Januárban kezdte meg főrendezői munkáját Nyíregyházán. Fiatalságának hozadékáról, pályafutásának kacskaringóiról, a beilleszkedésről és elképzeléseiről kérdeztük.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház életében az elmúlt időszak viharosan alakult. 2015. februárjában az igazgatói posztra öt éves mandátummal kinevezett Schlanger Andrást, nyolc hónappal hivatalba lépése után minden indoklás nélkül, azonnali hatállyal elbocsájtották. A színház irányítását előbb megbízott ügyvezetőként, később kinevezett igazgatóként Kirják Róbertre bízta a városvezetés, aki több, mint egy évtizede gazdasági vezetőként, majd cégvezetőként dolgozott az intézményben.
Lapunk információja szerint a 2015. júliusát megelőző időszakban Tasnádi Csaba, akkori igazgató látta el a főrendezői feladatokat, amely pozíció és feladatkör Schlanger András igazgatása alatt és azóta is betöltetlen volt. Göttinger Pál január elején kezdte meg főrendezői munkáját a nyírségi teátrumban. Göttinger Pált e-mailben kérdeztük fiatalságának (33) esetleges hozadékáról, korábbi pályafutásának kacskaringóiról, a beilleszkedésről, rövid és hosszabb távú elképzeléseiről. Tasnádi Csabát is megkerestük, hogy mondja el, mit gondol az új helyzetről.
Az első kérdésünk felvezető mondatára, ami szerint „a jelenlegi kőszínházi struktúrával szemben hangoztatott egyik állítás az, hogy nincsenek, vagy legfeljebb elvétve vannak fiatalok színházvezetői pozícióban”, Göttinger Pál egy általa korábban írt dolgozatával reagált. Az írást kivonatolva közöljük:
„Egy fiatal színész harmincas éveinek elejére meghatározó, akár vezető színésze is lehet egy társulatnak. Megdöbbentő jelenség ugyanakkor, hogy ugyanilyen korú rendezők, és különösen intézményvezetők jelenléte nem értetődik magától. A színházaknak ez nem igénye, pedig érdeke. Magyarázatuk alapja az, hogy az erre alkalmas fiatalok nem is látszanak – az újonnan indulók saját előadás-létrehozói ambícióikkal vannak elfoglalva, azokat egy nagy intézmény („gyár”) kedvéért nem szívesen szorítják háttérbe, vagy állítják szolgálatba.
Azért ez nem ennyire egyszerű – hovatovább nem igaz.
Örökségük a jelenlegi magyar színházi struktúra – annak minden unikális, akár világszerte elismert erényével, ugyanakkor rugalmatlanságával, perspektívátlanságával együtt.
Pár havonta visszatérő toposz nagyjaink nyilatkozataiban a meghatározó rendezőegyéniségek hiánya, az évtizedeken át regnáló színházigazgatók utódaik kinevelésére tett küzdelmeinek kudarca, a bizalom hiánya, a finanszírozási helyzetből adódóan kockázatkerülő magatartásba szorított színházak szürkülése.
A valódi felelősség megosztást a színházak a fiatal rendezők egy-egy munkára szóló meghívásával helyettesítik – miközben ez a helyzet lényegét tekintve hamis. Minden hozzáértő színházi ember tisztában van egy-egy színházi produkció sikerének/sikertelenségének komplex voltával, és így azzal is, hogy ezen keresztül nem mérhető egy kezdő, váratlanul nagy felelősséggel lepréselt (a kőszínházi működésről az iskolában nem tanuló), de közben vizsgahelyzetben is lévő alkotó alkalmassága.
A magyar színházi struktúra rohamléptű erodációjának következtében a mi generációnk már jóval autonómabb, a kötött működést tehernek éli meg. Nincs is más választása – színházcsinálói szándékaihoz, művészi vállalásaihoz már saját magának kell megteremtenie a körülményeket. Nem kőszínházban szocializálódott. Mivel a mi generációnk már tudomásul vette (hisz megtapasztalta), hogy neki ez a főiskolát/egyetemet folytató, az ott zajló képzést nélkülözhetetlen új ismeretekkel kiegészítő „második képzés” (a több éves összefüggő társulati tagság) már nem jár, a maga útját kezdte el járni, erőforrások, idő és energia hiányában elfordulva a hagyományos működéstől. Kis létszámú aktív képviselőinek (miután saját utakat, kapcsolatrendszert, munkamódszereket, közösséget és akár közönséget alakítottak ki a pályájuk első évtizedében) már van vesztenivalójuk. Nem tud egy intézményvezetői kihívás olyan vonzó lenni számukra, hogy azért feladják addig kialakított helyzetüket – és vele művészi arcukat. Pedig tele vannak becsatornázható erőforrásokkal.
A folyamat életveszélyes. Ezek a házak húsz-harminc év múlva is állni fognak. Ki fogja őket előadásokkal, életpályát, családalapítás lehetőségét ígérő munkahelyekkel, vadóc, kísérletező, kíváncsi, vagy akár csak hagyománytisztelő, polgári színházat, vagy mondjuk operát szerető közönséggel megtölteni?
Megállítani ezt csak a generációk közös érdekeinek felismerésével lehet. A kezdő/fiatal alkotóknak (érthető, de káros) rátartiságukat feladva lehetőségek (sikerek, akár bukások) sorozatán át kell beletanulniuk egy olyan működésbe, amely szakmai ismereteinek elsajátítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a későbbiekben a nagyszínházi munkát ne saját ambícióikat veszélyeztető kompromisszumnak, hanem lehetőségnek és sokoldalúan felhasználható eszköznek lássák. A már most meghatározó, a szakmai-kulturális közéletet irányító döntéshozóknak pedig támogatóan, tanítva és terelve, magukat akár alárendelő helyzetbe hozva kell segíteniük ezt a munkát – de mindenekelőtt: vonzóvá tenni.
Olyan teljes szakembergárda hiányzik 45 év alatt, akik az egyes fenntartók által féltve őrzött, nagy áldozatok árán fenntartott intézmények gazdái lehetnének a jövőben. (…) Nem hiszem, nem hihetem, hogy a tehetség hiányát jelentené ez. Inkább az előítéleteket, a rémült kapkodást, az egymást kioltó egyéni ambíciókat, az idejétmúlt tapasztalatokra való hivatkozást az egyik oldalon, rémületesen korán enerválódott pályakezdőket a másik oldalon, a bizalmatlanságot és az alkotói és vezetői készségek teljesen értelmetlen összemosását vélem látni.”
Mivel vendégrendezőként van már valamennyi tapasztalata Nyíregyházán, illetve rövid ideje főrendezőként is jelen van, mit gondol, milyen lehetőségei lesznek és milyen hozadéka lehet a színház számára a fiatalságának?
A lehetőségeim szívderítőek. Biztonságból dolgozhatom, nem felépíteni kell valamit, hanem egy jól működő, nagy intézmény munkájába kapcsolódhatom be. Bíznak bennem, hallgatnak rám. Meg is vagyok ijedve, amennyire kell, de azért állom a sarat egyelőre. A fiatalságom lehetséges hozadékait nagyon nehezemre esik számba venni, hisz ez nem olyan dolog, ami múlik rajtam. A munka pedig nem különbözik semmiben, ugyanezt kéne csinálnom akkor is, ha húsz évvel öregebb lennék. Természetesen más kapcsolatrendszerem, más mániáim, más ízlésem van, mint másnak, de ez sem korfüggő. Így hát most ezt gondolom: a személyem befektetés a színház és a fenntartó számára.
Tíz éve foglalkozom színházzal egyáltalán, és még tíz év múlva is fiatalabb leszek, mint a szegedi színház főrendezője, Keszég László most. Amit most a mohóságomtól, ambíciómtól, tenni akarásomtól hajtva tanulok, azt nekik tanulom. Nem sietek, nem pánikolok, nem kapkodom el. Sok mindent csináltam és csinálok, de mindig lassú vízként igyekeztem tekinteni a dolgaimra, minden produkciót inputnak éltem meg, nem outputnak. Egy ilyen helyzetben, amibe most kerültem, a lehetséges működési formák talán legkonzervatívabbjában, ezek jó tulajdonságok, azt hiszem.
Ha elég tartalékom begyűlt, akkor bizonyosan megtalál egyszer az a színházcsinálás, forma vagy téma, amit én és csak én tudok megcsinálni. Addig szépen csinálom a dolgom, van bőven. Csupa olyasmit, amit végül is csinálhatna bárki. Csak legyen jó.
Milyen képességek és készségek szükségesek egy főrendezői poszt eredményes betöltésére?
Tulajdonképpen ugyanaz a készség kell hozzá, mint magához a színházcsináláshoz: rengeteg empátia. Gyorsan és alaposan kell megérteni, hogy egy adott rendező adott próbafolyamatában merre keresgélnek az alkotók – és besegíteni, vagy bátorítani, vagy éppen szabadjára engedni. A konfliktusokat, ha vannak, megérteni, és vagy elsimítani, vagy elsöpörni. Az egy bizonyos próbatermi dologba belegyógyult alkotókat szelíden, de határozottan figyelmeztetni, ha valami pofonegyszerűt már nem is látnak. Ha az ember úgy érkezik, hogy te jó ég, milyen fantasztikusak vagytok ti itt mind, akkor nem fog tudni hozzányúlni semmihez. És fordítva is: ha úgy érkezik, hogy mi itt ez a szemét, amit műveltek, akkor egy pillanat alatt elveszíthet mindent, amiből később dolgozhatna.
Kevesebb elvi és nagyon sok gyakorlati problémában kell segítséget nyújtani az első perctől kezdve. A főrendező nem ugyanaz, mint a művészeti vezető. Nem programot, hitvallást és manifesztumot kell letennie az asztalra, senki nem ezt várja tőle. Hanem azt, hogy ha megakad egy próba, főpróbahét, egy egész produkció, vagy akár az aznap esti előadás, és a társulat felsóhajt, hogy bár lenne valaki, aki rendbe rakja ezt – akkor tényleg legyen.
Fontos a megbízhatóság is – részint, mert a főrendezőnek nem a saját művészetét kell ráerőltetnie mindenkire, hanem a többiekét segíteni, rendelkezésre állni és lelkiismeretesen ásni bele a magát a személyes ízlésétől akár távolabb eső munkafolyamatokba is, részint, mert ő felel a vendégművészek munkájáért is, a színház kapcsolattartója a szélesebb szakma felé. Mint a legtöbb helyre, a nyíregyházi színházhoz is vendégként érkeznek a rendezők, így ez a munka, a szakma egészével a színházról folytatott folyamatos diskurzus, bár nem explicite döntéshozói pozíció (minden felelősség az igazgatóé továbbra is, mint mindenütt), alapvetően határozhatja meg a színház szinte valamennyi vállalását később.
Mi az, amit eredménynek tudna elkönyvelni mondjuk két év múlva?
- Ha a társulat összetart, vigyáznak egymásra emberileg és szakmailag is. Ez a legfontosabb.
- Ha elsősorban a saját közönségüknek játszanak, ez szintén nagyon lényeges. Szakmai figyelem és elismerések ide vagy oda, a saját közönségükkel élnek szoros szimbiózisban, a város támogatja és szereti őket, sajátjának érzi erőfeszítéseiket, sikereiket és kudarcaikat. A színházcsinálás alapkérdése a kinek – és csak utána jön a mit és a hogyan.
- Ha a vendégrendezők gyakori visszatérők, valamelyes szükségszerű mozgást leszámítva állandó gárdát alkotnak. Az évadjuk fontos időszaka az itt töltött pár hónap. Örömteli, várva várt kirándulás. Már eleve úgy szervezik az életüket, hogy felkészülten és inspirálódva vághassanak bele az itteni munkába.
- Direkt nem az első helyre írtam, hisz magától értetődő, de természetesen ez sem egy nüansz: ha jók lennének az általunk kitalált és levezényelt előadások. Akarom ezt is, hogyne akarnám, de hát ehhez nem kell főrendezőnek lenni. Senki nem akar rossz színházat csinálni direkt.
Ebben egyfajta ideálom a szombathelyi színház. Annak ellenére is, hogy ott más a helyzet, hiszen hatalmas szakmai tekintélyű alapító igazgatója vezeti, aki összetrombitálta a szövetségeseit az alapításkor, vagyis nem folytatnia kellett valamit (ahogy korábban a Merlinnél és a Nemzetinél sem). Itt, Nyíregyházán másra is figyelnem kell, hiszen a hatalmas fordulatszámon pörgő társulat előbb volt itt, mint én. De ha a szakma és vele az országos figyelem felé azok a jelzések terjednének, hogy ide jó jönni, és jó dolgozni, hogy az itt töltött hónapok emberi és szakmai töltekezéssel telnek, azzal már elégedett lennék.
Ha végigkövetjük (címszavakban, pontosabban színházakban) a pályáját, nem úgy tűnik, mint aki szeret vagy tud egy helyben maradni. Mit gondol erről?
Nem minden lépésem volt tervezett, és sok speciális helyzetbe keveredtem bele. Valóban számos helyen megfordultam, és az is igaz, hogy soha sehonnan nem küldtek el, hanem mindig én álltam tovább. Mégsem tartom magam csapodárnak. A Bárkán négy összefüggő évet töltöttem el (igaz, csak egyet igazi tagként, de ennek adminisztrációs okai voltak). Hogy a színház haláltusája miért tartott olyan sokáig, azt mások és máshol már megírták, ide csak ennyi tartozik: 2011-ben már lehetett látni az események irányát, ekkor jöttünk el Bérczes Lászlóval együtt, és mentünk Kaposvárra.
Ott két évadot töltöttem, talán ez az egyetlen hely, ahonnan igazán önszántamból jöttem el, mert nem láttam a saját helyemet abban, amerre a színház tartott. Az eredeti csábítás az volt, szó szerint el is hangzott, hogy ez lesz a hely, ahol Vidnyánszky és Mohácsi egy fedél alatt dolgoznak majd. Hogyne érdekelt volna, milyen lesz, mi lesz belőle. Aztán igen hamar kiderült, hogy nem mindent mondtak el nekem, és hogy ez egyáltalán nem lesz, nem lehet így. Ráadásul kifelé is rossz lett az íze – még azt is olvastam a Magyar Narancsban, hogy én főrendező vagyok ott, noha nem voltam, alkalmazottként a társulat fiatal tagjaival és a gyakorlatos színészekkel voltam egy brancs.
Amit rám osztottak, azt igyekeztem tisztességesen (vagy jobban) megcsinálni, és mikor már látszottak a feladatok, akkor a szerződtetés előtt jeleztem, hogy utána nem folytatom. Így végül Bérczes ott maradt (igaz, ő sem vállalta tovább a művészeti vezetést), én pedig visszamentem Pestre. De nem akarok hálátlan sem lenni: nagyszerű találkozásaim voltak, és végül is négy nagyszínpadi bemutatót rendezhettem zsinórban, köztük három zenéset, abból egy operai igényűt – máshol ehhez nyilván nem juthattam volna hozzá, és közben a későbbi operavállalkozásaimhoz nélkülözhetetlen szakmai tapasztalatokra tettem szert.
A Magyar Színház nehezebb eset, ott már tényleg főrendező voltam, az évad összeállításában, a rendezők megszólításában, a szereposztásokban is benne volt a munkám. Évekre terveztünk, sok fáradságunk volt a régi repertoár lecserélésében, az ott töltött másfél év alatt 14 bemutatót segítettem tető alá hozni, ebből kettőt én is rendeztem. Mások mellett Horgas, Vidovszky, Novák Eszter, Harangi Mária, Nagy Péter, Bérczes László, Harsányi Sulyom és Koltai M. rendezték az előadásokat. Küzdelmes és sziszifuszi, de jó munka volt. Nagyon fájt az igazgatóváltás híre. Az új igazgatóval kerestem a kapcsolatot, de nem ismertem (egyikünk sem), és hamar az is világossá vált számomra, hogy nem tervez bevonni a döntésekbe, vagy bevenni egy olyan körbe, akik tudják, mi történik majd a házban. Eperjes Károly lett a bizalmasa inkább. Így hát felmondtam ott is, sok év után visszamentem szabadúszónak.
Gondoltam, nagy a világ. Mondták, hogy egy-egy rendezésre szívesen visszahívnának, de ez azóta elhamvadt. Most a Katonából átszerződött Lengyel Ferenc lett a főrendező ott. A háztól nem szakadtam el teljesen, egészen a közelmúltig tanítottam az Akadémián – és most, hogy Nyíregyháza miatt azt nem tudom folytatni, az Ördögkatlanban továbbra is számítok rájuk.
Ahol tudom a helyemet, ott nagyon kitartó vagyok. Az Ördögkatlan Fesztiválnak kilenc éve vagyok munkatársa, még a Bárka révén. Az Orlainál is 2011 óta dolgozom folyamatosan, három előadásom fut most (ebből kettő is száz fölött jár) és két másik készül elő. Szeretek hűséges lenni és tartozni valahová, de csak olyan helyhez, amiről azt látom: tényleg jobb lehet attól, ha én ott vagyok. Nehezíteni se más, se a magam dolgát nem akarom – annál drágább az életem. Bárcsak minden színész és rendező odébbállna onnan, ahol nincs a helyén. Hálás vagyok, hogy nekem sikerült eddig.
Miért vállalta el ezt a posztot?
Az első válaszban sokat írtam erről. Érteni akarok hozzá. Kitanulni. Próbálok nyitottan tekinteni a saját rendezőpályámra, sőt, az egész későbbi ténykedésemre. Évtizedekre nem is lenne egészséges tervezni (hozzáteszem, a nálunk idősebb kollégák csak most rettennek meg ettől, mi viszont már így is kezdtük a pályát eleve, hogy tudjuk: értelme sem lenne). De közben mégis komolyan vehetőt akar csinálni az ember, és ahhoz valóságos, valamit megteremtő, valamit sikerre vivő, valamibe belebukó tapasztalások kellenek. Szakértelem.
Nekem az általam kitalált, tető alá hozott és ezer krízisen át a bemutatóig elhajszolt színházi vállalkozás ugyanakkora, vagy esetenként nagyobb örömet okoz, mint amit én magam rendeztem. A rendezést sokkal inkább tartom mesterségnek, mint művészetnek, a saját munkámat mindenképpen. Olyannyira, hogy művészként a velem egykorúak és a nálam fiatalabbak között is magamnál sokkal vagányabbakat ismerek. Az én ambícióm az, hogy kitapasztaljam és aztán valósággá tegyem annak a nagyüzemi színházi formának és intézménynek a lehetőségeit, ahol nekik is van kedvük és lehetőségük dolgozni. De azért még nekem is és a nálunk húsz évvel öregebbeknek is.
Ez egy vidéki, társulatos, bérletrendszeres repertoárszínház. A színészeknek nagyon sokat jelentene, ha a pályájukat mind ilyen helyen kezdhetnék, és csak később specializálódnának. Széles repertoárt, széles műfaji skálát kell játszani, sok előadásban, hatalmas vendégrendező-felvonulás közepette. Ha szeretném látni, hogyan súrlódnak egymással, hogyan inspirálják egymást ennek a nyüzsgő felvonulásnak a résztvevői, akkor a legjobb helyen vagyok. És ha ügyesen végzem a dolgom, akkor hosszú távú, nagy szövetségeket köthetek. Magamnak is, Nyíregyházának is.
Hogyan halad a társulatba való beilleszkedése? Illetve hogyan kell elképzelni ezt a folyamatot egy a társulat számára nem ismeretlen, de mégis csak újonnan érkező főrendező esetén?
Nagyon kell figyelni. Ez pedig lassan megy – meg kell szokniuk az embereknek, hogy én is nézem a dolgokat, a próbákat-előadásokat, hogy én is beszélek a rendezőkkel, a színészekkel, a tárvezetőkkel. Hogy belebeszélek még a szórólapok szövegébe is. Szerencsés az időzítés, mert most zajlik a következő évad előkészítése, közben épp főpróbahét is van, ahol sok szívmelengető (és persze sok tanulságos) dolgot látok, és én magam is próbálni kezdek a jövő héten, vagyis első kézből lévő információim is lesznek hamarosan. Színészekről is és üzemről-gyártásról is.
Hogy halad? Nem panaszkodom. Azért a társulat élete nem borul fel tőlem fenekestül. Egyrészt mert eddig is nagy vendégjárás volt itt, tulajdonképpen csak egy következő új arc vagyok – nyíltan és bizalommal beszéltek velem az emberek eddig, ahogy, amennyire tudom, minden vendéggel. Másrészt mert az új igazgató, Kirják Róbert sem igazán új, itt dolgozik tizenötödik éve és már a házat is évek óta vezeti, előbb gazdasági igazgatóként, aztán cégvezetőként, majd a mostani kinevezése előtt megbízottként is. Zajlik a munka, és én is rögtön konkrét teendőkre tudtam fordítani, hogy mi a dolgom. Mi mást akarhatnék.
A Móricz Zsigmond Színház mintha az utóbbi években kikerült volna a kőszínházak fő sodrából. Mit gondol erről?
Nehéz válaszolnom, hisz épp most szerepeltek és nyertek díjat a POSZT-on, ahol egyébként szerepeltek két évvel előtte is, és korábban is több alkalommal díjazták őket ugyanott legjobb együttesként, sőt, közönségdíjat is kaptak. Az idei egyik Domján-díjas is nyíregyházi színész, a nagyszerű Széles Zita. Nemrég kapott Soós Imre-díjat Rák Zoltán. Nem érzem, hogy ne lenne figyelem rajtunk – én az ideérkezésem előtt is szinte mindenről tudtam, ami Nyíregyházán történt. A rendezői névsor sem dicstelen a közelmúltból, Ivo Krobotot, Koltai M. Gábort, Novák Esztert, Szőcs Artúrt, Keresztes Attilát, Forgács Pétert, Harsányi Sulyom Lászlót, Keszég Lászlót, vagy a nagyszínpadra rendszeresen szerzői igényű koreográfiákat készítő Ladányi Andreát nem lenne helyes a szakma perifériájának tekinteni. A fenti lista persze folytatható lenne, és sok köztük a visszatérő vendég. A színház a rendezőhallgatóknak is szokásos gyakorlóhelye és mindig akadt az évadtervben pályája elején álló fiatal alkotónak adott lehetőség is.
Tekintélyes színházi nevelési program fut a színházban, és a vele partnerségben álló huszonnégy oktatási intézményben. A nagy szakmai figyelmet kapott Szociopoly és Pirézek című előadások itteni adaptációja több előadást ért meg eddig, mint az eredetije, a budapesti Mentőcsónak sorozata.
Hogy a kritikusoknak a mostani helyzetben mennyire nehéz vidékre eljutni, és az arról írt szakvéleményüknek fórumot, publikációs felületet találni, azt ők maguk már számos helyen elmondták, és én is aggasztónak tartom. A Móricz Zsigmond Színház kisbuszos kritikuslátogatásokkal próbálja enyhíteni a távolságot, több alkalommal is az évadban.
Mit mondhatnék. A Budapesttől távol eső műhelyek szakmai divatjában van valami kampányszerű, fellobbanó-alábbhagyó, de az ilyesmi a házban zajló napi munkát nem érinti. Négyszáz fölötti előadásszámot játszanak egy évadban, hozzá pedig csak az elmúlt félévben további négyszáz foglalkozásra és tantermi előadásra került sor. A játszóhelyek tele vannak, az intézmény látogatottságának és bérleteseinek rekordjai is épp az idén dőltek meg. Minden évben van nehéz, nagy súlyú cím, de vígjáték, zenés darab vagy éppen mozgásszínház a nagyszínpadon és a két kamarában is, tizenkét premier összesen.
Minden lehetne jobb, persze. De hát ez mindig mindennel így van.
Van-e arról aktuális tapasztalata, hogy milyen művészi állapotban vannak a színház színészei?
Sokukat ismerem, számos előadást láttam a közelmúltból, és persze most is minden este itt vagyok, nézem sorban, ami eddig kimaradt. Kapcsolatban vagyok az itt felvonuló rendezőkkel, külön találkozókon veszem velük sorra a tapasztalataikat. Nem vagyok annyira naprakész, mintha évek óta együtt keltem-feküdtem volna a társulattal, de gyorsan tanulok, és nem is állok rosszul. Nem az ismeretlenbe jöttem, azt nem is vállaltam volna.
Miket tart főrendezőként a legfontosabb teendőinek az elkövetkező hetekben?
A legnagyobb falat az évad előkészítése. Minden mindennel összefügg, az országos hírű rendezők pedig tulajdonképpen igen kevesen vannak, naptárjuk gyorsan telik, napokon múlhat minden. Nem egyszer háromszoros átfedéseket kell összehangolni a szereposztásoknál és közben arra is figyelni, hogy mindenkinek jusson jó feladat, hogy meglegyen az előadásszáma, hogy kihívásokon át fejlődhessen anélkül, hogy közben azt gondolná, körülötte forog a világ… nagyon nehéz. De ezt tudtam előre, nem panaszkodom.
Nem mellékesen pedig: most kezdtem el próbálni, végül is ez az eredeti mesterségem. A szereposztásomban kifejezetten olyan színészek vannak, akikkel még nem dolgoztam. Rajtuk keresztül is igyekszem tanulni az új helyen az új dolgomat.
És miket a következő évad távlatában?
Hogy ne legyek szenzáció. A hétköznapokat szeretem a színházban, a sokadik, szerda esti előadás a kedvencem. A napi munkának, a színháznak mint magától értetődő elfoglaltságnak van rám a legnagyobb vonzereje. Hogy azt érezhessem néhány hónap múlva: ide tartozom, jó helyen vagyok, örömöm is telik a munkámban, és van min gyötrődnöm a magammal szembeni elégedetlenségeim miatt is. Segíteni azt, aki bízik bennem. Nem lustulni el, nem engedni elfolyni semmit. Nem felrobbantani, de azért végletes próbatételekkel folyamatosan acélozni a közösséget magam körül. És persze magamat.
…
Tasnádi Csabát mint a színház egykori igazgató-főrendezőjét, jelenlegi társulati tagját kérdeztük arról, mit gondol Göttinger Pál főrendezői kinevezéséről.
Göttinger Pál jelölését a pozícióra teljes mellszélességgel támogattam, kinevezését pedig kifejezetten jó döntésnek tartom. Nem véletlenül hívtam őt korábban rendezni Nyíregyházára, ahogy a Vidor Fesztiválra sem véletlenül válogattam be előadását, amivel díjat is nyert. Mindig is törekedtem felkutatni az arra érdemes, fiatal tehetségeket, akik akár vissza-visszatérően, akár állandó jelleggel csatlakozhatnak a társulathoz. Pali első alkalommal kitűnő kapcsolatot alakított ki a társulattal. A pályaképét figyelve úgy gondolom, mind emberileg, mind szakmailag a magyar színházi élet képességes alkotója. A Magyar színházbeli főrendezői működését látva pedig érettnek gondolom e pozíció betöltésére nálunk is. Személyében a Móricz Zsigmond Színház a múltjához és jelenéhez méltó művészeti vezetőre talál.
