Göttinger Pál: A nagy közmegegyezések nem működnek már, minden relatív, minden visszacsinálható
Júniusban mutatta be az Orlai Produkció Göttinger Pál A nulladik perc című darabját a szerző rendezésében, ez adta beszélgetésünk apropóját. A cikk apróbb SPOILEREKET tartalmaz a darabról.
– Igazi reneszánsz ember vagy. Zenélsz, játszol, rendezel, írsz. Ha be kell mutatkoznod valahol, mit mondasz, mi a foglalkozásod?
– A rendezőt használom, arról van a papírom, és azzal is foglalkozom legtöbbet. A munkám fele a rendezés, a maradék minden más.
Már a pályám elején látszott, hogy főleg szabadúszó leszek, ezért tudatosan próbáltam az évek alatt úgy berendezkedni, hogy legyen mozgásterem az életem alakításában, mert vendégrendezőnek lenni elég kiszolgáltatott dolog, és a kényszerpálya kiöli az életkedvet is.
Például gyerekkoromban sokat játszottam, aztán a rendezőszak évei alatt és a pályám elején egyáltalán nem. Utána elkezdtem játszani a Telefondoktort, és akkor tíz évig nem is csináltam szinte semmi mást színészként, viszont elkezdtem az impróval foglalkozni.
Közben végig zenéltem is. Mostanában megint többet játszom, viszont egyáltalán nem zenélek már. Szóval a rendezésen túli életemben van valamelyes jótékony hullámzás, ami ad egy kis friss levegőt, tudok egy pohár tiszta vizet inni valamiből, ami teljesen más, mint amivel egyébként foglalkozom.
– Nagyon szimpatikus számomra a rendezői ars poeticád, hogy tudniillik a darab a fontos, nem a rendezői vízió. Amikor a saját darabodat rendezed, változik ez?
– Azért ez nem kinyilatkoztatás, semmi általános nem következik belőle, csak az, hogy én magam ebben érzem magam igazán jól. Rajongója (és lehetőség szerint nézője) vagyok vízionárius, nagy rendezőknek, nálam fiatalabbaknak is – de egy idő után világos lett, hogy én magam nem a rendezői, hanem az írót képviselő színházban vagyok komfortos.
Azért is, mert én főleg az angol hagyományt tanultam, ami nagyon íróközpontú színházfajta. Azok felhasználásra írt darabok, sokszáz éves, de élő színi hagyományból táplálkoznak, árad belőlük a színi mesterségbeli tudás, a kipróbáltság, ami nekem nagyon kézre áll, mert ezen a téren kevesebb bennem a kísérletező kedv.
Ezzel a fajta alkotókedvvel is írok. Kényszerből kezdtem, még a COVID alatt, 2020-ban írtam az első darabot a Kőszegi Várszínház megtisztelő felkérésére – aztán követte a többi, eddig összesen öt. Nagy örömömre úgy írhattam az összes szövegemet, hogy mindent tudtam előre, még azt is, hogy hányat fog menni.
Ez óriási luxus ahhoz képest, ahogy Magyarországon az írók írnak. Nem panaszkodom.
– Tudtad, hogy nem a fióknak írsz.
– Igen, ez is fontos. De én minden mást is tudtam előre, a játékteret, a színészeket, hogy szabadtéri színháznál hol tart majd a naplemente a kezdéskor, tehát tényleg mindent. Ez korlátozónak hangzik, de engem inspirálnak a játékos dolgok, a minden előfeltételt ügyesen tudomásul vevő, de mégis szabadnak megmaradó előadásban érzem jól magam.
Az is játékosságból adódott, hogy mindig úgy csináltam, mintha ezek a darabok külföldi szerzők művei lennének – műfordításban. Az öreghíd alatt az egy képzeletbeli ír darab, a Bogáncsvirág skót, a Manőver svéd. A nulladik perc Párizsban játszódik és operai szüzséjű, mintha egy olasz operalibrettó vagy egy francia darab kajla szerelemgyermeke lenne.
A próbákon azzal szórakoztattuk egymást, hogy „fordítási hibákat” találtunk fel. A szereplő valahol azt mondja, „tökmindegy”, ami egy 1900-ban játszódó darabnak nem áll nagyon jól, sem az, hogy „pacák”, de ilyenkor azt mondtuk, hogy lám, a „műfordító” így oldotta meg, mert nagyon tiszta jelentést akart.
– Azt mondod, minden darabod úgy indult, hogy adottak voltak a keretek, a feltételek. A nulladik perc hogyan indult?
– Az Orlai Produkciónál kegyelmi helyzetben vagyok. Itt nincs kimondott társulat, de van egy körülötte bolyongó alkotócsapat, hol szorosabban, hol tágabban, és ebből a cirkulációból én számítok a legrégebbinek, 2011 óta vagyok ott. Ismerem a darabválasztás kínjait, a működésből adódó nagyon speciális (és gyorsan változó) szükségleteket, amelyekkel a drámairodalom nyilván nem tudja tartani a lépést – a végül megtalált anyag valamit nagyon fog tudni, valakinek nagyon jó lesz, de óhatatlanul lesznek benne kompromisszmok is.
Aztán a járvány után kezdtünk Orlai Tiborral beszélgetni erről, hogy mi lenne, ha fordítva csinálnánk?
Odajárulok az asztalához, mint egy rajzfilmben a főpincér, és felveszem a rendelést: ennyi szereplő legyen benne, ezek a kollégák játsszák, ilyen hosszú legyen, ezt és ezt kell tudnia.
Gyártsuk gombhoz a kabátot.
Végül tavaly, kicsit több mint egy éve szállt fel a fehér füst, én köszönettel felírtam a kívánságokat, visszamentem a konyhába, és egy év múlva szervíroztam a színdarabot. Amiben van biztonsági játék is (nagyon jó színészekről van szó, amint komédiát játszanak, szóval nem aggódtunk nagyon), de kaland is, mert melodráma lett végül a műfaja, ami az Orlainál azért nem jellemző. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, és nagy örömmel dolgoztam rajta.
– Nekem kicsit olyan volt A nulladik perc, mintha Rejtő Jenő ír drámát írna.
– Biztos nem véletlen, én nagyon szeretem az íreket, sok ír darabbal dolgoztam, az ír zene is fontos számomra, és az évtizedek alatt volt is alkalmam elmélyülni a meséikben.
Nagyon sajátomnak érzem a történétmesélésnek ezt a módját, ahol a misztikus és a nagyon földhözragadt, az erőszakos és a játékos egyszerre van jelen.
A durvaság ugyanakkor távol áll tőlem. Az én történeteim szelídebbek.
Nem akarom letaglózni a nézőt a székében.
És nem azért, mintha én magam az ilyesmit ne venném nézőként időnként jó néven, csak úgy érzem, hogy a szelíd történetből van kevesebb manapság.
Rejtő Jenő már csak azért is fel fog merülni, mert 1900 környékén járunk Párizsban, még megvan a gyarmatbirodalom, van katonaszereplőnk is, ráadásul az egész egy kikötőben játszódik. Adottak a rejtői díszletek akkor is, ha én magam nem is gondoltam erre írás közben. De ahogy a fantáziám munkálkodik, abban nyilván ott van minden, amit valaha olvastam, és nem is akarok ellenállni ezeknek az hatásoknak – az eredetiség nem foglalkoztat túlságosan.
– Ezek mind inspiráció-források, egyik a másikat „kikönnyíti”. Amikor nem tudom, hogyan folytatódjon a történetem, akkor rájövök, hogy nahát, van itt egy másik szereplőm, akit már rég nem hoztam be. Jaj de jó, akkor ezt a feladatot majd ő megoldja. Vagy amikor van egy fontos mondat, ami odakívánkozik, akkor azt választom, aki kevesebbet beszélt, mert az ő megszólalása többet fog érni.
Itt most a szereplőgárda volt az első adottság, utána pedig A köpeny című opera Puccinitől, amit néhány évvel ezelőtt megrendeztem a szegedi színház számára László Boldizsár és Bordás Barbara főszereplésével. Szerettem azt az előadást, de úgy éreztem, maradt bennem mondandó a történetével kapcsolatban. Ráadásul nálam az írás úgy működik, hogy kiválasztok egy nagyon pici részletet, és azt bontom ki, mintha stílusgyakorlat lenne.
A nulladik percnél ebből A köpeny című operából vettem ezt a részletet, ahol a hajón a nő azt mondja, bemegyek, lefekszem, gyere utánam, ha gondolod. Addigra a házaspár már túl van egy beszélgetésen, ami ugyan nem nagyon explicit, de amiből sejthető, hogy a férj már tud a felesége hűtlenségéről.
Két nagyon feszült ember néz szembe egymással, ők sem tudják igazán eldönteni, hogy akkor most végülis szembesítették-e egymást. És akkor a nő úgy dönt: ne is döntsük el, hanem bemegyek a kabinba, és ha utánam jössz, abból tudni fogok mindent.
Amíg a lány bent van és vár, ez a mi darabunk kiindulópontja. Egy lenullázódás, egy nulladik perc. Az eddigi életnek nyilvánvalóan vége, de hogy egy új élet elkezdődhet-e, az azon múlik, hogy a férj bejön azon a kabinajtón, vagy sem.
Nekem a hűség nagy témám, és itt nem is elsősorban a házastársi hűségre gondolok, hanem arra, amikor azért fordítunk hátat egymásnak, mert megbízunk a másikban.
Ez majdnem minden színdarabban felbukkan, amit valaha csináltam.
Pláne ebben a mai világban, ahol olyan nehéz tájékozódni, a régi bizalmak, szövetségek nagyon fontosak számomra, mert ezeken érzem a társadalomban a legnagyobb sebet. A nagy közmegegyezések nem működnek már. Minden relatív, minden visszacsinálható.
Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy elszúrt dolgot még nem lehetett annyival elintézni, hogy „bocs”. Ma már nincsenek megkérdőjelezhetetlen dolgok, és ez engem rendkívül foglalkoztat. Nem azért, mert keseregni szeretnék, hanem tényleg kíváncsi vagyok, hogy ez hogy lett. A nulladik perc is ezt járja körül. Hogy amikor sebet kap a teljes és feltétel nélküli bizalom, akkor utána mi van.
– Körmendi Jánosnak volt az a nagy mondása, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész. De A nulladik percben tényleg nincs kis szerep. Mindenki fontos a történet szempontjából, és sok játékot, rivaldafényt kap minden színész.
– Ez ugyan soha nincs rendesen kimondva, de a színházi hagyomány mégis az, hogy vannak, akiket úgy csúfolunk, a „főszereplő szakosok”, és vannak a karakterszínészek.
Én a karakterszínészek világát csodálatosnak találom.
Na ez például egy nagy, évszázadok óta töretlen hagyomány. A néhány mondatból, gesztusból egész sorsokat ábrázolni képes színészek, én ezt nagyon szeretem nézni, csinálni és rendezni is. Szinte inspirálóbb, mint a főszereplők sok jelenetben kifejtett vívódása a saját történetükkel.
– A színészeket bevontad az alkotói folyamatba?
– Nem. Én nem csinálok olyat, hogy összeimprózzuk és aztán megírom. Nekem valahogy az esik jól – gőgből vagy hiúságból, vagy csak azért, mert az az alkat vagyok, aki szeret felelősséget vállalni –, hogy azt állítom, ez egy kész szöveg. Le van írva az egész, és azt kezdjük el próbálni – és amikor a próbán valami pontatlanság adódik, akkor szabatosan el tudom mondani, hogy az miért más, mint amit én szerettem volna.
Ugyanakkor nem vagyok diktatórikus. Hagyom, hogy a színészek beavatkozzanak, ha olyan van.
A Manővert például nem én rendeztem Kőszegen, hanem Horváth Illés, aki sokat változtatott rajta, kihúzta majdnem a felét, megváltoztatta a végét, és egy szavam sem volt. Ott azt élveztem, hogy valaki másnak más jutott róla az eszébe.
Az előadás végén egy kolléga, akinek nem tetszett a befejezés, engem talált meg a premierbulin a panaszával, én meg derűsen mondhattam, hogy kérdezze meg a rendezőt, az én példányomban nem ez van. Ő szörnyülködött, én nevettem. Engem nem zavart ez.
– Feleséged, Grisnik Petra játssza Pötyi mamát. Petrát azért bevontad az írásba, vagy ő is csak az olvasópróbán látta a szöveget?
– Azért volt előtte tesztolvasás, és nem csak Petrával.Dorottya is elolvasta előre, Pataki Feri is, de például László Lili nem.
Ha valahol megakadok, akkor ki szoktam kérni Petra tanácsát, mert nagyon nagy szaktudású színész, sokat tud a hatásról. Beszélgetünk róla, azzal együtt, hogy a szakmát azért általában megpróbáljuk nem hazavinni.
Például ahol most, az interjú alatt vagyok, ez egy olyan dolgozószoba, ami egy kicsi házikóban van, a kertünk végében. Nem megyek be a nagyházba dolgozni, és ha Petrával szeretnénk munkáról beszélgetni, akkor ő is átjön ide.
Nem szakmázunk ott, „ahol mások esznek”.
A Pötyi mama egyébként Petra találmánya, színdarabtól független karakter, jóval korábban létezett, mint ez a darab. Sőt, korábban, mint Az öreghíd alatt című másik, amiben először felbukkant. Ráadásul az a Brexit idején játszódik Észak-Írországban, tehát ő egy afféle időn és történelmen kívüli szereplő, inkább allegorikus figura, mint élőlény.
Ha lesz egy darab arról, hogy ledobták a bombát, és minden elpusztult, akkor a pernye alól egyszer csak felcsapódik majd egy deszkaajtó, előmászik a Pötyi mama és elkezd reggelit csinálni. A többi túlélők döbbenten kérdik majd, hogy „Ma is lesz reggeli?” És akkor a Pötyi mama majd mindenkit leszid: „Persze hogy lesz, mikor nem volt?!” Ő nagy hősöm nekem, még más színdarabokba is belekívánkozik. Meglátjuk.
– Az előadás húzóneve kétségtelenül Udvaros Dorottya. Milyen volt vele dolgozni?
– Számomra nagy találkozás volt. Egyrészt közelről látni dolgozni önmagában is felér egy főiskolai mesterkurzussal. Másrészt úgy vettem észre, ő is olyan, mint én: a döntések embere. Amikor eldöntötte, hogy vállalja a munkát, onnantól teljesen beleáll.
Nagyon sok olyan nagy színész van, aki egy szerepet hajlandó ugyan eljátszani, de vannak feltételei. Dorottya egyáltalán nem ilyen, ami nekem nagyon jól esett. Simán mondhatott volna nemet is, hiszen a darab még nem is létezett, amikor elvállalta.
De ami a legcsodálatosabb: Dorottya nagyon nagy próbagép, amit élvezet volt végignézni. A státuszából adódóan az is elég volna, ha csak bemenne, és olyan lenne, amilyen szokott, azzal is nagy sikere lenne. Nincs rákényszerülve, hogy igyekezzen.
Ebből viszont az következik, hogy minden igyekezet, amit beletesz, az igazi.
Tényleg azt akarja, hogy az a pillanat jól sikerüljön, vagy hogy az a szereplő az adott nyíltszíni döntés pillanatában színesebb, izgalmasabb legyen. Töri magát érte. Minden mással összehasonlíthatatlan érzés volt látni, ahogy az általam elképzelt szereplő életre keltésén munkálkodik, az ő igazságát próbálja megtalálni. A végére persze többet tudott róla, mint én, de ez így is van rendjén.
– Akik a cikk hatására kedvet kaptak megnézni a darabot, hol tehetik meg a nyáron, illetve ősztől?
– Nyáron utazgatunk vele. Lesz Kisvárdán, Debrecenben és az Ördögkatlan Fesztiválon is, ősztől pedig Budapesten a Belvárosi Színházban.
– Van-e új projekt a láthatáron?
– Kimondottan írói természetűek is vannak, de azokról még nem beszélhetek. De lesznek jövőre olyan előadások is, ahol nem én vagyok a szerző, de a szövegkönyv kialakításában részt veszek. Tehát inkább dramaturgi, szöveggondozói feladatok.
Az egyik Légrádi Gergely új színdarabja, ezt Szombathelyen fogjuk játszani. Egy színházi metoo-történet, Énis, teis a címe.
Közben a Mesterkurzus című darabot készítjük elő a Thália Színház számára, ott Molnár Piroska lesz a főszereplő. Olyan előadást szeretnénk, ami nagyon személyesen Piroska köré épül.
Ezt jövő májusban mutatjuk be, de addig még megyek Nyíregyházára és Tatabányára is. Tatabányán az eddig felsoroltakhoz képest az lesz a különbség, hogy ott egy nagyon komolyan megcsinált darabot csinálok majd, amihez nem kell, nem is szabad hozzányúlni. Ez Dragomán György Kalucsni című alkotása.
Színészként pedig a Hyppolitban fogok próbálni jövő nyáron. Hogy ott mekkora lesz a szabadságfok, azt hálisten, nem én döntöm el, ott csak egy nagy szereposztásból leszek balról a hatodik – de én az olyasmit is nagyon szeretem.