Családi játszmák - beugrás - képek

Családi játszmák - beugrás - képek

CSALÁDI JÁTSZMÁK
Leenane szépe - próbafotók

Leenane szépe - próbafotók

Leenane szépe - próbafotók

Kivándorlók

Hamvai Kornél: Castel Felice – Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 

Hamvai Kornél hetedik, 2003-ban született darabja egy Ausztrália felé tartó hajón, a Castel Felice (Boldogvár) nevű tengerjárón játszódik. Ez a hajó egyébként tényleg létezett, a skótok gyártották 1930 körül, s csak kemény negyven évi szolgálat után tért meg pihenni, utolsó útja Sidneyből a tajvani hajóbontókhoz vezetett. Hamvai Kornélra jelentős ihlető hatást gyakorolhatott az impozáns vízi jármű, 2001-es A prikolics utolsó élete című regényében már ez az óceánjáró szerepel az egyik fejezet helyszíneként. A mostani dráma nem függ össze a regény sztorijával. 

Az 1969-es születésű író munkáival nem először találkozik a rendező, Göttinger Pál, aki ez év januárjától a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője. Annak idején Hamvai Pokol című művét választotta diplomarendezése tárgyául a Merlin Színházban, 2015-ben pedig a Pesti Magyar Színház akadémiai vizsgaelőadásaként épp a Castel Felice-t rendezte meg, harmadéves növendékekkel. 

Ez a darab évekig volt a Radnóti Színház műsorán Valló Péter rendezésében, s a pesti társulat sikerrel vendégszerepelt a produkcióval a szombathelyiek új színházában is. Hogy Göttinger Pál miért éppen ezt a művet vette most elő, annak sok oka lehet. Elemzői elszántsággal rendelkezvén (Székely-tanítvány volt!) könnyebbséget jelenthetett, hogy friss vezetői feladataival párhuzamosan nem kellett egy új mű analizálását nulláról kezdenie, de az is elképzelhető, hogy fontosnak tartja a nyomasztó példázat mának szóló figyelmeztetését. Harmadik, s egyáltalán nem utolsó szempont, hogy a darab az adott társulatban remekül kiosztható, a történet minden figurája szereposztási telitalálatnak számít a szépen kézben tartott előadásban. 

A cselekmény a zárt térbe kényszerült hősök köré építhető, kiderülésekre kihegyezett krimi-dramaturgiát követi. Csakhogy itt a kiderülésekből – szerzői szándék szerint – nem lesz semmi. Minden homályban marad, a nyomorult múlt s az alig sejthető jövő is. 1958-at írunk. A majd másfélezer utas között nyolc, egymást eddig nem ismerő magyar is utazik, négy nő és négy férfi. Az ő találkozásaikról, születő és megszakadó kapcsolataikról s az összekuszálódott múlt béklyózó kötelékeiről szól a két részes dráma. Elhessenthetetlenül idéződnek fel József Attila szonett-koszorújának sorai: „Multunk mind össze van torlódva, / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ.” (Hazám)

A bemutatkozást lehetővé tevő érkezés, a sirálysikoltozásokkal kísért „becsekkolási” jelenet valamint az elszéledők búcsúja a hajó oldalfala előtti rendkívül szűk síkban játszódik. Maga a történet a korlátot, lépcsőt, kabinbeli vaságyak fakó csontozatát mutató hajó belterében játszódik. Olyan az egész, mintha kötelekből font pókhálóban vergődnének a szereplők az ötvenes évek ruháiban (díszlettervező Pilinyi Márta, jelmeztervező Cselényi Nóra). 

Öreg házaspár totyog a hídra, az otthonából kitépett, klasszikafilológus Öregember (Dengyel Iván) s a fiukhoz kívánkozó, beszűkült életű, folyton kotyogó Öregasszony (Pregitzer Fruzsina). Az Öregember és a titokzatos Vándor (Tóth Károly) mitológiai tárgyú beszélgetéseibe lopja bele Hamvai a darab egyik kulcskérdését, a felejteni tudás képességét, a mondabeli kőszékről, a feledés székéről téve említést. Fiatalember kezd udvarolni egy fiatal nőnek: a saját új életben reménykedő Férfi szerepében Illyés Ákost, a lassan feloldódó Nő, a sötétkékruhás tanárnő szerepében pedig Jenei Juditot látjuk. Cserfes, bögyös, narancspirosba öltöztetett Szépség (Kosik Anita) ábrándozik dizőzi karrierről, aztán megsejti, hogy tán nem is annyira énekelni hívta őt „menedzsere” a kenguruk országába. Az elhelyezkedés idejét megzavarja egy epizód, „valami német” nem bírta tovább, s a vízbe vetette magát. Az izgága, rossz természetű Szemüveges (Vicei Zsolt) zagyva és fékezhetetlen szóáradatától mindenki szenved, csak a szálkás és zárkózott, elegáns Hölgy (Széles Zita) kezd másra figyelni: a tanárnőnek bőszen udvaroló Férfiban felismerni véli a meggyilkolt férjét elfogó emberek egyikét. Ezt a sejtését félve és remegve, de igen elszántan s merő jóindulatból, megosztja a lánnyal. Mint kígyó mérge a testben, úgy terjed a gyanúsítás; mint a forró krumplit, úgy dobálják egymásnak a bénító információkat a hazától szabadulni nem tudó hazátlanok. 

Közben egyre melegebb napok jönnek, az utasok egyre többet isznak, s egyre kevésbé hisznek a rájuk váró új élet lehetőségében. A szemüvegét s ezzel a látását elvesztő, most kölcsönszemüvegben őrjöngő Szemüveges öngyilkosságra buzdítja a Férfit. Az öregek rémülten toporognak, s halott házasságuk maradványait vonszolják maguk után. A Nő szakít a Férfival, aki nem képes megnyugtatóan tisztázni magát, sőt, önmaga számára is egyre zavarosabbnak tűnik addigi élete. Aligha ő a gyilkos, de korántsem bűntelen. A Szemüveges a megérkezés előtti napon a tengerbe veti magát, drámai rím ez az alig említett német utas hasonló cselekedetére. De mégsem ő, a Vicei Zsolt által remekül ábrázolt, habzó szájú félbolond, inkább talán a művelt, minden ügyben tájékozott, proletár külsejű Vándor a legfélelmetesebb figura. Szinte csak a híres, sárga bőrcipő hiányzik az erős jelenléttel bíró Tóth Károly lábáról. Ő az, aki semmit nem tud feledni, s nem is akar. Talán neki van a legtöbb félnivalója? A szép bögyöskét visszaviszi Európába az egyik hajóstiszt, s az özvegy Hölgy mégis csak eléri az ausztrál földet, ahol levelekből megismert leendő férje várja. Az „alvilági láncok” azonban láthatatlanul feszülnek közöttük, továbbra is. 

Szépen felépített, teljes karaktert formáz mindenki. Széles Zita a saját élete tragédiájába belerokkant asszonyt erős feszültséggel, a félelem és a bosszú keverékéből előálló, remegő transzban mutatja meg. Nyílt színen fonnyad el a Férfi és a Nő szerelme, a játék végére mintha testileg is megkisebbedne Illyés Ákos és Jenei Judit párosa. Míg Pregitzer Fruzsina képes némi kétségbeesett humort is lopni az Öregasszony ábrázolásába, Dengyel Iván a megtiport értelmiségit, az eltaposott polgárt formálja meg úgy, hogy megrémülünk: ez vár ránk, ha nem vigyázunk. Emlékezetes, üde színfolt Kosik Anita butácska, ámde életteli, hersegő húsevő virágja. Elgondolkodtató, szép csapatmunka, erős előadás született. 

Gabnai Katalin

AZ ÚJDONSÁG MINDIG A MONDANIVALÓ ÉS AZ EMBER LESZ – KOLONITS KLÁRA ÉS DINYÉS DÁNIEL

A komolyzene „sztárpárjaként” is említhető az operaénekesnő Kolonits Klára és Dinyés Dániel zeneszerző, karmester, zenetanár. Többek között az ő nevükhöz kötődik az Operabeavató sorozat, mely az első Ördögkatlan Fesztiválon indult el hódító útjára 2007-ben. A színészek és operaénekesek koprodukciójával fémjelzett, magyarázó betétekkel, zenei elemzésekkel telített „operarendezési folyamat” igazi hidat teremtett a sokak által talán kevésbé rajongott műfaj és a 21. századi befogadó között. A sorozat kapcsán a házaspárral a színház és az opera viszonyáról, a befogadói hozzáállásról és az opera szerethetőségéről beszélgettem.

Feltételezem, hogy a Zeneakadémián találtak egymásra. Van ennek valamilyen különlegesebb története?
D. D.: Nem, nem a Zeneakadémián ismerkedtünk össze, hanem egy operaprodukció kapcsán, amit én tanítottam be. 2002-ben a Színművészetin egy vizsgaelőadásnál voltam a zenei vezető, Klári pedig a főszereplő, így ismerkedtünk meg. Ennél különlegesebbet erről nem tudok mesélni (nevet).

Hogyan született meg az Operabeavató ötlete, kinek a fejéből pattant ki ez a sorozat? Egyáltalán, hogyan jutott eszükbe, hogy kellene ez a forma a közönségnek?
K. K.: 2003–2004-ben a Gárdos Péter vezette Pinceszínházban, teljesen kísérleti jelleggel, Dani elkezdett egy beszélgetős műsort, ami akkor még csak egy-egy áriáról vagy dalról, dalciklusokról, duettekről szólt, és nem is volt nagyon meghirdetve. Gyerekek, szülők és nagyszülők rendszeresen visszajártak, és egyszer, amikor lehetőség volt rá, megkérdeztük tőlük, hogy mi fogta meg őket. Mindenki mást mondott. Fölmerült bennünk, hogy ez korban különböző embereket is érdekelhet. Aztán ebből nem lett semmi, Dani elkerült onnan, és nagyon sokáig nem is került elő újra ez a téma. 
D. D.: A Bárka Színháznak is voltam a zenei vezetője, ahol Bérczes László volt a művészeti vezető, amíg sóval be nem hintették még a színház helyét is. Ő keresett meg az Ördögkatlan Fesztivál kapcsán azzal, hogy nem tudnék-e valamilyen operához kapcsolódó dolgot csinálni – szűk kereteken belül, ami azt jelentette, hogy egy templomot tudott fölajánlani, hogy ott koncertezzek – azzal a céllal, hogy minél színesebb legyen a fesztivál. És akkor eszembe jutott a beszélgetős dolog, amit csináltunk a Pinceszínházban. Gyerekkoromban nagyon sok mesélő muzsika koncerten voltunk (gyerekbarát komolyzenei koncert – a szerk.), és egyiket jobban untam, mint a másikat, mert mindig valami olyasmit akartak nekem elmondani kisgyerekként, ami az előadónak fontos lehetett, de nekem gyerekként teljesen átélhetetlen volt. Valaminek az esszenciájára törekedtek, nem pedig arra, hogy felkeltsék a „játék ösztönömet” a zene iránt. Ugyanakkor gyerekkoromtól kezdve érdekelt a zene, ám a zongora mellett eltöltött csodálatosan repülő órák otthon, még csak nem is hasonlítottak arra az ólomlábú percekre, amik egy ilyen előadás alatt teltek. Emiatt határoztam el annak idején, hogy nem egy esszenciális dolgot akarunk minden áron belesűríteni az előadásokba, hanem csak kis dolgokat vállalunk föl. Ám azt a játszás (az otthoni legózás) legelemibb örömével. Szétszedjük az alapokig a zenét, úgy, hogy mindenkinek érthető legyen, hogyan dolgozik a zeneszerző. Fogalmam sem volt, hogy ez fog-e működni vagy sem. Ez meghirdettük és elindítottuk az Ördögkatlan Fesztiválon. Az elsőn voltak körülbelül nyolcvanan, a következőn már kétszer annyian, az ezt követőn pedig már nem fértek be az emberek.


VALAMIT ELTALÁLTUNK. TALÁN A FORMÁT, A BESZÉDSTÍLUST ÉS A KÖZLEKEDÉST AZ EMBEREK KÖZÖTT.

A műsort aztán szintén Bérczes László meghívta Kaposvárra. Az Ördögkatlanon pedig a Katona József Színház akkori programmenedzsere látott bennünket, és a produkciót meghívta a színházba. Az az igazság, hogy az egész Operabeavatónak sokkal több köze van a zeneiskolai tanításomhoz, mint a küldetéstudatomhoz, merthogy az nincs (nevet). Egyszerűen le kell kötni az emberekben rejlő gyereket.

Szóval az egésznek inkább a pedagógiai vonalhoz van köze?
D. D.: Abszolút. Ki kellett dolgozni egy olyasfajta beszédstílust, amivel le lehet kötni a gyerekeket. Azt kellett megtanulni, hogy mit mennyi ideig lehet szálazni, és hogy azoknak az embereknek mi az izgalmas, akik szeretik ugyan a zenét, de nem aktív zenészek.

Hogyan találtak rá az Operabeavatók rendezőjére, Göttinger Pálra?
D.D.: Göttinger Palival a Bárkában találkoztunk, és a Bárkán belül az első közös munkánk Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabja volt. Az első pillanatban kiderült, hogy mi a szokásosnál lényegesen jobban tudunk együtt dolgozni és azonnal megértjük egymást. Sokszor testvéreknek néznek minket, mert mindketten szakállasok vagyunk és korpulensek.

És viccesek.
D. D.: És viccesek. Úgy tűnik, hogy ez eléggé jól működik, mert lassan tíz éve együtt dolgozunk.

Klára, Ön talán már az Operettszínházban vagy a debreceni Csokonai Színházban is barátkozott a színházzal… 
K. K.: Ennek az egésznek a gyökere talán ott lelhető fel, amikor végzős koromban beajánlottak Selmeczi Györgynek, mint „nyitottabb” énekest. Én nem opera szakot végeztem, hanem ének szakot a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében. Gyurinak is egyik állandó vágya volt a magyarázás, a zenei és színházi köznevelés, ezért 1999-ben operatörténeti sorozatot forgatott a Duna TV-n, ez volt a Kolozsvári operamesék. Részekből közeledett ő is az egész felé, operastílusokból indult ki, és komolyzenei klipeket forgatott. Ezekben vettem részt – filmrendezőkkel dolgoztunk együtt, és ez eredményezte, hogy teljesen ki tudtam lépni a megszokott játékstílusból. Hiszen itt lényegében rövid instrukciókra bármit, akármilyen absztrakt dolgot meg kellett tudni csinálni. Volt ehhez affinitásom, ráadásul ezt a fajta színházházi hozzáállást Gyurin kívül sehol sem tapasztaltam. Az Operettszínházban is az akkor klasszikus, hagyományos, primadonnai attitűdöt várták el, ami tőlem azért elég távol állt, de ezt is meg kellett tanulni. Megvolt bennem a nyitottság, de még nem pontosan tudtam, hogy konkrétan mire.


SZERETTEM UGYAN SZÉP JELMEZEKBEN LENNI ÉS HAGYOMÁNYOS RENDEZÉSEKBEN RÉSZT VENNI, DE SOKKAL JOBBAN VONZOTT A „SZELLEMI KALAND”.

D. D.: És a „szellemi kaland” általában nagyobb tud lenni egy olyan rendezésben, ahol a rendezőt nem a külsőségek érdeklik elsősorban, hanem a belső tartalom.
K. K.: A színház tehát mindig jelen volt az életemben, erre számtalan példát tudnék mondani. Végül úgy kerültem be a Göttinger Pali által rendezett Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabba, hogy kellett egy abszurd jelenet, ahol egy igazi operaénekes „berobban” a színpadra.
D. D.: Bocsánat, de ez sokkal viccesebben kezdődött: volt egy jelenet, amit Esterházy Péter megírt, és amiben előéneklő énekesnők várnak az előszobában Haydnre. Göttinger Pál rendező és Katona Gábor koreográfus teljesen tanácstalan volt, hogy is zajlik egy ilyen szituáció, ezért azt mondtam nekik, hogy jöjjenek el hozzánk. Feljöttek, és megkértem Klárit, hogy mutassa meg a beéneklő gyakorlatokat és az úgynevezett énekes mozdulatokat, ami a bemelegítés része. Klári az Éj királynőjének áriáján keresztül megmutatta a gyakorlatokat, és a koreográfus jól szórakozott a mozdulatokon. Jókat röhögtünk az egészen, aztán két nap múlva megkérdezték, hogy nem lehetne-e megcsinálni, hogy Klári így „berobbanjon” az előéneklési jelentbe? Magának Esterházynak is nagyon tetszett ez az ötlet, hogy bejön egy ilyen kemény énekesnő, és leordítja a többiek fejét, majd utána kimegy. Írt az áriára egy kis szöveget „Giccs, giccs, giccs” kezdettel. Így került be végül Klári az előadásba.
K. K.: Éreztem, hogy ez megint egy olyanfajta színházcsinálás, ami számomra nagyon kedves lenne, de nem jutok hozzá. Végiggondolva az egész operaházi pályafutásomat, nem nagyon dolgoztam együtt rendezőkkel, hanem mindig egy klasszikus, már évek óta létező rendezésbe kellett beállnom. Megnézve például a Bohéméletszereplistáját látszik, hogy Nádasdy Kálmán 1936-os rendezéséről van szó…


KOLONITS KLÁRA
Drámai koloratúrszoprán operaénekesnő. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének magánének szakán szerzett diplomát, majd a debreceni Csokonai Színház tagja lett. Számos nemzetközi énekversenyen nyert díjat, 2002-ben a Magyar Állami Operaház magánénekesnője lett. 2009-ben megjelent Dinyés Dániel kíséretével Liszt-dalokból álló kompakt lemeze, amelyet Fonogram-díjra jelöltek. 2010-ben Liszt-díjat kapott. Bel Canto Reloaded című szóló árialemeze 2014 decemberében jelent meg, melyen a Hungarian Studio Orchestra működött közre, Dinyés Dániel vezényletével. Kolonits Klára hangverseny-repertoárja Händeltől Verdi Requiemjén és az eredeti nyelveken énekelt dalkoncerteken át egészen a kortárs zenéig ível.







Ezeket a rendezéseket nem újítják föl időről időre?
K. K.: Nem, ugyanaz marad. Tehát ott van a példány, és amikor 1936-ban Nádasdy azt mondta, hogy Mimi bejön jobbról, és hozza a kulcsot, akkor ott nem csinálhatsz mást. Amikor felújítják, akkor a régi rendezést leveszik, tehát azt nevezik felújításnak, amikor egy másik rendező jön és újragondol. Egyszer volt, hogy egy ilyen klasszikus rendezésbe valaki belenyúlt, áthelyezett egy öntöttvas kályhát, és akkor az operajáró közönség fölhördült, mert hetven évig nem ott látta a kályhát, és ezt a „modernizálást” nem fogadta el.

Ugyanakkor sokan azt mondják a klasszikus rendezésekről, hogy sótlanok, az operajátszásban pedig a túlzott teatralitást és a modorosságot látják. Kortársabb szemlélettel, megközelítéssel változhat ez az előítélet?
D. D.: Az az igazság, hogy nem ez a probléma gyökere.


TELJESEN MINDEGY, HOGY KLASSZIKUS VAGY MODERN A RENDEZÉS, MINDIG AZ EMBERI TARTALMAT KELL MEGTALÁLNI. AZT A DOLGOT, AMI TORKON RAGAD, AMI AZONNAL HAT.

A Nádasdy-rendezéssel semmi baj nincsen, egészen odáig, amíg nem üresen éneklik vagy játszák. Egy modern rendezéssel egészen addig nem tudunk mit kezdeni, amíg a szereplők nem értik, csak végrehajtják az instrukciókat. Abban a pillanatban, hogy a kórus úgy megy fel a színpadra, hogy érti, hogy mi a feladat és azt el is tudja játszani, akkor a néző be van vonva a dologba.

Tehát minden inkább a hiten múlik.
D. D.: A hiten és a hitelen. Az énekeseknek hitelesnek kell lenniük a közönség előtt, de ehhez az segíti hozzá a legjobban, ha a rendezőnek meg a karmesternek hitele van az énekes előtt. Mert így az instrukciókat is, amiket kérnek az énekestől nagy kedvvel és örömmel magáévá teszi. Ez egy nagyon összetett dolog, és nagyon sok mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy egy produkció jó legyen. Nagyon jó rendezők tudnak nagyon rossz darabokat csinálni, mert egyszerűen nem találják a közös hangot az énekesekkel. A befogadón is nagyon sok múlik. El vagyunk butítva a tévé által, amit, ha bekapcsolok, szórakoztat, és pont. A színházat, ezzel szemben, pedig hihetetlenül aktívan kell nézni, mert csak akkor hat igazán, ha a néző is aktívan megy a dologgal, gondolkozik rajta közben és a színház által generált érzelmeket át meri élni. Ekkor jöhet létre az a dolog, ami után az ember úgy megy haza, hogy vagy nem tud aludni reggel hatig, vagy azt érzi, hogy „jézusom, ez remek volt”, és megoldódott valami az életében. Én nem kárhoztatnám a Magyar Állami Operaházat, mert pontosan ugyanannyi lehetőség van benne jót is, rosszat is csinálni, mint a világ bármelyik operaházában. Ez sosem korszakfüggő, ez mindig emberfüggő. Tökmindegy, hogy az 1700-as években vagy most csinálnak operát, a lényeg, hogy hogyan énekli el az illető.
K. K.: Ugyanaz az előadás hétfőn teljesen hidegen hagyhatja, kedden viszont megszállottá teheti a közönséget. Lehet, hogy más volt a szereposztás, más volt a karmester, vagy csak rossz nap volt.


AZ OPERÁBAN MANAPSÁG KEVESEN HISZNEK, DE HA SIKERÜL MEGTALÁLNI AZOKAT A RENDEZŐKET, KARMESTEREKET, AKIK IGEN, AKKOR GEJZÍRSZERŰ ENERGIÁK TUDNAK FÖLTÖRNI.

Akkor nem érdemes azt állítani, hogy mi le vagyunk maradva, mondjuk az európai operaházakhoz képest?
D. D.: Nem. Rengeteg helyen dolgoztunk már Európában, és mindenhol ezt tapasztaltuk. Amiben le vagyunk maradva, az legfeljebb annyi, hogy Budapestnek nincs négy-öt operaháza.


DINYÉS DÁNIEL
Karmester, zeneszerző. 2006-ban végzett a Zeneakadémia zeneszerzés szakán. 1998-ban a MOL zenei ösztöndíjat, 2007-ben Kodály Zoltán alkotói ösztöndíjat nyert. Számtalan színpadi kísérőzenét írt, betanító korrepetitorként rengeteg operaprodukcióban közreműködött. A Bárka Színház, majd a Kaposvári Csiky Gergely színház zenei vezetője volt, de számos színház produkciójában közreműködött zenei vezetőként, többek között a Nemzeti Színházban, a Radnóti Színházban, a Vígszínházban, a Thália Színházban, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Jelenleg a Budapesti Operettszínház első karmestere. Az Operabeavató sorozat az ő nevéhez fűződik, az operát részleteire bontó, zenei szándékokat boncolgató műfaj először az Ördögkatlan Fesztiválon, majd a Katona József Színházban vált ismertté.

Miért érdemes ma egyáltalán operába járni, mi mindent adhat ez a műfaj, amit a többi nem?
K. K.: Nem sok olyan műfaj van, ami ennyi érzéket birizgál. Maga a zene is egy absztrakt, egyszerre értelemre és érzelmekre ható dolog, és akkor még nem beszéltünk a történetről.


AZ EMBERI HANG PEDIG EGY BEHELYETTESÍTHETETLEN KÖZVETÍTŐ ERŐ, ENNEK VARÁZSA MINDENKINEK AD VALAMIT.

Nem véletlen, hogy a prózai színházak előadásaiba is egyre több énekes betéteket raknak. A zenével, szárazon mondva, egyszerűen minden jobban eladható. Évekig volt egy vécépapírreklám, ami alatt a Traviata Flóra bál-jelenetének a zenéje szólt – ez is azt mutatja, hogy még a klozettpapírt is velünk adják el (nevetnek). A saját példámból kiindulva:


KILENCÉVES KOROMBAN KITILTOTTAK AZ OPERÁBÓL, MERT EGY SZÁMOMRA UNALMAS ELŐADÁSON A LAKKCIPŐMET LEDOBTAM AZ EMELETRŐL, A Mesélő Muzsika NEVŰ PROGRAMRÓL PEDIG KIVEZETTEK, MERT UNATKOZTAM.

Az egész műfaj rendkívül idegen volt számomra egészen addig a pontig, amíg egy gimnáziumi osztálytársam el nem ráncigált egy énekórára. Abban a pillanatban függővé váltam, és attól kezdve ellenállhatatlanul beszippantott az egész. Tehát én nem aggódom, mert vannak operafogyasztók, és vannak olyanok, akik még nem fogyasztanak operát, de eljön majd az életükben az az idő.

Az operák esetében mekkora hangsúlyt kap a képzés?
D. D.: Ez Kodály országa, minden a képzésen múlik (nevetnek).

Feltételezem, hogy egy operaénekesnek jó színésznek is kell lennie, Magyarországon erre figyelnek a képzésben is?
K. K.: A háború óta folyamatosan figyeltek erre, Kovalik Balázsnak indult egy saját iskolája a Zeneakadémián, amit Almási-Tóth András vett át és ahol ezt tanítják.
D. D.: A képzés nagy előnye, hogy rengeteg általánosságot meg tud tanítani – így kell bejönni, így kell nézni, így kell átélni, így kell megérteni… – ugyanakkor a hátránya, hogy emiatt az ott-tanuló ember bele is tud ragadni az általánosságokba. A képzés az operaénekeseknél az énekhangban perdöntő, ugyan jó színésznek is kell lenni, de elsősorban – és ezt felejtik el mostanában – énekelni kell tudni. Hiába mondják, hogy az énekes milyen jó színész, engem pont nem érdekel, mert akkor elmegyek a Katonába és megnézem, hogy ott milyen jó színészek vannak. Egy operaénekesnél elsődlegesen az érdekel, hogy hogyan énekel.

Az Operabeavatóban a két dolog összeér, hiszen operaénekesek és színészek is játszanak az előadásokban.
D. D.: Az volt az elképzelésem, hogy direkt olyan produkciót csináljunk, ahol azok a szereplők, akik irányítják a történéseket, azok színészek legyenek. Akikkel pedig minden megtörténik, azok legyenek az énekesek. És a kettő hihetetlenül jól működött egymással.

Akkor hiába volt meg ez a különbség, a próbák jó hangulatban teltek. De eleinte hogyan viszonyultak a kezdeményezéshez a Katona József Színház színészei?
D. D.: Tudni kell, hogy annak idején, amikor az opera elindult hódító útjára, az 1600-as évek közepéig, a színészek és az énekesek között nem volt átjárhatatlan a határ. Schodelné vagy Blaha Lujza operaénekesnek is számítottak, de attól függetlenül fantasztikus színésznők voltak. A szétválás akkor következett be, amikor a zenekar nagyobbodása okán, a hangerőt is növelni kellett, de nem mindenkinek volt már olyan erős és terhelhető a hangja, hogy áténekelje a zenekart. Az eredeti kérdésre visszatérve: azt kell tudni, hogy mi Göttinger Palival


NAGY HÍVEI VAGYUNK A JÓKEDVVEL VALÓ, ÁM NAGYON MÉLYRE HATÓ MUNKÁNAK.

Az énekeseknek Kulka János vagy Pálmai Anna jelenléte vérfrissítésként hatott, mert a reakcióik színészreakciók, amik sokkal gyorsabbak, mint az énekesreakció, hiszen reális szituációkat játszanak reális időben, egy prózai színházban. Ez fölpörgeti az énekesek reakcióidejét is, és meglátnak rengeteg apró színészi dolgot, amit egyébként maguktól nem látnának. De ez fordítva is igaz: emlékszem egy próbára, amikor Kálid Artúr (aki Kulka szerepét vette át) egyfolytában hallgatta, hogy ki hogy énekel, majd egyszer csak megcsinálta a „fedést” (a magas hangot befedő éneklési technika). Ekkor megállt az egész próba, és mind a négy énekes üdvrivalgásban tört ki: „Ez az, Artúr! Megcsináltad!” Pálmai Anna számára pedig a Mozart-éneklés egy fantasztikus, fizikailag jóleső érzés lett. Az éneklés hatására egyébként endorfin termelődik, az éneklés örömet okoz.
K. K.: Az egész Operabeavatót átszövi egy nagyon mély irónia, ami sokszor lehet önirónia is. De senki nem tetszeleg a világmegváltó „megmondóember” szerepében. Azt látjuk, hogy a színház és az opera műfaja megint össze fog érni. Főleg a film hozott egy olyan igényt, hogy az emberek mindent reálszituációban akarnak látni, és hogy a kérdésre visszautaljak, hogy mik lehetnek a színházi megújítás folyamatai, tulajdonképpen elég sok olyan kezdeményezés van, amivel a filmes esztétikát ebbe a műfajba is be lehet hozni. Énekeltem már úgy, hogy a kétdimenziós kukucskáló színpad egy háromdimenziós, filmszerű élménnyé alakult át.
D. D.: Én azt gondolom, hogy teljesen mindegy, mik az eszközök.


AZ ÚJDONSÁG MINDIG A MONDANIVALÓ ÉS AZ EMBER LESZ.

Egy korábbi számunkban Peller Mariann, a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató tévéműsor producere beszélt arról, hogy igenis meg lehet érteni a komolyzenét, ha például nem a legnehezebb Liszt-művel kezdjük a befogadást, hanem fokozatosan, lépcsőről lépcsőre haladunk. Hisznek ebben?
D. D.: Ez egy általánosan elfogadott nézet, de mindig ingoványosnak éreztem, mert kinek mi a „nehéz” mű? Tíz körül lehettem még, amikor már nem tudtam betelni Penderecki Passiójával, olyan izgalmasnak találtam. A bátyám tizenkét éves korában csak Bach kantátákat és Wagnert hallgatott. Más meg negyven évesen a Don Giovannin horkol (személyes élmény a nézőtérről…). Mindenesetre az Operabeavatóban biztos, hogy nincs ilyen szándék. Ha valamit lebutítok, akkor az ember pontosan azt az unalmat fogja érezni, amit én éreztem annak idején, amikor hülyének néztek engem gyerekként. Egyébként azért lepett meg ennek az egésznek a sikere, mert én semmi egyebet nem csinálok, mint amit otthon egyébként csinálnék. Tehát, amikor Mozarttal foglalkozom, akkor így foglalkozom vele. Ezért lep meg mind a mai napig, amikor felmerül a népnevelői ambícióm kérdése. Nekem nincs ilyen, én ezt csinálom otthon, és ha tudnak velem gondolkodni, annak én nagyon örülök, és megtisztelő, hogy nagy sikere van. De bennem nem él a vágy, hogy ezt minél több ember felfogja, és majd ettől egy boldogabb, szebb, Mozart alapú társadalom épül. Ennyire nem lehetek naiv.
K. K.: Daninak valóban nincsen népnevelői küldetéstudata. Egyszerűen azt szeretnénk az emberekkel megosztani, amit számunkra a zene jelent. Nekünk egy létező élethelyzet, hogy hazamegyünk és zenélünk a magunk örömére. Ennek az örömnek a kiterjesztése, az emberek bevonása az egyik célunk. Az viszont nem, hogy ez egy ipar vagy műfaj legyen, amit majd felvirágoztatunk.

Tehát a műfaj megszeretése és megértése nem az Operabeavató módszerein múlik, hanem a befogadó hozzáállásán.
D. D.: Szuper kérdés, de ez nem tálalható ennyire fekete-fehér állításként. De tény, hogy hatalmas része van a befogadó félnek abban, hogy megszereti-e a műfajt. De ugyanúgy gátoló erő tudok lenni előadóként is, ha tehetségtelenül, vagy szimplán rossz svádával csinálom az előadást.
K. K.: De az Operabeavató miatt nagyon sokan váltak nyitottabbá a műfaj iránt, és nagyobb kanállal kezdték el enni ezt a kultúrát.
D. D.: Ez igaz, koncertek után én is találkoztam emberekkel, akik odajöttek hozzám, hogy elkezdtek komolyzenei koncertekre járni, mert voltak egy Operabeavatón. Természetesen nem egészen úgy van, hogyha valaki bemegy az Operába, de nem érti, akkor hülye, de hogyha eljön az Operabeavatóra, akkor okos és mindent meg fog érteni. Én semmi egyebet nem szeretnék, csak nyitottságra tanítani. Hogy ez a nyitottság fül, gondolkodás vagy szív formájában történik-e meg, az már szinte mindegy. Szinte.

És mik a kulcsok az általad közvetített nyitottsághoz?
D. D.: Passz. Klári?
K. K.: Akkor erre én leszek hivatott válaszolni. Nagyon hasonlóan zajlik a nekünk való magyarázat is egy szerep betanításánál. Dani mindig azt mondja, hogy ezt el lehet így is énekelni, de mi lenne, hogyha meghallgatnánk, hogy mit játszik alattunk a zenekar. Mi, énekesek általában arra fókuszálunk, hogy „kipasszírozzuk” magunkból, amit a szerző elvárt, de nem helyezzük magunkat a zeneszerző kontextusába. Minden paramétert tudni kell, ami körülöttünk van, azért, hogy meg tudjuk indokolni, hogy abban a pillanatban miért azt a hangot adjuk ki. Mik azok az információk, amik elhangzanak a zenekarban? Mi ennek az együttes jelentése? Fantasztikus ez, és ez a siker titka is: hogy nincsenek erre „külön” eszközök. Az Operabeavatók első két évadában mindössze egy négyszögletű fa emelvény, a „Kubus” volt a díszlet, mégis a fél zeneirodalmat meg tudjuk oldani. Tulajdonképpen ezzel azt látják az emberek, hogy valami elemit kapnak, és nem azt, hogy manipulálni akarják őket a díszlettel, a jelmezzel. Ez a fajta eszköztelenség rendkívül szimpatikus több korosztálynak is. Azt látom, hogy mindenki, aki az Operabeavatóban részt vett, mint előadó, gazdagodott, és már soha többet nem énekli úgy azt a Mozart-darabot, mint annak előtte, hanem feltett magának olyan kérdéseket, amikre utána kutakodva, a zongora mellett próbálta megtalálni a választ.
D. D.: Talán a kontextusteremtés a kulcsszó. Hogy ne csak egy dimenzióban járkáljunk, hanem ahányban csak lehet. Ennek semmi egyéb alapja nincs, minthogy én zeneszerzőként végeztem, és zeneszerző is lennék, és emiatt egy kicsit máshogy látom a dolgokat, ha úgy tetszik, beljebbről, a zeneírás szemszögéből. És azt gondolom, hogyha valaki egy olyan rendezővel vagy karmesterrel dolgozik együtt, aki segít a kontextusteremtésben, és arra sarkallja az énekeseit, hogy nézzenek utána a dolgoknak, akkor hosszú távon ez működik bármilyen színházban.

Milyen projektek vannak készülőben erre az évadra? Lesz Operabeavató?
D. D.: Igen, folytatódik, méghozzá a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Művészetek Palotájában, Operamacera címmel. Vagyis mostantól nagyzenekarral lesz megtartva, és nem én fogok zongorán kísérni, hanem tényleg ott lesznek a hangszerek, és meg lehet mutogatni, hogy mi hogy szól, úgyhogy ebben mi is fejlődünk szépen tovább. Göttinger Palival egy nagyon kicsi gyerekeknek szóló beavatónk is van, szintén a Művészetek Palotájában, ez az Operajátszóház. Az Operettszínházban első karmesterként csinálom a dolgaim, ott lesz egy Offenbach-bemutatóm, a Kékszakáll.
K. K.: Az Operában van egy októbervégi bemutató, Meyerbeer: A hugenották, ami egy francia opera, és utoljára 1931-ben játszották Magyarországon, és ez nem lesz könnyed feladat a társulatnak,mert a nettó játékideje körülbelül három és háromnegyed óra. A reformáció évfordulója miatt ez egy aktuális téma lesz. Ezen kívül, az én kérésemre a debreceni Csokonai Színház előveszi nekem Bellini Norma című operáját, amiben mindig is nagy vágyam volt énekelni. Az évad végén pedig bemutatjuk Szegeden Verdi Ernaniját, amit Göttinger Pali rendez. Mindeközben oszlopos tagként részt veszek az Operabeavatókon, amit rendkívüli módon várok.

CSALÁDI JÁTSZMÁK – GÖTTINGER PÁL UGRIK BE ÖTVÖS ANDRÁS SZEREPÉBE

Október 12-én Göttinger Pál rendező látható Matthew szerepében egyetlen alkalommal.

Sam Holcroft intellektuális komédiája 2015-ben a londoni Nemzeti Színház nagy sikere volt. Alaphelyzete egyszerű: családi ünnepre gyűlik össze a família, hazajön a két fiútestvér a szülőkhöz, s hozzák magukkal saját családjukat. Ahogy ez lenni szokott: frusztrációk, kényszerképzetek, rokonszenvek és ellenszenvek kerülnek felszínre, ahogy a különböző életformák és gondolkodásmódok egy asztalhoz kényszerülnek. A darab azonban több ennél: közös komédia és cinkos játék is a közönséggel. A szereplők viselkedésének egyszerűnek tűnő, de szigorú szabályait ugyanis a nézőtéren tudni lehet majd előre, így a nézők végig beavatottként láthatják lelepleződni azokat a titkokat és hazugságokat, amelyeket a szereplők egymás elől eltakarni igyekeznek. Ezen keresztül pedig mindenki kacagtató és önironikus szabályszerűségeket olvashat le önmagáról is: mi, emberek hogyan tesszük élhetővé és elviselhetővé a társas érintkezést, s ezáltal magát az életet.

Beugrás a Családi játszmákban

Beugrás a Családi játszmákban

Figyelem!

Az október 12-i Családi játszmák előadásunkban, egyetlen alkalommal, Matthew szerepében Göttinger Pált, a darab rendezőjét láthatjátok Ötvös András helyett.

http://orlaiprodukcio.hu/plays.php?id=4077

forrás: https://www.facebook.com/orlaiprodukcio



Koncertkülönlegességekkel készül a Budapesti Vonósok

A bérletek és az egyedi koncertsorozatok összeállítása során a legfontosabb szempont a sokszínűség és a fiatal tehetségek megmutatása.

Akadémiai Bérletek

A zenekar 1983 óta rendez bérletes koncertsorozatokat a Zeneakadémia Nagytermében. A január 30-án induló Akadémiai Bérlet műsorában olyan művekkel frissítik a repertoárt, amelyek eredetileg kibővített vonósnégyes koncertek népszerű darabjai, de mostanában kamarazenekari hangversenyeken is egyre többet szerepelnek.

„Schubert Vonósötöse és Csajkovszkij Firenzei Emlék vonóshatosa igazi kihívást jelent a kamarazenekarok számára!” – mondta el Pilz János, koncertmester.

A repertoár része továbbá Scsedrin Carmen szvitje, mely a számtalan Carmen feldolgozás közül talán az egyik legjobban sikerült darab. Ezt a művet a kiváló Amadinda ütőegyüttessel mutatják majd be.

Az új évad sorozatára neves szólistákkal dolgozik együtt a zenekar: Giovanni Guzzo és Várjon Dénes a keveset játszott Mendelssohn Kettősversenyt, Baráti Kristóf és Várdai István pedig többek között Mozart hegedűre és brácsára írt Sinfonia Concertantéját adják elő, amelynek érdekessége, hogy a brácsaszólam Várdai István csellóján hangzik el.

BV-sorozatok

Bach közelében - a reformáció 500. évfordulója alkalmából a reformáció emlékbizottság programjába is bevett J. S. Bach sorozat sikerét látva, a zenekar idén a János passiót adja elő. A koncerten a kamarazenekar a Lutheránia Énekkarral és világhírű énekes szólistákkal lép egy színpadra. A művet a Kossuth-díjas Kamp Salamon karnagy dirigálja, és elemzi a közönség számára. Az első koncertre november 18-án kerül sor a Budapest Music Centerben.

Operajátszóház - az előző évadban óriási sikerrel indult el a gyermek és ifjúsági bérlet. Az előadások keretében híres operarészletekkel ismertetik meg a gyermekeket, Dinyés Dániel karmester és játékmester, valamint Göttinger Pál rendező együttműködésében. Idén Mozart Figaro házassága és Don Giovanni valamint Donizetti Szerelmi bájital című darabjába nyerhetnek belepillantást a kicsik.

Klasszikusok tükrében – a zenekar elhozza a kortárs zene különlegességeit, és segítenek azok megértésében. A november 25-i koncerten meglepetéssel is készülnek a közönség számára: a koncert díszvendége Kurtág György, a kortárs mesterek világszinten egyik legnagyobbika.

BV40 - Jubileumi Koncert

A 40 éves évforduló ünneplésének az Óbudai Társaskör ad otthont november 27-én. A születésnapi koncerten újra elhangzik az a Haydn hegedűverseny, amely a zenekar által alapított Nemzetközi Haydn Fesztiválon Ágoston András előadásában kimagasló sikert ért el. Ugyanakkor a kortárs zene is fontos szerepet tölt be az ünneplés során, felcsendül majd Kovács Zoltán Adagiettoja is, amelyet a zeneszerző a Budapesti Vonósok felkérésére írt 1995-ben.

A győri Menház Színpad novemberi műsora

A győri Menház Színpad novemberi műsora

Egy nagy videó a 10. Ördögkatlanról

Egy nagy videó a 10. Ördögkatlanról

Nyíregyházi cikk a Pesti Műsorban

Nyíregyházi cikk a Pesti Műsorban


Nekem maga a színház a motiváció

„A színház egy olyan szerelem, amiből nem lehet kiszeretni. Egy életre szóló elkötelezettség, önmagát gerjesztő folyamat” – vallja Orlai Tibor, aki élvezi, hogy magas művészi színvonalú és sokszor bizony tabukat döntögető előadásokkal, szabadon szerveződő alkotóközösségével estéről estére gondolatokat közvetíthet, tükröt tarthat a néző elé, s hogy képesek formálni a közgondolkodást. A producerrel többek között az Orlai Produkciós Iroda egy komolyabb szintre emelt együttműködési struk­tú­rájáról és az új évad bemutatóiról beszélgettünk. 

Mozgalmas évad van az Orlai Produkciós Iroda mögött – hét bemutatót láthatott a közönség az elmúlt szezonban a Belvárosi Színházban, illetve a Jurányi Inkubátorházban. Melyek voltak azok a produkciók, amelyeket kimagaslóan nagy érdeklődés övezett?
O. T.: Az előző évadunkban a legmeghatározóbb bemutatónk két­ség­kívül az Egy őrült naplója volt, melyben Keresztes Tamás brillírozik, és amely nemzetközi szinten is nagy érdeklődésre tart számot, hiszen jó pár külföldi fesztiválon jártunk már vele, s még fogunk is. Nagyszínpadi bemutatónk közül kiemelendő a Szentendrei Teátrummal közösen színpadra állított, egy év alatt hatvan előadást megért, Daniel Glattauer művén alapuló Párterápia. Ladislav Fuks A hullaégető című regényéből készült, a rasszizmus kialakulásáról szóló előadásunkat is nagy érdeklődés övezte. Fontos kiemelni Az étkezés ártalmasságáról című nagymonológot, valamint Édouard Louis Leszámolás Eddyvel című bestsellerének színpadi monodráma változatát, a Leszámolás velem című előadást is, melyet Rába Roland rendezett, és Nagy Dániel Viktor főszereplésével látható a Jurányi Inkubátorházban. 

Együtt, szabadon – ezek a hívószavai a produkciós iroda egy komolyabb szintre emelt együtt­mű­kö­désének. Pontosan miféle együttműködésről van szó, és mit „profitálhatnak” ebből a színészek, alkotók?
O. T.: Eddig kizárólag produkciós alapon gondolkodtunk, előadásokra szerződtetünk színészeket, mos­tan­tól viszont egy új, színészek, rendezők, tervezők és más alkotók egy részéből megalakult struktúrát igyekszünk felépíteni. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az Együtt, szabadon nem kőszínházi ér­te­lem­ben vett társulati szerveződés, hanem egy szabadon szerveződő alkotóközösség, amelyben emberek szívesen dolgoznak együtt laza szövetségben, összetartozásban, s amely megfelelő biztonságot ad a művészeknek és az Orlai Produkciós Irodának is. Mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy ötletekkel álljon elő, s amennyiben van köztük olyan, amelyik belefér a műsorpolitikánkba és passzol az ar­cu­la­tunkhoz, azt színpadra visszük. 

Sűrű nyár van mögöttetek, hiszen gyakorlatilag ilyenkor készítitek elő a következő évadot.
O. T.: Így van! És fennállásunk óta talán most nézünk az eddigi legsűrűbb szezon elé – tizenhárom bemutatót tervezünk. Júniusban debütált a Belvárosi Színházban a Göttinger Pál rendezte Családi játszmák, júliusban a Vőlegény Novák Eszter rendezésében, Kovács Patríciával és Szabó Kimmel Tamással a főszerepben, a Szentendrei Teátrummal együttműködésben. Az élsport világát célkeresztbe állító, tabutémát érintő Tagadj, tagadj, tagadj! című darabunkat először a balatonföldvári közönség láthatta – az előadást Lovas Rozi, Sztarenki Dóra, Ullmann Mónika, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla szereplésével Pesten a Hatszín Teátrumban játsszuk szeptembertől, majd következik az Ördögkatlan Fesztiválon és a Kultkikötőben nyáron bemutatott Kétely Udvaros Dorottyával és Fekete Ernővel a főszerepben. Ugyancsak nyáron indítottuk útjára a Lengyel Nagy Anna újságíró igaz történetein alapuló, érzékeny előadásokból és monodrámákból álló Élet.történetek.hu elnevezésű sorozatunkat – terveink szerint negyedévente jövünk ki egy-egy újabb történettel, melyet minden alkalommal más rendező állít színpadra Pelsőczy Réka művészeti vezetésével. A szó szoros értelmében vett évadot a Love, love, love előadással nyitjuk, melyben Péter Kata és Schruff Milán játszik – a történet a hatvanas évektől indul, és napjainkban, a Brexit idején fejeződik be; a szereplők a néző előtt válnak huszonévesekből ötven-hatvanéves felnőttekké. Ezt követően lesz látható Szikszai Rémusz rendezésében, Hernádi Judit és Gálffi László főszereplésével Az oroszlán télen, majd jön a Dühöngő ifjúság Szabó Kimmel Tamással, Kovács Patríciával, Ötvös Andrással és Járó Zsuzsával, Znamenák István rendezésében, s ezt követi a kétszereplős Heisenberg Ullmann Mónikával és Benedek Miklóssal. Dömötör András az improvizáción alapuló Second Life-ot rendezi. A rendhagyó előadás arra keres válaszokat, hogy mi lett volna, ha a hat Máté Gábor-osztályban végzett színész nem a színészi pályát választja. Végül – terveink szerint – színpadra állítjuk Szántó T. Gábor A zsidó kutya című monodrámáját is.

Mind a közönség, mind pedig a szakma elismerését kivívtad az elmúlt tíz év alatt, ráadásul az előadások anyagilag is sikeresek. Ezek szerint tudsz valamit, amit más színházcsinálók nem?
O. T.: Szerintem nincs recept. Nálunk is van kevésbé sikeres produkció, amit hat-nyolc előadás után leveszünk a repertoárról, de a kulcs talán az, hogy alázatosnak kell lenni a közönséggel és a szakmával szemben. Partnernek kell tekinteni a közönséget, de nem kiszolgálni. Nem helyezhetünk gazdasági, anyagi szempontokat a művészi szempontok elé, mondom ezt annak ellenére, hogy magánszínház vagyunk. Folyamatosan keressük a tabutémákat, nyitottak vagyunk olyan darabokra, melyek magvas gondolatokat tartalmaznak, reflektálnak a korra, amelyben élünk, s amelyekkel széles közönségréteget érünk el.

A reklámra is nagy hangsúlyt fektetsz. 
O. T.: Nézd, egy előadás sikeréhez legalább olyan mértékben hozzátartozik az, hogy mi terjed el róla, mint az, hogy mekkora összeget költünk a reklámozására. A művészi produkciók mára ugyanolyan árukká váltak, mint egy póló a ruhaboltban vagy egy asztal a bútorüzletben. Mindegyiknek meg kell tervezni az életpályáját, s hozzárendelni a marketinget.

Közgazdász foglalkozásod váltottad professzionális produceri munkára. Mi az, ami egy évtized után is rendületlenül motivál a színházcsinálásban?
O. T.: A színház egy olyan szerelem, amiből nem lehet kiszeretni. Egy életre szóló elkötelezettség, önmagát gerjesztő folyamat. Magába szippant, és a kitölti a napom huszonnégy óráját. Élvezem, hogy magas művészi színvonalú és sokszor bizony tabukat döntögető előadásainkkal estéről estére gondolatokat közvetíthetünk, hogy tükröt tudunk tartani a néző elé, s hogy képesek vagyunk formálni a közgondolkodást. Volt polgári foglalkozásom, de ma már nem tudnék élni színház nélkül. Nekem maga a színház a motiváció.

forrás: http://www.pm.hu

Kritikusdíj-átadó - egy összefoglaló videó

Kipukkad a hazugságlufi

Mennyi titok, elhallgatott sérelem, gyerekkorig visszanyúló negatív emlék nyüzsög az ember lelkében! A Családi játszmák egy karácsonyi együttlét konfliktusait mutatja meg. Az Orlai Produkciós Iroda előadásában a mindig energikus, rendszerető családanya (Kútvölgyi Erzsébet) szeretné a veszekedéseket megúszni, hazatérő fiait és azok szerelmeit szeretettel fogadni, és betegeskedő férjét sem akarja semmiféle stressznek kitenni.
Egyik fiának (Szikszai Rémusz) házassága már régen válságban van. A feleség (Járó Zsuzsa) szenved a kapcsolatban. A másik fia (Ötvös András) pedig egy ledér lánykával (Réti Adrienn) állít be. A mindig szigorú, kemény apa, a beteg családfő (Papp János) tragikomikus jelenléte és reakciói azonban őrült módon borítják a bilit.
Mindenkiből kitörnek az elhallgatott sérelmek, mi nézők pedig oly módon vagyunk beavatva a szereplők lelki tusájába, hogy kivetítőn láthatjuk, ki, mikor és miért hazudik. A Göttinger Pál által színpadra álmodott előadás vígjátéki elemekkel építkezik, de nagyon is mélyre ható, drámai szituációkat teremt.

Sam Holcroft: Családi játszmák
Belvárosi Színház, Budapest
Rendező: Göttinger Pál

Leenane szépe - képek az olvasópróbáról

Leenane szépe - képek az olvasópróbáról

Leenane szépe - képek az olvasópróbáról

Átadták díjaikat a színikritikusok

A színházi kritikusok 1979 óta minden évben díjakkal jutalmazzák az elmúlt színházi szezon legjobb teljesítményeit. Az ünnepélyes díjátadó gála szeptember 21-én, a magyar dráma napján zajlott le a Budapest Bábszínházban a Momentán Társulat felléptével.

Tizenöt kategóriában adták ki független szakmai díjaikat a színikritikusok a 2016-2017-es évad legjobbjainak. A Színházi Kritikusok Céhének tagjai legalább kilencven premier megtekintése után töltötték ki a szavazólapot: voksolásuk eredményére a Göttinger Pál rendezte műsor keretében derült fény. Ugyancsak itt került sor a Színházi Dramaturgok Céhe által Az Évad Legjobb Magyar Drámájának járó elismerés átadására. Ezt a díjat Háy János A halottember című darabja nyerte el. A kritikusoktól Znajkay Zsófia Az ölében én című darabja kapta a legjobb új magyar dráma díját.

A Céh által önerőből, illetve támogatók (pártoló tagok, Dumaszínház, Orlai Produkciós Iroda) segítségével rendezett díjátadó gálán a színibírálók hetedik alkalommal adtak át életműdíjat. Törőcsik Mari, Senkálszky Endre, Zsámbéki Gábor, Fodor Tamás, Molnár Piroska és Székely Gábor után ezúttal Radnóti Zsuzsa dramaturg vehette át a Varga Viktor ötvösművész által készített díjat.

A legjobb előadás a Miskolci Nemzeti Színház Rusznyák Gábor rendezte produkciója, a Kivilágos kivirradtig lett.

A színházak képzeletbeli dobogóján a Katona József Színház végzett, hat, hozzájuk kötődő díjjal. A kaukázusi krétakör a legjobb rendezés, az ezt rendező Székely Kriszta pedig a legígéretesebb pályakezdő. A szintén általa rendezett Nóra – Karácsony Helmeréknél című előadásból Ónodi Eszter lett a legjobb női főszereplő, míg az előadás jelmezeit jegyző Nagy Fruzsina a legjobb jelmez díját vehette át. A legjobb díszlet elismerése is a Katonába került: Fekete Anna tervezte a Bádogdobdíszletét. A legjobb férfi főszereplő Keresztes Tamás lett a Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda Egy őrült naplója című koprodukciós előadásában.

Radnóti Zsuzsa életműdíjával együtt négy díjat vihetett haza a Vígszínház társulata. A Pál utcai fiúk (rendező: Marton László) megkapta a legjobb zenés/szórakoztató előadás díját, a zeneszerző Dés László pedig a legjobb színházi zene elismerését. A kritikusok különdíjjal ismerték el B. Török Fruzsina, Hegedűs D. Géza és Marton László művét, a Hallgatni akartam című egyszemélyes estet.

Csomós Mari a Radnóti Színház A játékos című előadásában nyújtott alakításáért a legjobb női mellékszereplő díját kapta. A Budapest Bábszínház A csillagszemű juhász (rendező: Markó Róbert) című előadása kapta a legjobb gyerek- és ifjúsági színházi előadás díját.

A kritikusok két független csapat munkáját is elismerték: Friedenthal Zoltán a Pintér Béla és Társulata Szívszakadtig című előadásában lett a legjobb férfi mellékszereplő. A Stúdió K Színház Peer Gyntje (rendező: Hegymegi Máté) a legjobb független színházi előadás díját kapta.

Stuber Andrea naplójában a kritiksdíj-átadóról

A kritikusdíj-átadóval kapcsolatban olyan sok minden volt mirajtunk: Papp Timin és rajtam, hogy az esemény előtti órák teendőit már meglehetős feszültségben csináltuk végig a Budapest Bábszínházban. Ez a feszültség eltérően hatott ránk. Timi fel volt dobva, én meg le voltam ejtve apátiába süllyedtem a szorongó vágyakozásom ellen, hogy legyek már néhány órával mégöregebb, és túl ezen a Kálvária alcímű esten. A Göttinger Pál rendezte műsor, a re:Verse és a Momentán Társulat szereplése már az első öt perc alatt megnyugtatott: profi szakemberek kezében vagyunk, ez az est rendben lesz. Teljesen önállóan készültek, úgyhogy nekem is új volt az egész produkció. Annyit tudtam csak, ami kellőképpen nyomasztott is, hogy a végén fel kell mennem a színpadra az életműdíj átadásához. Nem, kicsit sem vágyom én oda. Egészen pontosan láttam magamat elesni a magas sarkú cipőmben a lépcsőn, belezavarodni a csöppnyi szövegembe, ráejteni Radnóti Zsuzsa lábára az életműdíjat, ilyesmi. De végül is semmi rendkívüli nem történt. (Az évi rendes gikszeremnek egy kollégám lett balsorsú áldozata.) Annak rendje és módja szerint pattanást növesztettem az arcomra, valamint keletkezett egy véres pukli a fejemen, mert a díjakat rendezgetve a takarásban, belefejeltem egy váratlan térelembe, továbbá lett tegnap reggelre egy hatalmas duzzanat a szájamban is, ám ez olyasminek bizonyult, mint az álterhesség, mert ma reggelre lelohadt, és a fehérvári szájsebészeten már csak a gyulladás tényét konstatálták délelőtt. Szóval azt akartam csak mondani, hogy tisztességgel megcsináltuk megint. (Persze nemcsak Papp Timi meg én, hanem mindenki, szereplők, közreműködők, segítők, pártolók, támogatók.) Értékes teljesítményeket díjaztunk, értékes emberek örültek ennek, volt egy közös drukk, hurrá, vivát, fájdalom, diadal, csalódás, boldogság, minden. Épp ahogy kell, ahogy ez jó, ahogy ez fontos, hogy legyen. Felszabadult örömmel gratulálok minden várományosnak és győztesnek!

A Kölcsey TV a Leenane szépe olvasópróbájáról

A Kölcsey TV a Leenane szépe olvasópróbájáról

Az RTL Klub Híradója a kritikusdíjról

Parádés epizódalakítások

Szidják a kritikusokat rendesen, meg jó néhány színész el is mondja, hogy ő aztán nem olvas kritikát, de valahogyan a Színikritikusdíj- átadóra mindig sok jeles művész összejön, immár 38. alkalommal, ezúttal a Budapest Bábszínházban. Kossuth-díjasokból is igen nagy volt a népsűrűség, ahogy ifjú tehetségekből szintén. 

És tény ami tény, ezt a díjat valóban olyanok adják, akik rengeteg előadást látnak, minimum egy évadban kilencvenet, de többen bizony kétszáz körül is járunk. Vagyis van összehasonlítási alapunk, tán mércénk is. És amikor a díjak jelentős részét finoman fogalmazva sem szakmai alapon ítélik oda, akkor ez azért felértékelődik, amiről Dés László beszélt is, aki a kirobbanó sikerű A Pál utcai fiúk előadásának zenéjéért, a legjobb színházi zene kategóriájában szinte biztos befutó volt. Egy ilyen díjátadón, aminek rendszerint meglehetősen jó hangulata szokott lenni, a kritikusok és a művészek nem tűnnek ellentétes szekértáboroknak. 
Idén a Momentán Társulat volt az alapvető hangulatfelelős, tagjainak igencsak érzékük van az improvizációhoz, amibe bevonják a publikumot is. A legszebb az volt, amikor a kiváló dramaturgnak, nagyszerű embernek, Radnóti Zsuzsának, szerenádot adtak, miután megkapta az Életmű-díjat. De úgy, hogy a közönséget kérdezték, kinek, milyen tulajdonsága jut eszébe Radnótinak, akit az est rendezője, Göttinger Pál próbált is kicsit beszéltetni, ami nem ment könnyen, mert közismert szerénysége miatt jókora zavarban volt a nagy ünnepléstől. A Momentumán (a szerk.) tagjai ezeket a szavakat építették be leleményesen, kedves humorral a szerenádjukba. Az egész díjátadót Csőre Gábor színész vezette, de úgy, hogy ki sem jött a színpadra, csak a hangja volt jelen, azt játszotta, hogy ő tulajdonképpen el sem tudott jönni, de így is rengeteg mindenre reagált, és számtalanszor megnevettetett bennünket. Jó ötlet, hogy ezúttal háttéremberek adták át a díjakat, például súgó, ügyelő, rendezőasszisztens, jelmeztárvezető, így érződött, hogy ők is milyen szorosan a színházhoz tartoznak. A legjobb előadás a miskolci Kivilágos kivirradtig lett, elképesztő társulati összmunkával, egyszerre 24 színész bámulatosan összehangolt színpadi jelenlétével, Rusznyák Gábor invenciózus rendezésével. Székely Kriszta két díjat is bezsebelt, a Kamrában színpadra állított Kaukázusi krétakör előadásáért a legjobb rendezésért, és ő lett a legígéretesebb pályakezdő is. Azért a második díj átvételénél már igencsak meghatódott, nehezen jöttek ki szavak a száján. Keresztes Tamás legjobb férfi főszereplőként jóféle iróniával abból csinált egészen pofás magánszámot, hogy sportot űzött belőle, hogy az Egy őrült naplója előadását, amiben egyedül áll a Jurányi deszkáin, ki mindenkinek köszönheti. Csomós Mari nehezen ment fel a színpadra, küzdött a lépcsőkkel, de utána kivirult, amikor a mikrofonhoz ért, és frappánsakat mondott. Lehetne még hosszan sorolni, ki mindenki, hogyan vette át a díját, mert ez kicsit embermustra is, ha úgy tetszik, egy díjátadás és egy díj átvétele, egy-egy epizódalakítás. Megnézhető ki hogyan reagál arra, hogy nyert, mit mond magáról, a szakmáról, a kollégákról, akár néhány pillanatba ilyenkor belesűrűsödhet az egész személyiség, hasonlóképpen, ahogy a jó portréfotókba. Utána pedig jön a borozás, pogácsázás melletti hosszú diskurzus, a Budapest Bábszínház nyáron otthonosabbá tett, megújult előterében. Aki ebbe belecsöppen, akár képzelheti azt is, hogy egységes a szakma, baráti a viszony. Közben persze dehogy, de akkor, éppen, ott, jól éreztük magunkat. 

Bóta Gábor

forrás: http://fuhu.hu

EZ TÖBB, MINT A BÁRKA ELVESZTÉSÉNEK TÖRTÉNETE

“Vidovszky György: Benne van mindnyájunk megalkuvása, ahogy hagyjuk, hogy számunkra fontos dolgok elvesszenek"

Vidovszky György, a jobb sorsra érdemes Bárka Színház produkciós vezetője és rendezője, miután elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámapedagógiai szakát, az Országos Diákszínjátszó Egyesület elnöke volt, majd évekig a Bárkában rendezett (ahova 2004-ben olyan neves vajdasági művészek szerződtek, mint Nagypál Gábor, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga színművészek, valamint Gyarmati Kata dramaturg, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának jelenlegi igazgatója), de dolgozott a Kolibri Színházban is. Az Újvidéki Színházban néhány éve Ingmar Bergman Fanny és Alexander című darabját vitte színre. A Bárka Színház emlékét most egy olyan, általa rendezett előadás, a Majdnem 20 élteti tovább, amely szeptember 10-től a budapesti Átrium repertoárjára kerül.
A magyar fővárosban a Margit körúton lévő, összművészeti központnak is beillő, az idén ősztől új koncepcióval és vezetőséggel induló befogadószínház elsősorban a formabontóbb rendezők és alkotók produkcióinak biztosít állandó játszóhelyet. Átrium profilja kettős: szórakoztató, mainstream előadás, képzőművészeti esemény, koncertszínház éppúgy található a repertoárján, mint alternatív előadás.

● Miért szeret fiatalokkal dolgozni?
– Önző módon rengeteget tanulok tőlük. Nem mintha idősektől nem lehetne, de engem az az energia, amit fiatalok társaságában kapok, éltet, felvillanyoz. A fiatalokkal való munka nem tudatos döntés volt az életemben, egyszerűen ilyen helyzetek adódtak, és én újra és újra ezt tapasztaltam; ebben érzem a legjobban magam, és talán ebben tudok én is a legtöbbet adni magamból. Tanárként is, rendezőként is.

● Ön drámatanárként is dolgozott. Nem kedvelem túlzottan ezt a kifejezést, de van „módszere” a színészneveléshez?
– Minden drámatanárnak, rendezőnek van valamilyen „módszere”, még akkor is, ha ez nem mindig tudatos. Fontos viszont, hogy én drámatanárként és rendezőként nem színészeket nevelek. Az járulékos dolog, ami vagy megtörténik a munka során vagy sem. Drámatanárként azt tartottam szem előtt, hogy az élettel – vagy annak bizonyos részleteivel – ismerkedjünk meg, élethelyzeteket vizsgáljunk, megtanuljuk kifejezni magunkat, megérteni a saját viselkedésünket bizonyos szituációkban, figyeljünk egymásra, empátiát fejlesszünk. És azoknál a tanítványoknál, akikben erősen ott lappangott a színész, arra törekedtem, hogy segítsem, amennyire tudom, hogy közelebb kerüljön a „szakmához”.

● Mesélne a 2012-es újvidéki rendezéséről, a Fanny és Alexanderről?
– Meghatározó élmény volt számomra sok szempontból, de azt hiszem, a társulatban nem hagytam maradandó nyomot, nem hívtak vissza azóta. Több minden jut most eszembe: például a dramaturgiai munka Gyarmati Katával, akivel hónapokon át együtt készítettük az előadás szövegét. Rendkívüli a látásmódja, és nagyon pontos, kifinomult a színházi érzéke. Öröm vele dolgozni. Eszembe jut szegény Dukász Péter is, aki, sajnos, már nincs köztünk. Na, ő egy olyan „fiatal” volt, aki persze korát tekintve jóval idősebb volt nálam, de a gondolkodásában ott vibrált a fiatalkori önmaga. Minden irracionalitásával és bátorságával együtt. Sokat tanultam tőle. És persze eszembe jut az a csapatmunka, ahogy a társulat dolgozott. Tanítani való pontossággal és alázattal csinálták a dolgukat, segítették egymást.

● Tasnádi Istvánnal évek óta együtt dolgoznak. Melyik volt az első közös munkájuk?
– Még a Bárka húsz évvel ezelőtti alapítása körül ismerkedtünk meg, de akkor még nem munkatársként. Ő már neves drámaíró volt, én meg egy lelkes drámatanár. Aztán 2010-ben a Kolibri Színház felkért egy olyan ifjúsági előadás megrendezésére, ami valós életanyagból táplálkozik. Ekkor vettem a bátorságot, hogy megkeressem Tasnádit, aki a Krétakör széthullása miatt éppen „szabad” volt, és akiről tudtam, hogy szeret és tud akár egy újsághírből is igazi darabot írni. Nagyon hamar egymásra hangolódtunk. Az első közös munkánk a Cyber Cyrano volt, ami azóta folyamatosan megy a Kolibri műsorán, közben több nyelvre lefordítottak, Németországban rendszeresen játsszák.

● Az Ön rendezéseiben, mint például a Legyek urában is, gyakori a bezártság, az összezártság motívuma. A Majdnem 20 alaptémája is hasonló, hiszen a darab cselekménye a bezárásra ítélt Bárka Színházban zajlik, a próbák pedig egy faluban, Nagyharsányban folytak, ami egyfajta elzárkózásként is értelmezhető. Tudatos ez?
– Tudatosnak nem mondanám, de annyi hasonlóság valóban van a két helyzet között, hogy a Legyek ura próbáit is egy mindentől elzárt helyen, egy amolyan ráhangoló táborban kezdtük annak idején. Egészen más kiszakadva a hétköznapokból, szabad időbeosztásban próbálni, elmélyülni az anyagban, esténként nagy vitákat folytatni róla, és másnap is csak ezzel foglalkozni. Így készült a Majdnem 20 is. Mindnyájunk számára euforikus élmény volt, ahogy nyolc nap alatt, minden görcsösség nélkül – persze kemény munkával – létrehoztunk egy darabot és egy előadást. Erre szokták mondani misztikusan, hogy „megszületett a mű a kezünk között”, kikívánkozott belőlünk. Csak miután elkészült, akkor tudtuk elkezdeni értelmezni (jórészt a közönségből érkező visszajelzések mentén), hogy miről is csináltunk előadást. Ugyanis ez több, mint a Bárka elvesztésének története, az csak a szomorú apropója a darabnak, ebben valahogy ott van mindnyájunk megalkuvása, ahogy hagyjuk, hogy számunkra fontos dolgok elvesszenek. Ahogy észrevétlenül beállunk a sorba.

● Meg lehet változtatni egy ember jellemét, „ki lehet képezni” valamire?
– Persze. A politika évszázadok óta ezt a gyengeségünket használja ki.

● Furcsa, hogy manapság minden utópiának tűnik, vagy annak van kikiáltva, ami megoldást kínál a kultúrharcokra vagy a tarthatatlan élethelyzetekre. Ez mitől van?
– Talán mert kilátástalannak, elérhetetlennek tűnik. Miközben annyi jó, más példa is van. Szerencsés vagyok, mert az életem egy részét a családom miatt Írországban töltöm, ami nagyon távol van Magyarországtól. Nem csak földrajzilag. Gondolkodásában, társadalmilag és persze gazdaságilag is. Onnan nézve sokkal átlátszóbb, pitiánerebb és felháborítóbb egy csomó minden, ami ma Magyarországon történik. Félreértés ne essék: Írország messze nem tökéletes, ott is rengeteg probléma van. Csak talán más szinten kezelik őket, kevésbé veszik hülyére az embereket.

● Az East Balkán olyan erős előadás volt, hogy hat év után is emlékszem szinte minden jelenetére. A budapesti West Balkán szórakozóhelyen történt tragédia mindmáig feldolgozhatatlan és úgy vélem, azóta sem lett könnyebb a kamaszok és a szüleik dolga. Tizenhárom évesek lesznek öngyilkosok a Facebookon élő adásban, Kék Bálnát játszanak. Ebből rendezne előadást?
– Eszembe jutott már. Csak akkor, amikor egy új előadás témáját keressük, amikor azon gondolkozunk, hogy miről lenne fontos beszélni a fiataloknak, nem „elég” egy szörnyű eset vagy jelenség, hanem mindig az a fontos, ami mögötte van, az emberben. Ami azoknak is érdekes és fontos, gondolatébresztő lehet, akik mondjuk nem hallottak a Kék Bálnáról. Így volt ez annak idején a West Balkánban történt tragédiával is. Tasnádival hónapokig rágtuk, hogy vajon mi az, amit el lehet, el szabad mondani ebből anélkül, hogy kegyeletet sértsünk. A téma feldolgozásakor készített interjúkból, improvizációkból egy olyan világ tárult elénk, amiről korábban fogalmunk sem volt. El sem tudtuk képzelni, mi zajlik valójában „bulizás” címen a városban, mi az, amibe a West Balkán tragédia ágyazódik. Végül úgy döntöttünk, erről az őrületről csinálunk előadást, ítélkezés nélkül, hiteles forrásból merítve: fiatalokkal fiataloknak.

SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 2017 – A GÁLÁRÓL KÉPEKBEN

SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 2017 – A GÁLÁRÓL KÉPEKBEN

Tizenöt kategóriában adtak ki szakmai díjaikat a színikritikusok a 2016-2017-es évad legjobbjainak a csütörtök esti átadón. A Budapest Bábszínházban rendezett eseményről készült fotósorozatunk.


Az életműdíjat Radnóti Zsuzsa dramaturg vehette át. A legjobb előadás a Miskolci Nemzeti Színház Rusznyák Gábor rendezte produkciója, a Kivilágos kivirradtig lett. A színházak képzeletbeli dobogóján a Katona József Színház végzett, hat, hozzájuk kötődő díjjal. A kaukázusi krétakör a legjobb rendezés, az ezt rendező Székely Kriszta pedig a legígéretesebb pályakezdő. A szintén általa rendezett Nóra – Karácsony Helmeréknél című előadásból Ónodi Eszter lett a legjobb női főszereplő, míg az előadás jelmezeit jegyző Nagy Fruzsina a legjobb jelmez díját vehette át. A legjobb díszlet elismerése is a Katonába került: Fekete Anna tervezte a Bádogdob díszletét. A legjobb férfi főszereplő Keresztes Tamás lett a Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda Egy őrült naplója című koprodukciós előadásában.

Radnóti Zsuzsa életműdíjával együtt négy díjat vihetett haza a Vígszínház társulata. A Pál utcai fiúk (rendező: Marton László) megkapta a legjobb zenés/szórakoztató előadás díját, a zeneszerző Dés László pedig a legjobb színházi zene elismerését. A kritikusok különdíjjal ismerték el B. Török Fruzsina, Hegedűs D. Géza és Marton László művét, a Hallgatni akartam című egyszemélyes estet. Csomós Mari a Radnóti Színház A játékos című előadásában nyújtott alakításáért a legjobb női mellékszereplő díját kapta. A Budapest Bábszínház A csillagszemű juhász (rendező: Markó Róbert) című előadása kapta a legjobb gyerek- és ifjúsági színházi előadás díját. A kritikusok két független csapat munkáját is elismerték: Friedenthal Zoltán a Pintér Béla és Társulata Szívszakadtig című előadásában lett a legjobb férfi mellékszereplő. A Stúdió K Színház Peer Gyntje (rendező: Hegymegi Máté) a legjobb független színházi előadás díját kapta.


(Képek: Tóth Berta)
forrás: https://szinhaz.org/

38. SZÍNIKRITIKUS-DÍJÁTADÓ - A SZÍNHÁZ.ORG KÉPEI

A színpadon új élet kezdődik

Kovács Nemes Andor 2008 óta tagja a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának, 2015 tavaszán pedig új „szerepet” vállalt meglévői mellé. Szabadka és Budapest, színpadok és zenekari próbatermek között ingázik, mióta színházi munkája mellett az ír folk-punk-rockot játszó Firkin zenekar frontembere lett. Kovács Nemes Andorral beszélgettünk.

Hogyan kerültél a Firkin közelébe? Honnan tudtad, hogy a zenekar új énekest keres?

Valamikor 2010 környékén az Újvidéki Színházzal részt vettünk a Kisvárdai Határon Túli Színházak Fesztiválján, ahol kísérőprogramként minden éjjel szerveztek könnyűzenei koncerteket. Voltam olyan szerencsés, hogy a társulattal pont aznap játszottunk, amikor a Firkin lépett fel – akkor még Marczis Attival, Sárhidai Zsuzsival és Marthy Barnával, csak Göttinger Pali nem volt ott valami miatt (a zenekar korábbi tagjai – a szerk.). A buli után rögtön szereztünk is egy CD-t, és arról beszélgettünk, hogyan tudnánk elhívni a Firkint a Tanyaszínház (az Újvidéki Művészeti Akadémia magyar tagozatos színinövendékeinek nyári vándorszínháza) bemutatójára. Mondhatni szerelem volt első látásra-hallásra. Meg is lepődtem, mikor 2014 novemberében a szabadkai zeneiskola énektanárnője, Dudás Bea szólt nekem: kapott egy infót, hogy a zenekar énekest keres.

Miért döntöttél úgy, hogy jelentkezel hozzájuk?

Akkortájt elég nehéz idők jártak a Szabadkai Népszínház magyar társulatára, de ebbe most nem szeretnék belemenni. A lényeg, hogy az erőszakkal odahelyezett új művészeti igazgató nem igazán mutatott érdeklődést a művészi elképzeléseim iránt, én pedig dolgozni szerettem volna. Így aztán arra jutottam: egy életem, egy halálom, nem vesztek semmit, ha felhívom Péter Jánost, a zenekar alapító-vezetőjét, és megkérdezem, mi a teendő a jelentkezés kapcsán. Szóval telefonáltam.

Milyen élményeid voltak a firkines „castingon”?

Vonattal utaztam fel Pestre, és valahol Kiskunfélegyháza környékén kezdett elkapni a pánik, hogy hova is megyek, minek is megyek, akarom-e én ezt, de valamelyest sikerült megnyugtatnom magam. Aztán a helyszínre érkezve már-már csorgott rólam a hideg veríték – december kellős közepén. Szegény portás majdnem kézen fogva vezetett el a próbateremig. Emlékszem, hogy azt a tizenhárom lépcsőfokot körülbelül tíz perc alatt másztam meg. De mivel minden sportban, amelyeket eddig űztem, a tizenhármas volt a számom, ezt jó jelnek könyveltem el, és – már felbátorodva – bekopogtam. Csend. Na, jó, mondjuk nem is kopogtam hangosan. Vártam pár percet, majd mikor már épp sarkon fordultam volna, ajtót nyitott Király Alida, az együttes hazai menedzsere. Nem volt mese: be kellett mennem. Mint egy „meggyérési” kislány, olyan zavarban voltam. Közben szállingóztak a zenekar tagjai, mindenfélét kérdezgettek; olyan volt, mintha egy földönkívüli lennék, ők meg vizsgálgatnának. Persze, ez valószínűleg csak nekem tűnt így. Aztán se szó, se beszéd, betereltek a terembe, hogy muzsikáljunk. Egy tiszta hang kevés, annyi se jött ki a torkomon. Úgy szégyelltem magam, mintha negyedszer kellene ismételnem az első elemit, mert mindig megbuktam ének-zene tárgyból. Akkor Jancsi (Péter János – a szerk.) mondta, hogy beszélgessünk még egy picit, aztán fussunk neki újra. Akkor már valamicskét könnyebb volt. Lejátszottuk a számokat, közben pedig már megérkezett a következő „páciens”, így engem utamra engedtek. Úgy könyveltem el, hogy volt egy kellemes kiruccanásom Budapestre, hiszen száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy „amazok” bent jó nagyot röhögnek rajtam. Így az esélytelenek nyugalmával készültem a karácsonyra, mikor Jancsi hívott, és közölte, hogy a banda egyöntetűen rám szavazott. Kell ennél szebb karácsonyi ajándék?

Azt mondtad egy interjúban, hogy Lilitől (Virág Lili, a zenekar hegedűse és egyetlen női tagja – a szerk.) tartottál a legjobban. Miért?

Lili gyönyörű lány, egy tünemény. Nélküle valószínűleg sokat unatkoznánk, de amíg nem ismertem, csak az volt a fejemben, hogy egyedüli nőként egy punk bandában érvényesülni csak úgy lehet, ha az illető mindenkinél erősebb mentálisan és fizikailag is. Ha véletlenül nem leszek szimpatikus neki, akkor meg fog kínozni. Hál’ Istennek nem így történt. És itt nem az erejére gondolok, hanem a szimpátiájára.

Korábban is szerettél volna zenével foglalkozni?

Gyerekkori vágyam vált valóra. Annak idején, mikor hazaértem a suliból, és a szüleim még nem voltak otthon, lenyitottam a kanapét, betettem a magnóba a Guns N’ Roses Appetite című albumát, fogtam apám borotvahabos flakonját, mert az hasonlított legjobban Axl mikrofonjára, és ami a csövön kifért, nyomtam a koncertet a nővérem plüss állatainak. Aztán később már egész komoly rock, blues és funky formációk tagja is voltam, tehát mondhatni egész életemben szerettem volna zenével foglalkozni.

Számos Firkin-dal folkzenei alapokra épül. Mikor ismerkedtél meg ezzel a stílussal?

A folkzene csodálatos. Olyan környezetben nőttem fel, ahol hat nemzet folklórját csodálhattam, tehát nem áll messze tőlem a szeretete. Ahogy idősebb lettem, megismertem más népeket, kultúrákat. Szabadkán rendszeresen rendezik meg az Interetnot nemzetközi néptánctalálkozót. A világ minden tájáról érkeztek már vendégek, és volt szerencsém évekig konferálni a különböző népcsoportok táncait és muzsikáját. Nagy gazdagság ez, és érdekes módon konfliktus nélkül megfért magyar a románnal, szerb az albánnal, török az indiaival. Van még mit tanulnunk. Csodálatos élmény.

A koncerteken rengeteg mindenre kell egyszerre figyelni, és főként az énekesnek kell tartania a kapcsolatot a közönséggel. Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást ebben?

A kapcsolattartásnak ez a formája eleve adott: nálam a mikrofon, és ami információ a dalok között szöveg formájában eljut a közönséghez, az mind tőlem származik. Nem lehetek ügyetlen. Vagy ha véletlenül mégis, akkor azt gyorsan fel kell ismerni, felvállalni, és abból építeni tovább. Van egy kedves eset, mikor Németországban játszottunk a Subway to Sally zenekar előtt. Nem volt sok időnk, inkább a zenére szerettünk volna koncentrálni, ezért eldöntöttem, hogy nem sokat fogok beszélni a dalok között. Persze, azért az intro után illik pár szóval üdvözölni a nagyérdeműt és megköszönni a lehetőséget. Így én amolyan showman-attitűddel, picit hadarva gyorsan elmondtam a szöveget, fokozva az intenzitását. Majd azon a ponton, amikor azt vártam volna, hogy a közönség részéről felharsan egy össznépi üdvözlő ováció, síri csönd lett. Ekkor csak ennyit tudtam kibökni: „Ugye, semmit se értettetek abból, amit mondtam? Nem baj, én sem, de a lényeg, hogy MAKE SOME NOISE!” Ez már működött… A közvetlenség egyébként nagyon fontos, és szerencsére a zenekaron belül ezt mindenkinek erényeként lehet felhozni. Szeretni kell az embereket – a többi jön magától. Nem szabad kihívásként tekinteni erre, mert akkor jön a bizonyítási vágy, és nagyobb a hibázás lehetősége.

Milyen embereket szoktál kiszúrni a színpadról? Azokat, akik figyelnek arra, amit mondasz, vagy akik önfeledten tombolnak?

Ez nagyon interaktív játék. Mindig más-más impulzus ér minket a közönség részéről, és őket is részünkről. Minden koncert kilencven százalékban improvizáció a maga kötelező sablonjai mellett. Nem volt eddig két ugyanolyan koncert. Mindig történik valami. Mindig vannak mókamesterek odalent, mindig vannak, akik jobban tudják, hogyan kéne, mindig vannak csinos lányok is, hiszen minden nő gyönyörű. Szóval nincs olyan, hogy lesnék valamit vagy valakit, a helyzetet kell megragadni, amelyet a pillanat szül, és továbbvinni a még jobb felé. A szülinapos Akvárium-bulin történt például, hogy elszakadt a gitáron egy húr, és amíg Balázs (Kárpáti Balázs, a zenekar gitárosa – a szerk.) gyorsan átszerelt, én próbáltam a közönség figyelmét fenntartani. Az első sorban volt egy fiatalember AC/DC-pólóban. Pont akkortájt énekelt Brian Johnson helyett Axl Rose a bandában. Ezen viccelődtem épp, mikor Bazsi kész lett, és a Highway to hell első akkordjával próbálta ki a hangolást – vagy csak én hallottam így. Ez már örökre talány marad, de gyors belekezdtünk abba a dalba, és hatalmas buli kerekedett. Hiába. Az AC/DC az AC/DC.

Mi az a három dolog, amit a legjobban szeretsz a zenekarban?

Ezen még soha nem gondolkodtam el. Biztos jóval több van, mint három. De ha ki kellene emelni valamit, azt mondanám, hogy a zenekar nélkül nem jutottam volna el olyan csodálatos helyekre, ahol voltam eddig, és ha úgy adja Isten, még leszek is. Például a Summer Breeze fesztiválra Dikelsbühlbe. Fantasztikus érzés volt, amikor megtudtuk, hogy Európa egyik legnagyobb metalfesztiválján játszhatunk, méghozzá a nagyszínpadon. Hajnali hatkor megérkeztünk a városkába, és kinyitva álmos szemeimet, azt hittem, vagy még mindig álmodom, vagy balesetet szenvedtünk, és a mennyországba csöppentünk. Mesebeli mézeskalács-házikók álltak mindenfelé egymás hegyén-hátán, nyoma sem volt a XXI. századnak – ami az építészetet illeti. Egy 1615-ben épült pékségben reggeliztünk, amely azóta is családi vállalkozásként működik. A forgószínpad pedig, amelyen koncerteztünk, akkora, mint a város, ahol születtem! (nevet.) Ráadásul délelőtt 11-kor hatalmas tömeget táncoltattunk és énekeltettünk meg. Ezen kívül csodálatos embereket ismertem meg zenekaron belül és kívül is. Rengeteg új barátot szereztem. Ez mind a Firkinnek köszönhető.

Van, amit megváltoztatnál a Firkinben? A szöveget, a zenét?

Az igazság az, hogy semmit. Ha jön valami ötlet, amely jobb, mint amit addig csináltunk, azt úgyis mindnyájan elfogadjuk – és az már megint csak Firkin. Dolgozunk, néha nagyobb kedvvel, néha picit lustábban. Szeretjük egymást, azt is ugyanígy. Ami a legfontosabb, hogy szerencsésen összetalálkozott ez a fél tucat ember.

Melyik Firkin-dalt szereted a legjobban?

Nincs igazán kedvencem, de talán a Start againt említeném meg, mert ez az „elsőszülött gyermekem” a szövegírás tekintetében. Bazsi, aki nem titkoltan rajong a „calipunkért” (kaliforniai punk – a szerk.), hozott egy kaliforniai punkos akkordmenetet, amely kevéssé bonyolult, viszont nagyon fülbemászó volt. Ebből rövid időn belül megszületett ez a dal, amely azóta már meghaladta a százezres nézettséget a YouTube-on. A régi Firkin-számok közül pedig valamiért a Loch Lomondot szeretem nagyon. Amikor eljátsszuk, egyszerűen azt érzem, a Föld felett lebegek. A szöveg és a zene ritmusa közti kontraszt hatalmas energiává tud átalakulni bennem, és azt érzem, azon nyomban felrobbanok a boldogságtól – ezáltal pedig robban a színpad és a nézőtér is. Nagyon szeretem ezt az érzést.

Melyik dalt a legnehezebb előadnod?

Húha! A Keep on drinkin’ az én keresztem.

Miért?

Olyan tempóval szoktuk megfogni ezt a dalt, hogy egyszerűen lehetetlen annyira gyorsan egymás mellé gondolni a szavakat. Előfordult már, hogy majdnem sikerült az elejétől a végéig hibátlanul elénekelnem. Ezen kívül van néhány, amellyel meg sem próbálkoztam. Hatalmas főhajtás Marthy Barnának és Göttinger Palinak, hogy ők megbirkóztak velük. Én inkább az új dalokban próbálok menedéket keresni.

Mi a hasonlóság és a különbség a színészet, illetve az éneklés között?

Egy színházi előadás olyan, mint egy dal a koncerten. Mint már említettem, a koncertek majdnem száz százalékig improvizációból állnak. Vannak persze, a kötelező elemek: a dalok – a többi teljes szabadság. A színházban is becsúszik néha egy-két impró a kollégák megviccelése céljából vagy csak véletlen rövidzárlat miatt az agyban, de azt nem nézik jó szemmel, és valljuk be, nem is helyes. Mindkettő csodálatos hivatás a maga műfajában, és én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy része lehetek mindkettőnek. Színpadon lenni és nagy bölcsek írásait tolmácsolni, vagy zenével kifejezni saját érzelmeket – mindkettő nagy megtiszteltetés a sorstól.

Mit teszel, ha éppen kezdődik a koncert, de nagyon nem vagy abban a hangulatban, hogy felrobbantsd a színpadot?

Ilyen nem fordulhat elő. A közönség, ha csak egy emberből is áll, kifizette a jegyet, hogy jól érezze magát. Nem hozhatom olyan helyzetbe sem magam, sem pedig a zenekart, hogy nekem most rossz napom van, bocs. Persze, előfordul ilyen, de erre már az akadémia (az Újvidéki Színművészeti Akadémia – a szerk.) első óráján megtanított bennünket Hernyák György tanár úr. Idézem: „Nyulak! Ez itt a tízes tanterem. Mától itt fognak élni négy éven keresztül. Minden problémát a hétköznapokból hagyjanak kint az ajtó előtt, és csak azt hozzák be, ami előre viszi magukat.” Az a szörnyű, hogy teljes mértékben igaza volt. Nem kell, hogy bárkit is érdekeljen az én „nyomorom”. Nem mellesleg amilyen nehéz időnként lepakolni a problémákat a backstage elé, annál felszabadítóbb érzés nélkülük felmenni a színpadra. Mert a színpadon minden alkalommal új élet kezdődik.

Gangel Noémi

Színházak éjszakája a Momentánban 2017 - képek

Színházak éjszakája a Momentánban 2017 - képek

Színházak Éjszakája a Momentánban - 2017
38. Színikritikus-díjátadó gála - képek

38. Színikritikus-díjátadó gála - képek

38. Színikritikus-díjátadó

Most jól megmondhatja a magáét a kritikusoknak!

Szeptember 21-én este tartják a Színikritikusdíj-átadót a Budapest Bábszínházban, ahol a jelenlévők falra írt üzeneteket küldhetnek a kritikusoknak.

A Színházi Kritikusok Céhe már korábban nyilvánosságra hozta a Színikritikusok Díjára esélyesek listáját. A szeptember 21-i gálán derül ki, hogy a tizenöt kategória három-három várományosa közül ki nyeri el a díjat. Az esemény rendezője Göttinger Pál, házigazdája a Momentán Társulat.

A Színházi Kritikusok Céhe idén 38. alkalommal nyújtja át az előző évad legkiemelkedőbb színházi teljesítményeit elismerő Színikritikusok Díját. A díjátadóra szeptember 21-én kerül sor a Budapest Bábszínházban.Tovább

A Színikritikusok Díjára az ötven tagot számláló céh nagyjából egyharmada szavaz, amihez
évi kilencven új bemutatót kell látnia a kritikusnak.

Ez „komoly anyagi és logisztikai teher, arról nem beszélve, hogy színházban ülni estéről estére jelentős fizikai (és szellemi) terhelés” – mondta el Jászay Tamás kritikust, a szavazatszámláló bizottság tagja a Szinhaz.hu-nak.

Az esti gála érdekességei azok az oszlopok, amelyeken bárki otthagyhatja üzenetét a kritikusoknak:

A díjátadó szeptember 21-én, este 8 órakor kezdődik a Budapest Bábszínházban. Jegyek a színház pénztárában és a jegy.hu-n kaphatók.

A magyar dráma napja - Magyar szerzők műveivel, nyílt próbával és díjátadóval is készülnek a színházak

Magyar szerzők műveivel, nyílt próbával és díjátadóval is várják a közönséget a színházak országszerte és a határon túl is a magyar dráma napján, csütörtökön, valamint a hétvégén.

A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg ezen a napon, hogy ráirányítsák a figyelmet a magyar drámairodalom értékeire, és új művek születését ösztönözzék.

A budapesti Bajor Gizi Színészmúzeumban díjátadóval ünnepelnek: csütörtök délután adják át a drámaírók számára alapított Szép Ernő-díjakat. Az elismerést ebben az évben Zalán Tibor, Visky András és Lengyel Anna veheti át.

A magyar dráma napján adják át a Színikritikusok Díját is, amelyet a Színházi Kritikusok Céhe adományoz az előző évad legjobbjainak tizenöt kategóriában. Az arra érdemes alkotót életműdíjjal jutalmazzák: az elismerést idén Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg veheti át. Az ünnepélyes díjátadót - Göttinger Pál rendezésében és a Momentán Társulat fellépésével - csütörtökön 20 órakor tartják a Budapest Bábszínházban.

Ugyanezen az esten adják át a Színházi Dramaturgok Céhének elismerését is, amelyet az évad legjobb magyar drámájának ítélnek oda, és amelyet idén Háy János A halottember című műve nyert el. Továbbá átadják a Bálint Lajos-vándorgyűrűt, amelyet szintén a Dramaturg Céh tagsága ítél oda minden második évben egy-egy kollégának. Az elismerést idén Török Tamara, a Katona József Színház dramaturgja veheti át.

A magyar dráma napjára Magyarországon és a határon túl is számos színház készül ünnepi programmal.

A Pesti Színházban Esterházy Péter Mercedes Benz című művét láthatja a közönség a Szlovák Nemzeti Színház vendégjátékában vasárnap. A budapesti Nemzeti Színházban kamaraszínházi produkcióként a magyar dráma napján mutatják be Katona József Bánk bán című darabját. Szombaton a teátrum nyílt nappal várja a látogatókat, gyermek- és ifjúsági programokat szerveznek, nyílt próbákat tartanak, kiállítással, kulisszajárással, a jelmezraktár kincseivel és ingyenes előadásokkal várják az érdeklődőket.

Az Átriumban Molnár Ferenc művével emlékeznek meg a magyar dráma napjáról: Egy, kettő, három című egyfelvonásos vígjátékát - Alföldi Róbert főszereplésével - kétszer is előadják ezen a napon. A József Attila Színház Petőfi Sándor elbeszélő költeményének, a János vitéznek a nyilvános főpróbáját tartja az évfordulón. Az elsősorban a 10-14 éves korosztályhoz szóló, az iskolai tananyagoz kapcsolódó interaktív, zenés előadás a PartVonal Műhely produkciója, amely a későbbiekben a színház repertoárjára kerül.

A debreceni Csokonai Nemzeti Színházban az Akikre nem volt méltó e világ című pályázat győztes alkotásából, a Menekülőkből olvasnak fel egy részletet csütörtök délután a társulat tagjai, akikkel beszélgetést is rendeznek a reformáció 500. évfordulója alkalmából készülő ősbemutatóról. 

Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban Fűszálszobám címmel Bereményi Géza dalszövegeit hallhatja Dégi János előadásában csütörtökön a közönség. A héten zajló Progress Sopron 2017 nemzetközi alternatív és amatőr színházi fesztiválon pedig a Klebelsberg Kamaraszínház Zrínyi Ilona című előadásával ünneplik a magyar dráma napját.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban már szerdán egész napos programmal várják a közönséget, hiszen a magyar dráma napja szinte egybeesik a színház névadójának, Tamási Áron író születésének 120. évfordulójával. Este Tamási Áron válogatott novelláiból készült felolvasóestet rendeznek és a Dresch Quintet Tamási Áron-tiszteletkoncertet ad.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata felolvasószínházi ősbemutatót tart csütörtökön. Kincses Elemér Karácsony Benő Pjotruska című novellájából készült színpadi adaptációját a magyar dráma napján mutatják be először.

A csíkszeredai Csíki Játékszín a magyar dráma napján és a következő napon két magyar szerző művét játssza repertoárjáról. Csíkszeredában látható csütörtökön Szép Ernő Vőlegény című színműve, majd pénteken a székelyudvarhelyi kortárs dráma fesztiválon mutatja be a társulat Egressy Zoltán Portugál című darabját.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház szeptember 29-én ünnepli a magyar dráma napját. A korábban sikerrel megszervezett Egyéjszakás drámaírás-műhely folytatásaként idén a magyar dráma napja alkalmából a nézőktől rövid jeleneteket várnak, amelyeket a társulat színészei 29-én el is játszanak majd.
(MTI)