AZ ÉLET TÖBB ANNÁL, MINT AMIT A HATÁRIDŐNAPLÓD DIKTÁL – INTERJÚ ÖTVÖS ANDRÁSSAL

Hitről, határátlépésekről, kompromisszumokról, a közösség valódi erejéről és a kapaszkodó szerelésének fontosságáról mesélt Ötvös Andrást. A színművész három éve az Orlai Produkciós Iroda tagja, legújabb filmjében Gyulaként egy szenvedélyes focidrukker szerepében is megismerheti a közönség.

Manapság nemcsak a nézők tapsolják meg a művészeket, hanem ők is a publikumot. A járvány különféle változásokat hozott a színházi szokásokban. Bánod?

Egyáltalán nem! Megérdemlik a tapsot a nézők, ők adják a kenyerünket. Kevesebb a teltház, de ez sem most, sem máskor nem lehet(ne) befolyással ránk, színészekre. Aki szereti a színházat, hozzászokott és szeretne jönni, megértem, tisztelem érte, bátornak tartom. Ma minden bizonytalan. Volt már olyan, hogy beleestem egy csapdába és azt gondoltam: az élet nem más, mint ami a naptáramban szerepel. Hamar kiderült, hogy tévedtem. Manapság semmit nem írok bele, mert nem lehet tudni, mit hoz a holnap. Az alap attitűd az, hogy hulla fáradtan is úgy érzed, nyomni kell, mert hálás vagy, hogy még van munkád és ott van a levegőben, hogy mindjárt nem lesz. Ez a szituáció karban tartja az érzékeimet, a figyelmemet. Az élet több annál, mint amit a határidőnaplód diktál.

Ez a gondolkodásmód abból is fakad, hogy hívő vagy? 

Igyekszem közel maradni Istenhez. Ebből az fakad, hogy átengedem neki a kontrollt. Belebotlottam egy írásba Tomas Merton amerikai trappista szerzetes tollából, aminek az a címe, hogy A háború bennünk van. Ebben arról ír, hogy az élet több mint vallásos kérdések megválaszolása. Amikor jön egy krízis – ezt nevezhetjük vírushelyzetnek -, akkor kívül kerülünk azon a szituáción, amikor a kérdéseinkre egyértelmű válaszok vannak. Nem tudjuk biztosan például novemberben hány előadásunk lesz, de valójában azt sem, holnapután életben leszünk-e. Jó, ha az ember hozzászokik ehhez. Ebben az írásban egyedüli emberi erőnek Merton az agóniát vallja, a mélységből hangzó kiáltást. Miénk a döntés, hogy kétségbeesésünkben át merjük-e engedni a kontrollt Istennek, merünk-e hozzá fordulni és vállalni, hogy a válasz biztos nem úgy érkezik, ahogyan elképzeltük. Tenni kell a dolgunkat. Ahogyan Orlai Tibor is mondja, mi ott vagyunk, és amíg lehet, eljátsszuk az előadásokat a nézőknek. Lehet, hogy azért jönnek, hogy nevessenek végre egy jót. Talán még a vírushelyzeten is. A Határátlépések című előadásunkban kiválóan lehet érzékelni, ahogy az egyik jelenetben egy körkapcsolásból megértik a nézők az on-line oktatás szörnyűségeit: hogy egy színésznő hogyan küzd otthon a gyerekével. Ennél a pillanatnál kétségbeesett röhögés szakad fel a közönségből, ami nagyon jó érzés.

Milyen darabot próbálsz most?

A Nyakunkon a revizort, Pass Andrea rendezésében. Egy körúti társulatról szól, akikhez próba közben beállít egy kormánybiztos és elkezdi átalakítani az előadást, a színházat. Ezzel egyidőben egy főiskolás is érkezik, ebből születik a vígjátéki fordulat: a revizort főiskolásnak nézik, a főiskolást pedig revizornak. A társulat megpróbál mindent elkövetni azért, hogy továbbra is biztosítva legyen a működésük. Én játszom a revizort. 

Különleges szerep a pályádon?

A színészet számomra annak a kifejezése, mi történik két mondat között. Nem az a lényeg, amikor elmondom az író gondolatait – amelyek jó esetben a próbafolyamat végére már az enyéim lesznek -, hanem az, hogy a játékommal összekössem azokat a pillanatokat, amelyek következményeként hangzanak el a mondatok. Amikor meghalljuk a szót, hogy revizor, nehéz azt gondolni, hogy ez nem egy negatív figura, jóllehet végtelenül nyomorult, sértett emberről van szó. A színésznek az a feladata, hogy megértse és megértesse azt az embert, akit játszik. A darab a kompromisszumkötésekről szól. Soha nem csak egy nagy kompromisszumot köt az ember élete során. Kompromisszumtól kompromisszumig élünk, amelyek közül mindig csak az utolsó számít, ahhoz képest térek el olyasvalamitől, amiért azelőtt odaadtam volna az életem, vagy az gondoltam, hogy fontos. 

Legutóbbi bemutatód, A Határátlépések a Second life folytatása, amelynek az a sajátja, hogy a szereplőkről szóló igaz történetek csokra. 

Olyan dolgokat igyekeztünk az életünkből előhozni, amelyek megmutatják, mit jelent számunkra a határátlépés fogalma. Ezeket öntöttük színházi formába. A közönséggel való találkozás után azt éreztem, hogy a mi határátlépéseink valójában sok emberével megegyezőek. Balassa Péter mondja, hogy nagyjából ugyanaz a nyolc borzalom történik meg mindenkivel az életben, ennyiben is hasonlítunk egymásra. Olyan szituációk születtek, amikor a szülő átlépi a gyereke határát, amikor az ember igyekszik átlépni a félelme határát, vagy egyáltalán megpróbál rájönni, miért fél. Az öregség határa, a párkapcsolati határok is szerepet kaptak. A nézők ugyanúgy ismerik, milyen egy párkapcsolatban a határainkat elveszíteni, vagy feladni magunkat, mint például határokba ütközni. Ők is tudják, miért nem sikerül egy kapcsolat, hogyan gyalogolunk bele egymás határaiba. A színház cinkos, megpróbálja a néző és a színész közti határt is feszegetni.

Mi a határod, amit átlépsz ebben az előadásban?

150 fekvőtámasz esténként. Nagyon fáj mindenem. Ha van egy kor, ami a határtalanságot tuszkolja le az emberek torkán, és mindent azzal ad el, hogy az emberi lénynek nincsenek határai, akkor lehet, hogy az a határátlépés, ha én ragaszkodom a határaimhoz. Azt figurázom ki, hogy ma kizárólag a dominancia gyakorlását teszik vonzóvá. Az autók arca is gonosz. Emlékszem apám Zsigulijára, milyen barátságos volt, nem beszélve a bogárhátúakról. Hankiss Elemér és Popper Péter műveikben felhívják a figyelmet a barbár formavilágra, ami körbevesz. A karóráktól a karosszériákon át minden megpróbál agresszív lenni. Olyan világot vetít nekünk a fogyasztói társadalom, amely távol áll az ember lényegétől, és amelybe nem fér bele a kikerülhetetlen krízis, gyengeség, sebezhetőség. Az emberek közösségek nélkül léteznek, magányosan, rengeteg szorongással. Az elvárás, hogy minden férfi úgy nézzen ki, mint aki a 300 című holywoodi filmből jött elő: kigyúrva, spártai (balzsamozott) nagyszakállal. Egy szociológus az 1800-as évekig visszamenően kutatva arra volt kíváncsi, miért mennek szét a házasságok. Arra jött rá, hogy a felfokozott boldogság-, és szerelemkeresés az, ami oda vezet, hogy manapság a párok iszonyú drága esküvőt követően másfél év múlva elválnak. Régen a házasság olyan szövetséget, közösséget jelentett, ami megtartotta az embert. Azon kezdtem a Határátlépések kapcsán gondolkodni, hogy például az is határátlépés, ha az ember mer kövér lenni? Azért van jogom fent állni a deszkákon, mert a saját nyomoromról, a saját félelmeimről beszélek, mindarról, ami nem stimmel. 

Tudom, hogy sokan kérdezték már tőled, miért nem lettél pap. Valahogy azt érzem, te itt teljesítesz missziót ezen a pályán.

Nehéz hinni ebben, de jó ezzel azonosulnom. Igyekszem. „A jó színész vagy” című mondattal jóval kevésbé tudok mit kezdeni. Láttam egyszer Faludy Györggyel egy interjút, amelyben a riporter arról faggatta, mit szól a sikerhez, hogy megint több ezer példányban elkelt a könyve. Azt felelte, személyes sikernek azt éli meg, hogy elkapott Ausztráliában a sátrában egyik éjjel egy moszkitót. Anyukám új albérletbe költözött és kapaszkodót kellett fúrni a fürdőszobába. Ha rosszul fúrod meg a csempét, iszonyatos pénz a javítása. Kétbalkezesnek tartom magam, elmentem egy boltba megkérdezni hogyan kell profin csinálni és felfúrtam. Még az öcsém tűzoltó barátja is megdícsért. Na, ez nagyon jólesett, ez személyes siker. A kapaszkodó az én moszkitóm. A Csemegepultos naplója után nem ilyet érzek, bár szeretem, mert olyan monodráma, amit a nézők fűtenek fel. 

Hamarosan kijön a mozikban a Becsúszó szerelem című film, amelyben egy szenvedélyes focidrukkert játszol. Közben tudom, hogy nem szereted a focit. 

Nagy Viktor Oszkár rendezővel meccsekre mentünk – konkrétan a B középbe – délutánonként pedig a szurkolókkal beültünk a kocsmába. Elképesztő közösség! Fehérvárról származom egy paneltelepről és ott barátkoztam fociszurkolókkal. Iszonyú balhéink voltak, sok volt a verekedés, én meg sokat futottam, mert az agresszióra gyáván reagálok. Olyan embert kellett eljátszanom a filmben, akinek ez nem gond, akinek az érzelmi dolgok mennek nehezen. Másban vagyok jó, mint a Gyula. Nekem ez teljesen új világ volt, de közel tudtam jutni hozzá, mert megszerettem. A fogyasztói magatartásnál jóval igazabb közösség. Számíthatnak egymásra, ha gyerek születik, ha tapétázni kell, szombaton pedig „háborúba” mennek. Olyan öntudatot, férfiasságot ad ez az összetartozás, amit egy konditeremben nem talál meg az ember. 

A helyeden vagy?

Abszolút! Most mindjárt tájelőadásra indulunk Villányba a Hogy szeret a másik című darabunkkal. Jó vidékre járni, elmenni máshova játszani, mint a megszokott. Lassan minden művelődési házat, benzinkutat ismerünk Magyarországon. Valahol a munkánk ősi jellegével, a vándorszínészettel találkozunk. Az Orlai Produkciós Iroda legfőbb jellemzője, hogy Orlai Tibor túlmutat azon, hogy főnök, aki magánszínházat csinál. Felelősséget vállal értünk. Ráadásul nem tudok ma másik olyan színházról, ahol minőségi bulvár mellett még olyan műhelymunkára is lehetőség van, mint a Second life, vagy a Határátlépések. És sehol sem lehet a kollégákkal ennyit mókázni, ilyen örömmel színpadra menni estéről estére.

Szerző: GKT

Megosztás: