A második életmű. 

Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája 

(Szerkesztette Jákfalvi Magdolna – Nánay István – Sipos Balázs) 

Mennyi titok, mégis milyen egyszerű, magától értetődő itt minden! Vagy mégsem? Különös könyv ez A második életmű című kötet, amely már címe és alcíme – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája – szerint is rendhagyó kalandra invitál, mintegy bepillantást ígérve a kulisszák kulisszái mögé, a színházi rendezőképzés ördögkonyhájába, hogy kellőképp romantikusan fejezzem ki magam, de épp e bepillantás annyit azonnal sejteni enged, hogy a szó intellektuális értelmében valóban egyfajta boszorkányos műhelyről van itt szó. Úgy tűnik, a rendezőpedagógus Székely az ismeretek átadásában már-már matematikailag precíz és egzakt, ám e pontossággal épp azt kívánja felszabadítani a hallgatóban, ami a legkevésbé racionális, az alkotó erőt, ami csak úgy bontakozhat ki, ha egyszerre működik benne a spontaneitás és a fegyelem. De máris túl előreszaladtam. Tudniillik a Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs szerkesztette kötet – mások mellett mindhárman szerzői is e gyűjteménynek – ha akarná, sem tudná, de nem is akarja elvonatkoztatni a Székely-féle színházcsinálás iskoláját attól a Székely Gábortól, aki az elmúlt félévszázad magyar színházművészetének egyik kimagasló, korszakos, nemzetközileg is elismert alkotója, ám akiről a kötetben megszólaló, ráadásul nem is a legifjabb évjáratot képviselő Székelynövendék, Göttinger Pál a lehető legtermészetesebben kijelenti, hogy „ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik már nem láttak igazi Székely-előadást” (152.). Hogyhogy? Micsoda égbekiáltó paradoxon! Egy ifjú rendező, akit a kor nagy rendezőegyénisége avat be a mesterség titkaiba, tanítómestere egyetlen munkáját sem láthatja? Igaz, tudjuk jól, Székely nem önszántából vonult vissza a színházi rendezésből közel két évtizede, alkotói ereje teljében, legfeljebb az nem látható máig tisztán, hogy az a bizonyos bürokrata testület – a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottsága –, amelynek e brutális tetthez természetesen megvolt a joga, tényleg pusztán szakmai inkompetenciából és hatalmi gőgből szorította-e le őt a pályáról azáltal, hogy eltávolította a négy évvel korábban általa alapított Új Színház éléről, azaz hogy mennyi politikai és szakmai ármány rejlett a háttérben. 

Ez lenne az egyik Székely-rejtély, ami azonnal további rejtélyeket indukál. Miért mondott le Székely 1989-ben a Katona József Színház igazgatói posztjáról, és miért vált meg a társulattól, ha nem támadt lényegi szakmai konfliktus köztük Zsámbéki Gáborral, akivel együtt alapították a Katonát, és akivel példamutatóan szolidárisak maradtak a szakítás után is? Egyáltalán hogyan sikerült nekik 1982-ben színházat alapítani, ráadásul a pártállami korszak megmerevedett struktúrái közepette egy színháztörténetileg is egyedülálló elittársulatot csupa tehetséges klasszisból? És hogyan sikerült taccsra tenniük a Nemzeti Színházban a fejükre ültetett, ügynöknevén „Borisz” Nagy Pétert, aki a kultúrpápa Aczél kulcsembere volt? De már ezt megelőzőleg is, mitől nevezték ki őket szinte egyszerre, alig néhány évvel rendezői diplomájuk kézhez vétele után Szolnokra, illetve Kaposvárra főrendezőnek, majd igazgatónak? Stb., stb. Ring Orsolyát, aki az ELTE történettudományi doktori iskolájában behatóan foglalkozott a késő Kádár-kori Nemzeti Színházzal, elsősorban a Nemzetiben töltött négy év és a Katona alapítása érdekli a jelen kötetben is olvasható 2008-as Székely-interjújában (az összegyűjtött dokumentumok külön kiadványként is megjelentek: Imre Zoltán–Ring Orsolya: Szigorúan bizalmas. Dokumentumok a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéhez, Ráció Kiadó, 2010.), ami nem véletlen, hisz a történetnek ez a politikailag legélesebb, vagyis a nyilvánosság előtt leginkább ködösített fejezete. Ring tehát felteszi a maga kérdéseit, ám Székely interpretációjában minden magától értetődően egyszerű. Zsámbékival a főiskolán évfolyamtársak, bár egyikőjük Major Tamás, a másik Nádasdy Kálmán növendéke, ám a közös dramaturgiai órán épp Csehov Ivanovja hozza össze őket (később a drámát mindketten megrendezik, 1977-ben Zsámbékinak ez a kaposvári búcsúja, Székelynek 1996-ban az Új Színházban ez pályája utolsó előadása). Arról nem beszél, amit annak idején sokan tudni véltek, hogy ők ketten pályafutásuk legelején megfogadták, pesti pozíciót csak együtt vállalnak, de elmondása szerint is következetesen ennek jegyében cselekedett, a neki felkínált ajánlatokat visszautasította, és amikor a Nemzeti élére hívják, ragaszkodik Zsámbékihoz „folyamatos kapcsolatunk meg a várható feladat szükségletei miatt” (286.). Nekik Nagy Péter csupán protokolláris főnök, a szakmai feladatokat tekintik saját reszortjuknak, ami „nyilván a naivitásunk vagy ostobaságunk” (290.), mert a helyzet pillanatok alatt botrányos lesz. Rá kell jönniük, hogy „ez az egyébként jelentős kultúrával bíró ember a színházi élet alapvetéseivel sincs tisztában” (290.), mégis megidézteti raportra őket a párt teljes kulturális vezetése elé, ám „amikor ez a grémium megtudta a történet igaz változatát, érezhető volt, hogy Nagy Péter kegyvesztett lett” (291.). A feljelentések és az aknamunka azonban nem marad abba, Vadász Ilona, a színház párttitkára és a VII. kerületi pártbizottság nem adja fel a küzdelmet a Gáborok ellen, ahogy a színházi zsargon nevezi őket. Később az is felvetődik, hogy Vámos László venné át a Nemzeti igazgatását, aki „szeretett bennünket, és közölte, hogy igényt tart ránk”. „Vámos nem volt a tanárunk, de nagyon becsültük, viszont stilárisan teljesen különböztünk, esztétikailag nagyon nagy távolság volt köztünk.” Ekkor tehát „mi közöltük, 643 hogy nem maradunk, […] és erre jött a zűrzavar […], döntésünk kritikai és nemzetközi fogadtatása erős volt” (298.). Itt lép színre Pozsgay Imre, Székely régi mentora, aki már a szolnoki színházat is látogatta: felajánlja nekik a Katona önállósulását, és mielőtt leváltanák miniszteri posztjáról, még aláírja az alapító okiratot. „Konokok voltunk, és ezt jól tettük. Abban az időszakban az elvek melletti kiállásnak eredményei lehettek, ez most nem mondható el” (298.) – vonja le a következtetést Székely, tíz évvel az Új Színház-ügy után, mintegy arra is utalva, hogy az igazi titkok, ha szabad így fogalmaznom, nem a hatalmi és politikai játszmákban rejlenek. 

Engedtessék meg e sorok írójának itt egy-két mondat erejéig a szokásosnál személyesebbnek lennie. Jómagam is nagyjából Székely és Zsámbéki színre lépésével egy időben tűntem fel afféle botcsinálta színikritikusként, azaz bölcsész diplomával, minden színházi szakmai előélet nélkül, de azt azonnal megállapítottam, hogy vannak előadások, amelyek alkalmasint, minden jól megcsináltságukkal együtt vagy anélkül, muzeális, életidegen mivoltukkal képtelenek megérinteni, míg mások kiforratlanul is, de jobb esetben korszerű érettségükkel mintegy személyesen megszólítanak, felráznak, pofon vernek, felkavarnak. Jól emlékszem, kezdő kritikusként ez a titok izgatott a legjobban. Mitől vitálisabbak és érdekesebbek a szolnoki és kaposvári előadások, mint a fővárosiak? Ez volt a hetvenes évek Budapest–vidék színházi vitája. Székely ezt egyik, a nyolcvanas évek derekán készült interjújában úgy látja, a művészileg egyre inkább stagnáló fővárosi színházak „főként olyan színészeket kerestek, akik kedvező adottságaik, lekerekített személyiségük, ügyességük, »kész voltuk« miatt »gyorsan megtérülő befektetésnek« ígérkeztek”, míg „a vidékre került színészek – éppen elrajzoltságuk, rendhagyó egyéniségük és tehetségük folytán – inkább azonosak voltak a korral” (165.). Így aztán idővel egy-két vidéki társulaton belül kialakult az az úgynevezett „kemény mag”, „amely már a színházi munkáról azonos nézeteket valló színészekből és rendezőkből állt”, „jelentős teljesítmények” születtek, amit „több színikritikus megpróbált a budapesti színházi élet »állóvizének« fölkavarására fölhasználni” (166.). E kritikusok közt tartom számon magamat is, s bár elismerem, hogy ifjonti hévvel és éles helyzetekben néha vastagon fogott a tollunk, a lényeg mégis az, hogy néhányad magammal már akkor meg voltunk győződve, hogy a magyar színház korszakos fordulatának vagyunk tanúi, s azt hiszem, ezt később a Katona, a Babarczy László által továbbvitt kaposvári színház és Székely, sajnos, rövid életű Új Színháza meszszemenően igazolta. Azt nem volt nehéz belátni, hogy a Gáborok többet tudnak, szakmaibb, hitelesebb, személyesebb színházat csinálnak, mint amit korábban megszoktunk, mégis feltűnő volt, hogy a kritikának mennyire nincsenek se mentális, se fogalmi tartalékai e színházi nóvumok elemzésére. Emlékszem a saját igyekezetemre, hogy legalább a kérdésfelvetésüket meghalljam, és ahhoz igazítsam a magam mondandóját; most mégis, olvasva a jelen kötetben, ahogy a Székely-tanítványok beszélnek a mesterükről, csak pironkodom egykori zsenge próbálkozásaim miatt. 

Maga a könyv, A második életmű négy blokkból áll. Bodó Viktor Mániák és kérdések című írása nyitja a kötetet, teljes joggal, utóvégre az ő kezdeményezése indította el ezt az egész vállalkozást, ráadásul – ahogy maga megállapítja – „én vagyok az egyetlen, aki nemcsak tanult Székelynél, de társ-osztályvezetőként tanított is mellette” (14.). Ez a Metódus mappa, amelynek a második darabja Sipos Balázs mintegy ötíves tanulmánya Székely pedagógiai munkásságáról (Figurák a játéktérben), alapvető, rendszerező mű, amelyet összeállítás egészít ki Bodó Viktor, Schilling Árpád és Rusznyák Gábor hallgatóként készített Boldogtalanok-elemzéseiből. Majd Székely Gábor hangsúlyozottan csak „sorvezetőként” használt 1998-as tanmenete következik, utána a kurzustartásra meghívott Halász Péter (1996) és Turai Tamás (2012) levele. A Tanítványok mappában a négy Székely-osztályból az első kettő tagjaival külön-külön beszélgetnek a kötet szerkesztői, ezt követik Bagossy László, Hargitai Iván, Simon Balázs, Rusznyák Gábor, Forgács Péter és Schilling Árpád 644 visszapillantásai, a harmadik osztályból Göttinger Pál és Dömötör András írásai. A 2015- ben végzett negyedik osztály itt nem kap szót, de Sipos Balázs az ő színeiket is képviseli. A rendezés pedagógiája két terjedelmes anyagot tartalmaz: a Mozgó Világban 1986-ban megjelent, az imént idézett Székely-interjút (A mai magyar színházról – tíz tételben), valamint Nánay István beszélgetését Székely Gábor tíz színész és tervező munkatársával. Az utolsó mappa, a Színházak az első életműre, azaz a rendezői pályára vet néhány pillantást. Radnóti Zsuzsa Örkény Istvánnal folytatott munkájáról kérdezi Székelyt, Nánay a szolnoki előadásokat idézi fel, saját emlékei és a korabeli kritikák alapján, Ring Orsolya már említett interjúja a Nemzeti Színházban töltött éveket, majd a Katona három Székelyelőadása kapcsán Duró Győző, Nánay István és Kékesi Kun Árpád, az Új Színház bemutatóiról Forgách András és Jákfalvi Magdolna teszi hozzá a magáét a rendezői portréhoz. 

„A mi szakmánknak van megtanulható része. Ebből azonban nem lehet fontos és hasznos színházat »előállítani«. Ahhoz több kell: személyesség” (175.) – mondja Székely 1986- os interjújában. Majd amikor négy év múlva az első osztállyal elkezdi a munkát, úgy tűnik, ez a magabiztosság is meginog benne a szakma taníthatóságát illetően, hisz – az egykori tanítványok egybehangzóan így emlékeznek – mindjárt az elején kijelenti, hogy „nem tudja megítélni, lehet-e tanítani a színházrendezést”. De ez csak a látszat. Novák Eszter szerint „lehetett érezni, hogy valamit eltervezett”, nagyon is megvolt benne a késztetés, hogy „valamit következetesen és számon kérhető módon építsen fel”. „Nem tág rendszert akart mutatni nekünk, hanem valami nagyon konkrétat: azt, ahogyan ő rendez” (107.) – fűzi hozzá Hargitai Iván. És ennek ered a nyomába húsz esztendővel később Sipos Balázs nagy ívű tanulmányával, amely könyv a könyvben, a vállalkozás nagyságrendjét illetően is, nem pusztán terjedelmi okokból. De Sipos nem a régi Székely-tanítványokat faggatja (később a kötet szerkesztőjeként azért ezt is megteszi, de az már más lapra tartozik), hanem Székely és Bodó Viktor közös osztályának növendékeként felidézi az ötéves képzést, arra törekedve, hogy ebből saját alakulásán, élményein, impresszióin túl a struktúra is körvonalazódjék. És az eredmény meghökkentő. Azt hihetnők ugyanis, hogy ahol ilyen fontos szerepe van a személyiségnek és a személyességnek, ott minden szubjektív és viszonylagos lesz, ennek azonban épp az ellenkezője derül ki. „Hiába létezik pontosan megalkotott feladatsor, a Székely-féle képzés legfontosabb összetevője maga Székely Gábor. Állandó figyelme, folyamatos jelenléte – állítja Bodó Viktor. – Székelyt mint jelenséget, mestert, autoritást majdhogynem lehetetlen rögzíteni. Bármikor hívhattuk próbát nézni. Délután kettőkor és hajnali egykor, kora este és késő hajnalban egyforma koncentrációval volt jelen. […] Mindig értékes, termékeny, empatikus reflexiókra számíthattunk” (14.). Ezt jószerivel mindnyájan, akik szólnak róla, megerősítik, itt most csak Göttinger Pált idézem: „Mit mondana Székely? Nem volt olyan próbaterem az eddigi rövid pályám során, fővárostól vidéki színházon át határontúlig, alternatív pincétől az Operaházig, ahol ez a mondat ne segített volna összeszednem magam, ha elvesztettem a fonalat. Még akkor is, ha végül olyan megoldást választottam, amit ő nem helyeselt volna. […] Azt kell gondolnom tehát, hogy ez volt a tananyag.” (159) Sipos Balázs jól érzi, hogy e megragadhatatlan Székelyjelenség megragadásával nem tanácsos bíbelődnie, ama pontosan megalkotott feladatsorral, vagyis a gyakorlatokkal többre jut, az ugyanis leírható, és ha képes rekonstruálni a maga bejárta utat, abból jó esetben a rendezőpedagógus portréja is kirajzolódik. Az a meglepő, hogy amit rögzít, nemcsak az előtte járó Székely-tanítványok tapasztalataival, emlékeivel cseng egybe (néha oly erős a szinkron, hogy el se hisszük a tíz-tizenöt évnyi különbséget), nemcsak a pedagógus Székelyt állítja elénk, hanem a rendezőt is, akinek a jelek szerint egyetlen előadását sem látta. Ami azt illeti, nem is az előadásokról beszél, hanem Székely alkotói észjárásáról, módszeréről, mániáiról, ám ezekről oly kézzelfogható és szenzibilis képet nyújt, amivel nemcsak a saját érzékenységét tanúsítja, hanem Székely Gábor alkotói természetéről is sokat elárul. Magyarán épp azt a megragadhatatlan integritást éri 645 tetten e kivételes színházi személyiségben, azt a komplexitást, amit aligha lehet szétszálazni és racionalizálni. Cserhalmi György, aki megnézve egy-egy Székely-előadást, felkiáltott: „hűha, itt minden a helyén van!”, úgy emlékszik, Székelyben már annak idején „éreztük a pedagógiai vénát, csak azt nem tudtuk, hogy rossz vagy jó pedagógus-e” (214.); Sipos Balázsnál enyhén szólva is nem esik nehezünkre felfedezni benne a rendezői vénát, noha a tanulmány csupán azt kívánja dokumentálni, hogy színházpedagógiájában minden a helyén van. Nem túlzás hát, rendezőként is pedagógus volt, pedagógusként is rendező. Mondhatnám, semmi meglepő sincs abban, amit az imént meglepőnek neveztem. Így fest egy integráns, fajsúlyos alkotói személyiség jelenléte. 

Ezzel visszaértem oda, ahonnan elindultam: Székely Gábor kulcsfontosságú, nehezen rögzíthető jelenlétéhez. A színházban, a próbán, az oktatásban. Hogyan működik, mit jelent, kérdhetném. Csak egyetlen momentumot emelek ki ízelítőül, azt is vázlatosan, a hallgatókkal íratott egyoldalas történeteket. Ez a Székely-féle rendezéspedagógia alapja. „Hiába zseniális a dráma, ha az értelmező nem tudja a maga számára megfogalmazni, konzisztenssé tenni a szöveget, figurákká alakítani a karaktereket, sorsokká emelni az eseménysort” (39.) – írja Sipos Balázs. Elmondása szerint első feladatul Csehov Ivanovjának történetét kellett leírniuk, szigorúan egy oldal terjedelemben. Hetekbe került, amíg megértették, mi a gyakorlat tétje. Nem Csehov eredeti szándékainak rekonstrukciója, nem a stiláris eszközkészlet megvilágítása, nem a dráma helye a csehovi életműben, az irodalmi vagy a színházi kánonban stb., hanem annak a történetnek a megfogalmazása, amiről majd az előadás szólni fog. Más szóval rendezői értelmezésnek is mondhatnánk, de az még messze van. A hallgatónak egyelőre arra kell ügyelnie, hogy a történet logikusan, „intenzív amplitúdók között” mozogjon, a figurák végletes utat járjanak be, a drámai fokozás következetesen érvényesüljön, végül beálljon „a csúcspontként értett végleges döntéshelyzet” (40.). Jól látható, hogy Sipos, miközben részletesen ecseteli a hallgatók hétről hétre folyó küzdelmét a feladattal – két hónap Ivanov után következett a Boldogtalanok, „amelynek még látszólag sincs eredeti, egészleges és lineáris története” (60.) –, Székely rendezői módszerébe is beavat. Amikor arról ír, hogy az egyoldalas szintézis „az előadás játékterét alkotja meg, ez a játéktér azonban mindig valakiknek a játéktere; a benne létező, de tőle elváló figurák alkotják”, abból világosan kihallatszik a rendezőtanár ars poeticája (is), a folytatás pedig mintha egyenesen az egykori emlékezetes Székely-rendezések elemzéséhez kínálna kiindulópontot azzal, hogy a játékteret „a darabban előforduló figurák viszonyainak és tetteinek, akcióinak és dikcióinak logikusan felépített, útvonalszerű hálózata adja meg”. A játéktér e „kapcsolati hálója” sorssá teszi a drámai eseménysort, a szándékok és a tettek egymást követik, „a Székely-féle elemzés logikussá teszi az irracionálist” (43.), elmélyült, hosszú párbeszédet folytat a darabbal, amihez természetesen „kortársunkká kell tennünk a szöveget” (49.), az „aktív és aktívvá tehető mondatok” (57.) maximumára törekszik, azaz „olyan játékról van szó, amelynek a játéktere a játszása közben jön létre” (87.). A rendező a maga tudását kérdések formájában fogalmazza meg, „a játéktér konzisztenciáját ezeknek a kérdéseknek az egy irányba hangolása adja”, a munka kezdetén „sem a rendező, sem a színész nem tudja, pontosan mi is az, aminek megértése a próbafolyamat végére létrejön. Nem a darabot érti meg a színész, hanem […] a darab felvetette kérdéseket”, és ez hozza őt döntéshelyzetbe. „Ennek az eseménynek a létrehozását készíti elő az értelmezéssel és megértéssel töltött néhány hét” (82.) – állapítja meg Sipos Balázs, aki a Székely-színházat „a megértés színházának” (35.) nevezi. 

A fentiekkel el is szakadtam konzekvens, aprólékos, tudatosan felépített tanítványi tanúságtételétől. A helyszűke miatt is, de nem kevésbé azért, mert a Székely-pedagógia e kézikönyvét akaratlanul is az egykori Székely-előadások felől olvastam, és nem tagadom, megérte, olyan dolgok váltak világossá számomra, amelyeket annak idején megfejthetetlen művészi titkoknak könyveltem el. Említhetném Székely sajátos térlátását – most már 646 úgy mondanám, a fizikai és a drámai játéktér egyéni szimbiózisát –, hisz Cserhalmi még azt is elárulja, hogy Székely eredetileg festőnek készült (214.), említhetném a „zabolázatlan játék, a legális fegyelmezetlenség mérnöki pontosságú megszerkesztését” – ahogy Bodó Viktor írja (19.) –, amiből „valódi csodák” születtek, nemcsak a próbán, hanem az előadásban is, az önpusztítással határos odaadást, aminek bélyege rajta volt az előadáson, ha nem is tudtuk, hogy „minden rendezésébe belebetegedett”, mint Bodnár Erika mondja, és nem csupán ő, Szakács Györgyi (206.), Cserhalmi (217.), Udvaros Dorottya is (222.). Nem beszélve lenyűgöző alaposságáról, „az európai kultúra csúcsteljesítményein csiszolt szenzibilitásáról”, hogy ismét Sipos Balázst idézzem: „Amikor bejáratosak lettünk a lakására, kiderült, hogy Székely az összes általa elemzett darabhoz őrületes mennyiségű és mélységű háttértanulmányt halmozott fel”, aminek „szisztematikusságától elállt a lélegzetünk. Mintha a drámák értelmezéséhez a teljes nyugati műveltséget mozgósítani kellene” (58.). 

A színészek nem voltak hozzászokva ehhez az elmélyültséghez, ami természetesen követelményként jelent meg számukra. Cserhalmi György, aki első alkalommal, amikor Székely szerepre hívta, megszökött a közös munka elől, a Nemzeti Színházban ébredt rá, hogy Székely próbamódszerét, „ezt a nyelvet ugyanúgy el kell sajátítani, mintha angolul vagy szanszkritül tanulnék. Nagyon nehéz volt – és nem mindenkinek sikerült – megtanulni Székelyül” (213.). Amikor Székely és Zsámbéki – tucatnyi szolnoki és kaposvári színész társaságában – átvették a Nemzeti művészeti vezetését, „olyan meló kezdődött, amilyet azelőtt, de azóta se láttunk”, tudniillik „más rendezők ott hagyják abba, ahol a két Gábor elkezdi” (213.). Iszonyatos ellenállás volt velük szemben. „Megjöttek a jetik” – mondta Zsolt István, a főügyelő, ami a színházon belül szállóige lett. Kaposvárott és Szolnokon akkor már évek óta más természetű munka folyt, más intenzitással, mint az ország többi színházban. Úgy tűnt, ez most a döntő pillanat, a színháztörténeti fordulat elérte a színházi hierarchia csúcsát, a Nemzetit. Ismerjük a fejleményeket. Mai szemmel mégis tanulságos az az akkori életkép, amit Cserhalmi megörökít: „Székely a rendelkező próbák idején csupán egy-két oldalt próbált legalább egy hétig. Ezalatt olyan megjegyzéseket tett, amelyek nem feltétlenül arra a két oldalra, hanem az egész darabra érvényesek voltak. Sokszor nem is nagyon értettük, hogy amit mond, minként tartozik oda, aztán kiderült: az egészre vonatkozik, […] bele kell égnie az idegrendszerünkbe, az agyunkba. Kállai Feri ezzel nagyon sokat kínlódott, mert nem tudta felfogni, hogy mi az, amit ő nem tud, ezek a jetik meg igen” (212.). 

Úgy érzem, ez a vaskos kötet, amely szép számmal tartalmaz még anyagokat, amelyekről itt nem is esett szó, igazából ezt a kérdést feszegeti: valóban megjöttek-e azok a jetik? Megtörtént-e az áttörés? Ha a Katona történetét, hazai és nemzetközi szakmai rangját tekintjük, akkor igen. De mi lett a kaposvári színházzal? Az Új Színházzal? Schilling Árpád Krétakörével, ami a legígéretesebb folytatásnak tűnt? Megértette-e, magáévá tette-e, megemésztette-e a magyar színjátszás azt a szakmai fordulatot, ami a hetvenesnyolcvanas években két vidéki színházban elkezdődött? Vagy az egészet elnyeli az a közöny és regresszió, ami ma egyre érezhetőbben fenyegeti kultúránkat? Úgy tűnik, a magyar színházművészetben amúgy is ez a hagyomány, időnként történtek jelentős kezdeményezések, színre léptek kiemelkedő alkotók, mint Hevesi Sándor vagy Németh Antal, ám az örökségükkel nemigen tudtunk gazdálkodni. Hozzáteszem, Székely Gábor esetében nemcsak az örökségnek, hanem az aktív éveknek is rossz sáfárai voltunk. Élő felkiáltójelként hat a könyv utolsó oldalán a lapalji lábjegyzet, Cserhalmi György szavai egy tizenhét évvel ezelőtti interjúból: „Magyarország egyik legértékesebb emberét taccsra tenni, partvonalon kívülre helyezni, több mint pimaszság” (385.).

Pályi András

forrás: Jelenkor

A Bárkában az volt a felismerésem, hogy az emberek ilyen formában is kíváncsiak a színházra. A színháznak nem csak kizárólagosan úgy van jelentősége, ha fizikailag elmegyünk oda. Ez így van a zene, a film, a festészet és véleményem szerint a színház esetében is. Természetes, hogy ha van lehetőség rá, az a legjobb, ha élőben vehetek részt egy koncerten, vagy végigsétálhatok Párizsban a Louvre termein, vagy kimehetek egy Barcelona-meccsre. De van, hogy nem lehetünk jelen fizikailag, ha elfogyott a jegy, másik országban élünk, vagy bármilyen más ok miatt. Amikor a Bárkában megcsináltuk a 011 Fesztivált, az előadásainkat csak Londonból 3500 ember nézte. Akkor jöttem rá, hogy miközben védjük a színház szakrális jellegét, elfelejtjük, hogy valójában miért is jött létre a műfaj: a nézők miatt.

Még kimondva is téboly. Hiszen a mozi azért lett kitalálva, hogy minél több emberhez eljuthasson az alkotás. Mundruczó Kornél beszél egy friss interjúban a Pieces of a Woman kapcsán arról, hogy az új filmjét egy hétvége alatt többen látták a Netflixen, mint a Fehér istent összforgalmazásban. Miről beszélünk? Így az egész világ megismerheti a filmet Kambodzsától Alaszkáig, függetlenül attól, hogy az ottani mozik játsszák-e. A nézőnek meg kell hagyni, hogy saját maga dönthesse el, milyen formában szeretné a kultúrát fogyasztani. Én imádok moziba járni, alig várom, hogy mehessek. De nem fogok mindennap kétszer moziba menni azért, hogy filmeket nézzek, ezt senki nem várhatja el, ráadásul éjszaka nem játszanak a mozik, amikor nekem erre időm lenne.

Az egész színházi világnak ugyanolyan mérföldkő az online tér, mint bármely más művészeti ágnak. Ennek van egy teljesen normális folyamata, mire az alkotók is felismerik: az a legfontosabb, hogy a produkció, az alkotás eljusson a nézőkhöz. Az, hogy ez milyen platformon történik, a néző választása. Szerintem azáltal, hogy a Spotifyon lehetőségem van a kedvenc zenéimhez folyamatosan hozzájutni, nem jelenti azt, hogy nem fogok elmenni egy koncertre sem. Sőt, azért fogok elmenni, mert az év minden napján elérem, így az életem részévé válik maga a zenehallgatás. Tehát nem az a kérdés, melyik élmény a relevánsabb, az élő vagy a streamelt, hanem az a kérdés, hogy kinyitjuk-e a színház világát minden színházkedvelő ember felé, és lehetőséget adunk annak, hogy az országon belül, a határon túl, netalán még Los Angelesben is legyenek rajongói a magyar színháznak. Azért sem véletlenül említem Los Angelest, mert Budapest után a nagyvárosok közül a legtöbb nézőnk onnan regisztrált hozzánk.

A Bárka után ezzel az ötlettel leálltam. Bárkivel beszéltem, elfordult. Senki sem gondolta, hogy ennek lenne jövője. Viszont figyelemmel követtem a külföldi példákat. Édesapám regisztrált a New York-i Metropolitan Opera oldalára, én pedig figyelemmel kísértem a nemzetközi streamoldalakat, például a National Theatre Live-ot. Aztán megérkezett a vírus, a járvány pandémiává alakult, és végig az volt a fejemben, hogy ezt már régen meg kellett volna csinálni itthon is. Jó tenne a színházaknak, a színészeknek, az egész szakma népszerűsítésének, arról nem beszélve, hogy lehetőséget kapnának a bemutatkozásra azok a kiváló műhelyek is, amelyeknek nincs valódi játszóhelye, sem épülete.

A májusi tapasztalatok is azt mutatták, hogy az emberek szomjazzák a kultúrát. Sok színház rakott ki régebbi előadás-felvételeket, és hiába voltak azok rossz minőségűek, megnézte őket több tízezer ember. Elkezdtem házalni az ötlettel a színházaknál, ahol eleinte kikerekedett szemmel hallgattak, mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

Befektetőt kerestem. Majd amikor már nyakig benne voltunk a projektben, újra megkerestem őket. Pár embernek így is sikerült túlságosan részletesen mesélni a projektről: Komáromi Györgyről, aki a Radnóti Színháznak volt gazdasági igazgatója, például kiderült, hogy az e-Színház kuratóriumának elnökségi tagja, vagy valami ilyesmi. Ezt csak most tudtam meg nemrég, de nyáron persze szépen lejegyzetelt mindent, amit felvázoltam, és egy szóval se jutott eszébe megemlíteni, hogy épp a konkurenciát építi. Az e-Színház ráadásul egy hónappal előbb indult, mint mi. Bosszantó volt, de nem tett rosszat a piacnak. A versenyhelyzet mindig jó, így a nézőknek és a színházaknak is lehet összehasonlítási alapja a különböző szolgáltatásokról.

Magyarország színházkedvelő ország. Rengetegen járnak színházba, azt hiszem, ennyi államilag vagy önkormányzatilag fenntartott színház ritka még Európán belül is. Ezt a kultúrát nem szabad hagyni elveszni, még akkor sem, amikor a szakma elmúlt tíz évét a politika határozta meg. Kiváló előadások, tehetséges alkotók és számtalan izgalmas projekt veszett el a semmibe, miközben telik az idő és generációk tűnnek el a felejtés ködében. Nem baj, ha most kicsit kinyílik a piac, és szakmai szinten is elindul egy verseny. A színházi műveltségünket nem korlátozhatja le, hogy hol lakunk és este hétkor épp ráérünk-e.

Erre jó példa a Netflix. Minden színház be tud szerezni megfelelő eszközöket, és fel tud venni szakembereket ahhoz, hogy magas színvonalon tudjon streamelni. De ez olyan, mintha a Netflixen minden filmet a saját gyártója oldalán tudnánk csak megtekinteni. Ahhoz, hogy a közönség megnézze az alkotásokat, 18 különböző helyre kéne regisztrálni, arról nem beszélve, hogy a minőség a legjobb szándék ellenére is különböző lesz. Egy saját marketingcsoportot rendkívül költséges fenntartani azért, hogy azt a 8-10 előadást, amire van jogi engedély, feltöltsék az oldalukra. A színház nem egy website. A színháznak az a feladata elsősorban, hogy színházat csináljon. A Berlini Filharmonikusok a világ egyik leghíresebb zenekara. Több éve csináltak saját streamfelületet, ahol a saját koncertjeiket lehetett elérni. Az emberek viszont mégsem hozzájuk regisztráltak, mert bár imádják őket, olyan platformra mentek, ahol megtalálható volt a chicagói vagy a bécsi is. Ennek felismerése itthon még hátravan, de be fog következni, mert a nézők elérése a legfontosabb szempont kell hogy legyen, különben ez a műfaj csak egy szűk réteg kiváltsága lesz.

Lehet, hogy az igény részükről kisebb lesz, de a nézők részéről nem. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy amíg egy nagyobb színház kevesebb nézőszám mellett is tud lavírozni, a magánszínházaknak vagy a függetleneknek pénzt kell keresniük, hogy lehessen új előadást létrehozni. Egy jó produkció pedig megérdemli, hogy minél többen láthassák. Hatvan ember helyett így egy előadást egyszerre több ezren is megnézhetnek.

Úgy gondolom, hogy a művészeti alkotásokat kötelességünk nem kidobni az ablakon. Az egy dolog, hogy nem használhatom fel, hiszen három tulajdonosa is van egy ilyen felvételnek: a szerző, a színház és a SzínházTV. De saját költségre tároljuk, mert azt gondolom, mindegyik értéket képvisel. És ami eddig elveszett a magyar színházi életből, most életben marad, itt az idő, hogy a jövőre is gondoljunk.

Belegondolni is hihetetlen, hogy milyen volna, ha meglennének felvételen Székely Gábor, Bodó Viktor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás vagy Máté Gábor kultikus előadásai, vagy akár Vidnyánszky Attila beregszászi rendezései. Biztos van néhányból valamilyen rossz minőségű felvétel, én is sok ilyen előadást láttam, de azok élvezhetetlenek. Messze nem adják vissza a színházi előadás varázsát. De ma a technika ezt lehetővé teszi. Ezek bizony ma hatalmas kincsek lennének, ugyanis a színházi szakma nagy része egy idősödő generáció tagja, akikről azt gondolom, hogy nem adták át időben a stafétabotot.

Így viszont generációk maradnak ki a színházvezetésből, kevés fiatal alkotónak adatik meg, hogy 28 évesen vezessen egy intézményt. Márpedig ha a színházat frissen akarjuk tartani, akkor helyet kell adni azoknak a progresszív alkotóknak, akik új irányokat jelölnek ki. Ma a legtehetségesebb rendezők nagy része külföldön dolgozik. Egyik oldal sem számol velük. Jó lenne, ha a szakmában újra a színházról lenne szó, de nincsenek naiv ábrándjaim.

Pont a minap keresett fel egy vidéki, pici társulat. Olyan alkotók, akikről még sosem hallottam. Az jutott eszembe, milyen jó lehetőség, hogy fel lehet fedezni olyan csapatokat, amelyekről az emberek nem igazán tudnak. Nyilván nem lehet dömpingszerűen elárasztani az oldalt ilyen előadásokkal, de rájuk is szükség van. Azt gondolom, minden műfajra szükség van, mert minden nézőre gondolni kell, de elképzelhetőnek tartom, hogy aki eddig csak operetteket nézett, az ennek a platformnak köszönhetően kis kitérőt tesz, és megnéz egy független vagy egy vidéki előadást. Miért ne tenné, ha van rá lehetősége?

forrás: https://index.hu

Hamarosan!

2021. február 20.

Argenteus Hangműhely

Budapesti Lantos Kórus

Camerata nőikar

Capella Silentium

Chorus Matricanus

Ciszharmónia énekegyüttes

Concentus Novus

Contrapunto Kamarakórus

Csíkszerda

Diósdi Nőikar

Hangképző

Inferno Minor Kórus

Jazz And More Kórus

KisSingers

Korona énekegyüttes

KVVKamarakórus

Linum Vocal kamarakórus

Magyar Vöröskereszt Canterino Kórusa

Musica Ludens Kamarakórus

PálFeris kamarakórus

ProVocal

Sarlós Boldogasszony Kórus

Song Factory Budapest

SoulAir kamarakórus

Staccato

Szinkópa

Tómellék24

Tutti Cantabile

Vass Lajos Kórus

Vox Mirabilis kamarakórus

Bondi Judit

Báli Péterné Inke

Balkó Gabriella

Bathó Éva

Battai Eszter

Békési Szabolcs

Bencze Ágnes

Borsi Réka

Bresztyák Margit

Csepella Olivér

Csige Ildikó

Csoma Orsi

Dolmányos Katalin

G. Pataki Mária

Göttinger Pál

Grisnik Petra

Guba Tünde Bettina

Hegedűs Erzsébet

Horváth Zsuzsanna Anita

Jávor-Velki Luca

Kocsis Barnabás

Kürti Zsolt

Magyar László

May Zoltán

Márkus Kata

Nagy Szabina

Nemes Annamária

Nyáry Zsuzsanna

Petur Judit

Pocsai Mária

Sándor-Lakatos Lilla

Simon Kata

Sóti Tünde

Szendrői Ágnes

Szilágyi Ida

Tamási Ferenc

Tolnay Melinda

Ujvárossy Beáta

Vajnáné Muka Edit

Varga Judit

Vecsei H. Miklós

Szöveg: Csepella Olivér

Zene: Tóth Árpád

Hangszerkesztés: Szabó György

Videó: Ottlik Anna, Komesz Flóra, Takács Kíra, Vágó Zsanett

Grafika: Márton Luca Anna

Honlap: Sulyán Tibor

Szervezés: Scheili Renáta

forrás: https://korusokejszakaja.hu/

Havi kínálatukban ismét 3 előadást tekinthetnek meg a nézők, melyek ezúttal is a korábbi évadok nagy szakmai és közönségsikerei.

Feydeau világhírű bohózata a fehér hollóról szól, azaz a hitvesi hűségről. Természetesen nem azt állítja Feydeau, hogy ne szeretnék egymást a hitvestársak, mert nagyon is szeretik, de mit tehetnének, ha egyszer ott van a vér, ami bugyog, és folyton jön egy helyzet, amikor beüt a ménkű. Meg aztán mi köze a megcsalásnak a hitvesi szeretethez? Hát nem jól megfér egymás mellett ez a kettő? Különben is, micsoda bátorság kell egy házasságot kockára tenni, micsoda zsenialitás kell észben tartani a hazugságokat, női/férfi neveket és ép bőrrel megúszni a sorozatos in flagrantikat?

Hamvai Kornél bravúros fordítása, a Tatabányán dolgozó színészek színe-java és Göttinger Pál rendező. Velük felszerelkezve zuhanunk bele orral előre ebbe az elképesztő felfordulásba – és próbálunk meg kikecmeregni belőle.

A mikve rituális fürdő, ahol az ortodox zsidó nők megmerítkeznek, és ezáltal megtisztulva térnek vissza otthonukba, hogy teljesítsék házastársi kötelességüket. Ám a darabbéli asszonyok, miközben testileg lemeztelenednek egymás előtt, lelkük titkait gondosan próbálják megóvni. Hiszen kell-e, lehetséges-e megkérdőjeleznünk alapértékeket, alapigazságokat, ha mindenki más hisz bennük?

De ha a hit nevében éppen magáról az emberről, az emberségről feledkezünk meg? És egyáltalán létezik olyan ember, akinek minden tette, minden tulajdonsága, minden gondolata megfelel az elvárásoknak? Ha másokat megbélyegzünk, azzal el tudjuk magunkról terelni a figyelmet?

Lehetséges-e, kell-e, merünk-e lázadni a normák ellen, ha a közösséghez való tartozásunk éppen attól függ, betartjuk-e annak szabályait? Egy közösséget valóban csak a vakhit és mások kirekesztése tud összetartani és erőssé tenni? Téthelyzetben a félelem, a szabálykövetés, a megfelelni vágyás, vagy emberségünk, igazságérzetünk erősebb?

Hadar Galron színdarabja a humánum és a szabadságvágy drámája.

zenés komédia, egy kis tragédiával

Josef Švejk különös fazon. Azok közül való, akiké a mennyek országa. Jézusról azt állítják, sohasem nevetett. Mint ahogy Švejk sem nevet, ő hősiesen játékos és nevetséges. Játék és élet között egyensúlyoz, védőháló nélkül. Homo ludens: az élet játékosa.

Szereti a kutyákat és bolhákkal kereskedik. Arra az esetre, ha kell egy jó kis cirkusz. Bolhacirkusz. Az egész világ. Jelképe a létnek, a valóságnak és a képzelet tragikomédiájának: bolhacirkusz, világcirkusz, világégés, háború, szerelem, szenvedély, szenvedés, halál, zene, játék. Mind-mind elemei egy századokon átívelő színházi karneválnak.

“Hát akkor háború után, este hatkor”, búcsúzik Vodička árkász Švejktől és biztosak lehetünk benne, hogy Švejk ott fogja várni a Kehelyben, az égi kocsmában, a béke szigetén, az örökkévalóság söreivel.

Azok a nézők, akik támogatni kívánják a színházat a járvány időszakában, az előadásokat támogatói jegy vásárlásával is megtekinthetik.

Bár a színházban jelenleg nincs mód a személyes találkozásra, a Jászai Mari Színház társulata azt reméli, az online előadások nézése közben mégis „együtt lehetünk”, és osztozhatunk azokban a feledhetetlen pillanatokban, melyeket csak a színház és a Jászai képes nyújtani.

További információkat a jaszaszinhaz.hu weboldalon, valamint a színház Facebook oldalán találnak az érdeklődők.

forrás: https://szinhaz.online/

A februárra meghosszabbított kényszerszünet a negyedik hónapot veszi el a színházaktól, ezért egy önszerveződő akcióval próbálja áthidalni a következő hónapok bizonytalanságát a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ).

Példaértékű szakmai és lakossági összefogásnak köszönhetően a Segélyalap tavaszig több száz független színházban dolgozó kollégának segíthet, akiknek a november óta elmaradt előadások miatt kiesett több havi bevétele. A januári akciónak köszönhetően újabb célt tűztek ki, hogy hosszabb távon fenntartsák az állami segítségnyújtást pótló támogatói tevékenységüket.

19 nagykövet és FESZ csapatának több heti munkája hirdette az egész országban, hogy szükség van az összefogásra a független színházi dolgozókért.

Az átmeneti segélynek köszönhetően velünk maradjanak a szakképzett munkatársak és teljes értékű legyen az újbóli találkozás! – mondta Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Produkciós Ház vezetője a kampányt záró egyik üzenetében. Számos váratlan helyről érkezett támogatás és egyedi felajánlások követték egymást nap mint nap.

Az adománygyűjtés a szervezők számára is tartogatott meglepetéseket: több mint 8 millió forinttal bővítették a FESZ nagykövetei a Segélyalap támogatási keretét, és csak pár nappal később tudták meg, hogy a kampány rekordot döntött Magyarország legnagyobb adománygyűjtő platformján is – az adjukössze.hu fennállása óta a FESZ nagykövetei gyűjtötték a legtöbbet közösségi adománygyűjtő kampánnyal.

A Segélyalap kuratóriuma a rendelkezésre álló keretből 3.500.000 Ft-ot oszt szét február elején, és a januári közösségi gyűjtésnek a következő két hónapban is tudnak támogatást nyújtani – terveik szerint legalább addig, amíg a zárlat tart. A válság függetlenekre gyakorolt hatását enyhíti, de az állami szerepvállalást nem pótolja a Segélyalap.

Gáspár Anna a független színházi alkotócsoportok és projektek működésének hátterét biztosító Manna Produkció képviselője, nagykövet és az adománygyűjtés egyik szervezője a bezárás óta többször hangsúlyozta, hogy nem tudják gyakorolni a szakmájukat, amíg ez a tilalom él. A Segélyalap továbbra nyitva áll azok számára, akik máshonnan nem kapnak, illetve nem kaphatnak támogatást.

A független területen tevékenykedő előadóművészek és alkotók mellett segítenek a háttérszakmák dolgozóinak, akik nélkül nincs színház: technikusoknak, kellékeseknek, díszítőknek, öltöztetőknek, dramaturgoknak, és minden színházi szakmában dolgozónak.

A válság ráébresztette a szakmai közösséget arra, hogy a területen dolgozók egzisztenciálisan kiszolgáltatottak A FESZ ezért azt tervezi, hogy a Segélyalapot a járványhelyzet után is fenntartja a független területen dolgozók rendkívüli helyzetekre szóló támogatása érdekében.

Miközben új stratégiát dolgoznak ki, több együttműködő partner is felajánlotta a segítségét.

Rihay-Kovács Zita elmondta, hogy az Örkény Színház március 27-én, a színházi világnapon streamelt Színészbüfé/Büfészínész 2. c. előadása jegybevételének felével támogatja a Segélyalap működését, Szemere Katalin a Presszó február 3-i adása bevételének felét ajánlotta fel, a Tandem Színház pedig az új online csapatépítő programjába építi bele a Segélyalap támogatását.

forrás: https://szinhaz.online

Takács Géza: Velem szerencsére még nem történt ilyen, hiszen ősszel nézők előtt volt bemutatónk a Pintér Béla és Társulatánál, a Vérvörös Törtfehér Méregzöld. Vácon most más a helyzet, február 13-án, úgy tűnik, nem lesz premier. Nehéz teljes intenzitással úgy próbálni, mintha minden olyan lenne, mint máskor, miközben nem az. Hogy nem lesz visszajelzése ennek a nagy készülődésnek. Mindig növeli a koncentrációt a próbákon, ha tudja az ember, hogy három nap múlva jönnek a nézők. Én nagyon szeretem ezt a folyamatot, ezeket a heteket a színházban, most azonban mindez másképpen alakul. Nem csatlakoznék ahhoz a kórushoz, amelyben mindenki elmondja, hogy most mitől nehéz: nyilván az, és persze mindenkinek másképp. Én bizakodó vagyok, mert jó volt látni ősszel, hogy milyen lelkes a közönség. Megmaradt bennem az a kép, amikor az utolsó nyitott pillanatokban minden harmadik széken ültek a nézők, már semmi nem hasonlított sem nekik, sem nekünk az igazi színházi élményre, mégis nagyon megható volt.

TG: Két közhelyet is mondhatnék válaszul, miközben mind a kettő igaz. Hét évet voltam a Pesti Magyar Színházban, ennyi idő alatt sok mindent meg lehet unni. A másik, hogy ha hívnak, menni kell, főleg, ha Pintér Béláék hívnak, akkor ez nem kérdés. Sok munka volt ebben a hét évben, egyre erősebb volt a hiányérzet, ami kialakult bennem. Úgy éreztem, hogy elfelejtődtek azok az előadások, amiket nagy nehézségek közepette létrehoztunk, nagyon keveset játszottuk őket. Ott volt például a Gulliver, ami szerintem nagy formátumú bemutató volt, kétszer ment. Ha lett volna utolsó csepp a pohárban, valószínűleg ez lett volna, de nem volt, mert jött Pintér Béla ajánlata.

Az nem titkolt akarata volt Zalán Jánoséknak, hogy ifjúsági színházat szeretnének létrehozni. Minden évben volt egy-két olyan bemutató, ami nem ebbe a vonalba tartozott, és ezek hiába sikerültek bárhogy, mostohagyerekek maradtak. Kevés volt a néző, levették őket. Amikor én odakerültem, azt láttam, hogy sokféle, kísérletező, még azt is megkockáztatom, művészi műhelymunka folyt. Ez volt Őze Áron utolsó igazgatói éve. De utána is minden évadban volt egy-egy olyan előadás, ami miatt érdemes volt maradni. Tehát nem az történt, hogy sok éven át szomorkodtam, de tény, hogy már éreztem némi fásultságot, fáradtságot. Voltak napok, amikor két előadást játszottunk, de voltak kollégák, akik heti tízet, ami nagyon megterhelő fizikailag és lelkileg is.

TG: Az jó társulati munka volt, három évig játszottuk. Igazából a vezetőváltásnál veszített a pozíciójából. Vagy A konyha, amit Lengyel Ferenc rendezett, szintén jó közösségi munka volt, és nagyon fontos is számomra, mert olyan előadás volt, amit „túl kell élni”, tehát sokat kivett az emberből. Az ilyeneket nagyon kedvelem. Vagy ott volt a Gulliver, a Folytassa, Ciceró!, csak hogy megemlítsek még néhányat.

Az más kérdés, hogy hét év nagyszínpadi munka után az ember hajlamos megfeledkezni a finomságokról, az emberibb és őszintébb kifejezésmódról. Ez nem hiba, egyszerűen más a formanyelv. Most Béláéknál vissza kellett térnem ehhez a színjátszáshoz. Nagyon jó élményekkel zártam ezt a két hónapot, mert a körülmények miatt egyelőre ennyiről beszélhetünk. Ez a fajta színház nagyon hiányzott, és örülök, hogy részt vehetek benne. Még vár rám két szerepátvétel ebben az évadban, remélem, hogy lesz is rá lehetőség.

TG: Aki egyszer ott vált színésszé, az örökre kaposvári marad. Amikor elkezdtünk színpadon játszani - már arról a néhány évről beszélek, amit ott töltöttem az egyetem után -, a próbák végére mindig összeállt valami, amitől biztonságban éreztem magam. Úgy emlékszem, hogy előadások után nem volt izgulás, jól sikerült-e az aznapi, valahogy minden egyértelmű volt. Lassan már tíz éve, de az érzések megmaradtak bennem, onnantól kezdve, hogy az ember belépett a színházba, a portás félmosolyán keresztül a büfén át a fodrásztártól a színpadig, az este, az utána következő beszélgetések. Mindehhez hozzájárult egy nagyon nyugodt kisváros, ahol lépten-nyomon fölismertek, tehát ez az egész csomag nekem valahogy nagyon bejött. Ez már a vége volt annak a legendás időszaknak, amiből én még kaptam egy kicsit. Azokból az emberekből is, akik még ott voltak és azt érezték, hogy van egy új generáció, akiknek mindezt tovább lehet adni, és nem fukarkodtak vele. Hogy nevesítsük, Babarczy László, Mohácsi János, Znamenák István, Keszég László, Kelemen József, Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Kocsis Pál, Balikó Tamás, és persze az elméleti tanárok is. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, voltak közös programok, és az egész úgy szervesült az ottani létbe, hogy nem lehetett elkülöníteni, hogy most órára megyünk be vagy csak abba a világba, ami ott van. Jó kaposvári színésznek lenni, soha nem éreztem, hogy bárki irigye lenne a másik sikerének vagy tudásának.

TG: Minden arra az ízlésvilágra épült rá, amit az ember a családból, a szüleitől, korábbi iskoláiból – így én a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból - hozott, Kaposvár azt formálta tovább. Szakmaiságra tanított, többek között arra, hogy ha a színpadon találkozol valamilyen szituációval, csináld másképpen, csavarj rajta, hogy legyen min gondolkodni a nézőnek. Fokozott érzelmi állapotokat próbáltunk kifejezni, nagyon bátor próbák voltak. Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire fontosak az első ráérzések, mit érdemes abból megőrizni, hogyan lehet mindezt tovább formálni.

TG: Emlékszem a beszélgetésre, ezt akkor egy nyugodt vidéki városban, jó színházban, kiváló kollégákkal dolgozó pályakezdő színész mondta, szerintem más is így gondolta volna. Egészen más időket élünk, egyre fojtogatóbb a légkör, az elmúlt év különösen nehéz volt. Egyre nagyobb a rácsodálkozás szakmán belül, hogy ő mit keres ott, hogyan került oda, mi köze az egészhez. Új szavak, új emberek bukkantak fel, már a nevük említésére kiver a víz. Azt nem mondanám, hogy ez a színház halála, de ha az emberek megnéznek olyan előadást is, ami már valaminek a romjain készül, az is lehet, hogy nem tűnik föl elsőre, hogy ez már nem színház.

Ömlik az olcsó szenny, azok vannak színpadon, akik már régen nem színészek, vagy soha nem is voltak azok. Azok meg nem jutnak szóhoz, akiknek kellene, mert mondtak valamit, amit nem visel el a rendszer. Vagy egyszerűen csalódtak, elfáradtak, kiégtek. Szerencsére én még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valami olyasmit kellett volna csinálnom, ami teljesen idegen tőlem. A nagy baj ott kezdődik, amikor valaki meg akarja győzni a másikat saját igazáról, miközben nem az érvek döntenek, hanem a mögötte lévő hatalmi háttér.

TG: Mindenkor ez volt a feladata. Pintér Béla darabjai azokat a nehéz kérdéseket fogalmazzák meg, amikkel naponta szembesülünk. Nagyon érzékeny dolgokra világítanak rá, amiken átsiklanak az emberek, nem igazán foglalkoznak vele. Legyen szó emberi kapcsolatokról, politikai, közéleti kérdésekről. A jó színházból úgy jön el a néző, hogy megértett valami fontosat. Örülök annak, hogy olyan helyen vagyok, ahol a véleményformálásnak megvan ez a szabadsága. Hogy nem kell szavaktól, nevektől tartani, hogy lehetsz bátor, ami felemelő.

Szerző: Vlasics Sarolta

forrás: https://revizoronline.com/

Fordította: Hamvai Kornél

Feydeau világhírű bohózata a fehér hollóról szól, azaz a hitvesi hűségről. Természetesen nem azt állítja Feydeau, hogy ne szeretnék egymást a hitvestársak, mert nagyon is szeretik, de mit tehetnének, ha egyszer ott van a vér, ami bugyog, és folyton jön egy helyzet, amikor beüt a ménkű. Meg aztán mi köze a megcsalásnak a hitvesi szeretethez? Hát nem jól megfér egymás mellett ez a kettő? Különben is, micsoda bátorság kell egy házasságot kockára tenni, micsoda zsenialitás kell észben tartani a hazugságokat, női/férfi neveket és ép bőrrel megúszni a sorozatos in flagrantikat?

Hamvai Kornél bravúros fordítása, a Tatabányán dolgozó színészek színe-java és Göttinger Pál rendező. Velük felszerelkezve zuhanunk bele orral előre ebbe az elképesztő felfordulásba - és próbálunk meg kikecmeregni belőle.

Szereplők

Crépin Vatelin Kardos Róbert

Lucienne, a felesége Major Melinda

Edmond Pontagnac Dévai Balázs

Mme Pontagnac Bakonyi Csilla

Rédillon Schruff Milán

Narcisse Soldignac Kaszás Mihály

Maggie, a felesége Lass Bea

Armandine Danis Lídia

Pinchard, veterán katonaorvos Honti György

Mme Pinchard Pálfi Kata

Gérome Végh Péter

Victor Juhász Levente

Clara Kaprielian Alexa

Felügyelő Maday Gábor

Igazgató Maróti Attila

Charlotte Tóth Rita

Alkotók

Díszlet Bátonyi György

Jelmez Kovalcsik Anikó

Mozgás Elek Ányos

Dramaturg Perczel Enikő

Rendező Göttinger Pál

MÓNI: Nagyon jól – mondja, és az egész arcát beragyogja egy óriási mosoly. – A járvány okozta nehézségek és a lehetetlen szituációk ellenére én nem bánom, hogy kicsit meg kellett állni. Jólesik, hogy egy időre szünetel a szinte gyáripari munka. Ugyanakkor nehéz, mert nem keres az ember pénzt. Szabadúszóként csak akkor van fizetésem, amikor játszom.

KÁROLY: Ezért jó, hogy bár Móni bevétele kiesik, én újra forgatok reklámfilmeket, ami anyagilag fenntart bennünket.

MÓNI: Károly nagyon keményen magára vette a dolgozó ember feladatait. Én hiszek abban, hogy az életben mindig van valamiféle balansz, a nehezebb időszakokban is kerül valami a serpenyő másik felébe. Jó, ha ezt észrevesszük, kell, hogy ennek tudjunk örülni. Amikor Károly kapott reklámfilmes munkákat, teljesen megnyugodtam, hogy békésen tudok itthon lenni. (Ebben a pillanatban kezd el a kislegény kurjongatni.) Már amennyire békés lehet egy pici babával az élet. Lábammal fuvolázok, kezemmel citerázok, orommal gurgulázok, van itt minden. És persze sok dologgal küzdünk. Az oltással, az első megfázással, a hozzátáplálással, rengeteg az újdonság. Bevallom, néha sírok is, amikor hullámokban tör rám a kétségbeesés. Azért merem mondani, mert ez sok anyukánál jelentkezik, olyan nincs, hogy minden rendben legyen. És azt is tudjuk, hogy amikor az ember fáradt, hamarabb el tud keseredni.

KÁROLY: Semennyire. Elkezdtük olvasni a babás könyveket, és öt nap múlva itthon volt a fiunk.

MÓNI: De ez a semennyire csak bizonyos szempontból igaz, mert ezt megelőzte kilenc év várakozás. Én nem kilenc hónapig, hanem kilenc évig vártam a gyerekem. Aki ilyen sokáig vár, és túl van sokévnyi próbálkozáson, az nem rendezi be előre a gyerekszobát, mert garantált a mély depresszió, ha folyton azt nézegeted. Ragaszkodsz ahhoz, hogy mindent a maga idejében. Hál’ istennek, a Fészek Alapítvány munkatársai fantasztikus segítséget nyújtottak.

KÁROLY: És sok szempontból egyszerűen csak sodródtunk az árral.

MÓNI: Megmutatták a kórházban, hogyan kell etetni, pelenkázni, a köldökcsonkot kezelni. Normális esetben ott lehettem volna vele együtt az első pár napon, de a Covid miatt nem lehetett beköltözni.

KÁROLY: Ezért volt, hogy az előtérben, a lift előtt egy sárga várószéken, egy műanyag játék babán mutatták meg, hogyan kell pelenkázni. Mondhatom, ettől nagyon megnyugodtunk… Móni kétségbeesve zokogott, szerencsére nagyon kedvesek voltak az ott dolgozók.

MÓNI: A fiunk hétfő éjjel született, kedden reggel már ott voltunk, szerdán találkozhattunk vele, és pénteken hazahoztuk.

KÁROLY: Ennyi idő alatt kellett mindent beszereznünk és a papírokat elintéznünk.

MÓNI: Ráadásul ez a járványnak abban az időszakában volt, amikor a mi korosztályunk délben mehetett be a boltokba, amik háromkor bezártak. Déltől háromig csináltunk mindent, mint az őrültek.

KÁROLY: Esténként meg gyakoroltuk az IKEA kirakós játékot.

MÓNI: Károly gyönyörűen összerakta a kisfiunk szobáját!

MÓNI: Egy biztos: rájöttünk, hogy a fáradtság szülte feszültséget meg kell tanulnunk kezelni. Mindent nagyon jól akartunk csinálni, kirobbanóan boldogok voltunk, de ahogy fáradtunk, egyre több lett a konfliktus. Felismertük, hogy nem szabad ennyire egymásnak ugranunk. Már tudjuk, ahhoz, hogy jól működjenek a hétköznapi dolgok és a kettőnk kapcsolata is, muszáj engedményeket tennünk, és pluszbeszélgetéseket beiktatnunk. Hogy ne vesszünk össze azon, milyen popsikrémet használunk.

KÁROLY: Hogy tudjunk bocsánatot kérni és aztán megbocsátani.

KÁROLY: Február hetedikén lesz tizennyolc éve, hogy összejöttünk. Két reklámfilmen dolgoztunk együtt, aztán elhívtam Mónit játszani egy kisfilmbe.

MÓNI: Nagyon tetszettünk egymásnak már az elején, de bennünk volt, hogy házinyúlra nem lövünk. KÁROLY: A kisfilm kapott egy díjat, és a díjkiosztó ünnepség dátumától számítjuk a kapcsolatunkat.

MÓNI: Kellett három év közös munka, hogy beadjuk a derekunkat.

KÁROLY: Illetve kellett ennyi idő, hogy meghódítsalak. Mert én már beadtam volna hamarabb is.

KÁROLY: Így van.

MÓNI: Károly háromszor kérte meg a kezem az elmúlt tizennyolc évben, és én mind a háromszor igent mondtam. Csak nem vagyunk ünneplős típusok, ezért nem került rá sor.

KÁROLY: Együtt éltünk, közösen építettük a házunkat, élettársak voltunk, de azt is csak akkor papíroztuk le, amikor a lombikprogram miatt szükség volt rá. Mi mindig úgy éltünk, mintha házasságban éltünk volna. Jó házasságban.

KÁROLY: Móni többféleképpen múzsa, nagyon összetett személyiség. Van benne valami döbbenetes érzékenység, finomság, néha egészen gyermeki naivitás, ami engem érzelmileg megmozgat. A filmjeim női karakterében ez sebezhetőségként jön elő, például az X-be Móni pánikbetegsége is bekerült. A Liza, a rókatündérben pedig az ártatlan gyermeki lénye jelenik meg.

MÓNI: Megihletlek? Vajon ez a múzsaság? Mert mellette élő diktafon is vagyok.

KÁROLY: Igen, én mesélek, és ő minden fontos részletre emlékszik.

MÓNI: Megyünk nyaralni, ülünk a repülőn. Én rettegek, mert utálok repülni, Károly alszik. Egyszer csak kinyitja a szemét, és azt mondja: „Móni, eszembe jutott egy tök jó filmötlet!” Elmeséli, és mire leszállunk, ő a fontos, jó részleteket elfelejti. Eltelik pár hónap, neki már csak a főszál rémlik, én pedig elsorolom töviről hegyire, mit mondott a repülőn.

KÁROLY: Móni engem „rugdos” is, és erre is nagy szükségem van. El tudok veszni a részletekben, például végtelenül hosszan gondolkodom egy történeten, ezért nem halad úgy a dolog, ahogy kellene. Ilyenkor ő nagyon finoman tud rám hatni.

MÓNI: Az építkezés. Egy este leültünk a konyhában, hogy akkor most mi lesz, elválunk-e. Éreztük, ami van, az borzasztó. Egész éjszaka beszélgettünk, és úgy feküdtünk le reggel hatkor, hogy minden rendben, együtt bármin túl leszünk. Amellett, hogy megosztottuk, kinek mi fáj, elkezdtünk arról beszélni, hogyan tudjuk megoldani a problémákat, és hogyan viselhetjük el azt, amin nem tudunk változtatni.

KÁROLY: Illetve volt egy korábbi fordulópont is, amikor még csak három hónapja voltunk együtt. A hurráoptimista első időszakot követően felmerült bennem a kérdés, vajon el tudom-e fogadni, hogy kicsit már megszoktuk egymást, és tovább tudok-e lépni a komolyabb kapcsolat felé.

KÁROLY: Nem, Móni szólt, hogy érzi, valami baj van.

MÓNI: Károly zombi lett.

KÁROLY: Azon kellett elgondolkodnom, hogy vagy életem végéig azt élvezem ki, amíg valami nagyon új és csillogó, vagy megpróbálom megélni, milyen egy komoly kapcsolat, amikor bizonyos helyzeteken dolgozni kell. Rájöttem, bízhatok abban, hogy az erős érzelmek újra és újra előjönnek majd.

KÁROLY: Még a legelején elmondtam valamit Móninak, amihez nagy bátorság kellett. Ő azt felelte, méltányolja, hogy ennyire őszinték lehetünk egymáshoz. Ez felbátorított minket arra, hogy nem kell titkokat őrizgetnünk.

MÓNI: Velem is volt egy ilyen szituáció, szintén a kezdeti időszakban. Késésben voltam, amikor felhívott telefonon, mire mondtam, hogy „ó, már itt vagyok az Árpád hídnál”. Abban a pillanatban megszólalt a metró hangosbemondója: „a Forgách utca következik”. Ezután jelezte Károly, hogy ez így nem jó, merjük kimondani az igazat. Én erre azt válaszoltam, rendben, akkor bármennyit kések vagy bármilyen butaságot csináltam, el merem mondani. Sokkal egyszerűbb.

KÁROLY: Megegyeztünk abban, hogy például nem akarunk „turnézni” a fiunkkal, nem mutatjuk meg – közben áhítattal néz a kicsire, akit Móni épp elvisz aludni –, pedig olyan gyönyörű, hogy nyugodtan szerepelhetne bármelyik magazin címlapján. Hadd fedezze fel a világot úgy, ahogy az összes többi gyerek!

MÓNI: Néha megkapom, miért vagyunk ilyen zárkózottak és szégyenlősek. Ez nem szégyenlősség, velünk kapcsolatban az a fontos, amit csinálunk, alkotunk, és nem a mindennapi életünk.

KÁROLY: Ezért is lehet Mónival nagyon jól együtt élni, mert a színpadon színésznő, amikor viszont lejön onnan, akkor ember. Nem igényel maga körül glamourfelhőt.

MÓNI: Nem! Az építkezésen kívül az X forgatása volt az egyik mélypont az életünkben. Lelkileg és fizikálisan is megterhelő időszak volt. Akkor küzdöttünk a lombikprogrammal, akadt több családi nehézség, miközben erőltetett menetben forgattunk egy komoly, nehéz filmet, és esténként színházban szerepeltem.

KÁROLY: És sok szempontból lázadtál az ellen, hogy ezt a karaktert eljátszd. Nem volt otthonos.

MÓNI: Tényleg nem. És ha az ember túlvállalja magát, akkor képtelen megfelelően venni az akadályokat, hamarabb előjön a bánata, hisztije, fáradtsága. De büszke vagyok arra, hogy megoldottuk.

MÓNI: Hamarabb ismertem meg őt rendezőnek, mint társnak, és szerettem a munkamódszerét. Nagyon kemény rendező, de azért kemény, mert a legjobbat szeretné. Én meg maximalista vagyok, megfelelési kényszerrel, így tökéletesen vevő vagyok az igényeire. Meg hát szeretjük azt, amit csinálunk, és ami a legfontosabb: maximálisan megbízom az ízlésében és a meglátásaiban. Nagyon ritkán esik meg, hogy szerintem bármin változtatni kell. Mindig eljön az a pont, amikor már én is elolvashatom a forgatókönyvet. Ez nehéz dolog, mert heves vagyok, és szélsőségesen tudok felháborodni meg örülni, ezért meg kell válogatnom, hogy az érzékeny lelkű művésznek mit mondok. De ha ő azt állítja kilencvenkettedszer is, hogy nem jó, és kéri, vegyük újra, akkor hiába vagyok fáradt, kilencvenharmadszor is nekiállok. Persze ilyenkor megsértődöm, kicsit elvonulok, és aztán nagyon örülök, hogy végül tényleg úgy lett jó.

MÓNI: Most a Covid miatt nehéz tervezni, de reménykedünk. A közeljövőben két monodrámát rendez Károly, az egyikben Göttinger Pál a főszereplő, a másikban én.

KÁROLY: Nem tudjuk még, mikor mutathatjuk be, de próbálni már lehet. Móniét itthon tudjuk próbálni, ez megkönnyíti a dolgunkat.

MÓNI: Vagy megnehezíti. Majd meglátjuk. Nagyon várjuk már, hogy lehessen rendesen játszani!

forrás: https://www.noklapja.hu/

20 évvel ezelőtt 17 éves voltam, gimnazista, és nem rendezőnek készültem. Szóval mit is mondhatnék, a különbség… átható. De komolyan véve a kérdést: a később aztán elinduló rendezőpályám elején kíváncsi voltam és mohó, ám meglehetősen fogalmatlan. Mindenfélét ki akartam próbálni – és elég sok helyen meg is fordultam, messze az egészséges terhelésen túl. Meg is fizettem az első tíz év árát, magánéletileg is, egészségileg is – de azért nyertem is rajta. Viszont nem volt menet közben színházideálom… új munka, új helyzet, új metódus, ez volt a szakemberré válás útja számomra. Mert ez, hogy idővel szakember legyek, akiben megbízhatnak a körülötte dolgozók és a megbízók, az mondjuk az elejétől fontos volt. De minden más… magától alakult, kapkodás és nemtörődömség is volt benne időnként, máskor meg nagy elszánás. Ma sem tudnám egyébként a színházideálomat plasztikusan körülírni (pláne azért nem, mert amit szívesen csinálok, és amit szívesen nézek, az két külön dolog), de annyi azért mégis változott, hogy most már elég pontosan meg tudom állapítani, hogy miben érzem jól magam. És ez a szempont, már hogy én magam örömmel töltsem ezzel a mindennapjaimat, fel is értékelődött az idővel.

A határfeszegetésnek nincs számomra abszolút értéke, még akkor sem, ha egyébként minden arra tanít minket, hogy ez a művészlétben elengedhetetlen. Valóban megtisztító és felemelő, ha eljön a pillanata, és (legalábbis az igénye) okvetlenül el is jön mindannyiunk pályáján, ha komolyan vesszük magunkat – de az erőltetése nem élethalál-kérdés. Organikusan is előállhat, magától is kitermelődhet. Én magamtól nem kerestem ezt a bizonyos túlfeszítést soha – bár ha szembejött, igyekeztem megugrani. Az adott feladatba ásom magam, és ha egy olyan megoldás vagy forma adja ki magát, ami számomra is idegen terep, akkor sem ijedek meg, hanem beleállok. De ez nem az újítás vágya igazából. Nincs kedvem olyat csinálni, amilyet már csináltam – ez inkább önérdek, semmint művészi program. Ha valamit elunok, simán továbbállok, csinálok helyette mást. Általában azt figyeltem meg, hogy kevésbé tartom magam művésznek, mint azok, akik körülöttem dolgoznak. Csodálatos művészek között lehettem mindig, és sokuknak vagyok igazi rajongója. De én magam… nem mérem magam senkihez. Ha sikerül maradandó, nagy pillanatot létrehoznom – hálás vagyok érte. De amikor úgy fordul, hogy nekem egy nálam ezerszer tehetségesebb ember nagy pillanatát kell aládúcolnom szinte észrevétlenül, akkor sem marad bennem hiányérzet. A felépülő katedrális a fontos, nem az egyes kőfaragók kínjai.

Nagyrészt azért fordítva van… engem választanak ki a munkákra. Ez nem ideális, de ez van. Szüntelenül a magam mániáival foglalkozni biztos üdvözítőbb és gyümölcsözőbb is lenne, de hát itt és most élek, ebben az országban, ebben a közegben, ebben a korszakban – amit ráadásul őszintén szeretek, pedig korlátos, hogy mekkora mozgásterem van. Ráadásul nekem semmiképp nem is lenne illő panaszkodnom, mert mindig bőven volt dolgom, sőt, a feladatok beáramlása a pandémia ideje alatt sem apadt el. Általában kész helyzetekre hívnak (mondjuk egy társulatos repertoárszínházban rendszerint az anyag és a szereposztás is a színház szempontjai alapján dől el, legfeljebb a véleményemet kérik ki), úgyhogy a mérlegelendő csak annyi, hogy vállalom-e, vagy nem. Ebben a döntésben pedig meglehetősen felületes vagyok, szándékosan. Körülbelül úgy, mint egy színházműsort lapozgató néző. Érdekel, nem érdekel, jól hangzik, nem hangzik valami túl jól… ilyenek. Ez persze életveszélyes dolog, mint ahogy az egyszeri néző is benn találhatja magát egy olyan előadáson, ami érdekesnek tűnt ránézésre, aztán odabenn derül ki, hogy valójában rémes. Nekem is lettek olyan előadásaim, amelyekről utólag azt lehetne mondani: nagyon nem kellett volna. De én magamnak (és a körülöttem dolgozóknak is) a próbatermi munkával számolok el. Azért az egymás életéből elrabolt két hónapért vagyok felelős. A belőle születő előadás… más tészta. Az éppenséggel el is hasalhat időnként – aki hosszú távra játszik, annak ez nem rendellenesség, hanem a munka velejárója. Aki feláll belőle, és csorbulatlan tenni akarással áll neki a következőnek, az ért hozzá igazán. Fejlődés szempontjából is a bukást feldolgozó belső rendrakás, a lelki beomlásból kivezető út az izgalmas. Az tart frissen. Halász Péter azt mondta a főiskolán nekünk: “A sikertelenség az nem kudarc. Ott kezdődik a munka.” Úgyhogy számomra a siker az más. Az kegyelem. Mint egy barát. Örülünk, ha látjuk egymást, és töltekezünk a találkozásból – de azért nem lakunk együtt. A névjegy-kérdésre nehezebben válaszolok, mert egy így megnevezett előadás lehet programadó és összegző is. A pályám legelejéről a Love and Money című kortárs angol darab vagy a Cupido és a Halál című barokk opera, későbbről a Bárka Színházban készített Tengeren, a Szabadesés, az Esterházy-féle Haydn-darab, vagy Az elvarázsolt disznó című közösségi operaprojekt, a nyíregyházi Leenane szépe, az Erkel Színházban a Sly, a mostaniak közül A csemegepultos naplója, a Telefondoktor, a Momentánnal töltött nyolc év, a Vera, Kőszegen Az Öreghíd alatt… ezek meghatároznak. Nem is az előadások színházesztétikai minősége szempontjából, hanem inkább úgy, hogy honnan indultam, és most ki vagyok én. Professzionális bikkfanyelven: hogy mire vagyok használható.

Igen, ez vitán felül áll. Léteznek alapos mesteremberek – elkeserítően kevesen. A színház áldott-áldatlan természetéből az következik, hogy ezek nem mindig a legjobbak is egyben – de ettől még igenis van olyan, hogy valakinek bármit oda lehet adni, meg fogja érteni, hogy mi vele a teendő, kikkel és kinek készül, és aztán eszközöket és munkamódszert az adott helyzethez választva megcsinálja úgy, hogy a végén mindenki elégedett legyen, színész, néző, igazgató, kellékes, mindenki. Sajnos ebből a leírásból a középszerűség rémalakja int felénk, de én ettől még nagyon makacsul úgy gondolom, hogy az erős fősodor lenne mindannyiunk érdeke. Az elitnek, a legjobbak legjobbjainak is termékenyebb közeget teremtene. Több az érdekesség most, mint a megbízható, kipróbált, kiérlelt produktum. Nem tehetségből van kevés Magyarországon, hanem szakemberből. Aki odasétál, okosan megfigyel, érti a repertoárt, az ottani közönséget, az ottani színészek helyzetét és állapotát, a bérletrendszert, meg ezeket, szóval aki megérti a nehézségeket és meglátja a tartalékokat – és aztán felépít egy próbafolyamatot, készít egy előadást, ami pont akkor és oda való. És mondjuk a szaktudásánál fogva meglehetős pontossággal be tudja lőni, hogy hány előadást fog megérni. De ennek alig van böcsületje nálunk (míg mondjuk a színészeknél az univerzalitást és gazdag eszköztárat nem kárhoztatja senki – hozzáteszem: naná, még az kéne, tejóég). A szüntelen messiásvárás állapota miatt a hazai színházi közvélekedésben a rendező munkája mögé biggyesztett “tisztességes mesterember-munka”, az valami pejoratív kifejezés. Mintha olyan sok tisztességes mesterember lenne. A színházcsinálás innovatív, csillogó, meglepő, divatos edzőcipőit hordjuk és koptatjuk el alig néhány év alatt – suszterek meg sehol.

A sok (és sok különböző városban zajló) munka miatt keveset járok színházba, és hát a huszonegynéhány nap után szabadon maradt egy szem estémet sem adom szívesen oda, az a helyzet. Szóval kinézni valakit, és követni… erre kevéssé van módom. Kérdezősködnöm kell inkább, olyanoktól, akiknek adok a szavára. A genius loci egyébként is fontosabb nekem, a helyek, házak, műhelyek érdekesebbek, mint az egyes emberek külön-külön. Ha vendégeskedem valahol, igyekszem az egész ottani repertoárt végignézni. Amilyen kevesen vagyunk, és amilyen sok helyen megfordulok – sokszor belefutok egyazon rendező más-más munkájába, tehát pár év alatt azért így is az ismerőseimmé válnak. A kiemelkedő-kérdést sem akarom megkerülni: olyan fiatalt mondok, aki nem az, hisz egyidős velem, de csak újabban kezdett rendezősködni, eredetileg színész, tizenegynéhány év kőkemény vidéki és pesti kőszínházi színészi gályázással a háta mögött. Horváth Illésről van szó, aki a nyíregyházi művészeti vezetés felelősségét is elvállalta akkor, amikor én eljöttem onnan. Társulatban gondolkodó, igazi kőszínházi ember. Nagy tapasztalat egyfelől, a pályakezdőkével mérhető vad energia másfelől. Noha mindegyik előadásával volt valami vitám, mégis egy autonóm, elszánt és hosszútávfutásra termett alkotónak látom. Aki bárhol szembekerülve egy helyzettel azonnal érti, hogy mi a feladat. A mostani legfiatalabbak között is olyan szupereket láttam, hogy nincsenek rá szavak. Ünnep volt a nézőtéren ülni. De azért vagyok óvatosabb velük, mert a már másutt is említett messiásvárás miatt pár évnyi figyelem és bizalom szemlátomást mindenkinek jár nálunk, aki valamelyest tehetséges. Szakmai szempontból inkább az lesz majd a sorsdöntő pillanat, amikor át kell kelniük azon a bizonyos láthatatlan Rubiconon, és ígéretesből átváltozni – az egyikké a sok közül. Hogy akkor beomlanak-e, vagy megtapadnak a pályán, azon dőlnek majd el a dolgok.

A két kérdés teljesen külön van a fejemben – mert az álmaim között csupa szelíd, egyszerű kivitelű, csöndes előadás sorakozik. Sorba vannak rendezve a számítógépemben, dédelgetem és próbálom el-eladogatni őket, hátha valaki rájuk harap. A másik kérdésre: abszolút. Boldogan csinálnék ilyesmit is. Kalandvágyból is, meg a tanulás miatt is.

Amikor elindult, mindenki arról bugyborgott: de hát ez nem helyettesíti! Szerencsére most már elkezdtünk rájönni, hogy nem is kell neki helyettesíteni, nem is arra való. Nem jobb, nem rosszabb, hanem… másik. Új műfaj. Persze még egy nagy próbatétel hátravan: ahhoz, hogy a dolog több legyen, mint színházi közvetítés, vagy kvázi tévéjáték, és új formátum létére művészileg érdemes legyen bele fáradságot ölni, előbb ki kell állnia a most már lassan felderengő újranyitás próbáját. Erre van is egyébként esély – elég csak arra gondolni, hogy egy éve teljesen elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ilyesmire fizetőképes közönség lesz, vagy hogy értékelhető előadóművészeti élmények érhetik általa a nézőt – és nem lett igazunk. Szóval ha nem fog eltűnni ez a kultúrafogyasztási forma, akkor viszont robbanásszerűen fejlődni fog – sosem látott közönségekhez ér majd el, és vadonatúj eszköztára lesz. A technológiában is rengeteg a kiaknázható lehetőség, a felvett anyag és az élő keverése, a többhelyszínűség, az interaktivitás… ha úgy vesszük, a valós időben jelen lévő több ezer emberrel egy gyorsan pergő kommentfolyamban már-már élőbb is a kapcsolat, mint a nézőtér sötétjében. A stream nem tudja ugyanazt – de valami mást: nagyon. Nem is beszélve arról, hogy a világ minden pontján ugyanabban a pillanatban ugyanazt néző rengeteg ember lényegében betartja az ott és akkor alaptörvényét, amely törvény többé-kevésbé definiálja a színházat. És még csak példátlan sem lenne: a New Yorkból évtizedek óta hetente sugárzott Saturday Night Live világszerte ismert formátum, és bár mondjuk az inkább közéleti kabaré, mint művészeti produktum, de még ebben a minőségében is inkább színház, mint bármi más. És több, mint negyven évad van már benne. Na, hát a stream ennél sokkal többet fog tudni, és sokkal tágasabb műfaji spektrumon. Izgatott vagyok, és alig várom a jövőt. Tényleg alig várom.

forrás: https://szinhaztv.com

– mondta el Cseh Antal, a Szegedi Nemzeti Színház makói születésű operaénekese. Nagy kamaszként kezdett gitározni, énekesi tehetségére az akkor még makói kántorként tevékenykedő Busa Tamás figyelt fel először, akivel azóta már számos operaelőadásban szerepeltek együtt vidéken és a fővárosban is. Tanácsára kezdett zongorát tanulni, és komolyabban foglalkozni az énekléssel.

Az operaénekesi hivatás felé terelő, második nagy lökést egy véletlen találkozás adta a víg kedélyű, akkor húszéves fiatalember számára.

– mesélte nevetve. Kiderült, hogy az ismeretlen hölgy Temesi Mária, a Bartók Béla Művészeti Kar Magánének tanszékének tanszékvezetője volt, aki beszélgetésük során arra biztatta Cseh Antalt, hogy felvételizzen az intézménybe.

Lépésről lépésre

2005-ben diplomát is szerzett az SZTE Zeneművészeti Karának magánének szakán Andrejcsik István növendékeként, egy évvel később pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operaénekesi szakán.

A Szegedi Nemzeti Színház közösségének 1999 óta tagja, a ranglétrát a legalsó lépcsőfoktól kezdve járta végig: kisegítő, félállású, majd főállású kórustagból lett először félállású, majd főállású szólista. Elmondta, sosem elégedetlenkedett, mindig örömét tudta lelni aktuális pozíciójában.

– részletezte.

Az elmúlt két évtizedben több mint száztíz különböző színházi szerepben láthatta a közönség, évek óta Szeged mellett Pécsett, Debrecenben, Győrött, Miskolcon, Szolnokon és a Magyar Állami Operaházban is rendszeresen fellép, kedvencei a vígoperák. Saját bevallása szerint igazi lokálpatrióta, így soha nem fordult meg a fejében, hogy végleg elhagyja a napfény városát.

Színpadi munkássága mellett szívén viseli az opera népszerűsítését az ifjúság körében.

– fogalmazott.

A szegedi kulturális élet előmozdításáért és népszerűsítéséért végzett tevékenységét a városvezetés Szeged Kultúrájáért díjjal ismerte el a magyar kultúra napján.

forrás: https://www.delmagyar.hu