Ugrás a fő tartalomra

Most épp ez

Törőcsik Mari összehozta egy estére Alföldi Róbertet és Vidnyánszky Attilát

Törőcsik Mari máig velünk él, kedden például összehozta a Nemzeti Színház korábbi és mostani igazgatóját is egy estére. A közönség több percig állva, némán tisztelgett a Nemzet Színésze előtt. „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is. És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt. Az est Maár Gyul

magister ubi habitas

Tizenkilenc évesen kerültem oda, a főiskolai kollégiumba. Főiskolának hívtuk mi is, pedig akkor már egyetem volt. Új szobatársaim (Orosz Dénes, azóta forgatókönyvíró és filmrendező lett, és Szabó Máté, azóta rendező lett, egy ideig színházigazgató is) vártak az ajtóban, és felkiáltottak: dr Göttinger Pál, a forradalmi bizottmány elnöke! Merthogy szakállam volt. Ott helyben megalakultunk.

Öt évig éltem itt, a tetőn. Ez egy kis kutrica volt, ami kimagaslott a Vas utca 2/c egyébként lapos tetejéből, mintha egy kis állomásházat pöttyintettek volna oda, a város fölé – odafenn már csak ez az egy szoba volt, meg a mosókonyha. Az ablakon át ki lehetett mászni, és a háztetőkön át kijutni egész a Rákóczi útig, és végignézni Budapesten. Eggyel alattunk, az utolsó igazi emeleten, a hetediken, Tiszeker Lajos akkori főtitkár éldegélt, lejjebb sorakoztak a kollégiumi szobák egészen a negyedikig, aztán a harmadikon a gazdasági, a másodikon a Padlás és a könyvtár, aztán lejjebb a büfé, aztán lejjebb az Ódry. (Ennél lejjebb nem mentünk, mert ott öltözők voltak, és mi rendezőhallgatók voltunk, nem voltunk oda bejáratosak.)

Ennek az egész építménynek a legtetején az a világító ablakú kis őrház még egyszer annyit ért, mint az egész iskola. Az éjszakába nyúló viták és röhögések, az emelkedett eszmecsere és a sziporkázó marháskodás összenemesült keveréke, egymás görcseinek, félelmeinek kigúnyolása (és közben mély megértése), egymás vizsgáinak végtelen lelki-szellemi masszírozása, egymás alakulásának végigkísérése faragott belőlem felnőttet. A legfontosabbakat, hogy legyen saját véleményünk, ne essünk hasra a mesterek előtt, ne hagyjuk magunkat megnyomorítani, hozzuk ki a legtöbbet az egészből, és kapaszkodjunk össze, ahogy csak erőnkből telik – ezeket ott tanultam.

És mert én is ott voltam, ebből tudom, hogy nincs olyan, hogy valakik felhasználták volna a diákságot valamire, ilyen-olyan (pláne politikai) célokra. Nincs. Aki ott volt, tudja, hogy nem is lehetett volna. Mert nem a tanárainkkal voltunk elfoglalva (persze voltak, akiket tiszteltünk, de még azokat is kinevettük), hanem saját magunkkal. Azaz egymással. Életünk legfontosabb öt évével.

A képeket döglött filmre fotóztam, valamikor 2003-ban vagy 2004-ben, és kézzel hívtam elő, a Szentkirályi utcában. A laborban a tálca, amiben tapicskoltam, az a tárgy maga is vagy ötven éves lehetett – ki mindenki tapicskolhatott már benne addigra, tejóég! Sajnos emiatt aztán, mivel csak akkor egyszer próbáltam ezt ki, és nem gyakoroltam, a gépet is alig tudtam kezelni, a fixírt sem mostam le rendesen… a fotók tönkrementek mostanra – de így még talán jobb is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer fontosak lesznek.

Mindenkinek, aki valaha megfordult a 81-es szobában, ezúton küldöm ezeket. Ők is a tanáraim voltak. Nem fogom elfelejteni.

2021. február 7.