Ők minden szombaton háborúba mennek együtt, a csapatért – Ötvös András színésszel beszélgettünk

November 12-től látható a hazai mozikban a Becsúszó szerelem című vígjáték, ami a focidrukkerek lelkes, de ellentmondásos világába, az örökbefogadás bonyodalmaiba és a gyerekvárás izgalmaiba enged bepillantást. A film főszereplőjével, Ötvös Andrással többek között arról beszélgettünk, hogyan készült fel a kemény drukker karakterének megformálására, hogy mennyire engedi meg a vígjáték műfaja fontos társadalmi problémák boncolgatását, és arról is kérdeztük, van-e forgatókönyve arra az esetre, ha bezárnak a színházak.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Casting útján kerültél a Becsúszó szerelem című filmbe vagy Nagy Viktor Oszkár rendező eleve rád gondolt?

Nem szeretem a casting szót, mondjuk úgy, hogy behívtak próbafelvételre. Ez a szó legalább emlékeztet arra, ami a mi munkánk. Nagy Viktor Oszkár ült egy asztalnál és elkezdett kérdezgetni. Azt mondta, válaszoljak úgy, mintha drukker lennék. Több kör volt, legalább három vagy négy.

Vannak személyes élményeid, jártál meccsekre?

Székesfehérváron nőttem fel, egy nagy gyár lakótelepén, lakott ott egy srác, aki egyszer vagy kétszer elvitt magával a B-középbe. Szóval kicsit távolabbról megvolt az élmény, de a témában való elmélyülés csak a film kapcsán indult el. Nyilván nem lehet olyat játszani, amit az ember nem szeret, a szurkolói világtól viszont inkább fél az ember, vagy megretten tőle. Ugyanakkor színészként egy ilyen karaktert eljátszani hálás feladat, és persze kihívás is. Viktorral több meccsre is elmentünk a B-középbe, még Fradi-UTE rangadón is voltunk.

Melyik oldalon?

Fradi, de pont mellettünk volt az újpesti keménymag.

Balhé volt?

Szerencsére nem, de egyébként is rendkívül gyáva ember vagyok, agressziót látva gyerekkorom óta lebénulok. Nem vagyok egy nagy harcos, Gyula viszont, akit játszom, érzelmek terén bénul le. Neki az az oldal megy, úgyhogy cseréltünk. Én ebből az oldalamból adok Gyulának, Gyula meg abból, ami nekem nem megy, ezt a játékot találtam ki. Az egyik ilyen próbafelvételen eszembe jutott, hogy nemrég arról olvastam, hogy etológusok szerint egyre kevésbé léteznek közösségek. Persze az emberek eljárnak konditerembe, meg zumbázni, de igazán összetartó közösségek – a vallási közösségeken és a szűk családon kívül – már nem nagyon vannak. A drukkereké viszont ilyen, egy valódi összetartást adó, erős közösség.

Ők minden szombaton háborúba mennek együtt, a csapatért. Remélem érződik majd a vászonról, hogy mi ezt tényleg komolyan vettük, hogy ezt a világot nem felületesen, nem véleményezve, hanem teljesen belebújva szerettük volna bemutatni.

Beszéltetek szurkolókkal?

Igen, a forgatáson is ott volt néhány kemény drukker, nekik köszönhetően sokat megtudtam a szurkolói létről. És a sejtésem is beigazolódott azzal kapcsolatban, hogy ők nem csak a pálya mellett tartanak össze, ott vannak egymásnak akkor is, ha tapétázni kell, vagy ha valamelyiküknek gyereke születik. Lássuk be, kevés olyan munkahely, vagy baráti kapcsolat van, ahol az ember összevereti az arcát a másikért. Szerintem ez egyfajta szelepként is működik, egy-egy ilyen meccsen az ember ki tudja adni a gőzt. Beszéltem például egy olyan óvónővel, aki jégkorong drukker és a meccseken ordítja ki magából a felgyülemlett feszültséget. Szóval ez valóban olyat tud adni, amit más nem, sem egy szórakoztatóközpont, sem a tévécsatornák. És azt is tök jó látni, ahogy több generáció, a nagypapa, az apa és az unoka együtt szurkol egy meccsen, sok esetben függetlenül a foci színvonalától, vagy a meccs végeredményétől.

Komoly témákat – meddőség, örökbefogadás, rasszizmus – érintő vígjátékról van szó. Szerinted ez a műfaj mennyire engedi meg fontos társadalmi problémák boncolgatását? Hogyan tud érzékenyíteni egy vígjáték?

Szerintem egy vígjáték is alkalmas erre, mert ahogy a drukkereknek szelep tud lenni a szurkolás, úgy a társadalomnak is nagy szüksége van arra, főleg most, egy világjárvány közepén, hogy akár a humor segítségével ismerje fel, vagy dolgozza fel az őt körülvevő problémákat. Az ember mindig akkor nevet nagyot, amikor ráismer valamire. Ahol van önirónia, ott az ember felszabadul az által, hogy röhög.

A filmben egy elég vastag szelet, mindenféle szintje megnyílik a társadalomnak a budai gazdag szülők csakrás uszodai felkészítésétől a szélsőséges, szombatonként háborúba menő drukkerekig. Mindez úgy feldolgozva, hogy az ember tud röhögni rajta. Sokszor így jobban célba is ér egy üzenet, mint egy, a témában születő riport vagy dokumentfilm által.

Egy interjúban azt mondtad, ha 40 napig egy kemény futballszurkoló szerepében vagy, abból nehéz kijönni.

Nem vagyok az a típus, aki ha lejön a színpadról, meg órákig “szerepben” ül a büfében. De emlékszem, volt egy nagy családi összejövetel és a feleségemet kérdezgették, hogy mi van velem, fáradt vagyok, vagy mi történt? Persze, valamilyen szinten ráragad az emberre, ha intenzíven benne van egy szerepben. Nem arról van szó, hogy “elgyulásodtam” vagy verekedtem volna, de hosszú hetekig felnyírt, hátrazselézett hajjal léteztem, sokszor a tetoválásokat sem szedtük le, szóval érdekes volt egy kerti partin így ülni (nevet). Egy-egy megszólalás, vagy pont egy-egy elhallgatás, csönd miatt érezhették, hogy ez az ember most más, mint szokott. Pedig ő is én voltam. Annál is inkább, mert szerintem egy színész mindig saját magáról vall a szerepeiben, csak odateszi a „Ha így lett volna…” félmondatot.

Ez a második nagyjátékfilmes szereped az Isteni műszak után. Mennyire kaptál rá a filmezés ízére?

Ez nem így működik Magyarországon…Nem gondolkodom ezen. A forgatás egy jóval technikaibb sport, mint a színház. A színház sokkal élőbb. Egy forgatásnak vége, aztán hosszan folynak az utómunkálatok, és csak most, novemberben látom azt, amiben több mint egy éve voltam benne. Most van az, hogy hamarosan moziba kerül a film és interjúkat kell adni. Ezt nem szeretem.

Menjek el?

Nem! (nevet) Mert ennek most van itt az ideje, most ezt kell csinálnom, csak azt mondom, hogy van, aki ezt szereti, én meg nem annyira.

Pedig hamarosan indul a pózolás a Becsúszó szerelem feliratú plakátok előtt…

Tudom…Ezt már az Isteni műszaknál is nehezen viseltem…Persze, ha ott van Thuróczy Szabolcs, akkor az egész más, mond három olyat, hogy összekacsintunk, vagy elröhögjük magunkat. De önmagában ez a része a dolognak nem pörget fel. Amikor forgatunk, az nagyon izgalmas, de ilyenkor egy színész egyáltalán nem azzal van elfoglalva, hogy hűha, ez egy film, amiben én vagyok a főszereplő, hanem például azzal, hány kávét kell meginnia ahhoz, hogy felébredjen, hol tart a történetben, stb. Valójában semmi nem történik attól, hogy főszerepet játszik valaki egy filmben, ettől nem változik meg az ember élete. Esetleg kap újabb munkát, megjegyzem, az Isteni műszak után nem így volt. Az ember nem is tudja, miért van az, hogy egyszer elhívják próbafelvételre, máskor meg egyáltalán nem. Hogy tetszik-e a fizimiskája vagy nem, ma főleg ezen múlik szerintem.

Meg azon, hány követője van az Instagramon.

Igen… Ma sok esetben jobban számít, hogy az Instagramon fent vagy-e, minthogy jó színész vagy-e. Ez nagyon rossz. Nem tudom komolyan venni a sztárságot egy ekkora országban, nem is értem, mi ez, mi van akkor, ha ezt mondják valakire. Aztán ott van a celeb, ezt meg nem tudom összekötni azzal, hogy valaki jó színész. A kettő együtt nálam nem stimmel. A sztárság hülyeség, az meg fölháborító, hogy a tehetség helyett Insta-követés van, és az az elgondolás, hogy ha sokat mutogatok valamit, és sokan nézik, az már biztos, hogy jó.

Sok színész próbálkozott tavasszal a karanténvideókkal. Erről mit gondolsz?

Azt, hogy egy ilyen felolvasós videó teljesen kiheréli a színházat. A kérdés valójában az, miért fogtak ebbe bele: hogy ne felejtsék el őket, vagy hogy pénzt csináljanak belőle? Én maximum ez utóbbi miatt vágnék bele. De szerintem színházat csak élőben lehet csinálni. Lassan a kétszázadik előadásnál járunk A csemegepultos naplójával, és sosem volt még két ugyanolyan. Valamikor csak az előadás felénél tudom megfogni a nézőket, valamikor meg csemegepultos nők ülnek be az első két sorba, mert ezt kapták ajándékba a munkáltatótól, és az első pillanattól fogva óriási röhögés kíséri a darabot.


Mindig az aktuális közönségtől függ, hol, melyik ponton lehet megfogni őket. Ez a színházban kiderül, az Instagramon viszont nem. És persze a Instán lehet csalni, a színházban viszont nem.

Főpróbahét van épp a Belvárosi Színházban, pár nap múlva mutatjátok be a Nyakunkon a revizort (időközben a színház kiadott egy közleményt, mely szerint a koronavírus elérte az intézményt, így a bemutató elmarad), amihez Gogol műve adta az inspirációt. Mikor találkoztál először ezzel a szöveggel?

Főiskolán, másodév első felében foglalkoztunk Gogol karaktereivel Máté Gáborral, de ennél a darabnál ez a színmű inkább csak egy inspiráció. Egy revizor érkezik egy színházi társulathoz, akit én játszom, de várnak egy gyakorlaton lévő színészt is. A darab bonyodalmát egy klasszikus félreértés adja – elkezdenek úgy viselkedni a főiskolással, mintha a revizor lenne, a revizorral meg mintha a gyakorlaton lévő főiskolás lenne. Érdekes, hogy szerintem van egy olyan kelet-európai berögződés, hogy ha jön egy ellenőrzés, akkor az helyből olyat ébreszt az emberben, hogy valamit biztos rosszul csinált. Nekem például nincs jogsim, de ha az anyósommal ülök az autóban, és mondjuk megállítanak a rendőrök, mindig elkezdek izgulni. Mintha valami rosszat csináltam volna, ami miatt elővehetnek, pedig nem így van. Több emberrel is beszéltem erről, és ők is azt mondták, hogy egy ilyen ellenőrzés behozza azt a reflexet, hogy húha, biztos találnak majd valamit…A darab azt járja körül, mi történik akkor, ha meghalljuk, hogy ellenőrizni fognak bennünket, hogy milyen a revízióhoz való viszonyulásunk. Igyekeztem olyan pontokat találni ebben a karakterben, amelyek által kiderül, hogy a revizor is csak egy szerepben van, egyébként ugyanolyan nyomorult tud lenni, mint bárki más.

Milyen előadásokat viszel még?

A csemegepultos naplója havi kétszer még pont tud menni és a Belvárosiban is van még öt-hat előadásom. Nagyon fontos és jó előadás – ami miatt még a villamoson is megállítanak – a Határátlépések, ezt mi, volt Máté Gábor osztályosok visszük itt, az Orlai Produkciónál. Az első ilyen, az életünkből vett alapanyagból készült előadás a Second Life volt, ezt már két éve játsszuk. A darab a Mi lett volna, ha…-kérdéssel játszik, azaz töréspontokat kerestünk az életünkből, hogy ha máshogy alakult volna, és nem színészek leszünk, akkor mivel foglalkoznánk. És ilyen a Határátlépések is, ami már a karantén alatt készült, úgyhogy Zoom-on kezdtünk el jeleneteket gyűjteni. Van benne egy szerintem fergeteges, a távoktatásról szóló jelenet, amikor olyan felszabaduló, feltörő, velőt rázó röhögés van a nézőtéren, hogy az elképesztő.

Mennyire lehet színészként felkészülni a második hullámra? Azt mondják, novemberre várható a tetőzés, és hasonló járványügyi intézkedésekre lehet számítani, mint tavasszal. Akkor viszont már maszkos színházazás sem lesz.

Nem vagyok felkészülve erre. Az Orlai Produkciós Iroda egy magánszínház, nekünk akkor van munkánk és keresetünk, ha játszunk. Negyed- félházakkal megyünk most. Kemény időszak ez…

Ha bezár a színház, van B-terved?

Nincs. Esetleg fizikai munkát fogok tudni végezni, ebben az irányban már elkezdtem kérdezősködni. De a színészeten kívül semmi máshoz nem értek.

Az idei év azért még be van táblázva?

Igen, már megkaptam a novemberi beosztásomat is, de még nem mertem beírni a naptárba. És készülünk egy filmre is, ami végre, két év után zöld utat kapott. Egy karácsonyi vígjátékról van szó, Nagykarácsony a címe, Tiszeker Dániel rendezi.

Megosztás: