„Elsősorban a ’80-as évekbeli létezést kell megérezni itt”

A tárgymutatóban: ,
Most pénteken mutatják be a Belvárosi Színházban a Pesti barokk c. darabot. Az előadásban három karaktert is játszó Bánfalvi Eszterrel beszélgettünk a ’80-as évek világáról, az emberi kapcsolatokról és a karakterformálás kimeríthetetlen inspirációiról… 

Milyen emlékeid vannak a nyolcvanas évekről, Eszter?
Sok minden. Hetvenkilences születésűként: – öt éves voltam akkortájt – képek, szagok, tárgyak. Egy angyalföldi lakótelepen nőttem fel, a mai napig megvan például az a törülköző – ilyet azóta már láttam más háztartásban is – ez a frottír, zöld és kicsi fehér törülköző, szögletes kis minták vannak rajta, amiből abban az időben minden háztartásban volt legalább kettő vagy három. Vagy például az a mirelit zacskókon lévő pingvin. Pingvin volt rajta ugye? Amit kivágtunk és nem is tudom miért, de gyűjtöttük. Meg a kis piros székek…
…és a jégakkukon, azokon is ilyen pingvin volt …
Az alapvető érzésem az volt erről az egészről, hogy ez egy élő, működő viszony. Egy idős nagymama, aki nem akármilyen korokban élt és egy fiatal, még keresgélő ember szimbiózisa. Hozzá kell tennem, hogy miközben ebben a kapcsolatban az előadás során nincs igazán alakító dolgom – mégis a szövegben ez a viszony fogott meg a leginkább.

Tényleg.. Rengeteg tárgy, rengeteg kötődés és AHA élményem van abból az időből.

A Pesti barokk szintén a ‘80-as években játszódik. Hogyan talált meg ez a felkérés?
Tibor (Orlai) elküldött egy változatot, amit elolvastam – ez még egy nagyon kezdetleges anyag volt ekkor. Ami érzelmileg legjobban eltalált benne: az a nagymama–unoka viszony A szövegben lévő szófordulatok, mondatok és helyzetek némelyike nem csak hogy ismerős volt számomra, hanem volt, hogy megtörtént köztem és az én nagymamám között is egy-egy beszélgetésben, szituációban. Az alapvető érzésem az volt erről az egészről, hogy ez egy élő, működő viszony. Egy idős nagymama, aki nem akármilyen korokban élt és egy fiatal, még keresgélő ember szimbiózisa. Hozzá kell tennem, hogy miközben ebben a kapcsolatban az előadás során nincs igazán alakító dolgom – mégis a szövegben ez a viszony fogott meg a leginkább.

Ebben az előadásban egyébként neked mi a “dolgod”?
Ami most itt a legizgalmasabb, az az, hogy nem egy szerepet játszom, hanem mindjárt hármat. Azt elárulhatom talán, hogy kicsi, apró szkeccs jelenetekből áll az egész darab. Nem hatalmas jellemfejlődések és hosszú jelentek vannak, hanem fotókat kapunk. Remélem, lesz ezeknek a fotóknak szaga is. Először is játszom a nagy szerelmét, “a kapcsolatát” a főszereplő fiúnak – őt Szabó Kimmel Tomi játssza. Ez a kapcsolat már egy jó ideje tart és nagyon ismerik egymást – ugyanaz a korosztály. Utána játszom egy típust – gyakorlatilag – a kornak az egyik attribútumát. Ezt nem tudom máshogy, szebben mondani. Ennek a kornak több ilyen típusa van, amelyikre azt lehet mondani: ilyen volt akkor a benzinkutas, a tejivóban az eladó, egy hivatalban az adminisztrátornő…

Azaz: egy-egy emblematikus típus-karakter…
Pontosan. Mert ha valakinek vannak emlékei a hetvenes, nyolcvanas évekről, akkor remélem, megelevenedik számára, hogy: jaj, tényleg, ugyanazokkal a mozdulatokkal…ugyanazzal a hangsúllyal… Ugyanennyit kellett várni, mert ugyanilyen bonyolult volt az ügyintézés stb…és majd beugrik, hogy “ez egy ilyen dauer tündér“,”ez meg egy végrehajtó ember” vagy “egy hivatalnok nő”. Talán ismerős lesz, akár a kinézete miatt, vagy épp arról, amiket mond. A harmadik karakterem pedig a Gábor nevű gyerek – aki hasonló cipőben jár mint a legjobb barátja a főszereplő Jani, akinek az édesanyját játszom. Tehát a Schruff Milán lesz a gyerekem, aki évfolyamtársam volt a főiskolán. Eltérő személyiségek, különböző életkorok. Izgalmas kísérlet.

E három közül melyik számodra a leginkább inspiráló és felszabadító, amelyikben leginkább “otthon érzed magad”?
Nincs ilyen sorrend, hiszen különbözőek. Mindegyiknél más a megközelítés, ezért most a főpróba héten néha zavarban is vagyok, hogy biztos, hogy ugyanazokon a kereteken belül játszom-e? Van, akinél az érzelmi dolgokra kell koncentrálnom, van akinél inkább egy karakterre kell és van ahol a jelenlétre.

A főpróba héten, benne játszóként, hogyan látod a Pesti barokkot?
Amikor nagyon vacakul sikerül egy próba, akkor pufogok, hogy majd csak nyolcvan és a halál között fogják érteni azt, amit csinálok. Amikor pedig bizakodó vagyok – mert ugye a főpróba hét egy hullámvasút – akkor látok esélyt arra, hogy tényleg legyen szaga ennek a világnak – függetlenül a korosztálytól – és eljut és érdekes lesz a nézőknek, mert ez a darab a humora és a fájdalma által is gyakorlatilag bárki számára személyessé tud válni.

Miért fontos, hogy legyen szaga és illata ennek a kornak?
Ez egy regényből készült darab. (Dés Mihály regényéből Kern András készített színpadi változatot – a szerk.) Amikor egy gigászi anyagból próbálsz színházi szituációkat csinálni – az nehéz játszma. Sűríteni kell, mert időben és helyzetben kötöttek vagyunk. Ám azonban így is megmaradt a regényszerű leíró rész. Az, ami leír egy kort, egy szituációt vagy tárgyat, amiből megismerem azt a kort, például ahogy elmesélnek egy viccet. Elsősorban a ’80-as évekbeli létezést kell megérezni itt. Miközben igaz az is, hogy ugyanolyan emberek éltek akkor, és ugyanúgy voltak akkor is generációs, szerelmi vagy egzisztenciális problémák is. Mégis determináltak vagyunk a kort által, amiben élünk. Ezért is gondolom fontosnak, hogy, hogy ez az előadás a korról és az abban való létezésről szóljon.

A nyolcvanas évekbeli létezés-élményt hogyan lehet dramaturgiailag a leghatásosabban egy színpadi változatban visszaadni?
Fontos, hogy életérzést adjon. Olyat, aminek hallatán összekacsinthatunk: “úristen, erre a számra emlékszel, hogy mennyit lassúztunk?” Azt nem tudom persze, hogy ez a nagymama-unoka viszony korfüggő-e? Mégis, ahogyan kiejti András azt a szót, hogy “preccízen” – másfél, két c-vel és hosszú í-vel – az azonnal helyretesz. Egy szó.
Egyrészt vannak kifejezések, mondatok, olyan helyzetek, ami a nézőknek ismerős. A játékszabályok: lehet utazni, nem lehet utazni? Hogyan lehet kikerülni a rendszert? Sok múlik azon, hogy milyen jelzőket használunk, milyen a szöveg íze. Másrészről Cselényi Nóra által tervezett jelmezek is segítenek – amivel amúgy elég komoly bajban voltunk, mert gyakorlatilag tíz-húsz évenként jön vissza ugyanaz a divat. Mégis van néhány olyan attribútum, amiből erősen lehet látni, hogy ez tényleg a 80-as évek. A zene is ilyen Fontos, hogy életérzést adjon. Olyat, aminek hallatán összekacsinthatunk: “úristen, erre a számra emlékszel, hogy mennyit lassúztunk?” Azt nem tudom persze, hogy ez a nagymama-unoka viszony korfüggő-e? Mégis, ahogyan kiejti András azt a szót, hogy “preccízen” – másfél, két c-vel és hosszú í-vel – az azonnal helyretesz. Egy szó.

A nyolcvanas évek és a most között van valami, amiről esetleg azt érzed: “semmi nem változott!”?
Szerintem nincs ilyen átfedés. Nagyon sok minden másképp van már. Az egy nagyon fontos dolog, hogy elmenni ebből az országból – az akkori szabályok szerint – csak végleg lehetett. Akkor tényleg az ember itt hagyott mindent. Ha tényleg eldöntötte és elment, akkor nem tudta, hogy lesz majd egy rendszerváltás, amikor újra viszontláthatja a barátokat, a családot. Akkor tényleg mindent és mindenkit itt kellett hagyni – ez egy nagyon komoly döntés volt. Ma ugye nyitottak a határok, az ember jöhet, mehet – elvileg. Mégis van egy tehetetlenség, egy amolyan “mit kezdjünk a szabadságunkkal?” érzés. Van-e egyáltalán szabadságunk? Itt vagy máshol van-e a szabadságunk? Egyáltalán hol találjuk meg a szabadságunkat? Merünk-e, bírunk-e, tudunk-e vele bármit is kezdeni? – ezek talán lehetnek mai élmények is.

Számodra ezeket az élményeket könnyű kifejezni a színpadon?
Sohasem könnyű. Mindig egy papír van előttem, amin vannak betűk, meg mondatok, meg írásjelek. Mindig nulláról kell kezdeni. Mindig keresgélni kell. Nincs recept. Nem tudom, hogy mi lesz az eredménye, mivé alakul, mit fogok csinálni. Keresgélni tudok és kísérletezni az adott kereteken belül.

Ez a keresgélés és kísérletezés egyben az is, ami éltet, nem?

Az örömömet keresem ezekben az emberkékben és azt, ami nekem fontos bennük. Akiket játszom – azokban előbb-utóbb mindig megkeresek valamit, ami izgat és ami fontos nekem. Lehet ez egy rebbenés, egy fél mondat. De kell, hogy valami fontos legyen nekem. Enélkül nem megy.
Igen, ez az izgalmas benne. A kísérletezés, keresgélés inspiráló. Aztán van a kínlódás része is, ami szintén vastagon benne van, de ezt nem akarom kikerülni. Nekem nem megy a „megúszósdi”. Próbálom magamat átpréselni. Aztán vagy sikerül, vagy nem.

Mennyire sikerül a kínlódás részét pozitívan megélni?
Ez mindig az adott helyzettől függ. Amit a színpadon művelek vagy működik vagy nem. Lehet, hogy az egész kuka – nem tudom megmondani. Az örömömet keresem ezekben az emberkékben és azt, ami nekem fontos bennük. Akiket játszom – azokban előbb-utóbb mindig megkeresek valamit, ami izgat és ami fontos nekem. Lehet ez egy rebbenés, egy fél mondat. De kell, hogy valami fontos legyen nekem. Enélkül nem megy.

Csatádi Gábor




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks