Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Irodalom Éjszakája 2021

BELGIUM (VALLÓNIA – BRÜSSZEL) | ANTOINE WAUTERS | Nézz a lábad elé Fordította: Bíró Péter Antoine Wauters (*1981) Francia nyelvű belga író, forgatókönyvíró, az utóbbi évek belga irodalmának egyik izgalmas felfedezettje. Nos mères (Anyáink) című első regénye (2014) széles körben feltűnő sikert aratott. A 2018-ban megjelent Pense aux pierres sous tes pas (Nézz a lábad elé) lelkes fogadtatásban részesült és bejutott a Prix Décembre döntőjébe, valamint elnyerte a Második regény díjat. Nézz a lábad elé! Egy egymást követő diktátorok által modernizálni próbált ismeretlen nevű országban járunk, ahol a szüleik farmján, a pusztaság kellős közepén él egy ikerpár. Marcio a földeken dolgozik kemény, erőszakos apjukkal, Léonora pedig anyjuknak segít a háztartásban. Alig tizenkét évesek, szinte elválaszthatatlanok, és a játékaik gyakran tiltott területre tévednek. Egy este, amikor az istállóban heverészve egyre bizalmasabb testi közelségbe kerülnek, felbukkan az apjuk, és rájön, hogy igaz, amit régó

SZERETNI ELFOJTÁSIG…

…avagy mégazonis túl. Mert sokszor ez nem is tudatos, úgy megy ez már nekünk, mintha ékszíj hajtaná bennünk az érzelmi analfabetizmusunknak ezt a sajátosságát. Ki, mi állítja meg az egymás melletti elbeszélésünknek ezt a fajta száguldó érzelmi defektusát? Alan Ayckbourn Hogy szeret a másik című komédiáját Göttinger Pál szabta, igazította át a Belvárosi Színházban egyre sodróbb tempójú kalamajkává arról, hogy hogyan élünk élhetetlenül, miközben leginkább önmagunk idegeire megyünk, hisz a többiekétmár teljesen lelaktuk. Ez az előadás nem a tartalmával lep meg, hisz ilyen patent vígjátékot sokat láttunk és még fogunk is látni, ám a rendezés és a játék hihetetlen pontosan kicentizett ütemétől kapkodjuk a fülünket, szemünket – eleinte csak a külsőt, majd a belsőt, a lelkit is.

A színpad teljes terjedelmében egy nappali, sőt nem egy, hanem mindjárt egymás mellett, egymásba átjárhatóan kettő is: egy polgári életszínvonalat görcsösen mutatni akaró és egy amolyan átlagos, kispolgári, napi nyolc órán át a hivatalban igát húzóé (díszlet: Ondraschek Péter). Mert itt, Göttinger Pálnál semmi sem egymás után következő, egyik életet a másik után egyenként megmutató, hanem szimultán, egymás melletti, amolyan párhuzamosan futó két filmkópia.

De nem a játékidővel, nem is a hellyel akart a rendezés takarékoskodni, hanem leginkább a mi befogadói türelmünkkel. Hisz ez a darab tipikusan angolszász vígjáték, angolosan sajátos – számunkra talán sokszor suta poénokkal, helyzetkomikummal –, ám így, egymás mellett futó két tekercsként elénk téve, egészen sajátos játékmódot, értelmezési síkot nyer Göttinger Pál olvasata. A lehetetlenség, a lehetetlenkedés netovábbját, ami nem vizuális, hanem mentális börleszket eredményez, olyat, amiben mi mindnyájan, kivétel nélkül, élünk, mozgunk, vagyunk.

Zajlik, pörög itt az a nagybetűs, végtelenül semmitmondóan átlagos, szürke, vagy épp rózsaszínre hazudott középszerű élet: Pataki Ferenc szikáran inas Frankje, aki teniszpólóban futja épp a napindító köreit, mellette egy másik életben, házban Ötvös András Bobja várná székén elterpeszkedve feleségétől, Terry-től (Grisnik Petra) a reggeli teáját, de helyette felesége nyakig belebújva falja a napi újság betűit. Mindenki máshol, másban van, itt csak az ágy közös, a párna nem, vagy még az ágy sem az. Frank felesége, Fiona (Ullman Mónika) újság helyett felsőbbrendű dámaként viselt, uszályként maga után húzott selyem hálóköntösében flangálja be az ő „térfelük” polgári nappaliját. És közben persze hol Frank, hol Fiona csörgeti fel lopva telefonon ama pár tíz centire lévő lakást, Bobékét- mert hát nem épp publikus viszonyból van itt azért nem kevés.

Megvan minden egy jó vígjátékhoz, ami annyira szokványosan jó, hogy bombabiztosan dögunalmas lehetne még az ezen a műfajon edzettek számára is, ám a rendezés egymás mellé tevő, a történetet szimultán működtető már-már profi húzása jó értelemben mindent a feje tetejére állít, és ne feledjük: felpörget! Nem is akárhogy: ember, néző, színész legyen a talpán, aki tartani tudja a ritmust, eleinte, kapaszkodva, nehogy a centrifugális erő a „szélekre” sodorja, hisz ott, a „széleken”, aztán tényleg petrezselyem árulós a tempó.

De ne aggódjunk, mi jobb két szimultán házaspárnál? Három, három egyszerre, egymással felváltva játszó házaspár: a harmadik William (Nagy Dániel Viktor) és felesége, Mary (Edvi Henrietta) olyan briliáns párost alkotnak, hogy hibátlanul egymást froclizó házastársi atmoszférájukkal képesek összerántani és tovább srófolni e komédia ütemét.

Nagy Dániel Viktor kényszeres, ám e kényszeresség alatt bármikor robbanni kész zseb zsarnok Williamje és Edvi Henrietta kikupálódás útján egyre ölesebb léptekkel haladó vidékiesen naiv Mary-je olyan páros, amelyik nemcsak a másik két házaspár világát tükrözteti vissza, hanem a szeretve szeretni nem tudás állócsillagát is megmutatja tehetséges, aprólékosan megformált, a részletek hangsúlyaira építő jelenlétével.

Nő a tempó keltette feszültség, a félreérteni akarás és a sajátos szeretni nem tudásból adódó fokozódó lehetetlenkedés. Göttinger Pál rendezésében viszont e tempó keltette feszültség nemcsak az átlagos vígjátéki klisékkel működő darabot „javítja fel”, hanem értelmet, hangsúlyt ad az angolszász módra a záró jelenetbe rejtett „mondanivalónak” – mert ameddig saját, „pervertáltnak” tartott szeretni tudásunkat nem tudjuk szeretni, addig csak elfojtásainkban megnyilvánuló, valóban perverz szeretetünk látszik a másik felé…

(2020. szeptember 25)
CSATÁDI GÁBOR