérdés nélküli elfogadása, az önreflektív zavar teljes hiánya. A legnemesebb értelemben vett gátlástalanság, és a mögötte meghúzódó biztos ízlés. Le voltam nyűgözve, és hülyére röhögtem magam.”

A rendezés mellett a színpadon is jól érzi magát, időnként játszik is és több zenekarnak tagja (volt). 2009 óta elkötelezett munkatársa az ÖrdögKatlan Fesztiválnak, a kitalálástól a progamszervezésen át a lebonyolításig mindenben részt vesz. Volt idő, hogy a vonatszimulátorok tették igazán boldoggá, mostanság viszont a programozás foglalkoztatja, kódolni tanul, amikor csak teheti. Felesége Grisnik Petra színésznő, közös az életük, budapesti lakásuk, Taxi nevű kutyájuk és a monogramjuk is.

Palival a RögvEst és az angol nyelvű Budapest Improv Show előadásainkon találkozhattok. 


Leenane szépe - képek a bemutatóról

Leenane szépe - képek a bemutatóról

Leenane szépe - képek a bemutatóról
Martin McDonagh: Leenane szépe

Martin McDonagh: Leenane szépe

A Móricz Zsigmond Színház bemutatója.

Fordította: Upor László.
Rendező: Göttinger Pál.

Szereplők:
Mag: Pregitzer Fruzsina
Maureen: Kuthy Patrícia
Pato: Nagyidai Gergő
Ray: Martinkovics Máté e.h.

Jelmez: Cselényi Nóra
Díszlet: Ondraschek Péter

A rendező munkatársa: Rajkó Balázs

Felvételről közreműködik Göttinger Pál (ének, ír furulya), Dinyés Dániel (ének, zongora) és Bordi András rádióbemondó. A zenei felvételeket Mohai György készítette a budapesti Pannónia Stúdióban.








Martin McDonagh kultikus filmjei, például az In Bruges (Erőszakik) vagy a The Guard mellett színdarabjaival (A kripli, Vaknyugat, A párnaember, Hóhérok) is igen népszerű Magyarországon. Az ír vidéki élet kulisszái között játszódó történetekben mintha az egymásra utalt nehézsorsú emberek, közösségek, családok számára a feneketlen gyűlölet és feltétel nélküli szeretet ugyanaz az érzelem lenne. Mintha nem egy skála két végén helyezkedne el ez a két érzelem – hanem a szélsőségeknél összeérne.
A Leenane szépe egy kegyetlen, erős akaratú anya és az ő megzavarodott, de nem kevésbé kegyetlen és erős akaratú lányának hátborzongató, véres és mégis kacagtató története, akik az világ végén, a falutól és a világtól is elzárva magukra maradnak egy kis házban. Nem fiatalok már, így hát nagyon veszedelmes dolog arról álmodozniuk, hogy az életük még változhat, pláne jobbra fordulhat...
„E darab különleges erejét az adja, hogy egyszerre mulatságos és mélyen megrázó, groteszk haláltánc. A legjobb jelenetek alatt egyszerűen nem lehet eldönteni: sírjunk, nevessünk, vagy borzadjunk.” (Daily Telegraph)
„Tragikomédia, vagy inkább olyan tragédia, amit muszáj végig nevetni. Nincs benne semmiféle újítás, modernnek, formabontónak távolról sem nevezhető, talán még azt is ráfoghatjuk, hogy kissé melodramatikus. Csak éppen a maga módján tökéletesen megírt, hibátlan ritmusú darab, ritka jó dialógusokkal és sűrű, eredeti fekete humorral.” (Upor László)
A Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrícia főszereplésével készülő előadást Göttinger Pál állítja színre.


“Emberi szörnyeteget, azaz kizárólag gonoszságból épített karaktert nem lehet eljátszani hitelesen. Csak mindig egy egész embert. Igazi szándékokkal, igazi vágyakkal, igazi sértettségekkel, igazi fájdalmakkal. Érteni kell, mit miért tesz, még ha magánemberként egyébként sarkos véleményünk is van róla. Ez voltaképpen egy mélyen missziós gondolat: a bűnt tartozunk elítélni, de sosem a bűnöst. A Leenane szépe hősei szörnyeteg módjára bánnak egymással, mégis súlyos tévedés lenne őket ebből a szempontból vizsgálni. Magából kifordult állapotában azokba rúg az ember a legnagyobbat, akiket a legjobban szeret. Fel kell ismernünk azt a szándékot, a szereplőkben és magunkban, ami az ütésre lendített kezet hajtja. Még ha úgy tudjuk is: mi sosem ütnénk. Ez a darab a határhelyzetekről szól, és íme, ez is az. Halad az ütés a levegőben: eddig a másodpercig mindent értünk, mindennel empatikusak vagyunk. Abban a pillanatban, hogy odaér: megengedhetetlenség, visszavonhatatlanság, tragédia történik. Az ütés, mikéntha kilassítva, szántja a levegőt. Ez a másodpercnél rövidebb idő elég arra, hogy egy személyiség örökre tönkremenjen, megrohadjon, eltorzuljon. Nem lehet jóvátenni. De meg lehet-e állítani?” 

“McDonagh a tehetetlenség dühét fordítja át darabjaiban már-már komikusan túlzó erőszakossággá, a tehetetlen düh pedig mindannyiunk személyiségének igenis létező szelvénye. És amikor tehetetlenek vagyunk, akkor ütünk. Székbe, asztalra, másik emberbe – ha arcába nem is, hát a lelkébe. Inkább üssenek a színdarabok szereplői, mint mi magunk… ez pedig felszabadító és egyáltalán nem elítélendő módon: mulatságos is tud tehát lenni. Szabad nevetni rajta.” 

“Egy riportkönyvben kérdezi az író a börtönparancsnokot, hogy tulajdonképpen mi a büntetésvégrehajtás célja. A nevelés? A társadalomba való visszavezetés? A szembesítés? Hosszas töprengés után a parancsnok ilyesmit felel: ezek csak rárakódások, igazán soha el nem érhető sziszüfoszi célok. A büntetés célja ugyanis: a büntetés maga. Ízlelgessük kicsit ennek a mondatnak az iszonyatát: a büntetés maga. Hogy rossz legyen neki. Úgy hangzik, mintha ez nem tartozna ide, hisz a mi történetünkben nincs igazi börtön – mégis a darab kulcsmotívuma ez. Két ember, anya és lánya, egy felbomlott család elszigetelten együtt maradt két tagja bünteti egymást minden nap minden percében. Nincs kijárat, nincs menekülés. Van ugyan néha kicsi kimenő, de az után is vissza kell térni. Büntetik egymást az életükért, a kudarcaikért, mindenért, ami lett belőlük. Már nem is érhető tetten, hogy hol kezdődött. Minden tett, minden mondat a másikra mért büntetés. Nincs más célja, csak hogy a másiknak rosszabb legyen. Egyikük, amikor tiszta, rárakódásmentes szeretettel találkozik odakinn, idehaza ezt kérdezi: miért? Miért? Miért csináljuk mi ezt egymással? De a szorításon már nem lehet enyhíteni. Késő van hozzá. Ha ügyesen csináljuk az előadásunkat, talán lesz néző, aki felismeri a saját életében ezt a spirált. És meg tudja akadályozni, hogy neki is késő legyen.” 
 Göttinger Pál rendező



Leenane szépe - képek az összpróbáról


MARTIN MCDONAGH - LEENANE SZÉPE
Leenane szépe - előadásfotók

Leenane szépe - előadásfotók

MARTIN MCDONAGH - LEENANE SZÉPE
December a nyíregyházi színházban

December a nyíregyházi színházban

A hét 10 legfontosabb eseménye


2. rész – Színházi bemutatók, könyvbemutatók

Több fontos színházi bemutatóra is sor kerül a héten. Klasszikusokat mutatnak be Kecskeméten Budaörsön és a Nemzeti Színházban, kortárs darabot Nyíregyházán. Klasszikus nyomán készült kortárs darab(ok) könyvbemutatója lesz szombaton a Szkéné Színházba.
ellenfény | 17. 11. 14.

A JÓEMBER SZECSUÁNBÓL – KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ, KECSKEMÉT (2017. NOVEMBER 17.)


Brechtnek a magyar színpadokon egyik legtöbbet játszott darabját mutatják be pénteken Kecskeméten Zsótér Sándor rendezésében.

Az 1939-ben írt darabot hol Jó embert keresünk, hol A szecsuáni jóember vagy A szecsuáni jólélekcímmel játszották. De látható volt már A jóember, illetve Valahol Szecsuánban címmel is. A művet többnyire Nemes Nagy Ágnes fordításában játszották, de színre került már Forgách András, Térey János és Kovács Kriszta, illetve Gecsényi Györgyi és Guelminó Sándor fordításában is a darab. A kecskeméti előadáshoz Ungár Júlia készített új szöveget.

„Bertolt Brecht drámájában a világ szörnyűségének híre már az istenek fülébe is eljut, akik felkerekednek, hogy bejárva a világot, találjanak egy jó lelket" – szól az előadás ajánlója. „Talán nem meglepő a hír, hogy a feladat nem egyszerű. Már-már feladják a keresést, amikor útjukba kerül Sen Te, az utcalány – az egyetlen jó ember egész Kínában. Sen Te – engedelmeskedve az isteni parancsnak – megpróbál szeretetben élni, de kénytelen rájönni, hogy a jó nem mindig jó, és hogy néha a jó is lehet rossz. De vajon önmaga marad-e akkor is, ha csak a bűn árán cselekedhet jót? És megéri-e jónak lenni, ha a jóság is csak kíméletlenség útján valósítható meg?"

Zsótér Sándor nem először rendezi a darabot. 2001-ben a Vígszínházban készített előadást, amelyben Börcsök Enikő, Szarvas József és Harkányi Endre játszotta a főszerepeket. Ugyanabban az évben Újvidéken is színpadra állította a művet. Majd idén szeptemberben Szerelemáru címmel vitte színre a színművészeti egyetemen a III. éves fizikai színházi osztállyal.

Zsótér Sándor az utóbbi években rendszeresen visszatérő vendég Kecskeméten. Tavaly a Hedda Gablert, 2015-ben a Macska a forró bádogtetőnt rendezte (ez utóbbi a 2016-os POSZT-on a legjobb előadás díja mellett két színészi díjat is kapott). 2014-ben O'Neill Hosszú út az éjszakába című darabját, 2012-ben pedig Marlowe Angliai második Edward élete című művét vitte színre. Mindegyik előadás (női) főszereplője Trokán Nóra volt, akárcsak a mostani bemutatónak is. A további főszerepekben Szemenyei János,,Fazakas Géza, Nagy Viktor, Csombor Teréz, Danyi Judit, Sára Bernadette, Nagyhegyesi Zoltán látható.

TOLSZTOJ: A SÖTÉTSÉG HATALMA – BUDAÖRSI LATINOVITS SZÍNHÁZ (2017. NOVEMBER 18.)


Egy ritkán játszott klasszikus kerül szombaton színre Budaörsön. Alföldi Róbert rendezésében mutatják be Tolsztoj 1886-ban írt darabját.

„Rettenetes parasztdráma ez" – írta Ady Endre a mű 1902-es nagyváradi előadásáról. „A Szigligeti Színház rendezője törült s törült, ám a megdöbbenés, irtózás csendesebb, hangosabb morajlása gyakran futott végig a házon. És ahol meg nem döbbentett, még gyilkosabban hatott: kacagást gerjesztett."

„Ha másutt, a világ boldogabb, vagy legalábbis lakhatóbb tájain játszódna ez a történet, akár vígjáték is kerekedhetne belőle. De Oroszországban járunk ahol mindenből tragédia válik" – teszi hozzá a mostani budaörsi bemutató ajánlója.

„A sötétség hatalma a világ végének legvégén játszódik, nem elég, hogy Oroszországban, de még csak nem is a szikrázó Pétervárott vagy a titokzatos Moszkvában, hanem falun, a nyomor és a reménytelenség tanyáján, ahol az Isten szentkép a falon, az Ördög pedig a vodkásbutykos mélyén lakozik, onnét szédíti az esendő emberi lelket, és ébreszt benne olyan indulatokat és olyan érzelmeket, amiket nem tudnak kezelni, akiket itt engedett megszületni a balsors."

Tolsztoj a darab történetét egy tuali bíróságon végighallgatott bűnperből vette. A történet így foglalja össze a budaörsi bemutató ajánlója: „Adva van egy porta, a módos gazdáé, aki – mellék-, vagy főállásban, ezt tán ő maga se tudná eldönteni, öreg férj is egyben; adva van az öreg férj mellé járó fiatal, csapodárságra hajlamos feleség; és persze a jóvágású béreslegény, minden módosabb porta velejárója. Nem csoda, ha a legény és az öreg férj mellett sorvadozó asszony megtalálják egymást: az sem, hogy később a feleség háta mögött a mostohalánnyal is románc szövődik, ennek azonban gyümölcse is lesz, amely gyümölcs hónapról hónapra egyre növekszik. Meg kell tehát szabadulni tőle, még akkor is, ha minden épeszű ember tudja, hogy ez bizony lehetetlen: de csak annál inkább meg kell szabadulni tőle – és vele mindentől, ami emberré teszi, és megtartja embernek az embert."

A darabot alig játszották eddig magyar színpadon. A Színházi adattár csak három 1945 után bemutatóról tud. De nem tud például az 1966-os marosvásárhelyi előadásról, amelyet Tompa Miklós rendezett. 
Tud viszont az Állami Déryné Színház 1974-es bemutatójáról, melyet Petrik József állított színpadra. Bizonyára emlékeznek még néhányan a Trafóban játszott 2005-ös előadásra, ahol is Jay Scheib átiratában és rendezésében, a Pont Műhely előadásában volt látható a darab. Az előadásról annak idején az Ellenfény is írt
Az előadásban szereplő Keszég László 2008-ban a kaposvári színház stúdiójában rendezte meg a darabot. A produkció csak néhány előadást ért meg, de azért maradt fenn róla kritika.

Budaörsön most Radnai Annamária új fordításban mutatják be A sötétség hatalmát. Az előadásban egyrészt a budaörsi társulat tagjai szerepelnek: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Bohoczki Sára, Bregyán Péter és Páder Petra, másrészt vendégek is színre lépnek: Balsai Móni, Brasch Bence, Székely B. Miklós és Palugyai Sári.


CARLO GOLDONI: HÁZASSÁG PALERMÓBAN – NEMZETI SZÍNHÁZ (2017. NOVEMBER 18.)




Soha nem játszotta még magyar kőszínház azt a Goldoni-darabot, amelyet szombaton mutat be a Nemzeti Színház.

„Esküvő másnapja Palermóban. Új asszony érkezett az előkelő, ámde csontszegény Terrazzani házhoz, az aranyos Doralice (Tompos Kátya). És vele együtt beköszöntött a jólét. A lány apja, a gazdag Pantalone (Bodrogi Gyula) 20 ezer aranyat adott hozományul. De a pénzt pillanatok alatt elnyeli az após (Blaskó Péter) régiséggyűjtő szenvedélye, és az anyós (Bánsági Ildikó) ékszerek és ruhák utáni olthatatlan szomjúsága. A lánynak és jámbor, szerelmetes férjének, Giacintónak (Bakos-Kis Gábor) semmi nem jut. Még egy rendesebb ruhára való sem. És elindul a háború – a meny függetlenségi harca az örömszülők ellen. A családi hierarchia átrendezése" – írja a színház ajánlója.


A Kiss Csaba rendezte előadás Goldoni A régiséggyűjtő családja, avagy az anyós és meny című darabja nyomán készült. A Goldoni-darabról ezt írja a mű fordítója, Magyarósi Gizella. „A régiséggyűjtő családját Goldoni színházi reformjának második évadjában, az 1749–50-es szezonban mutatták be. Fontos időszak ez Goldoni életében: ... 1749. március 10-én négy évre leszerződik a velencei Sant'Angelo Színházhoz. Nagybecsű író érdemdús komédiásokkal jó közönség előtt kap végre tehetségéhez méltó lehetőséget. Ritka termékeny korszak köszönt rá... 1750-ben fogadásból 16 új, háromfelvonásos komédiát ír." Köztük olyan remekműveket, mint A kávéház, A komédiaszínház vagy A hazug. E sűrű év termése volt A régiséggyűjtő családja is.

A darabról ezt írja a fordító: „Goldoni alcímet is ad a darabnak, ezzel mintegy a mindenkori rendező belátására bízza, mire helyezi a hangsúlyt: a tönk szélére jutott, rátarti arisztokrata anyós és parvenü menyének konfliktusára, vagy a régiséggyűjtő mániában szenvedő családfő és feltörekvő, gazdag polgár-nászurának üdítően kilátástalan szövetségére, amely szövetségből anyagi felvirágzás még csak származhat, családi béke, anyós és meny közötti harmónia aligha."

Kiss Csaba otthonosan mozog Goldoni világában. Pályája elején, 1996-ban a Győri Padlásszínházban A legyezőből készített emlékezetes előadást. (Ennek verzióját 1999-ben Kecskeméten is játszották. 2003-ban marosvásárhelyi főiskolásokkal is megrendezte a darabot, majd 2008-ban a Tompa Miklós társulattal is. 2015-ben a Miskolci Nemzeti Színházban is színre vitte.) 1999-ben az Új Színházban a Bugrisok nyomán készített sikeres előadást (A szégyentelenek címmel).


MARTIN MCDONAGH: LEENANE SZÉPE – MÓRICZ ZSIGMOND SZÍNHÁZ (2017. NOVEMBER 17.)




Egy magyar színpadokon népszerű kortárs darab bemutatójára kerül sor pénteken Nyíregyházán. McDonagh munkái viszonylag gyakran kerülnek nálunk színpadra. (A héten egy másik művét is bemutatják az Ódry Színpadon.) McDonagh művei közül először a Leenane szépét mutatták be magyarul – a Vígszínház Házi Színpadán 1997-ben Simon Balázs rendezésében Tábori Nóra és Pap Vera főszereplésével.

Mint ahogy a mostani nyíregyházi bemutató ajánlója írja, „a Leenane szépe egy kegyetlen, erős akaratú anya és az ő megzavarodott, de nem kevésbé kegyetlen és erős akaratú lányának hátborzongató, véres és mégis kacagtató története, akik a világ végén, a falutól és a világtól is elzárva magukra maradnak egy kis házban." „Az ír vidéki élet kulisszái között játszódó történetekben mintha az egymásra utalt nehéz sorsú emberek, közösségek, családok számára a feneketlen gyűlölet és feltétel nélküli szeretet ugyanaz az érzelem lenne. Mintha nem egy skála két végén helyezkedne el ez a két érzelem – hanem a szélsőségeknél összeérne."

A darab magyarországi népszerűségének talán az a legfőbb oka, hogy ragyogó szereplehetőségeket kínál idősebb és fiatalabb színésznőknek. Ez derül ki a mű magyar színpadi életéből is. Játszották például a művet a kaposvári stúdióban (1998-ban Radoslav Milenkovic rendezésében Lázár Kati és Horváth Zita főszereplésével), később az önállósodó Madách Kamara egyik első előadása volt (Piszkavas címmel 2004-ben Guelminó Sándor rendezésében Béres Ilona és Bíró Kriszta főszereplésével). Székesfehérvárott ugyancsak Piszkavas címmel játszották (Drahota Andrea és Xantus Barbara főszereplésével 2008-ban), színre került Kassán, Miskolcon, Temesvárott (ez utóbbit Upor László rendezte 2013-ban, és a két főszerepet Csoma Judit és Magyar Etelka játszotta). 2015-ben a Centrál Színházban Gigor Attila rendezésében Pogány Judit és Pokorny Lia játszotta a két főszerepet. Ugyanebben az évben a Pécsi Harmadik Színházban is színre került a mű (Piszkavas címmel Bacskó Tünde és Füsti Molnár Éva főszereplésével, Vincze János rendezésében).

A mostani nyíregyházi előadást Göttinger Pál rendezi, a két főszerepet Pregitzer Fruzsina és Kuthy Patrcícia játssza.


KOHLHAAS – KÖNYVBEMUTATÓ ÉS KÖZÖNSÉGTALÁLKOZÓ A SZKÉNÉBEN (2017. NOVEMBER 18. 17.00)


Szombat délután – a Kohlhaas előadása után – könyvbemutatót és közönségtalálkozót rendez a Selinunte Kiadó és Szkéné Színház.

2015-ben mutatta be Hegymegi Máté rendezésében – a Szkéné, a Zsámbéki Színházi Bázis, és a MASZK Egyesület (Szeged) – Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélésének színpadi változatát. Az előadás – amely 2016-ban elnyerte a legjobb független előadás díját a színikritikusoktól – azóta is a Szkéné Színház műsorán van. A sikeres előadás alapja az a szuverén színpadi adaptáció, amelyet Gábor Sára dramaturg és Hegymegi Máté rendező készített Kleist művéből. A darab a Selinunte Kiadó Kortárs klasszikusok című kötetében jelent meg, több olyan szöveggel együtt, amelyek klasszikus művekből, mitológiai történetekből indulnak ki, de azok mai szellemű, érvényes olvasatát adják.

Ezt a kötetet – melyben Székely Csaba, Jeles András, Rába Roland és Gyulay Eszter darabjai is szerepelnek – mutatják be a Kohlhaas november 18-i előadása után kb. 17 órától. A beszélgetésen nemcsak az adaptációt készítő Gábor Sára és Hegymegi Máté vesz részt, hanem alkotótársaik, az előadásban szereplő színészek is.

Pénteken délután egy másik fontos könyv bemutatójára is sor kerül. A Budapest Bábszínházban mutatják be a színház színészei – Spiegl Anna és Teszárek Csaba – Gimesi Dóra A Macskaherceg kilencedik élete című új könyvét. A könyv két mesét tartalmaz. A címadó meséből Szenteczky Zita rendezett szép előadást.
A bemutató időpontja: 2017. november 17. 17 óra