„Őszinték lehetünk egymáshoz” – Címlapinterjú Balsai Mónival és Ujj Mészáros Károllyal

Egy kapcsolat, ha jól működik... A Nők Lapja 2021/6. számának interjúja.

Kapcsolatuk eddigi tizennyolc évében számos kisfilmet, játékfilmet, sorozatot forgattak együtt, Károly rendezte Mónit színpadon is. Mégsem örülnek, ha úgy utalnak rájuk mint művészházaspárra, nem hakniznak a magánéletükkel, jobban szeretnek fontos dolgokról beszélni.

A járványhelyzetre való tekintettel videóhíváson keresztül beszélgetünk, és amikor végre meglátom őket a képernyőn, hirtelen minden kihullik a fejemből, mert kettejük közt ott tornázik a nyolc hónapos kisfiuk, és jókedvűen „magyaráz”. A vidám kis lovag kíváncsian néz rám, majd lekéredzkedik a földre. A szülők fél szeme rajta, de közben figyelnek rám.

– Az elmúlt évben mindenkinek megváltozott az élete, de a tiétek különösen. Bővült a családotok, és a korábbi mozgalmas napok után sokat vagytok otthon. Hogy élitek meg az új helyzetet?

MÓNI: Nagyon jól – mondja, és az egész arcát beragyogja egy óriási mosoly. – A járvány okozta nehézségek és a lehetetlen szituációk ellenére én nem bánom, hogy kicsit meg kellett állni. Jólesik, hogy egy időre szünetel a szinte gyáripari munka. Ugyanakkor nehéz, mert nem keres az ember pénzt. Szabadúszóként csak akkor van fizetésem, amikor játszom.
KÁROLY: Ezért jó, hogy bár Móni bevétele kiesik, én újra forgatok reklámfilmeket, ami anyagilag fenntart bennünket.
MÓNI: Károly nagyon keményen magára vette a dolgozó ember feladatait. Én hiszek abban, hogy az életben mindig van valamiféle balansz, a nehezebb időszakokban is kerül valami a serpenyő másik felébe. Jó, ha ezt észrevesszük, kell, hogy ennek tudjunk örülni. Amikor Károly kapott reklámfilmes munkákat, teljesen megnyugodtam, hogy békésen tudok itthon lenni. (Ebben a pillanatban kezd el a kislegény kurjongatni.) Már amennyire békés lehet egy pici babával az élet. Lábammal fuvolázok, kezemmel citerázok, orommal gurgulázok, van itt minden. És persze sok dologgal küzdünk. Az oltással, az első megfázással, a hozzátáplálással, rengeteg az újdonság. Bevallom, néha sírok is, amikor hullámokban tör rám a kétségbeesés. Azért merem mondani, mert ez sok anyukánál jelentkezik, olyan nincs, hogy minden rendben legyen. És azt is tudjuk, hogy amikor az ember fáradt, hamarabb el tud keseredni.

– A kisfiatokat tavasszal fogadtátok örökbe, és tudjuk, ebben az esetben egyszer csak megszólal a telefon, és akkor azonnal indulni kell. Mennyire voltatok felkészültek, amikor jött az a bizonyos hívás?

KÁROLY: Semennyire. Elkezdtük olvasni a babás könyveket, és öt nap múlva itthon volt a fiunk.
MÓNI: De ez a semennyire csak bizonyos szempontból igaz, mert ezt megelőzte kilenc év várakozás. Én nem kilenc hónapig, hanem kilenc évig vártam a gyerekem. Aki ilyen sokáig vár, és túl van sokévnyi próbálkozáson, az nem rendezi be előre a gyerekszobát, mert garantált a mély depresszió, ha folyton azt nézegeted. Ragaszkodsz ahhoz, hogy mindent a maga idejében. Hál’ istennek, a Fészek Alapítvány munkatársai fantasztikus segítséget nyújtottak.
KÁROLY: És sok szempontból egyszerűen csak sodródtunk az árral.
MÓNI: Megmutatták a kórházban, hogyan kell etetni, pelenkázni, a köldökcsonkot kezelni. Normális esetben ott lehettem volna vele együtt az első pár napon, de a Covid miatt nem lehetett beköltözni.
KÁROLY: Ezért volt, hogy az előtérben, a lift előtt egy sárga várószéken, egy műanyag játék babán mutatták meg, hogyan kell pelenkázni. Mondhatom, ettől nagyon megnyugodtunk… Móni kétségbeesve zokogott, szerencsére nagyon kedvesek voltak az ott dolgozók.
MÓNI: A fiunk hétfő éjjel született, kedden reggel már ott voltunk, szerdán találkozhattunk vele, és pénteken hazahoztuk.

– Úristen, ez tényleg nagyon gyors!

KÁROLY: Ennyi idő alatt kellett mindent beszereznünk és a papírokat elintéznünk.
MÓNI: Ráadásul ez a járványnak abban az időszakában volt, amikor a mi korosztályunk délben mehetett be a boltokba, amik háromkor bezártak. Déltől háromig csináltunk mindent, mint az őrültek.
KÁROLY: Esténként meg gyakoroltuk az IKEA kirakós játékot.
MÓNI: Károly gyönyörűen összerakta a kisfiunk szobáját!

– A kettőtök kapcsolatán mit változtatott az, hogy szülők lettetek?

MÓNI: Egy biztos: rájöttünk, hogy a fáradtság szülte feszültséget meg kell tanulnunk kezelni. Mindent nagyon jól akartunk csinálni, kirobbanóan boldogok voltunk, de ahogy fáradtunk, egyre több lett a konfliktus. Felismertük, hogy nem szabad ennyire egymásnak ugranunk. Már tudjuk, ahhoz, hogy jól működjenek a hétköznapi dolgok és a kettőnk kapcsolata is, muszáj engedményeket tennünk, és pluszbeszélgetéseket beiktatnunk. Hogy ne vesszünk össze azon, milyen popsikrémet használunk.
KÁROLY: Hogy tudjunk bocsánatot kérni és aztán megbocsátani.

– Már nagyon régóta együtt vagytok. Elmesélitek, hogyan szerettetek egymásba?

KÁROLY: Február hetedikén lesz tizennyolc éve, hogy összejöttünk. Két reklámfilmen dolgoztunk együtt, aztán elhívtam Mónit játszani egy kisfilmbe.
MÓNI: Nagyon tetszettünk egymásnak már az elején, de bennünk volt, hogy házinyúlra nem lövünk. KÁROLY: A kisfilm kapott egy díjat, és a díjkiosztó ünnepség dátumától számítjuk a kapcsolatunkat.
MÓNI: Kellett három év közös munka, hogy beadjuk a derekunkat.
KÁROLY: Illetve kellett ennyi idő, hogy meghódítsalak. Mert én már beadtam volna hamarabb is.

– Az esküvővel mégis milyen sokat vártatok! Két évvel ezelőtt házasodtatok össze, és Károly, te azt nyilatkoztad, hogy azért, mert házaspárok könnyebben fogadhatnak örökbe.

KÁROLY: Így van.
MÓNI: Károly háromszor kérte meg a kezem az elmúlt tizennyolc évben, és én mind a háromszor igent mondtam. Csak nem vagyunk ünneplős típusok, ezért nem került rá sor.
KÁROLY: Együtt éltünk, közösen építettük a házunkat, élettársak voltunk, de azt is csak akkor papíroztuk le, amikor a lombikprogram miatt szükség volt rá. Mi mindig úgy éltünk, mintha házasságban éltünk volna. Jó házasságban.

– De az átlagos házassághoz képest nálatok van egy ráadás, mert gyakran dolgoztok együtt. Az X – A rendszerből törölve című mozi varsói premierjén mondtad, Károly, hogy neked Móni a múzsád. Ilyet ritkán hallunk a 21. században.

KÁROLY: Móni többféleképpen múzsa, nagyon összetett személyiség. Van benne valami döbbenetes érzékenység, finomság, néha egészen gyermeki naivitás, ami engem érzelmileg megmozgat. A filmjeim női karakterében ez sebezhetőségként jön elő, például az X-be Móni pánikbetegsége is bekerült. A Liza, a rókatündérben pedig az ártatlan gyermeki lénye jelenik meg.
MÓNI: Megihletlek? Vajon ez a múzsaság? Mert mellette élő diktafon is vagyok.
KÁROLY: Igen, én mesélek, és ő minden fontos részletre emlékszik.
MÓNI: Megyünk nyaralni, ülünk a repülőn. Én rettegek, mert utálok repülni, Károly alszik. Egyszer csak kinyitja a szemét, és azt mondja: „Móni, eszembe jutott egy tök jó filmötlet!” Elmeséli, és mire leszállunk, ő a fontos, jó részleteket elfelejti. Eltelik pár hónap, neki már csak a főszál rémlik, én pedig elsorolom töviről hegyire, mit mondott a repülőn.

– A jó kapcsolatok talán pont ettől működnek, hogy a felek figyelnek egymásra.

KÁROLY: Móni engem „rugdos” is, és erre is nagy szükségem van. El tudok veszni a részletekben, például végtelenül hosszan gondolkodom egy történeten, ezért nem halad úgy a dolog, ahogy kellene. Ilyenkor ő nagyon finoman tud rám hatni.

– Volt a kapcsolatotokban olyan időszak, amit krízisnek éltetek meg?

MÓNI: Az építkezés. Egy este leültünk a konyhában, hogy akkor most mi lesz, elválunk-e. Éreztük, ami van, az borzasztó. Egész éjszaka beszélgettünk, és úgy feküdtünk le reggel hatkor, hogy minden rendben, együtt bármin túl leszünk. Amellett, hogy megosztottuk, kinek mi fáj, elkezdtünk arról beszélni, hogyan tudjuk megoldani a problémákat, és hogyan viselhetjük el azt, amin nem tudunk változtatni.
KÁROLY: Illetve volt egy korábbi fordulópont is, amikor még csak három hónapja voltunk együtt. A hurráoptimista első időszakot követően felmerült bennem a kérdés, vajon el tudom-e fogadni, hogy kicsit már megszoktuk egymást, és tovább tudok-e lépni a komolyabb kapcsolat felé.

– Ezt teljesen nyíltan megosztottad Mónival?

KÁROLY: Nem, Móni szólt, hogy érzi, valami baj van.
MÓNI: Károly zombi lett.
KÁROLY: Azon kellett elgondolkodnom, hogy vagy életem végéig azt élvezem ki, amíg valami nagyon új és csillogó, vagy megpróbálom megélni, milyen egy komoly kapcsolat, amikor bizonyos helyzeteken dolgozni kell. Rájöttem, bízhatok abban, hogy az erős érzelmek újra és újra előjönnek majd.

– Úgy tűnik, a nyílt, őszinte kommunikáció – amiről azt tartják, a jó kapcsolat alapja – remekül működik köztetek. Belejöttetek, vagy kezdettől fogva ilyen magától értetődő volt?

KÁROLY: Még a legelején elmondtam valamit Móninak, amihez nagy bátorság kellett. Ő azt felelte, méltányolja, hogy ennyire őszinték lehetünk egymáshoz. Ez felbátorított minket arra, hogy nem kell titkokat őrizgetnünk.
MÓNI: Velem is volt egy ilyen szituáció, szintén a kezdeti időszakban. Késésben voltam, amikor felhívott telefonon, mire mondtam, hogy „ó, már itt vagyok az Árpád hídnál”. Abban a pillanatban megszólalt a metró hangosbemondója: „a Forgách utca következik”. Ezután jelezte Károly, hogy ez így nem jó, merjük kimondani az igazat. Én erre azt válaszoltam, rendben, akkor bármennyit kések vagy bármilyen butaságot csináltam, el merem mondani. Sokkal egyszerűbb.

– Olyan érdekes, hogy az interjúkban mindig nyíltan beszéltek magatokról, ugyanakkor nagyon pontosan kijelölitek a határt, meddig engeditek be a közönséget az életetekbe.

KÁROLY: Megegyeztünk abban, hogy például nem akarunk „turnézni” a fiunkkal, nem mutatjuk meg – közben áhítattal néz a kicsire, akit Móni épp elvisz aludni –, pedig olyan gyönyörű, hogy nyugodtan szerepelhetne bármelyik magazin címlapján. Hadd fedezze fel a világot úgy, ahogy az összes többi gyerek!
MÓNI: Néha megkapom, miért vagyunk ilyen zárkózottak és szégyenlősek. Ez nem szégyenlősség, velünk kapcsolatban az a fontos, amit csinálunk, alkotunk, és nem a mindennapi életünk.
KÁROLY: Ezért is lehet Mónival nagyon jól együtt élni, mert a színpadon színésznő, amikor viszont lejön onnan, akkor ember. Nem igényel maga körül glamourfelhőt.

– Ez a harmónia és egyetértés a közös munkára is igaz?

MÓNI: Nem! Az építkezésen kívül az X forgatása volt az egyik mélypont az életünkben. Lelkileg és fizikálisan is megterhelő időszak volt. Akkor küzdöttünk a lombikprogrammal, akadt több családi nehézség, miközben erőltetett menetben forgattunk egy komoly, nehéz filmet, és esténként színházban szerepeltem.
KÁROLY: És sok szempontból lázadtál az ellen, hogy ezt a karaktert eljátszd. Nem volt otthonos.
MÓNI: Tényleg nem. És ha az ember túlvállalja magát, akkor képtelen megfelelően venni az akadályokat, hamarabb előjön a bánata, hisztije, fáradtsága. De büszke vagyok arra, hogy megoldottuk.

– Okoz bármiféle feszültséget, hogy a közös munkákban Károly a főnök, mivel ő a rendező?

MÓNI: Hamarabb ismertem meg őt rendezőnek, mint társnak, és szerettem a munkamódszerét. Nagyon kemény rendező, de azért kemény, mert a legjobbat szeretné. Én meg maximalista vagyok, megfelelési kényszerrel, így tökéletesen vevő vagyok az igényeire. Meg hát szeretjük azt, amit csinálunk, és ami a legfontosabb: maximálisan megbízom az ízlésében és a meglátásaiban. Nagyon ritkán esik meg, hogy szerintem bármin változtatni kell. Mindig eljön az a pont, amikor már én is elolvashatom a forgatókönyvet. Ez nehéz dolog, mert heves vagyok, és szélsőségesen tudok felháborodni meg örülni, ezért meg kell válogatnom, hogy az érzékeny lelkű művésznek mit mondok. De ha ő azt állítja kilencvenkettedszer is, hogy nem jó, és kéri, vegyük újra, akkor hiába vagyok fáradt, kilencvenharmadszor is nekiállok. Persze ilyenkor megsértődöm, kicsit elvonulok, és aztán nagyon örülök, hogy végül tényleg úgy lett jó.

– Milyen közös terveitek vannak munka terén?

MÓNI: Most a Covid miatt nehéz tervezni, de reménykedünk. A közeljövőben két monodrámát rendez Károly, az egyikben Göttinger Pál a főszereplő, a másikban én.
KÁROLY: Nem tudjuk még, mikor mutathatjuk be, de próbálni már lehet. Móniét itthon tudjuk próbálni, ez megkönnyíti a dolgunkat.
MÓNI: Vagy megnehezíti. Majd meglátjuk. Nagyon várjuk már, hogy lehessen rendesen játszani!