A korlátozás a nyilvánosságra vonatkozik

Balogh Robert író, újságíró jegyzete a pécsi színházigazgatói pályázatról és érintettként (szervező és moderátor) a szerda esti színházigazgatói vitáról.

A Pécsi Nemzeti Színház élére új igazgatót választottak. Az eredményt titkosították, majd novemberben tán felszáll a fehér füst. Ja, ez mégsem pápaválasztás? Miért ez nagy titokzatosság? A történetben csekélyke szerep jutott nekem is, részt vettem szervezőként a négy jelölt csatájában, illetve vitájában és még le is vezettem azt.

Egy színházi bemutató 2020. szeptember elején. Kellemes kamaraelőadásra készülök, izgulgatok a tömeg láttán. Hirtelen előttem terem Lipics Zsolt, a maga modorában, kedvesen elújságolja, hogy indul a színházigazgatóválasztáson és hogy kampányoljak érte. Meghökkentem, mert nem tudtam róla, hogy indul. Kértem, hogy küldje át a pályázatot, örömmel elolvasnám, meg hogy tudjam, miről beszélünk. Azt mondta, hogy a pécsi színház a pécsieké.

Inkább csak egy gesztus volt a részéről az invitáció, a pályázatot azóta sem láttam még egyben, csak nyilatkozatokat hallottam róla, illetve beszéltem olyannal, aki olvasta. Lipics Zsolt színész, fel tudnék idézni pár gondolatot tőle, ha egy helyen ebédelünk, többször ültem már az asztalánál, néha szoktunk beszélgetni. Kamaszkorom óta látom, tisztelem, amit csinál, egy gimnáziumba jártunk, volt közös tanárunk, én is a színház felé indultam, hát odafigyeltem rá. Kaposvár 1990 tavasza. Napólajos Bezerédi Zoltán, a Varjú meg Lipics az Állatfarmban. Fel tudok idézni néhány mozzanatot, ahogy a fekete kabátkájában mozgott. De most 2020-at írunk, s nem nosztalgiázni jöttünk – pedig eszembe jutott a Harmadik Színház Szappanoperája…

Csörgött a telefon, Mester Zoltán hívott szeptember közepe tájt, kérdezte, nem lenne-e kedvem egy beszélgetést moderálni a színházigazgató-jelöltekkel, az Emberség Erejével Alapítvány támogatásával. Talán fél másodperces várakozás után mondtam igent, talán azonnal? Nem emlékszem. A színházat szeretem, beszélgetést vezetni nem csak szeretek, tudok is. Átfut a fejemen, hogy az ilyesmi a politika terepe majdhogynem. Az is, ahogy egymás mellett ül a négy jelölt, és megosztanak gondolatokat. Reagálnak egymásra. Szükség van erre, szükség van a bizalom építésére, ahogy Pécsett, úgy ebben az országban is.

Mikor, ha nem most?! Hol, ha nem Pécsett?

Bevontuk Ágoston Zoltánt, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjét. Fontos, nemcsak az ő személye, nemcsak a mostani folyóirat, hanem a mindenkori Jelenkor.

Mert mit is jelent?

Tüskés Tibor meghurcolását, Szederkényi Ervin tartását, Csordás Gábort, Csuhai Istvánt és az írók végestelen hosszú sorát: Mészöly Miklóst és Weöres Sándort, a Pétereket: Esterházyt és Nádast, Lázár Ervint és Konrád Györgyöt, Bertók Lászlót és Takáts Gyula bácsit… Csak ne kelljen tovább soroljam.

Mester Zoli mondta, hogy az Emberség Erejének fontos a vitakultúra fejlesztése.

A fejemben eljátszottam a vitakultúra fejvesztése kifejezéssel, de igyekeztem koncentrálni – Nehogymár én legyek a vitakultúra hóhérja.

Azonnal felosztottuk, ki kit ismer, kit hív fel. Mester Zoli Komáromi György felé rendelkezett kapcsolattal, én vállaltam Lipics Zsoltot – a telefonomban a száma –, megkaptam Bodor Johanna elérhetőségét, akit személyesen nem ismertem, de tudtam róla néhány dolgot és Csányi Lászlót.

Csányi után nyomozni kellett, felhívtam az ügyelő barátaimat, olyan rádiósnál is próbálkoztam, akiről azt tartják, hogy akit ő nem ismer, az szinte nincs is a színházban. Nos, Csányiról először senki nem tudott semmit, valaki szerint ilyen jelölt nem is létezik, vagy Csányi János lehet az, csak elírták. Közben regisztrálni kezdtem az Operaház sajtóosztályán – a mai napig nem sikerült befejezniük a regisztrációm, de már mindegy, mert az egyik dramaturg ismerős tudott segíteni. Egy színházi sajtóshoz irányít, aki megígért egy visszahívást. Ami meg is történt egy órán belül.

Közben Bodor Johannával és Lipics Zsolttal beszélgettem. Bodor Johanna örült a megkeresésnek, érzékeny, nyitott, okosan érvelt, együtt gondolkodott, megosztott néhány apró fontos információt.

Lipics Zsolt nem hárította el a beszélgetés, hanem gondolkodási időt kért és kapott is, hogy egyeztessen az ügyvédjével. Másfél óra múltán hívott, hogy nem, mert a törvényi előírások nem engedik, hogy közzé tegye a pályázatát az elbírálás előtt. Érvelek, hogy szerintem ne „három hasáb 24 sorban” írjon valaki cikket erről az egészről.

A színház fontos, nem csak nekem. Nem a pályázatot akarom, hogy felmondják a jelöltek, hanem a mentalitásra lennénk kíváncsiak. De hát értsem meg, hogy a nem az nemet jelent. Csányi felhív, egészen más generáció, nagyon kedves, szót értünk, kedves, nevet, adomázik a pécsi kötődéséről, édesapjáról… Beszélünk, mint színházi ember a színházival. Örült, hogy megkerestem, jól esett neki a hívás. Mindenkinek beszéltem az első időpontról. Ami Bodor Johannának sem tetszett, merthogy a színházi meghallgatás előtt történt volna.

Mert akkor tétje van egy ilyen beszélgetésnek – gondoltuk mi, szervezők. De a félelmek miatt én beláttam, hogy kompromisszum kell. 


Következő egyeztetési kör. 

Telefonálok, valaki felveszi, valaki napokig nem. Valaki nem válaszol levélre egy hétig, valaki azonnal. Nem adom fel, szeretem a színházat – mondogatom magamnak, meg hogy itt nem én vagyok a fontos. Telefonálok, az egyik jelölt azonnal azt mondta, jó, jön; a másik, hogy a meghallgatás után mi értelme már, a harmadik, hogy talán, a negyedik hogy nem. Újabb lehetőséget kínálunk az együttműködésre, leveleket küldünk, én telefonálgatok, győzködve, érvelve, miként lehet kompromisszumot kötni. Levelek mennek, hírek jönnek, pletykák jönnek, hogy mit akarunk mi, a beszélgetésre nem kötelez a törvény senkit.

Végül négyből eljöttek ketten.

A pohár félig üres? Félig tele van?

Közben adtam egy interjút, fiatal, érdeklődő hang telefonált, én útban az ovi felé. Érzem, hogy nincs képben, magyarázok neki negyed órát. Lerakom, megjárom az ovit, az iskolát, a zeneiskolát, útközben felhív egy dühös hang, hogy miért nyilatkoztam ezt vagy azt. Megolvasom, hogy mit nyilatkoztam, kijavíttatom, mert nem pont azt és nem pont úgy…

De azt érezni, hogy itt már valami tényleg elromlott. Ki kellene szállni vagy nem? Hagyjuk abba? Kell az nekem, hogy elmondjanak ennek annak? És tényleg, egyre jobban megindultak a gyalázó sorok, közben kirajzolódnak az erőviszonyok, hogy melyik gyalázó kinek az embere, vagy kinek tartozik elszámolással. (Én vajon kinek? Szívesen fújnám József Attila Levegőt című versét fejből, de elő kell vennem a kötetet, hogy szó szerint… „Ki tiltja meg, hogy elmondjam mi bántott/ hazafelé menet?”)

Közben hívogatnak Pestről olyan emberek, akikkel vagy soha, vagy tíz éve beszélgettem utoljára, valaki Pécsre akar költözni, mert ez milyen szuper hely, ahol ilyen viták jönnek létre, valaki csak gratulálni akart. Néha rám is ragadt a feszültségből, de végigondoltam, ennél többet tenni egyszerűen nem lehetett. Aztán megint J.A. sorok:

„Számon tarthatják, mit telefonoztam/s mikor, miért, kinek./ Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg./És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/előkotorni azt a kartotékot,/mely jogom sérti meg.”

Milyen aktuális, pedig 1935 eléggé régen volt.

Tehát újabb időpont kellett, kiderült a meghallgatás napja, a szakmai bizottsági meghallgatásáé. Egyértelmű, hogy arra az időpontra kell tenni a vitánkat is, máskor Pécsett sem lesznek: a négy jelöltcsapatból 3 nem pécsi. Ez a nagy kompromisszum!

A meghallgatás után azonnal kezdjünk? Hát, 9-kor kezdődik, délelőtt?

Előbb este hatra tesszük, kiderül, hogy valaki játszik. Akkor tegyük korábbra, azt sem fogadja el? Akkor mondja fel videóra? Azt sem.

Az egyik jelöltnek hatféle verziót kínáltunk fel, összeszámoltam. A válaszok a következők valának: nem, nem, nem, nem, nem, nem. Bárki mondhat nemet egy felkérésre. Mi csak civilek vagyunk. Csak partnereket keresünk, csak nagyobb nyitottságot szeretnék elérni. Hogy érthetőbb, követhetőbb, átláthatóbb legyen valami, ami nem tűnik annak.

Annyit támadtak, annyiféle jelzőkkel illettek és annyit dicsértek, annyiféle jelzőkkel illettek, hogy végképp beleálltam, s azt gondolom, jól döntöttünk, végig kellett csinálni.

Aztán a beszélgetés lezajlik, úgy negyven körüli élő nézővel és egy nappal az est után 4800 nézővel a neten – a beszélgetést megörökítette a Pécsma.hu, áldassék a neve! – én ezt sikernek érzem.

A pohár mégis félig üres. Félig tele.

Aztán elmegy a közönség, a szervezők is kibeszélik magukat és ott maradok egyedül a pécsi utcákon. Gyönyörű az égbolt, a holdsarló átkúszik a Székesegyház ragyogóan kivilágított tornyai között, mint egy jelenés egy ’70-es években született olasz filmben. És egyedül maradok a gondolataimmal. Mi a frászt jelent az, hogy titkosították a bizottsági döntést? Majd november közepén kiderül, mit döntöttek? Ki és miért döntött így? Öt perc telefonálással kiderítem a kideríthetetlent, özönlenek a pletykák, igaz vagy álhírek. Ez Magyarország, befogott orral végrehajt valaki egy feladatot, aztán nyüszög, hogy erre utasították. Milyen ismerős ez a parancs tettem! 

De nézzük csak a színházi törvény „bötűje” mit is mond: 

„5) Önkormányzati fenntartó esetén a szakmai bizottság képviselői a pályázatonként elkészített összegző véleményt és a szavazás részletes eredményét a fenntartónak a pályázatokat véleményező illetékes önkormányzati bizottsági ülésén is ismertetik.

A Bizottságok természetesen (mint a döntésben résztvevők) mindent megismerhetnek, ahogy a Közgyűlés minden tagja is.

A korlátozás a nyilvánosságra vonatkozik. Kire másra, minta nyilvánosságra! Én meg ugye a civil vagyok, nem pedig jogviszonyban érintett fél – ennél jobban nem tudok jogi nyelven. Tessék engem korlátozni!!!

A Véleményező Bizottságon elhangzottak a következő miatt titkosak (hát a pályázatok is talán?:

2011. évi CXII. törvény

az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról

„27.§ (5) A közfeladatot ellátó szerv feladat- és hatáskörébe tartozó döntés meghozatalára irányuló eljárás során készített vagy rögzített, a döntés megalapozását szolgáló adat a keletkezésétől számított tíz évig nem nyilvános. Ezen adatok megismerését – az adat megismeréséhez és a megismerhetőség kizárásához fűződő közérdek súlyának mérlegelésével – az azt kezelő szerv vezetője engedélyezheti.”

Továbbra sem vagyok jogász. De nagyon nem szeretem az olyan döntéseket, amelyek politikai komiszárok vezényelte látványszavazáson zajlanak. Mintha ezek a színházigazgató-választások úgy zajlanának, hogy Budapesten kinevezett szavazóemberek – nevezhetjük szakmai bizottságnak is akár – leutaznak vidéki városokba konkrét utasításokkal és ott eldöntenék a színház sorsát öt esztendőre. Zárt üléseken, de előre elrendelve? Életszerű, hogy ma a pályázatok szakmai színvonala döntsön? Persze mi az szakma? Mi az a színvonal? És mi az hogy döntés?

Utóirat: A pécsi pályázat tanulsága számomra a következő: két komoly pályázatot olvastam végig, felelőtlenség lenne bármely városvezetéstől egy több hónapnyi munkát a városba fektető, de sikertelenül pályázó csapatot csak úgy elengedni a városból, hogy nem kapnak valami feladatot. A város egyik nagy fesztiváljának – lassan, tűnődve, végtelen szomorúsággal, de ki lehet mondani? – úgyis annyi. Csináljunk másikat!

Maradok tisztelettel:

Balogh Robert

Megosztás: