Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Törőcsik Mari összehozta egy estére Alföldi Róbertet és Vidnyánszky Attilát

Törőcsik Mari máig velünk él, kedden például összehozta a Nemzeti Színház korábbi és mostani igazgatóját is egy estére. A közönség több percig állva, némán tisztelgett a Nemzet Színésze előtt. „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is. És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt. Az est Maár Gyul

Bejegyzés a Bátorságok Könyve oldalán

Nagyon sötétnek látom a színházi hőseink életrajzában lapuló sztorikat: alkoholizmus, a feleségverés és a többi – egy iszonyatos, szociopata, boldogtalan magány. A magyar színész sztereotipiája egy olyan művész, aki lángolva égeti a gyertya mindegyik végét, mert ez hozza ki belőle a nagy alakításokat.
Nekem drágább ennél a tyúkszaros kis életem.
Ebben a szakmában ahhoz kell a bátorság, hogy rendben légy önmagaddal. A határfeszegetés: munkaeszköz. Tartósan a határ közelében (vagy a túloldalán) létezni: lassú öngyilkosság.
Különösen színházvezetőként. Magyarországon egy teljes színházi üzemet és társulatot vezetni kemény iparág. Emlékszem, milyen volt, amikor nehéz döntést kellett meghozni a színházban, vagy el kellett küldeni valakit, pedig tudtam, hogy ezzel neki akár véget is érhet a pályája. Ez nekem is nagyon fájt, ha szükségszerű volt, akkor is. Amikor az ember belenéz este a tükörbe, akkor azt a piszok szemetet látja, akivé aznap vált. Hiába tett jót mindenkivel hosszú távon.
Nekem azok az emberek a hőseim, akik bepiszkolódott lelkiismerettel is rendben tudnak lenni önmagukkal. Számomra ez az igazi bátorságpróba, és minden azon múlik, hogy a szükségszerű döntésekkel eltöltött évtizedek végén egy szörnyeteggé válsz-e, vagy sem:
az ambíció a dolgoknak az egyszerűbb vége: ha eléd teszi az élet a lehetőséget, ki kell tunkolni, ha nem teszi eléd, akkor találni kell helyette mást. A kérdés, hogy feladsz-e ezekből az ambíciókból, vagy erre teszed fel az életed. Szerintem az utóbbi az egyszerűbb – a másikhoz kell a több bátorság.
Hogy vigyázni tudj a rád bízott emberekre, a feleségedre, saját magadra....hogy jobb hely legyen a körülötted lévő világ attól, hogy te is a földön voltál. Ez nem függ össze azzal, hogy mennyire jó előadásokat rendeztél, mekkorákat játsztál.
Ráadásul én úgy gondolom, hogy még csak nem is a földön számolunk el. Valahol egy nagy égi próbakönyvbe kapod a felirásokat, meg az írásbeli dicséreteket, aztán jön egy végső szerződtetési tárgyalás az égben, ahol megbeszélitek, hogy hogyan teljesítettél. És ahhoz már senkinek semmi köze – ott már csak te felelsz.

forrás: Facebook