EGYSZER CSAK OTT TALÁLTAM MAGAM A ZENEKARI ÁROKBAN

A tárgymutatóban: , , , ,
Beszélgetés Dinyés Dániellel

Nemrég szerződött első karmesternek a Budapesti Operettszínházba, s mi most zenéről, zeneszerzésről, az oda vezető útról és sok minden másról kérdeztük Dinyés Dánielt. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Zeneszerző szakon végezted a Zeneakadémiát. Ezt a pályát képzelted akkor magadnak?

Dinyés Dániel: Ha a karmesterségre szeretnél rákérdezni, akkor a válaszom: nem. Ha a zeneszerzésre, az egy kicsit bonyolultabb választ igényel: a Zeneakadémia végére kialakult a fejemben egy kép az én pálya befutási lehetőségemről zeneszerzőként, és nagy eltérés nincs a mostani életem és az akkori elképzelés között. És ez most jelentsen jót és rosszat egyaránt. A vágyam, hogy zeneszerző legyek, az örök jelen idejű, az, hogy ezzel karriert is szeretnék befutni az életem alatt, az mára irreleváns lett. Mostanra a hangokkal maradt meg a napi kapcsolatom, nem a pályával. A zeneszerzői munka nekem a zenéhez való alkotó viszonyt jelenti. A zenét nem úgy képzelem, mint egy létrehozandó valamit, hanem azt gondolom, hogy a zene van és létezik, a kérdés csak az, hogy én mennyire tudom elkülöníteni más zajoktól. Hogyan tudok magamban annyira csöndben lenni, fókuszálni, koncentrálni, hogy meghalljam azokat a hangokat, amikre szükségem van.

R: Ehhez nyilván kell képesség, mert más nem hallja ezeket a hangokat.

DD: Mindenki másra koncentrál. Van Debussynek egy csodálatos mondata, amikor azt kérdezték tőle, hogyan komponál: „Veszem az összes hangot, kiválasztom, ami nekem kell és szélnek eresztem a többit!” Valami ilyesmit gondolok én is. Hogy ki mit hall, hogyan és mikor, nagyban függ attól, hogy jóban van-e magával, képes-e nap mint nap birkózni az énjével. Az alkotói tevékenységhez ez feltétlenül szükséges. A zenéhez az embernek önmagával kell jóban lenni, a karrierhez az összes többi emberrel. Ez utóbbi nekem elég karcosan megy, hogy finoman utaljak az összes elrontott beszélgetésre, helyzetre a pályámon…

A Zeneakadémián kezdtem felismerni ezt, ugyanis akkor volt egy szép mélymenet az életemben, úgy tűnt, mintha elfelejtettem volna komponálni, fogalmam sem lenne erről az egészről. Az akkori képzés nem volt ember-specifikus, hanem elgondolta azt, hogyan kell valakit megtanítani komponálni, és akkor is azt csinálta, ha ez a tanítványon nem segített. Ez egy alig húszéves emberre, mint aki én voltam, olyan súlyokat rakhat, amivel egyáltalán nem tud mit kezdeni. Nehéz időszak volt, érdekes módon az rántott ki belőle, hogy éppen akkortájt költöztem el otthonról, és az édesapám a kezembe adott egy rakás kottát, „ezek a szerzeményeid, őrzöm gyerekkorod óta, mostantól őrizd te” - mondta. Végignéztem és kielemeztem őket magamban, és napnál világosabban látszott, hogy mit is kell csinálnom, hogy zeneszerzővé válhassak. Ez persze hosszú folyamat volt és az önismeret első szörnyűségesnek tűnő leckéit is ekkor tanultam meg. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a zenetörténetben a nagy alkotók a XX. század közepéig – soha nem csak zeneszerzők voltak. Zenészek is, a hangszeres zenét magas szinten művelték. Az akadémián viszont minden steril volt, többször mondták nekem, hogy te csak menj haza, és komponálj otthon, az a dolgod. Az volt az elképzelés, hogy a zenét elég csak zongora mellett elemezni, játszani nem kell. Mindazt, amit tanultunk (nem mellesleg nagyon fontos dolgokat) elméletből, azt nem ültettük át gyakorlatba. Csak sűrű rosszallás mellett mehettem el zongorán koncertet adni, operát betanítani, színházazni. Nagyon elmélet szakosok voltunk, az élet nem nagyon szüremkedett be.

Van egy generáció, az Új Zenei Stúdiósok – Jeney, Vidovszky generációja, akik elképzeltek valamit arról ifjúságukban (a hatvanas-hetvenes években), hogy a zeneszerzőnek mi a dolga az akkori világban, amit aztán a saját életükben megpróbáltak megvalósítani. Így teljesen mást csináltak, mint azt a tanáraik elvárták tőlük. Aztán professzorok lettek, és a saját fiatalkori válaszaikat, elvárásaikat próbálták meg tovább adni, de ugyanabban az oktatási rendszerben, ami ellen annak idején küzdöttek. Csak közben, az oktatási rendszer működési elve okán, ezzel újabb doktrínákat hoztak létre, még ha másfajtákat is. Az egykor „rebellis” gondolataik váltak kötelező érvényű kánonná, és csak úgy lehettél szabad alkotó az akadémián, ha az adott kereten belül maradtál. A struktúra lebontása helyett ugyanabba a struktúrába igyekezték belegyömöszölni a saját gondolataikat. Természetesen párhuzamosan futott Jeney Zoltánék mellett egy másik iskola az akadémián, ami leginkább Orbán Györgyhöz volt köthető, de a két iskola között nem igazán volt átjárás, és ez már akkor is nagyon feszélyezett. Mivel a zeneszerzői kérdéseimmel nem vergődtem zöld ágra az adott struktúrában, így aztán elkezdtem lefordulni a rendszerről és ráfordulni az elmúlt idők zsenijeire, hátha ott találok válaszokat. Ehhez rengeteg munkát kell elvégezni egyedül, kutatni, elemezni, szétszedni a darabokat, rengeteget hangszereltem újra, ez a legjobb mód mindent az utolsó szögig megismerni a zenében. Pszichikailag meg odáig kell feltornáznod magad, hogy le merj ülni egy korszakalkotó zsenivel négyszemközt és merj kérdéseket feltenni neki és kutatni az ő darabjában az engedélye nélkül. Ebben hatalmas segítségem volt Kondor Ádám, aki megmutatta ezt a fajta utat és az elemzésnek ezt a mélységét. 

R: Kanyarodjunk vissza a legelső kérdéshez…

DD: …hogy én mit gondoltam arról, fogok-e majd operát írni, szimfonikus darabokat komponálni, etcetera. Nem hogy nem felejtődtek el, sőt tettem is sokat ezekért, csak a magam egyéni útján. Képtelen voltam rendesen kapcsolatokat építeni, kiválasztani valami rést, amin valamerre eljutok, sokszor gyávaságból, félelemből, sokszor a túlzott önbizalmam okán. És ha ez nem megy, akkor hosszútávfutásra kell fölkészülni. Ha ezt mind felismeri és elfogadja az ember magáról, akkor onnantól kezdve mindegy, hogy színházban dolgozom, operaprodukciókat csinálok, operetteket vezénylek, dalkoncerteket, kamarakoncerteket kísérek zongorán, mert onnantól kezdve csak a zenével foglalkozom, hiszen az a cél, nem pedig a pálya. Mindig van választási lehetőség az életében, én ezt választottam. Bizonyos dolgokat nem voltam hajlandó megcsinálni, bizonyos dolgokat nem mertem megcsinálni, így csak az az út van, amin megyek. Ambiciózus vágyaim persze vannak, nagyon sokat el is értem ezek közül, és még sok van, ami elérendő, ezen a hosszútávfutó módon. Mindebből sommásan persze az következik, hogy kiírtam magam a kortárs zenei életből, mielőtt belekerültem volna. De döntésem egyik lényege volt, hogy inkább legyen így, mint hogy be kelljen állnom egy szekértáborba.

R: Színházban is vannak szekértáborok. Most a formanyelvre gondolok, nem a politikai megosztottságra.

DD: Persze, csak amíg nem csináltam színházi zeneszerzést, addig nem tudtam, hogy valójában mi a zeneszerzői szakma. Mert ugye mi tanultunk mindenféle struktúrákat, technikákat, de amikor bemész egy színházba és azt mondja a rendező, hogy kellene ide 34 másodperc, ami átköti azt, hogy ez a szereplő sír, a másik meg nevetni fog, akkor azt úgy kell megcsinálni, hogy közben engem is érdekeljen az a 34 másodperc. Mindeközben önmagam is kéne maradjak, nem feltétlenül stílusban, hanem gondolkodásilag.

R: Mennyire alkalmazott zene ez, nem rombolja a zeneszerzői létet?

DD: Alapvetően nem. Ha végignézzük a zenetörténetet, akkor alkalmazott zene az összes tánczene, színházi kísérőzene, balettzene, sőt: ha az operákat végiggondoljuk, az operaírás csak mostanában lett ilyen misztikus tevékenység, az 1800-as évek végéig rendes gyári meló volt. Közönségigények mellett ki kellett szolgálni színházi és főleg énekesi igényeket. Wagner az első madár, aki ezt nem volt hajlandó kiszolgálni, bár pályája elején nagyon szerette volna ő is. Nem tudom mennyire köztudott, de ha Mozart operát írt, kért egy szövegkönyvet, megírta „vakon” a recitativókat, majd magához kérette az összes énekest, megnézte, kinek milyen hangja van, meghallgatta mindenkinek az igényét, majd rájuk írta az áriákat és jeleneteket.

R: Amikor a Radnóti Színház számára megírtad a Spam operettet, akkor te is ezt csináltad?

DD: Persze, vakban én már soha nem írok, nekem ez az egyetlen járható út, mindegy, hogy énekes vagy hangszeres műfaj. Ha a zenész, énekes, színész érzi, hogy rá van írva a darab, lehetősége van arra, hogy azt mutassa meg, amit ő tud, kedvvel és jól fogja csinálni, amit pontosan érzékel majd a közönség is.

R: Akkor mi lesz a zeneszerzői romantikával?

DD: Soha nem csinálok olyat, hogy a saját érzelmeim otthoni kivetülését hangokba öntöm. Ez persze inkább az én szégyenlősségem, és vannak olyan zeneszerzők, akiknek ez kifejezetten jól áll. És lehet, hogy nekik a hajuk is lobog romantikusan a komponálás közben, de sajnos ők sem tudják a zeneszerzés kulimunka részét megúszni, az asztalnál gubbasztást és körmölést, ami leginkább egy irodai munkához hasonlít. Az szuper, ha a zene utána romantikus és lobogóhajú lesz, de az első fázis mindenképpen a kulimunka, lemegy az ember a hangbányába és fejt.

R: Van egy nagy sikerű komolyzenei beavató színház, amit Göttinger Pállal csináltok. Az elmúlt évben a Così fan tutte a Katona József Színházból jutott el az Ördögkatlanba. Zenei ismeretterjesztésről beszélünk?

DD: A külvilág számára igen, de számomra ez például egy másik aspektusa annak, amiről azt gondolom, zeneszerzői hozzáállás a zenéhez. Semmi más nem történik, mint az, hogy megmutatom az embereknek, mi Mozart kommentje például Da Pontéhez. Hogy a mozarti zene nem csak azt szolgálja, hogy szép legyen, hanem lényegesen több indoka van ennél Mozartnak leírni egy hangot vagy akkordot. Ez nem más, mint az a fajta zeneszerzői megközelítés, ami számomra az ideális. Darabjaira szedem az egészet, hogy legalább sejtsem, Mozart mit csinált. Az ember találkozik egy zsenivel, megpróbálja megérteni a gondolkodását. Ez ugyanaz, amit az előbb taglaltam, csak mindez nyilvános, így mások is kicsit betekinthetnek abba a kutató, kereső munkába, amit otthon egyedül végzek nap, mint nap. És számomra a legmeglepőbb, hogy erre milyen felvevő készség van az emberektől és mekkora számban.

R: Most van egy váltás az életedben: a Budapesti Operettszínházba szerződtél.

DD: Az Operettszínház számomra egy óriási kihívás. Én már végigjártam különféle színházakban, amit végig kellett járni, és az évek alatt egyszer csak ott találtam magamat a zenekari árokban a zenekar előtt. Az hamar kiderült, hogy nagyon élvezem az „árki” létet, sőt sokszor szabadabb vagyok ott, mint koncert karmesterként. Ennek fontos oka a zenei habitusom, hogy imádok kísérve kamarázni. Ez nyilván emberi habitus is részemről, de valahogy akkor éltem át idáig a legnagyobb csodákat zenélés közben, ha kamaráztam, nem pedig szólóztam. És az Operettszínházban annyiféle feladat van ebből a szempontból is, hogy csak győzzem! Számomra fontos karmesterek kezdik avval a visszaemlékezéseiket, hogy ha meg akarsz tanulni nagyon jól vezényelni, menj operettet dirigálni néhány évig, mert ott minden megtörténik, ami egy karmesterrel megtörténhet. Ráadásul ez a fajta nagyüzem, az irdatlan mennyiségű előadással nagyon érdekel. Nagyon érdekel, hogy hogyan tart össze ennyire hatékonyan egy ekkora intézményt zeneileg a zeneigazgató, ugyanis a saját zeneigazgatásaim a Bárkán és Kaposváron nem voltak túl rózsásak. Azt tapasztaltam, minél inkább zeneigazgató az ember, annál kevesebb köze van a zenéhez. Ha eszembe jut, hogy zeneigazgatóként egy fa ültetésével kellett foglalkoznom a Bárkán, mert egy nyári szabadtéri koncertnél zavarta a színpadot, kiszedték, de nekem kellett helyreállítanom – hiszen az én zenekarom játszott a színpadon (?!?!) – így amikor különböző kertészetekbe jártam, fákat nézegettem és azt szerveztem, hogy azt hogyan fogják beültetni és milyen föld kerülhet a VIII. kerületi közigazgatás területére, akkor tényleg elgondolkoztam, hogy kell-e nekem ez a zeneigazgatás…

Most tanulni akarok, előadásokat csinálni, minél több tapasztalatot magamra szedni. Hogyan lehet például egy zenekart ekkora előadásszám mellett jól karban tartani? Ráadásul az operettszínháznak elképesztő közönségtábora van, meg őrületes turnémennyisége, amit végig csinálnak, és rengeteg az impulzus, ami új irányt adhat egy – egy előadásnak vagy művésznek. Ezeket mind szeretném kiismerni. Első karmester vagyok, ami azt jelenti, hogy a repertoárt kívülről kell tudnom, bármikor ugrani bármibe, zenekart betanítani és nyilván sok kiegészítő meló. Már csinálom a Csárdáskirálynőt, a Lady Budapestet, lesz a Víg özvegy és hamarosan ugranom kell a Marica grófnőbe és nyáron Sevillai borbélyt csinálunk Szentendrén. Soha rosszabb kezdő évet egy friss első karmesternek!
Most dolgozunk egy Frida Kahlo életével, művészetével foglalkozó darabon, aminek március 3-án lesz a bemutatója. Ez a Duda Éva Társulat és a Budapesti Operettszínház közös produkciója, aminek én írom a zenéjét, Hegyi György a jeleneteket és a dalszövegeket és Duda Éva rendezi. Karczis Gábor elképesztő látványvilágot talált ki hozzá, így aztán a képzőművészet, irodalom, zene, tánc és prózai színház olyan találkozását próbáljuk létrehozni, amire igazán illik a wagneri Gesamtkunstwerk meghatározás. Már javában zajlanak a próbák, és úgy tűnik, létre tudunk hozni valami újat, mind műfajilag, mind mondanivalóilag. És persze a színházi életem mellett létezik egy komolyzenei életem is – előadói és alkotói értelemben is – és egy csodálatos feleségem, akit a közös életben és néha a színpadon is kísérni kell. Szóval vannak feladatok. 

Szerző: Vlasics Sarolta

Lady Macbeth még ráér… – beszélgetés Kosik Anita színművésznővel

A tárgymutatóban: ,
A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.

Ezúttal Kosik Anita színművésznőt, akinek a színház játszótér és munkahely, sőt, nemzeti kincs. Vallja, hogy a zene az kell, példaképként tekint Kerekes Évára és Hugira, azaz Horváth Margitra. Beszélgettünk szerepálomról, dekorációs befőttes üvegekről és önbizalomról is.

Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Kosik Anita!

Yoda sapkában, irhakabátban, mosolyogva érkezik az interjú helyszínére, a Luther Teaházba, hátán hatalmas táska. Szereti, sok minden elfér benne… 

Kifelé magabiztos, dinamikus, temperamentumos, szókimondó – belül kedves, érzékeny, bizonytalan, kétkedő. Bennem ez a kép rajzolódott ki rólad, noha ez csak a második találkozásunk.

Húúú, ez nagyon betalált. De honnan tudod?

Megérzés, sasszem... Úgy gondolom, vezérfonalként csupán egy-egy szót, kifejezést mondok, s te felelsz, ami eszedbe jut.

Amikor gyerekekhez megyünk az előadásokról beszélgetni, akkor csinálunk ilyet az óra elején, asszociáltassál csak nyugodtan.

Önbizalom.

Ha erős a mondandód, ha elég motivált vagy, hogy valamit közölj másokkal, akkor az önbizalom illetve annak hiánya másodlagos kérdéssé válik. Fontos a mindennapokban, hogy az adott pillanatban meg tudok-e szólalni, és meghallanak-e, ha megszólalok. Ha van önbizalom, türelem is akad.

És a színpadi önbizalom?

Az fejlődik, abszolút fejlődik. Bár nem látom magam teljesen kívülről, de azon tudom lemérni, hányadán állok vele: a próbán hogy érzem magam; mennyire frusztrál a sikertelenség vagy egy kudarcos megmozdulás. Volt, hogy konkrétan azt éreztem, nem tudom felemelni az asztalt, pedig erős gyerek vagyok. Olyan erősen kételkedtem magamban – olyan szorítóan, összeroppantósan -, hogy megbénult a testem. Mostanában sokkal inkább elfogadom, ha időnként bénázok. Szóval türelmesebb lettem… valamennyivel. Ez oda-vissza működik ezek szerint.

Úgy tudom, az Énekes madár fordulópontot jelentett a színész-életedben. Idézek egy kritikából: „Kosik Anita Magdója sem sokdimenziós szereplő, őszinte és erős akaratú… világosan mutatja a figura meg-megijedéseit és a szó jó értelemben vett egyszerű egyenességét, nagy dicséretet a közben elénekelt dalok miatt érdemel.”

Még hogy nem sokdimenziós! Emlékszem erre a kritikára, és nem értek vele egyet. Magdó egy jobb sorsra érdemes lány, a fiatalságban van erő és perspektíva. Ügyes, a szó székely értelmében és hű, mert még nem csalták meg. Szeret egy fiút, Mókát, és nem fog cicázni némiképp hatalmasabbakkal, sőt, senkivel, csak azért, hogy előnyhöz jusson. Ez nem egyszerűség – bár annak is mondhatjuk – inkább a fiatalság tisztánlátása. Nevezhetjük szemellenzősségnek, dimenziócsökkentésnek is, ha nagyon akarjuk. Az én szememben és szívemben egy ígéretes lány lesz mindig, akinek derékba törik a sorsát. Na, onnantól nincs sok dimenzió!

Valóban nagyon szerettem ezt a szerepet, megküzdöttünk vele. Érte. Élénken él bennem az az este, amikor a büfében magamból kikelve, bőgve süvöltöttem, hogy hol van az a tizenhét éves lány, aki a madarakkal beszélt és hitt az emberekben? A zeneszerző és a rendező csak álltak és néztek. Totál ki voltam készülve, amiért nem sikerül előcibálni magamból, pedig tudtam, hogy én vagyok a Gondos Magdó. Tudtam, éreztem, ezért bosszantott annyira, hogy nem sikerül. Akkor kiordibáltam magamból, másnap már jobban ment. Szembe kellett néznem a saját akkori helyzetemmel és a szereptől újratanulni valamit, amiről már azt hittem, hogy elfelejtettem.

Igen. Énekelni amúgy nagyon szeretek.

A zene a következő hívószó.

Hát igen, az kell. (nevet) Az nagyon jó dolog! Ennyit tudok erről mondani. Szerintem ami nem zene, az nem is létezik. Minden rezeg, ez az asztal is, az atomjai – szóval ez is zene.

A zene tényleg kell, szerintem is. Hogyan keveredtél közelebb hozzá? Hirtelen ötlet volt?

Nálam minden fontos dolog hirtelen ötletből születik. Alapvetően borzalmasan tépelődő vagyok, mindent száz oldalról vizsgálok meg, ami bizonyos szempontból hasznos, mert nehezebben utálok meg például egy embert (nevet), ha mocsok volt is, rögtön azt vizsgálom, hogy miért? Viszont bizonyos döntésekben szörnyű akadályozó erő ez a sziszifuszi töketlenség, olyankor elegem lesz magamból, és csinálok valami teljesen mást. Biosz-fizika-kémiára jártam, madarász akartam lenni, mert belezúgtam (mondja a nevét)…-ba – ezt természetesen nem írhatod le! 15 éves voltam, nem is csináltunk semmit, csak cukik voltunk. Forrasztani is egy pasi miatt tanultam meg. Szóval a gimiben apukám nekem adta a gitárját, egy 12 húros román akusztikus gitárt. Te jó ég, apám is pasi!

Kicsi koromban rettenet jól tanultam, én voltam a világ legjobb tanulója, ami őrültség, nem szabad elkövetni, hiba. Persze nem tanulni hiba, mert most is szeretek tanulni, mindig tanulok. A pszichológia meg a biosz rettentően érdekel még most is, az angolt is karban tartom, amennyire tudom, de el kellene kezdeni rendesen spanyolul is. Vagy a franciát folytatni.

Ezzel párhuzamosan nem voltak barátaim. Nagyon beteges kisgyerek voltam, ezért iszonyatosan vigyáztak rám. Nehezen fogantam meg, meg kellett értem küzdeni, és szerintem ezért is nagyon óvtak, a tenyerükön hordoztak, pedig nem voltunk gazdagok. Apukám ízzé-porrá dolgozta magát, az anyukám meg túlóvott. Nem tudtam, hogy kell emberekkel lenni, hogy kell összedugni a fejünket egy probléma miatt, általában megoldottam magam, vagy valaki más nélkülem. Így ment évekig, nyertem versenyeket, matekversenyt is. Aztán bekerültem a Szent Lászlóba, és elhatároztam, hogy megfogom apám gitárját és megtanulok vagy tíz akkordot – elég az. Ordítottam torkom szakadtából az aulában, azt gondoltam, teljesen jól csinálom. Kökény Pali barátom világított rá, hogy elérkezett az idő az értékrendem felülvizsgálatára. Matekból meghúztak. Mindegy, mert elértem, hogy körém gyűljenek az emberek, ez pedig nagyon tetszett. Persze egymás köré gyűltünk, de ez akkor nem tűnt fel.

Vannak döntéseim, amiket hosszú életszakaszok előznek meg. Érettségi után elkezdtem komolyabban zenélni, teljesen hülyének néztek a szüleim, de rám hagyták. Jazz-rock ének szakon végeztem Kőbányán, közben pici gyerekeket tanítottam angolra Helen Doron módszerrel, ami egyébként szuper és mindenkinek csak ajánlani tudom. Később azt éreztem, ugyanennyi energiával 600-800 embert simán el tudnék szórakoztatni (nevet), persze ez így nem fogalmazódott meg bennem. Beszélgettünk erről az én legjobb pajtásommal, Juhász Misivel, aki kitalálta, hogy menjünk el a Színművészetire felvételizni. Azt sem tudtam mi a monológ, a jelenet, hogy kell próbálni, minek próbálunk egyáltalán. És akkor felvett az Eszter (Novák Eszter rendező, a Színművészeti tanára), én meg vagy két évig azt sem tudtam, mi van.

De Eszter tudta.

Ő tudta. Szörnyű alak… (kedves, elérzékenyült mosoly)

Színház.

A színház… Azon túl, hogy játszótér és munkahely, szenvedéseim színtere, fejlődési lehetőség. Nagyon sok minden. Nemzeti kincs. Most keresem a szavakat, mert sorrendben akartam mondani. Vagyis valami rendet vágni, mert egyszerre jutott eszembe minden. Az ideális színház sűrített élettér. Maga a tér, a színpad, az idő és a létezés is sűrített. Igen, sűrített élettér, ez a színház.

Voltam Görögországban Aszklépiosz szentélyében, ahol a színház a gyógyulás színtere, olyan szép az a hely, hogy nem hiszi el az ember. Ott a stadion, ahol az emberek futnak; tele van templommal, ahol az emberek imádkoznak és terveket szőnek; és ott van a színház. Azért van ott, hogy az emberek meggyógyuljanak, és tovább lépjenek, mert látják magukat, vagy valaki mást, akihez hasonlítanak, így nincsenek egyedül. Színházcsinálóknak is ugyanolyan, vagy hasonló élmény kell, hogy legyen, mint a nézőknek. Amit kimondok, az a te gondolatod, és fordítva. Ideális esetben, ha katarzis élményt tudunk elérni, akkor mi színészek gyógyítunk, tehát orvosok vagyunk. Hosszú ideig kacérkodtam a gondolattal, hogy pszichológus legyek.

Nyíregyházán sokszor találkozom azzal a véleménnyel, hogy miért nem csinálunk még több mókás, kacagtató darabot, amiért én személy szerint a fejem verném a falba, mert azt jelenti, hogy erre van igény, de hát ki tudja. Lehet, nem beszéltem elég emberrel.

Olvastam olyan véleményt, hogy a Boeing, Boeing típusú darabokat kellene itt is játszani, mert sok-sok nézőnek tele a hócipője a Ladányi-féle koreográfiákkal, s a drámákkal…

Ez egy összetett probléma, a média, pontosabban a televízió problémája.

Ez kell az embereknek – azt mondják.

Kik mondják? (dühös) Ez hazugság, jóindulattal csúsztatás. A Boeing, Boeing-et nem is láttam, a jelenségről beszélek. Ez is kell, az is, főleg vidéken, ahol egy színház szolgál ki minden igényt. Nekünk is fontos, hogy ne csak egyfélét játsszunk. Jó, nekem fontos, nem beszélhetek más nevében. 

Színész-lét.

Mi érdekel ebből?

A szerepalkotás, az, hogy mennyire könnyű vagy nehéz felépíteni a figurát?

Nincs olyan, hogy „a figura”, emberek vannak. Meg kell velük barátkozni. Ha nem szeretem, akit játszom, hogy képviseljem az igazát? Minél jobban ismerek valakit, annál jobban szeretem. Pszichopatával még nem találkoztam, ott valószínűleg ez nem működne. Ahogy az embereknél is, a szerepeknél is vannak, akik könnyebben adják magukat, mint mások. Ha szerencsém van, a nehéz esetek tehetséges állapotban találnak. És hát rájöttem, hogy nem kell mindenbe belehalni, néha elég csak úgy lenni, attól az még nem lesz hazugság. Maximalista vagyok, amikor meg nem, akkor lusta. Középút nincs. Utóbbi esetben kifejezetten utálom magam. Mindenesetre igyekszem jókedvre gyúrni, eddigi tapasztalataim szerint jobban működöm úgy. Unatkozni elvből nem szoktam.

Szeretek utánajárni a dolgoknak. A Castel Felice-t próbáljuk, március negyedikén lesz a bemutató. a Szépséget játszom. Ez a neve. Információt gyűjtök róla, aztán tapogatózom. Megvizsgálom, mit mondanak róla, hogyan viselkednek vele mások, elemzem, amit ő mond. Persze nem egyedül. Ez az egész nem jó egyedül! Most lerajzoltam a díszlet alaprajzát, mert tetszik, és piktogramokat rendeltem a szereplőkhöz az első benyomásaim alapján. Ha tudnék rendesen rajzolni, tuti képregényt csinálnék a példányból!

Hát igen, a rendező… Jaj, de nem mindegy! Imponálnia kell, hogy én is vágyjam az elismerésére. Ennek hiányában magamra maradok, ami nem feltétlen tragédia, csak épp hiszek abban, hogy ketten együtt többek vagyunk, mint két egyén összessége. Ez persze exponenciálisan nő a bevont személyek számával. Egy igazán jó előadástól leszakad a mennyezet.

Meg hát kémiafüggő is a dolog. Ha partnereddel nincs meg a kémia, akkor aztán a fejed tetejére állhatsz! Olyankor fal van. Volt már erre példa, és annyira elanyátlanodtam, hogy még csak el se küldtem a partnerem a fenébe: szedd már össze magad, édes drága barátom, hogy képzeled, valami viszonyt ki kell alakítani, mert ez egy szakma, és teszek arra, hogy mit gondolsz, mit érzel, érezz mást! Be lehet trenírozni, hogy az ember azt érezze, amit akar. Nem tehetek úgy, mintha ezt nem tudnám. Nagy lecke volt.

Szóval tegyük fel, hogy ha akarom, jókedvem van, vagy nyomott vagyok, kekec, buja, félénk, naiv, gyilkos, vagy bármi más, amire szükség van. A szerep mögött, az ő nevében dolgozom, a lehető legteljesebben együtt érzek vele. Ez is érdekes önismereti szempontból. Hol a határ köztem és a szerep között? Ha nincs, akkor hol a határ köztem és bármelyik másik ember között? Ezért is jó a színészet, mert nem tudok, és nem is akarok kibújni ezen kérdések alól, jó esetben megtapasztalom ezeket a dolgokat. Tapasztalati úton is meg lehet érteni valamit, nem csak logikával. Nem szeretek úgy próbálni, hogy nem teszem bele azt, amit arra a napra adott a jóisten.

Anno Zsótér (Zsótér Sándor rendező) mondta egy megbeszélésen, hogy ne reagáljak már mindenre, hagyjam, hogy megérjen. Akkor még nem értettem, miért mondja, most már kapisgálom. Félelmetes érzésekkel kellett dolgozni, és én hárítottam, ahogy tudtam: élesnek gondolt logikával. Az utolsó előadáson sikerült, túljártam a saját eszemen. Iszonyú boldog voltam.

A színész-lét. Afelé vezet, hogy tanuljak meg bízni az ösztöneimben, amelyeket megpróbáltam feltérképezni. Azért kezdtem el pszichológiával foglalkozni, mert féltem az emberektől – kicsi koromban nem voltak barátaim -, és nem tudtam, miért viselkednek úgy, ahogy. Szerepformálásnál is észrevehető, hogy az ember elolvassa a darabot, szerez egy benyomást, elkezdi boncolgatni, és minden szétesik, aztán egyszer csak összeáll, mintegy magától. Ez varázslat. Mint a macis számom az Ájlávjúban. A rendező adott egy instrukciót, a következő próbán remekül megcsináltam. A rákövetkezőn viszont szörnyű volt, mert megpróbáltam kielemezni és visszaidézni ezt az alkalmat. Olt (Olt Tamás rendező) rám morrant, hogy ezt ebben a formában talán ne! És ez visszakapcsolódik az önbizalomhoz: ha nem lenne már valamennyi önbizalmam, akkor annak kellett volna történnie, hogy oké basszus, nem tudom megcsinálni – és nem is tudtam volna. De azon a próbán, amikor rám szólt, egyszer csak ráébredtem, hogy túl kicsi darabokra szedtem szét a szituációt – megpróbáltam pontról pontra visszakövetni az előző alkalmat Semmi gond, majd legközelebb nem teszem, hátha megtörténik megint magától, közvetlen irányítás nélkül. A munka ésszerű részét már elvégeztem, jöhetnek a zsigerek. Jöttek.

Szokták kérdezni, hogy mindig így pörgök-e? Az is hozzátartozik az én színész-létemhez, hogy összesűrítek egy nap pár órájába sok mindent, utána meg… (nevet, kinyúlik). Főpróba héten egyszerűen nem lehet velem lenni. Én biztos nem lennék magammal, mert olyankor szörnyű vagyok, de Tomi (Gulácsi Tamás, a vőlegénye és színész-társa) egy hős (nevet). Ezért félek például gyereket vállalni, mert az a szerencsétlen gyerek nem tehet arról, hogy egy hisztérika az anyja. Tényleg.

Te nagyon szeretsz beszélni.

Szeretek beszélni, de nagyon szeretek hallgatni is, esetfüggő. Mélyen hiszek a kommunikációban. Ha nem így lenne, biztos nem ezt a szakmát választottam volna. Ha a színház nem a kommunikációról szól, akkor csak páváskodás. Hiszek abban, hogy a hallgatás, a testtartás, egy szándék árnyéka is befolyásolja a beszélőt, és a másik embert is.

Van színész példaképed?

Hát a Kerekes Éva most elégé, meg a Hugit (Horváth Margit) is nagyonnagyonnagyon szeretem. Kerekes Éva az Atruro Ui óta a szívem csücske. A Hugi meg mindig a szívem csücske volt.

Privát kapcsolatában a színész ember, vagy ott is színészkedik?

Én zsiráf vagyok a párkapcsolatban.

Mégis megesik, hogy eljátszod, mint egy színész, hogy haragszol, szeretsz, sírsz, stb?

Hát ez nem a legjobb kérdésed. (igen határozottan) Ezt játszmáknak hívják, mindenki csinálja, de lehet arra törekedni, hogy ne tegyük. Ha valaki tudatosan erre kezdi használni a színpadon szerzett tudását, az patológiás eset. Olyankor keresni kell egy szakembert, aki segít. De van néha, hogy úgy reagálok, mint a szerepem, és ezt meg is szoktam beszélni Tomival, hogy azt hiszem, most fölöslegesen voltam ilyen kibírhatatlan, ne haragudj. Nem lehet csak úgy kilépni a szerepből, vagyis én nem tudok mindig. A játszmák lekapcsolásán folyamatosan dolgozni kell, a párkapcsolatban különösen. Tomi szerencsére társam a csínyben, hát hozzá is megyek feleségül augusztusban! Van, hogy direkt játszmázunk, amikor hülyéskedünk, nagyon viccesek tudunk lenni (nevet), a Zocsi (Rák Zoltán, színész, Tamás legjobb barátja) úgy hív bennünket, hogy a Tűzben Égő Szemű Család. Vagy a Hihetetlen Család, mert amikor elszabadulunk, szerintem egymáson kívül nem tud elviselni minket senki.

Nyíregyháza.

Kedves város. Nagyon jó lenne, ha folyamatosan volna itt 170 színház és 800 koncert, és ilyenek. Ez nagyon hiányzik, és szakmai szempontból is fontos volna, hogy új dolgokat lássunk.

Lenne rá időd?

Ja, nem. De akkor is jó lenne, és nemcsak nekem, mindenkinek! Mennénk ide-oda, de nem találtam még olyan zugot a lakásunkon kívül – ami szerintem csodálatos lett – ahol igazán jól érzem magam. Hozzátenném, nem is kerestem olyan nagyon. Egyébként ez a Teaház is nagyon jó hely. Ha megkérdezik, hogy honnan jöttem, még mindig azt mondom, pesti vagyok, és ha tehetem, spurizok haza a családhoz, a keresztlányomhoz, a barátaimhoz. De a színház az más, jó esetben az ember otthon van benne. Az, hogy otthon vagyok a színházban, azt jelenti, hogy Nyíregyházán is. Voltam már olyan színházban, ahol nagyon nem voltam otthon.

Tomit itt ismerted meg?

Igen

Akkor őt Nyíregyházának köszönheted. Már ezért emlékezetes város kell, hogy legyen.

Igen, így van. Valóban sok szépsége van Nyíregyházának. Néha azon gondolkodom, hogy már itt vagyok 4. éve, és mégsem mondom magam nyiregyinek, bár már rövid i-vel mondom. Ez már gyanús, afelé vezet… Sóstót és a sóbarlangot nagyon szeretem, és azt a cuki ékszerész nénit, akinél a gyűrűt vettük, meg a kis boltot, az Elefántot mellettünk. A Júliába is szívesen járok, ha van időm, van kedvenc bioboltom, a piac remek… Mégis azt hiszem, inkább embereket szeretek meg, nem helyeket. Lehet, hogy van egy alapvető gyökértelenség érzésem. Mostanában kezdem azt érezni, hogy már megérkeztem, mint színész, lehet velem dolgozni. már nincs olyan szörnyű pánikom, hogy most mi lesz ezzel a szereppel, ne legyek-e mégis pék, és ezt Nyíregyházának köszönhetem. Lehet, hogy ha ez kiteljesedik, akkor tudok majd olyat mondani, hogy most itt vagyok otthon. Ha hazamegyek a szüleimhez Ecserre, ott azt mondom, megyünk haza Nyiregyre. Otthon ezt mondom, itt meg amazt. Ambivalens, na. Csak eljutottam idáig.

Ha van szabadidőd, mit csinálsz?

Mindent. Olvasok, rengeteg könyvünk van. Csinálok egy ex librist, mindegyikbe belepecsételem! Amanda Palmer, a punkrock énekesnő könyvet írt A kérés művészete címmel, (férje Neil Gaiman nagyon jó író). Azt találtam ki, hogy kölcsön adom többeknek, színes ceruzákkal együtt, hogy rajzolják-írják oda, amit akarnak. Szeretném ezt a könyvet így látni, hogy a barátaim belegondolkodtak. Muzsikusi terveket is szövögetek, a jazzt nagyon-nagyon kedvelem, mert szerteágazó, mint a rock, amit ugyancsak szeretek. Erről most vagy egy külön cikket írunk, vagy maradjunk ennyiben. Néha visszajárok Pestre verselni egy régi baráti társaságba. Mindenféle kézműves dolgot szívesen csinálok, például kolléganőmnek, Sirkó Esztinek sálat kötök épp, remek időérzékkel. Mire kitavaszodik, talán kész lesz, bár karácsonyra szántam. Titkos projektem is van, amit egyáltalán nem írhatsz le, mert meglepetés lesz, ha elkészül valaha. Rajzolni is meg akarok tanulni. Szappant főzök vagy házi kencét, gyógynövényekről tanulok. Ajándékokat készítek, vagy most például az esküvői dekorációt kezdtem el, begyűjtöttem egy csomó befőttes üveget, befestem őket, azokkal akasztgatjuk majd tele a fákat. Menyasszonyi ruhát találok, majd párás szemmel boldog-boldogtalannak mutogatom a róla készült képeket. Tüllt vadászok a menyecskeruhához. Rendszerezem a dolgokat, meg ilyesmi. Megpróbálok leszokni a kávéról és elbukom. Sportolni járok, pilatesre meg jógára, és az aikidot is kipróbálom. Régen sokat küzdősportoltam, csak az Eszter letiltott róla, mert hát olyan voltam, mint egy tank. Az aikido mégiscsak egy lágy dolog. Meg hát hazamegyek, ha tudok, a keresztlányommal hömbörgünk, újabban sakkozunk. Ötéves, és volt, hogy csak patt lett a végeredmény. Elképesztő csaj, imádom! Egyszer családi koncertet is rendeztünk apukámnak. Mindenki benne volt, anyu, a bátyám, a felesége, az öcsém, Tomi, gitárok, jelmez, koreográfia, amit akarsz. Ilyen csínyekre bármikor kapható vagyok.

Kosik Anita 40 évesen hol tart majd az életben?

Nagyon remélem, hogy anya lesz, mert kitalálom, hogy kell főpróba héten is anyának lenni. És majd az a Kosik nem lesz allergiás, ezért lesz kutyánk, a Töki. Zenélni fogok, és lesznek önálló estjeim meghívott vendégekkel, és Selmeczi tanár úr fog zongorázni! Vagy én leszek meghívott vendég megannyi önálló esten. A Müpában, ott jó az akusztika. Sok duetten leszünk túl Tomival. Az önálló est, ha ketten vagyunk? Rengeteg országot bejárunk addigra, és még egy csomó lesz hátra! Remélem, több helyen is játszom majd, hogy új kollégákkal találkozzak. És a film. Nézzétek meg az Állampolgárt, remek lett! Imádok filmezni. Úristen, de szeretnék! Ja, és hogy megcsinálom a Hedda Gablert a Szásszal (Szász János rendező), ami itt elmaradt. Nagyon szeretnék Hedda Gabler lenni!

A szerepálmokkal kapcsolatosan mondtad egyszer: „Azt hiszem, elég remek Szent Johanna lennék, Edith Piaffal is tudnék mit kezdeni, egy idő után Lady Macbeth-el is lenne dolgom. Sally Bowles-t, vagy Velma Kelly-t a Chicago-ból szerintem nagyon királyul megcsinálnám. A Szecsuáni jólélekkel is lenne mit tennem.” Áll még?

Igen, bár Lady Macbeth még ráér…


Névjegy
Budapest, 1985. szeptember 18.
2008: MZTSZ Kőbányai Zenei Stúdió
2013: Színház- és Filmművészeti Egyetem, zenés színész szak
2012-2013: Örkény István Színház (gyakorlat)
2012-2013: Miskolci Nemzeti Színház (gyakorlat)
2013- Móricz Zsigmond Színház (Nyíregyháza)


A HÖLGY A HAJÓN... NYÍREGYHÁZÁRÓL

A tárgymutatóban: ,
Miközben Széles Zita, Domján Edit-díjas művészünk reménytelenül epekedő Mása a ragyogóan sikerült Sirályban, bámulatra méltó szakmai tudással testesíti meg Hut, a baglyot a Vukban, közben javában készül a Castel Felice című történelmi színdarab premierjére is.

Szinte hihetetlen, de tizenöt év telt el azóta, hogy elõször megmutathatta kvalitásait a Móricz Zsigmond Színház közönsége elõtt. Fantasztikusan indult itteni pályafutása, hiszen mindjárt egy felejthetetlen elõadásban debütált, a Vérnászban, amit Forgács Péter rendezett. García Lorca darabja gyönyörû, s az is kedvezõ volt, hogy jóllehet a társulatot nem ismerte korábban, a rendezõvel már dolgoztak együtt a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskolán, amelynek azonos idõszakban voltak a növendékei. Három madár, Hát akkor itt fogunk élni, Hajszál híján, Antigoné... 

Jöttek a jobbnál jobb ópuszok, nem eggyel a Pécsi Országos Színházi Találkozóra is eljutottak, ahol 2003-ban a Legjobb 30 év alatti színésznõnek választották.

MÁS A MÁSA

– Mindegyik szerepemmel nagyon megdolgoztam, talán emiatt sem tudok igazán kiemelni közülük egyet-egyet – nyilatkozta lapunknak. 
– Valamilyen módon mindegyik karakter kicsit olyan, amilyenek mi vagyunk, vagyis nem tudjuk igazán önmagunkat megkerülni. Különösen a „kortárs” rendezõkkel jön létre köztünk az együttgondolkodás, velük azonos igazán az ízlésünk. 
– Nagyon szívesen dolgozok együtt például Forgács Péteren kívül Koltai M. Gáborral, Hargitai Ivánnal, Novák Eszterrel... Sorolhatnám még, félek, valakit kihagyok!
Jóllehet szeret Nyíregyházán élni, s erõsen kötõdik családjához, olykor hiányzik neki a pesti színházi élet sokszínûsége. Jó lenne ottani produkciókat megnézni, ahogyan annak is örülne, ha a fõvárosi kollégák az övéket láthatnák. Fantasztikus lehetõségnek tartja a VIDOR Fesztivált. Ilyenkor megnézi a párjával, Tóth Zolkával, amelyik elõadást csak lehet, ahogyan a POSzT-on is mindig ottmarad még kicsit szakmailag feltöltõdni. Az idei évad örömteli eseménye volt számára, hogy egy új rendezõvel, Szabó K. Istvánnal ismerkedhetett meg a Sirály létrehozásakor. Ez nem Csehov mûve, hanem abból kiindulva Akunyin gondolkozott el azon, hogyan lehetne folytatni a világhírû színmûvet. Kinek a kezében dördült el a pisztoly a színfalak mögött a darab végén? Krimibe illõ kérdés, s izgalmas a lehetséges válaszok mentén megszületett darab és elõadás!
– Érdekes, hogy immár harmadszor játszom Mását, különbözõ elõadásokban – folytatta. – Különleges dolog, hogy mindegyik rendezésben másfajta Mása vagyok. Akunyin darabja a lehetõségek tárháza. Itt a „csapókban” más és más gyilkost jelölünk meg, s ennek megfelelõen a szerepünk is változik. Ugyanakkor nagyon szeretek mesét is játszani, hiszen ilyenkor elengedhetem a játékos kedvemet. A Tasnádi Csaba rendezte Vukban erre lehetõségem nyílik. Kardos Tünde dramaturgunk írta színpadra a kis róka történetét, s két mesélõt is szerepeltet; Szabó Mártival mi madarak vagyunk. A március 4-én bemutatandó Castel Felice azért lesz izgalmas számomra, mert ismét egy új rendezõvel, Göttinger Pállal dolgozhatok.
Mint elmondta, szereti az ilyen darabokat, amiben sírás és nevetés egyaránt jelen van. Ragyogó a humora, ugyanakkor torokszorító is nemegyszer. 
Egy hosszú hajóút történéseit idézik meg. Magyarországról vándorolnak ki nyolcan 1956 után. Más „oldalon” álltak az elmúlt évek alatt: voltak, akik üldözõk voltak, mások üldözöttek... Õ egy hölgyet alakít benne. S mi tetõzi be majd az évadot Zita számára? Egy ugyancsak új rendezõ, Szente Vajk, aki színre viszi a világsikerû Hello, Dolly! címû komédiát.

(Szerzõ: Sz. Kántor Éva)


Most jön a tizedik!

A tárgymutatóban: ,
Már a tizedik?! Kerek születésnaphoz érkezve mindig rácsodálkozunk a múló időre, ez történik most is: 2017 augusztusában a 10. Ördögkatlan következik. Aki szervezi, rendszeresen fellép vagy látogatóként visszajár, először azt állapítja meg: tíz évvel öregebbek lettünk. Ez bizony nem jó. Aztán eszébe juthat számtalan gyönyörű élmény az elmúlt tíz évből, és olyan jó, hogy ezt megélhettük: Cseh Tamás, aki 2008-ban megnyitotta az elsőt, és akinek halálhíre 2009 augusztusában érkezett; Törőcsik Mari, aki 2011-ben öt napig vendégünk volt, és aki azóta is velünk van; a francia Wombo Orchestra őrült koncertjei; a Kovács Udvarház kis fészke, amit a Mediawave indított el és Göttinger Paliék Caminusa folytat; a színházi előadásokat megelőző „sorbanfekvések” a sorszámokért; a Vylyan gyönyörű terasza írókkal-zenészekkel-képzőművészekkel; régi palkonyai emlékek és vadonatúj villánykövesdi lelkesedések; Mozart, Beethoven és Bartók a beremendi Megbékélés Kápolnánál; Faluturisták és a k2 meséi; kisharsányi cirkuszi produkciók és nagyharsányi megnyitók; Mokosék színházterme és a Szoborpark amfiteátruma… És annyi személyes élmény, ahányan csak ott jártunk, ahogy Háy János mondta a kezdetekkor: az Ördögkatlan olyan lesz, amilyenné mi tesszük. Kilenc év után kimondhatjuk: az Ördögkatlan jó lett, mert – legalább öt napig – jók vagyunk.


Így lesz ez 2017. augusztus 1-5. között is. Sokakat visszahívunk, akik hűségesek voltak hozzánk, mert ez a tizedik a múltat is megidézi. Verdi Requiemjével, melyet a Nemzeti Filharmonikusok adnak elő, egykori vezetőjükre, Kocsis Zoltánra emlékezünk, de emlékezünk Tamásra, Brigire, Nórára…, sokakra, akiket 2008 óta elveszítettünk, és lesz Cseh Tamás-Leonard Cohen emlékkoncert is Másik Jánossal, Kiss Tibivel, Beck Zolival, Balanescuval, Dresch Mihállyal…; és persze színház színház hátán (talán a sorszám-problémát is orvosoljuk internetileg); visszahívjuk a francia Galapiat Cirkuszt és mondani sem kell: Quimbyt és Kiscsillagot, és újra jön Both Miki az ukrán udvarral, hogy a záráskor a felnőtté vált (18 éves) Mulatsággal búcsúzzunk… Egyfajta „Best of Katlan” lesz az idén, miközben készülünk új programokkal is: jön végre Krasznahorkai, szeretnénk egy „Három Díva”-koncertet, Lajkó-Balanescu közös estet, millió családi programot – és a programokon túl: találkozásokat, találkozásokat, találkozásokat.


Mindig úgy készülünk, ez lesz a legjobb, most is ezt szeretnénk. De tudjuk, akkor lesz a 10. a legjobb Katlan, ha olyan tud lenni, mint a legelső: ártatlan, őszinte, személyes és szeretetteljes. Rajtunk múlik, ezért nincs akadálya, hogy így legyen.


Operajátszóház

A tárgymutatóban: , ,


Az Operajátszóház olyan beavató program a gyerekeknek, ahol nemcsak hallgatói, de aktív résztvevői is lehetnek az előadásnak. Itt kipróbálhatják, milyen szereplőnek lenni egy színpadon, milyen részt venni egy produkcióban alkotóként, és közben megismerhetik az opera csodáit is. A koncerteken két előadó kalauzolja őket: Göttinger Pál a színpad, Dinyés Dániel pedig a zene rejtelmein keresztül.

Rendező: Budapesti Vonósok Kamarazenekar


Van egy határ

A tárgymutatóban: ,
magyar kisjátékfilm, 14 perc, 2017

Szereplők
Apa: Hajdu Szabolcs
Kísérő: Páll Zsolt
Stevenson: Kovács Tamás
Jegyző: Bencze Sándor
Morris: Baronits Gábor
Hivatalonoknő: Polyák Ildikó
Tolmács: Göttinger Pál
Fiú: Tóth Mátyás

RENDEZŐ: Tóth Barnabás
FORGATÓKÖNYVÍRÓ: Tóth Barnabás
OPERATŐR: Marosi Gábor
JELMEZTERVEZŐ: Sinkovics Judit
PRODUCER: Mécs Mónika Mesterházy Ernő Muhi András
LÁTVÁNYTERVEZŐ: Nyitrai Anna
HANGMÉRNÖK: Zándoki Bálint
VÁGÓ: Tóth Barnabás



A "mezei néző" blog a januári Cosíról

A tárgymutatóban: , ,

A legutóbbi hétvégém lényegében ebből a vasárnapi napból állt mindössze, és ez a nap volt hivatott már előre is kárpótolni a mostani szinte színházmentes hetemért,de volt is annyi élmény ebben az egy napban, amely ki is fog tartani egy darabig.

Délelőtt a fiammal Pomádéztunk, majd átmentem a Müpába a Brahms maratonon fellépő Kissjudit Annát meghallgatni (immár másodszor hallottam tőle a Brácsadalokat), és mivel volt bőven időm, interneten követtem a Müpa élő közvetítését, közben blogot írtam ( a Pomádéról - legalább az kész lett!, most már nem biztos, hogy egyáltalán belefognék), és vártam az estét, amikor harmadszor néztem a Cosí fan tutte operabeavató-változatát a Kamrában.

Erről az operabeavatóról írtam már tíznél több alkalommal, igazán sok új mondanivalóm nem is maradt, most elsősorban a figyelmet szeretném felhívni arra, hogy az előadás ismét műsoron van és látható február 8-án, majd március 22-én. Jegy már csak erre a második alkalomra kapható!

Eddig jutottam el a hét folyamán két ülésben, és most a megtekintés utáni hatodik napon ülök neki harmadszor, hogy befejezzem. Ritkán érzem, hogy ennyire befolyásolja egy ilyen poszt sorsát az élmény és a megírás közé feszülő idő, és nemcsak a konkrétan eltelt órák nagyobb száma módosít, de a közben a "befogadót" ért élmények jellege még inkább számít. Az elmúlt hat napban, ahogy ez lenni szokott történt minden vegyesen, de szerencsére nem minden héten mondhatom el, hogy igazán megrázott, lesokkolt egy beszélgetés - most meg igen. Meghallgattam egy történetet, amely egy lehetne azok közül, amelyre Don Alfonso a saját életfilozófiáját alapítja, és ennek a megemésztéséhez kellett energia, még drámaórákat is tartottam a témájából.

Mozart ebben a darabban keserű érzéseit rejti derűs zene és vígoperai látszat mögé, mert ebben is ott van az emberi kapcsolatok bomlékonysága, érzéseink múlékonysága, a barátság viszonylagossága. Mozart és Da Ponte állításaihoz csak annyit tehetnénk hozzá, hogy a férfiak sem különbek (Cosí fan TUTTI!) , és az meg nem mindig állapítható meg pontosan, hogy egy kapcsolatban ki kit ver át, mert mindenki hazudik állandóan. "Úgy viszonzom sóhajtását, mintha adnám szívemet."- hangzik el ez a mondat, és akár az egész színlelősdi eszenciája is lehetne, annyira jellemző mindegyik szereplő viselkedésére. (Erre a hazugság-témára egy másik előadást láthattam a Kamrába, azt két napja - a Részegekről is készül a bejegyzés.)

A vasárnapi előadás egészére rámondható, hogy nagyon kellemesen telt, ezért is adtam neki már a finálé hallgatása közben a "könnyű kedvvel" címet, mintha sikerült volna a játszóknak a júniusi premier óta eltelt szünetnek és a július és augusztus folyamán más helyszíneken lejátszott előadásoknak köszönhetően egészen lazán, játékos felfogásban eljátszani nekünk ezt a történetet, ahogy annak akár Mozart is örülhetne.

Ami lényeges, Göttinger Pál szövegéből is egyértelmű volt: nem operaelőadásnak, hanem operabeavatónak szánták ezt az estét is, ami nagy különbség. Hiába mehetett volna egyben az előadás, inkább megszakította most is magyarázatokkal a rendező - ha egyszer nincs zenekar, nem adottak a körülmények egy ilyen mű előadásához, akkor nem is próbálnak úgy tenni, mintha ez az lenne. Dinyés Dániel reagált azokra a nézői felvetésekre, amelyek az elmúlt időszakban elérték: sokan szeretnék, ha beszélne a zenéről (hát igen, ez a Kamra egész programjának legfőbb vonzereje, ne tagadjuk), de most nem fér bele. Fogadjuk el, hogy most nagy mutatvány nem várható tőle, mindössze két és fél óra zongorázás az, amit hozzá tud tenni az estéhez - bár ne becsüljük le az előadás egyik csúcspontját, amikor a rendezővel ketten a kórust pótolva, dalra fakadnak. Amint hírlik, lesz új projekt a Kamrában, aki kifejezetten Dinyés Dániel magyarázataira vágyik, megkaphatja hamarosan.

Az előadást nézve, amely főbb vonalaiban persze nem változott semmit június óta, az egyik első gondolatom az volt, hogy mennyire szánalmasan gyengék is vagyunk mi emberek, támogatásra szorulók és valóban inkább érdemeljük ezt a vígoperát, amelyben nem hősökként vagyunk jelen. Az előadás illetve Don Alfonso húzása kapcsán el is beszélgethetnénk arról, hogy mi a jobb nekünk, a legmélyére nézni saját esendőségünknek, vagy abban az önfeledt unalmas boldogságban ringatózni, amelyből az intrikusunk kirántja a négy szerelmest. Az pláne kérdéses, hogy másoknak érdemes-e beleverni az orrát a saját hülyeségébe - ezt teszi Don Alfonso, de jobb lesz-e így bárkinek? Megy-e a világ ezáltal elébb? Meg fognak-e változni? - ezek a kérdések mind megfogalmazódhatnak bennünk aközben, hogy élvezettel nézzük az énekesek játékát.

Hát igen, az énekesek most is nagyon jók, mi több, szerethetőek is együtt és külön, egyaránt. A kis térbe nem fér zenekar, viszont a szereplők arcának rezdülése egészen közelről is érvényesül, és ez a közelség megsokszorozza a hatást. Cseh Antal karnyújtásnyira énekel és köpködi a napraforgómagot, Pálmai Anna elénk fekszik ki napkrémmel kenegetni magát és a "Hogyan mondjunk nemet" című könyvet olvassa közben, Varga Donát fintorai még mulatságosabbak, Szolnoki Apollónia csábmosolya már az előadás korai szakaszában elárulja, hogy mégsem fog túl hosszú ideig kitartani az örök hűség. Kálid Artúr a legmerészebb a játszók közül, ő nemcsak általánosságban pásztázza a közönséget, merészen és hosszan belenéz a szemünkbe, mintha fel akarná néhány másodperc alatt azt is mérni, hogy tőlünk mire számíthat, nekünk ugyan miféle bűnök vannak a fülünk mögött. És Kolonits Klára...Ő meg most is a szokásos módon, kiemelten hat nemcsak a két nagy áriával, amelyeket (ki hinné?) bravúrosan énekel, hanem azzal is, hogy most is megajándékoz minket Fiordiligivel, aki nagyon vágyik a szerelem mély megélésére, aki nem felszínes és éppen ezért a legsebezhetőbb is. Ahányszor láttam a Kamrában, mindig az jutott eszembe, hogy ha a világ normálisan működne, csak hosszabb utazások árán hallhatnánk ezt a hangot.

Van néhány dolog, ami az életben mégis megadatik és meg kell ragadni az alkalmat, ha örülhetünk valaminek. Ennek a Fiordiliginek és az előadásnak, amelyben látható, nagyon lehet örülni. Én örültem is az egész vasárnapommal együtt, már sejtve, hogy egy ideig majd ebbe kell kapaszkodni. 

Jön még két Cosí, vannak pótszék-jegyek, próbálkozzatok a bejutással, ha eddig kihagytátok.

(ps. Igen, ez nem volt valami túl részletes méltatás, most ennyire futotta - akinek kevés, a korábbi Cosí-bejegyzéseket javaslom.)


Komoly értéket képviselnek az Orlai Produkció darabjai

A tárgymutatóban: ,
Honlapunkon nemcsak zenéről, hanem színházról is szoktunk írni olvasóinknak, s a visszajelzések alapján komoly igény van erre. Ebben semmi meglepő nincs hiszen főleg a téli időszakban Budapesten és a vidéki városokban gyakorlatilag nem lehet jegyet kapni az előadásokra, s ez bizony nagy dolog ismerve az ország gazdasági helyzetét... Honlapunk "színház-őrült" munkatársa Simonyi András az Orlai Produkciós iroda darabjairól írt markáns véleményt.

Orlai Tibor orvosi műszerekkel kereskedett, sikeres üzletembernek számított, amikor egy barátja révén 1997-ben megismerkedett Eszenyi Enikővel, akinek segített lemeze kiadásában, s ez volt az első lépcsőfoka a színház felé vezető úton. A szakmában kezdetben úgy lett elkönyvelve mint a kitűnő művésznő menedzsere, de sokáig nem adta fel polgári foglalkozását sem, így egyszerre űzte mindkét tevékenységét. Enikő révén megismerte a színház világát, teljesen megfertőződött vele, s végül 2006-tól kezdve beszélhetünk Orlai darabokról, amely mára fogalom lett a színházba járók körében. Jelenleg 28 darabnyi repertoárral rendelkezik Tibor, a Belvárosi színházban fut ebből a legtöbb, de a Jurányi Inkubárházban, az Örkény, a Spinoza, a Thália, a Katona, s Győrben a Vaskakas Bábszínház is rendszeres játékhelynek számít. A vidéki vendégjátékok is azt bizonyítják, hogy nemcsak Budapesten van respektje az Orlai Produkcióknak.

A Producer a jegybevételből és a TAO-ból tartja fenn és bővíti a repertoárt, s nincs könnyű dolga, hiszen szinte naponta meg kell tölteni a 600 fős nézőteret. Egy kiemelt darab nagyjából egy év után termel nyereséget - folyamatos telt ház esetén-, így teljesen természetes, hogy aki saját pénzét kockáztatja annak kiemelt jelentőségű a darab, a színészek, a rendezők és persze a háttéremberek kiválasztása. 10 év után ki lehet jelenteni Orlai Tibornak a kiválasztáshoz különleges érzéke, tehetsége, szeme van. Tudja mit akar és azt is, hogy kikkel akarja ezt elérni.

A Belvárosit néhány ál-szakmabeli megpróbálta bulvárszínháznak beállítani, amivel én nem értek egyet. Végig nézve a teljes repertoárt felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy egyetlen egy előadásnál nem éreztem azt, hogy ne lett volna komoly mondanivalója, s azt, hogy az olcsó szórakoztatás lett volna a cél, ami a bulvárra jellemző. S ez nagyon fontos, hiszen sok színház esik abba a hibába, hogy eladhatóság érdekében a művészi értékek háttérbe szorulnak. Az öregedés, a betegség, az elmúlás, a másság, a mai fiatalok gondolkodásmódja, a család fontossága több darabnak is a fő mozgatórugója, s valljuk be a bulvár ilyen mélységben nem foglalkozik ha foglalkozik egyáltalán ezekkel a témákkal.

A színészek tekintetében Orlai úr éppúgy szerződtet befutott sztárokat (Gálvölgyi János, Hernádi Judit, Szabó Kimmel Tamás, Kern András, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Kulka János, Vári Éva, Udvaros Dorottya és a sort még lehetne folytatni), mint fiatal tehetségeket (Rába Roland, Nagy Dániel Viktor, Lovas Rozi, Radnay Csilla stb). A helyzet az, hogy a színészek szeretnek vele dolgozni mert egyrészt pontosan és időben fizet nekik, s minden tekintetben megbecsüli őket. Nem véletlen, hogy botrányokról én a 10 év alatt egyszer sem hallottam a producerrel kapcsolatban, ami nagy dolog a mai magyar színházi életben.

A rendezők kiválasztása is telitalálat, Pelsőczy Réka, Göttinger Pál, Fehér Balázs Benő, Verebes István, Bodó Viktor, Znamenák István, hogy csak néhány nevet felsoroljak akik bizonyították, hogy mesterei szakmájuknak.

A háttéremberek tekintetében kiemelném a szervezési osztály munkatársait, akik rendkívül udvariasak, kedvesek, felkészültek és segítőkészek. Mindenben igyekszenek segíteni a nézőknek és igazi profik.

Orlai Tibor javára írom azt is, hogy szinte az összes előadás előtt beszélget a nézőkkel, s szinte keresi velük a párbeszédet. Ez szerintem a tisztelet mellett azt is mutatja, hogy fontos számára a jegyvásárlók véleménye, a velük való kapcsolattartás. Gondol azokra is akiknek kevesebb pénzük van a kultúrára, a hagyományosnak mondható év végi Mikulás napi vásáron 50 százalékos kedvezménnyel lehetett jegyet venni valamennyi előadásra és egész évben lehetőség van Páros bérlet megvásárlásra is. amivel szintén rengeteg pénzt meg lehet spórolni.

A 10 év alatt talán csak a Hippolyt, a Hair és az Apa volt az amelyik nem volt sikeres, s amiben meggyőződésem, hogy sokkal több volt mint amit kihoztak belőle. De szerintem nincs még egy olyan színház ahol ilyen hosszú idő alatt mindössze három előadás bukott volna meg..

A főszerkesztő külön kérése volt, hogy a 28 repertoáron lévő előadásból néhányat külön is kiemeljek, amit megnézésre javaslok. Nem könnyű feladat ez, hiszen mindegyik elnyerte tetszésemet de nem futamodhatok meg a feladattól. A nagyszínpadon játszott darabok közül az öregedéssel és a család fontosságáról szóló Aranytó (a zseniális Vári Évával és Benedek Miklóssal), a generációs különbségeket taglaló Folyón túl Itália és a klasszikus mozifilm színpadi változata a Mindent Éváról ( Hernádi Judit és Kovács Patrícia ) a kedvencem, de különösen a fiatalabb korosztálynak külön figyelmébe ajánlom a Bocs, félrement című darabot is.

A Jurányiban a Csemegepultos naplója, az Egyasszony, s az Egy őrült naplója hatalmas siker, szinte percek alatt elkapkodják a jegyeket, ezen kívül megunhatatlan az Őszi Szonáta is, amely szintén elnyerte tetszésemet.

Márciusban Gálvölgyi Jánossal a főszerepben jön a Hullaégető, amely kiemelkedő fogadtatásra számíthat, csakúgy mint a Jurányiban bemutatásra kerülő Leszámolás velem. S még nyári zárás elött jön egy újabb szuperprodukció amelynek címét egyelőre hétpecsétes titoknak számít, de nincs kétségem afelől, hogy nagy durranás lesz az is.

– Simonyi András –

forrás: https://zene.hu/

Dengyel Iván – vendég a Vígből

A tárgymutatóban: ,
A Jászai Mari-díjas művész több mint harminc sikeres játék- és tévéfilmben szerepelt, például a Régimódi történetben, a Honfoglalásban, az Öregberényben, nyolcvannál több színházi előadásban játszott határainkon innen és túl. A napokban a Móricz Zsigmond Színházban kezdi próbálni a Castel Felice című darabot.

Nem először lép fel városunkban a Vígszínház művésze, hiszen a nyíregyházi publikum már láthatta itt a Kasimir és Karoline-ben, de a VIDOR Fesztiválon is színre lépett A fösvényben és a Bolha a fülbe című vígjátékokban.

– Örömmel teli emlékek fűznek a városhoz – nyilatkozta lapunknak. – Első vendégeskedésem Tasnádi Csaba igazgatása idején jött létre. Akkor is egy fiatal, ambíciókkal teli rendezővel, Forgács Péterrel dolgozhattam. Egy sok ezer fokon működő társulattal ismerkedtem itt meg, rengeteg fiatallal, akik fáradhatatlan szorgalommal, irigylésre méltó alázattal tették a dolgukat. Nagyon rövid idő alatt alakultak ki köztünk baráti, azóta is ápolt kapcsolatok. A jelenlegi meghívás lehetőségét Kirják Róbert igazgató úr vetette fel, természetesen a darab címével együtt. Kíváncsivá tett. A Göttinger Pál rendezővel való találkozásom, az ő rajongása Hamvai Kornél írása iránt és a felém irányuló bizalma meggyőzött arról, hogy ez a darab nagyon sikeres lehet. Az 1956-ot követő időszakban játszódik, s olyan emberek sorsát ábrázolja, akiknek az életét meghatározta ez a világviszonylatban is jelentős esemény. Ráadásul drámai vonulata mellett nagyon finom, kedves és mégis erős humorral rendelkezik.

Mint elmondta, gyönyörű a színház, kiváló a darab, fiatal és mégis nagy tapasztalatú a rendező, nagyszerűek a kollégák, kényelmes, elegáns a színészház, remek színvonalú a büfé, úgyhogy ha erőlködne se találna hiányzó feltételeket. Az egyeztetése nem lesz egyszerű, hiszen olyan nagy sikerű előadásokban játszik Pesten, mint az Audiencia, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Makrancos Kata, az Istenítélet, a Képzelt beteg és A vágy villamosa.


“MEGÉRI ÉVEKET ÁLDOZNI EGY OPERA MEGÍRÁSÁRA” – INTERJÚ JONATHAN DOVE-VAL

A tárgymutatóban: ,
Korunk egyik legjelentősebb operaszerzője a közösségi operáról.

A The Gramophone című szaklap Benjamin Britten óta a legtisztább hangú brit operaszerzőnek tartja, itthon mégse ismeri szinte senki. Jonathan Dove a Csíkszerda kórusközösség meghívására decemberben fapados villámlátogatáson járt Budapesten, hogy megtekintse Tóbiás és az Angyal című művének magyarországi bemutatóját. A közösségi operát, melyet a Csíkszerda és Göttinger Pál közösen hoztak létre, kilenc alkalommal, három héten keresztül játszották teltház előtt a kelenföldi Montázs Központban. A Csíkszerda művészeti vezetője, Tóth Árpád faggatta őt közösségről, operáról, és ami még ennél is több: közösségi operáról.

Számodra mit takar a közösségi opera műfaja pontosan?

Azt gondolom, hogy a hagyományos operát nem kell különösebben bemutatnom senkinek. Arról a viszonylag konvencionális műfajról van szó, amit általában operaházakban, színpadon adnak elő, többnyire professzionális előadókkal, énekesekkel, szimfonikus zenekarral. Ami a közösségi operát illeti, az egy jóval tágabb, rugalmasabban értelmezhető műfaj. Angliában összefonódik a közösségi színház hagyományaival, és legtöbbször olyan művet takar, melynek sztorija visszaemlékezések alapján formálódik, és így próbálja elmondani egy közösség valós tényeken alapuló történetét. Szintén fontos előkép Angliában Benjamin Britten művészete, és különösen a Noé Bárkája című műve, mely amellett, hogy egy mindenki által jól ismert történetet mesél el a Bibliából, előadói apparátusában amatőr és professzinális zenészeket egyaránt foglalkoztat, sőt, még a közönséget is bevonja himnuszok éneklése formájában.

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a műfajjal?

Egy West Side Story előadás előkészületeikor érintett meg először az amatőr előadókkal való közös munka varázsa. A közismert mű eredetileg viszonylag kevés professzionális előadót igénylő zenei anyagát kellett átalakítanom egy nagy létszámú, amatőr együttes számára. A vokális részek előadhatók nem képzett zenészekkel, így azzal nem is volt dolgom, de a hangszeres részeket át kellett alakítanom nagyobb létszámú, de kevésbé ügyes előadók számára. Amit abban a projektben tettem, nem volt olyan részletező, kifinomult munka, mint amilyet az előbb említett Noé Bárkájában Benjamin Britten végzett, hiszen ő három különböző nehézségi szinten írta meg például a vonós szólamokat: vannak olyanok, akik csak üres húrokon játszanak, vannak nehezebb, amatőrök számára írott szólamok is, valamint néhány valóban profi hangszerest is igényel az opera előadása.

Ennek mintájára írtam először én is közösségi operát öt profi zenészre, öt képzett énekesre, kb. 200 amatőr énekesre, és kb. 100 amatőr hangszerjátékosra. A Hastings Spring című opera Hastings város lakóinak történetét mondta el. Ennek a műnek a megalkotásába, megkomponálásába még a közösség tagjait is bevontuk, amely később kiderült, hogy számos problémát vet fel, így ezt a gyakorlatot később, más műveimben nem alkalmaztam. Azután három operát alkottunk még úgy, hogy elmentünk egy városba, kutakodtunk a város történetében és abból alkottunk egy sztorit, amit végül a közösség tagjai számára megkomponáltam, és így saját történetüket ők maguk adták elő.

Mindhárom közösségi operámmal azonban volt egy alapvető probléma: rendkívül speciálisan kötődött a megrendelő városi közösségek lehetőségeihez és adottságaihoz, elsősorban a hangszerek terén. Első operámban komponáltam betéteket gitárzenekarra és harmónikaegyüttesre is, de vannak részek furulyazenekarra, sőt, jódlizó szájharmónikásra is. Amiatt, hogy ezek a művek igen speciális előadó együttest igényelnek, fenn áll a veszélye annak, hogy bemutatón kívül soha nem is szólaltak meg többször.

Nem mintha nem lett volna számomra kielégítő annak idején, hogy ott, akkor e művek megszólaltak, hiszen nem is terveztem, hogy az örökkévalóságnak alkotok a közösségi operáimmal… A harmadik, a Flight című darabom azonban fordulópontot jelentett, mert ez e mű Angliából eljutott Hollandiába, Belgiumba, Németországba és Ausztráliába is. Ekkor szembesültem vele először, hogy egy közösségi operának általánosabb jövője is lehet. A Tóbiás és az Angyal már egy olyan történet, amelyhez mindenkinek köze van, és amely bárki számára érdekes lehet, nem csoda hát, hogy jónéhány különböző előadást megért már.

Mennyiben különböznek egymástól az operáid előadásai? Van általános elképzelésed a darabokról, amikor épp írod őket?

Bár ahhoz, hogy megírjak egy operát, természetesen alkotok belső képeket az egyes jelenetekről, de szerintem teljesen természetes, hogy minden előadás más és más. Mint ahogy a képi világ terén is számítok arra, hogy a rendezőnek és a díszlettervezőnek jobb vizuális ötletei lesznek, mint nekem, úgy én bízom a zenei vezetőkben is, és nagyon élvezem minden alkalommal a hangzás változatosságát is. Természetes, hogy minden énekhang különböző, és én e téren is szeretem a meglepetéseket. Az egyik alkalommal például – a Tóbiás és az Angyal amerikai bemutatóján – egészen váratlan változtatásokat eszközöltek az előadók. Ha jól emlékszem, a darabba egy gyermek tánckart is bevontak, és a többi előadó sem tűnt egyáltalán egy közösségből valónak. Mégis az előadás végén a hallgatóság álló ovációval, könnyezve köszöntötte a produkciót, ami megértette velem, hogy ez az előadás a maga módján nagyon közvetlen hangot ütött meg a saját közönségével.

A tegnapi előadásban például teljesen egyedülálló volt, hogy bár hallottam már nem professzionális énekeseket szólistaként, de olyanokat még sohasem, akik nem is próbálkoznak a hagyományos értelemben vett klasszikus, „operás” énektechnikával. Tegnap este nagy élmény volt olyan énekeseket hallani, akik természetes technikával énekelnek, így minden egyes hang mögött teljes testtel és lélekkel kell, hogy álljanak, hogy a zenekari szöveten áthallatszódjanak. Ez határozottan nem olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, de mindamellett egy nagyon értékes és érdekes tapasztalat volt számomra, és rendkívül intenzív előadást eredményezett.

Miért dönt úgy egy zeneszerző, hogy közösségi operát alkot?

Egyszerűen azért, hogy értékesnek érezze magát. Ilyenkor érzem, hogy valami olyasmit alkothatok, amire az embereknek valóban szükségük van. Közösen próbálni és alkotni egy közösséggel, látni és tapasztalni, hogyan befolyásolja a darab az előadók életét: ezért megéri éveket áldozni egy opera megírására. Érezni, hogy a közös zenei munka, és mindaz, ami a közös aktív zenélés, több mint te magad, és a műved. Túlnő rajtad, és ez óriási dolog. Egy meleg férfi életében ez azt is jelenti, hogy egy ilyen munkafolyamat alatt kicsit úgy érezheted, mintha családod lenne. Ha nem is örökre, de mondjuk 18 hónapra felelős lehetsz emberekért, együtt dolgozhatsz fiatalokkal, idősekkel. És ekkor kézzel foghatóvá is válik a zeneszerző munkája és tennivalója. Ekkor a zeneszerző munkája nem valami magányos, elvont alkotó folyamat, hanem valami praktikus, valami olyasmi, ami inkább az ács munkájához hasonlít. Amelyről elmondhatod, ha az asztal összedől, akkor nem elég jó munkát végeztél, ha megáll, akkor viszont működik, és betölti feladatát. És ez egy nagyon erőteljes tapasztalat nekem.

Mivel foglalkozik Jonathan Dove manapság? Milyen művekkel rukkolsz elő a közeljövőben?

Épp most egy hagyományos operaház számára írok művet, amely egy vígopera lesz Karl Marx Londoni éveiről. Bemutatója 2018-ban lesz Bonnban, Marx 200. születésnapján. Utána egy harmonikaversenyt fogok írni, valamint két-három kórusra és zenekarra készülő kompozíció is érlelődik bennem, ezeknek a témáját azonban még nem látom tisztán.

Végül hadd kérdezzek valami önzőt. El tudnád-e képzelni, hogy egy magyar kórus számára írj művet a közeljövőben?

Valami, amit mondtál nekem a Csíkszerdáról, elültetett bennem egy gondolatot. Mégpedig az, hogy a Csíkszerda leginkább a cappella énekel. És nem tudom kiverni a fejemből, milyen hatása lehetne egy a cappella operának. Hallván, hogyan használtok improvizációs eszközöket nagy zenei felületek megfestéséhez és atmoszférateremtéshez, el tudnám képzelni a közös munkát a Csíkszerdával, ahol lehetne némi szabadságot is adni a kórusnak a zenei anyag létrehozásában. Mondjuk látom, hogy Te mindenképpen szabadnak érzed a változtatást az írott műveimben is (nevet). Ezt a közös munkát nagyon el tudom képzelni…


Nem sietek, nem pánikolok, nem kapkodom el – Interjú Göttinger Pállal

A tárgymutatóban: , ,
Januárban kezdte meg főrendezői munkáját Nyíregyházán. Fiatalságának hozadékáról, pályafutásának kacskaringóiról, a beilleszkedésről és elképzeléseiről kérdeztük.


A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház életében az elmúlt időszak viharosan alakult. 2015. februárjában az igazgatói posztra öt éves mandátummal kinevezett Schlanger Andrást, nyolc hónappal hivatalba lépése után minden indoklás nélkül, azonnali hatállyal elbocsájtották. A színház irányítását előbb megbízott ügyvezetőként, később kinevezett igazgatóként Kirják Róbertre bízta a városvezetés, aki több, mint egy évtizede gazdasági vezetőként, majd cégvezetőként dolgozott az intézményben.

Lapunk információja szerint a 2015. júliusát megelőző időszakban Tasnádi Csaba, akkori igazgató látta el a főrendezői feladatokat, amely pozíció és feladatkör Schlanger András igazgatása alatt és azóta is betöltetlen volt. Göttinger Pál január elején kezdte meg főrendezői munkáját a nyírségi teátrumban. Göttinger Pált e-mailben kérdeztük fiatalságának (33) esetleges hozadékáról, korábbi pályafutásának kacskaringóiról, a beilleszkedésről, rövid és hosszabb távú elképzeléseiről. Tasnádi Csabát is megkerestük, hogy mondja el, mit gondol az új helyzetről. 


Az első kérdésünk felvezető mondatára, ami szerint „a jelenlegi kőszínházi struktúrával szemben hangoztatott egyik állítás az, hogy nincsenek, vagy legfeljebb elvétve vannak fiatalok színházvezetői pozícióban”, Göttinger Pál egy általa korábban írt dolgozatával reagált. Az írást kivonatolva közöljük:


„Egy fiatal színész harmincas éveinek elejére meghatározó, akár vezető színésze is lehet egy társulatnak. Megdöbbentő jelenség ugyanakkor, hogy ugyanilyen korú rendezők, és különösen intézményvezetők jelenléte nem értetődik magától. A színházaknak ez nem igénye, pedig érdeke. Magyarázatuk alapja az, hogy az erre alkalmas fiatalok nem is látszanak – az újonnan indulók saját előadás-létrehozói ambícióikkal vannak elfoglalva, azokat egy nagy intézmény („gyár”) kedvéért nem szívesen szorítják háttérbe, vagy állítják szolgálatba. 


Azért ez nem ennyire egyszerű – hovatovább nem igaz. 


Örökségük a jelenlegi magyar színházi struktúra – annak minden unikális, akár világszerte elismert erényével, ugyanakkor rugalmatlanságával, perspektívátlanságával együtt. 


Pár havonta visszatérő toposz nagyjaink nyilatkozataiban a meghatározó rendezőegyéniségek hiánya, az évtizedeken át regnáló színházigazgatók utódaik kinevelésére tett küzdelmeinek kudarca, a bizalom hiánya, a finanszírozási helyzetből adódóan kockázatkerülő magatartásba szorított színházak szürkülése. 


A valódi felelősség megosztást a színházak a fiatal rendezők egy-egy munkára szóló meghívásával helyettesítik – miközben ez a helyzet lényegét tekintve hamis. Minden hozzáértő színházi ember tisztában van egy-egy színházi produkció sikerének/sikertelenségének komplex voltával, és így azzal is, hogy ezen keresztül nem mérhető egy kezdő, váratlanul nagy felelősséggel lepréselt (a kőszínházi működésről az iskolában nem tanuló), de közben vizsgahelyzetben is lévő alkotó alkalmassága. 


A magyar színházi struktúra rohamléptű erodációjának következtében a mi generációnk már jóval autonómabb, a kötött működést tehernek éli meg. Nincs is más választása – színházcsinálói szándékaihoz, művészi vállalásaihoz már saját magának kell megteremtenie a körülményeket. Nem kőszínházban szocializálódott. Mivel a mi generációnk már tudomásul vette (hisz megtapasztalta), hogy neki ez a főiskolát/egyetemet folytató, az ott zajló képzést nélkülözhetetlen új ismeretekkel kiegészítő „második képzés” (a több éves összefüggő társulati tagság) már nem jár, a maga útját kezdte el járni, erőforrások, idő és energia hiányában elfordulva a hagyományos működéstől. Kis létszámú aktív képviselőinek (miután saját utakat, kapcsolatrendszert, munkamódszereket, közösséget és akár közönséget alakítottak ki a pályájuk első évtizedében) már van vesztenivalójuk. Nem tud egy intézményvezetői kihívás olyan vonzó lenni számukra, hogy azért feladják addig kialakított helyzetüket – és vele művészi arcukat. Pedig tele vannak becsatornázható erőforrásokkal. 


A folyamat életveszélyes. Ezek a házak húsz-harminc év múlva is állni fognak. Ki fogja őket előadásokkal, életpályát, családalapítás lehetőségét ígérő munkahelyekkel, vadóc, kísérletező, kíváncsi, vagy akár csak hagyománytisztelő, polgári színházat, vagy mondjuk operát szerető közönséggel megtölteni? 


Megállítani ezt csak a generációk közös érdekeinek felismerésével lehet. A kezdő/fiatal alkotóknak (érthető, de káros) rátartiságukat feladva lehetőségek (sikerek, akár bukások) sorozatán át kell beletanulniuk egy olyan működésbe, amely szakmai ismereteinek elsajátítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a későbbiekben a nagyszínházi munkát ne saját ambícióikat veszélyeztető kompromisszumnak, hanem lehetőségnek és sokoldalúan felhasználható eszköznek lássák. A már most meghatározó, a szakmai-kulturális közéletet irányító döntéshozóknak pedig támogatóan, tanítva és terelve, magukat akár alárendelő helyzetbe hozva kell segíteniük ezt a munkát – de mindenekelőtt: vonzóvá tenni. 

Olyan teljes szakembergárda hiányzik 45 év alatt, akik az egyes fenntartók által féltve őrzött, nagy áldozatok árán fenntartott intézmények gazdái lehetnének a jövőben. (…) Nem hiszem, nem hihetem, hogy a tehetség hiányát jelentené ez. Inkább az előítéleteket, a rémült kapkodást, az egymást kioltó egyéni ambíciókat, az idejétmúlt tapasztalatokra való hivatkozást az egyik oldalon, rémületesen korán enerválódott pályakezdőket a másik oldalon, a bizalmatlanságot és az alkotói és vezetői készségek teljesen értelmetlen összemosását vélem látni.”


Mivel vendégrendezőként van már valamennyi tapasztalata Nyíregyházán, illetve rövid ideje főrendezőként is jelen van, mit gondol, milyen lehetőségei lesznek és milyen hozadéka lehet a színház számára a fiatalságának?


A lehetőségeim szívderítőek. Biztonságból dolgozhatom, nem felépíteni kell valamit, hanem egy jól működő, nagy intézmény munkájába kapcsolódhatom be. Bíznak bennem, hallgatnak rám. Meg is vagyok ijedve, amennyire kell, de azért állom a sarat egyelőre. A fiatalságom lehetséges hozadékait nagyon nehezemre esik számba venni, hisz ez nem olyan dolog, ami múlik rajtam. A munka pedig nem különbözik semmiben, ugyanezt kéne csinálnom akkor is, ha húsz évvel öregebb lennék. Természetesen más kapcsolatrendszerem, más mániáim, más ízlésem van, mint másnak, de ez sem korfüggő. Így hát most ezt gondolom: a személyem befektetés a színház és a fenntartó számára.

Tíz éve foglalkozom színházzal egyáltalán, és még tíz év múlva is fiatalabb leszek, mint a szegedi színház főrendezője, Keszég László most. Amit most a mohóságomtól, ambíciómtól, tenni akarásomtól hajtva tanulok, azt nekik tanulom. Nem sietek, nem pánikolok, nem kapkodom el. Sok mindent csináltam és csinálok, de mindig lassú vízként igyekeztem tekinteni a dolgaimra, minden produkciót inputnak éltem meg, nem outputnak. Egy ilyen helyzetben, amibe most kerültem, a lehetséges működési formák talán legkonzervatívabbjában, ezek jó tulajdonságok, azt hiszem.

Ha elég tartalékom begyűlt, akkor bizonyosan megtalál egyszer az a színházcsinálás, forma vagy téma, amit én és csak én tudok megcsinálni. Addig szépen csinálom a dolgom, van bőven. Csupa olyasmit, amit végül is csinálhatna bárki. Csak legyen jó.

Milyen képességek és készségek szükségesek egy főrendezői poszt eredményes betöltésére?

Tulajdonképpen ugyanaz a készség kell hozzá, mint magához a színházcsináláshoz: rengeteg empátia. Gyorsan és alaposan kell megérteni, hogy egy adott rendező adott próbafolyamatában merre keresgélnek az alkotók – és besegíteni, vagy bátorítani, vagy éppen szabadjára engedni. A konfliktusokat, ha vannak, megérteni, és vagy elsimítani, vagy elsöpörni. Az egy bizonyos próbatermi dologba belegyógyult alkotókat szelíden, de határozottan figyelmeztetni, ha valami pofonegyszerűt már nem is látnak. Ha az ember úgy érkezik, hogy te jó ég, milyen fantasztikusak vagytok ti itt mind, akkor nem fog tudni hozzányúlni semmihez. És fordítva is: ha úgy érkezik, hogy mi itt ez a szemét, amit műveltek, akkor egy pillanat alatt elveszíthet mindent, amiből később dolgozhatna.

Kevesebb elvi és nagyon sok gyakorlati problémában kell segítséget nyújtani az első perctől kezdve. A főrendező nem ugyanaz, mint a művészeti vezető. Nem programot, hitvallást és manifesztumot kell letennie az asztalra, senki nem ezt várja tőle. Hanem azt, hogy ha megakad egy próba, főpróbahét, egy egész produkció, vagy akár az aznap esti előadás, és a társulat felsóhajt, hogy bár lenne valaki, aki rendbe rakja ezt – akkor tényleg legyen.

Fontos a megbízhatóság is – részint, mert a főrendezőnek nem a saját művészetét kell ráerőltetnie mindenkire, hanem a többiekét segíteni, rendelkezésre állni és lelkiismeretesen ásni bele a magát a személyes ízlésétől akár távolabb eső munkafolyamatokba is, részint, mert ő felel a vendégművészek munkájáért is, a színház kapcsolattartója a szélesebb szakma felé. Mint a legtöbb helyre, a nyíregyházi színházhoz is vendégként érkeznek a rendezők, így ez a munka, a szakma egészével a színházról folytatott folyamatos diskurzus, bár nem explicite döntéshozói pozíció (minden felelősség az igazgatóé továbbra is, mint mindenütt), alapvetően határozhatja meg a színház szinte valamennyi vállalását később.

Mi az, amit eredménynek tudna elkönyvelni mondjuk két év múlva?

- Ha a társulat összetart, vigyáznak egymásra emberileg és szakmailag is. Ez a legfontosabb.
- Ha elsősorban a saját közönségüknek játszanak, ez szintén nagyon lényeges. Szakmai figyelem és elismerések ide vagy oda, a saját közönségükkel élnek szoros szimbiózisban, a város támogatja és szereti őket, sajátjának érzi erőfeszítéseiket, sikereiket és kudarcaikat. A színházcsinálás alapkérdése a kinek – és csak utána jön a mit és a hogyan.
- Ha a vendégrendezők gyakori visszatérők, valamelyes szükségszerű mozgást leszámítva állandó gárdát alkotnak. Az évadjuk fontos időszaka az itt töltött pár hónap. Örömteli, várva várt kirándulás. Már eleve úgy szervezik az életüket, hogy felkészülten és inspirálódva vághassanak bele az itteni munkába.
- Direkt nem az első helyre írtam, hisz magától értetődő, de természetesen ez sem egy nüansz: ha jók lennének az általunk kitalált és levezényelt előadások. Akarom ezt is, hogyne akarnám, de hát ehhez nem kell főrendezőnek lenni. Senki nem akar rossz színházat csinálni direkt.

Ebben egyfajta ideálom a szombathelyi színház. Annak ellenére is, hogy ott más a helyzet, hiszen hatalmas szakmai tekintélyű alapító igazgatója vezeti, aki összetrombitálta a szövetségeseit az alapításkor, vagyis nem folytatnia kellett valamit (ahogy korábban a Merlinnél és a Nemzetinél sem). Itt, Nyíregyházán másra is figyelnem kell, hiszen a hatalmas fordulatszámon pörgő társulat előbb volt itt, mint én. De ha a szakma és vele az országos figyelem felé azok a jelzések terjednének, hogy ide jó jönni, és jó dolgozni, hogy az itt töltött hónapok emberi és szakmai töltekezéssel telnek, azzal már elégedett lennék.

Ha végigkövetjük (címszavakban, pontosabban színházakban) a pályáját, nem úgy tűnik, mint aki szeret vagy tud egy helyben maradni. Mit gondol erről? 


Nem minden lépésem volt tervezett, és sok speciális helyzetbe keveredtem bele. Valóban számos helyen megfordultam, és az is igaz, hogy soha sehonnan nem küldtek el, hanem mindig én álltam tovább. Mégsem tartom magam csapodárnak. A Bárkán négy összefüggő évet töltöttem el (igaz, csak egyet igazi tagként, de ennek adminisztrációs okai voltak). Hogy a színház haláltusája miért tartott olyan sokáig, azt mások és máshol már megírták, ide csak ennyi tartozik: 2011-ben már lehetett látni az események irányát, ekkor jöttünk el Bérczes Lászlóval együtt, és mentünk Kaposvárra.

Ott két évadot töltöttem, talán ez az egyetlen hely, ahonnan igazán önszántamból jöttem el, mert nem láttam a saját helyemet abban, amerre a színház tartott. Az eredeti csábítás az volt, szó szerint el is hangzott, hogy ez lesz a hely, ahol Vidnyánszky és Mohácsi egy fedél alatt dolgoznak majd. Hogyne érdekelt volna, milyen lesz, mi lesz belőle. Aztán igen hamar kiderült, hogy nem mindent mondtak el nekem, és hogy ez egyáltalán nem lesz, nem lehet így. Ráadásul kifelé is rossz lett az íze – még azt is olvastam a Magyar Narancsban, hogy én főrendező vagyok ott, noha nem voltam, alkalmazottként a társulat fiatal tagjaival és a gyakorlatos színészekkel voltam egy brancs.

Amit rám osztottak, azt igyekeztem tisztességesen (vagy jobban) megcsinálni, és mikor már látszottak a feladatok, akkor a szerződtetés előtt jeleztem, hogy utána nem folytatom. Így végül Bérczes ott maradt (igaz, ő sem vállalta tovább a művészeti vezetést), én pedig visszamentem Pestre. De nem akarok hálátlan sem lenni: nagyszerű találkozásaim voltak, és végül is négy nagyszínpadi bemutatót rendezhettem zsinórban, köztük három zenéset, abból egy operai igényűt – máshol ehhez nyilván nem juthattam volna hozzá, és közben a későbbi operavállalkozásaimhoz nélkülözhetetlen szakmai tapasztalatokra tettem szert.

A Magyar Színház nehezebb eset, ott már tényleg főrendező voltam, az évad összeállításában, a rendezők megszólításában, a szereposztásokban is benne volt a munkám. Évekre terveztünk, sok fáradságunk volt a régi repertoár lecserélésében, az ott töltött másfél év alatt 14 bemutatót segítettem tető alá hozni, ebből kettőt én is rendeztem. Mások mellett Horgas, Vidovszky, Novák Eszter, Harangi Mária, Nagy Péter, Bérczes László, Harsányi Sulyom és Koltai M. rendezték az előadásokat. Küzdelmes és sziszifuszi, de jó munka volt. Nagyon fájt az igazgatóváltás híre. Az új igazgatóval kerestem a kapcsolatot, de nem ismertem (egyikünk sem), és hamar az is világossá vált számomra, hogy nem tervez bevonni a döntésekbe, vagy bevenni egy olyan körbe, akik tudják, mi történik majd a házban. Eperjes Károly lett a bizalmasa inkább. Így hát felmondtam ott is, sok év után visszamentem szabadúszónak.

Gondoltam, nagy a világ. Mondták, hogy egy-egy rendezésre szívesen visszahívnának, de ez azóta elhamvadt. Most a Katonából átszerződött Lengyel Ferenc lett a főrendező ott. A háztól nem szakadtam el teljesen, egészen a közelmúltig tanítottam az Akadémián – és most, hogy Nyíregyháza miatt azt nem tudom folytatni, az Ördögkatlanban továbbra is számítok rájuk.

Ahol tudom a helyemet, ott nagyon kitartó vagyok. Az Ördögkatlan Fesztiválnak kilenc éve vagyok munkatársa, még a Bárka révén. Az Orlainál is 2011 óta dolgozom folyamatosan, három előadásom fut most (ebből kettő is száz fölött jár) és két másik készül elő. Szeretek hűséges lenni és tartozni valahová, de csak olyan helyhez, amiről azt látom: tényleg jobb lehet attól, ha én ott vagyok. Nehezíteni se más, se a magam dolgát nem akarom – annál drágább az életem. Bárcsak minden színész és rendező odébbállna onnan, ahol nincs a helyén. Hálás vagyok, hogy nekem sikerült eddig.

Miért vállalta el ezt a posztot?

Az első válaszban sokat írtam erről. Érteni akarok hozzá. Kitanulni. Próbálok nyitottan tekinteni a saját rendezőpályámra, sőt, az egész későbbi ténykedésemre. Évtizedekre nem is lenne egészséges tervezni (hozzáteszem, a nálunk idősebb kollégák csak most rettennek meg ettől, mi viszont már így is kezdtük a pályát eleve, hogy tudjuk: értelme sem lenne). De közben mégis komolyan vehetőt akar csinálni az ember, és ahhoz valóságos, valamit megteremtő, valamit sikerre vivő, valamibe belebukó tapasztalások kellenek. Szakértelem.

Nekem az általam kitalált, tető alá hozott és ezer krízisen át a bemutatóig elhajszolt színházi vállalkozás ugyanakkora, vagy esetenként nagyobb örömet okoz, mint amit én magam rendeztem. A rendezést sokkal inkább tartom mesterségnek, mint művészetnek, a saját munkámat mindenképpen. Olyannyira, hogy művészként a velem egykorúak és a nálam fiatalabbak között is magamnál sokkal vagányabbakat ismerek. Az én ambícióm az, hogy kitapasztaljam és aztán valósággá tegyem annak a nagyüzemi színházi formának és intézménynek a lehetőségeit, ahol nekik is van kedvük és lehetőségük dolgozni. De azért még nekem is és a nálunk húsz évvel öregebbeknek is.

Ez egy vidéki, társulatos, bérletrendszeres repertoárszínház. A színészeknek nagyon sokat jelentene, ha a pályájukat mind ilyen helyen kezdhetnék, és csak később specializálódnának. Széles repertoárt, széles műfaji skálát kell játszani, sok előadásban, hatalmas vendégrendező-felvonulás közepette. Ha szeretném látni, hogyan súrlódnak egymással, hogyan inspirálják egymást ennek a nyüzsgő felvonulásnak a résztvevői, akkor a legjobb helyen vagyok. És ha ügyesen végzem a dolgom, akkor hosszú távú, nagy szövetségeket köthetek. Magamnak is, Nyíregyházának is.

Hogyan halad a társulatba való beilleszkedése? Illetve hogyan kell elképzelni ezt a folyamatot egy a társulat számára nem ismeretlen, de mégis csak újonnan érkező főrendező esetén?

Nagyon kell figyelni. Ez pedig lassan megy – meg kell szokniuk az embereknek, hogy én is nézem a dolgokat, a próbákat-előadásokat, hogy én is beszélek a rendezőkkel, a színészekkel, a tárvezetőkkel. Hogy belebeszélek még a szórólapok szövegébe is. Szerencsés az időzítés, mert most zajlik a következő évad előkészítése, közben épp főpróbahét is van, ahol sok szívmelengető (és persze sok tanulságos) dolgot látok, és én magam is próbálni kezdek a jövő héten, vagyis első kézből lévő információim is lesznek hamarosan. Színészekről is és üzemről-gyártásról is.

Hogy halad? Nem panaszkodom. Azért a társulat élete nem borul fel tőlem fenekestül. Egyrészt mert eddig is nagy vendégjárás volt itt, tulajdonképpen csak egy következő új arc vagyok – nyíltan és bizalommal beszéltek velem az emberek eddig, ahogy, amennyire tudom, minden vendéggel. Másrészt mert az új igazgató, Kirják Róbert sem igazán új, itt dolgozik tizenötödik éve és már a házat is évek óta vezeti, előbb gazdasági igazgatóként, aztán cégvezetőként, majd a mostani kinevezése előtt megbízottként is. Zajlik a munka, és én is rögtön konkrét teendőkre tudtam fordítani, hogy mi a dolgom. Mi mást akarhatnék. 

A Móricz Zsigmond Színház mintha az utóbbi években kikerült volna a kőszínházak fő sodrából. Mit gondol erről?

Nehéz válaszolnom, hisz épp most szerepeltek és nyertek díjat a POSZT-on, ahol egyébként szerepeltek két évvel előtte is, és korábban is több alkalommal díjazták őket ugyanott legjobb együttesként, sőt, közönségdíjat is kaptak. Az idei egyik Domján-díjas is nyíregyházi színész, a nagyszerű Széles Zita. Nemrég kapott Soós Imre-díjat Rák Zoltán. Nem érzem, hogy ne lenne figyelem rajtunk – én az ideérkezésem előtt is szinte mindenről tudtam, ami Nyíregyházán történt. A rendezői névsor sem dicstelen a közelmúltból, Ivo Krobotot, Koltai M. Gábort, Novák Esztert, Szőcs Artúrt, Keresztes Attilát, Forgács Pétert, Harsányi Sulyom Lászlót, Keszég Lászlót, vagy a nagyszínpadra rendszeresen szerzői igényű koreográfiákat készítő Ladányi Andreát nem lenne helyes a szakma perifériájának tekinteni. A fenti lista persze folytatható lenne, és sok köztük a visszatérő vendég. A színház a rendezőhallgatóknak is szokásos gyakorlóhelye és mindig akadt az évadtervben pályája elején álló fiatal alkotónak adott lehetőség is.

Tekintélyes színházi nevelési program fut a színházban, és a vele partnerségben álló huszonnégy oktatási intézményben. A nagy szakmai figyelmet kapott Szociopoly és Pirézek című előadások itteni adaptációja több előadást ért meg eddig, mint az eredetije, a budapesti Mentőcsónak sorozata.

Hogy a kritikusoknak a mostani helyzetben mennyire nehéz vidékre eljutni, és az arról írt szakvéleményüknek fórumot, publikációs felületet találni, azt ők maguk már számos helyen elmondták, és én is aggasztónak tartom. A Móricz Zsigmond Színház kisbuszos kritikuslátogatásokkal próbálja enyhíteni a távolságot, több alkalommal is az évadban.

Mit mondhatnék. A Budapesttől távol eső műhelyek szakmai divatjában van valami kampányszerű, fellobbanó-alábbhagyó, de az ilyesmi a házban zajló napi munkát nem érinti. Négyszáz fölötti előadásszámot játszanak egy évadban, hozzá pedig csak az elmúlt félévben további négyszáz foglalkozásra és tantermi előadásra került sor. A játszóhelyek tele vannak, az intézmény látogatottságának és bérleteseinek rekordjai is épp az idén dőltek meg. Minden évben van nehéz, nagy súlyú cím, de vígjáték, zenés darab vagy éppen mozgásszínház a nagyszínpadon és a két kamarában is, tizenkét premier összesen.

Minden lehetne jobb, persze. De hát ez mindig mindennel így van.

Van-e arról aktuális tapasztalata, hogy milyen művészi állapotban vannak a színház színészei?

Sokukat ismerem, számos előadást láttam a közelmúltból, és persze most is minden este itt vagyok, nézem sorban, ami eddig kimaradt. Kapcsolatban vagyok az itt felvonuló rendezőkkel, külön találkozókon veszem velük sorra a tapasztalataikat. Nem vagyok annyira naprakész, mintha évek óta együtt keltem-feküdtem volna a társulattal, de gyorsan tanulok, és nem is állok rosszul. Nem az ismeretlenbe jöttem, azt nem is vállaltam volna.

Miket tart főrendezőként a legfontosabb teendőinek az elkövetkező hetekben?

A legnagyobb falat az évad előkészítése. Minden mindennel összefügg, az országos hírű rendezők pedig tulajdonképpen igen kevesen vannak, naptárjuk gyorsan telik, napokon múlhat minden. Nem egyszer háromszoros átfedéseket kell összehangolni a szereposztásoknál és közben arra is figyelni, hogy mindenkinek jusson jó feladat, hogy meglegyen az előadásszáma, hogy kihívásokon át fejlődhessen anélkül, hogy közben azt gondolná, körülötte forog a világ… nagyon nehéz. De ezt tudtam előre, nem panaszkodom.

Nem mellékesen pedig: most kezdtem el próbálni, végül is ez az eredeti mesterségem. A szereposztásomban kifejezetten olyan színészek vannak, akikkel még nem dolgoztam. Rajtuk keresztül is igyekszem tanulni az új helyen az új dolgomat.

És miket a következő évad távlatában?

Hogy ne legyek szenzáció. A hétköznapokat szeretem a színházban, a sokadik, szerda esti előadás a kedvencem. A napi munkának, a színháznak mint magától értetődő elfoglaltságnak van rám a legnagyobb vonzereje. Hogy azt érezhessem néhány hónap múlva: ide tartozom, jó helyen vagyok, örömöm is telik a munkámban, és van min gyötrődnöm a magammal szembeni elégedetlenségeim miatt is. Segíteni azt, aki bízik bennem. Nem lustulni el, nem engedni elfolyni semmit. Nem felrobbantani, de azért végletes próbatételekkel folyamatosan acélozni a közösséget magam körül. És persze magamat.




Tasnádi Csabát mint a színház egykori igazgató-főrendezőjét, jelenlegi társulati tagját kérdeztük arról, mit gondol Göttinger Pál főrendezői kinevezéséről.

Göttinger Pál jelölését a pozícióra teljes mellszélességgel támogattam, kinevezését pedig kifejezetten jó döntésnek tartom. Nem véletlenül hívtam őt korábban rendezni Nyíregyházára, ahogy a Vidor Fesztiválra sem véletlenül válogattam be előadását, amivel díjat is nyert. Mindig is törekedtem felkutatni az arra érdemes, fiatal tehetségeket, akik akár vissza-visszatérően, akár állandó jelleggel csatlakozhatnak a társulathoz. Pali első alkalommal kitűnő kapcsolatot alakított ki a társulattal. A pályaképét figyelve úgy gondolom, mind emberileg, mind szakmailag a magyar színházi élet képességes alkotója. A Magyar színházbeli főrendezői működését látva pedig érettnek gondolom e pozíció betöltésére nálunk is. Személyében a Móricz Zsigmond Színház a múltjához és jelenéhez méltó művészeti vezetőre talál.




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks