Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Törőcsik Mari összehozta egy estére Alföldi Róbertet és Vidnyánszky Attilát

Törőcsik Mari máig velünk él, kedden például összehozta a Nemzeti Színház korábbi és mostani igazgatóját is egy estére. A közönség több percig állva, némán tisztelgett a Nemzet Színésze előtt. „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is. És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt. Az est Maár Gyul

A fantázia fűti, az izgalom hozza lázba a Csiky jelmeztervezőjét

Csupa szín, csupa öröm, s kortalan. Gesztusai a régiek, ötletekért most sem kell a szomszédba kopogtatnia. Régóta őrzi ragyogását. Derűje állandó, képzeletét nem lehet kalodába zárni. Cselényi Nóra Jászai Mari-díjas jelmeztervezővel, a kaposvári Csiky Gergely Színház legújabb örökös tagjával beszélgettünk.

– Ön azon társulati tagok egyike, aki csaknem fél évszázada választotta a Csikyt, illetve Kaposvárt Bereményi Géza javaslatára. Ez azt igazolja, nem bánta meg…

– Valóban így van. Boldog vagyok, hogy itt lehetek 1975 óta. Nagyon szeretem ezt a várost és az otthonomnak érzem. A színház az életem…

– Babarczy László, Tóth Béla, Molnár Piroska, Spindler Béla, Hunyadkürty György és Székely György után örökös tag lett…

– Nagy megtiszteltetés ért, amikor megtudtam, hogy örökös tagja lehetek a Csiky Gergely Színháznak. Csodás kaposvári barátaim és ismerőseim vannak, rengeteg gratulációt kaptam tőlük, ami rendkívül jólesett. Ebben a városban nőtt fel gyermekem, Pénzes Stefi. Ő is e közegben szívta magába a művészet iránti rajongását, azonban ő más területen bontakoztatja ki tehetségét. Zenei pályán mozog énekesként, és ősztől Londonban képezi tovább magát.

– Sokat látott, hallott, érzékelt a kaposvári színháztörténetből. Hogy érintették kedves kollégák elszerződése, vagy az égi teátrumba való költözésük? Két emberöltői lét nem múlik el nyomtalan!

– Szeretettel gondolok rájuk, s úgy vélem, szakmai tudásomhoz nagyban hozzájárult a hátam mögött hagyott majdnem ötven év. Sokat köszönhetek azoknak, akikkel ebben a színházban dolgozhattam korábban hosszú időn át, vagy dolgozom a mai napig. A hála örökre megmarad irántuk.

– Egy-egy jelmez okozott-e bármilyen próbatételt, vagy az a legjobb motiváló erő, ha attraktívvá teszi a mestert, ha rátalál a korhű, az adott darabhoz illő, legkifejezőbb megoldásra, stílusra és anyagra?

– Minden egyes színdarab új próbatétel és új kihívás. A munkáim során – volt belőlük több tucatnyi –, mindig azon dolgozom, hogy a legjobban szolgálhassam az előadás mondanivalóját, a rendezők koncepcióját és segíthessem a színészt karakterének megformálásában. Ez azonban nem mindig megy zökkenőmentesen, néha sokat kell gondolkodni az ideális megoldásokon, de szerencsére eddig még sikerült.

– A jelmeztervező, akárcsak a díszlettervező – még ha a kulissza napszámosai közé tartoznak is –, meghatározó elemei az előadás üzenetének, sikerének. Mindig elégedett volt a munkájával egy-egy premier láttán?

– Az ember sosem lehet maximálisan elégedett.

– Számos igazgató, rendező, színész alatt dolgozott; ha úgy tetszik, ön képviseli az állandóságot, akárcsak Hunyadkürty György színész vagy Székely György ügyelő. Került-e olyan helyzetbe, hogy álom maradt a jelmez, mert nem jutott rá elég pénz?

– Igen, sajnos előfordult, de igyekszem mindig a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozni az adott helyzetből.

– Ön meglehetősen sportos alkat, gyakran jár pólóban, edzőcipőben. Úgy is fogalmazhatnék: jelmeztelen. El nem tudnám képzelni nagyestélyiben. Van egyáltalán nagyestélyije a jelmeztervezőnek?

– Természetesen van fekete nagyestélyi ruhám. A sportos öltözékem pedig elengedhetetlen a napi rutinomhoz, ugyanakkor imádom a csodálatos fülbevalókat, nyakláncokat, szemüvegeket és minden őrült kiegészítőt. Ezekkel szoktam lazítani a „munkaruhámat”.

– Nemcsak a kaposvári színházban ismert a neve, hanem az ország több társulatában is. Hova dolgozott legtöbbet az anyaszínházán kívül?

– Nem szeretnék egyetlen színházat sem kiemelni, mert mindegyik produkció más és más miatt különleges nekem. Valamennyi felkérés megtisztelő és szintén elismerést jelent számomra. Izgalmas feladat megismerni más teátrumokat, rendezőket, és abból is tanul az ember, ha távolabb élő és alkotó kollégákkal dolgozhat.

Mindenki a szerepre koncentrál

Cselényi Nóra vallja: a jelmeztervezés kiszolgáló művészet. Az anyagnak, a fazonnak, a stílusnak, a színnek egyaránt dramaturgiája van, de az emberben ez már egy idő után összeáll. Segítségei a varrodák, ahol nem átlag női és férfiszabók, hanem színházi szabók dolgoznak, akiknek naponta szükség van a kreativitásukra. Már fél szavakból is értik egymást. A jelmeztervező természetesen a színészek ruhapróbáin is részt vesz és ott korrigál, ahol kell. Nem a színésztől, hanem a szereptől függ, hogy milyen jelmezt készíttet, de figyelembe veszi a színészek egyéniségét is, meg azt, hogy tudjon a ruhában az asztal alá bújni vagy éppen táncolni, s ne szakadjon végig rajta a szűk szoknya vagy nadrág. Szerencsére a színészeknek csak kis hányada koncentrál a ruhapróbákon magára és nem a szerepre.
Örömmel tanult Keserűtől is

Cselényi Nóra jelmeztervező Miskolcon született, 1974-ben zeneművészeti konzervatóriumot végzett. 1973–1975 között a miskolci amatőr színház, a Manézs tagja volt, még nagybőgőzött is egy-egy darabban. A kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdetben csoportos szereplőként lépett színpadra. Miközben a színész I minősítésért rajtolt, egyre több időt szánt a jelmezeknek is. Szerencséjének tartja, hogy akkoriban Keserű Ilona pécsi festőművész is tervezett jelmezeket Kaposváron, így sokat tanulhatott tőle. Az első jelmezhez érdekes történet fűződik: – Lázár Kati tudta rólam, hogy szívesen vásárolgatok a társulat tagjainak, és megígérte, ha egyszer rendez, akkor velem tervezteti meg a jelmezeket. 1985-ben színpadra állította a Bernarda Alba házát, és ebben kiderülhetett, hogy valóban van affinitásom a jelmezekhez.