ELRAJZOLT ÉLET

A tárgymutatóban: , ,
Pesti barokk a Belvárosiban

Dés Mihály 2013-ban megjelent regénye, a Pesti barokk igencsak nagy port kavart az irodalmi körökben. Ugyan lehet vitatkozni a mű hitelességéről, a szerkesztés gördülékenységéről, a nyelvi megformáltságról, ám egy valamit leszögezhetünk: sorai nem szellemeskedőek, hanem ízig-vérig humorosak. Valószínűleg éppen ezért látott benne fantáziát az Orlai Produkciós Iroda is, a színpadi változatot az előadást színészként is jegyző Kern András készítette.

A Pesti barokk főhőse, Koszta János (Szabó Kimmel Tamás) a felhíguló Kádár-korszak fiatalja, aki tetőtől talpig generációja betegségében szenved: nem tudja, mihez kezdjen az életével. Szabadelvű, nyegle nagylegénynek tűnik, mégiscsak olyan, mintha sehol sem találná a helyét. A nők váltják egymást az ágyában, jövőképe folytonosan változik, baráti kapcsolatai megkérdőjeleződnek, egyetlen biztos pontként a nagyanyja sertepertél körülötte. Fogódzó nélkül azonban csak ide-oda tántoroghat az ember, tudja ezt jól Koszta is. Döntéshelyzet elé állítja magát, a tét pedig a maga egyszerűségében drámai: menni vagy maradni? És ha menni, akkor hova? Ha maradni, akkor hogyan? És legfőképpen: miért egyik és miért a másik? Ez a korunkat is elevenen érintő problematika az, ami okán Koszta igyekszik valamiféle átlátható, tiszta mederbe terelni életét.

Az, hogy számunkra mitől is lesznek érdekesek ezek a naplószerűen felvillanó, nyilvánvalóan szimbolikus életképek, az az előadás legnagyobb kérdése. A szimplán hangulatidéző funkciót nem fogadhatjuk el válaszként, ennél mindenképpen többre kellene törekednie a rendezőnek, a színésznek és magának a színháznak is. Korrajzot látnánk? Aligha pontosat. Érzelmi hullámvasúton utazunk? Legfeljebb takaréklángon. Egy magánmitológia bukásának lehetünk szemtanúi? Talán ez áll legközelebb a megoldáshoz.

Nem véletlen hát, hogy Koszta János éppen krisztusi korban van, történetmesélőként ő maga birtokolja a mindenhatóság pozícióját. Csakhogy ez az isten nem tökéletes, és ezt Szabó Kimmel Tamás rendkívül jól érzékelteti. Bár alakítása a regénybeli figurával összekapcsolva ellentmondásos, hiszen a színpadon nem egy szerethető, elesett, kedvesen önironizáló karakter mozog, hanem az apátia élő szobra, de az a személyiség, amelyet felépített, következetesen csipeget a történetmorzsákból. Flegma gesztusai, hangsúlyai alig-alig engedik meg a néző szimpátiáját, már akkor tudjuk, hogy meg fogja élni azokat az érzelmi csalódásokat, amelyeket ő okozott másoknak, amikor feltűnik setesuta barátnője, Éva (László Lili). A lány egyszerre jelenti a szerelmet, a biztonságot, a célt, amiért végre küzdeni lehet, és persze a szükségszerű bukást is – itt vissza is csatolhatunk a krisztusi párhuzamra: Kosztát saját elhibázott döntései feszítik keresztre.

A Pesti barokk színpadi változata elsősorban ott bicsaklik nagyot, hogy a regény egyébként pergő ritmusú anekdotázása lelassul, egyes jelenetek pedig egészen az érdektelenség határáig kimerevednek. Ám mindez még menthető is volna, ha a regény remek humorát az alkotók nem egyetlen pontba próbálták volna összesűríteni. Úgy tűnt, mintha a nagymamának öltözött Kern Andrásra hárult volna a feladat, hogy megszabott időközönként fékezhetetlen nevetésre késztesse a bársonyszéken ülőket. A nőnek öltözés gesztusa azonban már önmagában is elcsépelt és erőltetett. A Pesti barokk a nagymama alakján keresztül kapcsolja össze az életet és a halált, az örökké törődni vágyást és a megsavanyodott, enervált szeretetet. Ebből azonban csupán a második felvonás néhány percében érzékelünk valamicskét, és Koszta bohókás nagymamája szinte hiányérzet nélkül íródik ki az előadás szövetéből.

Ha a darab egésze nem is, Ondraschek Péter sokszorosan összetett díszlete megteremti a regény élénk, kedves cinizmussal teli miliőjét. Az apró szobácska önmagába nyíló világot hivatott ábrázolni, ahol meg sem próbálnak javítani azon, ami elromlott, inkább megtanulnak együttélni vele. A nagyra törő, rátarti ember kicsinyessége ölt formát, azaz egy olyan szűk környezet, amely csak azt nem fojtogatja, aki nem veszi észre, hogy benne él. Megtörténhet itt bármi: az ágy, ami korábban több tucat szerelmi együttlét koronatanúja volt, egy következő részletben már elhanyagolt sírhant, a groteszkbe hajló családi otthon helyet adhat nagyvárosi diszkónak, sarki kiskocsmának vagy éppen egy állami tisztviselő irodájának. A díszlet tehát éppolyan lendületesen változik, mint ahogyan a történet színeinek is kellene.

Göttinger Pál rendezése alapvetően a szórakoztatás és elgondolkodtatás harmonikus egységére épülne, ám a regényből kiragadott jeleneteket gyakran feszíti szét az inkoherencia, így az ív, amelyet olyan gondosan próbálnak kirajzolni maguk a szereplők is, aláhull a mély statikusság állapotába. A második felvonás már többet mond és érzékenyebben is reagál Koszta csonka viszonyrendszerének rezdüléseire, láttatni engedi a generációk közötti kitörölhetetlen különbségeket, amelyek között csupán a szeretet és a kölcsönös megértés képezhet hidat. A lezárás utolsó néhány percében pedig végre ott van mindaz az érzelemgazdagság, ami addig nem tudott előtörni: Szabó Kimmel Tamás kiragadja karakterét a pikareszkszerű történetmondásból, és őszintén, hatásvadászat nélkül éli újra erjedő világának minden elhibázott döntését.

A Dés Mihály Pesti barokkja nem beszél nagy közösségeket érintő tragédiákról, sem újszerű, eget rengető morális kérdésekről. Egy csapongó mesélőkével megáldott ember önkeresését láthatjuk, és ez már önmagában is elég volna ahhoz, hogy izgalmas, aktuális előadás szülessen. Az Orlai Produkciós Iroda interpretációja azonban hiába fakaszt mosolyra, vagy éppen tesz fel kérdéseket olykor, mégiscsak úgy érezhetjük, hogy a regény mélyrétegeihez csupán néhány pillanat erejéig sikerült eljutni. Mondhatnánk úgy is, hogy a „barokk életképek” megfestése közben elakadt valahol az ecset.

Dés Mihály: Pesti barokk

Szereplők:

Kern András
Szabó Kimmel Tamás
Bánfalvi Eszter/ Grisnik Petra
László Lili
Schruff Milán
Mészáros Máté

Színpadra alkalmazta: Kern András

Díszlet: Ondraschek Péter
Jelmeztervező: Cselényi Nóra
Dramaturg: Upor László
Grafikus: Csáfordi László
Világításterv: Szondi György
Producer: Orlai Tibor
Rendező munkatársa: Jánoska Zsuzsa


Rendező: Göttinger Pál

Bemutató: 2016. október 7.

Belvárosi Színház




Ezeken az oldalakon nincsenek saját írások. Az itt megjelenő cikkek az internetről és más forrásokból összegyűlő anyagok. A forrást a bejegyzések végén lehet megtalálni.












Képek

Men of the Docks