Ugrás a fő tartalomra

MOST ÉPP EZ

Újabb Puccini operát rendez Göttinger Pál: nem a koronavírusra akarok reagálni! – mondta a közönségtalálkozón

A Szegedi Nemzeti Színház új évadának első opera bemutatóját október 22-én láthatja a közönség a nagyszínházban. Puccini Bohémélet című operáját Göttinger Pál állítja színpadra. A premier előtt, szerdán délután az alkotók közreműködésével zenés közönségtalálkozót rendeztek a Reök-palotában. Nem először állít színpadra Szegeden Puccini operát Göttinger Pál. Éppen két éve, 2019 októberében vitte színre az olasz szerző két egyfelvonásosát, A köpenyt és a Gianni Schicchit. Most ismét a huszadik század legnépszerűbb operaszerzőjének újabb darabját vette elő. A Bohémélet a rendező szerint is Giacomo Puccini életművének egyik csúcspontja, valódi drámai remekmű. A közönségtalálkozót vezető Dinyés Dániel zeneigazgató elsőként azt kérdezte Göttingertől, mennyiben különbözik a Bohémélet a korábbi két Puccini-rendezésétől. – A köpenyhez képes ez a darab sokkal ráérősebb, van idejük a szereplőknek alakulni, fejlődni. Így a Bohéméletet én elsősorban színészi darabnak tartom. Kiderült az is, Pucciniv

Semmi sem tudja felülmúlni az élő kapcsolat varázsát

Hogyan lehet tervezni a bizonytalannal és helyettesíthető-e az élő színház misztériuma? Mindennapi létezésünkről és a művészetet érintő alapvető kérdésekről beszélgettünk Barnák Lászlóval, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójával és Horgas Ádámmal, a teátrum főrendezőjével. Színházcsinálás vészjelzések és „becsomagolt bemutatók” közt téblábolva. Olyan időkben, amikor szó szerint „történik velünk a történelem”.

Most tartottátok a házi főpróbáját Hitchcock 39 lépcsőfokának. Hogyan épít föl a rendező a színészekben egy alkotói folyamatot úgy, hogy nem tudni, mikor kerülhet a darab nézők elé?

Horgas Ádám: Meghatároztunk egy úgynevezett bemutató időpontot, mert az időrend mindenkinek nagyon fontos kényszerítő erő. Egy próbafolyamatot pedagógiailag ugyanúgy fel lehetett építeni, azzal a szomorú különbséggel, hogy a végén nem ültek be nézők. Vígjátéknál nagyon bizarr, hogy nincs semmi reakció, tehát az üres székeknek kell játszani és ez nagyon megterhelő. Azért választottuk ezt a darabot, mert kevés szereplős, rögtön le is kettőztük. Tehát bármilyen egészségügyi vészhelyzet adódik, akkor is tudjuk játszani, s mind a nagy, mind a kicsi színpadra egyaránt alkalmas.

A koronavírus járvány épp a tervezhetőségnek tett be, ami az egyik kulcsszava volt az igazgatói pályázatodnak.

Barnák László: A tervezhetőség most valahogy elvesztette körvonalát és helyére furakodott a bizonytalanság. Mondjuk úgy, hogy az újratervezés és a rugalmasság lépett a tervezhetőség helyére. Nemrég készült el A padlás című előadásunk is és most jön a Dido és Aeneas, meg a Négyhangú opera házi főpróbánk. Halmozódnak a becsomagolt bemutatók.

Két éve kaptad meg a főigazgatói széket. Mondhatni, „szép kis” mélyvíz ez.

BL: Valóban, de igazgatóként színházbezárást még senki nem élt át azok közül, akik ma a pályán vannak. Mindig Ádámmal, Dinyés Danival és a többi kollégámmal együtt vitatjuk meg a problémákat. A színházigazgató kollégákkal is nagyon sokat egyeztetünk, illetve az államtitkárság minden héten videó-konferencián ad tájékoztatást. Vannak olyan intézkedések, amelyek jót tesznek az adott színháznak, de nem tudják pótolni azt a közel 150 milliós hiányt, amit létrehozott nálunk a pandémiás helyzet.

Idén mindössze négy hónapot játszhattunk, de még így is lement 165 előadás.

Az évad nagy durranása volt – Ádám rendezésében – az 1984 című, összművészeti előadás, amit sajnos nem sokkal a lezárások előtt mutattatok be, így csak kevésszer ment. Izgalmas, hogy a világon mindössze két változatot játszanak: az angolt és a tiedet.

HÁ: Az angol verziót New Yorkban játszották. Meg is néztem, de nem tetszett, mert azt éreztem, ez csak egy keskeny kivonata a regénynek, nagyon sok alapvető motívum hiányzott belőle. Írtam egy saját verziót, amit lefordíttattam angolra és kiküldtük az örökösöknek. Ők visszaírtak egy kérdéssort, hogy mit miért csináltam. Válaszul egy kis dolgozatot kellett írnom és

borzasztó nagy megtiszteltetés volt, hogy végül azt mondták, erre is ráütik a pecsétet.

Tehát ezt a kettőt lehet a világban játszani, ami azért is nagy dolog, mert az örökösök úgy gondolják, az én verzióm is hűen dolgozza fel az eredeti regényt.

Az összművészeti feldolgozás milyen plusz rétegeket adhat egy produkciónak?

HÁ: A szöveghez kapcsolódó asszociációkat gazdagítja, olyan plusz jelentéstartalmakat tud adni a jelenetek primer mondanivalójához, amelyek igen nagy gazdagságot kölcsönöznek az előadásnak. Azért szeretem, mert több formanyelvvel tudok ugyanarról beszélni. Az 1984 utópisztikus mű, tulajdonképpen egy sci-fi, amiben különös jelentőségük van az álmoknak. Több motívum is alkalmassá teszi az összművészeti feldolgozásra.

Mennyire tartod bátor alkotónak magad?

HÁ: Elmesélek egy történetet. Amikor Lacival megtudtuk, hogy megkaptuk a Szegedi Nemzeti Színházat, elementáris szükségem volt rá, hogy elmenjek egy mesterhez, aki ellát tanácsokkal. Felhívtam Székely Gábort. Mondtam neki, hogy ugyan nem ismerjük egymást személyesen, de ahogy végignézek a magyar szakmai élet palettáján, őt érzem igazi mesternek, ezért engedje meg, hogy elmenjek hozzá és beszélgessünk egy kicsit. Eszméletlenül nyitott és kedves volt, azonnal adott időpontot. Elmentem a lakására, ahol körülbelül két órán keresztül beszélgettünk. Amikor elmeséltem neki, hogy szeretném az 1984-et színpadra vinni, ő azt felelte: „Amíg mondani lehet, addig mondani kell”. S ez irányadó volt, mert megkaptam azt az élményt, amire vártam, hogy egy mester elindítson az úton. Úgy gondolom, ez nem bátorság, hanem inkább felelősség.

Amíg van mit mondanom – és még hagyják, hogy kinyissam a szám –, addig mondanom kell.

Hogy összegeznétek az elmúlt két évet?

BL: Nagyon sok előadásunk teltházas volt, ugyanakkor idén nem jöhettek a gyerekek, ami egy vidéki színház esetében – ha csak azt nézem, hogy tavaly 11.000 gyerekbérletünk volt – elég fájdalmas kiesés. Olyan rendezők és társulati tagok érkeztek hozzánk, akikkel olyan dolgokat tudtunk létrehozni, amiktől több lett a színház. Nyitottabbá váltunk a változtatásra, rugalmasan tudtunk reagálni. Újra és újra át kellett gondolnunk, mit is jelent a színház.

Szerencsére a nézők érdeklődése megmutatta, hogy szükség van rá.

HÁ: Nagyon fontos, hogy be tudjuk vonzani az embereket, de ami engem talán a legjobban izgat, hogy a társulat milyen mértékben nevezhető csapatnak. Mennyire egy minőség felé tartó emberek közössége. Azt gondolom, ez alatt a rövid idő alatt látványos eredményeket értünk el, mert az új emberek is – akiket hívtunk, illetve a castingok során felvettünk – nagyon harmonikus közösségbe kerültek a régebbi társulati tagokkal. Úgy érzékeljük, hogy igen jó csapat lett a társulat és ez a legnagyobb sikerélmény, amit én megélek.

A pandémia miatt különleges összetartozás alakult ki a játszók és mindvégig hősiesen kitartó közönségük között. Az előadások végén már sokszor a színészek is megtapsolták a nézőket.

BL: Akárhányan ülnek a széksorokban, ha harmadolják a házat, ha ötödölik, mi akkor is azért dolgozunk, hogy adjunk nekik valamit. Nyilván félházaknak, üres házaknak nem éri meg játszani, de nem ez volt az elsődleges szempont, hanem a találkozás és a közösségi élmény megélése.

Az embereknek nagyon hiányzik a kreativitás, az alkotói folyamat és a közös élmény, amit a néző és az előadó találkozása gerjeszt.

Ez mindannyiunkban hiányt teremt, a közönségben ugyanúgy, mint a fellépőkben.

Rengeteg színház streameli most az előadásait. Úgy tudom, érkezett megkeresés hozzátok az 1984 fölvételére is, de nem mentél bele.

HÁ: Vannak félelmeim a streammel kapcsolatban! Az egyik, hogy

ne gondolják a nézők, hogy ha streamelve látnak egy előadást, akkor színházban voltak.

Mindkettő élmény, de össze sem hasonlítható. Az 1984 hál’ istennek, országos ismertségű üggyé tudott nőni. Ez egy vízfejű ország, a kulturális események központja a főváros. Éppen ezért, nekünk kiemelt fontosságú egy olyan produkció, ami ide, Szegedre tudja csábítani az embereket. Már csak ezért sem szeretnénk streamelni, mert nem akarjuk elvenni annak a lehetőségét, hogy amikor kinyitunk, Szegeden láthassuk vendégül a nézőket. Maga az előadás is nagyon élő, kimondottan interaktív részekkel. Amikor egy 40 tagú kórus énekel, a tánckar mindenhol megjelenik a színpadon, képzőművészeti látványok vannak, azt kisebb mértékben tudja képviselni a stream, mint egy élő előadásban. A stream egy kicsit közelebb van a tévéjátékhoz, mint a színházhoz. De mivel nagy érdeklődés övezi, oda kell figyelni rá.

BL: A színház szubjektív, a kamera pedig objektív képet mutat, amit egy ember – az adásrendező – választ ki a saját szemszögéből. A nézőtéren ülve, viszont bárhova nézhetek, az én döntésem, hogy melyik szereplőt, vagy éppen részletet figyelem. Nálunk is fölmerült a streamelés kérdése. De ha arra gondolok, hogy valaki egy adott előadást kijelzőn próbáljon meg élvezni, vagy inkább bejöjjön helyette a Szegedi Nemzeti Színház hatalmas, több mint 600 férőhelyes terébe, akkor föl sem merülhet, hogy a kis képernyőre gondoljon, hiszen színházi előadásról beszélünk! A színházban ott kell lenni ahhoz, hogy átéld az élményt. És csak így lehet a Szegedi Nemzeti Színház a jövőben is „A nap fénypontja”, ha már ezt a szlogent választottuk.

Az élő kapcsolatot semmi más nem tudja felülmúlni.

HÁ: Száz százalékosan egyetértek. Tinédzserként, amikor beleszerettem a színházba, pontosan ez a hatás volt. Hogy a szemem előtt főznek ki valamit a színpadon, ott történik, én is a szereplője vagyok, hisz’ abban a pillanatban én is ott vagyok a jelenben és ez olyan fajta varázslat, ami semmi mással nem írható fölül.

Milyen belülről megélni az elmúlt két év sikereit? Óvatosan kezelitek?

BL: Még előttünk a ciklus második fele. Napi szinten kell gondolkodnunk arról, hogy oké, amit eddig csináltunk, úgy tűnik, működik és jók a reakciók. De hogyan tovább? Miként tudjuk mindezt egyrészt fenntartani, másrészt valamelyest fokozni, vagy más irányban megerősíteni? Ádám nagyon intenzíven jelen van a társulat életében, miközben nem titok, hogy a családja Budapesthez köti. De folyamatosan itt van, nézi az előadásokat. Dinyés Dani, színházunk zenei vezetőjeként most érkezett az operatagozat élére, szintén ilyen elánnal vetette bele magát a munkába. Jó dolog a pozitív véleményeket hallgatni, örülök és elteszem egy kis polcra a pozitív dolgok mellé. De átnézek a másik polcra is, és azt mondom, azért még sok mindent át kell onnan rakni ahhoz, hogy tényleg jó legyen.

HÁ: Valóban kemény az ingázás, mert a család Budapesthez köt. Amikor rendezek, Szegeden lakom, ha nem rendezek, akkor is hetente kétszer jövök és figyelemmel kísérem a dolgokat. Folyamatos, nagyon aktív munkának élem meg ezt a szegedi időszakot és – noha érzékelem – kevés időm marad arra, hogy kiértékeljem a sikerélményeket. De a homlokteremben ott vannak a problémák is, amiket meg kell oldani, mert ez mindig összetett folyamat.

Hogyan alakul az elkövetkező időszak, miként tudtok tervezni a bizonytalannal?

BL: A műsortervünket próbáljuk úgy alakítani, hogy a már elkészült produkcióinkat és a meglévőket ki tudjuk játszani, s ha ennek az az ára, hogy új bemutatókat kell elcsúsztatnunk, esetleg lemondanunk róluk, akkor ezt meg kell lépnünk. Miközben azokkal a rendezőkkel, akiket felkértünk, keressük a lehetőségét, hogy egy későbbi időpontban ugyanúgy el tudjanak jönni hozzánk dolgozni. Nyitottnak kell lennünk rá, hogy milyen intézkedések várhatók, azok mentén vannak A, B, C, D tervek. Éves szinten most talán az L-nél tartunk, s remélhetőleg a ZS-ig nem fogunk eljutni...

Függetlenül attól, hogy most nehéz időszakban vagyunk, és azt lehet gondolni, hogy az embereknek sokkal több vidámságra van szükségük, mégsem hiszem, hogy csak a könnyedebb műfaj felé kellene elmennünk.

Jó előadásokat kell csinálni és – ha jó a szerző, a rendező – ezt minden alapanyagból lehet. Arra készülünk, hogy azt a gondolatiságot vigyük tovább, amit az elmúlt két évben is tettünk, mert a jó előadásokra bejönnek az emberek. 

A színháznak mennyire kell foglalkoznia azzal a világgal, amiben élünk?

HÁ: A színház annyira a jelen művészete, hogy jó, ha foglalkozik a jelennel. Biztosan van pozitív hozadéka, ha a nézők ráismernek a saját korukra, de sokféle színház van. Azt sem érzem kötelező érvényűnek, hogy csak olyat szabad bemutatni, ami mindenképpen reagál a mára. Az 1984-nél kimondottan jólesett, hogy meg lehet fogalmazni ebben a formában a saját korunkat, de készítettem olyan előadást is, amelyben pont az volt az érdekes, hogy egy múltbéli kort miként ábrázolunk.

A színháznak több célja is lehet.

A 39 lépcsőfok című Hitchcock darabot például miért vettétek most elő?

HÁ: Az előadás központi eleme a kapcsolatkeresés a nézővel. Az az ősi színházcsinálás, amikor egyedül kiállok és minimális eszközökkel bármit létre tudok hozni a testemből. A 39 lépcsőfok ennek a néha infantilis örömét fogalmazza meg. Négy színész, rengeteg bőrbe bújva, az őrületig fokozott, szélsőséges helyzetekben mutatja meg magát, ami – azt remélem – nagyon szórakoztató előadás lesz.

BL: A 39 lépcsőfokban én is játszom és nagyon jó volt újra együtt dolgozni a színész kollégákkal és a háttércsapatunkkal. A saját bőrömön éreztem a működésünket. Hogy nem csak itt fönt, az irodában osztom be mások idejét, hanem ott vagyok köztük és együtt dolgozunk.

Túl vagytok a főpróbán. Mi jelenti most a legaktuálisabb kihívást?

BL: A 2020-as évet talán sokan szeretnék elfelejteni, de nem szabad, mert nagyon fontos mérföldkő. Globálisan és társadalmilag, egy újfajta korszak kezdete. Igen sok tanulságot át kell mentenünk ebből az időszakból, és ez nyilván a lelki folyamatokra is igaz. Hiszen már kezelni kell azt, ha egy előadásban egyszerre 40-50 ember van együtt a színpadon és majdnem ugyanennyien a színfalakon kívül. Hogyan tudunk így dolgozni a jövőben? Most szeparáltuk az énekkart és szólamonként próbáltak, külön-külön termekben. De ha összeengedjük őket, akkor mi zajlik le azokban az emberekben, akik ott állnak egymás mellett?

Egy ilyen kommunikációban, ami csak azt sugallja, hogy veszély, veszély, veszély, vigyázz, vigyázz, vigyázz, hogyan lehet újra felszabadultan, kreatívan dolgozni, alkotni és miként lehet a nézőinket becsábítani a terekbe?

HÁ: Egész eddigi életem során nem tudtam kimondani élményszerűen, hogy megélem a történelmet. Hogy épp „történik a történelem”. Az ember utólag tud bizonyos eseményeket, de az nagyon új jelenség, amikor a hétköznapokat is áthatja, hogy egy történelmi helyzetben vagyunk. Kemény lelki folyamatokon vezeti át az embert. Kiránt a lába alól megszokott, biztonságos dolgokat. Engem arra kényszerített, hogy újra értékeljek sok mindent. Hogy mi az igazán fontos, hogy újra kérdezzem magamtól, minek hol van a helye az értékrendben.

A bőrömön érzem ezt a történelmi helyzetet és még nem értem a végére.

Amikor a történelem egyik korszakból átlép a másikba, a kettő közti átmenet idejében történhetnek a nagy dolgok. Vagyis most alakítói lehetünk a világnak.

HÁ: Aki színházzal foglalkozik, abban jó esetben van olyan igény, hogy alakítsa a világot – bennem legalábbis van. Épp nemrég mondtam egy interjúban, hogy 18 éves koromban ki tudtam mondani, hogy azért csinálok színházat, hogy ha bejönnek a nézők, az előadás végére teljesen más emberek legyenek! Nyilván ebben a 18 éves naivitásom is benne volt, de mégis, szeretettel ragaszkodom ehhez a gondolathoz.

BL: Az nagy kérdés, hogy egy megváltozott 21. század közepe felé tolódó korszakban hogyan definiáljuk a színházat? Mentális egészségközponttá is válhat, vagy majd új kifejezéseket kell találnunk a megfogalmazásra? Azt gondolom, ha „rossz dolgokat” is át lehet fordítani és a problémákra közösen megoldható kihívásként tudunk tekinteni, ha segíteni tudunk egymásnak és ezt az energiát – a színházon keresztül – át is tudjuk adni, akkor a „Miért is csinálunk egy előadást?” című kérdés is felértékelődhet.

Most az a legfontosabb, hogy ne csak egészségileg vigyázzunk egymásra, hanem hogy ne hülyüljünk bele ebbe az egészbe!

Ne higgyük el azt, hogy minden helyettesíthető – mert nem az! Miközben a médiumokból az sugárzik, hogy bármit le lehet cserélni, bármilyen élményt ki lehet váltani. Hogy nem kell külföldre menned, nem kell színházba menned, nem kell közösségbe menned. De: kell! Közösségbe kell menni, színházba kell menni és át kell élni az élményt. Ez a legfontosabb.