TELEFONDOKTOR – előadás interaktív beszélgetéssel a pszichológiai háttérről

TELEFONDOKTOR – előadás interaktív beszélgetéssel a pszichológiai háttérről

A Telefondoktor előadást 100. alkalommal játsszuk a Thália Színházban. Az ünnepi előadás után egy különleges közönségtalálkozón vehetnek részt a nézők. Dr. Piczkó Katalin pszichológus beszélget az alkotókkal, Göttinger Pál színész-rendezővel és Szabó Borbála írónővel a darab főhősének jellembeli változásairól, a füllentés, a hazugság és az önáltatás lélektanáról.

2019. április 30., kedd, 19:30

A mozikban vetélkedik Osvárt Andreáért a két tolmács

Április 11-től vetítik a Susotázst

Az év elején szurkolhattunk a Susotázsnak, hogy az Oscar-jelöltek szűkített listájáról bekerüljön a legjobb ötbe, vagyis ott legyen az idei Oscar-gálán. Ez sajnos nem jött össze, de így is nagy figyelmet kapott ez a kiváló kisfilm, amelyet április 11-től a mozik is műsorra tűznek. Két szinkrontolmács unalmas munkáját pezsdíti fel egy csinos és titokzatos nő megjelenése.

Az ötven fesztiválon húsz díjat elnyerő rövidfilmet Gaspar Noé Eksztázis című zenés, pszichedelikus drámájának kísérőfilmjeként lehet majd megnézni. A Susotázs két tolmácsát Göttinger Pál és Takács Géza alakítja, akik egy hűtőgépgyártó-konferencián unatkoznak a fülkéjükben. Osvárt Andrea megjelenése azonban egy vicces és megható vallomásokkal teli vetélkedést indít be közöttük.

A Susotázs-t Tóth Barnabás rendezte, aki már az Újratervezés című kisfilmjével is hatalmas sikert aratott: egy hét alatt másfél millió nézője volt az interneten. Legújabb munkája is nagy érdeklődést váltott ki, amelynek lehetséges okát így fejtegette a Filmhunak: „Szerintem az lehet a kapocs, hogy nem egy bonyolult történet, viszont kedvesen és érzelmesen van csomagolva. Bízom benne, hogy képes megérinteni őket. Átlagemberek a főhősei, akikben a pár perc alatt olyan érzések ébrednek, amikkel könnyű azonosulni.”

FIRKIN Budaörsön

FIRKIN Budaörsön


Vízipók-Csodapók, Susotázs és Frankenstein egy kicsit másképp. Ez vár ránk 2019 áprilisában a mozikban

A sok szabadidős program mellett iktassatok be pár filmezős estét is ebben a hónapban, hiszen jobbnál jobb alkotásokat láthattok a mozikban. Akció, dráma, vígjáték, a történelem és egy régi magyar mese is feltűnik majd a vetítővásznon.

Mary Shelley – Frankenstein születése

Különleges életrajzi és egyben történelmi film ez a mozi. Mary Shelley egy 18 éves nő, aki megírja a világ legismertebb, egyesek szerint az irodalomtörténet első horror művét, a Frankenstein, avagy a modern Prométheuszt. A sztori megszületésére a fiatal nő életének eseményei – többek között viharos és meglehetősen szenvedélyes kapcsolata a kor elismert költőjével – is hatással vannak. Mary könyve mindenkire nagy benyomást tesz, csakhogy az akkori társadalom nem igazán értékeli a női írókat…

Szereplők: Elle Fanning, Maisie Williams, Douglas Booth
Bemutató: április 4. (Forgalmazó: Pannonia Entertainment)


A Kolibri projekt

Vincent és Anton nagy álma, hogy száloptikás kábellel kössék össze Kansast és New Jerseyt, hogy a tőzsdén, ahol minden a másodperc törtrésze alatt dől el, még nagyobb esélyük legyen pénzt keresni. A projekt jól alakul, mígnem korábbi főnökük, Eva (Salma Hayek) közbe nem avatkozik, és el nem kezdi szabotálni a két férfi munkáját. Elgondolkodtató mozinak ígérkezik, amiben a versengés mellett a digitális technológia térhódítása is komoly szerepet kap.

Szereplők: Jesse Eisenberg, Alexander Skarsgård, Salma Hayek
Bemutató: április 4. (Forgalmazó: Big Bang Media)


Susotázs

A magyar rövidfilm két szinkrontolmács napjába enged betekintést. Pál és András épp egy nemzetközi hűtőgépgyártó konferencián vesznek részt, a kezdés után nem sokkal azonban megtudják, hogy csak egyetlen egy személy hallgatja a fordításukat. Úgy tűnik a magyar résztvevő nem más, mint egy fiatal, csinos nő, aminek tudatában a két férfi különös udvarlásba kezd. Az események természetesen nem várt fordulatot vesznek… Tóth Barnabás alkotása az idei Oscar-díj rövidfilmes kategóriájának listáján is szerepelt, továbbá bejárta a világ több jelentős filmfesztiválját. Nem véletlenül, mi például nagyon kedveljük.

Szereplők: Osvárt Andrea, Göttinger Pál, Takács Géza
Bemutató: április 11. (Forgalmazó:Vertigo Media)


Hotel Mumbai

Megtörtént eseményeket dolgoz fel a Hotel Mumbai, amelyben a Gettómilliomosból jól ismert Dev Patel látható a főszerepben. A 2008-as terrormerényletek során több alkalommal is lövöldözés és robbantás történik a városban, melynek utolsó célpontja a világhírű Taj Hotel. A támadást egy komoly játszma követi: fegyveresek és áldozatok, azaz a szállodában tartózkodó turisták, valamint az ott dolgozó alkalmazottak néznek farkasszemet egymással. Sokkoló, ugyanakkor végtelenül elgondolkodtató film.

Szereplők: Dev Patel, Amandeep Singh, Suhail Nayyar, Manoj Mehra
Bemutató: április 18. (Forgalmazó: Vertigo Media)


Vízipók-Csodapók – a film

A mesefilm több korábbi évad (1974-1980) részeiből született meg Mikulás Ferenc csapatának kezei alatt 1983-ban, ebben a hónapban pedig digitálisan felújított változatban kerül a mozikba. A kultikus alkotás szereplői, Katica, a kishangyák, Vízipók és Keresztespók újra izgalmas kalandokba keverednek, amiket érdemes nyomon követni.

Bemutató: április 18. (Forgalmazó: Mozinet)


A hőlégballon

Az igaz történeten alapuló német dráma 1979-ben játszódik a Német Demokratikus Köztársaságban. A filmben két család eszement tervének lehettek szemtanúi: 1 hőlégballon, 2000 méteres magasság, négy gyermek és négy felnőtt, valamint 28 perc. Csupán ennyi időre lenne szüksége ennek a nyolc embernek, hogy átjussanak a Berlini Fal felett, hogy egy szabadabb életet élhessenek nyugaton. Csakhogy az Állambiztonsági Minisztérium megneszel valamit a tervből… Izgalmas mozi, amiben az elszántság és a jobb jövő reménye segíti a nagy terv megvalósulását.

Szereplők: Friedrich Mücke, Karoline Schuch, Alicia von Rittberg
Bemutató: április 25. (Forgalmazó: Cinetel)


Ami még érdemes lesz megnézni…

Egy igazán érdekes történet részesei lehettek, ha az Interjú Istennel című mozira vásároltok jegyet. Az amerikai misztikus drámában egy fiatal és lelkes újságírónak nem kisebb élményben lehet része, mint hogy interjút készítsen Istennel. Vajon mit kérdez majd tőle…?

Ha inkább az akciókért rajongtok, akkor nektek való a Bosszúállók: Végjáték, ami újra a Marvel-univerzumba repít.

A gyerekkel is érdemes beülni áprilisban a mozikba, A hiányzó láncszem című animáció például egy kifejezetten kedves és humoros alkotás, ami Mr. Link, az emberiség utolsó bundás őse és Sir Lionel Frost kalandjait mutatja be. Választhatjátok a Csodapark című animációt is, ami egy élénk fantáziájú kislány vicces, szórakoztató és egyben megható történetét meséli el.

A Mia és a fehér oroszlán egy kedves és érzelmekkel teli sztori az ember és az állat közötti barátságról. Mia és családja Afrikába egy oroszlánfarmra költözik, az akkor tízéves lány azonban nem tud megbékélni új lakhelyével. Egy napon aztán megszületik Charlie, a hófehér kisoroszlán, kettejük között pedig örök barátság szövődik. Kicsiknek és nagyoknak is ajánljuk ezt a filmet.

A francia mozik kedvelői számára kihagyhatatlan a Claire Darling utolsó húzása. A drámában Catherine Deneuve ezúttal egy idősödő nő bőrébe bújik, aki egy különleges megérzés miatt komoly döntést hoz: mindenét eladja, mielőtt elérkezik élete utolsó napja.

Végül, de nem utolsó sorban most érkezik a mozikba a Dumplin’ – Így kerek az élet című humorral átitatott dráma is, ami egy különös anya-lánya kapcsolatot mutat be. Rosie (Jennifer Aniston) a volt szépségkirálynő csillogó életét éli, mindemellett folyamatosan kritizálja a plusz kilókkal küzdő kamaszlányát. A fiatal, hogy helyre tegye önbizalmát és végre közel kerüljön anyjához, benevez egy szépségversenyre.

Összeállította: Légrádi Júlia

TÖRÖK ÁKOS: SZÍNÉSZEK FÉSZEKBEN ÉS CÉRNASZÁLON

Az Orlai Produkciós Iroda működési profilváltásáról

Indulásakor az Orlai Produkciós Iroda (OPI) kizárólag magántőkéből működött, majd a kulturális tao bevezetésével jutott plusz közpénzhez, így válhatott azon ritka magyarországi színházak egyikévé, amelyek jelenleg a legközelebb állnak az ún. magánszínházi működéshez. Másfél évvel ezelőtt aztán Orlai Tibor producer körül kialakult egy kvázi társulat – nagyobb és kisebb, de alapvetően ismert nevekkel.

A Produkciós Iroda jelenleg körülbelül harminc előadást tart repertoáron, és nemritkán havi hatvan-hetven előadást játszik az ország különböző részein – ezeket a számokat bármelyik kőszínház megirigyelhetné. Kommunikációjában tizenkét művészt nevesítve egyfajta szorosabb szövetségről beszél, és kezdeti jelszava, az „együtt” és a „szabadon” immár szlogenné duzzadt; mi pedig igyekeztünk a csapattagokat szavukon fogni, és kideríteni: PR-szóluftballonról van-e szó, vagy valami többről?

A tao megszüntetése a magánszínházakat érinti a legérzékenyebben, mivel költségvetésük teljes egészében jegybevételekből és az ezzel összefüggő tao forrásokból származik. Az OPI a kormányzati döntést követően (sok más színházhoz hasonlóan) nyilatkozatot adott ki, amelyben a túléléshez a jegyárak január 1-től történő 20%-os emelését, a repertoár szűkítését és az előadások számának csökkentését helyezi kilátásba. Mivel ebben a helyzetben beszélgettünk, a teljes bizonytalanság ellenére is bizakodó alaphangulatú interjúk során nem nagyon eshetett szó a jövőről, annál inkább a múltról és a jelenről.

Orlai Tibor elmondta, hogy az „Együtt, szabadon!” voltaképpen egyfajta belső fejlődés-alakulás természetes következményeként jött létre. A taónak köszönhetően lehetőség nyílt az építkezésre: a kizárólag széles közönségrétegek szórakoztatására, projekt alapon létrehozott produkciók mellett – a taóból (is) származó többletbevételeket visszaforgatva – egyre hangsúlyosabban tudtak megjelenni komolyabb témák felé nyújtózkodó darabok és alternatívabb rétegszínházi előadások, a repertoár egyre bővülhetett. Ez utóbbi Orlai meglátása szerint egyfajta üzleti szükségszerűség is, mivel az átlagnézők köre a fizetőképes kereslet csökkenése és a kínálat növekedése miatt egyre szűkül.

Mindezek után és mellett három-négy évvel ezelőtt azt vette észre, hogy bizonyos színészekből és rendezőkből „kialakult körülötte egy csapat, akik azonosulni tudtak azzal az alkotói gondolattal, hogy egyre mívesebb anyagokkal egyre szélesebb közönségréteget szólítsanak meg, beleértve a művészszínházi-rétegszínházi irányvonalat is”. Ehhez jött még az időközben felszaporodott előadásszám, ami miatt egyre nehezebb volt a színészeket egyeztetni. 2017 tavaszán jött az ötlet egy kvázi társulat létrehozására, amely „magánszínházként képes megfelelni a kor és a hely kihívásainak, és képes élni a helyzetből adódó lehetőségekkel”. Tehát egyszerre biztosítja a fenntarthatóságot és a résztvevők szakmai fejlődését. Ez praktikusan egy szóbeli megállapodást jelent, amely szerint az OPI a körbe tartozó művészeknek évi minimum két bemutatót biztosít, cserébe egyeztetési elsőbbséget élvez. Ha azonban mindez összesen ennyi lenne, ez a riport meg sem született volna.

Utak Orlai Tiborhoz, avagy mit kezdhetsz ma magaddal, ha színész vagy

Az „Együtt, szabadon!” tagjai részben önként, de egyaránt kisebb-nagyobb, főként anyagi természetű kényszerek hatására lettek szabadúszók: vannak, akik eleve több évnyi (esetenként több évtizedes) szabadúszás után kerültek ide, mások vidéki vagy budapesti kőszínházakból érkeztek.

Akadnak viszont olyan tagok is, akik rögtön a Színművészeti elvégzése után csatlakoztak, sőt: László Lili például már egyetemistaként megmutatta magát az OPI előadásaiban. Frissen végzett színészként szerződött ide Nagy Dániel Viktor is, aki egyelőre „több gyeplőt fog”, kőszínházban és független előadásokban is játszik. Azt mondja, mindig „a kötetlenre vágyott, ahol ő is mondhat nemet, és nem kell teljesen kiszolgáltatottnak lennie”, és ezt Orlai Tibornál meg is találta. Azonban, bár nyitottsága most is megvan „azokra a szerelemgyerekekre, amelyek nem a pénzről szólnak”, úgy érzi, „erre egyre kevesebb ideje van”.

A társulat nagy része azonban klasszikus színházi pályafutást cserélt le a magánszínházi működésre, közülük öten annak idején már a jó hírű, Csizmadia Tibor vezette egri társulatban is együtt dolgoztak (Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Schruff Milán és Ötvös András). Kovács Patrícia négy évet töltött az egri Gárdonyi Géza Színházban Csizmadia Tibor igazgatósága alatt, ezt követően két év budapesti szabadúszás, majd két év vígszínházi tagság következett, aztán ismét két évig szabadúszott tovább. Nem lenne most fiatal színész, mert úgy véli, nagyon erős túlképzés van, „áltatás, hogy ennyi fiatal ember életéből elvesznek négy évet abban a reményben, hogy színészek lesznek, mert ennyien nem lehetnek azok”. Orlai előtt ő is gyökértelennek érezte magát, és azt kereste, amit Egerben átélt: „jóféle társulati létet és műhelymunkát”. Azt is elárulta, hogy színészként nem rajong a művészszínházért: „nagyon boldogtalan tudnék lenni egy rendezőközpontú, klasszikus művészszínházban”. Egerben megszerette a népszínházi jellegű repertoárt a maga műfaji sokféleségével, amit az OPI előadásaiban is felfedezni vél.

Szabó Kimmel Tamás is vidéken kezdte színészi pályáját, később a József Attila Színházhoz szerződött, majd öt éven keresztül a Nemzeti Színház tagja volt, ahol többek között a Hamlet címszerepét is eljátszotta. 2013-ban lett szabadúszó, mint elmondta, a Nemzeti Színház után Orlai Tiboron kívül egyetlen színház hívta, ám oda nem akart menni. Azt is bevallotta, hogy „harmincnégy évesen elkeseredettnek érzi magát”, mivel „nem találja az utat, hogy korának megfelelő nagy klasszikus szerepeket játszhasson, amit vélhetően megtehetne, ha egy művészszínház tagja lenne”. De – Kovács Patríciával részben egyetértve – már ő sem menne el „egy ötvenfős nézőterű színházba egy rendező alternatív elképzelésében játszani”, többek között azért sem, mert ezt két gyerekkel többé már nem is teheti meg. Hamlet és az Andrei Şerban rendezte Három nővér Szoljonijának szerepei után eleinte az OPI-nál kapott lehetőségekkel együtt is „éhes is maradt”. „Nagyon jó szerepekkel, de mégis így telt el egy-két év”, mígnem a Vőlegénynél és a Dühöngő ifjúságnál végre azt érezte, hogy „a művészi éhsége ki lett elégítve”. Most már úgy látja, hogy az OPI „olyan lehetőségeket ad számára, amelyek vetekszenek egy művészszínházi repertoárban kínáltakkal”.

Kovács Patríciához hasonlóan Schruff Milán pályája szintén az egri Gárdonyi Géza Színházban indult, majd az ottani társulat széthullása után három év szabadúszás következett, ezt követően egy másik, kifejezetten erős vidéki társulatban, a tatabányai Jászai Mari Színházban dolgozott, és ezért szerencsésnek tartja magát. Az OPI által ajánlott lehetőségnek kifejezetten örült, mert addigra már „amit lehetett, kivett a vidéki színjátszásból, és elege volt az ingázásból, Pesten akarta magát megmutatni, hogy tudják, létezik”.

„Nekem extra kegyelmi állapot, hogy ennyit ugrálhattam” – mondja Ötvös András, aki talán a legszínesebb pályaívet futotta be, mielőtt Orlai Tiborhoz került volna. A Színmű negyedévében már dolgozott a Krétakörben, gyakorlatosként pedig a budapesti Katonában, majd beszállt a végzősökből összeállt független KoMa Színházba, játszott az Örkényben vendégként, majd szintén az egri Gárdonyi Géza Színház tagja lett, ahonnan Máté Gábor hívta őt a budapesti Katonába, ahonnan hat év elteltével nyíltan vállalt megélhetési gondok miatt, egyúttal teljesen reményvesztetten távozott. „Azt gondoltam, hogy ha a színházból nem lehet megélni, akkor valami mást kell csinálnom, és akkor jött Orlai” – meséli. Persze Orlai „jövetelének” megvolt az előzménye, hiszen akkor már évek óta sikeresen futott az OPI repertoárján az általa játszott monodráma, A csemegepultos naplója. Ötvös arról is beszélt, hogy ő maga „mindig is szeretett továbbmenni”, ám saját színészkorosztályát látva most úgy érzi, általában egy, maximum két váltás fér bele egy színész életébe: „vagy sikerült valahol megkapaszkodni, és valamivé válni ott, vagy ha nem, akkor többen is kénytelenek elhagyni a pályát”. E mögött szerinte a színházakban felszaporodott előadásszámok állnak: „olyan teljesítményre van kényszerítve a színház, hogy a színészek egyeztethetetlenek, ezért is lehet, hogy ha valaki valahová kerül, örül, ha megtapad”. Úgy látja, hogy a színműs végzősök „félnek lemenni vidékre, pedig ott hamar lehet nagy szerepeket játszani – ahogy a mondás tartja – a szartól a repülőig”.

Együtt és szabadon, avagy színészekben gondolkodva

Többek szájából hangzott el az „alkotóközösség” kifejezés, holott ez inkább a közszínházi, mintsem az üzleti színházi modellre jellemző. A beszélgetésekből az derült ki, hogy ennek az alkotóközösségnek az egyik fontos eleme, hogy a színészek maguk hozhatnak darabötleteket. Orlai Tibor nem csupán rendezőkben gondolkodik, de legalább annyira színészekben is, akikkel folyamatos dialógusban van. Az sem véletlen, hogy gyakran dolgozik olyan rendezőkkel, akik egyben színészek is, és ezáltal „könnyebben értenek szót” a színjátszókkal. Nagy Dániel Viktor megjegyezte, hogy „Orlai Tibor nem megmondóember egy hierarchia csúcsán”. A társulat tagjaitól nemcsak azt kérdezi meg, hogy egy előre adott darabban kivel szeretnének játszani, hanem ha valamelyik színész hoz egy darabötletet, akkor azt is, hogy az ötletgazda melyik színészekkel és melyik rendezővel tudná az előadást elképzelni. Szabó Kimmel Tamás sem találkozott még olyan igazgatóval, aki „azt mondta volna, hogy ha annyira érdekes vagy, akkor csinálhatnál egyedül valamit, amiben a témaválasztástól a rendezőn át a díszletig teljesen szabad kezet ad”.

Aki nyomon követi az OPI előadásait, azt is észreveheti, hogy itt a bővülő repertoárral együtt tudatos színészépítés is folyik. Az általunk megkérdezett színészek mindenesetre észrevették. Kovács Patrícia úgy érzi, itt tekintettel vannak arra az igényére, hogy sokféle műfajú előadásban játszhasson, és reméli, hogy „minden évben be tud vállalni egy olyan, kevésbé jövedelmező előadást, mint amilyen például a Vőlegény, a Dühöngő ifjúság vagy a Riviéra, ahol az embernek a művészi kihívás iránti vágya is teljesül”. Nagy Dániel Viktor korábban jelezte Orlainak, hogy „szeretne komolyabb irányba elmozdulni a vígjátékok felől (amelyeket technikából meg lehet oldani), és megmutatni a drámai oldalát” – és kérését Orlai komolyan is vette. Szabó Kimmel Tamás szintén érzi, hogy figyelnek rá, ahogy Schruff Milán is játszik drámaibb és könnyedebb előadásokban egyaránt. Bár Schruff hozzáteszi, hogy az utóbbiak nem annyira művészként, mint inkább színészként szembesítik őt kihívásokkal, de ezzel nincs problémája: „nem mindig az a szerep a jó, amibe bele lehet dögleni”.

Orlai Tibornál köztudottan jól keresnek a színészek, és ez nyilván nem elhanyagolható szempont abban a döntésben, hogy miért őt választja ma valaki a köztudottan kiszámíthatatlan független létezés és a rendkívül alulfizetett kőszínházi élet alternatívájaként. De a képlet azért nem ilyen egyszerű, még anyagi értelemben sem. Mivel nincsenek havi fizetések, mindenki annyit visz haza, amennyit próbál és játszik. Ebből hol jobban, hol kevésbé jól jönnek ki az emberek. A színészek elmondása szerint a biztonságot mégis az adja, hogy itt jól érezhetően tekintettel vannak rájuk, amit Ötvös András fogalmazott meg a legtisztábban: „Orlai korrekt ember, és színészekben gondolkodik, személyre szabottan. Figyel arra, hogy ki miben fog játszani, és ki hogyan fogja tudni kifizetni a számláit.” „Miközben üzletember is, így nagyobb biztonságban lehetünk azoknál, akik »valódi« szabadúszók” – teszi hozzá.

A kiszolgáltatottság érzését emellett ebben a működési formában az is csökkenti, hogy Orlai Tibor nem pusztán nem akarja „röghöz kötni” a színészeit, de akár az egyeztetésekben is segíti őket. E mögött vélhetően nem pusztán humánum, hanem jól felfogott üzleti érdek áll. „Ha szerepelünk filmekben, akkor többen megismernek, ami neki is haszonnal jár – mondja erről Szabó Kimmel Tamás. – Ezt a művészszínházakban még nem nagyon vették észre, sokan még mindig ott totyorásznak, hogy az éhes színész a jó színész.” Schruff Milán számára is fontos ez a fajta szabadság, noha ő megértőbb a kőszínházakkal, ahol szerinte a rengeteg előadás és a szoros programterv miatt nem is igen engedhetnek el egy színészt sem forgatni, sem vendégeskedni. Kovács Patrícia egyfajta „apai-baráti viszonynak” éli meg ezt a helyzetet: „Orlai megérti, ha forgatnom kell, vagy mást is ki szeretnék próbálni, és emiatt három héttel később tudunk csak kezdeni egy próbafolyamatot, vagy ki kell vennie egy előadásból. Tudja, hogy megéri engem elengednie, mert utána úgy fogok visszajönni, hogy hálás leszek.”

Dörzspapírosan szeretve egymást

Túl az anyagi biztonságon, a színészekben való gondolkodáson és a szokásosnál nagyobb szabadságfokon, úgy tűnik, ez az „Együtt, szabadon!” ráadásul egy jó közösség. Mindez köszönhető a rendszeres tájolásnak, a részben együtt eltöltött egri éveknek, valamint annak, hogy a fiatalabbak hasonló iskolákban sajátították el a maguk színházi nyelvét és gondolkodásmódját (Zsámbéki Gábor, Máté Gábor, Novák Eszter osztályaiban).

„Hasonlóan gondolkodunk a színházról és a világról, értjük egymást nyelvét, hasonlóan elemzünk egy-egy jelenetet – én a helyemen vagyok, amíg ezekkel az emberekkel vagyok” – fogalmaz Schruff Milán, hozzátéve, hogy a Mojóban például úgy játszanak együtt, „mint az idióta gyerekek, akik bemennek az óvodába, és élvezik, mennyi ökörséget szabad csinálni”. „Nincsenek tiszteletkörök, bátran beszólunk, mindenféle elnézéskérés nélkül keresztbeinstruáljuk egymást, és a legtöbbször ezekből nincsen sértődés. Ez egy igazi közösség, amit a kőszínházak is megirigyelnének” – mondja ugyanennek a közvetlenségéről Ötvös András, aki szerint „dörzspapírosan szeretik egymást”. És hogy miért nincsenek itt játszmák, fúrások és helyezkedések? Nagy Dániel Viktor szerint: „Ide mindenki csak dolgozni jön. Nem itt élünk. A dologért van mindenki.” Együtt és szabadon.

Nézői vélemény a Macskadémonról


"Így láttam:

Macskadémon - Kálmán Imre Teátrum

A sok negatív kritika ellenére nagyon vártam a darabot, egyszerűen izgatott, hogy rám speciel, hogyan fog hatni, milyen érzésekkel fogadom majd az előadást. Jelentem minden képzeletet felülmúlt nálam...
Nem kérdés számomra többször nézős kategóriát vívott ki a Kálmán Imre Teátrumban futó Göttinger Pál által jegyzett, albérleti revü kategóriában, a nézők kegyeiért versengő Macskadémon névre hallgató zenés műve ...
A különleges hangvételű alapjaiba véve komédia, pont annyira "más", megosztó, mint a szerzője maga a kiváló írói kvalitásokkal rendelkező Karafiáth Orsolya. Voltaképpen az írónőről (is) szóló, nyomokban saját önéletrajzi elemeket is felvonultató kamaradarab elképesztő abszurditásba áthajló humora valahol a való, és egy kitalált fantázia világ szüleményének.
Valamennyi szereplője, a napjaink valóságából érkező, eleven húsvér személyei kerülnek a szó szoros értelmében is az írónő fantazmagóriájával szembe, magával a Macskadémonnal összeütközésbe, amely egyébként a történet előre haladtával, mint kiderül, minden baj forrása is. A Teátrum méretéből adódóan, ez esetben is ismételten a minimalista díszlet elemek – Csanái Judit és Kiss Gabriella - kerülnek előtérbe. A fénytechnikai megoldásoknak, megvilágításoknak, és a csinos tetszetős jelmezeknek – Kovács Andrea - köszönhetően teremt még is nagyszerű összképet a parányi színpadon, kiegészülve az ezúttal csupán négy remek női tagból álló tánckarral. A remek, a helyet ismét maximálisan kihasználó koreográfiát, ezúttal Gulyás Annához köthetjük. 
Peller Anna imádni való komika, aki kisugárzásával, bájával nagyszerűen kezeli a hétköznapi, állandó súlyproblémával küzdő, az újdonsült albérletébe költöző fiatal szingli lányt. Bálint Ádámnak is kiválóan fekszik a depresszív hajlamokkal megáldott, kezdetben negatívan beállított író karaktere. Oszvald Marika Bori nénijével lép ki a korábbi operett műfaj világ által nyújtott kényelmes komfortzónájából, és alkot remek párost Faragó András Máté bácsijával, akiknek egytől egyig hálás szerethető, ugyanakkor mulatságos, már-már groteszk karakterei ellenállhatatlanul beszippantja az arra vevő publikumot. S akkor még szót sem ejtettünk a címszereplőnk Szemenyei János fantasztikus multi szerepkörökben sziporkázó játékáról. Macskadémonunk leírhatatlan nagyszerű hangi adottságain túl, frenetikusan, energikus átváltozó művészként, bújik hat különböző karakter bőrébe, többek között a rosszindulatú szerelőtől elkezdve a szőke IKEÁS szatyorral tipegő irritáló feltűnő stílusú svéd lányon keresztül Bori nénit is elcsábító csodás Ellentábornokon át egészen a Macskadémonig. A címszereplő a számos szereplő megformálásakor kék zakójától soha sem válik meg, csupán jelzés értékűen a fejére rögzíthető arcokat változtatva, és nem utolsó sorban Szemenyei János kiváló előadó művészetének köszönhetően lehetünk fül, és szem tanúi a briliáns átváltozások eredményeként létrejövő több rétű szerepeknek. Az Operettszínház ismételten bebizonyította, hogy egyedi érzékkel képes hozzányúlni a szokatlan történetekhez, amelynek kivitelezésében extra eszköztárait sem rest segítségül hívni a nagyszerű szórakoztatás érdekében. 
Az alkotók, a frappáns dalszövegek, és Bella Máté zeneszerzőhöz köthető többnyire fülbemászó zenéjével kiegészülve kölcsönöznek egy meghatározóbb, bízar, de annál emlékezetesebb humortól sem mentes különlegesebb légkört árasztó előadást. 
Megosztó jellegénél fogva Macskadémont vagy szeretni, vagy nem szeretni lehet, itt nincs középút. Személy szerint minden percét imádtam, több mint nagyon kellemes szórakoztatást kaptam két óra időtartamban."

Nyitrai László a Bob hercegről

Nyitrai László a Bob hercegről

Április 20-án mutatják be a Bob herceget a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban

A próbák már javában zajlanak, erről mesélt a darab zenei vezetője, Nyitrai László. Ha kíváncsi a részletekre, nézze meg beszélgetésünket!



forrás: https://www.nyiregyhaza.hu/

SAJÁT OPERÁVAL ÜNNEPEL BUDAPEST LEGNAGYOBB IMPROVIZÁCIÓS KÓRUSA

Vadonatúj, külön erre az alkalomra írt a cappella operát mutat be 10. születésnapja alkalmából a Csíkszerda kórus Budapesten. A Hold gyermeke hangszerkíséret nélkül, a kóruscsalád több mint 300 énekhangján szólal meg 2019. április 6. és 14. között összesen nyolc alkalommal a Rhema Konferencia Központban.

A Hold gyermeke című opera szereplői olyanok, akár a mítoszok és legendák hősei – a nő, a férfi, a gyermek és a hold. A librettó a Csíkszerdához több szállal is kapcsolódó költő és kritikus, Molnár Illés munkája. A történet elemei – a magány, a szerelem, a féltékenység és az örök küzdelem a nálunknál hatalmasabb, kozmikus erőkkel – mindannyiunk számára ismerős érzések és helyzetek.

Az extravagáns karnagy-zeneszerző, Tóth Árpád, a közösségi éneklés TED-videókból is ismert apostola, a kórus karnagya és a kreatív közösség szellemi vezetője zeneszerzőként jegyzett már oratóriumot, számtalan, a Kórusok Éjszakáján is elhangzott dalt, azonban operaszerzőként most debütál a publikum előtt. Valamennyi művére egyaránt jellemző, hogy könnyen utat találnak a közönség szívéhez.

A Csíkszerda Magyarország egyik legkülönlegesebb kóruscsaládja, három nagykórus, három kamarakórus, két gyermekkar és egy zenekar alkotja. A csíkos fellépőruháik, széles – a népdaloktól a barokkon át a kortárs művekig terjedő – repertoárjuk és kreatív előadásmódjuk mellett valódi védjegyük a hangfürdőhöz hasonlatos, improvizációs betétekkel tarkított előadásmód. A Csíkszerda egy kreatív, önszerveződő közösség, amelynek tagjai nem csupán énekelni járnak össze, hanem önkéntesként saját maguk készítik elő és szervezik meg fellépéseiket is.

A 10 éves fennálása alatt közel 90 projekt, összesen 286 koncert kötődik a Csíkszerda kórus nevéhez, melyben eddig több mint 800 énekes fordult meg. Ugyanígy a Csíkszerdához kapcsolódik a több éves múltra visszatekintő, Budapest legszerethetőbb kórusfesztiváljaként jellemzett Nyári és Téli Kórusok Éjszakája is.

Jegyek elővételben a csikopera.hu oldalon vásárolhatóak.

Momentán - április

Momentán - április

KEDVENCEK BÉRLET az Orlainál

KEDVENCEK BÉRLET az Orlainál

 – Margitai Ági emlékére

2 előadásból álló szabad bérletet ajánlunk, amely 2019. április 01 és 2019. december 23. között váltható be az Orlai Produkciós Iroda Belvárosi Színházban és a Hatszín Teátrumban, a fenti időszakban játszott alább felsorolt előadásaira, 1-10 sorokba.

2 Előadás az alábbi 21 előadás közül
  • Dan Gordon: BECÉZŐ SZAVAK
    • Szereplők: Hernádi Judit, Péter Kata, Gyabronka József, Horváth Illés, Cseh Judit
    • Rendező: Kocsis Gergely
  • SZÉTTÉPVE Szembenézés Szabó Kimmel Tamással (ÚJ)
    • Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás ÉS Lázár Zsigmond és zenekara
    • Rendező: Novák Eszter
  • Michael Frayn: Vadméz ( ÚJ)
    • Főszereplők: Ötvös András, László Lili , Radnay Csilla, Pataki Ferenc, Mészáros Máté, Nagy Dániel Viktor, Grisnik Petra, Ullmann Mónika , Ficzere Béla, Takács Zalán, Fellinger Domonkos
    • Rendező: Znamenák István
  • Hanif Kureishi: Vénusz ( ÚJ)
    • (Hatszín Teátrumban játsszuk)
    • Főszereplők: László Lili, Bálint András, Gyabronka József, Takács Katalin, Brasch Bence
    • Rendező: Deák Kriszta
  • Molnár Ferenc: Riviéra ( ÚJ)
    • Főszereplők: Kovács Patrícia, Schruff Milán, Szabó Kimmel Tamás,Kardos Róbert, Ullmann Mónika/ Péter Kata, László Lili/ Ballér Bianka, Vadász Gábor
    • Rendező: Benedek Miklós
  • Woody Allen: Férjek és feleségek
    • Főszereplők: Járó Zsuzsa , Radnay Csilla, Pataki Ferenc, Ötvös András, Nagy Dániel Viktor, Gombó Viola Lotti, Ullmann Mónika , Ficzere Béla, Hunyadi Máté
    • Rendező: Szabó Máté
  • Richard Greenberg: Három esős nap
    • Főszereplők: Kovács Patrícia, Schruff Milán, Szabó Kimmel Tamás,
    • Rendező: Novák Eszter
  • Lucas Hnath: NÓRA 2.rész
    • Főszereplők: Kováts Adél, Csankó Zoltán, Bodnár Erika, László Lili
    • Rendező: Galgóczy Judit
  • Dömötör András – Benedek Albert : Second life avagy Kétéletem
    • (Hatszín Teátrumban játsszuk)
    • Főszereplők: Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András, Mészáros Máté, Schruff Milán
    • Rendező: Dömötör András
  • Stephen Sachs: Valódi hamisítvány
    • Főszereplők: Hernádi Judit, Kern András
    • Rendező: Valló Péter
  • Leonyid Zorin: Varsói melódia
    • (Hatszín Teátrumban játsszuk)
    • Főszereplők: Tompos Kátya, Adorjáni Bálint
    • Rendező: Kocsis Gergely
  • John Osborne: Dühöngő ifjúság
    • Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András
    • Rendező: Znamenák István
  • Simon Stephens: Heisenberg
    • (Hatszín Teátrumban játsszuk)
    • Főszereplők: Benedek Miklós, Ullmann Mónika
    • Rendező: Szabó Máté
  • JAMES GOLDMAN: Az oroszlán télen
    • Főszereplők:Hernádi Judit, Gálffi László, Ötvös András, Mészáros Máté, Schruff Milán, Horváth Illés
    • Rendező: Szikszai Rémusz
  • Ladislav Fuks: A hullaégető
    • Főszereplők: Gálvölgyi János, Schruff Milán
    • Rendező: Pelsőczy Réka
  • Billy van Zandt – Jane Milmore: Bocs, félrement!
    • Főszereplők: Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté, Schruff Milán
    • Rendező: Paczolay Béla
  • Dés Mihály : Pesti Barokk
    • Főszereplők:Szabó Kimmel Tamás, Kern András, Mészáros Máté, Bánfalvi Eszter / Grisnik Petra, Schruff Milán
    • Rendező: Göttinger Pál
  • Daniel Glattauer: Párterápia
    • Szereplők: Balla Eszter, Mészáros Máté, Debreczeny Csaba
    • Rendező: Znamenák István
  • FREDERICK KNOTT: Várj, míg sötét lesz
    • Szereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla, Horváth Virgil, Ács Berta / Fekete Kepes Hanna / Medgyessy Lili
    • Rendező: Novák Eszter
  • HERNÁDI pont – Hernádi Judit zenés estje
    • Szereplők: Hernádi Judit, Heilig Gábor és zenekara
    • Rendező: Pelsőczy Réka
  • Joe Dipietro: A folyón túl Itália
    • Szereplők: Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva, Szabó Kimmel Tamás, Cseh Judit
    • Rendező: Znamenák István


A két előadásos bérlet ára: 9. 000,- Ft . Érvényes: 1-10. sorba
Bérletek beváltása konkrét előadásokra, jegyekre:
A bérlet automatikus belépésre nem jogosít, ezért kérjük, időben foglalják le és vegyék át a kiválasztott előadásokra szóló jegyeiket! 
Minden hónap elején hirdetjük meg az azt követő havi műsort 
Az előadás időpontokról a www.orlaiprodukcio.hu, a www.jegy.hu, valamint a www.port.hu oldalakon, illetve a havi program magazinokban és a Belvárosi Színház szervezésén szerezhet tudomást. 
Amennyiben valamelyik előadás időpont megfelel Önnek, akkor a bérletével együtt a Belvárosi Színház szervezésén (1075 Bp., Dohány u. 1/a, tel.: 266-7130, nyitva: H-P 10-18 óráig)) tudja a bérletet konkrét előadásra szóló jegyre beváltani. 
A bérlet felmutatása nélkül a jegy nem váltható ki, mert a bérleten lévő vonalkód az azonosítás alapja és ez alapján történik a felhasználás nyilvántartása is.
Felhívjuk figyelmüket a bérletek csak 2019. december 23 –ig válthatók be az addig az időpontig játszott előadásokra! 
A fel nem használt vagy csak részben felhasznált bérletet nem áll módunkban visszaváltani, sem későbbi előadásra érvényesíteni!

An honourable mention

An honourable mention



Egy videó a március végi Operabeavatóról

Egy videó a március végi Operabeavatóról




Susotázs - mozielőzetes

Susotázs - mozielőzetes








SUSOTÁZS
Színes magyar kisjátékfilm
Bemutató: 2019. 04. 11.
Rendezte: Tóth Barnabás
Írta: Tóth Barnabás

Szereplők: Göttinger Pál, Takács Géza, Osvárt Andrea, Szirmai Márton, Boldoghy Borbála, Valiszka László, Paolo Falcioni, Korrina Hegarty

Fényképezte: Másik Szőke András
Vágó: Hegedűs Gyula László
Zeneszerzők: Pirisi László
Producer: Tóth Lajos, Kuczkó Andrea, Rajna Gábor, Sipos Gábor, Stalter Judit, Tóth Barnabás

Hossz: 17 perc

Hang: Dolby Digital

Vetítési mód: DCI

Art besorolással nem rendelkező alkotás

Korhatár besorolás: Tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott (III.)

A két magyar szinkrontolmács napja úgy indul a prágai nemzetközi hűtőgépgyártó konferencián, mint bármelyik másik munkanap. Mikor azonban megtudják, hogy mindössze egy személy hallgatja őket, és az egy csinos nő, az események több, nem várt fordulatot vesznek.

Tóth Barnabás rövidfilmje a 91. Oscar-díj rövidfilmes kategóriájának tíz filmes rövidített listáján szerepelt, s esélye volt az Oscar-jelölésre. A Susotázs Magyarországon először a 6. Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon volt látható. A kisjátékfilm ezt követően bejárta a világ filmfesztiváljait, többek között díjazták az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon, a Manhattan-i Rövidfilmfesztiválon, a Rhode Island Nemzetközi Filmfesztiválon és az Innsbruck-i Természetfilm Fesztiválon, de szerepelt Palm Springsben, Moszkvában és a miskolci CineFesten is. Tóth Barnabás korábban olyan sikeres kisjátékfilmeket rendezett, mint az Újratervezés, a Van egy határ, a (Terep)szemle, és a Vonaton. Első játékfilmjét Rózsaszín sajt címmel 2009-ben készítette.

A Susotázs a mozikban is látható lesz: az Eksztázis című Gaspar Noé-film kísérőfilmjeként április 11-től kerül országos moziforgalmazásba.


Fesztivál-szereplések

Gerry Weber @ Momentán

Gerry Weber @ Momentán


A Bob herceg próbáján jártunk

A Bob herceg próbáján jártunk

Egy felvétel a "Jó kérdés"-beszélgetésről

Budaörs Fesztivál 2019. május 1-4. – Részletes program

(Budaörs, 2019. március 20. – Budaörsi Infó) 
Idén május 1-4. között ismét Budaörs lesz a kultúra fővárosa: rengeteg programot kínál a Budaörs Fesztivál.

Budaörs Fesztivál 2019. program:

2019. május 1. szerda 

(Helyszín: PostART kulturális színtér (Clementis L. utca és Ébner Gy. köz sarok)
19.00 Beck Zoltán (30Y) szerzői estje
20.30 Fran Palermo

2019. május 2. csütörtök

(Helyszín: Városháza (Szabadság út 134.) 
18.00 M. Péter János festőművész kiállítás megnyitója – aula
A kiállítást megnyitja: Szeged-Szabó Béla író
Közreműködik: Péter János – fuvola (Firkin)

18.30 Fesztivál megnyitó – beszédet mond Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere – díszterem
18.45 Firkin akusztik koncert – díszterem
Közreműködik: Szalóki Ági, Göttinger Pál és a Csicsergők gyerekkórus
(Helyszín: Városi Ifjúsági Klub (Károly király út 2.)

19.00 Malter Vándor Filmfesztivál
Amatőr független filmtől, a profi, stúdióban készült alkotásokig a Malter Filmfesztivál helyet biztosít azoknak a finom, harsány és szikrázó árnyalatoknak is, amelyeket nem lehet mindenhol megtalálni. Szélesen merít, mert így akadnak fel a hálón igazi gyöngyszemek.

I. Blokk – támogatói díjas filmek (74 perc)
Gyimesi Anna – Negyven év/Forty years – 16 perc
Bernáth Szilárd – Fizetős nap / Pay day – 22 perc
Baranyi Benő – Bújócska / Hide and seek – 15 perc
Schwechtje Mihály – Ready Or Not / Aki bújt, aki nem – 11 perc
Wunder Judit – Kötelék 10 perc

II. Blokk – fődijas filmek (69 perc)
Dombrovszky Linda – Kockaember/Cube man – 19 perc
Csihar Arion – Friss Hús – 27 perc
Kis Hajni – Last Call – 23 perc

PostART kulturális színtér (Clementis L. u. és Ébner György köz sarok)
19.30 Darjeeling
20.30 Pion & the Unicornis
21.30 Hommage du acoustique á Parazol
(Ivan & the Parazol akusztik koncert)

2019. május 3. péntek

(Helyszín: Zichy Major (Clementis László utca 22.)

18.00 Tavaszi tárlat – Áramlat
A BUM művészeinek és vendégeinek közös kiállítása

(Helyszín: Kálvária tér)

18.00-20.30 Muzsikáló terek
Játszik: a Bajdázó és a Kodachrome

Szabadtéri kiállítás, Borkas fröccsbusz – a Monostor Borház borai

Városi ifjúsági Klub (Károly király út 2.)

19.00 Malter Vándor Filmfesztivál
vetítés után találkozás az alkotókkal

I. Blokk – támogatói díjas filmek (74 perc)
Gyimesi Anna – Negyven év/Forty years – 16 perc
Bernáth Szilárd – Fizetős nap / Pay day – 22 perc
Baranyi Benő – Bújócska / Hide and seek – 15 perc
Schwechtje Mihály – Ready Or Not / Aki bújt, aki nem – 11 perc
Wunder Judit – Kötelék 10 perc

II. Blokk – fődijas filmek (69 perc)
Dombrovszky Linda – Kockaember/Cube man – 19 perc
Csihar Arion – Friss Hús – 27 perc
Kis Hajni – Last Call – 23 perc

Evangélikus templom (Szabadság út 75.)

18.30 Csak könnyedén – kórus muzsika másképpen
a Pro Musica kórus koncertje

A Garázs Galéria, Köztér18 Közösségi Alkotótér (Köz tér 18.)

19.00 IKI – Szabó Eszter Ágnes képzőművész kiállítás megnyitója
A kiállítást megnyitja: Lublóy Zoltán kerámiaművész
Köszöntőt mond: Vágó Csaba kabinetvezető

(Helyszín: PostART kulturális színtér (Clementis l. u. és Ébner Gy. köz sarok)

11.00 Vacsora 5 személyre – nyílt próba – rendező: Böröndi Bence (a Budaörsi Latinovits Színház )
17.00 A mai kulturális igények – kerekasztal beszélgetés
A beszélgetés résztvevői: Sárik Péter jazz zongoraművész, zeneszerző, tanár, Bernáth Szilárd filmrendező, Tótth Benedek író, Czeglédi Szabolcs zenész, a Bánkitó fesztivál program szervezője, manager, Győrfi András képzőművész, Dóri Éva közművelődési szakember, Berzsenyi Bellaagh Ádám színházigazgató, rendező
Moderátor: Horváth-Töreki Gergely
19.30 Sárik Péter Jazz kívánságműsor Falusi Mariannal
21.00 Csaknekedkislány
22.30 ék


2019. május 4. szombat

(Helyszín: Szabadság út lezárt szakasza)

Nagyszínpad (Károly király úti körforgalom)
10.00 Krajcáros történet – a Babtársulat óriás bábos, zenés előadása
11.00 Lovászi Edina – családi koncert
12.00 Bretzfeld testvérvárosi műsor: Bretzfeldi Fúvószenekar és Tangóharmónika Együtt
14.00 – 16.00 hangbeállás
16.00 Soulwave
17.15 skeemers
18.30 aurevoir
20.30 Anna and the Barbies
22.30 Hiperkarma

„Kultutca”: Színházak utcája, Vurstli utca utcazene, Ládafia Bábszínház, BÁBaKALÁCS Bábszínház, Paprika Jancsi Csúzlizdája, Felhővadászat, Kádár Ferkó Fotószínháza, Molyolda – régi idők játékai, Vitéz László Bábautomata, Egérparádé, Babtársulat
– Színház két keréken – a Fillary Team közreműködésével
– kézműves bemutatók, olvasó sarok, ínyencségek
– vesszőkosaras körhinta, népi játékok, komédiások


(Helyszín: PostART kulturális színtér)
18.00 Fénypecázás – Bach Máté fotográfus kiállítás megnyitója
Közreműködik: Uknow du


2019. május 5. vasárnap

(Helyszín: PostART kulturális színtér)
10.30-15.00 Post(OPEN)ART – Ecseteljünk közösen!

Művészek, akiket nézhetünk munka közben:
Győrfi András festőművész, Debreczeny Zoltán festőművész,
P. Kovács Péter fémszobrász, Korbely István képzőművész, Szőke Péter Jakab festőművész

(Helyszín: Budaörsi Tanoda udvara (Templom tér 15.)

14.00- 20.00 Folk-udvar
fotókiállítás, koncertek, gasztronómiai ételkóstoló, hangszer bemutató, népviseletek bemutatója, folk kocsma
Közremúködik a Roman Glaszo, Budaörsi Népzene Tanoda, Fricska együttes, Farkas Zsolt és a Khamoro együttes, Karaván Familía, Mata András
(Helyszín: Sportcsarnok (Budaörs, Hársfa u. 6.)

18.30 Zárókoncert: Bizet-Scsedrin: Carmen-szvit és Ravel: Bolero
– VIVART Budaörsi Sinfonietta
Vezényel: Török Géza Liszt-díjas és Hauser József-emlékdíjas
karmester

A fesztivál összes programja ingyenesen látogatható!

A műsorváltozás jogát fenntartják!

További információ: www.budaorsfesztival.hu

Bob herceg - próbafotók

Bob herceg - próbafotók

Bob herceg - próbafotók

Trokán Nóra és Zsótér Sándor vehették át a Magyar Színházakért Díjat

Kedden adták át első alkalommal a Magyar Színházakért Díjat, amelyet az Alapítvány a Magyar Színházakért alapított, az exkluzív gálának a Radnóti Színház adott otthont. A kuratórium döntése értelmében Trokán Nóra és Zsótér Sándor együtt vehették át a díjat, az indoklás szerint azért, mert „A kecskeméti Katona József Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban létrehozott előadásaik szakmai elismerések sorát eredményezték, és nézők ezreit vonzották be a színházakba. Az amerikai színművek (T.Williams, E.O’Neill), a Brecht-, és Ibsen-darabok mindegyike megismételhetetlen színháztörténeti pillanattá vált attól az inspiráló, harmonikus, egyazon irányba tartó alkotófolyamattól, melyet kettejük példás összmunkája hívott életre.” 

Az esten szervezett pódiumbeszélgetésen, és improvizációs játékokon részt vett Mácsai Pál, Máté Gábor, Jordán Tamás, Fesztbaum Béla, Oberfrank Pál, Cseke Péter, illetve közreműködtek a Radnóti Színház színészei is. A rendezvény háziasszonya Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója, műsorvezetője pedig Göttinger Pál, a Nyíregyházi Móricz Színház főrendezője volt.

FIRKIN az ELLÁTÓházban - képek

FIRKIN az ELLÁTÓházban - képek

FIRKIN - ELLÁTÓház - 2019

Díjátadás az Alapítvány a Magyar Színházakért Estjén

Tegnap első alkalommal rendezte meg exkluzív estjét, és első ízben ítélte oda a Magyar Színházakért Díjat az Alapítvány a Magyar Színházakért. Az eseménynek a Radnóti Színház adott otthont.

Az Alapítvány a Magyar Színházakért Estjén legendás színházi történeteket, pódiumbeszélgetéseket, improvizációs játékot is láthatott a közönség neves előadók – Mácsai Pál, Máté Gábor, Jordán Tamás, Fesztbaum Béla, Oberfrank Pál, Cseke Péter és a Radnóti Színház színészei – közreműködésével, az Est háziasszonya Kováts Adél, a Radnóti Miklós Színház színész-igazgatója, a műsorvezetője Göttinger Pál színész, a Nyíregyházi Móricz Színház főrendezője volt.

Az alapítvány vállalásairól és célkitűzéseiről Máté Gábor színész, rendező, a Katona József Színház igazgatója, az Alapítvány kuratóriumának elnöke tájékoztatta a közönséget. Mint elmondta, a 3 éve működő Alapítvány nyitott minden magyar kőszínház vagy független társulat számára, amelyek fókusza a prózai előadások létrehozásán van. Az Alapítvány alulról építkezik, és hagyja, hogy azok döntsenek, akik a színházban élnek. Az Alapítvány politikamentesen és az állami mecenatúrától függetlenül működik és dolgozik, az alapítók bíznak abban, hogy létezik Magyarországon az a réteg, léteznek azok az emberek, akik szeretik a kultúrát és szívesen áldoznak is azért, hogy egy ilyen kezdeményezés megvalósíthassa céljait. Az Alapítvány a Magyar Színházakért vállalása a magyar színházi kultúra és tradíció megőrzése, fejlesztése, és jelentős előadások megörökítése. Az első években arra törekedtek, hogy minél több kiemelkedő színvonalú színházi produkciót rögzítsenek HD minőségben és tévéjátékszerűen. Eddig hét előadást vettek fel – Budapesten és vidéken -, és további 3 produkció rögzítésének szervezése folyik. A szervezet további kiemelt célja, hogy támogassa a fiatal színészek és rendezők munkáját, törekszik arra, hogy részt vegyen a színházi hiányszakmák képzésének elindításában, és szeretné támogatni egyes produkciók, előadások létrejöttét a jövőben.

A kuratórium így indokolta a díjjal kapcsolatos döntését: „A színháztörténet számos olyan mester-tanítvány kapcsolatról őriz emlékeket, amelyben egy színész és egy rendező egymásra találásából csodálatos előadások születtek. Egyes alkotók úgy képesek hatni egymásra, hogy a darab kiválasztásától az utolsó előadás végéig jelen van az a fajta együttállás, amitől az a bizonyos csoda megszülethetett. Zsótér Sándor és Trokán Nóra évek óta tartó közös munkája a mai magyar színháztörténet egyik legerőteljesebb jelenségévé nőtte ki magát. A kecskeméti Katona József Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban létrehozott előadásaik szakmai elismerések sorát eredményezték, és nézők ezreit vonzották be a színházakba. Az amerikai színművek (T.Williams, E.O’Neill), a Brecht-, és Ibsen-darabok mindegyike megismételhetetlen színháztörténeti pillanattá vált attól az inspiráló, harmonikus, egyazon irányba tartó alkotófolyamattól, melyet kettejük példás összmunkája hívott életre.”

Momentán: Rendezők viadala - Oscar-különkiadás - képek

Momentán: Rendezők viadala - Oscar-különkiadás - képek

Momentán - Rendezők viadala - Oscar-különkiadás

Juhász Éva képei.

JÓ KÉRDÉS: AZ A TE SZERENCSÉD, HOGY JÓ A TÁRSULATOD

A Színház folyóirat és a Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozata. Második évad / 6. rész

Mitől jó egy társulat? Mennyi idő alatt érik össze, és mitől bomolhat meg az egység? Ki tud társulatot vezetni? Hogyan válnak csapattá az egyetlen produkcióra szövetkezők? Kötöttség-e a társulati lét, és szabadság-e a szabadúszás? Van-e hátránya a társulatnak és előnye a szabadcsapatoknak? Felbomolhat-e rövid vagy középtávon a magyar színházra jellemző társulati rendszer? A gazdasági környezet milyen hatással van a társulatokra és a szabadúszókra? Hogyan vállal közéleti szerepet egy művész, ha társulati tag, és hogyan, ha szabadúszó? Milyen ügyekben áll(hat) ki egy társulat vagy egy színház kollektíven, és kinek a nevében nyilatkozhat meg egy független alkotó?

2019. február 12-én a Katona József Színházban Veiszer Alinda beszélgetett Göttinger Pállal, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezőjével, Kováts Adél színművésszel, a Radnóti Színház igazgatójával és Molnár Áron színművésszel.

Veiszer Alinda: Mai témánk, a társulati lét, örök kérdés. Vendégeinket is úgy válogattuk, hogy sokféle szempont megjelenhessen, bár nem vegytisztán, mert nekik is sokféle tapasztalatuk van. Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatójaként a vezetői szempontokat tudja behozni, Göttinger Pál rendezőként, illetve a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezőjeként a rendezői, főrendezői szempontokat, Molnár Áron pedig a színész szempontjait. Sok kérdés felmerül a társulati léttel kapcsolatban, de talán érdemes definiálni a társulat szót. Az Előadó-művészeti törvény a jog nyelvén így írja körül: „művészek olyan csoportja, akik munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony, vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján egy vagy több évadon keresztül folyamatosan kapcsolódnak egy előadó-művészeti szervezethez”. Ez elég száraz vagy fapados megfogalmazás. Nem vonjuk kétségbe, hogy jogilag ezek a követelmények, de mi az, ami számotokra hangsúlyos, és nem a jognak kell szabályoznia?

Göttinger Pál: Az én fejemben kétféle dolog létezik, és egyikre sincs külön név vagy kategória. Én a társulat szót jobban szeretem arra használni, amikor színházi alkotók szövetkeznek valamire, és ugyanazt akarják. Ez vagy egy többé-kevésbé demokratikus, de közös akarás mentén, vagy egy nagyon erős vezéregyéniség szellemének a fényében sütkérezve teszik. Ennek a közös színházi nyelv vagy a közös világlátás a motorja. Szerintem ez a társulat.

Ugyanakkor a magyarországi gyakorlatban – és ezt nem kell elszemérmeskedni – az a társulat, akiknek ugyanaz a munkahelye. Ezer oka lehet ennek: ottragadtak, ottmaradtak, nem tudtak vagy nem akartak továbbmenni, az igazgatók vagy a vendégrendezők túl gyorsan jöttek-mentek, és mindenki kicsit elvesztette a fonalat. Amikor egybeesik, hogy akik ugyanott vannak, nagyon ugyanazt akarják, plusz sikerült ehhez anyagi, egzisztenciális biztonságot teremteni az évek során, az annyira ritka, hogy évtizedekig emlékezünk rá és beszélünk róla, mindenkinek feltűnnek.

Veiszer Alinda: Annyira ritkán történik ez, hogy feltűnnek? Szerinted egy társulatot úgy is definiálhatunk, hogy projektalapon, azaz egyetlen előadására jön létre, mert egy szándék mentén, egy irányba haladó emberek közössége, és az időfaktor nem fontos? Azt mondod, hogy nem ismersz ma olyan társulatot, amely megfelelne annak, hogy egy munkahelyen dolgoznak, ráadásul művészileg is egy irányba haladnak?

Göttinger Pál: Ez utóbbit nem mondtam. Azt viszont nem tartom fontos distinkciónak, hogy hosszú vagy rövid távú-e. Valahogy az a nedvesség, akarás vagy szívügy, amiből összeáll, tarthat egy hónapig, amiből létrejön egy produkció, lehet belőle egy év, és nem is a klasszikus értelemben vett színházi előadás jön létre, hanem valami szétágazóbb, komplikáltabb művészi produktum. Az én definícióm szerint az, hogy valakik úgy döntenek, mást nem csinálnak, hanem csak ezt, és ezzel pénzről, karrierről vagy bármilyen előmenetelről lemondanak, mert ott egy ügy van, amihez tartozni akarnak, megállja a helyét mint társulat.

Veiszer Alinda: Adél, te is így gondolod?

Kováts Adél: Amiről Pali mint ideális esetről beszélt, az főleg a függetleneknél működik, mert bár mindenki szabad akaratából van ott, náluk az anyagi vagy egzisztenciális motiváció nem koszol bele a képbe. A kőszínházak esetében ez egy picit más. Itt ülünk egy nagy múltú művészszínház előterében. Mindannyiunk életében – és most itt hazai vizekre evezek –, a Radnóti életében is voltak ilyen időszakok, és ezek iszonyú erős kohézióval tartottak egy ideig. Van, amikor van egy bizonyos flow, és van, amikor az elfárad, mert elfáradnak az emberek. De az nagyon lényeges, hogy ízlésbeli, világnézeti, szellemi közösség mentén legyen együtt egy csapat. Ha ebben nagyon nagyok a távolságok, nem tudjuk összetartó társulatnak nevezni.

Veiszer Alinda: Hangsúlyos lehet a hosszú közös munka, vagy azt gondolod te is, mint Pali, hogy az idő nem annyira lényeges?

Kováts Adél: Egy összecsattanás az egy projekt, ha az nagyon jó, csinálunk még egyet, és az már egy társulat… Szerintem a hosszabb táv, az egy, két, három év mindenképpen szükséges, hogy a ráfutás után az emberek megtanulják egymást, hogy csapattá, társulattá váljanak.

Veiszer Alinda: Pali, szerinted erre a tanulási időre nincs szükség?

Göttinger Pál: Nem recept, hanem definíciós értelemben mondtam, mert előfordulhat, hogy csoda történik, és túllépnek ezen, vagy rögtön összeáll valami kémia. Picit a párkapcsolati természetű leírásokat hoznám analógiaként: létezik, hogy két embernek nagyon össze kell csiszolódni, és csattanásokra van szükség, hogy fejből tudják a másikat, és láttunk már olyat is, hogy hirtelen szárba szökkennek, és úgy maradnak.

Veiszer Alinda: Áron, te hosszú ideig voltál a Vígszínház tagja, aztán egyszer csak elmentél onnan.. Ez is egy döntés, egy állásfoglalás, vagy így hozta az élet, vagy így tartod szerencsésebbnek?

Molnár Áron: Ez egy kardinális döntés volt. Hat-hét éven keresztül voltam a Vígszínház tagja a gyakorlati éveimet is beleszámítva. Amiről most beszélgetünk, az a társulati lét általánosságban. Én inkább felhívnám a figyelmet a társulati lét csapdájára. Amikor benne voltam a társulatban, nagyon jól éreztem magam egy ideig, és kényelmes is volt. Aztán nem éreztem jól magam, de még mindig kényelmes volt. A kényelem, ami áthatja a társulatokat, nagy jelentőségűHa nem átgondolt színházvezetésről beszélünk, óhatatlanul belecsúsznak abba, hogy a társulat tagjai, akik már régóta vannak ott – és közülük van, aki alkoholista, van, aki furábban néz ki, van, aki kövér, van, aki vékony –, mindig ugyanazokat a szerepeket kapják. Ezek veszélyes dolgok.

Miután felmondtam a Vígszínházban, hihetetlenül izgalmas volt belelátni azokba a projektekbe, ahol nem volt idő arra, hogy megsértődjünk. Állandóan megsértődnek a színészek, a rendezők, az alkotók, mert egy társulatban van idő megsértődni, hepciáskodni, inni, beszélgetni nagyokat. Amikor benne vagy egy projektben, egy olyan pillanat részese vagy, amit vagy elcseszel, vagy megcsinálod jól, és a felelősség a tied. A felelősség ma szerintem hiányzik a színházi szakmából. Egy független alkotó – ahogy mondtad, Adél, egzisztenciálisan bizonytalanul, és ez is érdekes kérdés – sokkal komolyabban viszi a bőrét a vásárra. Belemenni projektekbe úgy, hogy nem lehet tudni, mi lesz a vége, hogy fog elsülni, sokkal bátrabb döntés, mint azokat az archetípusokat felvonultatni előadásról előadásra, amiket a nézők megszoktak. Amikor egy társulatban találkozik két színész a színpadon, abban benne van nagyon sok feszültség, ki nem mondott dolog, jelen, jövő, amiket brutálisan bele lehetne vágni egymás arcába, és attól valami igazi dolog jönne létre. Nem egy, kettő húsz, harminc évre visszamenőleg kellene társulatról gondolkozni, hanem éles, brutális társulatokról. Most ez nincs.

Veiszer Alinda: Konfliktust vársz el a kőszínházi társulatokon belül?

Molnár Áron: Maximálisan. Ha egy valódi alkotófolyamatban tudunk részt venni, annak az egyik alapvető kulcsa a felvállalt konfliktus. Hiszek abban, hogy a konfliktus visz előre, ha a színészek konfrontálódnak egymással a szerep tükrén keresztül. Nem azt várom el, hogy a civil életben ezt megtegyék.

Kováts Adél: Úgy érzed, hogy egy projektalapú munkában sokkal jobban oda tudod tenni a saját személyiségedet, vagy nyitottabban tudsz konfrontálódni egy kollégával, mint egy társulatban, ahol félsz, mert a következő nap is együtt játszotok egy másik darabban, és tartasz attól, hogy megharagszik, hogy megsérted, ahol van egy olyan emberi viszony, amit óvsz, vigyázol, mert olyan jó az akolmelegben együtt lenni; míg a projektalapú dologban az a cél, hogy te a legjobbat hozd ki magadból, ami úgy fog megtörténni, ha élesebbek, ha sarkítva vannak a helyzetek?

Molnár Áron: Nagyon jót kérdezel. Mi a cél? Miért csináljuk a színházat? Azért, hogy jóban legyünk, hogy szeressük egymást, vagy miért? Ez a valódi kérdés. Pengeélesen kiemelni azokat a problémákat, amelyekről egy előadáson keresztül beszélünk, vagy egy kicsit mindig óvatosabban közelíteni egymáshoz, és kerülni a konfliktusokat?

Kováts Adél: Ezt nem lehet általánosan kijelenteni. Nagyon sok mindent felvetettél egy szuszra. Például azt, hogy egy társulaton belül hogyan lehet fenntartani azt az igényt, hogy valaki mindig a maximumot hozza ki magából, vagy mit tehetünk akkor, ha valaki azt hiszi, hogy a maximumot hozza ki magából, miközben mindenki más látja, hogy ugyanazokat a köröket futja. Egy művészben vagy van igény arra, hogy mélyre leásson, vagy nincs, ez nem társulatiság kérdése.

A társulat szociometriájának a kérdését is érintetted. Egy társulatban különféle emberek vannak különféle életutakkal. Szintén a társulat vezetőjét illető kihívás, hogy ő hogyan motiválja az embereket. Akkor jön létre az az optimum, amiről Pali beszélt, ha hirtelen valahol nagyon egyfelé megyünk, nagyon egyet akarunk, ami még egy évadon belül, egyes produkciók esetében is eltérhet. Vannak produkciók, amik összehozzák a társulatot, vagy azért, mert egy olyan rendező jön, vagy azért, mert olyan erős az anyag, és jól sikerül kiosztani a szerepeket. Erre is nagyon kell figyelni egy vezetőnek.

Engem komolyan foglalkoztat, hogy lehet az, hogy egy színészre ráosztasz teljesen különböző szerepeket, és mégis mindenben teljesen ugyanolyan. Nekem azért is nehéz a helyzetem, mert nem vagyok rendező. A Radnótiban csak főrendező van, Valló Péter. A vendégrendezők jönnek-mennek, akik között vannak, akik épp emiatt jobban elfogadják a konfrontálódást, vagy kevésbé vállalják fel, mert jobban „megtapadnak” a társulathoz.

Veiszer Alinda: Áron is utalt arra, hogy egy közösségen belül általában is óvatosabban fogalmazunk azokkal, akikkel másnap is találkozunk. Vajon létezik-e ez az udvariasság, és ez befolyásolhatja-e rossz irányban a művészi munkát?

Göttinger Pál: Ez szerintem azzal függ össze, mennyi felelősséget visel el az egyes ember. Áron meglátása elég pontos. Függetlenként közvetlenül a bőrünkre játszunk, vagyis a felelősségünk is nagyobb, így a harmadik teljesen fölösleges próba után felordítunk, hogy itt most mi mivel is foglalkozunk, és kapjuk össze magunkat. A kőszínházasdiban ennek az ellenkezője kétségtelen betegségtünet. Minél nagyobb a színházi üzem, annál kisebb az egyénnek az egészre vonatkozó felelőssége, ráadásul a tehetetlenség érzésével frusztrálják magukat, hogy annyira kicsik az egészben, hogy ők úgyse tudnának az egészen változtatni. Évtizedeket el lehet tölteni azzal a pályán, hogy „csak a második felvonásban jövök be, és 16 mondatom van, egyébként mondtam már neki, hogy legyen másképp, szóval én a magam részéről mindent megtettem.” Szeretném én is használni azt a fogalmat, amit Áron, csak nem konfliktusnak, hanem immunrendszernek nevezem, és pártolom. Mert létezik az a mondat, amit a mellettem állónak mondok, hogy „légy szíves, tanuld meg a szöveged, különben én se tudok próbálni”. Ha ez van, akkor egészséges társulatról beszélünk – még akkor is, ha egy kívülálló számára úgy tűnik, állandóan összecsattannak.

Veiszer Alinda: Igazgatóként cél az, hogy konfliktus legyen, mert ahogy Áron fogalmazott, az viszi előre a folyamatokat?

Molnár Áron: Nem azt mondtam, hogy konfliktus legyen egy társulatban – mert mindenhol vannak konfliktusok, egy családban is –, hanem azt, hogy beszéljünk a konfliktusokról, mondjuk ki a problémákat. Ez nagyon nagy különbség. Hihetetlen ereje lehet egy mondatnak, megtörténhet egy pillanat a színpadon. Minden társulatnál, ahol függetlenként dolgoztam, azt láttam, hogy van egy csurig tele bili, amire vigyázunk, hogy ki ne löttyenjen a benne levő. Ha ezt ürítenénk, egy sokkal izgalmasabb, őszintébb alapokra épülő közös munkafolyamatról beszélhetnénk.

Veiszer Alinda: Érdekem lenne-e vezetőként, hogy állandóan kiboruljon a bili? Lehet, hogy időnként jobb, ha nem, mert akkor legalább közös munka folyik.

Göttinger Pál: Világos, csak a színházasdi annyiban más egy vállalati kultúrához képest, mivel az idegrendszerünkkel dolgozó emberekből áll, hogy egészséges körülmények között evidencia, hogy a csukott próbatermi ajtó biztonságot jelent. Tehát akit az anyjába küldenek, az nem konkrétan azt jelenti, hanem épp akkor épp oda csatolt egy idegem, hogy ez a mondat hagyta el a számat, de ha a megfelelő értékén kezeljük, a próbateremből kijőve ez elveszti a jelentést. Aki a próbatermi sértettséget kiviszi onnan, az nagyon nagy baj.

Veiszer Alinda: Nem is fordul elő?

Göttinger Pál: De, előfordul, de attól ezt még én nagy bajnak találom.

Kováts Adél: Nem nagyon értem, mit jelent a konfliktus. Én nem szeretlek téged, de nem mondom meg neked? A színpadi konfliktus kezelésének egyetlen módja az, hogy nem rólad és rólam, hanem egy bizonyos dologról van szó, ebben az esetben már nem úgy jelent konfliktust. Egy projekt alapú munkában önszerveződő folyamat következménye az, hogy együtt vannak az emberek. Akkor tud jól működni egy társulat, ha azonos szakmai kvalitású emberekből áll – az egyáltalán nem probléma, sőt direkt jó, ha másféle személyiségű karakterek –, mert akkor tudod tisztelni a másikat. Nincs mese, mindenki jobb akar lenni.

Az a szőnyeg alá söprés, amiről Áron beszél, akkor jön létre, ha tudom, hogy a másik valamit meg tud csinálni, de nem csinálja. Bár az is egy érdekes kérdés színészek között, mi számít egymás instruálásának, a másik karakterébe való belenyúlásnak, mert hiszen azért van ott a rendező, de ez valószínűleg a nagyobb kőszínházi társulatok esetében másképp működik, mint a kisebbeknél vagy a függetleneknél. Én azt gondolom, alapvetés, hogy azon a zongorán mindenki le tudja játszani azt a zeneművet. Ha nem, elakadunk. Mivel mindenki szereti a másikat, belső konfliktust okoz, hogy hogyan mondjuk meg neki. Jól mondom én ezt?

Molnár Áron: Szerintem nem szeretjük a másikat. Nem szeretünk mindenkit.

Kováts Adél: Nem szeretünk mindenkit, de én alapvetően szeretek olyan emberekkel dolgozni, akiket szeretek, de nem az a cél, hogy szeressem.

Molnár Áron: Ez a független lét lehetősége. Egy társulat esetében nem válogathatod meg a barátaidat, vagy jönnek ezek a furcsa, ki nem mondott konfliktusszerű dolgok, amikről sokszor félünk beszélni. Nektek ez óriási felelősség.

Kováts Adél: 2016 óta vezetem a színházat. Akkor is 14-en voltunk a társulatban, és most is ennyien vagyunk, de a társulat körülbelül egyharmada megváltozott. Ha belegondolsz, ez egy bombatámadás.

Molnár Áron: Vagy vérfrissítés – attól függ, honnan nézzük.

Kováts Adél: Most érezzük azt, hogy beállt a dolog. Már az első két előadás is hozott sikert, és furcsa mód, a külső pozitív megítélés hamarabb jött, mint a társulat belső nyugalma. Először mindenki elkezdte keresni az új identitását az új helyzetben, ami természetes. Most tartunk ott, hogy szeretjük és ismerjük egymást, és elkezdhetjük önmagunkat meghaladni. Huszonvalahány éve vagyok a Radnótiban. Megéltem két aranykort, és volt még egy azelőtt, hogy odaszerződtem. Nagyon remélem, hogy ez a negyedik.

Veiszer Alinda: Amikor társulatot építesz, számít a szimpátia?

Kováts Adél: Igen, szempont. A színház kémia, zsigeri dolog.

Veiszer Alinda: Neked miből lett eleged tulajdonképpen?

Molnár Áron: Ahány helyen voltam a vígszínházas éveim után – ez a negyedik évem, hogy eljöttem, és másfél éve nem próbálok új előadást, így két évről beszélünk –, mindenhol, a Radnótiban – bocsáss meg –, az Örkényben, a Játékszínben, mindig ugyanazok a problémák merültek fel, mint amiből a Vígszínházban elegem volt. A puffogásból lett elegem. Vannak problémák, amelyekről hihetetlen fontos lenne kerekasztalokon, társulati szinten kimondva, vállalva komoly veszekedéseket, éjszakába menő vitákat vállalva beszélni.

Veiszer Alinda: Mondj egy példát!

Molnár Áron: Van egy próbafolyamat, ami alatt a rendező mond valamit, és a színész folyamatosan hátrajön a takarásba azzal, hogy „ezt nem hiszem el”. Én 22 éves korom óta mindig azt tanácsolom, menjen oda, és mondja el neki. Nem túl komplikált dologról beszélünk, de hihetetlen, mennyire nem vállalják fel az emberek a konfliktust.

Kováts Adél: Ezzel egyetértek. Áron két darabban játszott nálunk, és láttam, mennyire megoldó ember. Iszonyatosan nagy energiával vett részt mindkét próbafolyamatban. Rengeteg esetben lehet, hogy azért nem lett konfliktus, mert Áron beleállt ebbe, vagy azért, mert annyit mondott, hogy „csináljuk”. Ami nem tudom, azért volt-e, mert vendég volt – egyébként nem hiszem –, ugyanis az igényszint vagy létezik, vagy nem.

Veiszer Alinda: A konfliktusvállalás, amiről Áron beszél, emberi tulajdonság, ettől a színészek nem többek vagy kevesebbek. Igazából te, Áron, valami olyasmit kérsz számon, amit a társadalomtól is számon kérsz.

Molnár Áron: Igen, igen. A vígszínházi éveim során és később is, ahol vendégként voltam, azt láttam, hogy a társulat nagyjából úgy működik, mint Magyarország kicsiben. Elhallgatott konfliktusok, manipuláció, egzisztenciaféltés ahelyett, hogy odaállnánk és kimondanánk. Volt egy konfliktusom a Vígszínházban egy rendezővel. Odaléptem hozzá, és annyit mondott, gomboljam be a zakómat. Rendben, begomboltam. „Utoljára mondom el!” – tette hozzá. Fél tíz volt, főpróbahét volt, nem értettem, miről beszélt. „De hát most mondtad el először!” „Utoljára mondom el, hogy gombold be!” – mondta, és kiabált. „Ne kiabálj – kértem –, te mindenkivel kiabálsz! Ide az emberek azért jönnek be, mert féltik az egzisztenciájukat, és félnek tőled. Ez nem normális, hogy ide, a színházba sokszor viselkedni jövünk be, nem pedig alkotni. Ez nagyon nagy különbség.” Hátat fordított, kirúgta az ajtót, az nem nyílt ki, ami roppant kellemetlen volt, és kirohant. Mi pedig elkezdtük a próbát.

Értsd meg, hogy azért kérem ezt számon, mert van ellenpéldám. Amikor elhagytam a Vígszínházat, csináltunk egy előadást, az Amphytriont két hét alatt Aquincumban. Fantasztikus próbafolyamat volt. Mindenki konfrontálódott mindenkivel, létrejött egy marha jó előadás, és imádtuk egymást. Ezután csináltunk egy hét alatt egy előadást Tasnádi Istvánnal, amiben még több ilyen helyzet volt, de létrehoztunk egy előadást, amit egy éve játszunk az Átriumban. Rövid idő alatt, sok konfliktussal is létre lehet hozni egy érvényes előadást.

Kováts Adél: Egyébként hosszú idő alatt kevéssel is. Ez nem mérvadó.

Molnár Áron: Ha van másfél hónapod, van időd megsértődni. Ha van egy társulati léted, abban neked egy helyed, van idő, hogy elhalasszuk a konfliktus megbeszélését. Ez volt az első bemutató, majd a negyediknél kibékülünk. Ezek megnehezítik azt a valódi, pengeszerű, igaz mondatokat, amikre a színpadon igazi szükség van.

Göttinger Pál: Mindenkinek más a tapasztalata. Ez ugyanaz, mintha belemennénk egy olyan vitába, hogy a színháznak mi a dolga, mert a színháznak nincs dolga, ez egy öncélú dolog. Dolga az egyes alkotóknak van. Ha nekem személyesen van egy nagy dolgom, amit a színházon keresztül el akarok mondani, azon a vállalásom keresztül mérhető, hogy végre tudtam-e hajtani, amit elterveztem.

Veiszer Alinda: Dolgoztál kőszínházakban, alternatív színházakban, alkalmi társulásokkal, mindenbe belekóstoltál. Az, amit Áron mond különbségként, és ahogyan ő mondja, elvágólagos. És ha őt hallgatja valaki, azt gondolhatja, társulatban lenni hülyeség, mert annyira meggyőzően mondja. Ehhez képest érdekel, te mit gondolsz.

Göttinger Pál: Nekem itt ezen a dobogón a vidéki színházasdit van módom képviselni annak ellenére, hogy sokat szabadúsztam előtte, és volt alkalmam vendégeskedni többek között a Radnótiban, de ebben a házban is jártam. A mostani helyzetemben eléggé szemet szúr, hogy a „csak bajom ne legyen belőle” nem gyávaságból van: az egzisztenciális kérdések vidéken nagyon keményen merülnek fel. Ott eltöltött évtizedekről vagy helyben világhírű színészekről van szó, akiket az egész város ismer és szeret, akik nélkül elképzelhetetlen a színház, de mondanék egy nevet, és nem tudnátok, hogy kiről van szó. Ha ő abban az évadban összeveszik minden rendezővel, vagy nem működött jól, és őt onnan elküldik, akkor az ő színészi pályájának vége. Ez napi probléma, nem játék. Kétségbeesés van mögötte, frusztráció, a sors számonkérése, tájékozatlanság ráadásul, mert egy vidéki színházi színész nem keres annyit, hogy hétvégenként feljöjjön, és gyorsan megnézzen valamit. Mi Nyíregyházán kicsit tudjuk erőltetni a Vidor Fesztivált vagy évad közben a Táncfarsangot, ami tizenöt-húsz előadás egy évadban, ami négyszáz előadásból áll. És a színészeink járnak is, nézik is. De gyakran évtizedek telnek el úgy, hogy nem kapnak új impulzust, nem tudják, mi van máshol. Ezt tudják, nyomasztja őket ennek a hiánya. Személyiségüktől függően vagy felelőssé teszik a sorsot vagy a színház vezetését, vagy beletörődnek. Egy ilyen apatikus helyzetben levő színészen nincs fogás, és ez nagyon rémisztő helyzet. Ez a társulatosdinak egy olyan lepedéke, ami minden szereplőt megaláz, a színházat is, a színészt is. Ha kidobod, tönkretetted az életét három gyerekkel, mi lesz vele. Ha megtartod, próbálod neki adni azokat a szerepeket, amikről a fantáziád azt gondolja, őt majd inspirálja, de ő már rég rosszkedvű volt, azelőtt, hogy te odajöttél. A vidéki színházi gyakorlatban nagyon ritka az állandó rendezőgárda, vendégrendezők vannak, nálunk például 14 egy évadban. Jönnek-mennek egyfolytában. Egy olyan társulati konfliktuskerülő helyzetben, amit Áron olyan utálatosnak írt le – olyannyira az, hogy én is így gondolom –, a legkönnyebb a vendégrendezőre csapni az egészet, aki a premier estéjén elmegy, nem jön többet, mi pedig ott maradunk egy előadással. Ettől a társulatban elkezd kialakulni a vendégek vizsgáztatása, hogy ő való-e nekünk, és ha igen, akkor szeretettel fogadjuk, ha nem, akkor véleményezgetjük a háta mögött.

Ezt azért mondtam el ilyen hosszan és sötéten, hogy demonstráljam, amikor a társulat jól működik, felismeri a konfliktust, tudja kezelni, beleáll. Ehhez kell például bizalom egymás iránt, idő, amit Adél mondott. A vidéki színházi színészek reggel kilenctől éjfélig minden nap, egész nap, évtizedekig együtt vannak. Ott a család nem valami romantikus képzet, hanem egy iszonyatos ár, amit az ember fizet ezért a pályáért, hogy lesz huszonvalahány nem kívánt nagynénije, aki belelát életének minden részletébe. Együtt laknak a színészházban, ahol papírból vannak a falak, mindenkiről tudjuk, mit csinált előző este. Nem játék ez. De ha ügyesen csinálják, vigyázni tudnak egymásra, és egy beborulásnál – ami mind fővárosban, mind vidéken elő tud fordulni, hogy egy színész vagy egy rendező elveszti a fonalat – megmentik egymást. Van, aki odaüljön mellé, és az egy évekkel korábbi tapasztalatból mond valami olyat neki, amit a felettesétől, a rendezőjétől, a színpadi partnerétől nem fogadna el, de ez a mondat kihúzza őt a helyzetből. Van önvédelmi hatása is az együtt töltött éveknek – ami biztosan más munkahelyen is van –, de ez a színészeknél, pláne a vidéki színészeknél szerintem ez százszoros.

Kováts Adél: Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

Veiszer Alinda: Tehát egy olyan problémára keressük a választ, amit maga a rendszer hoz létre. Felmerül bennem a kérdés: van-e jobb ennél a rendszernél, ami nem hozza létre a problémákat?

Göttinger Pál: Gyorsan rávághatjuk erre is, mint bármilyen más problémánál, hogy több pénz a megoldás. Ha a színésznek van módja kicsit kevesebbet játszani, ha több estét más színházban tud tölteni. Egy Budapest–Nyíregyháza út 15 ezer forintba kerül. Ez nem játék. Ha például lenne egy ösztöndíjprogram kimondottan társulatok számára, ami egy évadon belül harminc vadonatúj előadás megnézését teszi kötelezővé és finanszírozza – ilyen persze nincs, és gazdaságilag semmi értelme, csak kamuzok, inkább azt szeretném mutatni, hogy a több pénz demagóg válasz lenne.

Valójában azok a megoldásfajták vannak, amikkel most is kísérletezünk, hogy az ország élvonalából hívunk vendégrendezőket egy relatíve kicsi színházba. A nyíregyházi nagyszínpad 350 férőhelyes, tehát duplaannyit kell játszanunk valamiből, hogy ugyanakkora nézőszámot produkáljunk, mint a 60 kilométerrel arrébb levő Debrecen. Jó kicsi ház, hét és fél méter a portál szélessége, akkora a nagyszínpad szélessége, mint itt, ahol most ülünk. De nem baj, jöjjön csak a Mohácsi meg a Zsótér meg a Szikszai Rémusz. Megpróbáljuk az ő gondolkodásmódjukat hozni házhoz, és hátha valaki csapódni tud hozzá, és lesz pár olyan hónapjuk abban az évben, amikor valami máson gondolkozik, mint tavaly ilyenkor.

Veiszer Alinda: Nem számítottam arra, hogy ilyen sötét bugyrait fogom megismerni a társulati létnek, de pont ezért teszem föl ezt a kérdést. Angliában nincs a társulatnak olyan hagyománya, mint Nyugat-Európában például Németországban, de van olyan, talán orosz szakember, aki úgy érkezett egy neves angol színház vezetői székébe, hogy csak úgy vállalja a feladatot, ha társulatot építhet. Ha csak a negatív oldalát nézzük a történetnek, nem értem ezt a kérést. Miért kell mégis a társulat? Mi az az öröm, haszon, pozitívum benne, ami miatt Magyarországon vagy Kelet-Európában társulatban gondolkodunk, de ha a németekről beszélünk, akkor is társulatokkal példálózunk?

Göttinger Pál: Ha jó egy társulat, akkor az nagyon jó. Akkor többet tud, mint az egyéni nagy teljesítmények. Egyébként érdemes kettébontani színészre és rendezőre a szempontot. Ahogy a fantáziám diktálja, rendezőként álomszerű a castingrendszer, mert az azt jelenti, hogy akik az olvasópróbán ülnek, ők a legalkalmasabbak, akik mind nagyon akarták, és hajlandók voltak próbatételeken átmenni érte. Ez egészen más munkaalapot és munkamorált jelent. Az egyéni felelősségvállalás részint igaz, de egy egészségtelen rendszerben hamar önzéssé változik, és egyszer csak mindenki kiragyogni akar, hiszen hosszú távon nem akarnak különösebben felelősséget vállalni, mert lemegy a széria, és vége a közös munkának. Ebből előállhat egy nem segítőkész helyzet is. Ez rettenetesen komplikált, mert emberekről, egyéniségekről van szó, erényekkel és hibákkal, de amikor egy társulat nagyon jó, akkor az hatványozza azt az energiát, szellemi közeget, amit beletettek, és akkor áll elő az álom- vagy ideális helyzet, hogy a társulat maga számít nívónak. Hogy nem a Gazsóért megyek oda, hanem a Radnótiért. A Katonának van valami fogalom jellege Európában is. Ezt a fogalom jelleget keresi mindenki, a példádban említett orosz rendező is.

Kováts Adél: Nem vagyunk egyformák, van, akinek elviselhetetlen egy szabadúszó létbizonytalansága. Van, akit kézről kézre adnak, de nem mindenki olyan középen álló színész, hogy ezzel ne legyen gondja, de nem is kell ehhez középen állónak lenni. Szerintem egy társulatban valósítható meg valamiféle nevelés, gondoskodás – és ilyen értelemben véve mindegy, hogy kőszínházi vagy független társulatról beszélünk. Én végtelenül hiszek a társulati létben, és fontosnak tartom, hogy fennmaradjon. Örökség, de jó dolog.

Veiszer Alinda: ’92 vagy ’93 óta vagy a Radnóti tagja…

Kováts Adél: Előtte kilenc évig voltam a Nemzetiben, és másfél évig szabadúszó.

Veiszer Alinda: Érdekes a másfél év, de eltörpül amellett, amennyit társulatban töltöttél. Most is elmondtad, mennyire fontosnak tartod a társulatiságot. Sosem kérdeztem meg tőled, hívtak-e téged és hányszor más társulatokhoz, de szerintem hívtak. Rossz időszakban dönthettél volna úgy, hogy más társulathoz szerződj, szabadúszó legyél, és mégis több mint húsz éve a Radnótiban vagy. Ez mi: hűség, biztonság, hit?

Kováts Adél: Egyrészt én a Radnótiban találtam egy szellemi közösséget, másrészt pedig alapmondás, hogy ez egy hosszú távú pálya, ezért megpróbáltam soha nem évadokban gondolkodni. Ha nem is voltam magammal megelégedve, ez mindig fölülírta azt a döntésemet, hogy elmenjek. Furcsa módon a magánéletem hullámzása is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon nagy megtartó erő legyen a Radnóti Színház. Az is fontos, hogy nem volt klausztrofóbiám, mert engem mindig hívtak máshova, minden évben legalább két helyen voltam vendég, ezzel pedig azt éreztem, kellek máshol is. Hogy bármikor elmehetnék, és ezért nem mentem el. Szerettem azokkal az emberekkel együtt lenni, akik ott voltak színész kollégaként, és jó rendezőkkel lehetett dolgozni. Vagy pusztán azt is jelentheti, hogy szeretek társulatban lenni, nem vonzott el más.

Göttinger Pál: Ez egy nagyon jó mondás, hogy elmehettem volna, tehát nem mentem el. Folytatva a gondolatot magamra vonatkoztatva: abban a pillanatban, ha azt érzed, nincs hova menned, menj onnan.

Kováts Adél: Még egy dolgot elmondanék, ami talán ide vág. Vannak elkényeztetett helyzetek, és mi itt, Budapesten abban élünk. Ami egy budapesti színháznál megadatik, hogy ötvenes, hatvanas, százas, régen a Radnótiban kétszázas szériát játsszunk – ami talán már sok is, az ezresek a Vígben borzasztóan sok –, az vidéken egész más, ott gyakorlatilag többet próbálnak, mint amennyit játszanak. Egy jó rendezővel, egy jó próbafolyamat után játszani húsz előadást nagyszínpadon, csodálatos, a harminc már egekbe megy.

Néhány évvel ezelőtt Tatabányán egy nagyszerű előadásnál megkérdeztem, mennyit megy, és azt válaszolták, kilencet. Elsírtam magam. Hogy lehet azt kibírni? Egy színész egy nagy szerepben kilenc előadásnál még csak kapizsgál, próbálkozik. Annak az öröme, fejlődési folyamata csak egy bizonyos széria fölött élhető meg. Ezért nagyon fontos, milyen rendezőkkel dolgozhatnak, mert egy idő után megviselődhet a tehetség, az igény, a hozzáállás. És arról ne is beszéljünk, hogy vidéken van jó pár színház, ahol megszűntek a színészházak, és órákat töltenek a színészek az autóban, hogy lejárjanak próbálni, játszani. Ez csak a kollégák elhivatottságát mutatja, mert a színház nem egy jó egzisztenciális helyzetet jelent.

Veiszer Alinda: Az körvonalazódik, hogy habitus kérdése is, hogy valaki meg tudja vagy akarja találni a helyét a társulatban. Nyilván ez a színészethez való viszonyodtól is függ, de Áron, te el tudod-e még magad képzelni valaha társulatban? És mivel bizonyos kompromisszumokat követel egy közösségben levés, a te közéleti szerepvállalásod beleférne-e egy társulatba vagy társulatnak?

Molnár Áron: Épp az elmondottak miatt egyelőre nem tudok olyan társulatot mondani, ahol el tudnám képzelni a létezésem. Az óvatosság miatt. Az én szememben egy társulatvezető anya, szerető, szakmai társ, segítség, pedagógus, nagyon sok minden kell, hogy legyen. Mellesleg egy társulati vezető, aki gazdasági ügyekhez ért, átlátja azokat…

Kováts Adél: Pont most nézel rám?

Molnár Áron: … nagyon sok dolgot kell kézben tartania. Egy jó társulat szerintem akkor ér össze, ha a vezető ezeket a kerekasztal-beszélgetéseket akár havonta összehozza a társulatában a közös ügyekről, munkafolyamatokról, arról, mi sikerült, mi nem sikerült. Nagyon hiszek abban, hogy az emberek szakmai életén lendítene, ha ezek a kerekasztal-beszélgetések minden társulatnál létrejönnének.

A közéleti szerepvállalás. Nem szeretnék konfliktust gerjeszteni, de elég sokszor csinálom ezt. Itt van a tao kérdése, ami ma a színházi létet bizonytalanságban tartja. Mi ez az ordító csönd a színházvezetők részéről? Miért a megúszással próbálunk megoldani egy dolgot, vigyázva egy picit a társulatunkra, a tagok egzisztenciájára? Ezt azért tartom veszélyesnek, mert ideig-óráig működik, aztán egyszer csak valami mást nyomnak le a torkunkon. Vagy hozunk egy döntést, hogy kiállunk ezekért az ügyekért. Szerintem színész és közéleti szereplő nem szabad, hogy különváljon, és nem értem, hol különül el ma Magyarországon. Ha én egy plakátom azt látom, szilveszterkor kik azok a nemes művészek, akik együtt énekelnek egy hegedűművésszel, elvárom, hogy ugyanígy plakátokon vagy interjúkban mondják el a véleményüket, azt, hogy mit gondolnak ezekről az ügyekről. Elnézést, hogy ilyen sarkosan fogalmazok, de szeretném számonkérni a színházvezetőkön is, hogy mondják ki, ők mit gondolnak erről. Álljanak össze. Tökéletesen megértem azt, hogy egyedül nem szabad kiállni, mert óriási felelősség. Én tudom. Azért kapom a pofonokat egyelőre, mert sok helyzetben egyedül állok ki, és azt mondják, hogy Molnár Áron noÁr. A noÁr nem én vagyok, a noÁr sok mindenki, aki ugyanezt a szellemiséget képviseli. De ha ezek a társulatvezetők vidékről, Budapestről összeállva megkérdezik, miért tartják őket létbizonytalanságban, és szeretnék tudni, hogy áll a kultúra ügye, akkor ők együtt nem lesznek sebezhetőek. Ez szerintem most egy kardinális kérdés.

Veiszer Alinda: Arra nem válaszoltál, ez vállalható-e egy társulatnak.

Molnár Áron: Ha egy színházi vezető, egy társulatvezető ezt vállalja, akkor példát mutat azzal, hogy kiáll és vállalja a konfliktust. Ott áll egy társulat mögötte, akik hisznek benne, mert egy jó társulatvezetőben szerintem hinni kell. Persze úgy, hogy a kognitív disszonancia terén mindig működjön az, hogy megkérdőjelezem, amit csinál, de akkor is hinni kell benne, mert utat mutat. Adél, nektek minden évadban le kell írnotok, hogy képzelitek az évadot. Van egy cél, van egy szellemiség. Ezt szerintem a közügyek területén is hihetetlen módon képviselni kell a társulatvezetőknek.

Veiszer Alinda: Ez izgalmas kérdés, hogy valóban társulatvezetői feladat-e. Számtalan szempont mozog most a fejemben, és nyilván pro és kontra is tudnék példát hozni, de Adél, te vagy az, aki ebben benne van. Ez dolgod? Közben az is a fejemben van, hogy persze, hogy vigyáz az ember a társulatára, és Áron ezt kérdőjelezi meg, hogyan teszi ezt, mennyire markáns kiállással, vagy úgy vigyáz rá, hogy visszafogja magát. Ez a dilemma most tényleg foglalkoztatja a színházigazgatókat.

Kováts Adél: Röviden úgy tudom összefoglalni, hogy én sokkal szabadabb voltam, amikor nem voltam intézményvezető. Természetesen elsősorban az intézményemért vagyok felelős, de ez most úgy tűnik, mintha ez különválna. Annyira nem tartom szerencsésnek, ha egy színész, aki más színészekkel szerepel, nagyon erősen olyan arc lesz, akihez hozzáragad egy megosztó dolog. Abban a pillanatban ugyanis az emberek nem tudnak rá másképp tekinteni.

Molnár Áron: Bocsáss meg, szerinted Leonardo di Caprio jó színész?

Kováts Adél: Abszolút, de az egy másik szituáció.

Molnár Áron: De miért? Ő az egész életét feltette a klímavédelemre.

Kováts Adél: A klímavédelem szerintem nem annyira megosztó.

Molnár Áron: Nem megosztó? Ismered Donald Trumpot?

Veiszer Alinda: Nem Trump véleménye érdekes a klímavédelemben. Ebben a kérdésben nagyjából tájékozottság és nem tájékozottság közt van a határvonal, a politikában pedig vélemény és vélemény közt, és ez óriási különbség.

Molnár Áron: A politika és a közügy nem ugyanaz szerintem. Én nem jobb- és baloldalt választottam.

Veiszer Alinda: A tao közügy vagy politika?

Molnár Áron: A tao szerintem kifejezetten közügy, amit befolyásol a politika.

Veiszer Alinda: Kultúrpolitika.

Kováts Adél: A tao kifejezetten kultúrpolitikai ügy.

Veiszer Alinda: Kormányzati döntésről beszélünk, innentől kezdve ez politikai döntés.

Molnár Áron: De a hatást te tudod civil emberként, jobb- és baloldaltól függetlenül is képviselni, nem?

Veiszer Alinda: Az mindegy, a lényeg az, hogy te egy döntés ellen foglalsz állást, amely döntés egy nagyon is meghatározható politikai párthoz kötődik, és innentől fogva akkor is, ha azt mondod, közügy, te politizálsz.

Molnár Áron: Tisztázzuk: a társulati vezetőknek és a színházigazgatóknak rendben van most a taohelyzet?

Kováts Adél: Azt gondolom, hogy most nincs taohelyzet, mert nincs tao. A taokérdés egy kultúrpolitikai kérdés. Évekkel ezelőtt kellett volna a szakmának résen lenni, és akkor visszakérdezni olyan dolgokra, amik idáig vezettek. Én a magam részéről nem vagyok közgazdász, hanem színházvezető, és nagyon sok dologba nem látok bele olyan mélységig, hogy én saját magam nagyon erős mondatokat és állításokat tudjak megfogalmazni. Nagyon sokszor volt, hogy erős mondatokat és állításokat fogalmaztam meg közügyben vagy szakmai kérdésben is, tehát ez egyáltalán nem félelem vagy gyávaság vagy bátortalanság.

Közben viszont azt gondolom, hogy mivel ez kultúrpolitikai dolog, és nekem intézményvezetőként van egy fenntartóm, innentől kezdve nekem vele van kapcsolatom, hiszen ha a tao kiesik, a működésünk ellehetetlenül, azt pedig neki kell megoldani. Fölöttem tehát van valaki, akinek politikai szinten kell állást foglalni. Ezt meg is tette Tarlós István. A szakmában nagyon sok egyeztetés volt ez ügyben, én magam is ott voltam több ilyen alkalmon, azaz a szakma is próbált konszenzusra jutni; készültek tervezetek, amik bár lassan, de átmentek.

Biztosan lehetett volna tüntetni kézen fogva, kőszínházak és mindenki más együtt. Szolidaritás is lehetett volna. Talán erre nem jött kezdeményezés a szakmában. De nem tudom, ha jön, akkor mi történt volna, mert más, hasonló volumenű esetekben sem történt semmi. Tudomásul kell vennünk, ha valami más hadszíntéren folyik. Nem akarok olyan kifejezéseket használni, amik talán nem fedik a valóságot, de ez kultúrpolitika.

Veiszer Alinda: A színházak létéről van szó ebben a kultúrpolitikai döntésben, és ha valakik tehetnek ellene, akkor azok éppen a színházak.

Kováts Adél: Az jó lenne, ha elvárnánk, hogy a visszaélésekkel kapcsolatban történjen valami. Eltörlődött a tao, de a visszaélések is mintha eliminálódtak volna. A színházi évadnyitón elhangzott, hogy azért, mert nem lehet megfogni, mert jogszerű. Nehéz ügy. Volt egy egyeztetés, ahol felmerült, mit lehetne még csinálni. Pofázni kell. Az kevés, abban csak azt lehet elmondani, hogy ha nekem nem, akkor neki se. De mennek előre ezek a tárgyalások, és lesznek erre megoldások. Azért nincs ebben egység, mert senki nem meri felvállalni, ha szakmai szintű döntést kell hozni, hogy neki igen, neki nem.

Molnár Áron: Önök hallottak erről a szakmai egyeztetésről?

Közönség: Nem.

Molnár Áron: Ez az. Erről az egyeztetésről másodjára hallok, mert már beszéltem Mácsai Pállal is erről egy vehemens vitában, és ugyanezt mondta. De ez miért nem nyilvános? A nyilvánosság lehetősége az, amit nem használtok ki. Egy Facebook live, egy tévécsatorna, egy internetes csatorna, egy rádiócsatorna – nagyon sok lehetőség van felállítani a kamerákat, meghívni azokat az újságírókat, hogy négy, öt, tíz színházvezető elmondja, közösen mit gondolnak. Ha ez megtörténik, együtt sokkal érvényesebben tudják elmondani, hogy ha taovisszaélési problémák vannak, nem a taót kell elvenni, hanem fel kell állítani egy bizottságot, ami kivizsgálja a visszaéléseket. Ezzel szemben mindenki óvatosan billeg, és arra vár, hogy a fejünk fölött megtörténik a dolog.

Veiszer Alinda: Érdekes, amit mondasz, mert itt van az Akadémia ügye, és az akadémikusok egy radikális formáját választották a tiltakozásnak? ellenállásnak? szolidaritásnak?, nem tudom, mi a megfelelő szó rá, de érdekes lenne leültetni a budapesti színházigazgatókat, és megkérdezni, hogy nem így kellett volna-e, mert vannak helyzetek, amikor politizálni kell. Izgalmas kérdés, mert lehet, hogy nincs igazunk, és egy társulat vezetésébe nem fér bele, mert ők felelősek azokért az emberekért. Lehet, hogy vannak olyan pillanatok, amikor ebből ki kell lépni, és lehet, hogy ebből sose szabad kilépni.

Molnár Áron: Egyszerűen nincs már tovább idő, hogy érleljük magunkban a véleményünket. Nem Adélt ekézem, és nem tudom, csak gondolom, milyen nehéz egy társulatot vezetni. Három interjú óta mondom, álljanak össze a színházi vezetők, legyen egy platform, ahol elmondják, ezek a kérdések, problémák foglalkoztatnak bennünket. A létbizonytalanság senkinek nem jó, se társulatnak, se függetlennek. És még valami. Ha a taopénzeket megkapják, mert elképzelhető, hogy a kőszínházak megkapják, vajon a függetlenek megkapják? Mert ha nem kapják meg, ki fog értük kiállni? Akik eddig nem álltak ki saját magukért? Ezek óriási kérdések, és ha most nincs egy óriási közös kiállás ezekért a témákért, senki nem fogja megvédeni a független társulatokat, és brutális leaprózódás lesz.

Veiszer Alinda: Élesben látjuk a vehemens attitűdöt, a forradalmárt, és egy másik szempontot, az igazgatóit. Pali, nem szólaltál meg ebben a vitában.

Göttinger Pál: Szívesen megszólalok, mert véleményem is van. A társulat versus nem társulat vitánál legföljebb annyit tudok lábjegyzetelni, hogy én egy meggyőződéses demokrata vagyok, és ennek az is az ára, hogy eldöntöm, milyen diskurzusokban veszek részt, és milyenekben nem, miben tekintem magam elég felkészültnek, és miben nem. Egyáltalán nem hiszem azt, hogy a demokráciának az lenne a szelleme, hogy hallatom a hangom, ugyanis szabad vagyok így gondolni, és egyszerűen a tetteimmel vagy más döntéseimmel veszek részt ezekben az ügyekben.

A taoügyről is van véleményem, de leginkább azért nem szívesen fogalmazom meg explicite, mert tudtommal nincs vége, egyáltalán nem tudjuk, hova tart. Nem olvastam sehol arról, hogy az egyeztetéssorozatnak – amelynek a létéről nagyon is tudok, november óta nem volt nap, hogy ne telefonáltam volna valakivel erről fél-egy órát – vége van. Nem tudjuk, mi fog történni. Az, hogy ez a függetlenek sárba tiprásával járna, egy vélemény, aminek momentán még nincsen adata.

Veiszer Alinda: Momentán az ellenkezőjének sincs.

Göttinger Pál: Ez így van, tehát egyelőre csak nem tudunk semmit. Abban biztos vagyok, hogy az elintézésmódja példátlanul cinikus, ennek hangot is adtam, ahol csak lehetett.

Veiszer Alinda: Politikailag cinikus?

Göttinger Pál: A lebonyolításmódja cinikus. A menetből lövéssel „jó lesz az, eddig is megoldottátok, ezután is meg fogjátok oldani” jellegű dolog. Ugyanakkor nem tudom, mi akar lenni ez az egész, ezért nem szívesen csapok oda.

Veiszer Alinda: Hadd kérdezzek valamit. Az, hogy ti tudtok ezekről az egyeztetésekről, felelősség-e a közönséggel, a társadalommal szemben, hogy ők is tudjanak arról, hogy kiálltok, vagy ez nem fontos?

Kováts Adél: Azért ne felejtsük el, hogy a szakmai oldalról voltak próbálkozások az egyeztetésre, kerültek kidolgozásra javaslatok a tao megreformálására, aztán egyik pillanatról a másikra eltörölték a taót, és hirtelen arról lett szó, mi lesz helyette. Ebben vannak olyan pontok, amelyek teljesen átláthatók, és vannak, amelyek képlékenyek. Erről plénum előtt beszélni…

Egyetlen, nagyon sarkos dolog van: az eddigi demokratikus rendszert egy központi rendszer váltja fel. Ez ellen lehetett volna a szakmának egyértelműen állást foglalni azzal, hogy kérjük szépen a demokratikus rendszer megtartását. Ez általános szakmai vélemény. De ha egy ilyen kormányzati döntés megszületett, az ellen nincs mit tenni. Egy kormányt megválasztott egy ország, ők vezetik, ez az ő felelősségük. Mi csinálhatunk bármit… Érthető, amit mondok?

Molnár Áron: Az otthonápolás tekintetében a kormányzat álláspontja változatlan, ezért ne írjunk nyílt levelet, ne menjünk ki tüntetni, ne beszéljünk róla minden fórumon, ne harcoljunk, ne legyenek civil szervezetek, amelyek küzdenek értük? A presszió következtében sikerült megemelni százezer forintra az otthonápolás díját, amiből egyébként kihagyták az autistákat. Most akkor ne menjünk tovább? Azoknak a dolgoknak, amikről ti beszéltek, nyilvánosnak kellene lenni. Azért fontos, hogy nyilvános legyen, hogy tudjunk róla, hogy probléma van. És ami nagyon fontos, és ez már a noÁr szellemisége: mi a megoldás? Mert van megoldás. Egy szakmai grémium felállítása, amely kivizsgálja a visszaéléseket, és azokat bünteti, akik visszaéltek.

Veiszer Alinda: Ennek tegyünk pontot a végére, mert nem a taóról szólt a kérdés, hanem a politikai szerepvállalásról, ami társulati kérdés is lehet.

(A beszélgetés e pontján Molnár Áronnak távoznia kellett, mert aznap este előadása volt.)

Göttinger Pál: Eléggé elítélhető módon én az autonóm művészegyéniségben hiszek. Soha nem akadályoznám egy színész szerepvállalását a színházamban.

Kováts Adél: Én sem mondtam.

Göttinger Pál: Mint ahogy én sem tűrném, ha engem akadályoznának. Felmondanék, ha egy igazgató rám kényszerítené, mit nem mondhatok, mert ezért elsősorban én magam vagyok felelős. Ugyanakkor csak látszólag vagyok döntési helyzetben, valójában nem vagyok úgy munkáltató a színházamban, mint Adél a Radnótiban, tehát tanácsadói szerepem van, és a szereposztások kialakításában veszek részt. A pályák kialakításában van hatásom, de az egzisztenciákkal kapcsolatban nincs. Azok a mondatok, amiket Áron erősen mond, rezonálnak, gondolok róluk valamit, sőt egyetértés is van bennem, de addig, amíg nem felelős, valóságos döntési helyzetben levő embertől hallom őket, nagyon nehéz a végére járnom, hogy nekem mi a teendőm. Amikor kiállok azzal, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, egyben hülye is vagyok, hiszen már megcsinálták. Mindezt csak a magam nevében tudom elképzelni. Amikor Áront hallgatom a tüntetésen, ahol azért kiabál, mert nem működik a hangosítás – ez nemrég volt a Moszkva téren –, akkor én állok ott és nem a színház. Ez valószínűleg támadási felület a színház felé, de ez inkább kommunikációs, mint elvi ügy. Aki be akarja sarazni a színházat, az be tudja.

Kováts Adél: Nekünk van egy lehetőségünk, hogy az előadásainkon keresztül üzenjünk, képviseljünk ügyeket. Ettől függetlenül fontos morális vagy közügyekben érdemes és kell megszólalni. Ezt én ritkán teszem, mert az én esetemben intézményvezetőként a megnyilvánulást nehéz elválasztani az intézménytől. Nem tartom szerencsésnek azt sem, ha egy színész arcához ilyen dolog kötődik. A hitelesség fontos.

Veiszer Alinda: Innentől megint egy másik beszélgetés indul, hogy kinek mi a hitelesség. Nekem azért volt érdekes a beszélgetés vége, akármennyire is vehemens volt, mert különböző álláspontokat mutatott meg: ki vehemensebb, ki visszafogottabb, és ki miért teszi ezt. Egy politikai példán keresztül sikerült bemutatni, ki mit miért tehet és tesz, ami igenis kapcsolódik a társulati léthez.

Göttinger Pál: A társulatnál van egy demokratikus gondolat, még akkor is, ha az teljesen evidens, amit közhelyként pufogtatnak, hogy a színház nem demokratikus intézmény, mert a rendező és a társulatvezető személyisége áthatja a helyet. De mégis, magában az eszmében van valami, hogy mi szövetkeztünk valamire, és azért választottuk azt az igazgatót, vezetőt, mert közösen hiszünk valamiben. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy ez a gondolat vagy összeáll, vagy nem. Ebben az értelemben mondom azt mint meggyőződéses demokrata, hogy az én demokráciafelfogásomban – az Áronéval szemben – soha, soha nem jutna eszembe, hogy megmondjam, másnak hogyan kellene csinálni. „Neki az a kötelessége, hogy” kezdetű mondatot én nyilvánosan biztosan nem fogok soha kimondani. Ilyeneket én csak magamra mondok, de azt is inkább csinálom.

Lejegyezte: Papp Tímea