Színésznek születtem, színészként is fogok meghalni

Interjú Grisnik Petrával


Vannak olyan hivatások, amelyeket akkor sem lehet feladni, ha az élet néha messze sodor tőlük. Grisnik Petra sem volt ezzel másképp, ő arra született, hogy a színpadon álljon. A fiatal színésznővel a kaposvári évekről, a szabadúszás nehézségeiről, önismeretről és a karanténról is beszélgettünk.


A karantén alatt bezártak a színházak, te mégis a Vera bemutatójára készültél, amit a férjed, Göttinger Pál rendezett. Még Kaposváron ismerkedtetek meg? 


Igen, én akkoriban még társulati tag voltam, ő meg először egy felolvasószínházat jött le rendezni 2011-ben, hogy megismerkedjen a társulattal, mert lehívták a következő évadra. Nagyon jól kijöttünk, elképesztően sokat röhögtünk, de én nagyon nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Nincs valami sok önbizalmam, és ha érzek is valamit, úgy vagyok vele, hogy biztosan túlgondolom. Itt is az egyik kolléganőm jött oda hozzám, hogy csinálj már valamit ezzel a fiúval, hiszen odavan érted! Én meg azt kérdeztem, hogy mégis melyik? Tehát ennyire nem esett le nekem. Az első randink meg tulajdonképpen a Junior Prima-díj átadó volt, amire egyébként el sem akartam menni, főleg, hogy Budapesten volt. Én nagyon nem szerettem ezt a várost, még a felvételit sem adtam be Budapestre, már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy pár órát itt töltsek, nem még hogy itt éljek! Pali mindenben támogatott és megvárta, hogy megérjen bennem a döntés és felköltözzek Pestre.

Volt benned félelem amiatt, hogy együtt dolgoztok?


Az elején igen. Egyrészt nekem nem sokkal azelőtt lett vége egy kapcsolatomnak, másrészt Pali akkor lett főrendező, én meg viszkettem ettől az egésztől, hogy mit fognak szólni a társulatban. Volt is egyébként, aki úgy gondolta, hogy én most felszedtem a főrendezőt, de egy idő után már nem érdekelt. Ez egy nagyon kis közösség, ahol valaki mindig téma, most épp én voltam az. Furcsa ez a vidéki összezártság, egyszerre szeretjük és utáljuk egymást, de hát nincs is más választásunk, hiszen szinte napi huszonnégy órában össze vagyunk zárva. De amiatt nem aggódtam, hogy ez a közös munkán változtatni fog, hiszen pont munka közben jöttünk össze. Ha nem tudtunk volna jól együtt dolgozni, akkor emberileg sem tudtunk volna így kapcsolódni. Azóta is sokszor volt már közös előadásunk, de ilyenkor nem párként vagyunk jelen, mindketten nagyon fókuszáltak vagyunk és sosem visszük haza a munkát. Színházról csak addig beszélünk, amíg haza nem érünk.

Mennyire vagytok kritikusok egymással szemben?


Kritikusok vagyunk, pont amiatt, hogy ennyire ismerjük egymást. Tudunk őszinték lenni, nem kell becsomagolnunk az észrevételeinket. Ismerem, mi mögött milyen szándék van, hiszen a feleségeként végig követtem a próbafolyamatot, tudom, hol voltak a mélypontjai, mikor mit élt meg. Ez fordítva is igaz, mindig tud nekem segíteni, de sosem akarja átrendezni a fejemben a darabot. Ebben is harmóniában vagyunk, kiegyensúlyozottan tudunk működni. Ha pedig valami nem sikerül, nem áll meg az életünk.

Ez a Vera próbái során sem volt másképp?


Megvan köztünk egy természetes hullámzás, hiszen majdnem tíz éve vagyunk együtt. Minden percünk erről szólt ebben az időszakban. Nagyon fáradt voltam, de kegyelmi állapot volt. Két hétig úgy éltem, hogy ott lakott a fejemben egy 11 éves gyerek, akinek szétesett a világképe. Még sosem csináltam ehhez hasonlót, számomra egy safari park volt ez az egész. A színházat is másmilyen szemmel nézzük. Pali például sohasem unatkozik, én hozzá hasonló emberrel még nem találkoztam. Belefutottunk már olyan előadásba, ahol az én figyelmem egy idő után elkalandozott, de neki mindig van valami érdekes. Egyébként nagyon más vérmérsékletűek vagyunk. Nekem ezer impulzusra van szükségem egyszerre, ő egészen más. Szeret a színpadon is állni, de sokkal introvertáltabb, nem olyan szociomán, mint én.

Akkor neked a karantén különösen nagy kihívás lehetett.


Erősen függök az emberektől, és már egy hét bezártság után azt vettem észre, hogy annak, akivel beszélek telefonon, érzem a szagát. Nagyon nehezen bírtam. Volt, hogy elmentem autózni, és csak bámultam ki az ablakon, hogy ember, ember, ember… Ha nekem nincs szociális életem, könnyen be tudok fordulni, és most is ez történt. Egy idő után már kimenni a házból is rossz volt, nem éreztem magam biztonságban, de éjszakánként sétáltunk egy órácskát. Tökélyre fejlesztettem a zoom-kocsmázást a barátaimmal, videó-chateltem a családommal, rengeteget lógtam a neten – azóta is nehezen jövök le erről a függőségről. Palival strigulákat húztunk a falon, és hatvanhat napig voltunk karanténban.

Mennyire hiányzott nektek a színház?


Ezt nagyon máshogy éltük meg. Pali egyszer csak felszabadult, mert ő tulajdonképpen tizenhat éves kora óta állandóan dolgozik, mindig felelősséget vállal valamiért. Neki még nem volt ilyen életszakasza, hogy azt csinál szabadon, amit csak szeretne, akár egész nap filmezhet vagy kiolvashat egy könyvet egy szuszra. Másrészt tulajdonképpen mi összeköltöztünk. Rájöttünk, hogy 5-6 napnál többet sosem voltunk együtt, hiába vagyunk házasok már 5 éve, és annyira jó volt ennyi időt együtt tölteni. Én az elején még néha kijártam futni, de hamar átálltam a szobában való futásra. Mindenkinek az a legjobb, ha nekem megvan a heti 40-50 kilométer.

Mindig is ennyit futottál?


Harmincegy éves koromig szinte semmit sem sportoltam, de pár évvel ezelőtt volt egy betegségem, egy komoly vírus, aminek következtében elképesztően legyengültem fizikálisan. Az orvos javasolta, hogy kezdjek el sétálni, onnan meg egy lépés volt csak a futás. Amikor életemben először megtapasztaltam a futó extázist az első 5 kilométeremen, hihetetlen volt. Mint egy drog, szétáradt a testemben, és olyan boldog voltam, hogy elsírtam magam. Egyedül szeretek futni, mert akkor anélkül tudom leküzdeni a saját határaimat, hogy valaki pisztolyt tartana a fejemhez. Nem szeretek ilyenkor gondolkozni, mostanában például podcastekre futok. Amikor életemben először futottam 10 kilométert, megkértem az ismerőseimet, hogy akinek van kedve, küldjön egy hangfájlt, amiben csak beszél. Nekem mindegy volt, mit mond, csak hogy halljam a hangját, mert ilyen nagy távot egybe még nem futottam. Mindenféléket küldtek, Huzella Juli felolvasott egy egész novellát, Pelsőczy Réka pedig 17 percig beszélt folyamatosan, egyszerűen csodálatos volt. És akkor rákattantam, hogy mennyire jó úgy futni, hogy közben emberek beszélnek hozzám. Ez nagyon hiányzott a karantén alatt, és egy idő után elkezdtem szorongani. Nekem pár éve volt egy nagy szakmai bezuhanásom, amitől depressziós lettem, majd pánikbeteg, és nem mertem a házból kimenni.

Erről az időszakról lehet kérdezni?


Persze, én szívesen beszélek erről, nem szégyellem. Amikor szabadúszóként feljöttem Pestre, bíztam benne, hogy ez nekem menni fog, eljártam igazgatói irodákba kávézni és rendezőket hívtam ebédelni. Azt gondoltam, hogy ez bármit is számít, de sajnos ennek Magyarországon nincsen kultúrája. Szépen lassan azt vettem észre, hogy nincs munkám és havonta maximum három előadásom van. Elmentem egy kocsmába pultozni, és abban az időben csak ez tartott észnél, miközben havonta erre a három estére fel kellett szívnom magam, hogy elhiggyem, színésznő vagyok. Teljesen elvesztettem a kontrollt, és mindentől elkezdtem félni. Igazából ez az egész azzal a pár évvel ezelőtti betegséggel kezdődött, amikor nagyon leépültem, mert ennek az egyik mellékhatása a depresszió volt. Legyengültem, napi tizenhat órákat aludtam, teljesen elszigetelődtem. Már társaságba se jártam, hiszen a barátaim nagy része szakmabeli, és nagyon nehezen hallgattam, hogy mindenki mennyire fáradt a sok munkától. Ettől csak sírhatnékom támadt. Arra meg senki nem kíváncsi, hogy nekem még mindig nincs munkám, így inkább már nem is szocializálódtam. Aztán mikor már napok óta pizsamában voltam otthon, el kellett mennem valahova. Rátettem a kezem a kilincsre, és hirtelen iszonyatosan verni kezdett a szívem, leizzadtam és félelmetes rettegés lett rajtam úrrá, hogy ha én kilépek az ajtón, abból baj lesz. Tudtam, hogy pánikrohamom van, kétségbeesetten próbáltam észnél maradni, de nem nagyon sikerült.

Majd pár nappal később előadásom volt, és mivel a látszat fenntartása mindennél fontosabb, el is indultam dolgozni. Pontosan emlékszem, hogy a Grassalkovich úton vezettem, még a buszmegállóra is tisztán emlékszem, ami mellett elhajtottam, amikor elfogott a rosszullét, izzadni kezdtem és tudtam, meg kell állnom mert ilyen állapotban nem szabad vezetni. Ennek el kell múlnia, hiszen nekem előadásom lesz és az mindennél fontosabb. De mentem tovább, és akkor belém hasított a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha most én félrerántanám a kormányt és hetvennel belevágódnék az oszlopba. Ebben a pánikhelyzetben ez tűnt a legmegnyugtatóbb megoldásnak. Ha meghalok, nem kell azon görcsölnöm, hogy nincs munkám, nem okozok nehézséget a családomnak sem. És akkor rájöttem, hogy én nagyon szeretek élni, és ennek a gondolatnak nem szabadna megszületnie az én fejemben. Félreálltam, elszívtam tizenöt cigit és két nap múlva már ott ültem a terápián. És hála a Jóistennek, hogy ez ilyen gyorsan történt, mert az életemet mentette meg.

Mennyire érezted a szakmádat ebben központi szereplőnek?


Rá kellett jönnöm, hogy tizenhárom éves koromtól kezdve, amióta színházban dolgozom egészen mostanáig az határozott meg, hogy mások mit gondolnak rólam. Most meg hirtelen nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálnom, hogy kell viselkednem, hánykor hol kell lennem, én meg nem tudom, hogyan kell élni. Nekem nincsen személyiségem, sem terveim, még önálló véleményem sincs. Az a hiper adaptív képesség, ami a színészeknek van, nekem az életembe is átszivárgott. Mindig az adott helyzetnek megfelelően éltem, ahogy azt éppen elvárták tőle. A harmincadik szülinapom volt életem első fordulópontja, amikor azt éreztem, már nincs kibúvó, vége a kamaszkornak. Azért elég gáz, hogy ez ennyi idősen jött el, de valamennyire infantilizálja az embert a mi szakmánk. Akkor felálltam, megráztam magam és egy évig csak önismerettel foglalkoztam, még egy coach képzést is elvégeztem. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy én akkor is művész leszek, ha halálom napjáig nem állok többet színpadra. Én színésznek születtem, színészként is fogok meghalni, akkor is, ha holnaptól szerszámgéplakatosként dolgozom. Másrészt én mindig is boldog ember akartam lenni. Boldogtalan színészből rengeteg van, és én inkább elmegyek egy dohányboltba eladónak, mint hogy abba az állapotba kerüljek, amiben ők vannak. Elhatároztam, hogy én tovább fogok tanulni, emberekkel szeretnék foglalkozni és felvételizem szociális munkásnak. És abban a pillanatban megkerestek egy szereppel, majd még eggyel, és megkaptam az Alvilág című sorozatban az egyik szerepet. Nem vagyok ezoterikus alkat, de most mégis azt éreztem, hogy ezt magamnak teremtettem meg. Ahhoz, hogy be tudjon jönni bármi, először magamat kellett kinyitnom. Az egész számomra egy nagyon jó trip volt, hiszen mégsem szökdelhetem végig az egész életemet, mint valami rajzfilmfigura!

Mi volt az első lépés ezen az úton?


Először helyre kellett tennem a gyerekkoromat. Én nagyon kicsi korom óta vagyok ilyen magas, tizenkét éves koromban 186 cm voltam és emiatt céltáblává váltam az iskolában. Elég sokat bántottak, és egy idő után már hagytam is magam és belehelyezkedtem ebbe az áldozat szerepbe. Csodálatos élmény volt, amikor vissza tudtam menni a bennem élő gyermekhez. Ugyanakkor továbbra is van bennem egyfajta indulat amiatt, hogy sokszor az embereknek a másik egyértelmű testi sajátossága az elsődleges kommunikációs csatorna. Nekem nincs olyan napom, hogy valaki ne tegyen megjegyzést a magasságomra, és még ha kedveskedésből is teszi, nekem akkor is rosszul esik. Szerintem erről fontos lenne beszélni. Hiszen hogyan fogadjam el önmagam, ha a környezetem minden nap emlékeztet az ellenkezőjére? Számomra az, hogy mit akarok tenni ezekkel az emberekkel, akik engem bántottak, egy fordulópont volt. Mert semmit nem szeretnék velük tenni. Nem akarok rájuk haragudni, de megbocsátani sem. Egyszerűen azt kívánom nekik, hogy a gyerekeik legyenek sokkal jobb emberek, mint amilyenek ők voltak. Közhely, de igaz, hogy tényleg csak akkor tudok másokat szeretni, hogy ha magamat szeretem. Emiatt is volt ez az erős szociális függőségem, egyszerűen nem szerettem magammal menni. Amióta ezt helyre tettem magamban, tudom, hogy bármilyen bajban is legyek, én mindig ott leszek magamnak.

Ezt a színpadon hogyan tudod megélni?


Engem a színészetben nem az érdekel, hogy magamat hogyan tudom kifejezni egy karakteren keresztül. Sokkal inkább az érdekel, ki az az ember, akit játszom, és hogyan tudok én az ő szájával beszélni. Imádom azokat a szerepeket, ahol teljesen át kell alakulnom, elmaszkíroznak, másképp kell megszólalnom. Akkor azt érzem, hogy teremtettem valakit, és ha ezt mások is elhiszik, az valami csodálatos. Én minden alkalommal, amikor színpadra állok, rendkívül hálás vagyok. Ha csak annyi a feladatom, hogy bevigyem a tálcát, már azt is imádom, el sem hiszem, hogy ott vagyok. Hány embert tudsz mondani a közvetlen környezetedből, akinek a szakmája a szerelme? Akkora mázlista vagyok, hogy az nem igaz!

Van benned félelem a jövőt illetően, hogy a színházak ismét bezárnak?


Nem félek, csak azért aggódom, hogy ne omoljon össze az ország. Remélem, az emberek ebben az időszakban sem felejtenek el élni, és a félelem és a gyűlölködés nem fog beszivárogni közéjük. Ha a színházaknak be kell zárni, hát akkor be kell zárni, de valami tér, hely, idő, ahol az emberek megélhetik az összetartozást és az együttlétet, mindig lesz. Ez a legfontosabb, és én nem is kívánok mást.

Interjú: Huszár Eszter

FACEBOOK TWITTER TUMBLR PINTEREST

Browse Categories