A 'mezei néző' blog a Veráról

Pető Kata szerdai monumentális Árnyéka után 24 órával ismét egy igazi női előadás következett, egyetlen színésznő, Grisnik Petra monológját hallhattuk a Magvető Caféban, átéreztük nemcsak azt, hogy jelentős teljesítmény volt ennek a monodrámának az elmondása, de ismét női szemszögből láthattam rá egy történetre, bár ezt egy férfi írta. (Ez a tipikus helyzet, a világirodalom leghíresebb nőalakjait is mind férfiak szemén keresztül nézhetjük, az a különleges, ha épp nem.)

A Jelinek szövegfolyamához és annak összművészeti megvalósításához képest ez kevésbé volt lehengerlő produkció, érezhette valaki akár üde szórakoztatásnak is ezt a csütörtök estét. Könnyebb feladat volt a befogadása, a szöveg nem annyira sokrétegű, a kihagyások és elhallgatások ellenére is jól érthető, ráadásul ezúttal valóban egyetlen színészre kellett minden figyelmünket koncentrálni csak. Ez nem is nehéz, mivel Grisnik Petra Verája igazán szerethető, azt a benyomást kelti, hogy nem csak futólag találkoztunk vele, közünk lett hozzá, megismertük gondolatait, érzéseit, így személyes ismerősünké vált. Bár sok ilyen igazi találkozásunk lehetne ebben a bizonytalan vírus-helyzetben, csak ezt kívánhatnánk még.

Nekem, ahogy a korábbi bevezetésemben írtam, ez az élmény összecsengett az Árnyékon túl Stork Natasa filmjével is, és így a három előadás együtt nyilvánvalóan még nagyobb nyomot hagy, mint hagytak volna külön-külön. Grecsó Krisztiánnal szólva: „a véletlenek összeadódtak”. Ennyi reménykedő vágyakozás és reménytelenség 26 órán belül túl nagy dózis volt, nem volt könnyű megemészteni, sőt még egészen nem is sikerült, bár öt nap eltelt és azóta a regény olvasását is befejeztem.

A karantén időszakra nagyon sokféleképpen reagáltak művészek, de voltak olyanok, akik látványosan jól és szinte azonnal feltalálták magukat. Grisnik Petra a legelsők közé tartozott, akik elkezdtek felolvasni, tudva, hogy milyen nehéz is sokaknak a bezártság elviselése, és jó volt ezekre a visszatérő alkalmakra várni, és aki eddig még nem tette meg előadásai hatására, bejelentkezései után biztosan a szívébe zárta.

Már eközben tudható volt, hogy a Kőszegi Várszínház felkérésére monodráma verziót készít saját maga Grecsó Krisztián Vera című regényéből, amelynek júniusban meg is tartották a zártkörű premierjét a szerző, a kőszegi Gergye Krisztián (akit épp előző nap láttam nagyot játszani a Trafóban Pető Katával – még egy véletlen) és a város polgármestere jelenlétében. A helyzet változása később lehetővé tette a nyilvános előadást is, de a pesti bemutató mégis ez a csütörtöki volt, a Magvető Caféban.

Nagyon különleges érzés, hogy ennyire közel lehet hozzánk a színésznő, a helyszín ehhez az egyszemélyes és kevés díszletelemet használó darabhoz igazán alkalmas, bár ennél jóval nagyobb térben is megélne a produkció. A látványtervező Trifusz Péter neve nehogy kimaradjon, aki a bejegyzésben szereplő fotók készítője is, amelyeken talán még az is kivehető, hogy a háttérben néhány szegedi épület sziluettje látható becsomagolva. Ezeket néha a játékba is bevonja a színésznő, néha személyeket helyettesítenek. Ami nem elhagyható, és persze a fotókon szintén látszik: a produkció számára készült egy iskolapad, amely sokfunkciós szerepet kap mozgatás közben, és a kevés kellék – kabát, cipő is szellemesen hasznosul, és ez a megoldás nagyon hasonlít az előadás előtt közvetlenül látott kolibris produkció (Tipli) színházi nyelvére.

A történet szegedisége az elhangzó szövegben kevésbé erősen van jelen, mint a regényben, nem ez a legmélyebb rétege az előadásnak. Mindazonáltal jólesett épp most egy szegedi előadást látni, mert ezen a nyáron az Akárki előadás kapcsán egy teljes napon át mászkáltam a fiammal Szegeden, nézegettük/fotózgattuk az emléktáblákat, voltunk a műben említett helyeken is talán kivétel nélkül (az áruháznál, a Vitéz utcában, a Széchenyi téren, stb.). Erre a napra mindketten már most nosztalgikusan gondolunk vissza, a nap végén elszenvedett kisebb balesete ellenére János már most szeretne oda visszatérni. Számomra feltétlenül hozzáadott az előadás, majd a regény élvezetéhez, hogy térben is követni tudtam a szereplő mozgását, bár enélkül is működött volna, a néző/olvasó olyannak képzelheti a számára ismeretlen várost, amilyennek szeretné.

Grisnik Petra előadása közben lelki szemeim előtt a város és ez a nap is megelevenedett, és még azt is elképzeltem, hogy az én gyerekkorom is ezeken a helyszíneken történt meg. (Szeged kapcsán egy külön bejegyzésben össze is szedtem a városhoz fűződő emlékeimet, bár legfeljebb a szegedieknek lehet érdekes, hogy mást mi köt ide.)

Az előadás kapcsán megjelent interjúkból tudható, hogy a regény adaptációját a színésznő készítette, és a rendező, Göttinger Pál a munka legutolsó fázisában lépett csak színre, hogy a végső simítások elvégzésében támogassa.

Monodrámát látunk, azaz hetven percig Grisnik Petra játszik mindenkit, nemcsak Vera hangjává válik, de a vele kapcsolatban lévőké is. Persze a szövegből is azt látjuk, hogy magán keresztül átszűrve kit milyennek lát, így ez egészen tökéletes megoldás. Az előadásból, a regényből meg különösen kiszűrődik, hogy ez a történet nagyon sok traumatikus elemet hordoz szinte minden mellékszereplőnek is, felületesen megtudjuk, hogy szinte mindenkinek van valamiféle nagy bánata, vesztesége, titkolnivalója, de a reflektorfény mégis most kizárólag Verára irányul, erre a 70 percre az ő fájdalmai lesznek igazán fontosak.

Számomra eleve csodálatos, ha egy felnőtt ember kimegy a színpadra, és át mer alakulni valaki mássá. Gyerekeknél ez egy ideig könnyen megy, de már a drámaórákon is észlelhető, hogy egy idő után bemerevedünk, és a játékra való hajlam sokunkból kihal, vagy kiirtják. Aki színész lesz, abban mindenképp megmarad valami a gyerekből és ez szerencse.

Grisnik Petra talán a ma élő legmagasabb magyar színésznő, szó nincs arról, hogy alkatilag emlékeztetne egy gyerekre, mégis megtalálják és eltalálják a kislány szerepek. Nem volt olyan régen és még mindig repertoáron van a Bethlen Téri Színházban a „Mary és Max”, és persze az „epertortás” előadás, amelyikben láttam főszereplő-gyerekként. Akinek ebben az előadásban tetszett Grisnik Petra játéka, nézze meg, hogy milyen kislányokká tud még átalakulni.

Miután a Kolibri Fészek előadása nagyon keveset megy, és akkor is jellemzően az ötödik osztályos célközönségnek, így a színész pályájának szorosabb követőin túl sokaknak lesz újdonság Grisnik Petrának éppen ez a gyerek arca. Ez a kislány persze nem ugyanaz a kislány, de közös az elszigeteltség érzete, amely óhatatlanul is különlegessé teszi őt a szemünkben. Feltehetően így lennénk bárkivel, aki a gondolataiba is beavatna, és akkor is, most is szívesen hallgattam a Grisnik Petra által játszott kiskamasz lány élményeit.

Feltehetően ez a Vera igazi reveláció lesz azoknak is, akik az előadásra elsősorban Grecsó Krisztián miatt lettek kíváncsiak, és olvasták már a regényt.

Én is fontolgattam a regény elolvasását, de ahogy megtudtam, hogy készül a színpadi verzió, inkább megvártam. Az előadás másnapján viszont elkezdtem olvasni, hogy frissen lássam, hogy milyen környezetből emelődött ki az előadott hetven percnyi szöveg, és mostanára be is fejeztem. Nem fog senkit meglepni, hogy így Grisnik Petra hangján hallottam az egészet, vele képzelem el a történetet.

Miután előzőleg megtartóztattam magam a részletesebb tájékozódástól, előadás közben kellett azt is felismernem, hogy ez a Vera nem körülbelül, de teljesen pontosan velem egyidős. Annyira nem esett ez jól, és nem azért, mert a jelenlegi korommal lenne problémám, hanem azért, mert ha életem legnyavalyásabb időszakát kellene kiválasztanom, akkor nem hiszem, hogy akár 5 másodperc gondolkodási időre lenne szükségem ahhoz, hogy az alsótagozat négy évét jelöljem meg, tele kudarcélménnyel, a napközi gyötrelmeivel és nem mellékesen egy kétévnyi kezelésre szoruló betegség szövődményeivel, amely kilencévesen majdnem el is vitt. Ha valaki a regényben kicsit is eltávolodik a főszereplőtől, láthatja, hogy minden további gyerek szenved az iskolai közösségben, és csak remélem, hogy nem minden olvasó tud ennek az igazságára rábólintani.

Nem, nem vágytam rá, hogy erre gondoljak, vagy akár az úttörőmozgalomra. Ötödikig, a történelem tantárgy megjelenéséig kész borzalom volt a négy év, nagyon össze kellene magam ahhoz kapni, hogy olyan pillanatokat kimazsolázzak belőle, amelyek jó emlékként maradtak meg, egy ilyen feladat most falhoz állítana. Ehhez képest ahogy láttam Vera legalább a korábbi iskolai évekkel ki volt békülve, és csak időnként tört rá a „szomorú-izgulás”, és "mindössze" a felnőtté válás nehézségei, illetve a körülötte folyó – számunkra talán kevésbé indokoltnak tűnő – titkolózás zavarta meg.

Az előadás nagy pozitívuma volt, hogy ha már erre az időszakra muszáj volt visszaemlékeznem, akkor legalább egy ennyire szerethető hősnőt kaptam hozzá, akivel „együtt lehetett menni”. (Ha ez nincs így, akkor eszembe nem jutott volna még a regényt utólag elolvasni, ráadásul más előadások törlése árán, hogy még ne túl nagy késéssel fejezzem be ezt a bejegyzést, bár ennek az öt nap csúszásnak sem örülök.)

Nyilván ezen a ponton nagyon nézőfüggő az előadás, erősen számíthat, hogy kinek-kinek milyen személyes élményei köthetőek ehhez az időszakához, a felnőtté válásának megkezdéséhez, sőt nyilván az sem mindegy, hogy mikor érte az első szerelem, mit tudott vele kezdeni, továbbá a műben felvetett harmadik témakörről, az identitás-keresésről, illetve az örökbefogadásról mit gondol.

Számomra a mű legjobb része az volt, ahogy követhettük szerelmének öntudatlan kibontakozását Jozeffel, lehetett nekik drukkolni, hogy „ne bénázzák el”. Tanúi lehetünk, hogy milyen is ez a „gyerekszerelem”, amikor „az érzés választotta őt”, amely felforgatja hétköznapjait, bajba keveri nap mint nap.

Olvasás közben azért erősen feltűnt, hogy Grisnik Petra sokkal több olyan pillanatot választott a történetből, amikor a fiútól való távolságot érezzük, a közeledés reménytelenségét, míg a regényben igazolva látjuk, hogy ez a kapcsolat a maga módján és szintjén kölcsönös, az érzés viszonzott, és az akadályt a körülmények jelentik.

Miután ennek a csütörtöknek a délelőttjén láthattam Stork Natasa új filmjét, amelyben egy erősen reménytelennek tűnő szerelem kibontakozását követhettük, csak éppen nem egy tízéves kislány, hanem egy negyvenhez közeli idegsebész szemszögéből, a két helyzet hasonlóságai felerősödtek, mindkettőjük felett átvette ez a mindent elsöprő érzés az irányítást. Mindkét mű azt is üzeni, tényleg igazán sok akadálya lehet két ember valódi találkozásának, amelyek jelentős része saját magukban (gátlásainkban, félelmeinkben) keresendő, életkortól egészen függetlenül.

Vera ráadásul lépten nyomon hazugságokba ütközik, miközben tőle következetesen igazmondást várnak minden helyzetben. A felnőttek világának igazi arcával nem jó szembesülni, és a kiábrándulás elkerülhetetlen – nem meglepő a reakciója az őt ért sokkhatásra.

Ahogy észleltem, a legtöbb esetben ezt a könyvet a sajtóban az örökbefogadás téma kapcsán említik, és nem mellőzik az író személyes érintettségét, akiről most már az egész ország tudja, hogy örökbefogadott egy gyermeket.

Korábban valóban általános volt a ködösítés ebben a kérdésben, és ennek gyakorisága miatt egyszer át kellett azt is élnem, hogy még az egyik gyermekemben is felmerült, hogy mi van, ha „csak” örökbefogadtuk. Ez nemcsak azért érdekes, mert évekig sztorizgattunk neki a terhességemről, arról, hogy milyen előadásokat hallgatott meg a hasamban 2-3 nappal a születése előtt, és többször kifejtettem neki az elméletemet arról, hogy pont amiatt szereti Wagnert olyan nagyon, mert a teljes Ringet is meghallgathatta ezekben az utolsó napokban. Ennek ellenére, mégis eszébe jutott ez a lehetőség – lehet, hogy mindenkiben felmerül egy ponton, hogy biztos-e, hogy honnan származik.

Ami engem illet, nekem egyértelműen feleslegesnek és károsnak tűnik a titkolózás és nagyon jó megoldásnak az örökbefogadás, mi is ezt választottuk volna, ha szükséges, ebben előre meg is állapodtunk. Egy másik személyhez fűződő kapcsolat mélysége és intenzitása a ráfordított figyelemtől és időtől mélyül, és nem kell hozzá vérségi kapcsolat, hogy kiépüljön.

A pesti bemutató jól sikerült, és azt hiszem, hogy ezt a színésznő is érezte, aki meghatottan állt a tapsrendnél. Miután volt neki premierje összesen három nézővel, most ez a maszkos, de tele nézőtérrel egy újabb lépés volt előre. Megköszönte nekünk ezt a hetven percnyi áldozatot, bár kevésbé tűnt annak, mivel az előadás elvitt minket, személy szerint ezúttal nem éreztem kibírhatatlan szenvedésnek a maszkot, mint ahogy a buszon szoktam, ha muszáj felszállnom. Jó színház ez a Vera, és Grecsóval zárva: „Ha ilyenek vannak a világon, akkor meseszép dolog élni.”

Következő alkalom ugyancsak a Magvető Caféban október 12-én lesz, erre lehet rákészülni.

PS.Megjegyzendő mellékesen:

1.Grecsó Krisztiánnak most van kifutóban a hat éve sikerrel játszott „Mellettem elférsz” c. előadása, amelyik szintén időutazás is, és mind könyv, mind előadás formájában érdemes ezzel is még találkozni, aki kihagyta volna, ha máshol nem, akkor Dunaújvárosban, ahol további előadásokat terveznek belőle.

2.Grisnik Petra egy másik arcát lehet megnézni a „Hogy szeret a másik”-ban. Az Orlai Produkció hivatalos bemutatója a jövő héten, de én már írtam a Városmajorban játszott első pesti előadásról.

Megosztás: