Úgy akarom végigcsinálni, hogy tudom, ez nem normális

Interjú Grisnik Petra színművésszel
Öröm hallgatni – még így, Zoomon keresztül is –, ahogyan beszél első egyéni estjéről. Csupa lelkesedés, csupa adrenalin, csupa humor. Ez az, ami életben tartja a karantén alatt, ez az, ami életre hívta élő videós felolvasásait, a #miszépmiszépmiszép-et, és ez, valamint a Kőszegi Várszínház állhatatossága, amely életre hívta május 26-án a Vera című előadást. Akkor is, ha most a közönség csupán gondolatban és nem fizikailag lesz vele.

Grisnik Petra színművésszel beszélgettünk. 


Hogyan kerültél kapcsolatba Grecsó Krisztián regényével?


Dolgoztunk már együtt korábban is a Kőszegi Várszínházzal, tőlük érkezett a felkérés. Egészen pontosan a művészeti vezető, Gelencsér Ildikó mondta azt, hogy ő imádta a Vera című regényt, és ő annyira lát engem ebben az anyagban, hogy megkérdezte, nincs-e kedvem megcsinálni. Rögtön a felkérés napján megvettem a regényt, és aznap éjjel elolvastam. Teljesen behúzott a történet… Az örökbefogadást ritkán mesélik el gyerekszempontból. Vera ráadásul 11 éves, se nem gyerek, se nem felnőtt… megrázó és egyben izgalmas jelenetek tömkelege.

Nem ez lenne az első alkalom, amikor egyedül vagy a színpadon.


Vállaltan Esterházy-rajongó vagyok. Ezért is csináltam pár éve egy irodalmi estet a Hrabal könyve című művének középső részéből, ami kitesz egy komplett monodrámát. Akárcsak Grecsó Krisztiánnál, ennél is lenyűgözött, hogyan tud egy férfi ennyire egy nő agyával gondolkodni, az ő lelkéből beszélni és annak a szavait használni? Szerintem bármely írónak nagyon nehéz olyasmiről írni, olyasmibe belehelyezkedni, ami nem 100%-ban önmaga, főleg, ha még ellentétes nemű is. Én ettől kész vagyok! Ahogyan Grecsó leírja az első kamasz szerelmet, azt, hogy mi zajlik le ilyenkor egy kislányban, és hogyan mesél róla a többieknek, én ettől padlót fogtam. Tudom, hogy fiúk esetében is hasonló a folyamat, nincsenek illúzióim, de ez engem elbűvölt.

Az adaptációt is te készítetted. Fel sem merült, hogy dramaturg segítségét is kérd?


A felkérés úgy szólt, hogy ha szeretném, elkészíthetem én a színpadi változatot. Én akkor azonnal beszéltem a szerzővel, aki azt mondta: ő nagyon boldog a hír hallatán, csináljak vele, amit akarok, majd azért egy példányt küldjek neki! (nevet) Ez az óriási bizalom iszonyatosan jólesett. Visszatérve a kérdésedre: Pali (Göttinger Pál, az előadás rendezője, Grisnik Petra férje – a szerk.) segített a szövegben. Azt éreztem, hogy ebbe én most vagy teljesen beleállok, hogy én ezt így gondolom és így szeretném megcsinálni, vagy odaadom valakinek: készítse el a példányt, és akkor azt majd a magamévá teszem. Átmeneti puzzle-féleséget nem akartam. Igaz, kételkedtem magamban, hogy képes vagyok-e erre, de aztán úgy döntöttem, megcsinálom, legfeljebb majd valakinek nem tetszik! (nevet)

Sokkal komplexebb módon vagy benne ebben az előadásban, mintha „csupán” játszanál.


Fontos számomra, hogy ne csak a kiskamaszt jelenítsem meg a színpadon. A gyerekdarabokban működik, ha azt mondom, én egy nagy, kék elefánt vagyok, mert akkor azt a gyerekek feltétel nélkül elhiszik nekem. A felnőttek itt, teljesen logikusan, azt mondanák: ha egy kiskamaszról van szó, miért nem egy tizenegy éves játssza? Vagy miért nem néz ki legalább úgy, mintha annyi idős lenne?

Szükséges a „mintha”?


Ebben az esetben ki kell találnom az előadásban, miért én játszom a kislányt. Ha viszont úgy mesélem el, mint olyasvalaki, aki volt már tizenegy éves, ez a nézőtéren ülők mindegyikéről elmondható lesz. Onnantól kezdve mindegy, hogy jelen vagy múlt idejű formát használok. Mindegy, hogy ’volt’ vagy ’van’, tegnap történt vagy húsz éve. Akkor már mindenki érteni fogja, hogy olyasvalamiről beszélek, amit egyszer már átéltem, ahogyan ők is. Bízom abban, hogy a mostani jelenidejűségem meg fogja adni a darab jelenidejűségét is, amelyet a kislány képvisel a regényben. Felkavaró, extrán nehéz életszakaszom volt a kamaszkorom, de ily módon mélyen és részletesen vissza tudok menni abba az időszakba. Nem távolodtam el tőle, ami valahol szörnyű, mert ezek szerint még mindig cipelem a lelkemben. Ugyanakkor ez a munka terápiás jelleggel hat rám. A harmadik vagy negyedik olyan szerepem, amelyben ez a kiskamasz-dolog megtalál. Talán ez nem véletlen, ezek szerint nekem ezzel még mindig dolgom van…

Akkor kicsi Verát vagy kicsi Petrát látunk majd?


Én nem tudok olyan nagy, súlyos családi titkokról, mint amilyenek Verára zuhannak az örökbefogadásával kapcsolatban. Na, de az első szerelme… azt csak és kizárólag abból tudom megcsinálni, hogy nagyon élesen és tisztán emlékszem az én első szerelmemre. Minden fájdalmával együtt mélyen bevésődött, nagyon király dolog volt! Minden embernek volt első szerelme, azt az érzést nem lehet semmivel sem összehasonlítani. A regényben vörös hajú fiúról van szó, én is először egy vörös hajú fiúba voltam szerelmes. Sőt, a mai napig, ha véletlenül összefutok vele, nem bírok megszólalni, elgondolkozom azon, hogy vajon most szép vagyok-e, vagy nem öregedtem-e meg túlságosan (nevet)?! Azok az idők egyben befagyott pillanatok, amelyek hibernálódnak az emberben.

Sok gyerekről szóló vagy gyerekeknek szóló előadásban a díszlet elemeltségével is próbálják a gyermeki fantázia és lélek világát megidézni. Ti is játszotok majd ezzel?


Trifusz Péter közös gondolkodásunk nyomán álmodta meg a színpadképet félig praktikus, félig stilizált szempontok alapján. Ugyanakkor engem az érdekel legjobban a színházban, hogy itt van egy ember, aki elmesél egy történetet. Számomra – és Pali számára is – nagyon érdekes, ha leül egy ember a kocsmában, és elmeséli, hogy szerda délután kettőtől csütörtök este nyolcig mi történt vele. Tulajdonképpen a Vera is arra tesz kísérletet, hogy elmesélje, mi történt kívül és belül a címszereplőben a meghatározott időintervallumban. Hiszek abban, hogy maga a történet és annak megosztása kellően érdekes lesz a nézőnek. Nekem ez jelenti a színház alapját, erre lehet aztán mindenféle építményeket emelni.

Mi a helyzet a zenével?


Jó, hogy kérdezed, én éppen az akusztikus háttértől várom a darab költőiségét! Táborszky Bence nagyon különleges zenei világot álmodott, így a díszlet és a zene is szükséges mértékben elemelt ahhoz, hogy komplex érzékszervi élménye legyen a közönségnek. Igazából annak is örülnék, ha a néző akár hangoskönyvként érzékelné a darabot. Az, hogy látják az arcom, a mozdulataim, a fizikai reakcióim is, csak hab a tortán. Ez pont egy olyan sztori, aminek az elmeséléséhez nem kell semmiféle ősrobbanás. Olyan, amit az ember hazavisz, és majd néha-néha egy-egy momentum az eszébe jut. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy jövő hónapban, lehet, hogy évekkel később. Nem akarom a világot megváltani, inkább buborékot szeretnék teremteni a közönség köré, amelyből aztán a néző aztán könnyebb léptekkel távozhat, mint ahogyan belépett abba.

Mondjuk, a színház éppen a látvány, a zene, a szavak, az emberek együttes jelenlétét nyújtja, ez az, amely lenyűgöz és odatapaszt a székhez. Ellenben a hangoskönyv hallgatása közben teregethetsz, tornázhatsz, mosogathatsz…


Nekem volt olyan hangoskönyv-, sőt, podcast-élményem is, hogy bekapcsoltam, mondván, a teregetéshez jó lesz. Aztán egyszer csak leültem és mozdulatlanul hallgattam, akkora hatással volt rám a szöveg. Poshadjon meg ott a vizes ruha, kit érdekel?! Ha már annyit elérek az előadással, hogy valaki úgy nézi egy órán keresztül, hogy közben semmilyen más gondolat nem jut az eszébe, nyert ügyem van! Mióta megkaptam ezt a felkérést, folyamatosan az a kétely gyötör, vajon ki a fenét érdeklem én?! Kit érdekel, hogy mit akarok elmesélni?! Igaz, ez egy olyan téma, amit magamnál sokkal fontosabbnak érzek, de mégiscsak én vagyok a médium! Elég érdekes vagyok ahhoz, hogy bárki végighallgassa ezt a történetet, és velem foglalkozzon abban az egy órában?!

Ennyire nem bízol magadban?


Ez nem önbizalomhiány kérdése. Tök jó, ha nagyon hiszel egy témában vagy egy szövegben. A kérdés inkább az, hogy hiszel-e magadban annyira, hogy ezt a történetet mások számára is fontossá tedd?

Az esterházys estednél nem volt ilyen félelmed?


Miért nem ismeri mindenki ezt a szöveget? Ott ez volt a fő hajtóerőm. Azt éreztem, ezt az egész emberiségnek el kéne olvasnia naponta. A premier az Ördögkatlan Fesztiválon volt, egy ház mögött, ráadásként ezt a programot hivatalosan meg sem hirdették. Ha véletlenül valaki arra jött, látta, hogy olvasok, és vagy csatlakozott hallgatóként, vagy továbbment. Kiálltam az udvarra, és elkezdtem a semminek beszélni. Annyira belezúgtam a szövegbe, hogy azt éreztem, ha valaki általam ismeri meg ezt az írást, akkor halleluja! De miért is nem ismeri mindenki (nevet)?! Ott a könyv iránti szerelmem tett merésszé, jelen esetben azonban felkérés érkezett, és ilyenkor az ember automatikusan megkérdőjelezi a felkérőt: miért éppen én?! A monodráma műfajáról az volt az elképzelésem, hogy ahhoz vagy iszonyatosan híresnek kell lenned, vagy legyél hetvenéves és kétszeres Kossuth-díjas. Ez már legalizálja a színpadon való létezésed. A Hrabalnál nem akartam semmit se legalizálni: ha én ezt a kurva nehéz szöveget fel tudom értelmesen olvasni, elvégeztem a munkám!

Lehet, hogy a tudatalattid – a szöveg iránt érzett vonzalmadnak köszönhetően – kirázta magából ezeket a terheket.


Van abban valami ijesztő, amikor a színlapon azt olvasod: Játssza, kettőspont, és ott az én nevem, senki másé mellettem. Ebben az esetben úgy érzem, hogy most aztán tényleg színésznek kell lennem másfél órán keresztül, ráadásul nagyon jó színésznek. Óriási erőt ad az, hogy a Várszínház akárkit felhívhatott volna, mégis engem választott. Ettől a mennybe repülök! Ráadásul egy színész életében kiváltságos, ritka pillanat az, hogy valaki azt mondja: téged látlak, téged hallak ebben a szövegben. Ez egy olyan ajándék Ildikótól, amiért egész életemben hálás leszek.

A mostani helyzetben pedig kiváltképp azt érzem: az, hogy ez a darab zárt ajtók mögött is megszülessen, ehhez csak mi kellünk! Borzasztó hálás vagyok a kőszegieknek, hogy ezt is bevállalták! Hiszen valahol elképesztő, hogy ebben az elmebajban nekem főpróbahetem lesz hamarosan…

Amikor férj és feleség nemcsak házastársak, hanem egyazon produkcióban partnerek és alkotók is, az mindig egy érdekes helyzet. Hogyan zajlik a próbafolyamat most, hogy ez az érzékeny helyzet meg van fűszerezve a bezártsággal?


Amikor a felkérés megérkezett, Pali rögtön kikötötte: ő ezt akkor vállalja el, ha játékmesterként szólhat hozzá ahhoz, amit én elképzelek. Én nem mehetek úgy a próbára: hova álljak, mit mondjak? Nem! Vinnem kell mindig egy általam kitalált részt, amit ő aztán segít kibontani, netán hozzátesz ötleteket. Megosztja velem a véleményét és a konstruktív meglátásait.

Mivel a szöveget is én szerkesztem, ez a „vállalás” nem nehéz. Az már inkább, hogy soha nem tanultam szöveget asztalnál ülve, mindig is a próbán tanulókhoz tartoztam… Az, hogy most nincs ott valaki, akihez beszélhetek, vagy nincs egy tárgy, amit megfoghatok, jelenleg a pokol tornáca számomra.

Pali türelmes minden elkeseredésemmel és kirohanásommal szemben, szóval jelen esetben a támogató férj szerepében van. (nevet) A főpróbahéten meg a véresszájú diktátort alakítja, amiért szintén nagyon hálás leszek.

Mit gondolsz, mit fog adni a zárt kapuk mögött megtartott premier? Mit fogsz kapni ebből a szürreális helyzetből?


Szerintem egy színész nem tudja elégszer végiggondolni, milyen fontos az, ha őt nézik. A nézők és a színészek között létrejött energiaáramlás maga a csoda! Csodálatos, hogy valaki valamennyi időre az egész figyelmét nekem adja! A járványhelyzetben minden anyagi gond mellett nekem ez hiányzik a legjobban a színházból. Ha képes leszek ezt a bemutatót sírás nélkül végigcsinálni – de ha nem, akkor is –, olyan élmény lesz, amely örök időkre bevési a lelkembe ennek az energiának a fontosságát. Csinálhatnék úgy, mintha ez csak egy főpróba lenne, de én úgy akarom végig játszani az előadást, hogy tudom, ez nem normális.

És mégis eljátszod.


Megcsinálom, mert ez a munkám. És nem mellesleg tartozom ezzel azoknak, akik bíznak bennem. Hogy mit profitálok ebből? Ha ezt egyszer majd nézők előtt is eljátszhatom, akkor színpadi energiáimmal az űrbe fogok repülni! Életemben nem volt és nem lesz olyan premierem, mint amilyenre akkor számíthat a közönség!


Mivel az interjú a bemutató után kerül az olvasók elé, beszélgetésünk kiegészül Grisnik Petra utóiratával arról, mit nyert tényleg ezzel az ily módon bemutatott előadással.


Nagyon jó volt ez a folyamat, és az utolsó héten már eszembe sem jutott, hogy lesznek-e nézők, vagy sem. Utoljára a főiskolán voltam ilyen ideális munkahelyzetben és állapotban: semmi mással nem kellett foglalkoznom, minden gondolatom és energiám Vera körül foroghatott, és minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Nehézkes összpróbák, hullafáradtság, újabb kételyek, sikerélmények, szanaszét izgult főpróba, és a végén egy olyan premier-előadás, amit végig élveztem, szerettem minden pillanatát, örültem annak, mennyire odaadóan figyel a nézőtéren ülő néhány ember, és boldogan éreztem, hogy reagálnak is… Na, és a nagy bőgés sem maradhatott el utána az öltözőben! Aztán meg az órákig tartó lebegés. Szóval a bemutató vagy megtörténik a színészben, vagy megette a fene! Ha nincs meg a bemutató érzése benned, akkor hiába van telt ház meg bordó bársony páholyok – erre megint rájöttem, és hálás vagyok, hogy olyan dolgok történnek velem, amelyek nem engedik, hogy ezt elfelejtsem!

NÉMETH FRUZSINA LILLA 

forrás: https://art7.hu
Megosztás: