Állnunk kell, mint világítótorony

Beszélgetés Pregitzer Fruzsina színművésznővel

A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.

Ezúttal Pregitzer Fruzsina színművésznőt, aki 27 éve tagja a Móricz Zsigmond Színház társulatának, aki számára fontos a hit, felelősség a színház, csapatjáték az előadás. Beszélgettünk még Nyíregyházával kapcsolatos vezekléséről, a terápiás verstanulásról, továbbá szerepálomról és vívódásokról is.

Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Pregitzer Fruzsina! 


A hitre nevelés a legnagyobb ajándék, amit apámtól és anyámtól kaptam – említette első témaként. – Meghatározó volt számomra a Radnóti Miklós Gimnáziumban töltött négy esztendő. Aztán az a zuglói templom, ahol hittanórán például a Kommunista Kiáltvány is górcső alá esett, s ott hallottam először Saint-Exupéry nevét.

Most beszédművelést oktatok a Szent Atanáz hittudományi főiskolán, de „ezen a fedőnéven” mindent megpróbálok a hallgatókba csöpögtetni, amit fontosnak tartok a világról. Az a dolgom, hogy a hitelesség felé tereljem őket, a kíváncsiságukat és az igényüket feszegessem, és akkor vagyok boldog, amikor befejezem az oktatást, és az utcán még ott beszélget velem a növendék, nem azonnal kanyarodik haza.

Egy interjú kevés, hogy bemutassuk a művésznő gazdag pályáját, így koncentráljunk néhány fordulópontra, fontos témakörre!

Az első nagy fordulópont, amikor nem vettek fel érettségi után a színművészetire, és így 1977-ben – te jó Isten, 40 éve! – bekerültem a Nemzeti Színház stúdiójába. Csodálatos emberek foglalkoztak velünk, Bodnár Sándor, Simon Zoltán és Tatár Eszter gránit alapokat és szemléletet adott nekem. A Nemzeti művésze volt mások mellett Gobbi Hilda, Major Tamás, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari, Őze Lajos– tényleg a legnagyobbak! Én pedig ott állhattam a Mózesben, mint rabszolga és mint kórusvezető, vagy a Bánk Bánban statisztálhattam, amikor Ronyecz Mária volt Gertrudis. Egy évvel később felvettek a főiskolára, elvégeztem, majd a Nemzeti társulatának tagja lettem.

Az újabb nagy fordulópont bizonyára az volt, amikor felmondott a Nemzetiben. Ez a komorna-szerepes időszak lezárása?

Igen, körülbelül ilyen szinten számítottak ott rám: komorna, a cselédlány…. 1990-ben abba akartam hagyni mindent, és akkor tette fel Balczó András a kérdést: miért gondolom azt, hogy csak Pesten lehetek színésznő? Ez egy teljesen banális, nem is korszakalkotó kérdés, de akkor, ’90 januárjában mintha egy hályog esett volna le a szememről: hát persze, miért gondoltam én, hogy Pestről kell nyugdíjba mennem?!

Kicsi ez a színházi szakma, lehetett tudni, hogy Léner Péter időszaka lejárt a Móricz Zsigmond Színházban, és pályázatot írnak ki az igazgatói posztra. Megkérdeztem Schlanger Andrist, akivel nagyon jóban voltunk: figyelj, pályázol? Nagy szemeket meresztett. Mondtam neki, ha pályázol, megyek veled. Néhány hét múlva elém rakta a szerződést, mondván: nem én lettem az igazgató, de művészeti vezető vagyok, gyere.

Amikor ezt megléptem, az egyik legtöbbet foglalkoztatott rádiószínész voltam, nagyon sokat szinkronizáltam, a Játékszínben, de filmes-tévés dolgokban is imitt-amott megfordultam, tehát nem voltam rossz helyzetben, így sokan csodálkoztak, hogy miért jövök el Pestről.

Nekem addig fogalmam nem volt Nyíregyházáról, életemben nem tettem be ide a lábamat. Immár 27. éve vagyok itt a színházban és a városban, de már régen megfogadtam, hogy mindig, minden alkalommal el fogom mondani a nyilvánosság előtt – mint ahogy megtettem a Magyar Művészeti Akadémia székfoglalójában is –, hogy én azt képzeltem erről a helyről, hogy: homok, alma, cigány. Ja, és színház, amit mi fogunk csinálni! Azért mondom el ezt a dolgot – picit vezeklés gyanánt is -, hogy jelezzem, mennyire sematikusat, kockásan fekete-fehéret gondoltam én erről a közegről pesti csőlátóként. Kiderült, sokkal gazdagabb, bonyolultabb, csodálatosabb ez a környék. Szabolcsról, Somogyról, Zaláról vagy Békésről is ugyanezt gondolja sok csőlátó pesti. Tehát nekem el kellett jönnöm ahhoz, hogy lássam az országot. Egy emberöltő telt el, ezalatt sok fontos, meghatározó dolog történt velem a szakmán túl is: férjhez mentem, gyerekem született, baráti kapcsolataim épültek, sajnos már halottaim vannak a temetőben, akiket látogatok, taníthatok, diófát ültettem. Más azt mondaná, nehézkes vagyok vagy gyáva, én azt mondom, inkább hűséges. Ha hazafelé átlépem az autópályán a megyehatárt, rögtön eszembe jut, hopp, ha itt lerobbanok, akkor már jönnek értem a segítők! Nekem ahhoz Nyíregyházára kellett jönnöm, hogy megtapasztaljam: amikor az utcán, a postán, a piacon megállítanak, beszélgetnem kell az emberekkel, mert kíváncsiak, mert én az ő színészük vagyok.

Hamar befogadták.

Igen, igen. Nagyon sokáig szorongtam, mert életemben először egy teljesen ismeretlen helyre érkeztem, Schlanger András volt a köldökzsinór. Köszönöm a Jóistennek – és tényleg köszönöm –, hogy a kapcsolatteremtő képességemmel nincs bajom. Elfogadtak a nézők, a kollégáim. A sikerekhez azért nincs közöm, mert a siker hasonló ahhoz, amit Kiss Manyi mondott egyszer a szerepformálásról: „Hát elolvasom, megtanulom, eljátszom…,oszt vagy sikerül, vagy nem.”

Én is teszem a dolgom – nyilván a tőlem telhető legerősebb akarással -, külön ajándék, ha jól sül el. A színpad borzasztóan izgalmas, mindent leleplező dolog. Van, hogy a fiatal kolléganő teszi-veszi magát és elképesztő vonzerővel bír a büfében, a folyosón, de ha felmegy a színpadra, dögunalom. És van, aki kis szürke egérnek tűnik, de amint felmegy: hjjjj, Istenem! Nagyon furcsa dolog ez a színpad! Annak idején a mestereim tényleg ezt mondták: aki színész akar lenni, ha felmegy a színpadra, akkor adjon bele mindent! Nem büfészínésznek kell lenni, arra felesleges energiák mennek el. Tulajdonképpen ez az arányérzék-ritmusérzék az igazi színészet.

A jó színészben mennyi az adottság, és mennyi a munka?

Chaplin azt mondta, hogy 95% szorgalom. Egyet értek vele. Meggyőződésem, hogy az akarás és a szorgalom a legfontosabb, és az 5%-ban van valami – én a szerencsében nem hiszek, ezt a szót nem is szoktam használni -, ami lehet adottság, talentum.

A Móricz Zsigmond Színház szerepe, fontossága, feladata témakör megkerülhetetlen. Különösen, ha valaki ennyire törzsgárdatag.

Az egyik kolleganőm mondta, hogy mi itt, Szabolcsban vagyunk világhírűek, itt vagyunk a Nemzeti Színház tagja. Igaza van. Nem véletlenül hívtam életre 2010 tavaszán a Déryné hadműveletet.

Láttam Olasz Bertalan werkfilmjét, nagyon érdekes volt.

Amikor 1990-ben idejöttem, előfordult, hogy havi 17 tájelőadásunk volt, 2010-re, amikor a Dérynébe belefogtunk, semennyi. Nyilván megváltoztak a különböző finanszírozási formák, de az számomra a mai napig érthetetlen és felfoghatatlan, hogy nemzedékek nőhetnek úgy fel, hogy nem látnak élő, minőségi színházat. Nem lehet pusztán a televízió néhány kötelező csatornájára redukálni a kultúrát! Ez volt az egyik szempontom, a másik, hogy fiatal kollégáim, igenis tanulják meg egyedül, mi az, hogy díszletezni, kellékezni, mit jelent elmenni kistelepülésekre, utána beszélgetni az emberekkel, akik talán életükben először láttak színházat. A Dérynével azon a nyáron azért is akartam sokfelé eljutni, hogy a fiatal színészek megtapasztalják azt a mámorító érzést, amit Erdélyben éltem át, és akkor az ügy felelőssége úgy beléjük ég, hogy ettől a perctől kezdve, ha színészek akarnak lenni, nincs más lehetőségük.

Hogy is volt Erdélyben, 1990 nyarán?

Két hónap alatt 37 előadást tartottam, és úgy jöttem haza, hogy mégsem hagyom abba. Kimentem vadidegen emberek közé, ott voltak ők, a versek és a dalok, meg én. Ott éreztem rá, hogy egy színésznek miért kell színésznek lennie, s ez nagyon egyszerű: adnia kell. Álltam előttük, néztem őket, és egyszer csak az a chippollai furcsa mámorító érzésem támadt, hogy hhííí, ezekkel az emberekkel azt csinálok, amit akarok! Megéreztem a dolog felelősségét, hogy hova vigyem őket Reményik, Ady, József Attila, Dsida, Karinthy, Ancsel Éva és Lázár Ervin szövegeivel. És tetszett nekik. Azt gondoltam, ez alapján kiderül az is, hogy kellek-e én, mint színésznő.

A Dérynével ki akartam engedni a szellemet a palackból, és Istennek hála, azóta több fiatal kollégám belefogott ilyen-olyan projektbe, önálló vagy kamaradarabba.

Kistelepüléseken talán még nagyobb a színész felelőssége…

Nemcsak kicsiség kérdése. Amikor megtudtuk, hogy ott, azon a dobogón még nem állt színész, s hogy először látnak színházat, általunk – na, hát ennek a nagyságát nem is lehet elmondani!

Mindig figyelem, milyenek az ide kerülő fiatal színészek. Van, akivel tudok szót érteni, van, akivel nem. A Castel Feliceben a Kosik Anitával közös jelenetünkben van egy mondatom: …”én olyan voltam kislányom, mint maga, úgy magamra ismerek!” Nos, amikor Kosik ide betette a lábát, figyeltem, messziről, nem volt sok közünk egymáshoz. De úgy magamra ismertem benne: ilyen voltam én is ennyi idős koromban, és agyára mentem a kollégáimnak, az idősebbeknek, mindenkinek, mert tele voltam energiával. És aki tele van energiával, az nem mindig empatikus, az türelmetlen, az nem érti, miért nem olyanok a többiek, mint ő, miért nem röpülnek és pörögnek, mint ő? Köszönöm a Jóistennek azt, hogy folyamatosan megkaptam azokat az intéseket, útjelzőket, amitől az ember egyszer csak elkezd csöndben maradni – Isten csendje! Elkezdek csöndben maradni, és megfigyelem azt, aki kicsit lassabban megy, másféle ritmusban közlekedik.

Kaptam ezt a csoda gyereket, a fiamat, akinek egész más ritmusa van, másképp észleli a világot, és én bizony pörgök, mint az őrület, de a fiam… Tudomásul kell vennem, hogy ő nem ilyen. Már tudom, nem szabad türelmetlennek lennem, mert ő másképp fókuszál dolgokra, mint én. Nekem másképp kell felügyelnem, mert engem eléggé szabadon engedtek a szüleim, látták, hogy megállok a lábamon. Apám csodálatos és türelmes ember volt, nagyon jó érzékkel kezelte a türelmetlenségemet, hebrencsségemet, mert ez a fajta idegrendszer, mint az enyém, lehet, hogy látványos dolgokat, tűzijátékokat hoz létre, de sok esetben felületes, amit teszek, ráadásul túlszervezem magam.

Édesapám nagyon ügyes volt abban, hogy meg tudjon úgy állítani, hogy csöndben maradjak és tudjak figyelni. A gimnázium 4. osztályának első félévében „meg akartam bukni fizikából”, nem foglalkoztam vele, pedig, kitűnő tanuló voltam. Apám nagyon haragudott, amikor megtudta: színész akarok lenni. Nagy ellenállásba ütközött a tervem, osztályfőnököm beszélte aztán rá később szüleimet, hogy engedjenek legalább egy évet, szembesülni a dolgokkal.

Apám nagyon nem örült, de nem mondta azt, hogy nem. Az volt a feltétele, hogy a fizikát ki kell javítanom, és négyesig föl kellett javulnom. Azzal bíztatott: fogd fel úgy, mintha verset tanulnál, jó? Akkor én már versekkel keltem és feküdtem, álltam a buszon és mondtam, sorban állás közben is, az sem érdekelt, hogy hallják. Apám trükként ezt dobta be: ha a definíciókat nem vagyok hajlandó megérteni, akkor tanuljam meg, mint egy verset. Visszatérve rám és a gyerekemre: kaptam ajándékba a Jóistentől a fiamat, akinek a vérmérséklete és egész személyisége tükröt tart elém, hogy ne csak a saját szemüvegemet át nézzem a világot.

Mi a színház szerepe?

Az, hogy mi gyakorlatilag itt vagyunk a Nemzeti Színház. Állunk, és állnunk kell, mint világítótorony ebben az egyre sekélyesebb, igénytelenebb, egyre felületesebb és eldobható világban, ahol a x,y percemberkék, mint Ady idejében – nincs új a nap alatt, bár most inkább másodperc emberkék – vannak gyakorta rivaldafényben. Nekünk az a dolgunk, ha bennünk van igényesség, akkor ezt az igényességet kell sugároznunk, hogy az emberek, a nézők is átvegyék. Vegyük például a verseket. ’90 óta sikerült kiciánozni a verset, mint műfajt a közmédia programjából, csak imitt-amott bukkan fel a habokból egy-két adás, mint például a Lyukasórában, amikor Mészöly Dezső, Mácsai, Ráckevei, Kubik összeültek. Nem is értem, ha így állunk hozzá a dolgokhoz, akkor itt Arany János is ufó, múzeum lesz.

Van, aki azt mondja, a színházba szórakozni jön, nevettető komédiákat akar…

Dénes! ’90 óta ez volt a tendencia a kultúrában, az emberek ezért is ilyenek. Nem tudom, hogy összeesküvés-elmélet-e vagy sem, de hogy tudatosan ment az agyaknak a hígítása, az egyszerűen tapintható. Aki így gondolkodik, annak nem kell bejönnie a színházba, nyomogassa a Való világot vagy tudja micsodát! (indulatos)

Göttinger Pállal, a Castel Felice rendezőjével beszélgetve elismerésemet fejeztem ki, engem nagyon megérintett a darab, sok ilyen kellene!

Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. Az igényesség macerás dolog.

Mondom, ’90 óta meggyőződésem, hogy egy igénytelenségi tendencia indult el, mert az olcsóbb, és nemcsak ideológiai szándék van ebben. Nézze meg, a különböző sorozatocskákban utcáról bejött emberecskék szerepelnek, akiknek nem kell olyan gázsit fizetni, mint pl. a Szomszédokban Zenthe Ferencnek, Kulka Jánosnak. Ott igényes színészek voltak, igényes rendező, aki minőségi dolgot akart létrehozni olyan színészekkel, akiket ő minőséginek gondolt. Az, hogy én ebbe belekerültem, életem egyik legnagyobb megtiszteltetése, ajándéka. 

Ezzel ellentétben a kereskedelmi televízióban csinálnak egy sorozatot, megvan az a másfél ember, aki úgymond húzónév, utána mellé építik azt a hangyabolyt, amelyben x, y és nem tudom kicsodák, fillérekért dolgoznak. Az a probléma, hogy egy ponton a nézőnek a pszichéje úgy működik, hogy – ha már negyvenedszerre látja ugyanazt a szereplőt -, azt gondolja, azért van ott, mert annyira jó. Egy idő után már nem foglalkozik azzal, tényleg jó színész-e. Így lehet ámítani a médiával. És utána bejön a Castel Felicére és lepittyed a szája, ugyanis ott gondolkodni kell. A sorozatocskákban nem kell, annyira kézenfekvő, konyhakészen megrágva letolják a torkán.

Visszatérve a témára: azt gondolom, amíg a Móricz Zsigmond Színházban ilyen Castel Felicekben játszhatunk, és ilyet fogunk is játszani, remélem, addig nincs mese, a közönségnek gondolkodnia kell. Akinek ez nem tetszik, úgyis lemorzsolódik, és nyomogatja otthon a tv távirányítóját. Nekünk azonban hinnünk kell és nevelnünk, mert felelősséggel tartozunk a fiatal nemzedék iránt. Ifjúsági bérletben én bátran játszanám ezt a darabot.

Rengeteg olyan párbeszéd, monológ van benne, ami egyik oldalról humoros, a másikról viszont nagyon mélyen elgondolkodtat.

Kell a derű, mert a világos mellett így sötétebb a mélysötét. Tiszta szívemből kívánok a mostani vezetésnek sok erőt, türelmet, találékonyságot, mert végtelenül sok kell belőlük, hogy ilyen darabokkal visszahozzuk az értő közönséget. Le kéne ülnünk, közönségtalálkozókat szervezni – és még sorolhatnám -, hogy újból meg tudjuk célozni azokat, akik elmaradtak színházunkból, hogy vissza tudjuk szerezni a hitelt.

Párnaember, Túl zajos magány, Castel Felice – én ezekhez hasonló darabokat szeretnék, megspékelve mondjuk egy-egy Idősutazással vagy Ájlávjúval.

A Túl zajos magányt is nagyon szerették a nézők, Schlanger Andris ötlete volt.

Van olyan, akit nagyon szeretne eljátszani, de még nem kínálták meg vele?

Van, de nem mondom meg… (Nagy kacaj.) Elmesélek egy tantörténetet. Volt egy szerepálmom, és 1988-ban Miskolcon eljátszhattam tizenhatszor, de a kutya se tud róla. O’Neill A boldogtalan hold c. színdarabját mi Vas István korábbi fordításával szemben Szász Imre fordításában játszottuk, amit eredendően a Vígszínháznak fordított le. Hold-fény címmel adtuk elő. Kimondhatatlan, de szójáték is. Ír bevándorlókról szól a darab, egy nő a központi figurája. Nagyon szerettem a szerepet, de más okok miatt akkor megfogadtam, hogy interjúban a világért sem árulom el.

Egy rutinos színész is megküzd olykor a szerepekkel?

Darabja és rendezője válogatja. A színész is része az alkotó folyamatnak, olykor ötleteket ad a szöveghez, egy-egy jelenethez, végszóhoz. A Castel Feliceben szerepel – kérésemre – a dédnagyanyám mustárszínű gyapjúkendője. Ezzel kapcsolatban csak annyit kért Cselényi Nóra, a jelmeztervező, hogy hipermangánban tompítsuk a színt, mert az egész szempontjából nem ragyoghatott ki egy aranyszínű folt, amely elvonja a figyelmet. Az előadás közben horgolok egy babakabátot, van, aki észreveszi, van, aki nem. Azt jelképezi ez a kis ruhadarab, hogy készítem el „a boldogságomat”.

Nekem az a dolgom egy csapatjátékban, hogy végrehajtsam a feladatom. Amikor az én csavarocskám fordul, akkor van rajtam a figyelem. Felelősséget kell érezni a saját „anyacsavarságom” iránt.

Kérdezték tőlem, hogy tanulok meg egy szerepet? Attól függ, hogy milyen a színdarab, milyen a rendező, milyen a stáb. Van, amikor rutinból, mert olyan a darab, itt van például a „Függöny fel”. Akkor épp nagyon kimerültem, a hideg, a gyerekem, a magánéletem miatt nagyon elfáradtam, kölyökkutyák a nagy mínuszokban, a verandán…

A „Függöny fel” különleges technikájú darab, így egész másfajta energiákat kellett előteremteni magamból, mint a Castel Feliceben vagy a Sirályban. Itt a technikára, a halálos koncentrációra, pontosságra kellett magam rávezetni, olyan volt, mint egy fantasztikus terápia. Engem átsegített ezen az időszakon.

Most mondok valami furcsa dolgot. Amikor édesapám meghalt, s édesanyámat idehoztam magunkhoz, nagyon megviselt ez az időszak… Ha a lelkem nagyon kusza, rémségesen nincs rendben, nekiállok verset tanulni. Az, hogy tudnom kell a hangokat egymás mellett, a sorrendet, mert a hangok szavakat alkotnak, a szavak mondatot, a mondatok gondolatíveket, az, hogy összerakom magamban és bevésem, – ez olyan idegi folyamat számomra, ami egyszerűen megment, a lelkemet kisimítja. Olyan, mint amikor valaki nekiáll jógázni vagy fejen állni, vagy bokszkesztyűt ragad, csak nekem nem a fizikai mozgás kapcsolja ki az agyamat, hanem a verstanulás. És attól, hogy markánsan mással kell foglalkoznom, a lelkem helyreáll.

Mindenkinek magának kell rájönnie, hogy mi a kulcs saját magához, hogy tudja magát kondicionálni, helyrehozni. Van, aki keresztrejtvényt fejt, én verset tanulok.



Névjegy:

Budapest, 1959. június 18.

1977:. Radnóti Miklós Gimnázium, Budapest

1982 : Színház- és Filmművészeti Főiskola, színész szak

Rövid szakmai életrajz:

1982 – Nemzeti Színház

1990 – Móricz Zsigmond Színház (Nyíregyháza)

Díjak:

1987 – Gyermekszínházi Fesztivál – legjobb női epizódalakítás

1987 – Farkas-Ratkó-gyűrű

1987 – Rajz János-díj

1989 – Rajz János-díj

1993 – Domján Edit-díj

1994 – Jászai Mari-díj

2001 – Magyar Stúdiószínházi Fesztivál – különdíj a Halleluja c. előadásban nyújtott színészi alakításért

2011 – Magyar Kultúra Lovagja

2012 – Móricz Gyűrű

2013 – Kelet Színésze díj

2015 – SzSzB Megyei Príma-díj

Megosztás:
spacer

TÁRGYMUTATÓ

600 kilométer 100 guinness a csemegepultos naplója a gyáva a gyermek és a varázslat a haramiák a hülyéje a kék hajú lány a kéz a kis kéményseprő a köpeny alapítvány a magyar színházakért alba regia szimfonikus zenekar aldi női futógála aNNa anyám éhesnek tűnik aradi kamaraszínház aranytíz archívum arden az elvarázsolt disznó baal babel sound baja balatonboglár balatonfüred balfácánt vacsorára bálna bárka bencs villa bisb bivaly-szuflé bob herceg börtönrádió budaörs budapest improv show budapesti vonósok budoár kiállítás busz-színház caminus castel felice castel felice vizsga centrál cosí fan tutte cupido és a halál cv családi játszmák családi ünnep cseh tamás csíkszerda csoportterápia csukás-díj dankó rádió danubia zenekar debreceni tavaszi fesztivál deszka fesztivál díjak elismerések don juan dráma kortárs színházi találkozó due dunapart dunaújváros egri tavaszi fesztivál egy kiállítás rémei éhség élnek mint a disznók előadásszámok email english erkel erkel színház ernani érzékenyítő fesztivál esztergom europa cantat ezek mennek fellegek fiatal írók fidelio színházi est finito firkin fogság francia sanzonest friss hús furnitur füge gianni schicchi gödöllő gusztinak megjött az esze gyerekstúdió gyilkosok gyógyír északi szélre győr gyulai várszínház hajmeresztő halál hotel halastó hangoló harminchárom változat haydn-koponyára háromszögek hatok csoport hatszín teátrum hazug hét domb fesztivál hetedik alabárdos hetedik mennyország hírek hírszerzők hol hoppart hrabal-vurstli humorfesztivál így tanultam meg vezetni imprójam imprómaraton in medias brass in memoriam cseh tamás interjú jak jászberény jegyek jó kérdés junior príma jurányi kaposvár katona képek kibelátó kicsi szívem kávéba pottyant kisfaludy színházi fesztivál kisvárda kmtg kolozsvár koma komárom kortárs drámafesztivál kórusok éjszakája kőszeg kritika kritikusdíj-átadó kuk kultkikötő kultúrfürdő kurátorok láthatatlan állomás leenane szépe leonardo lev&te limerick-bajnokság líra és epika london love and money love and money vizsga macskadémon madách színház madame poe mágnás miska magyar rádió magyar színház magyar színházi társaság manhattan short manna margó irodalmi fesztivál más olvasnivaló menház színpad merlin mikor mindenütt jó mindenütt nő miskolc mojo momentán monodráma fesztivál most fesztivál mozart-kommandó mozgófénykép mu múzeumok éjszakája művészetek palotája művészetek völgye nagykanizsa naptár nefelé nemzeti filharmonikusok nézőművészeti kft nézőpont színház nofilter nyílt nap nyíregyháza nyolc nő óbudai társaskör operabeavató operaház operajátszóház operamacera operettszínház orlai othello gyulaházán ők ördögkatlan örkény örkény vurstli pájinkás jános pannonhalma papp jános párkák patália pécs pécsi egyetem pesti barokk pesti magyar színiakadémia petőfi irodalmi múzeum placcc pokol portré postart poszt poznan pozsonyi piknik projekter rádió radnóti remény rendezők viadala rév fülöp rögvest russian indie film fesztival shots festival sinaia sly snowman soharóza sokszemközt somló cirqsz song-óra sopron stockholm susotázs szabadesés szeged székely-könyv szemes fesztivál szent imre szentendrei teátrum szép heléna szfe színházak éjszakája színházi törvény szívem szeret szkéné szombathely szöveg szputnyik hajózási társaság táblázat tárgymutató tartalom tatabánya telefondoktor temesvár tengeren tengeren (nyíregyháza) térkép terminál workhouse teszt thália the irish coffee thealter tilos rádió tivoli tóbiás és az angyal trefort színjátszó fesztivál váci dunakanyar színház vágánybenéző van egy határ városmajor vidéki színházak fesztiválja vidor fesztivál vigadó visszaszámláló volt egyszer egy ndk vonalhúzás zalaegerszegi kvártélyház zeneakadémia zichy major zsolnay negyed