Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Törőcsik Mari összehozta egy estére Alföldi Róbertet és Vidnyánszky Attilát

Törőcsik Mari máig velünk él, kedden például összehozta a Nemzeti Színház korábbi és mostani igazgatóját is egy estére. A közönség több percig állva, némán tisztelgett a Nemzet Színésze előtt. „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is. És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt. Az est Maár Gyul

Az Ördögkatlan visszatért és újra megmutatta, mi teszi az egyik legszerethetőbb fesztivállá

A sok különleges programhelyszín és a felszabadult hangulat mellett a Törőcsik Marira és Cseh Tamásra való emlékezés is jellemezte a kényszerszünet után ismét megtartott fesztivált. Szubjektív beszámoló.

Tavaly a legtöbb fesztiválhoz hasonlóan az Ördögkatlan is elmaradt, nekik ráadásul a Művészetek Völgyével ellentétben a kisebb volumenű őszi pótrendezvény sem jött össze: bár október végére meghirdették a Katlan napokat, az addigra egyre jobban erősödő második hullám miatt végül azt is le kellett mondaniuk. Nem csoda, hogy inkább elengedték a szerencsétlennek bizonyuló 13-as számot, és idénre egy ugrással egyből a 14. fesztivált harangozták be.

„Lesz, mert lennie kell!” – így hangzott a bizakodó mottó, és végül valóban újra megtelt élettel Nagyharsány és környéke. Én negyedjére voltam ott, ezúttal az első három napon, ez alapján foglalom most össze a benyomásaimat.
Az alapélményem a Katlannal kapcsolatban kezdettől fogva a bájos közvetlenség volt. Ez idén már a megnyitón megnyilvánult: a társigazgatók, Bérczes László és Kiss Móni arra kértek mindenkit, ölelje meg az egyik mellette állót, hogy együtt örülhessünk felszabadultan a két éve húzódó találkozásnak.

Sőt, még fel is hívták a színpadra az egyik nézőt, akinek – elmondásuk szerint – a tavalyi elmaradt fesztivál idején ígértek meg egy ölelést e-mailben, amit most be is váltottak. Természetesen a már megszokott közös skandálás („Nem vagyunk normálisak!”) sem maradhatott ki.

Ugyancsak a járvány okozta traumák feldolgozását volt hivatott segíteni az a kocka alakú „maszkpersely”, amit Háy János egy novelláját továbbgondolva a nagyharsányi faluközpontban állítottak fel. A koncepció szerint ide a feleslegessé vált maszkokat lehet majd örökre elzárni, amikor az Idő engedi azt, tehát a járvány végén. Addig pedig a gyerekek használhatják a szintén hozzá tartozó csúszdát.

Hasonlóan szép és szerethető gesztus, ahogyan két örökös fővédnökük emlékét kezelik. Cseh Tamás csak a legelső Ördögkatlant érhette meg, idén pedig Törőcsik Mari is követte, akit még néhány évvel ezelőtt is fel tudtak hívni telefonon, hogy legalább ilyen módon részese legyen a megnyitónak. Most már neki is csak az emlékét tudták ápolni, de erre minden adandó alkalmat megragadtak.

A beremendi Megbékélés kápolnánál Mozart Requiemjét játszotta tiszteletére a Pannon Filharmonikusok és a Nemzeti Kórus (ezen sajnos már nem voltam ott, de másoktól csak jót hallottam róla), a Narancsliget kiállítóterében pedig fotókkal idézték fel fiatalkorát.
A másik védnök öröksége még ennél is több programon jelent meg, a nagyharsányi Szoborpark amfiteátrumában például „Másnap” címmel óriási sikerrel játszotta Beck Zoli és Szűcs Krisztián azokat a dalokat, amiket Cseh Tamás és Csengey Dénes írtak a nyolcvanas években.

A szintén a Megbékélés kápolnánál bemutatott Váróterem című előadás színházi környezetbe helyezte az életmű legismertebb darabjait, Bereményi Géza pedig Járai Márkkal tartott közös estet a Narancsligetben, ahol a Halott Pénz énekese bebizonyította, hogy egy jóval mélyebb mondanivalójú produkcióban is megállja a helyét.

Különleges helyszín volt idén az Offlájn Rezervátum az Aralica kertben, amit egy kis hídon át lehetett megközelíteni, emiatt és a borostyánnal benőtt falak miatt is olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra kiszakadtunk volna a fesztivál nyüzsgéséből.
A koncepció is erre erősített rá: csak a telefonok kikapcsolását követően lehetett belépni. A programok mindegyikének az volt a célja, hogy az online tér helyett koncentráljunk inkább a körülöttünk lévő valódi világra.

Napközben különféle elektronikamentes események voltak, meg lehetett nézni a Cseh András Netfüggők, illetve Pintér Gergő Új világok teremtése című könyvéhez kapcsolódó kiállítást, esténként pedig szigorúan unplugged, erősítés nélküli koncerteket tartottak meglepetés előadók.

Az első ilyen Kollár-Klemencz László volt, az ő felvezetésével vonult át a tömeg a kertbe egyből a hivatalos megnyitó után, flashmobnak is beillő performanszt varázsolva a nagyharsányi főutcára.

Fájó fejlemény, hogy Kisharsány idén teljesen kimaradt a programból, pedig az ottani kevésbé zsúfolt helyszínek jól ellenpontozták a Nagyharsányban jellemző tömegjeleneteket. Cserébe idén sehol nem volt túl nagy tömeg, de erről kicsit később. Jó hír, hogy ha minden igaz, csak ideiglenes pihenőről van szó és jövőre visszatérnek.

Az utánozhatatlan hangulatú Vylyan-terasz szerencsére idén is várta a látogatókat, a sok különleges programhelyszín közül ez az egyik kedvencem.
Most épp a Bujdosó Trió játszott, amikor ott jártam, de maguk a fellépők igazából másodlagosak itt: bármit szívesen elhallgat az ember a szőlőtőkék közötti mezőn a fűben ülve, fröccsel a kezében.

Az árak ugyan jócskán nőttek az előző évekhez képest, de vegyük úgy, hogy a kilátást kell megfizetni. A fesztivál többi helyszínén pedig kifejezetten pénztárcabarát árképzés volt az italoknál. Bort ugyebár termelői áron lehetett kapni számos pincészetnél (literenként akár alig 500 forintért), de még a focipályán lévő nagyszínpadnál is, ahol megnézték a táskákat, mindössze 150-200 forint volt egy deci bor, a sörök pedig 400 forintnál kezdődtek. Ez mindenképp szimpatikus hozzáállás.

Váratlan változtatás volt az is, hogy a nagyharsányi faluközpontban található Árokpart bár színpadát körbekerítették, így míg eddig ez egyike volt az ingyenesen látogatható helyszíneknek, ezúttal a belső részre már csak a karszalaggal rendelkezőket engedték be.
A megvalósítás azonban egyáltalán nem volt szerencsés, a színpad előtti terület ugyanis annyira szűk, hogy aki bejutott, gyakorlatilag ketrecben érezte magát. Ráadásul a kerítésen kívül állók és a közelben lévő pultok miatt eleve nagyon nehezen lehetett megközelíteni a bejáratot.

Ennek így nem sok értelme volt, többet rontott az élményen, mint amennyit a jeggyel rendelkezőknek javíthatott. Tegyük hozzá, hogy a szervezők is kényszerhelyzetben voltak, kizárólag így tudtak megfelelni az érvényben lévő járványvédelmi előírásoknak.

Bízzunk benne, hogy jövőre már nemcsak a fentebb említett maszkpersely lesz tele maszkokkal, de a kötelező védettségi igazolványokat is elfelejthetjük, így nem lesz szükség ehhez hasonló megoldásokra, amelyek egyébként a fesztivál szellemiségétől is teljesen idegenek.

Bár az Ördögkatlannak legalább annyira jelentős pillérei a színházi programok, mint a könnyűzene, nekem valahogy sosem ez volt a prioritás: ha választani kellett, mindig inkább egy koncertre mentem el, mint egy színdarabra.

Most viszont végre eljutottam egyre (majdnem kettőre is, de a másikban egy váratlanul lecsapó felhőszakadás megakadályozott), méghozzá az Utazás a koponyám körül című Karinthy-klasszikus színpadi adaptációjára.
A Nézőművészeti Kft. előadásának Scherer Péter a főszereplője, rajta kívül egy házaspár, Marton Róbert és Parti Nóra látható még benne, akik a külön erre a célre íródott zenei betétekért felelnek, illetve egy-egy párbeszédes jelenetben meg is személyesítik a főhős feleségét, vagy éppen orvosát.

A darabról óhatatlanul a Mácsai Pál-féle legendás Azt meséld el, Pista! ugrik be, de ez valahogy még dinamikusabb az időről időre elhangzó daloknak és párbeszédeknek köszönhetően.

Az előadás abból a szempontból speciális volt, hogy a hivatalos bemutató csak ősszel lesz, így most még mindannyian papírról olvasták a szövegeket, az élvezeti értékből azonban ez semmit nem vont le. A közönség reakciói is erre utaltak, a végén percekig tartó vastapssal jutalmazták a szereplőket.

Egy különleges napközbeni programot is meghirdettek a fesztivál idejére: előzetes regisztrációval el lehetett látogatni a Duna-Dráva Cement Kft. beremendi cementgyárába. Magyarországon már csak három ilyen gyár működik, a váci ugyanehhez a céghez tartozik, Királyegyházán pedig francia tulajdonos van.
Beremenden több mint 110 éve kezdődött a cementgyártás, először még a belterületen, majd az egyre növekvő forgalom miatt 1972-ben a Nagyharsányba vezető út mellé költöztek. A gyár ma nagyjából 130 embernek ad munkát, az automatizálás előtti hőskorban ez 1000 felett volt, de közvetve (sofőrökkel és beszállítókkal együtt) most is legalább 3-400 család köszönheti neki a megélhetését.

A cement fő alapanyaga, a mészkő két bányából érkezik, ezek közül a nagyharsányi a nagyobb. A kőtörőben 2-3 percenként követik egymást a teherautók, azzal a megkötéssel, hogy a lakók miatt egy nap maximum 190 forduló engedélyezett, mivel Nagyharsány főutcáját nem tudják megkerülni.

A beremendi bánya ennél nagyságrendekkel kisebb kapacitású, ezért ha csak lehet, a másikat használják, az viszont mellette szól, hogy egy külön magánúton is meg lehet közelíteni. Mindkét bányát a szigorú törvényi előírásoknak megfelelően, a már használaton kívüli területek folyamatos rekultivációjával művelik.

A törést követően a köveket homogenizálják és megőrlik, majd agyag hozzáadása után az így keletkezett nyerslisztet 1500 fokon kiégetik. Ekkor lesz belőle az úgynevezett klinker, amit porrá őrölnek és további ásványokat adagolnak hozzá, mielőtt elnyeri végső formáját az anyag, amelyet már cementnek neveznek.

A közel két és fél órás túra során a gyártási folyamat szinte minden lépcsőfokát megmutatták, laikusok számára is érthetően elmagyarázva, hol mi történik. A gyár legmagasabb pontja mellett a végén még az irányítóterembe is eljutottunk.

Az időjárás ezúttal is elég hektikusan alakult: kedden napközben még kánikula volt, majd este fél 11 körül, a Szabó Balázs Bandája koncertje előtt nem sokkal elkezdett szakadni és rövidebb időszakokat leszámítva órákig abba se hagyta.

Másnap visszatért a csapadékmentes hőség, az azonban már az előrejelzésekből biztos volt, hogy a csütörtököt nem ússzuk meg szárazon. Így is lett, egész nap felváltva zuhogott az eső, rövid idő elteltével már sütött a nap, majd ugyanez újra.

Programokat szerencsére nem kellett lemondani: a már említett Utazás a koponyám körül előadás például a beremendi Kovácsműhelyből a református templomba került át, ahol extra jó fej módon maga Scherer Péter rendezgette a nézőket még kezdés előtt pár perccel is, hogy minél többen beférjenek.

A Totoro zenekar koncertjét pedig a strand helyett a közelben található Veled kerek udvar fedett részén tartották meg. Végső soron nagy kellemetlenséget nem okozott az esős idő, lehetett volna rosszabb is. Cserébe pedig csütörtökön különösen csodás naplementének lehettünk tanúi.

Az Ördögkatlant ezúttal is vétek lett volna kihagyni: bár alig másfél nappal a tíznapos Művészetek Völgye vége után értem oda, ehhez mérten nem túl kipihenten, így is azonnal beszippantott a „de jó végre itt lenni” érzés.
A tömeg ezúttal szemmel láthatóan kisebb volt, a 2019-es csúcsévnek nagyjából a 80%-a lehetett, de mint azt a szervezőktől megtudtam, ők kicsit még örültek is ennek.

Elmondásuk szerint nagyjából ez az ideális szint, amikor még tényleg élhető marad a fesztivál, az elmúlt pár évben kicsit aggódtak is miatta, nehogy túlnője a kényelmes kereteket. Végső soron tehát legalább ennyi haszna volt a járványnak, ha már olyan sok mindent elvett tőlünk.