Ugrás a fő tartalomra

MOST ÉPP EZ

Máté Gábor: „Átverték a szakmát”

Máté Gábor Kossuth-díjas színész, rendező, a Katona József Színház igazgatója reméli, hogy a fiatalok elsöprik azt a hallatlan ostobaságot, ahová sikerült belavírozni a magyar színházi szakmát. Nem érzi meghátrálásnak, hogy felmondott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.


Amikor felhívtalak, hogy gratuláljak az igazgatói mandátumod meghosszabbításához, és megbeszéljem veled ezt az interjút, nem éreztem nagy boldogságot, hogy újabb öt évig direktor lehetsz.


Sose könnyű színházigazgatónak lenni, de ez most nem olyan időszak, amikor valaki azt gondolhatja, hogy komoly gondok nélkül, és csak a színházzal lehet foglalkozni. Inkább a járványügyi felelős munkakörét érzem most magaménak, és nem tudom, hogy meddig.


Nyilván a politikai környezet is nehezíti a helyzetet.


A járványüggyel karöltve nehezíti. A politikai helyzet is rettenetes. Én erről eddig úgy gondolkodtam, hogy például a Nemzeti Színházat vezetni politikai kérdés. Az soha nem lehet független a politikától. Most minden színházpályázat politikai üggyé silányult. Nézetem szerint kizárólag kulturális ügyként kellene kezelni a színházvezetést.


Most, hogy a Katona József Színház fővárosi fenntartású lett, ahol ellenzéki többségű önkormányzat van, különösebben nem kellett izgulnod, hogy igazgató maradhatsz-e?


Egyedül én pályáztam, ezért olyan fajta izgatottság, mint amilyen akár esélyesként is elfoghat egy világbajnok futót, nem volt bennem.


Azért láttuk Bán Teodóra esetét, egyedül pályázott a Szabad Tér Színház vezetésének újabb ciklusára, mégis érvénytelenítették a pályázatát.


Kétségtelen, hogy ilyen is előfordulhat. De én azt szűrhettem le, hogy az új városvezetés megbízik bennem.


Nyilván ezért is vették át a színházat, ami anyagi áldozatot jelent Budapestnek. Többen abszurdumnak tartottuk, hogy a teátrumok jelentős része viszont elkerült a fővárostól, és állami fenntartásúvá vált. Sejthető volt, hogy ezért majd hamarosan kérnek valamit. Ahogy a mostani vidéki igazgatói pályázatoknál is látható, hogy a közös fenntartás sem fenékig tejfel. Hiába szavazta meg például a helyi önkormányzat Egerben, hogy Szőcs Artúrt akarja direktornak, fölül közölték, ha nem az ő jelöltjük a befutó, akkor vissza kell fizetni az idei támogatást, jövőre pedig semmit nem adnak. A kivérzett önkormányzat pedig úgy gondolta, nincs erre a célra elbukni való hatszázmilliója.


Ennyit arról, hogy kérjenek bocsánatot azok, akik a decemberi tüntetést szervezték. Többször elhangzott bizonyos kulturális vezetők szájából, tollából, hogy azok, akik az új színházi törvénnyel kapcsolatos tüntetést szervezték, kérjenek bocsánatot, mert semmi probléma nincs a törvénnyel.


Azon a tüntetésen nem voltál ott…


Nem beszéltem, de ott voltam. Szerepel a nevem azon a rendőrségi papíron, amelyen a tüntetés engedélyeztetését kérjük. Három színház és a függetlenek indították ezt el.


Miért tartottad fontosnak a tüntetést?


Azért, mert átverték a szakmát. Minden egyeztetés nélkül, azt hazudva, hogy történt egyeztetés, ötleteltek egy teljesen új színházi törvényt. Tíz évig az Emmi-ben összehívott Nemzeti Érdekegyeztető Tanács tagja voltam, ebben ott ülnek a különböző művészeti ágak képviselői. A miniszternek elküldhetik a véleményüket, amit ő aztán mérlegel. Az elnök jelezte, hogy összehívná a tanácsot, mert tudomására jutott, készül egy új színházi törvény. A NEÉT szabályzatában szerepel, hogy minden ülés előtt öt nappal meg kell kapnunk a törvénytervezetet. A tüntetés napjának délutánján ültünk össze, és egy államtitkár ledorongolt pár embert, többek között engem, hogy hogyan képzeljük, hogy tüntetést szervezünk. Ez az új törvény semmi rosszat nem tartalmaz. Eközben osztották ki a törvény szövegét. Így hogyan véleményezhettük volna?


A vélhetően a tüntetés hatására módosult színházi törvényt milyennek tartod?


Ez most kiderült a vidéki igazgatóválasztásokkor. Feltételezhetjük persze, hogy az újonnan megválasztott igazgatók jól végzik majd a munkájukat, de nem véletlen, hogy bizonyítottan színházteremtő képességűek nem kapták meg azokat a színházakat, amelyeket megpályáztak. Már a szakmai bizottságokat úgy állították össze, hogy előre kódolható legyen a végeredmény. A pécsi győztessel, Lipics Zsolttal például semmi bajom, anno itt volt a Katonában gyakorlaton, nagyon kedveltem. De akár Bodor Johanna, akár a K2 Színház pályázatát nézem, mindkettő újfajta progresszivitást ígér. A szombathelyi győztest, Szabó Tibort is kedvelem, de ott pedig Mohácsi János nem kapott meg egy olyan lehetőséget, amire az eddigi pályája alapján bőven rászolgált volna. Egerről ne is beszéljünk, Szőcs Artúr pályázata abszolút ígéretes volt. Nyilvánvaló, hogy egyfajta bebetonozása történik valaminek a színház területén is. Ott Blaskó Balázs, az addigi igazgató, még néhány hónappal ezelőtt azt közölte, hogy nem is indul. Most viszont megint ő lett az igazgató.


Ez azt jelentheti, hogy minden új pályázat esetén, kivéve azt a négy színházat, amelynek a főváros a tulajdonosa, elfoglalnak egy-egy színházat?


Nem elfoglalnak, hanem nem adják oda az újító szándékúaknak. Ha azok ültek volna a szakmai bizottságban, akik az egri, a pécsi, a szombathelyi teátrum sorsát eldöntötték, akkor könnyen lehet, hogy az én pályázatom is másként alakul.


Feltehetően a Színház- és Filmművészeti Egyetem sorsával kapcsolatban sem az objektivitás a döntő. Abból, ami ott történt, és még történik, sikerült talpra állnod?


Ha film lennék, akkor azt válaszolnám, hogy még tart az „utómunka”.


A nyár közepén még azt nyilatkoztad, nem adod fel.


Így van. Nem is hátráltam meg. Nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk meghátrálásnak. Úgy is lehet értelmezni azt, hogy felálltam, hogy meghátráltam, de úgy is, mint egy gesztust: ez annyira nincs rendben, hogy így nem tudom vállalni.


Többen dühösek azokra, akik felálltak, azt gondolják, hogy ez taktikai szempontból nem volt szerencsés. Ha még mindig állásban lennétek, sokkal nehezebb lenne oda vonalas embereket betenni, és az ellenállás is még erősebb lehetett volna.


Ha maradunk, akkor is mindent be lehet darálni, ahogy ez már részben sikerült is. Nem arról volt szó, hogy elismerik azok munkáját, akik maradnak, hiszen kígyót-békát kiabáltak ránk. Miért akarnék maradni egy olyan helyen, ahol a kuratórium tagjai azt állítják, hogy ami az egyetemen folyt, az szakmai szempontból „alacsony színvonalú”. Ezzel azt üzenték, hogy ezt nem tartják jó iránynak.


Te meg ezzel szemben üzenhetted volna azt, hogy teszel a kuratóriumra.


De ha maradok, azzal azt üzentem volna, hogy elfogadom a kuratóriumot. Persze ez nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezem azokat, akik maradtak. Jól teszik. Felelősséget vállalnak a diákjaikért. Én ilyen szempontból könnyű helyzetben voltam, hiszen a tanítványaimnak már csak másfél évük van hátra. Remélem, sikerül elfogadtatni ezt a félévüket, ha nem, az újabb arcátlan disznóság. Ilyenkor már a fő hangsúly a színházi gyakorlaton van. Olyanfajta tanítást ebben a szituációban nem tudnék végezni, aminek valódi értelme lenne. Járványban, online már tanítottam eleget tavasszal.


Gondolom, azért tartjátok a kapcsolatot.


Persze. Hetente, tíznaponta vannak a Zoomon keresztül ülések, megbeszéljük, mi történik velük, és hogy szakmai szempontból mit kellene éppen csinálni. Székely Kriszta pedig vállalta, hogy elviszi az osztályt a tanulmányaik végéig. Az osztályvezető feladata ebben a periódusban konzultálni, megnézni, hogy mit dolgoznak. Ha nem lenne járvány, most az időm egy részét azzal tölteném, hogy nézném az éppen készülő vizsgákat. Járnám az országot és a várost, hogy lássam a diákjaimat azokon a helyeken, ahol éppen fellépnek. Ezt így is meg tudom tenni, csak nem kapok érte fizetést.


A Katona József Színházban időnként konkrét aktualitásokhoz is hozzászóltok a produkcióitokkal. Általában ezekből lesznek a balhék, miközben többek szerint már túl kevés nálatok az ilyen ütős aktualitás. De Elfriede Jelinek A királyi úton című műve abszolút ilyen. Ebben a populizmus természetrajzát adjátok, Elek Ferenc pedig Donald Trumpot alakítja erősen karikírozva.


Általában nem azt nézzük, hogy mi az aktuális, hanem társadalmi folyamatokat figyelünk, és azt, hogy mi az, ami ezekből színpadon jól jeleníthető meg. Természetesen szükség van a jelenre reflektáló darabokra. Ha valaki elolvassa Bulgakovnak a Molière úr élete című remekét, akkor megérti, hogy Molière is így dolgozott. Volt egy időszak, amikor elment borbélyhoz munkafelvevőnek. Ma is vannak olyanok, akik a fodrászoknál beírják, ki hányra megy, és fogadják a vendégeket. Molière ebben a minőségében leginkább fülelt. Figyelte, hogy miről beszélnek, mi foglalkoztatja az embereket, sztorikat lesett el. Ezeket később beépítette a darabjaiba. A nézők pontosan tudták, hogy mire akar reflektálni. Ez a színháznak mindig is életszagú feladata volt. Mindig figyelni kell a környezetünket, ebből merítünk.


Egy korábbi interjúban mondtad, ha idáig jut a helyzet, hogy bármit el lehet hitetni az emberekkel, azért a társadalom is felelős, az értelmiség pedig különösen, hogy hagyta ezt. Mennyiben felelős az értelmiség?


Hú, de nehéz kérdés ez! Talán nem volt elegendő szava, és talán nem voltak eléggé érvényesek azok az értelmiségi figurák, akik megpróbálták a problémákat megfogalmazni, vagy sok esetben rosszul ítélték meg, hogy mi lehet a helyes cselekvési irány.


Azt is érzed, hogy bizonyos helyzetekben te sem szólaltál meg, amikor kellett volna? Színházigazgatóként, a társulat érdekeit is szem előtt tartva, óvatosabbnak kell lenned, mint amikor nem feleltél másokért.


Ez kétségtelen. Hibás felfogásnak tartom, ha valaki egyfajta politikai térbe tereli a saját színházát. Alkotó művészekről vagy őket kiszolgáló emberekről van szó, akiknek a világról való gondolkodását nem uniformizálhatom. Hadd gondoljon mindenki mást. Lényeges az is, hogy a nézők nyitottan gondolkodó művészi közeggel találkozhassanak, ne szekértáborral. A produkcióink is különféle súrlódások, konfliktusok, művészi eszmények és igazságok összecsapásaiból jönnek létre. Akkor lesz az előadás élő, ha abba mindenkinek a gondolata, a világról való elképzelése belekerül.


Mégis vádoltak titeket azzal, hogy az SZFE-n nagyon egyféle ideológiát képviseltek, nevezetesen liberális nevelés zajlik. A Katona és környékéről pedig túl sokan tanítanak. Ebben semmi igazság nincs?


Az utóbbiban nyilván van igazság, mert ez tényszerű. A Katonából biztos, hogy többen tanítanak, mint más színházakból. De mondjál nekem olyan színházat, ahol szerződtetett rendezők vannak! Ha nem lennének szerződtetett rendezőink, akkor ez már nem is igen lenne igaz. Kétségtelen, hogy látható egy műhely, amely főleg az egykori kaposvári és szolnoki színházból eredeztethető. Ez a színházi ízlés, amely leginkább befolyásolta a magyar színházat. Ennek meghatározója a Katona volt, vagy valamilyen értelemben talán még mindig az. Ez az ízlés, játékmód, gondolkodásmód, ami erőteljesebben van jelen. De az nem igaz, hogy kizárólagosan. Mondjuk, egy Horváth Csaba- vagy egy Zsótér Sándor- osztály közel sem fedi le a Katona gondolkodásmódját. Novák Eszter és Selmeczi György sem köthető hozzánk. A most éppen osztályt indított Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila színházeszménye megint csak más. Arról, amivel megvádolták a színművészetit, hogy liberális képzés zajlik benne, szó sincs. Erre idő sem lenne. Hogy az ember hogyan gondolkodik, mi történik a világban, arról természetesen színdarabokon keresztül beszélünk. Leginkább a gondolkodás sokszínűségét igyekeztem megértetni a különböző darabokból, szerepekből. Mindenkinek a szerepe igazságát kell képviselnie, nem pedig valamelyik politikai oldalnak a túlzott elfogadását. Ezzel együtt az SZFE nem csupán a színházi intézetből áll, sokféle képzés folyik, amihez a Katonának és úgymond a „körének” végképp semmi köze nincs.


Szerinted mi lesz most az egyetemen és a színházi életben?


Nagyon rossz előérzetem van. Annyi reményem van, hogy esetleg a fiatalok elsöprik azt a hallatlan ostobaságot, ahová sikerült belavírozni a magyar színházi szakmát. Remélem, hogy ezt úgy, ahogy van, fölül fogják tudni írni. Mire ez bekövetkezik, megjósolható, hogy én már nem leszek aktív.