Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Törőcsik Mari összehozta egy estére Alföldi Róbertet és Vidnyánszky Attilát

Törőcsik Mari máig velünk él, kedden például összehozta a Nemzeti Színház korábbi és mostani igazgatóját is egy estére. A közönség több percig állva, némán tisztelgett a Nemzet Színésze előtt. „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is. És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt. Az est Maár Gyul

A BOHÉMÉLET BEMUTATÓJÁRA KÉSZÜLÜNK

Az új évad első opera bemutatójára 2021. október 22-én kerül sor a Szegedi Nemzeti Színházban. Giacomo Puccini: Bohémélet című operáját Göttinger Pál állítja színre.

A rendező gondolatai a készülő operáról:

ERRŐL A MUNKÁRÓL

Mintha ide se tartozna, de ide tartozik egy régi, tíz éve nem létező budapesti színház: a Bárka. Amikor az a színház felrobbant, a magyarországi vidéki színházakban volt egy gunyoros büfémondás, ha valamire épp nem volt ember, legyen az ügyelő, kellékes, zeneszerző, színész, rendező: “nem baj, majd hívunk valakit a Bárkáról!”. Most, tíz évvel később, szétszórva, de sok helyen ott vagyunk – és mindig felismerjük egymást. Szétspricceltünk mindenhova, de mégis: az a színház, noha nem operaház volt, mégis életre szóló szakmai szövetségkötések és barátságok forrása volt nekünk. Dinyés Dániellel ott találkoztam először – és a szó szinte azonnal operákra fordult, szót értettünk egymással egy pillanat alatt. Az a kicsit szarkasztikus, kicsit tiszteletlen, de közben az alaptételeket (hitünket, magyarságunkat, a legnagyobb elődeinket, a remekművek iránti rajongásunkat) sosem vitató attitűd, amit Esterházy Pétertől (akinek darabján először együtt dolgoztunk) tanulhattunk, olyan örömforrásokat hozott az életünkbe, mint a Haydn muzsikájával való foglalatoskodás, vagy Dani egyik saját operájának ősbemutatója, vagy számos-számtalan prózai előadás kísérőzenéje – és az Operabeavató, ez a majdnem évtizedes koncertsorozat, amivel bejártuk az országot, és ami nagy örömömre Szegeden is megindult (noha a vírus előtti áldatlan pillanatban, vagyis kicsit mostoha sorsra jutván). Amikor Dani a szegedi operaházhoz került, nem volt kérdés: annyi év tervezgetés után végre végigcsinálunk valamit, az íróasztaltól a megvalósulásig. Ennek már volt is egy próbaköre, a tavalyi Dido és a Négyhangú… de akkor krízis volt, világjárvány, szükségmegoldás és szárnypróbálgatás: íme, most viszont itt ülünk az első olyan közös vállalkozásunknál, amit a kezdetektől együtt terveztünk el. Nekem mindig nagy öröm a szegedi operatársulathoz visszatérhetni (Dani nélkül is az lenne), de most mégis különleges az alkalom: amire ezzel a nagyszerű muzsikussal és ízig-vérig színházi emberrel több, mint tíz évvel ezelőtt szövetkeztünk, most végre: megcsinálhatjuk. Ha végül semmi nem lenne belőle, az persze fájna – de mégis: tíz éve készülünk erre a mai reggelre. És íme: itt vagyunk. Éppen történik. Ezt azért el akartam mondani. Megosztani veletek.

A KORSZERŰSÉGRŐL

Most már úgy tűnik, sosem fog elmúlni a vita a fejünk fölül: aktualizálni kell-e egy operát? Pedig már a felvetés is nevetséges – egyszerűen azért, mert megmosolyogtató a rendezőket úgy elképzelni, ahogy üldögélnek valami dolgozószoba sötétjében az íróasztaluknál, és azon merengenek, hogy most akkor legyen-e a szereplőnek tabletje, mobilja, instagramja… és zakó legyen-e a királyokon, vagy palást.

Mi úgy szeretünk az operákra gondolni, hogy érkezzenek bármelyik évszázadból, elsődleges vállalásuk a történetmesélés. Semmi szimbólum, semmi “azt akarja itt mondani a szerző”, semmi pátosz – egyszerűen és áttekinthetően szeretnénk elmesélni, hogyan zajlottak le a történetben felvonuló események – a Bohémélet esetében például ez az egy év. Nem kell erőszakosan közel hozni a mához (nem is olyan jó itt nálunk most) – elég csak annyit mondanunk: hol volt, hol nem volt… és máris olyan közel van mindenki, mint egy gyerek. Látja Párizst, látja a girbegurba utcákat, a gázlámpákat, a hideg, de otthonos padlásszobát. Minden mást – az elemelést, az absztrakciót, az általános érvényt, a tanulságot: áttoljuk a nézőre. Találja meg ő, ha van neki benne olyan. Mivel remekművekről van szó (mint a Bohémélet esetében is), abban bízunk… van. Van neki olyan.

Nálunk, legalábbis Danival való közös gondolkodásunkban az aktuálitás kifejezés helyébe a személyesség lép. Amikor művekről beszélünk: magunkról beszélünk. A mi szerelmeinkről, a mi fiatalságunkról, a mi zsákutcáinkról, a mi tragédiáinkról. Ez pedig szükségképpen élő és izgalmas lesz, hiszen egyszeri – akár ilyen ruha van a szereplőkön, akár olyan.

Mi az énekesekre, az énekkari művészekre, de még a zenekarra is autonóm alkotótársként tekintünk – akik a viszontagságos idők dacára is valami személyeset szeretnének mutatni magukból nagy zenéken keresztül. Nem a nagyon nagy pénzekért, és nem a rájuk leselkedő világhír fenyegetésében dolgoznak… megvan a maguk baja, élete, hitele, gázszámlája, de mire rájuk zárul a próbaterem ajtaja, addigra kiderül: mondanivalójuk van. A munkánk az, hogy olyan helyzetbe hozhassuk őket, ahol elmondhatják. Hiába bumfordi ez a kifejezés, egyáltalán nem rossz ide: ami a szívüket nyomja. Ha sikerül ezt a személyességet előhoznunk egymásból – akkor fogunk találkozni igazán a nézővel, akinek annál az akkordnál, annál a csúcspontnál, annál az áriánál: ugyanez jár a fejében, mint nekünk. Az a találkozás: a leghétköznapibb bérletes előadáson is ünnep.

A MŰVÉSZÉLET KÖZHELYEIRŐL

A Bohémélet sokat tett azért, hogy meghonosodjon a kultúránkban ez a kicsit közhelyes, de a civil néző számára mindig borzongatva vonzó toposz: a nemtörődöm, nyomorgó, teli szívvel csak a mának élő művész archetípusa. Akinek sosincs egy vasa se, fűteni se tud mivel – de ha mégis pénzre tesz szert, azt a barátaira és jól sikerült estékre költi. Mert tücsök, és nem hangya. Több, mint száz éve üldögél a nézőtér sötétjében estéről estére jópárezer tisztes operalátogató polgár, és nézi vágyakozva az olyan embereket, akik nem olyanok, mint ő. Mert nem félnek, nem gondolnak a holnappal, mert egyetlen női pillantásba belelátják az egész világot (és a következőbe is), mert fagyott ujjal is verset írnak, mert meglógnak az étteremből a számla elől, mert egy kocsmába betérve mindig van kivel dumálniuk egy nagyot, mert szörnyethalnak, de dalolva.

Vicces dolog ezt színházi emberként végiggondolni… többségünk életformája nem hasonlít erre az archetípusra egyáltalán. Szorgos, nap-mint-nap dolgozni járó, a fizetését számolgató, félig az autónk csomagtartójában, félig a telefirkált határidőnaplónkban éldegélő napszámosok vagyunk – és noha a napjaink egy részét a Bohémélethez hasonlatos remekművekkel tölthetjük (ami persze nem rossz program), a nap végén mégsem az a szilaj élnivágyás és nemtörődöm vadság árad belőlünk, mint hőseinkből.

Tudom, hogy ez bennfenteskedő gondolat, de most egymás között vagyunk: hova lett ez belőlünk? Mikor lettünk a zene és a színházművészet szeretetétől átitatott, környezetünk által tehetségesnek titulált, a világot megváltani akaró, a főiskolai kollégiumból kalandot és nagybetűs életet ígérő éjszakákra kirajzó művészekből szolgálatszámot számolgató ügyintézők? Amikor végignézünk a Bohémélet szereplőin: magunkat nézzük, kezdő korunkban. De már nem kezdők vagyunk, hanem külön-különféle tetteket az asztalra letett, gyakorló színházcsinálók, akiknek pályája, családja, egzisztenciája van.

Nem lehet a Bohéméletnek nekikezdeni úgy, hogy nem nézünk magunkba: vajon meghalljuk-e még a többiek Momus-be hívó hangját?

A Bohémélet ráadásul: jó színdarab. Olyan, amilyennek a jó drámát szeretjük: a hősök nem magától értetődően hősök, nincs feltétlenül igazuk, nem lehet csak úgy mögéjük állni. A testük is tönkrement, elhasználódott, a lelkük is nap mint nap meghozott, szörnyű kompromisszumoktól lefojtott parázs a mélyben. Prédák – a világ pedig felfalja őket. Mimi a szerelmétől erőszakosan leszakadva odadobja magát egy gazdag embernek, egy hatalomnak, egy biztonságnak, mert… élni akar. És csak a reménytelenség óráján talál vissza oda, ahol a helye lett volna – de már túl későn.

Nem érdekes az olyan drámaszereplő (és valóságos ember sem), akinek a lelkiismerete úgy tiszta, hogy nem tette próbára. Nekünk, akik ezzel foglalkozunk, van mit megbocsátanunk magunknak és egymásnak, minden nap.

Belehalni abba, amit csinálunk… egyikünk sem akar. És mégis: nem tudunk szabadulni az erre csalogató hívástól. Miért?

A COVIDRÓL

Most nem is csak arról van szó, hogy a fojtogató köhögés végez a főszereplőnkkel – bár abban a pillanatban, amikor színre állunk ezzel a művel, nem lehet ezt sem kihagyni a számításból. Hogy egy, az életéért ziháló szereplő mást jelent ma, mint máskor.

De van egy még mélyebb rétege is ennek: a világjárvány nem csak a testünket, minket magunkat, a szeretteinket támadja – de a kultúránkat is. Nem járhatván színházba, múzeumba, koncertre, társaságba… a vírus oda sújtott le, ami miatt jó volt európainak lenni. Ami meghatároz minket. Az utóbbi időszak a mesterségünk, hivatásunk leglényegére is rátámadt: nem is csak a savas facebook-kommentekről van szó (menjenek el kapálni!), hanem arról is: pár hónapig az rajzolódott ki, mintha a világ meglenne nélkülünk. Hogy szórakoztatás vagyunk csak: és ha a történelmi idők nem szórakoztatóak, nincs is ránk szükség.

Nem én vagyok az egyetlen, akit felkavart ez a rádöbbenés. És lám, itt állunk egy színdarabbal, amelyben olyan szereplők sorakoznak, akikre semmi szükség nincsen. Szeme sem rebben Párizsnak attól, hogy ezek élnek-e, halnak-e.

Egy olyan korban vágunk ebbe bele, amikor az opera, mint olyan – de különösen a hazai vidéki operajátszás pallos alatt táncol. De még él. Köhög, de még szeret.

Nem hiszem, nem hihetem, hogy ránk semmi szükség.

Nem akarok olyan világban élni, ami csak a feltétlenül szükséges dolgokból áll.

A feleslegesség apoteózisa ez. És árad a muzsika, és dől a könnyünk, ahogy látjuk őket mosolyogva elaludni.

A SZEMÉLYES SZÁL

Ezeket az első próbákat személyes szállal szoktam kezdeni, aki dolgozott itt velem korábban, talán emlékszik. De ez most más egy kicsit, mert engem elkerült az, amiről itt szó van. Színművészetis voltam ugyan, annak minden életformai zabolátlanságával, de közben budai polgári úrifiú is vagyok, a főiskolán szabadon hagyott vasárnap estéimen ministrálni szaladtam abba a templomba, ahol kereszteltek is… ha bele is mentem ezekbe az éjszakákba, mint a szereplőink – sosem voltam benne otthon. Később sem, és a színházban sem.

Így nem is a bohémélet bohémsága a kapcsolódási pontom ehhez a történethez… hanem a bemocskolt lelkiismeret. A túlélni akarás láthatatlan, dicstelen hősiessége. Rodolfo és Mimi, amint szakítanak azért, hogy megmaradjanak. Musette, a kocsmai énektanár. A padlásszoba bohémjei, amint minden vacak bérmunkát elvállalnak, csak fennmaradjanak a felszínen. Kapjanak levegőt – hátha a szörnyű késdobáló kocsma falának kifestésével tudják megvásárolni maguknak azt az időt, ami a saját opus magnumukhoz kell.

38 éves vagyok, 97 kisebb-nagyobb produkciót gyártottam le ez idő alatt, benne 57 repertoárelőadást - volt közte megélhetési is, lelketlen is, elvacakolódott is… és jó is. És valahol közte: én is. Amilyennek lenni vágyom. Ha feladom a reményt, hogy valaki kihallja az igazi hangom ebből a zsúfolt, munkáról-munkára sodró zajlásból, akkor végem.

Hát nem adom fel. A már halott Mimire is azt mondom: de hiszen csak alszik. Ott és akkor: komolyan gondolom.

A FELADATRÓL

Aki szerepel ebben az előadásban, azt az erről való gondolkodásra hívom. Bele is fogok kérdezni a próbán, nem is engedem elmismásolni. Számomra kevésbé fontos az, hogy maga az előadás hogy sikerül, mint ez: ebben a két hónapban rakjunk rendet a fejünkben. Minek vagyunk itt. Minek tesszük tönkre magunkat ezzel az egésszel. Mit akarunk, mi maradjon utánunk.

Ez a feladat. Ezzel megküzdeni. Nem kevés, és nem is túl sok jóval kecsegtet. De megúszni… minek.

Ahogy egy tanult kollégám mondotta volt: ”Nehéz, nehéz. Hát milyen legyen!?”

Én nem félek.