Ilyenek vagyunk: nem szeretjük magunkat


Szegény bányászok! Látástól-vakulásig robotolnak a föld alatt, olykor az életüket áldozzák a munkáért, aztán feljönnek, és hallják, hogy itt az atom, a nap-, esetleg a szélenergia. A tárna zsákmánya mehet a levesbe.

Talán egy kicsit e bányászokra emlékeztetnek Sam Holcroft Családi játszmák című vígjátékának szereplői a pesti Belvárosi Színházban. Megtesznek mindent a közönségért: körbefutják a színpadot, verekednek, az utolsó pillanatokban előkerülő Csikász Ágnes még a tornából ismert gerendagyakorlatot is bemutat, de a szén a nyakukon marad. A legnagyobb baj, hogy nincs megnyugtató magyarázata a hiábavalóságnak.

A Családi játszmák igazából egy valóságshow, ilyenek láthatók sorozatban a televíziós csatornákon, aki szereti, az nézi, aki nem, az elkapcsol. A Belvárosi Színházban nincs távirányító, csak nagyszerű, a szerepükből a maximumot, olykor annál is többet kihozó színészek. Ezek a színészek heten vannak, de nem gonoszok, tele vannak tehetséggel vagy évtizedek érlelte mesterségbeli tudással. Ha kell, megnevettetik, ha kell, elgondolkodtatják a publikumot, de mert művészek, nem tudják a celebekre hangolt nézőket, magukhoz édesgetni.

Lehet, hogy csak egy kevés kellene a vastapshoz, a színház falát megremegtető sikerhez. Még több trágárság, esetleg női zuhanyozás a nyitott ajtó mögött, szex a paplan alatt: ki van ez találva, mint a karácsonyi pulykasült, de ha így lenne, akkor pacalpörköltet tálalnálak az ünnep fő fogásának.

Az igazság persze lehet tükör is. Az ember belenéz, és rokonait, ismerőseit látja benne. Az egyik piás, a másik szexuális ragadozó, a harmadik szeret hazudni. Az életben nem tapsolunk nekik: miért szeressük őket a színpadon? Így van ez Magyarországon, és ilyen lehet Skóciában, Sam Holcroft hazájában is. (A név ne tévesszen meg senkit, Sam szőke, fiatal, és nő.)

A Családi játszmák az elfojtott szenvedélyek, a ki nem mondott igazságok, a titkok és az árulások története. A szeretet ünnepének kifordítása. Az egymással régóta nem találkozó családtagok összejövetele. Kezdetben szeretne mindenki megfelelni a másiknak, aztán kiderül, hogy ez nem lehetséges. Kezdődik a valóság.

A nézőtér nem tud kettészakadni, a jaj, de tetszik, és a jaj, de ciki táborra, mert a darab meglévő erényei, illetve közhelyes semmiségei kölcsönösen kioltják egymást. Hullámvasút a két és fél óra, lehet valaki fent, az is visszazuhan. Pedig a színészek! Ha tényleg bányászok lennének, még szén nélkül is megérnék a pénzüket.

Kútvölgyi Erzsébet zsémbes anya, anyós, ráadásul mindig érthetően artikulál. Réti Adrienn vibrálóan izgalmas, még szélcsendben is szőke ciklon. Járó Zsuzsa zugívója tökéletes, és ha nem beszélne, a mimikájával akkor is elmondana mindent. Csikász Ágnes maga az akrobatika. A csodálatos orgánummal megáldott Papp János alázattal hallgat, hörög, gesztikulál, tőle az ínséget is bőségként fogadjuk el. Ötvös András a zabagép ügyvéd, szinte az előadás jelképe: szerethető, és mégsem.

Végezetül a jók legjobbja: Szikszai Rémusz. A többiek hozzák a figurát, Szikszai maga a szerep. A cinikus, kiábrándult, a kötekedő, a kompromisszumokat elutasító. A nézőben jobban megmaradhat Adam karaktere, mint az előadás egésze.

Göttinger Pál egy esztendővel ezelőtt a Pesti Barokk rendezőjeként bizonyította, hogy képes megérinteni a Belvárosi közönségét. Ha most azt érzékeli, hogy a nézők elhúzódnak előle, biztosan utánuk nyúl…

Megosztás: