Csobánka Zsuzsa verse a Szénakutyák-bemutatóról

Neked mi fáj?


A csöndjében megbújó napfonat ragyog.

Siklik, suhan, mintha élne is.

Kabátja lila bélésszövet, sárba tiporják.

Selyemmel fogja fel az öklök ütéseit.

Orromban még a színpad szaga,

átnedvesedett múlttól dohos

szobákon át bolyongok haza,

a csönd tán van másmilyen.

Szívében az ember ritka állat,

életét unni kész halálig,

hát bundáját vedli le.

Ha vált benne az évszak,

hazudik színeket, szerelmeket,

fénytörést karcol a puszta vágyba.

Aztán abban gyönyörködik,

hogy az üveg hogyan reped.

Pedig a levehetetlenről a létnek hiába dadog.

Álomittas terhe mellett a Hold körül kering,

és a végtelenbe bukdácsolva botlik át.

Mákonya folyók felett ringó sárga ing,

más lesz a világ színe és fonákja,

ha lélegzés közben a lelke ring.

Mintha csak felhőre varrna csipkés fodrokat.

Aztán visszahőköl, szárnyait kitárja,

és kezd dalba arról, végtére is mi dolga itt.

A halált jött tanulni, játszani a dolgok végét,

mintha lenne itt és ott, kinteket és benteket

gyakorol életre-halálra.

Megmerül ablakos folyosóin a légnek,

rendületlen hinni tanul a reménytelenségben.

Még a teremtő is elcsodálkozik:

Micsoda vágy szorul a kétségbe,

hogy még nevetni is elfelejt magán.

Holott fenn, a tágas éber fényben valaha

a habos fodrok szélén hajtogatott papírrepülőket,

szárnyait abból mintázta meg.

És tudta, nem többre van e játék,

mint égő szalmakutyák körül

kerengő lepketáncot őrizni meg.

A verset a Szénakutyák című előadás ihlette.

forrás: https://csobankazsuzsa.wordpress.com/